Evermore-mindörökké-huszonegy

Huszonegy

A kocsibeállóra hajtva megpillantok egy alakot a lépcsőnkön ülni. Közelebbről látom, hogy Riley.

– Szia! – A táskámmal a kezemben kiszállok, és kicsit keményebben, mint szeretném, becsapom a kocsiajtót.

– Hé, azt hittem, áthajtasz rajtam! – csóválja a fejét.

– Bocs, azt hittem, Damen – fordulok az ajtó felé.

– Ó, ne, vajon ő mit tenne most? – nevet Riley.

Vállat vonok, és kinyitom az ajtót. Nem fogom beavatni a részletekbe.

– Mi van, kizártad magad? – kérdezem, miközben bemegyünk.

– Nagyon vicces. – Leül a konyhában, míg én lehajítom a táskámat, és benézek a hűtőbe.

– Nos, mi újság? – Riley nagyon csendes, talán a rosszkedv ragályos.

– Semmi. – Az állával a tenyerében figyel engem.

– Nem úgy néz ki, mint a semmi. – A kilónyi fagyi helyett, amit igazán szeretnék, inkább nyakon ragadok egy üveg vizet, és a pultnak támaszkodom. Riley fekete haja kócos, a Macskanő jelmez nem kicsit lóg rajta.

Megvonja a vállát.

– Szóval, most mihez kezdesz? – kérdezi a széken hintázva. A frász jön rám, bár tudom, hogy nem üti meg magát, ha hanyattesik. – Ez olyan, mint valami valóra vált tini álom, nem? Az egész ház a tiéd, nincs gardedám... - Észveszejtő tempóban emelgeti a szemöldökét, de nem látszik őszintének. Mintha túl erősen akarná fenntartani a látszatot.

Iszom egy kortyot, és vállat vonok. Egyik részem szeretné a bizalmába avatni, elárulni a titkaimat, a jót, a rosszat, és a totál undorítót is. Jó lenne ledobni a súlyt a mellkasomról, nem egyedül cipelni tovább ezt a batyut. De amikor Riley-ra nézek, eszembe jut, hogy a fél életét azzal töltötte, hogy várta a tizenharmadik szülinapját, minden évvel közelebb került a bűvös számhoz. És miért van még itt? Mert mióta széttéptem ezt az álmát, nincs más választása, csak hogy rajtam keresztül élje meg a tinédzserkorát.

– Nos, utálok csalódást okozni – felelem végül –, de szerintem már rájöttél, hogy mekkora katasztrófa vagyok a tiniálom-biznisz terén. – Szégyellősen nézek rá, és belepirulok a bólintásába. – Az oregoni ígéretek, emlékszel? Haverok, fiúk, vezérszurkolóság? Ennyi. Kampec. V-É-G-E. És az a két barát, akikre sikerült szert tennem Bay View-ban? Na, ők meg nem állnak szóba egymással. Ami sajnos azt is jelenti, hogy hozzám is alig szólnak. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan, hihetetlen mázli folytán sikerült megkaparintani egy csoda jóképű, szexi pasit, de hát ez sem az első, ami tönkremegy körülöttem, mert amikor épp nem furcsán viselkedik, vagy eltűnik, akkor rávesz, hogy lógjak a suliból, és lóversenyen fogadjak, meg hasonló piszkos ügyletek. Rossz hatással van rám.

Hirtelen rájövök, hogy késő, nem kellett volna elmondani.

De Riley nem figyel, ez egyértelmű. Bámulja a pultot, az ujjaival követi a márvány mintázatát, a gondolatai egészen máshol járnak.

– Ne légy dühös, légyszi! – néz rám végül nagyra nyílt, komor pillantással. Mintha gyomron vágtak volna. – Avával voltam egész nap.

Megmarkolom a pult szélét, és felkészülök a legrosszabbra. Nem akarom hallani. Egyáltalán nem akarom hallani!

– Tudom, hogy utálod őt, de vannak jó dolgai, és tényleg elgondolkodtat néha. Tudod, a választásaim. És hát minél többet gondolkodom ezen, annál inkább úgy látom, hogy igaza lehet.

– Miben lehet egyáltalán igaza? – kérdezem, leküzdve a gombócot a torkomban. A rossz napból ultra rossz nap lett, és még nincs vége.

Riley rám pillant, aztán elréved, még mindig a márvány mintázatát birizgálja.

– Ava szerint nem kéne itt lennem. Egyáltalán nem kéne.

– És szerinted? – Azt kívánom, bárcsak visszaszívná az egészet.

Nem veszíthetem el, most nem, sohasem! Csak ő maradt nekem.

Felnéz.

– Szeretek itt lenni. Még ha sose leszek tini, legalább veled átélhetem, milyen lenne. Másodkézből.

A válasza beigazolja a gondolataimat, és szörnyű bűntudatot kelt bennem. Próbálok könnyednek látszani:

– Jaj, Riley, pont a legrosszabb példával jössz.

– Nekem mondod? – nyögi. Nevet, de a szeméből hamar eltűnik a fény, amikor így folytatja: - Mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg nem helyes, hogy itt vagyok?

– Riley... – kezdek bele, de csengetnek, és a húgom eltűnik. – Riley! – kiabálok utána, remélve, hogy visszajön. Nem hagyhatjuk ezt így félbe. Nem hagyhatom. Hiába kiabálok utána, csak a levegőbe ordítozom.

A csengő pedig cseng: egy rövidet és két hosszút. Haven van odakint, és be kell engednem.

– Beengedett az őr – veti oda, miközben beviharzik. A könnyeitől elfolyt a szemfestéke, vörös haja csupa kóc. – Megtalálták Evangeline-t. Halott.

– Micsoda?! Biztos? - Becsuknám az ajtót, amikor Damen ugrik ki a kocsijából a ház előtt, és futva felénk indul. – Evangeline... – Annyira sokkol a hír, hogy megfeledkezem arról, hogy utálom Dament.

Bólint és Havenre néz.

– Jól vagy?

– Hát nem ismertem annyira, csak párszor lógtunk együtt... – Haven megtörli az arcát. – De olyan szörnyű, talán én láttam őt utoljára.

– Nem te láttad utoljára.

Damenre bámulok, hogy ez most valami beteg vicc-e, vagy mi, de az arca halálosan komoly.

– Csak... csak felelősnek érzem magam – motyogja a barátnőm, és a tenyerébe temeti az arcát. – Istenem, istenem, istenem... – és így tovább.

Szeretném megnyugtatni valahogy, de aztán felnéz, letörli a könnyeit.

– Gondoltam, jó, ha tudjátok... most megyek, Drinához kell mennem - lóbálja meg a kulcsait a levegőben.

A név csak olaj a tűzre, vádlón nézek Damenre. Mert Haven és Drina barátsága ugyan véletlennek tűnik, biztos vagyok benne, hogy nem az. Nem tudom lerázni a rossz érzést, hogy ez a két dolog valahogy összekapcsolódik.

Damen nem figyel rám, Haven csuklóját szorongatja.

– Ezt hol szerezted? – kérdi fojtott hangon. Uralkodik magán, de vonakodik elengedni Havent, amikor az elrántja a karját, és eltakarja a kígyó tetoválást a kezével.

– Minden oké – feleli idegesen. – Drinától kaptam egy kenőcsöt, három nap alatt rendbe hozza.

Damen a fogát csikorgatja az indulattól.

– Esetleg nálad van? Az a... kenőcs?

– Nem, otthon hagytam. - Haven az ajtó felé hátrál. – Mi van veletek, srácok? Egyéb kérdés? – A pillantása kettőnk között repdes, az aurája tűzvörös. – Csak mert nem tetszik ez a kihallgatás. Azt hittem, tudni akartok Evangeline-ről, de csak a tetkómat izélgetitek, és hülyeségeket kérdeztek, szóval megyek.

Haven a kocsijához rohan.

Utánaszólok, de csak megrázza a fejét, és nem válaszol. Nem értem, mi történt a barátommal. Olyan szeszélyes, távolságtartó, és hirtelen rájövök, hogy már egy ideje így van. Mióta megismerte Drinát, úgy érzem, nem is ismerem őt.

Nézem, ahogy beszáll a kocsiba, becsapja az ajtót, letolat a beállóról, majd Damenhez fordulok:

– Hát ez kellemes volt. Evangeline meghalt, Haven utál, te meg otthagytál egyedül a barlangban. Remélem, legalább volt pár gyilkos hullámod!

– Valóban így volt – néz rám metszően. – És amikor visszamentem a barlangba, láttam, hogy nem vagy sehol, és rohantam ide.

Összehúzott szemmel nézem. Hihetetlen, hogy azt várja, elhiggyem.

– Bocs, de összesen két szőke szörföst láttam a parton. Két szőke szörlöst, amiből azt szűröm le, hogy egyikük sem te voltál.

– Ever, rám néznél? Igazán. Miből gondolod, hogy így volt? Végignézek rajta. A szörfruhából sós víz csöpög a padlóra.

– De megnéztem. Fel-alá futkostam a parton, mindenhol kerestelek – felelem meggyőződve arról, amit láttam, illetve ez esetben arról, amit nem láttam.

Damen vállat von.

– Ever, nem tudom, mit mondjak, de nem hagytalak ott. Szörföztem. Tényleg. Adnál egy törülközőt? Meg valamit, hogy feltöröljem a padlót?

Átmegyünk a hátsó kertbe. Damen kibújik a vizes ruhából, én meg a napozóágyról figyelem. Annyira biztos voltam benne, hogy felültetett! Mindenhol kerestem. De talán nem vettem észre? Az egy nagyon hosszú partszakasz. Én meg nagyon dühös voltam.

– Honnan tudsz Evangeline-ről? – kérdezem, miközben kiteríti a szörfruhát. Nem könnyen adok lejjebb a haragomból. – És mi van Drinával meg Havennel, meg azzal a szörnyű tetkóval? Ja, és a rend kedvéért, komolyan nem vagyok benne biztos, hogy beveszem a szörfözős mesédet. Hidd el, hogy kerestelek, és nem láttalak sehol.

Damen karcsú, kisportolt testén egyetlen törülközővel elindul felém, olyan méltóságteljesen és kecsesen, akár valami ragadozó nagymacska.

– Én tehetek róla – mondja végül. Leül mellém és megfogja a kezemet, aztán hirtelen el is engedi. – Nem vagyok benne biztos, hogy mennyire... – A pillantása szomorú. – Talán nem kéne ezt csinálnunk.

– Te most... szakítasz velem? – suttogom. Akár egy kipukkadt lufiból, úgy szökik el belőlem a levegő. Minden gyanúm igazolást nyer: Drina, a strand, az egész. Minden.

– Nem, csak... – Elfordul, és minden ott marad a levegőben lógva: a mondat vége és én is.

Amikor látom, hogy nem akarja folytatni, megszólalok:

– Tudod, tényleg jó lenne, ha nem beszélnél rébuszokban, befejeznéd a mondatot, és elmesélnéd, hogy mi a franc folyik itt!? Annyit tudok, hogy Evangeline meghalt, Haven csuklója egy vörös, váladékozó borzalom, ottfelejtettél a strandon, és most szakítasz velem.

Bámulok rá, várom a megerősítést, hogy ezeknek a dolgoknak semmi közük egymáshoz. Még ha a gyomromban máshogy is érzem.

Damen hallgat egy ideig, nézi a medencét.

– Ezeknek semmi közük egymáshoz – néz rám végül.

Olyan sokáig tétovázott, hogy egy szavát sem hiszem. Mély levegőt vesz, és így folytatja:

– Evangeline holttestét a Malibu kanyonban találták meg, épp oda tartottam, amikor hallottam a rádióban. – A hangja nyugodt, láthatóan visszaszerezte az önuralmát. – És igen, Haven csuklója elfertőződött, de ez előfordul. – Elfordítja rólam a tekintetét. Várom, hogy folytassa azzal a résszel, ami rólam szól. Megmarkolja a kezemet, és a tenyerem vonalait cirógatja.

– Drina nagyon elbűvölő és lehengerlő tud lenni, Haven meg... kissé elveszett. Biztosan csak a figyelem hiányzik neki. Azt gondoltam, örülnél neki, ha Drina helyett inkább rám irányulna a figyelme. - Megszorítja a kezemet. – Most már senki nem áll közöttünk.

– Talán egyvalami mégis – suttogom alig hallhatóan. Tudom, hogy jobban kéne érdekeljen Evangeline meg Haven, de képtelen vagyok Damen arcán, a lágy, napsütötte bőrén, a szemén kívül másra összpontosítani. Őrülten ver a szívem, forr a vérem, és megduzzadnak az ajkaim, úgy várják a csókját.

– Ever, nem hagytalak ott. És nem kényszerítelek semmi olyasmire, amire még nem állsz készen. Higgy nekem! – A kezébe fogja az arcomat, és a szája a számhoz ér. – Tudok várni