Vérkönny-10.rész

Párizs

A tizenhetedik században imádtam élni, ez a kor egy hatalmas világnézeti
ébredés volt, a teremtés tökéletességének vallásos megfelelője. Ismét
Franciaországban élhettem, hazám látványa örömmel töltött el, a fejlődés,
amin keresztülment leírhatatlan volt.
„Párizs megér egy misét.” Mennyire igaz ez a mondás. A városra rá sem
ismertem, a Diadalív látványa melyet, XIV. Lajos emeltetett, lenyűgözött és
felkavart. Az elmúlt másfél évszázad ugyan rengeteg titokra derített fényt, de
még nem sikerült felkutatnunk az Idő Spiráljának hollétét. A Mundo Sambra
tagjainak listája kezünkben volt, de a Fekete Lovag személyét még mindig
homály fedte. A nyomok Erdélybe vezettek, de a szálak össze-vissza
kuszálódtak, képtelenség volt kibogozni őket. A Sión rend rengeteget segített,
én pedig éveket töltöttem a Vatikán könyvtárában régi feljegyzések között
kutakodva.
Konstantinnal vásároltunk egy kisebb palotát Párizsban, mert bizonyos
dolgok arra engedtek következtetni, hogy a „Bűnös szekta” gyakran tartja a
városban gyűléseit. Kapcsolatunk mit sem változott a hosszú évek során, bár
rengeteg időt töltöttünk együtt, olykor hosszú hónapokig nem láttuk egymást.
Folyamatosan költöztünk városról városra, de egy helyre mindig
visszatértünk, a comói kastélyba. Természetesen ügyeltünk arra, hogy elég
hosszú idő teljen el az ottléteink között, hiszen környezetünk számára
feltűnhetett volna örök ifjúságunk.
Konstantin külsőleg mit sem változott az évek folyamán. Elragadó,
alabástrom arc, kifejező, smaragd szempár és atlétikusan izmos alkat
jellemezte. Belsőleg viszont átalakult, bölcs öreg vámpírrá lett, törzsének
elismert vezéregyéniségévé vált. Hangulatváltozásai lecsillapodtak kissé, és
próbált beletörődni abba, amit sorsnak nevezünk. Tudtam hogy mindennél
jobban vágyik egy utódra, de lelkiismerete nem vitte rá, hogy merő önzésből
kioltson egy emberéletet, melyet változatlanul szentnek tartott.
Párizsban pezsgett a társasági élet. Megjelentünk szinte minden fontos
eseményen, meghívást kaptunk Versailles-ba, a Napkirály fényes báljaira is.
Kedvesem ilyenkor gyakran találkozott a köztársaság más tagjaival is,
különösen Artistókkal, Venefikusokkal és Noble-okkal.
A palota káprázatos volt, antik szobraival, rokokó bútoraival és egzotikus
birodalmakból származó dísztárgyaival maga volt a földi paradicsom. A
bálteremnek nem akadt párja a világon, színaranyban pompázott, melyet a
hatalmas kristálycsillárok fényei égi szépségekbe emeltek. A viselet pedig
egyszerűen pazar volt, a rizsporos fehér parókák a mélyen dekoltált, színes
selyemruhák, az ékkövekkel kirakott, csatos topánok. Mindet szívesen
viseltem. Nem tagadom, hogy a hiúság ebben a korban igézett meg a
legjobban, bármennyire is szégyelltem magam emiatt.
A Konstantinnal töltött hosszú évek során, nagy tapasztalatra tettem szert a
tömegbe vegyült vámpírok felismerésében. Sőt, már törzsük szerint is be
tudtam sorolni őket. Legkönnyebben Artistókat fedeztem fel, mert őket
kivétel nélkül lenyűgözte a pompa és a csillogás. Gyakran álltak szinte
szoborrá dermedve és csodálták a felhalmozott szépséget, akár emberről, akár
műtárgyról volt is szó.
Mivel Párizs utcáit gyakran borította napfény, Konstantin szinte mindig
otthon rostokolt, csak alkonyat után merészkedett ki, vagy még akkor sem.
Csillagvizsgáló híján új elfoglaltságot talált magának, ógörögül tanult. Bár
tudásom addigra már kissé megfakult, segítettem neki lefordítani Homérosz
műveit, rajongott az Iliászért. Franciául igazi angol módjára beszélt, nyers
akcentusát le sem tagadhatta volna. Imádtam, amikor francia szerelmes
szavakat suttogott a fülembe, olyannyira, hogy szégyentelenül ki is
követeltem tőle. Gyakran ugratott azzal, hogy nekem már másra nincs is
szükségem a szerelemben, elegendők csupán a szavak. Ilyenkor
megmosolyogtam, amin ő természetesen mindig megsértődött.
Megérkezésünk után nem sokkal hírt kaptam a Sión rendtől, arra kértek,
hogy vegyem fel a kapcsolatot egy Párizsban élő ír nagymesterrel, bizonyos
Sir  Robert Boyjal, egy alkimistával, akinek érdekes információi vannak az
erdélyi szálakról. Konstantin épp a nappaliban ült és teljesen belemerült egy
szöveg fordításába, amikor megszólítottam:
– Angyalom, most el kell mennem, új híreket kaptam, és találkozóm van
egy Sión nagymesterrel – mondtam sietve, mivel már késésben voltam.
– Légy óvatos, kérlek! – mondta aggódva.
– Azt fogom tenni – dünnyögtem és kiléptem az ajtón.
Sir Roberttel a Notre Dame kertjében volt találkám. Le sem tagadhatta
volna tudós mivoltát, hosszú hajat és kerek szemüveget viselt. Miután
udvariasan köszöntöttük egymást, egyből a lényegre tért:
– A Rend legújabb információi szerint fény derülhet a Fekete Lovag
kilétére. Annyi bizonyos, hogy a szálak III. Vlad erdélyi uralkodóhoz
vezetnek, akinek a másik, közismertebb neve Dracula gróf – öntötte rám az
információkat. – Uralkodása 1456-ban kezdődött, miután atyja, II. Vlad, a
Havasalföld ura meghalt. A dracul szó jelentése sárkány, ördögfajzat, a jelkép
szerepel a családi címeren is. Dracula gróf messze földön híres volt a
kegyetlenkedéseiről. Annyit még tudunk, hogy tizenkét évig raboskodott
Visegrád várában, Mátyás király uralkodása alatt. A források semmit nem
tartalmaznak arról, hogy mikor történt az átváltozás, de valószínűleg az 1470-
es évek környékén, ugyanis ekkor kezdtek olyan hírek terjengeni róla, hogy
éjszakánként szüzek vérét issza. A mai napig nem tudni, hol tartózkodik és
milyen álnevet használ. Egyes feljegyzések azonban arra engednek
következtetni, hogy nem egyedül élt erdélyi kastélyában, hanem egy közeli
férfi rokonával, akinek a nevét és kilétét nem ismerjük – fejezte be a
mondandóját.
Kővé dermedve álltam a meglepetéstől, még lélegezni is elfelejtettem.
– Lehetséges lenne, hogy Dracula a Fekete Lovag vagy esetleg a rokona
az, akivel együtt élt? Annyi azonban bizonyos, hogy mindketten Noble-ok
lehettek valamikor, erre enged következtetni származásuk és táplálkozási
szokásuk is, miszerint csak szüzek vérét itták. Tehát több kiindulási pontunk
is van, ahonnan elindíthatjuk a nyomozást – futott át az agyamon.
Megköszöntem Sir Robertnek a segítséget, ő pedig sok szerencsét kívánt
és biztosított további segítségéről. Felindultságom ellenére nem siettem haza,
szükségem volt egy nagy sétára, hogy gondolkodni tudjak.
A Luxemburg kertbe mentem. Letelepedtem a csodás Medici szökőkút
melletti padra, és elgondolkodva néztem a csobogó vizet, melyben táncot
lejtettek a tündöklő napsugarak. Magamban százszor is elismételtem a
hallottakat és arra jutottam, hogy haladéktalanul Erdélybe kell utaznom.
Amikor hazatértem Konstantin még mindig fordított, de ezúttal rögtön
észrevette érkezésemet és letette imádott könyvét. Részletesen elmeséltem
neki a hallottakat, amit ő figyelmesen végighallgatott, majd megszólalt:
– Hmm, hát ez roppant érdekes fejlemény, azt hiszem, tudom mi a
következő teendő – mondta nem kis meglepetésemre. – Megszerzem a Noble
törzs tagjainak névsorát. A lista valószínűleg hiányos lesz, de talán így is
hasznavehető. Voltak ugyanis olyan sötét időszakok a történelmünk során,
mikor nem volt mód vezetni az aktát.
– Kinél található ez a dokumentum?
– Agaplon őrzi és vezeti a lajstromot.
– Ő a bölcs, öreg vámpír, aki megmentette az életedet, amikor kiéheztetted
magadat? f
– Igen, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog, mindig is a pártfogoltja
voltam, mind a mai napig apámként tekintek rá, és ezen nem változtathat
semmi.
– Hol él most?
– Észak-Írországban. Már ősidők óta nem láttuk egymást, épp ideje
felkeresnem. Remélem, te is velem jössz, Iris! – mondta kedvesen azzal az
elragadó, fél mosollyal az arcán.
– Sajnos, az én utam máshová vezet, mégpedig Erdélybe, konkrétan
Dracula kastélyába.
– Hú, hát ez egyre izgalmasabb, azt hiszem, nem mondhatjuk unalmasnak
az életünket, annyi szent – mondta hevesen, de sápadt arcára még a fellángoló
izgalom sem vont pírt.
– Konstantin, te mikor ettél utoljára? – szegeztem neki váratlanul a
kérdést, mert aggasztott a sápadtsága, és az, hogy már hetek óta nem láttam
elmenni otthonról.
– Nyugodj meg, drágám, ezt a dolgot mindig is sikerült kézben tartanom,
ne félj, nem foglak felfalni, legfeljebb csak a szemeimmel – mosolygott újra.
Még mindig nem tudtam teljesen megszokni táplálkozási szokásait, pedig
ez a dolog is hozzá tartozott, lényének szerves része volt. Gyakran
emlékeztem vissza a barlangban történtekre, amikor tulajdon véremmel
tápláltam, és soha, de soha nem gondoltam rá undorral, sőt.
Akkor láttam először és utoljára inni. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig
diszkrét legyen, ha mégis szóba került, előbb-utóbb témát váltott. Időnként
kénytelen volt ételt is fogyasztani, mivel rengeteg vacsora meghívást kaptunk.
Ilyenkor illedelmesen bekapott egy pár falatot, a többit a tányérján hagyta,
érintetlenül. Egyszer megkérdeztem tőle milyen számára az emberi eleség.
Fintorogva válaszolt. Homokhoz hasonlította, amely szárazon ropog a fogak
alatt és teljesen íztelen. Ha túl sokat evett, az étel megbetegítette,
gyomorrontást kapott, megfájdult a feje, és hányinger gyötörte. Ezek
egyértelműen a gyomormérgezés tünetei voltak. Kétségtelen tény, hogy a
teste számára az ideális táplálék a vér, és ezt tudomásul kellett vennem
egyszer s mindenkorra.
Az elutazásunk előtti időszak nyugalmasan telt, egyfajta szótlan megértés
alakult ki köztünk. Mindketten készülődtünk az útra, elrendeztük a
folyamatban lévő megoldatlan ügyeinket, és türelmetlenül vártuk az indulást.
Konstantin mindenképpen búcsúestet akart rendezni kettőnk számára, és
zenészeket hivatott. Velem ellentétben, ő imádott táncolni. A kis
kamarazenekar Vivaldi varázslatos zenéjét játszotta és mi egész este
táncoltunk, szinte összeroskadásig.
– Azért ajándékoztam magunknak ezt a gyönyörű estet, hogy legyen mivel
melengetni szívünket a messzi idegenben – mondta később és forrón
megcsókolt, úgy ahogy csak ő tudott csókolni.
– Kérlek, vigyázz magadra ott a távoli Erdélyben! Nem tudnám elviselni,
ha elveszítenélek, vagy akár csak bármi apró bajod is esne, hiszen egyetlen
társam vagy az öröklétben.
– Nem lesz velem semmi baj – vontam magamhoz úgy, hogy mellkasunk
összeért és érezhette szívem minden dobbanását.
A hajnal hamar eljött, hamarabb, mint reméltem, elválásunk pillanata
vészjóslóan közeledett. Még utoljára megöleltük egymást, némán osztoztunk
a pillanat varázsában, aztán útnak indultunk.

Vérkönny-9.rész

A vámpír Principatus Tribusai

Konstantin nélkül a kastély egy kietlen hodálynak tűnt, csak bolyongtam
szobáiban céltalanul. Éjszaka hiányzott testének közelsége, lélegzete és
ölelése, nappal pedig a beszélgetések, a sokatmondóan odavetett pillantások,
félszavak. Miután elment rögtön kutatni kezdtem az iratok után, melyek a
Principatus felépítését taglalják, de sehol nem találtam őket. Kedvesem nagy
felindultságában elfelejtette megosztani velem, hová is rejtette. Végül a
szobájában találtam rájuk, egy ósdi ládában hevertek, sárgán, megfakultan.
Remegő kézzel vettem elő a zizegős pergameneket és átszellemült arccal falni
kezdtem betűit. '
Az első a Vámpír Principatus alapító okiratának hű másolata volt, mely a
tizenharmadik században íródott, és rajta díszelegtek a Tribusok cirkalmas
viaszpecsétjei és alattuk a Senatorok aláírásai. A csodaszép gót betűkkel
íródott latin szöveg lenyűgöző látványt nyújtott. A második pergamenen a
köztársaság alaptörvényei sorakoztak pontokba szedve. Először csak az első
pár bejegyzést olvastam el, de az is kellőképp megdöbbentett.

Tiszteld teremtő Atyádat, ki az örök halhatatlanságba emelt.

Soha ne szegülj szembe vele, bármi is történjék.

A Principatusnak és Tribusodnak feltétlen engedelmességgel tartozol.

Kötelességed fenntartani a látszatbirodalmat, még akár örök életed árán

is.

Ne gyilkolj kedvtelésből és haszonszerzésből…

A törvény legalább hatvan pontot tartalmazott még, mindet figyelmesen

végigolvastam, bár gondolataim, még mindig az első pont körül forogtak.

Konstantin soha nem tartotta be az első törvényt és a másodikat sem fogja

– valószínűleg. Miért is tette volna? Az ő esete nem volt átlagosnak

mondható, hisz amikor Rufus megteremtette, magára is hagyta, árván,

kitaszítottan, a hideg macskakőre hullva. Nem tanította meg arra, miként

viselje sorsát, hogyan váljon többé és jobbá, mint mások.

Egy szó, mint száz elmulasztotta a kötelességét, amit bármely apa megtett

volna.

A harmadik tekercs a köztársaság Tribusait mutatta be, különös, tényszerű

mondatszerkesztéssel, kissé tudományosan.

A Principatus hat Tribust, vagy más néven törzset foglal magában. Név

szerint: Fuersa, Dementrex, Nostre, Artisto, Veneficus, Noble.

A Fuersa Tribus

A Fuersák, gúnynevük aljanép, megjelenése igen változatos, gyakran

féktelen és frivol. Öltözködésükben a kötetlenséget részesítik előnyben, soha

nem követik az adott kor divatját. Lakhelyük kiválasztásában is

rapszodikusak. A Fuersák feltételek nélkül ragaszkodnak vámpír

testvéreikhez, ezért kis „bokrokban” élnek. Indulatos természetük, olykor

rejtőzködésre kényszeríti őket, ezért egyszerre több menedéket is

fenntartanak. Olykor halandók házaiba is beköltöznek, és uralmuk alá hajtják

35az ott lakókat. Egyes estekben még az értelmetlen gyilkosságtól sem riadnak

vissza, bár ezt igen ritkán teszik. A Tribus tagjai leginkább a változásra

érzékeny embereket kedvelik és egyetemekről, politikusokból és elnyomott

kisebbségekből választanak gyermeket. Az újdonsült vámpírokat szinte

mindig fűti valamilyen személyes eszme, ezért is olyan megosztott a törzs. Az

egyes tagok közti gyűlölet pedig gyakran erősebb a külső ellenség iránti

ellenszenvnél is. Őseik hírnevesek, közülük kerültek ki a legtehetségesebb

vámpírok. Egyikőjük, kit Alexandernek hívtak, a hiedelem szerint, képes volt

meggörbíteni és elcsúsztatni az idősíkokat. Viselkedésük legfőbb jellemzői a

gyorsaság, az őserő és az erőszakos viselkedés. Gyengeségeik közé tartozik,

hogy sokszor túl szenvedélyesek, befolyásolhatóak és könnyen kötelezik el

magukat átláthatatlan ügyek mellett. Gyakran kerülnek kínos szituációkba,

melyekből csak kisebb-nagyobb nehézségek árán tudnak szabadulni. A

Fuersa törzset túl sok belső viszály feszíti ahhoz, hogy szervezettségről

beszélhessünk. Gyűléseiket többnyire nagyobb népesemények után tartják,

melyeken nem ritka a hangos üvöltés és tombolás.

A Dementrex Tribus

A tébolyultak. A Dementrexek egyességet kötöttek a Principatussal, de

nem mondhatóak teljes jogú tagoknak. Képviselői a Mundo Sambrában is

fellelhetőek, bár igen kis számban, zavarodott viselkedésük még ott is

riadalmat gerjeszt. Hűség azonban egyik vámpír szervezethez sem köti őket.

Megjelenésük a kegyetlen őrülttől a jellegtelenig terjed, legtöbbször

felismerhetetlenül olvadnak bele a tömegbe. Lehetnek kéjgyilkosok, koszos

koldusok, de akár kedves ifjak is a sarki pékségből.

Ezek a vámpírok a rejtőzködés nagy mesterei. A tébolyultak bárhol

élhetnek, átlagosnak tűnő házakban, söntések pincéjében, vagy akár éjszakai

menedékhelyen. Elszántan keresik a reményvesztett halandók közelségét,

ezért gyakorta költöznek nyomortanyák közelébe, hogy koldusok vérével

oltsák szomjukat. Prédájuk közé mindenféle halandó tartozhat,

általánosságban azonban a bolondokat és a félőrülteket választják. A többi

vámpír azt gondolja róluk, hogy ötletszerűére ölnek, és ez részben igaz is.

Legtöbbször a pillanatnyi hangulatuk dönti el áldozatuk kilétét. Jellemük

elhomályosult, sőt gyakran őrült. Sokan ezt a törzsön ülő átoknak tekintik. Az

összes Dementrexnek van valamilyen elmezavara, amit csak rövid ideig tud

féken tartani. Ha lenne is bármilyen hierarchiájuk, azt lehetetlen lenne

követni. A többségnek tökéletesen elég, ha nyugton hagyják őket. Meglepő

módon azonban, amennyiben a szükség úgy diktálja, hihetetlenül

harmonikusan tudnak együttműködni. Ha van is valamilyen rendszer a

dolgaikban az idegenek számára felfoghatatlan. A Dementrexek egyáltalán

nem tartják számon származásukat, náluk totális demokrácia uralkodik

A Nostre Tribus

A csótányok. Meglepő módon szinte az egész klán a Principatushoz

tartozik, bármennyire is nehéz viselniük az „álarcot”. Talán a hovatartozás

biztonságáért teszik, vagy csak azért, hogy látótávolságon belül tudhassák a

többi Tribust. Természetesen néhány Nostre a Mundo Sambrát választotta.

Bár nincs két egyforma közülük, mindegyik rettentő ocsmányan néz ki.

Sárgás fogsor, elszíneződött bőr, szemölcsök, májfoltok, ráncok éktelenítik

púpos, vagy görbe testüket. Sokan közülük földalatti csatornákban, temetők

kriptáiban élnek. Sokkal hatalmasabbak, mint azt bármelyik vértestvér is

gondolná, még a Senatorok is óvakodnak tőlük. Gyermekeiket a halandó

társadalom selejtjéből választják, akik antiszociálisak és zavarodottak.

Jellemüket a gonoszság, a megfélemlítés, valamint az együttérzés teljes

hiánya jellemzi. Az övék a legegységesebb törzs, kitaszítottak, ezért mi mást

tehetnének, összetartanak.

Az Artisto Tribus

A művészek. Többségük tagja a Principatusnak, ezért viszonzásul

támogatást kapnak, művészetük és kultúrájuk kibontakoztatásában. Az Artisto

vágyálmában választ gyermeket magának, ezért legtöbbjük lélegzetelállítóan

gyönyörű. Rendkívüli módon követik a divatot, gyakran még meg is előzik

azt. Lakhelyeik nagyszerű ízléssel berendezett villák, vagy kúriák. Szobáik

falai között gyakran találni kimagasló művészi értéket képviselő

festményeket és szobrokat.

Legtöbben közülük maguk is foglalatoskodnak valamilyen művészeti

ággal. Jellemük udvarias, sőt nyájas, de túláradó szépségimádatuk hordoz

magában bizonyos veszélyeket. Ha valami igazán csodálatosat látnak vagy

hallanak, magával ragadja őket az élmény, legyen az művészeti alkotás,

ember vagy természeti jelenség. Addig állnak dermedt csodálatban, amíg a

kiváltó ok el nem tűnik. Ilyenkor rendkívül kiszolgáltatottá válnak, gyakran

még védelmezni sem tudják magukat.

Az Artistókra nem jellemző a szervezett élet, bár társadalmi kapcsolataik

legendásak, gyakorta rendeznek összejöveteleket, leginkább estélyek

formájában. Legtöbbször azonban, csak a társaság kedvéért teszik, nem

konkrétan a problémák leküzdése érdekében. A tagok törzsön belüli helyzete

rendkívül ingatag, egyetlen álnok mosoly a megdicsőülésbe emeli, vagy a

kárhozatba taszítja őket. Az Artistók számon tartják származásukat, azonban

kevés vérvonal tér el jelentősen a Tribus többségétől.

A Veneficus Tribus

A Vámpírvarázslók. Nem sokkal a Tribus megszületése után, szinte

azonnal csatlakoztak a frissen alakult Principatushoz, és egyszeriben

nélkülözhetetlenné váltak.

A törzs a köztársaság legnagyobb védelmezője. Mindenkinél jobban

ügyelnek a Principatus összetartására, mivel a Mundo Sambra mindent

megtesz elpusztításuk érdekében. Szükségük van szövetségesre, és

varázstámogatásukért cserébe ezt meg is kapják. A köztársaság védő szárnyai

alatt szabadon fejleszthetik tudományukat. A varázserejű Veneficusok

rendszerint komoly, tiszteletet sugárzó külsejűek. Öltözködésük visszafogott.

Legtöbbször hagyományos mágus köpenyt, vagy egyszerű fekete nadrágot és

zubbonyt viselnek. Nyakukban gyakran hordanak varázserejű talizmánokat és

mások számára ismeretlen jelképeket. A vámpírmágust leginkább arról lehet

megismerni, hogy szemében titkos tudás szikrája izzik, tekintete átható és

rideg. Sokan rendelkeznek közülük a gondolatolvasás képességével, és ezt

gyakran a legnagyobb tökélyre fejlesztik. Lakhelyüket, mely legtöbbször

erdei menedékhelyek és kápolnák alatti kripták, varázsbűbájjal őrzik. A

legtöbb Veneficus már halandóként is az okkult tudományokban, vagy az

alkímiában munkálkodott.

A törzs ősi szokása, hogy az ifjak isznak az aggok véréből, és ezáltal még

több különleges képességre tesznek szert. A vámpír mágusokat szoros,

elszakíthatatlan vértestvérség köti egymáshoz, hűen szolgálják Tribusukat, és

soha nem szegülnek szembe öregeik akaratával.

Egyszóval a Veneficusok becsvágyó, nagy hatalmú, nemes célokra törekvő

vámpírok szövetsége, kiknek hierarchia piramisában számtalan rang épül

egymásra. A piramis csúcsát, pedig a Vének Tanácsa foglalja el. Mivel

kapcsolatépítésük rendkívül hatékony és gyors, így hallatlanul gyorsan

fejlődtek világszervezetté.

A Noble Tribus

A Kékvérűek. A királyi, arisztokratikus és elegáns Noble a köztársaság

uralkodó Tribusa. Ők a Principatus alapkövei, a legsötétebb időkben is ők

vezették és oltalmazták a köztársaságot. A Noble-ok teszik ki a Senatorok

többségét, és soha nem engednék, hogy ez másképp legyen. A tökéletesen

elegáns viseleteket kedvelik. Konzervatívak és legtöbben ma is halandó

napjaik divatját viselik, természetesen mindenből a legjobbat. Fényűző

palotákban és kastélyokban élnek, kizárólag a patinás építményekben érzik jól

magukat.

Ősi Noble hagyomány, hogy a Tribus tagjainak kötelességük menedéket

nyújtani törzstársaiknak. Ez a szokás már rengeteg kékvérű életét mentette

meg, az ínséges időkben. Szinte kivétel nélkül gazdag, nemesi családok

leszármazottai. Méltányolják a bölcsességet és a tapasztalatot, és soha nem

gyilkolnak indokolatlanul. Néhány arisztokrata saját családjából választ

magának utódot, nem törődve azzal, hogy a többi vámpírtörzs gyakran elítéli

ezt.

Ízlésük rendkívül kifinomult, soknak közülük csak egy bizonyos típusú

halandó vére felel meg, és mással nem érik be. Egyes Noble-ok csak

kifejezetten szüzek vérét isszák. Mások vérszolgákat tartanak, mert már a

gyilkolástól is undorodnak, de gyakran fogyasztják vértestvérük vérét is.

Az egy országban élő Tribus tagok rendszeresen találkoznak. Ezeken az

összejöveteleken vitatják meg az aktuális helyzetet és döntenek a szükséges

teendőkről. A vér szerinti örökség roppant fontos számukra, így kimagasló

származású tagjaik leszármazottait különleges tisztelet övezi. Az árnyvilágról

szólva, a Mundo Sambrához csatlakozott Noble-ok, akik a szekta sötét

lovagjai, senkit sem gyűlölnek jobban saját köztársasági rokonaiknál.

– Istenem, milyen sötét titkok őrzője ez az irat, és most Konstantin

megosztotta ezt velem – temettem arcomat tenyerembe.

Hirtelen fel sem tudtam fogni a frissen szerzett tudást, jobban szerettem

volna, ha nem csengnek vissza fülemben a szavak.

– Kötelességem tájékoztatni a Vatikánt – göngyöltem össze a tekercseket.

– Miért is tenném – hessegettem el a gondolatot –, hisz csak egy újabb

keresztes hadjáratot indítana Isten teremtményei ellen. Hiszen a vámpírok is

részei a nyájnak, mint mi mindnyájan, különben nem is létezhetnének. Vagy

eladták volna a lelküket az ördögnek? Ez ostobaság, mert képesek szeretni.

Elképzeltem őket, ahogy a pokolban sétálgatnak kézen fogva, és szerelmes

szavakat búgnak egymás fülébe. Micsoda badarság!

Napjaim szörnyű vajúdással teltek, és kértem Istent, hogy ne haragudjon

rám ezért. Az idő múlásával, kezdett eluralkodni rajtam valami földöntúli

nyugalom, és akkor rájöttem, hogy csak egy út létezik, az igazság útja, mely

teret enged minden létező lénynek ezen a bolygón. Nem ítélkezhetünk mások

felett, mert ehhez csak egyvalakinek van joga.

Az időjárás hűvösebbre fordult, de még mindig kellemesnek volt

mondható. A Comói-tónál a hőmérséklet még télen sem érte el a fagypontot,

így egész évben hódolhattam kedvenc elfoglaltságomnak, a lovaglásnak.

Konstantin kérése ellenére, gyakran csatangoltam a közeli erdőben, nem

voltam képes folyton a ház körül maradni, hiszen oly nagy szükségem volt a

szabadságra, mint egy falat kenyérre, f

Kiruccanásaim alkalmával mindig vittem magammal fegyvert, bár nem

tartottam támadástól, mégis jó volt érezni a tőr biztonságát az övem alatt. Az

erdőben csend honolt, csak a madarak énekét és fák susogását lehetett hallani.

Lépésre fogtam a lovamat és élveztem a tölgyes varázslatos világát,

elmerülve a legapróbb részletekben. Egy kisebb tisztásra értünk épp, mikor

Éjfél izgatott lett, megállt, érdeklődve hegyezni kezdte füleit, és kecsesen

megrázta fekete sörényét. Jól ismertem a lovamat tudtam, azt jelzi, hogy

valaki közelít. Nem sokkal rá meg is pillantottam a tisztás másik felén egy pej

csődört, lovasa érdeklődve mustrálgatott. Kezemet óvatosan a köpenyem alatt

megbúvó vadásztőrre csúsztattam, és vártam. Az idegen azonnal észrevette

mozdulatomat és nyugodt hangon megszólított.

– Hölgyem, nem kell tőlem tartania, jó szándék vezérel – mondta és felém

lovagolt. Arca őszintének tűnt, így nem kételkedtem szavaiban, levettem a

kezemet a tőrről, és tovább vártam. A férfi magas volt, jóvágású és őserőt

sugárzott. Hosszú, sötétbarna haja a vállára omlott, meleg barna szeme nemes

büszkeségben tündökölt. Azonnal megéreztem, hogy nem hétköznapi

emberrel van dolgom, volt valami rendkívüli benne, valami

megmagyarázhatatlan, valami, ami rögtön szíven ütött.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, mikor mellém ért. – Lord

Essech vagyok, de szólítson csak egyszerűen Avenarnak.

– La Fayette bárónő – nyújtottam tartózkodóan kezet. – Egy angol lord.

Ugyan mit keres itt a világvégén? – kérdeztem kíváncsian.

– Azt, amit ön, kedves hölgyem. Nyugalomra vágyom, vásároltam egy

kúriát nem messze az ön kastélyától.

– Ön meglepően jól tájékozott, kedves uram, látom már a környéket is

felfedezte, és én még azt hittem, hogy nincsenek szomszédjaim.

– Ilyen a természetem, nem tehetek róla, születésem óta üldöz a

kíváncsiság démona – mosolygott elbűvölően.

A lord könnyed, világi modora jólesett lelkemnek, elfeledtették velem

súlyos gondjaimat, félelmeimet. Legalább egy órán át beszélgettünk, fej-fej

mellett lovagolva az erdei úton, viccelődésein, humoros megjegyzésein

rengeteget nevettem, olykor még sírva is fakadtam. Aztán váratlanul

elbúcsúzott, kezet csókolt és olyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogy

felbukkant.

Hazalovagoltam, már rég éreztem magamat ilyen jó kedvűnek és

gondtalannak, dudorászva léptem be az előcsarnokba. Konstantin a kandalló

előtt állt, arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai kiálltak és a csillogó zöld

szempár óriásira nőtt. Amikor megpillantott engem, kiegyenesedett és

nyugodt hangon megkérdezte.

– Hol jártál, kedvesem?

– Lovagolni voltam – feleltem.

Hirtelen nyakon öntött a lelkiismeret-furdalás, ahogy őt ilyen

meggyötörtnek láttam. Odasiettem hozzá, megöleltem és kezemet

végigsimítottam beesett arcán, melyet még a szokottnál is hidegebbnek

találtam. Ekkor ő tenyerébe fogta arcomat és megcsókolt. Ebben a csókban

minden benne volt. A hiányom, az irántam érzett szerelme, az elszántság és

az elkeseredettség. Magamba szívtam érzéseit és ő is az enyéimet. A csóktól

új erőre kapott, így már nem tűnt annyira vértelennek, aztán hellyel kínált,

majd ő is leült a szemközti fotelbe.

– Most pedig meséld el, mi történt veled, mióta nem láttuk egymást? –

kérdeztem nagyot sóhajtva.

Ő azonban kérdésemet figyelmen kívül hagyva gátlástalanul

visszakérdezett:

– Átnézted az iratot, amit itt hagytam a számodra?

– Igen, természetesen, még aznap. Nagyon érdekes, de ugyanakkor

félelmetes volt, és rengeteg fejtörést okozott.

– Nem akartam, hogy egyedül olvasd el, és riadalmat keltsen benned, de

sajnos így alakult, sajnálom. Félelemre pedig nincs okod, mert én mindig

melletted állok, ha egyáltalán szükséged van a védelmemre.

Magamban tudtam ugyan, hogy el tudok bánni jó pár szörnnyel és egyéb

alvilági lénnyel, de aggodalma jólesett és meghatottan néztem rá, mert

másképp nem is tudtam volna. Meglepetésemre ekkor fölállt, közelebb lépett

hozzám, mellém térdelt, átfogta a combjaimat és suttogva folytatta.

– A zsinat összehívása teljesen indokolt volt, a helyzet pedig igen súlyos, a

bajt pedig még az is tetézi, hogy nem született megegyezés a Tribusok között

– nézett rám baljós tekintettel. – Hallottál már az „Idő Spiráljáról”?

– Valamit olvastam róla a vatikáni könyvtárban úgy ötven évvel ezelőtt. A

legenda szerint a spirál tulajdonosa szabadon mozoghat az idősíkok között.

Veszélye pedig abban rejlik, hogy a múlt és a jelen manipulálhatóvá válik.

Magát a tárgyat azonban még senki nem látta, azt sem lehet tudni, milyen

formájú, eredetét is homály fedi, egyes források szerint ókori.

– Pontosan – suttogott tovább –, és nagy esély van arra, hogy a Mundo

Sambrának is fáj rá a foga, és amennyiben sikerül megkaparintaniuk, akkor

fel kell készülnünk a legrosszabbakra.

– Szóval, ennyire súlyos a helyzet.

– Még annál is súlyosabb, Iris. A Senatustól fontos megbízatást kaptam,

feltétlenül ki kell derítenem, ki a szekta vezére, az úgynevezett „Fekete

lovag”. Ha ez sikerül, fény derül a kilétére, és végre léphetünk, szoros

összefogásra lesz majd szükség. A Tribusoknak áthatolhatatlan egységbe kell

szerveződniük, mert a széthúzás gyengíti az erőinket és végzetes

következményekkel járhat. Feltétlenül meg kell akadályoznunk, hogy a

fattyak megkaparintsák a spirált – mondta ökölbe szorított kézzel.

– Számíthatsz rám – mondtam elszántan, és öklére kulcsoltam a kezemet.

– Reméltem, hogy ezt mondod kedvesem, mert szükségem lesz a

segítségedre. Vannak ugyanis olyan helyek, ahol a mi fajtánkat nem szívesen

látják, ilyen például a Sión rend.

– Te tudsz a rend létezéséről? – rökönyödtem meg

– Ne aggódj, csak kevesen tudnak róla, még a Noble-ok közül is, és ők

mind Senatorok. Jól tudják, hogy saját érdekük is azt diktálja, hogy titokban

tartsák a rend létezését.

– És a többi vámpír?

– Esküszöm, hogy ők nem tudnak semmit – nyugtatott meg.

A Sión rend volt az a másik dolog, amiért az életemet is feláldoztam volna

és most szertefoszlott az a tudat, hogy titkos társaság. Fogalmam sem volt

róla, honnan tud a renddel való kapcsolatomról, de a pillanat nem látszott

alkalmasnak arra, hogy ezt firtassam. Feltétel nélkül megbíztam

Konstantinban, de a többi Senatorért nem tettem volna tűzbe a kezemet.

– Iris, te mióta vagy tagja a rendnek? – kérdezte nyíltan.

– Nem vagyok hivatalos tag, csak a bizalmasuk vagyok és segítem a

kutatásaikat, kihasználva azt, hogy szabad bejárásom van a Vatikán

könyvtárának titkos részlegeibe is.

– Szóval kémkedsz nekik?

– Így is mondhatjuk, ha csúnyán akarunk fogalmazni.

Kerülni akartam a témát, még Konstantinnal sem beszéltem szívesen erről,

a rend feltétel nélküli bizalmasaként azt hiszem, ezt nem lehetett a szememre

vetni.

– Kedvesem, most már pihenned kell, még soha nem láttalak ilyen

elgyötörtnek – mondtam, lefejtettem magamról a karjait, felálltam és a

hálószoba felé kezdtem vonszolni áldozatomat.

Szerelemtől kimerülten feküdtünk az ágyban, mikor Konstantin hirtelen

megszólalt.

– Angyalom, kérdezhetek valamit?

– Amit csak akarsz.

– Emlékszel, a megismerkedésünk napján elmesélted addigi életedet, és

mikor a végére értél, azt mondtad, hogy „ez már egy másik történet”.

– Nem is tudtam, hogy a vámpíroknak ilyen pokolian jó az emlékezetük –

csókoltam meg.

– Elmesélnéd nekem?

– Hiszen tudod, hogy nem vagyok képes neked nemet mondani, de nem

lesz valami vidám história – mondtam kissé szorongva.

– Akkor hallgatlak – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– A tizennyolcadik születésnapom után történt, akkor már tudomást

szereztem arról, hogy angyal vagyok. Egy éjjel támadás érte a kolostort,

vámpírtámadás. Sok apáca halt meg azon az éjszakán. A vámpírok lakomát

rendeztek, meggyalázva ezzel Isten szolgáit és házát. Mikor végeztek a bűnös

torral, hogy eltüntessék őrületük rút nyomait, felgyújtották a kolostort. Engem

apám rejtett el egy földalatti kápolnában, a félelemtől vacogva bujdokoltam

ott. Végül engem is megtaláltak, de szerencsémre addigra már annyira

elteltek, hogy nem szomjazták véremet. Apámat már előzőleg megölték, őt

soha nem találtam meg, teste valószínűleg a tűz martaléka lett. Az egyik

gyilkost Rufusnak hívták.

– És ezt csak most meséled el? – csattant fel.

– Kedvesem, ne haragudj, nem voltam képest ezt idáig elmondani neked,

sajnálom.

Konstantin szeme villámokat szórt, azt hittem, soha nem fog megenyhülni,

de akkor hirtelen megszólalt:

– Hogy tudnék rád haragudni! Gyere közelebb, kérlek! – vont ölébe

szelíden.

Sokáig a karjaiban tartott, lágyan ringatott, ahogy a kisdedeket szokás, és

én olyan borzasztóan szerettem, annyira szükségem volt rá, nem akartam,

hogy bármikor is elengedjen, azt akartam, hogy az idők végezetéig öleljen

így. Aztán suttogássá tompult hangon megszólalt:

– Tehát az én „apám” a tied gyilkosa, ez túltesz mindenen. Mi jöhet még?

– sóhajtott nagyot.

– Nem tudom – feleltem halkan.

Vérkönny-8.rész

Kastély a Comói-tónál

Miután elment feküdtem még egy kicsit az ágyban, lustán elnyújtózva
gondoltam arra, hogy nemsokára már nem választja őt el tőlem a pirkadat.
Visszaemlékeztem az édes, buja éjszakára és testemet újra átjárta a vágy,
mely még akkor is kitöltötte minden porcikámat. De bármennyire is rabul
ejtett Konstantin sápadt bűvölete, egy másik dologgal is foglalkoznom kellett,
a kastélyvásárlás ügyével. Sietősen felöltöztem és a bíboroshoz indultam, aki
szívélyesen fogadott és tájékoztatott arról, hogy a kastély a Galeotti család
birtokában van. Galeotti herceg közismert személyisége volt Firenzének, ő is
a Dóm téren lakott. Gyakran voltam hivatalos az általa rendezett pompás
bálokra, melyek roppant egyediek voltak. Csak harmadnapra kaptam
időpontot a herceg titkárától, mert éppen vadászni volt a fiaival.
A vásárlás előtt azonban, mindenképp meg akartam nézni a kastélyt, így
Konstantinnal a Comói-tóhoz utaztunk. Olyan szép helyen épült, hogy párját
talán sehol nem találni, a fennsíkon emelkedett és uralkodott a tó nagy része
fölött. Csak álltunk, néztük és mindketten tudtuk, hogy hazataláltunk.
– Itt egy jó darabig nyugalomban élhetünk, csak arról kell gondoskodnunk,
hogy a személyzetet időnként lecseréljük – mondtam nagyot sóhajtva.
Kedvesemet a boldogság öröme olyan magasba emelte, hogy szinte repült.
– Köszönöm – suttogta meghatottan.
Amikor hazaértünk, gondolataim már a felújítási munkálatok kötötték le,
már alig vártam a megbeszélt időpontot, türelmetlenül járkáltam fel s alá.
– Iris, ne aggódj, miénk lesz az „elvarázsolt kastély”, ki akarna ilyen
eldugott helyre költözni? – csitítgatott.
Estefelé felkerestem a herceget, aki a több napos vadászattól kimerülten
fogadott.
– Kedvesem, hallottam, hogy távollétem alatt sikerült megnéznie a kastélyt
– mosolygott rám kissé fáradtan.
– Igen, és teljesen elkápráztatott, pedig még belülről meg sem csodáltam.
Ennek ellenére minél előbb szeretném megvásárolni.
– Semmi akadálya – mondta Galeotti szívélyesen –, már így is jó ideje
lakatlanul áll. Szükség lesz azonban egy kis felújításra. A tetőgerendákat
feltétlenül ki kell cserélni, mert már korhadtak, tudok ajánlani egy pár kitűnő
mesterembert.
– Köszönöm, szívesen elfogadom a segítségét. Megkérdezhetem, hogy ki
lakott ott régebben?
– Az unokabátyámé volt, de ő tragikus körülmények között halt meg, már
több mint tíz éve. Holtan találták a közeli erdőben, valószínűleg valamilyen
állat végzett vele. Én voltam a legközelebbi hozzátartozója, elég magának
való volt, gondolom azért is élt ott, visszavonultan a világtól.
Az idő gyorsan elszállt és miután megbeszéltük a fizetési feltételeket,
búcsút vettünk egymástól.

A felújítás gyorsan és precízen zajlott. Konstantin ragaszkodott ahhoz,
hogy személyesen felügyelje a munkálatokat és ezzel nagy terhet vett le a
vállamról. Szíve csücske egy kis csillagvizsgáló torony volt az épület keleti
frontján, melyet a legújabb műszerekkel szerelt fel. Imádta a tudományok és a
művészetek világát, mikor ezekkel foglalatoskodott arcából gyakran áradt
valamilyen gyermeki, megható öröm. A kastély elkészült és messzi
mérföldekre a legpompásabb lakhely lett.
Késő ősz volt, mire beköltöztünk, a fák már lehullajtották leveleiket, és
korai sötétség borította be a tavat. A földszinten egy tágas, boltívekkel
elválasztott csarnok terült el. Az épület bal szárnyán foglalt helyet a konyha
és a szolgálók lakhelye, a jobb szárnyon pedig a lakószoba és az étkező. Egy
kecses ívű lépcsőn juthattunk fel a háló- és vendégszobákhoz, melyeket
fürdőhelyiségek egészítettek ki. Konstantinnak külön szobát rendeztem be,
arra az esetre, ha magányra vágyna, bízván abban, hogy erre ritkán lesz
szüksége.
A ház ékessége pedig a hálószobánk volt, tágas, keleti fekvésű. A szoba
közepén egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett, rojtos selyem
függönyökkel, a berendezést már csak apró márványlapos bútordarabokkal
egészítettem ki. Az összhang tökéletes volt.
Az elmaradhatatlan bársony sötétítőfüggöny mély bíborban tündökölt, és
napközben mindig gondosan behúztuk. Az ablakból lélegzetelállító kilátás
nyílt a Comói-tóra, melynek környéke élőlények gazdag tárházát nyújtotta.
Reggelente a hűvös idő ellenére hattyúk tucatjai úszkáltak a tavon, vagy
csőrüket hátukra simítva lebegtek a tó sima víztükrén.
Életünk gondtalanul telt, naphosszat lovagoltunk és a tavon csónakáztunk.
Konstantin gyakran töltötte az éjszakáit a toronyban, a csillagok állását,
egymáshoz való helyzetét számolgatta és az égbolton követte őket. Nem
vettem ezt tőle zokon, tudtam, hogy néha magányra vágyik. Időnként
kétségek közt vergődött, gyötrődő arccal, szótlanul járt-kelt a házban. Majd
egy napon váratlan kérdést szegezett nekem:
– Szerelmem, biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb férfi a számodra?
– emelte rám gyönyörű tekintetét.
– Te vagy a levegő, amit belélegzek, a szívdobbanásom, az ételem és az
italom, nélküled csak egy halhatatlan lény lennék, te adsz értelmet a
létezésemnek. Gondolod, hogy el tudnám viselni az évszázadok múlását, a
barátaim halálát, ha te nem lennél nekem? – öleltem meg és borítottam el
forró könnyeimmel hűvös arcát.
– Nem gondolsz soha arra, hogy egy vérszomjas fenevaddal élsz egy fedél
alatt, aki veszélyt jelenthet számodra?
– Ez a lét nekem mindent megér, és inkább enyészek el a te karjaidban,
minthogy nélküled éljek akár egy percig is. Osztozni akarok veled minden
rezdülésben, együtt akarom veled hallgatni a hajnali madárdalt, az eső
kopogását az ablakon, a méhek zümmögését. A te szemeden keresztül akarom
látni a csillagokat, az éj sötétjét, a nap szikrázó sugarát. Éjjelente a te
gondolataid mélységébe akarok elmerülni, és azt akarom, hogy együtt
gömbölyítsük napjaink kusza fonalát.
Azon az éjszakán nagyon gyengéd volt hozzám, lelkemben tündérek jártak
táncot, de apró rezdülésein megéreztem, hogy még nem teljesen nyílt meg
előttem. Lényének egy részét zárva tartotta, és én mindenképpen ki akartam
nyitni ezt a kaput is, az utolsót, amit még nem tárt fel senki. Sokat törtem a
fejemet azon, hogyan vigyem véghez ezt a nehéznek tűnő feladatot, semmi
esetre nem akartam erőltetni a dolgot, végül úgy döntöttem, az időre bízom.
Konstantin hetente egyszer eltűnt a házból, és tisztában voltam azzal, hogy
táplálkozni megy, hogy hol találkozik a vérszolgálóval nem tudtam, de nem is
kutakodtam utána. Meglepett, hogy a Vatikánból már rég nem kaptam levelet.
A Monsignoréval, Márton atyával tartottam a kapcsolatot, ő tájékoztatott
mindig az elkövetkező feladataimról. Nem állt szándékomban megosztani
vele magánügyeimet, melyek nem tartoztak az egyházra. A dogmatikus
gondolkodás, egyébként is távol állt tőlem, sokkal inkább kötődtem a
természethez, és csupán egy egyszerű teremtménynek tartottam magamat.
Lelki kérdésekben, pedig csak egy valakitől kértem tanácsot, attól a lénytől,
aki mindenekfelett áll, és kinek döntéseit és tetteit még a Szent Atyának sem
áll módjában megkérdőjelezni. Ő pedig mellettem állt, megértett, szeretetével
kényeztetett és ezt éreztette velem minden áldott nap. Benne volt mindenben:
a virágok szépségében, a napsugárban, a parányinak tűnő csillagokban, a
hegyi patak csobogásában, és bennünk is, bennem és Konstantinban. 
Sokáig üldögéltem az íróasztalnál, ezeken a dolgokon merengve, majd
tollat ragadtam és írni kezdtem.

 Kedves Atyám!

Oly rég hallottam már Ön felől, hogy idejét sem tudom. Remélem, a Szent

Atyával egyetemben jó egészségnek örvend. Időközben új lakhelyet

választottam magamnak, vásároltam egy kastélyt a Comói-tónál. Továbbra is

rendelkezésükre állok, ha szükségesnek látják. Kérem, feltétlenül értesítsen,

ha a dolgok alakulása azt megkívánná.

Továbbra is maradok odaadó hívük:

                                                             La Fayette bárónő

Amikor a levelet felgöngyöltem és egy selyem szalaggal átkötöttem,

belépett Konstantin.

– Látom, levelet írtál – mondta, de tapintatosan nem kérdezett rá, hogy

kinek. Tudtam, hogy furdalja a kíváncsiság, de semmiképp sem akart

tolakodónak mutatkozni.

– Igen, Vatikánba írtam – mondtam szenvtelenül –, és megerősítettem őket

abban, hogy továbbra is számíthatnak a szolgálataimra.

– Te a pápát szolgálod? – kérdezte megrökönyödve.

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy már tettem nekik egy-két szívességet, de

mostanában eléggé hanyagolnak. A baj az, hogy túlzottan féltenek, mert azt

hiszik pótolhatatlan vagyok.

– Hát ennek igazán örülök, mert nem szeretnélek veszélyben tudni – bújt

hozzám.

– Megkérdezhetem, hogy milyen feladatokat szoktak rád bízni, kedvesem?

– Félszerzeteket, vérfarkasokat és többek között vámpírokat is. Sajnos még

nem sikerült felgöngyölítenem a vámpírok szerveződési rendszerét. Szörnyen

titkos az egész, és még az is lehet, hogy egymástól teljesen függetlenül élnek,

magányosan, belesüllyedve a halhatatlanság mocsarába. Gondolom, te erről

többet tudnál mesélni – szegeztem rá kérdőn a tekintetemet.

– Hmm…, most már értem, miért vettél magadhoz – kacsintott rám

sármosan.

– Nem is rossz ötlet, mi ketten csodákra lennénk képesek, sőt még az is

lehet, hogy az egyháztól feloldozást nyernél – mosolyogtam rá.

– A Vatikán soha nem fogadná el a szolgálataimat, Iris, hisz számukra én

nem is létezem. A gyilkosságokról nem is beszélve, amit a múltban követtem

el – sütötte le a szemét.

– Szerelmem, ez csak egy buta vicc volt, ne haragudj! – öleltem meg.

A nap hátralevő részét a kertben töltöttük a hűs szőlőlugasban, amely

megfelelő mennyiségű árnyékot biztosított Konstantin számára. A délelőtt

elhangzottak pedig nem kerültek szóba többet, kizárólag hétköznapi

dolgokról diskuráltunk.

Másnap esőre ébredtünk, csak feküdtünk az ágyban és hallgattuk az

esőcseppek monoton kopogását az ablakpárkányon, ez a hang megnyugtatott

mindkettőnket. Konstantin csukott szemmel nyúlt el, szoborszerű alakja

élettelennek tűnt, csak időnként rezdültek meg dús fekete szempillái.

Óvatosan felkeltem és kinéztem az ablakon. A tó rejtelmes párába

burkolózott, felszíne szinte összeolvadt a felette úszó szürke felhőkkel. A

távolban egy lovast pillantottam meg, a kastély felé közeledett.

– Látsz valami érdekeset, drágám? – kérdezte még mindig csukott

szemmel.

– Lovas futár érkezett.

A komorna felhozott egy levelet, Konstantinnak volt címezve. Figyeltem

az arcát, miközben olvasott, gondterheltnek tűnt, szemöldökét összeráncolta

és tudtam, hogy ez nem jó jel.

– Valami baj van? – kérdeztem türelmetlenül, de ő nem válaszolt csak

olvasott tovább.

Mikor a végére ért, rám nézett, de csak elszántságot láttam a tekintetében.

– Holnap el kell utaznom, halaszthatatlan ügyben – mondta kurtán. '

– Remélem, nincs semmi baj – néztem rá aggódó pillantással.

– Konkrétumokat nem tudok. Vannak olyan dolgok, amit levélben megírni

veszélyes lehet, a futárokat gyakran érik támadások a sötét, kietlen, erdei

ösvényeken.

Nem faggatóztam tovább, mert rájöttem, hogy ez az a kiskapu, ami még

nem nyílt ki előttem, és én nem szándékoztam kéretlenül belépni rajta.

A nap az eső ellenére kellemesen telt. A délutánt olvasással töltöttem, de

nem sokat haladtam, mert néhány sor után, újra a levél körül kezdtek forogni

a gondolataim, egyszerűen nem tudtam másfelé terelni őket. Konstantin dél

körül felvonult a csillagvizsgáló toronyba és csak alkonyatkor került elő.

Sötétedés után bekérettem a vacsorát. Mindig két főre szolgálták fel, hisz

ügyelni kellett a látszatra. Helyet foglaltunk az asztalnál és bensőségesen

beszélgettünk ártalmatlan dolgokról, az évszakok változásáról, a

lótenyésztésről és még sok minden egyébről. Mindkét ételből ettem egy

keveset, megkímélve Konstantint a számára elviselhetetlen ízű eledel

elfogyasztásától.

– Tölthetek egy kis bort? – kérdezte angyali hangján, melyben enyhe

szorongást véltem felfedezni.

– Igen, kérek – nyújtottam felé a poharamat.

– Beszélnem kell veled, Iris – hangja izgatottan csengett gyere, menjünk

fel a toronyba, ott nem zavar minket senki.

A toronyba egy szűk csigalépcső vezetett, melyet a gyertyafény

sejtelmesen világított meg. A padlásszoba kör alakja az égitesteket látszott

szimbolizálni, ablakai az égtájak felé voltak tájolva. Estére az idő kitisztult, a

hold sápadtan sütött be a nyílásokon.

– Ülj le ebbe a fotelbe, Iris, hosszú lesz a mondanivalóm – mutatott egy

kényelmes ülőalkalmatosság felé.

– Nem mindent tudsz még rólam – vágott bele –, van még egy része~az

életemnek, amit sokak elől rejtegetnem kell. Előtted viszont már nem vagyok

képes tovább titkolózni, bármennyire is veszélybe sodorhatok ezzel másokat.

Mikor megtudtam, hogy kapcsolatban állsz a Vatikánnal és évek óta a

vámpírok szerveződési formáit kutatod, elgondolkodtam azon, hogy

beavatlak a dologba, ugyanis én mindent tudok erről.

Megborzongtam.

– Folytasd! – mondtam rekedt hangon.

– Létezik egy szervezett, melyet Principatusnak neveznek. Ez a szervezet a

vámpír Tribusok fő összetartó ereje, működésének legfőbb célja, hogy titkolja

az „álarc” viselőinek kilétét és elrejtse a vámpírok világát a halandók szeme

elől. A Tribusok vérségi alapú törzsek, melyek rendkívül összetartóak. A

vámpírjaikat hidegen hagyja a halandók világa, csak akkor folynak bele

hétköznapjaikba, ha azt érdekük úgy diktálja. A Principatus hat törzset foglal

magában, mindegyiknek saját működési rendszere és szabályzata van. A

Tribusok vámpírjainak azonban kötelességük alávetni magukat a Principatus

törvényeinek. A vámpír törzsek vezetői és a városok elöljárói a Senatorok, ők

alkotják a Senatust, a törvényhozó testületet, melynek legfőbb eseménye a

zsinat. A zsinat húszévente egyszer kerül megrendezésre, és ezen kívül csak

rendkívüli helyzetek estén hívják össze, most erre került sor. A zsinat

helyszíne pedig mindig Velence, ahogy most is. A Principatus államformája

arisztokratikus köztársaság, akár csak az ókori Rómáé volt egykor. Én a

Noble Tribus tagja vagyok. Ez az arisztokrata szervezet, a Principatus

alapköve, a mi törzsünk tagjai teszik ki a Senatus túlnyomó részét. Minden

városnak saját Senatora van, akik szinte kivétel nélkül Noble-ok. A

Principatuson kívül, létezik azonban egy Mundo Sambrának, vagy más néven

„Árnyvilágnak” nevezett vámpír szekta is, amely a köztársaság legfőbb

ellensége. Tagjai a Principatus törzseiből kivált hatalmas erejű vámpírok és

senkit sem gyűlölnek jobban a Principatus tagjainál. Vezetőjük kilétét

egyelőre homály fedi, bár igen sokan próbálták már leleplezni – fejezte be

mondandóját.

– Ez egyszerűen megdöbbentő, hogy lehet ezt titokban tartani?

– Nem egyszerű, szüntelenül harcra készen állunk, és nem kevés a

cselszövés sem, ezen kívül a Tribusok is viszálykodnak egymással az

előjogok kiharcolásáért. Gondot okoz még az is, hogy óriási a törzsek közti

intellektuális különbség, és ez nagymértékben megnehezíti a zsinatok

sikerességét. Van egy teljes dokumentációm a Principatus törvényeiről,

szervezeti rendszeréről és az egyes Tribusokról. Itt hagyom neked, a

távollétemben nyugodtan tanulmányozhatod. 

– Te milyen szerepet töltesz be a Tribusodon belül?

– Én voltam Firenze Senatora, de amikor ide költöztünk, írásban kértem

törzsem vezetőitől, hogy mentsenek fel rangom alól. Választ azóta sem

kaptam, gondolom, a Noble nem tudta mire vélni a-dolgot, erről a titulusról

ugyanis, még soha senki nem mondott le önszántából. Mindeddig azt hittem,

hogy kizártak, de nem úgy néz ki a dolog. Ez a meghívás a zsinatba egy kissé

meglepett, ezek szerint még mindig számítanak a szolgálataimra.

– Mikor indulsz? – kérdeztem aggódva.

– Holnap kora hajnalban, de addig még temérdek időnk van, és nem

szeretném elpazarolni – mondta sóvárogva.

– Még rengeteg kérdésem lenne.

– Kérlek, beszéljük meg azokat máskor, az iratokból egyébként is mindent

megtudhatsz.

– De nem az érzéseidről. Miért mondtad Firenzében, hogy magányos

vagy?

– Mert az is voltam. Sokakkal ellentétben nekem a Tribus nem jelenti a

családot. Én többre vágytam, én rád vágytam.

Gyengéden ölbe vett és nagyon lassan, óvatosan levitt a szűk lépcsőn.

Menetközben becéző szavakat suttogott a fülembe, de én görcsösen

kapaszkodtam belé, mert még mindig sokkos állapotban voltam a hallottaktól.

– Lazíts, kérlek, teljesen merev vagy – simult hozzám lágyan, majd

lefektetett az ágyra, és finoman masszírozni kezdett. Először a vállamat, majd

egyre lejjebb és lejjebb siklott a keze. Gyengéd érintése szinte varázsütésre

feloldotta görcsösségemet, ellazultam. Szenvedélyesen öleltük egymást,

leírhatatlan mámorral tört rám a vágy, majd beleolvadt a kéj édes hullámaiba.

És én újra felfedeztem „Gyönyörországot”.

Másnap hajnalban finom búcsúcsókot lehelt ajkamra és nesztelenül

távozott, csak a lova patájának dobogása hallatszott fel az udvarról.

– Vajon mikor tér vissza, erről nem beszéltünk tegnap – szorult össze a

gyomrom a gondolattól.

Ekkor láttam meg, az ékes betűkkel írt levelet, melyet az éjjeli

szekrényemen hagyott.

Szerelmem!

Kérlek, ne haragudj, hogy búcsú nélkül mentem el, de olyan édesen

aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Mindent elfogok követni

azért, hogy minél hamarabb viszontlássalak, hiszen tudod, minden perc

kínszenvedés nélküled. Nagyon vigyázz magadra, és ha lehet, maradj a ház

közelében!

Millió csók!

Konstantin

Magamhoz öleltem a levelet, melyen még érezni lehetett édeskés illatát, és

gondűző álomba merültem.