2012. november 18., vasárnap

Vérkönny-10.rész


Párizs

A tizenhetedik században imádtam élni, ez a kor egy hatalmas világnézeti
ébredés volt, a teremtés tökéletességének vallásos megfelelője. Ismét
Franciaországban élhettem, hazám látványa örömmel töltött el, a fejlődés,
amin keresztülment leírhatatlan volt.
„Párizs megér egy misét.” Mennyire igaz ez a mondás. A városra rá sem
ismertem, a Diadalív látványa melyet, XIV. Lajos emeltetett, lenyűgözött és
felkavart. Az elmúlt másfél évszázad ugyan rengeteg titokra derített fényt, de
még nem sikerült felkutatnunk az Idő Spiráljának hollétét. A Mundo Sambra
tagjainak listája kezünkben volt, de a Fekete Lovag személyét még mindig
homály fedte. A nyomok Erdélybe vezettek, de a szálak össze-vissza
kuszálódtak, képtelenség volt kibogozni őket. A Sión rend rengeteget segített,
én pedig éveket töltöttem a Vatikán könyvtárában régi feljegyzések között
kutakodva.
Konstantinnal vásároltunk egy kisebb palotát Párizsban, mert bizonyos
dolgok arra engedtek következtetni, hogy a „Bűnös szekta” gyakran tartja a
városban gyűléseit. Kapcsolatunk mit sem változott a hosszú évek során, bár
rengeteg időt töltöttünk együtt, olykor hosszú hónapokig nem láttuk egymást.
Folyamatosan költöztünk városról városra, de egy helyre mindig
visszatértünk, a comói kastélyba. Természetesen ügyeltünk arra, hogy elég
hosszú idő teljen el az ottléteink között, hiszen környezetünk számára
feltűnhetett volna örök ifjúságunk.
Konstantin külsőleg mit sem változott az évek folyamán. Elragadó,
alabástrom arc, kifejező, smaragd szempár és atlétikusan izmos alkat
jellemezte. Belsőleg viszont átalakult, bölcs öreg vámpírrá lett, törzsének
elismert vezéregyéniségévé vált. Hangulatváltozásai lecsillapodtak kissé, és
próbált beletörődni abba, amit sorsnak nevezünk. Tudtam hogy mindennél
jobban vágyik egy utódra, de lelkiismerete nem vitte rá, hogy merő önzésből
kioltson egy emberéletet, melyet változatlanul szentnek tartott.
Párizsban pezsgett a társasági élet. Megjelentünk szinte minden fontos
eseményen, meghívást kaptunk Versailles-ba, a Napkirály fényes báljaira is.
Kedvesem ilyenkor gyakran találkozott a köztársaság más tagjaival is,
különösen Artistókkal, Venefikusokkal és Noble-okkal.
A palota káprázatos volt, antik szobraival, rokokó bútoraival és egzotikus
birodalmakból származó dísztárgyaival maga volt a földi paradicsom. A
bálteremnek nem akadt párja a világon, színaranyban pompázott, melyet a
hatalmas kristálycsillárok fényei égi szépségekbe emeltek. A viselet pedig
egyszerűen pazar volt, a rizsporos fehér parókák a mélyen dekoltált, színes
selyemruhák, az ékkövekkel kirakott, csatos topánok. Mindet szívesen
viseltem. Nem tagadom, hogy a hiúság ebben a korban igézett meg a
legjobban, bármennyire is szégyelltem magam emiatt.
A Konstantinnal töltött hosszú évek során, nagy tapasztalatra tettem szert a
tömegbe vegyült vámpírok felismerésében. Sőt, már törzsük szerint is be
tudtam sorolni őket. Legkönnyebben Artistókat fedeztem fel, mert őket
kivétel nélkül lenyűgözte a pompa és a csillogás. Gyakran álltak szinte
szoborrá dermedve és csodálták a felhalmozott szépséget, akár emberről, akár
műtárgyról volt is szó.
Mivel Párizs utcáit gyakran borította napfény, Konstantin szinte mindig
otthon rostokolt, csak alkonyat után merészkedett ki, vagy még akkor sem.
Csillagvizsgáló híján új elfoglaltságot talált magának, ógörögül tanult. Bár
tudásom addigra már kissé megfakult, segítettem neki lefordítani Homérosz
műveit, rajongott az Iliászért. Franciául igazi angol módjára beszélt, nyers
akcentusát le sem tagadhatta volna. Imádtam, amikor francia szerelmes
szavakat suttogott a fülembe, olyannyira, hogy szégyentelenül ki is
követeltem tőle. Gyakran ugratott azzal, hogy nekem már másra nincs is
szükségem a szerelemben, elegendők csupán a szavak. Ilyenkor
megmosolyogtam, amin ő természetesen mindig megsértődött.
Megérkezésünk után nem sokkal hírt kaptam a Sión rendtől, arra kértek,
hogy vegyem fel a kapcsolatot egy Párizsban élő ír nagymesterrel, bizonyos
Sir  Robert Boyjal, egy alkimistával, akinek érdekes információi vannak az
erdélyi szálakról. Konstantin épp a nappaliban ült és teljesen belemerült egy
szöveg fordításába, amikor megszólítottam:
– Angyalom, most el kell mennem, új híreket kaptam, és találkozóm van
egy Sión nagymesterrel – mondtam sietve, mivel már késésben voltam.
– Légy óvatos, kérlek! – mondta aggódva.
– Azt fogom tenni – dünnyögtem és kiléptem az ajtón.
Sir Roberttel a Notre Dame kertjében volt találkám. Le sem tagadhatta
volna tudós mivoltát, hosszú hajat és kerek szemüveget viselt. Miután
udvariasan köszöntöttük egymást, egyből a lényegre tért:
– A Rend legújabb információi szerint fény derülhet a Fekete Lovag
kilétére. Annyi bizonyos, hogy a szálak III. Vlad erdélyi uralkodóhoz
vezetnek, akinek a másik, közismertebb neve Dracula gróf – öntötte rám az
információkat. – Uralkodása 1456-ban kezdődött, miután atyja, II. Vlad, a
Havasalföld ura meghalt. A dracul szó jelentése sárkány, ördögfajzat, a jelkép
szerepel a családi címeren is. Dracula gróf messze földön híres volt a
kegyetlenkedéseiről. Annyit még tudunk, hogy tizenkét évig raboskodott
Visegrád várában, Mátyás király uralkodása alatt. A források semmit nem
tartalmaznak arról, hogy mikor történt az átváltozás, de valószínűleg az 1470-
es évek környékén, ugyanis ekkor kezdtek olyan hírek terjengeni róla, hogy
éjszakánként szüzek vérét issza. A mai napig nem tudni, hol tartózkodik és
milyen álnevet használ. Egyes feljegyzések azonban arra engednek
következtetni, hogy nem egyedül élt erdélyi kastélyában, hanem egy közeli
férfi rokonával, akinek a nevét és kilétét nem ismerjük – fejezte be a
mondandóját.
Kővé dermedve álltam a meglepetéstől, még lélegezni is elfelejtettem.
– Lehetséges lenne, hogy Dracula a Fekete Lovag vagy esetleg a rokona
az, akivel együtt élt? Annyi azonban bizonyos, hogy mindketten Noble-ok
lehettek valamikor, erre enged következtetni származásuk és táplálkozási
szokásuk is, miszerint csak szüzek vérét itták. Tehát több kiindulási pontunk
is van, ahonnan elindíthatjuk a nyomozást – futott át az agyamon.
Megköszöntem Sir Robertnek a segítséget, ő pedig sok szerencsét kívánt
és biztosított további segítségéről. Felindultságom ellenére nem siettem haza,
szükségem volt egy nagy sétára, hogy gondolkodni tudjak.
A Luxemburg kertbe mentem. Letelepedtem a csodás Medici szökőkút
melletti padra, és elgondolkodva néztem a csobogó vizet, melyben táncot
lejtettek a tündöklő napsugarak. Magamban százszor is elismételtem a
hallottakat és arra jutottam, hogy haladéktalanul Erdélybe kell utaznom.
Amikor hazatértem Konstantin még mindig fordított, de ezúttal rögtön
észrevette érkezésemet és letette imádott könyvét. Részletesen elmeséltem
neki a hallottakat, amit ő figyelmesen végighallgatott, majd megszólalt:
– Hmm, hát ez roppant érdekes fejlemény, azt hiszem, tudom mi a
következő teendő – mondta nem kis meglepetésemre. – Megszerzem a Noble
törzs tagjainak névsorát. A lista valószínűleg hiányos lesz, de talán így is
hasznavehető. Voltak ugyanis olyan sötét időszakok a történelmünk során,
mikor nem volt mód vezetni az aktát.
– Kinél található ez a dokumentum?
– Agaplon őrzi és vezeti a lajstromot.
– Ő a bölcs, öreg vámpír, aki megmentette az életedet, amikor kiéheztetted
magadat? f
– Igen, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog, mindig is a pártfogoltja
voltam, mind a mai napig apámként tekintek rá, és ezen nem változtathat
semmi.
– Hol él most?
– Észak-Írországban. Már ősidők óta nem láttuk egymást, épp ideje
felkeresnem. Remélem, te is velem jössz, Iris! – mondta kedvesen azzal az
elragadó, fél mosollyal az arcán.
– Sajnos, az én utam máshová vezet, mégpedig Erdélybe, konkrétan
Dracula kastélyába.
– Hú, hát ez egyre izgalmasabb, azt hiszem, nem mondhatjuk unalmasnak
az életünket, annyi szent – mondta hevesen, de sápadt arcára még a fellángoló
izgalom sem vont pírt.
– Konstantin, te mikor ettél utoljára? – szegeztem neki váratlanul a
kérdést, mert aggasztott a sápadtsága, és az, hogy már hetek óta nem láttam
elmenni otthonról.
– Nyugodj meg, drágám, ezt a dolgot mindig is sikerült kézben tartanom,
ne félj, nem foglak felfalni, legfeljebb csak a szemeimmel – mosolygott újra.
Még mindig nem tudtam teljesen megszokni táplálkozási szokásait, pedig
ez a dolog is hozzá tartozott, lényének szerves része volt. Gyakran
emlékeztem vissza a barlangban történtekre, amikor tulajdon véremmel
tápláltam, és soha, de soha nem gondoltam rá undorral, sőt.
Akkor láttam először és utoljára inni. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig
diszkrét legyen, ha mégis szóba került, előbb-utóbb témát váltott. Időnként
kénytelen volt ételt is fogyasztani, mivel rengeteg vacsora meghívást kaptunk.
Ilyenkor illedelmesen bekapott egy pár falatot, a többit a tányérján hagyta,
érintetlenül. Egyszer megkérdeztem tőle milyen számára az emberi eleség.
Fintorogva válaszolt. Homokhoz hasonlította, amely szárazon ropog a fogak
alatt és teljesen íztelen. Ha túl sokat evett, az étel megbetegítette,
gyomorrontást kapott, megfájdult a feje, és hányinger gyötörte. Ezek
egyértelműen a gyomormérgezés tünetei voltak. Kétségtelen tény, hogy a
teste számára az ideális táplálék a vér, és ezt tudomásul kellett vennem
egyszer s mindenkorra.
Az elutazásunk előtti időszak nyugalmasan telt, egyfajta szótlan megértés
alakult ki köztünk. Mindketten készülődtünk az útra, elrendeztük a
folyamatban lévő megoldatlan ügyeinket, és türelmetlenül vártuk az indulást.
Konstantin mindenképpen búcsúestet akart rendezni kettőnk számára, és
zenészeket hivatott. Velem ellentétben, ő imádott táncolni. A kis
kamarazenekar Vivaldi varázslatos zenéjét játszotta és mi egész este
táncoltunk, szinte összeroskadásig.
– Azért ajándékoztam magunknak ezt a gyönyörű estet, hogy legyen mivel
melengetni szívünket a messzi idegenben – mondta később és forrón
megcsókolt, úgy ahogy csak ő tudott csókolni.
– Kérlek, vigyázz magadra ott a távoli Erdélyben! Nem tudnám elviselni,
ha elveszítenélek, vagy akár csak bármi apró bajod is esne, hiszen egyetlen
társam vagy az öröklétben.
– Nem lesz velem semmi baj – vontam magamhoz úgy, hogy mellkasunk
összeért és érezhette szívem minden dobbanását.
A hajnal hamar eljött, hamarabb, mint reméltem, elválásunk pillanata
vészjóslóan közeledett. Még utoljára megöleltük egymást, némán osztoztunk
a pillanat varázsában, aztán útnak indultunk.

Vérkönny-9.rész


A vámpír Principatus Tribusai

Konstantin nélkül a kastély egy kietlen hodálynak tűnt, csak bolyongtam
szobáiban céltalanul. Éjszaka hiányzott testének közelsége, lélegzete és
ölelése, nappal pedig a beszélgetések, a sokatmondóan odavetett pillantások,
félszavak. Miután elment rögtön kutatni kezdtem az iratok után, melyek a
Principatus felépítését taglalják, de sehol nem találtam őket. Kedvesem nagy
felindultságában elfelejtette megosztani velem, hová is rejtette. Végül a
szobájában találtam rájuk, egy ósdi ládában hevertek, sárgán, megfakultan.
Remegő kézzel vettem elő a zizegős pergameneket és átszellemült arccal falni
kezdtem betűit. '
Az első a Vámpír Principatus alapító okiratának hű másolata volt, mely a
tizenharmadik században íródott, és rajta díszelegtek a Tribusok cirkalmas
viaszpecsétjei és alattuk a Senatorok aláírásai. A csodaszép gót betűkkel
íródott latin szöveg lenyűgöző látványt nyújtott. A második pergamenen a
köztársaság alaptörvényei sorakoztak pontokba szedve. Először csak az első
pár bejegyzést olvastam el, de az is kellőképp megdöbbentett.

Tiszteld teremtő Atyádat, ki az örök halhatatlanságba emelt.
Soha ne szegülj szembe vele, bármi is történjék.
A Principatusnak és Tribusodnak feltétlen engedelmességgel tartozol.
Kötelességed fenntartani a látszatbirodalmat, még akár örök életed árán
is.
Ne gyilkolj kedvtelésből és haszonszerzésből…

A törvény legalább hatvan pontot tartalmazott még, mindet figyelmesen
végigolvastam, bár gondolataim, még mindig az első pont körül forogtak.
Konstantin soha nem tartotta be az első törvényt és a másodikat sem fogja
– valószínűleg. Miért is tette volna? Az ő esete nem volt átlagosnak
mondható, hisz amikor Rufus megteremtette, magára is hagyta, árván,
kitaszítottan, a hideg macskakőre hullva. Nem tanította meg arra, miként
viselje sorsát, hogyan váljon többé és jobbá, mint mások.
Egy szó, mint száz elmulasztotta a kötelességét, amit bármely apa megtett
volna.
A harmadik tekercs a köztársaság Tribusait mutatta be, különös, tényszerű
mondatszerkesztéssel, kissé tudományosan.

A Principatus hat Tribust, vagy más néven törzset foglal magában. Név
szerint: Fuersa, Dementrex, Nostre, Artisto, Veneficus, Noble.

A Fuersa Tribus
A Fuersák, gúnynevük aljanép, megjelenése igen változatos, gyakran
féktelen és frivol. Öltözködésükben a kötetlenséget részesítik előnyben, soha
nem követik az adott kor divatját. Lakhelyük kiválasztásában is
rapszodikusak. A Fuersák feltételek nélkül ragaszkodnak vámpír
testvéreikhez, ezért kis „bokrokban” élnek. Indulatos természetük, olykor
rejtőzködésre kényszeríti őket, ezért egyszerre több menedéket is
fenntartanak. Olykor halandók házaiba is beköltöznek, és uralmuk alá hajtják
35az ott lakókat. Egyes estekben még az értelmetlen gyilkosságtól sem riadnak
vissza, bár ezt igen ritkán teszik. A Tribus tagjai leginkább a változásra
érzékeny embereket kedvelik és egyetemekről, politikusokból és elnyomott
kisebbségekből választanak gyermeket. Az újdonsült vámpírokat szinte
mindig fűti valamilyen személyes eszme, ezért is olyan megosztott a törzs. Az
egyes tagok közti gyűlölet pedig gyakran erősebb a külső ellenség iránti
ellenszenvnél is. Őseik hírnevesek, közülük kerültek ki a legtehetségesebb
vámpírok. Egyikőjük, kit Alexandernek hívtak, a hiedelem szerint, képes volt
meggörbíteni és elcsúsztatni az idősíkokat. Viselkedésük legfőbb jellemzői a
gyorsaság, az őserő és az erőszakos viselkedés. Gyengeségeik közé tartozik,
hogy sokszor túl szenvedélyesek, befolyásolhatóak és könnyen kötelezik el
magukat átláthatatlan ügyek mellett. Gyakran kerülnek kínos szituációkba,
melyekből csak kisebb-nagyobb nehézségek árán tudnak szabadulni. A
Fuersa törzset túl sok belső viszály feszíti ahhoz, hogy szervezettségről
beszélhessünk. Gyűléseiket többnyire nagyobb népesemények után tartják,
melyeken nem ritka a hangos üvöltés és tombolás.

A Dementrex Tribus
A tébolyultak. A Dementrexek egyességet kötöttek a Principatussal, de
nem mondhatóak teljes jogú tagoknak. Képviselői a Mundo Sambrában is
fellelhetőek, bár igen kis számban, zavarodott viselkedésük még ott is
riadalmat gerjeszt. Hűség azonban egyik vámpír szervezethez sem köti őket.
Megjelenésük a kegyetlen őrülttől a jellegtelenig terjed, legtöbbször
felismerhetetlenül olvadnak bele a tömegbe. Lehetnek kéjgyilkosok, koszos
koldusok, de akár kedves ifjak is a sarki pékségből.
Ezek a vámpírok a rejtőzködés nagy mesterei. A tébolyultak bárhol
élhetnek, átlagosnak tűnő házakban, söntések pincéjében, vagy akár éjszakai
menedékhelyen. Elszántan keresik a reményvesztett halandók közelségét,
ezért gyakorta költöznek nyomortanyák közelébe, hogy koldusok vérével
oltsák szomjukat. Prédájuk közé mindenféle halandó tartozhat,
általánosságban azonban a bolondokat és a félőrülteket választják. A többi
vámpír azt gondolja róluk, hogy ötletszerűére ölnek, és ez részben igaz is.
Legtöbbször a pillanatnyi hangulatuk dönti el áldozatuk kilétét. Jellemük
elhomályosult, sőt gyakran őrült. Sokan ezt a törzsön ülő átoknak tekintik. Az
összes Dementrexnek van valamilyen elmezavara, amit csak rövid ideig tud
féken tartani. Ha lenne is bármilyen hierarchiájuk, azt lehetetlen lenne
követni. A többségnek tökéletesen elég, ha nyugton hagyják őket. Meglepő
módon azonban, amennyiben a szükség úgy diktálja, hihetetlenül
harmonikusan tudnak együttműködni. Ha van is valamilyen rendszer a
dolgaikban az idegenek számára felfoghatatlan. A Dementrexek egyáltalán
nem tartják számon származásukat, náluk totális demokrácia uralkodik

A Nostre Tribus
A csótányok. Meglepő módon szinte az egész klán a Principatushoz
tartozik, bármennyire is nehéz viselniük az „álarcot”. Talán a hovatartozás
biztonságáért teszik, vagy csak azért, hogy látótávolságon belül tudhassák a
többi Tribust. Természetesen néhány Nostre a Mundo Sambrát választotta.
Bár nincs két egyforma közülük, mindegyik rettentő ocsmányan néz ki.
Sárgás fogsor, elszíneződött bőr, szemölcsök, májfoltok, ráncok éktelenítik
púpos, vagy görbe testüket. Sokan közülük földalatti csatornákban, temetők
kriptáiban élnek. Sokkal hatalmasabbak, mint azt bármelyik vértestvér is
gondolná, még a Senatorok is óvakodnak tőlük. Gyermekeiket a halandó
társadalom selejtjéből választják, akik antiszociálisak és zavarodottak.
Jellemüket a gonoszság, a megfélemlítés, valamint az együttérzés teljes
hiánya jellemzi. Az övék a legegységesebb törzs, kitaszítottak, ezért mi mást
tehetnének, összetartanak.

Az Artisto Tribus
A művészek. Többségük tagja a Principatusnak, ezért viszonzásul
támogatást kapnak, művészetük és kultúrájuk kibontakoztatásában. Az Artisto
vágyálmában választ gyermeket magának, ezért legtöbbjük lélegzetelállítóan
gyönyörű. Rendkívüli módon követik a divatot, gyakran még meg is előzik
azt. Lakhelyeik nagyszerű ízléssel berendezett villák, vagy kúriák. Szobáik
falai között gyakran találni kimagasló művészi értéket képviselő
festményeket és szobrokat.
Legtöbben közülük maguk is foglalatoskodnak valamilyen művészeti
ággal. Jellemük udvarias, sőt nyájas, de túláradó szépségimádatuk hordoz
magában bizonyos veszélyeket. Ha valami igazán csodálatosat látnak vagy
hallanak, magával ragadja őket az élmény, legyen az művészeti alkotás,
ember vagy természeti jelenség. Addig állnak dermedt csodálatban, amíg a
kiváltó ok el nem tűnik. Ilyenkor rendkívül kiszolgáltatottá válnak, gyakran
még védelmezni sem tudják magukat.
Az Artistókra nem jellemző a szervezett élet, bár társadalmi kapcsolataik
legendásak, gyakorta rendeznek összejöveteleket, leginkább estélyek
formájában. Legtöbbször azonban, csak a társaság kedvéért teszik, nem
konkrétan a problémák leküzdése érdekében. A tagok törzsön belüli helyzete
rendkívül ingatag, egyetlen álnok mosoly a megdicsőülésbe emeli, vagy a
kárhozatba taszítja őket. Az Artistók számon tartják származásukat, azonban
kevés vérvonal tér el jelentősen a Tribus többségétől.

A Veneficus Tribus
A Vámpírvarázslók. Nem sokkal a Tribus megszületése után, szinte
azonnal csatlakoztak a frissen alakult Principatushoz, és egyszeriben
nélkülözhetetlenné váltak.
A törzs a köztársaság legnagyobb védelmezője. Mindenkinél jobban
ügyelnek a Principatus összetartására, mivel a Mundo Sambra mindent
megtesz elpusztításuk érdekében. Szükségük van szövetségesre, és
varázstámogatásukért cserébe ezt meg is kapják. A köztársaság védő szárnyai
alatt szabadon fejleszthetik tudományukat. A varázserejű Veneficusok
rendszerint komoly, tiszteletet sugárzó külsejűek. Öltözködésük visszafogott.
Legtöbbször hagyományos mágus köpenyt, vagy egyszerű fekete nadrágot és
zubbonyt viselnek. Nyakukban gyakran hordanak varázserejű talizmánokat és
mások számára ismeretlen jelképeket. A vámpírmágust leginkább arról lehet
megismerni, hogy szemében titkos tudás szikrája izzik, tekintete átható és
rideg. Sokan rendelkeznek közülük a gondolatolvasás képességével, és ezt
gyakran a legnagyobb tökélyre fejlesztik. Lakhelyüket, mely legtöbbször
erdei menedékhelyek és kápolnák alatti kripták, varázsbűbájjal őrzik. A
legtöbb Veneficus már halandóként is az okkult tudományokban, vagy az
alkímiában munkálkodott.
A törzs ősi szokása, hogy az ifjak isznak az aggok véréből, és ezáltal még
több különleges képességre tesznek szert. A vámpír mágusokat szoros,
elszakíthatatlan vértestvérség köti egymáshoz, hűen szolgálják Tribusukat, és
soha nem szegülnek szembe öregeik akaratával.
Egyszóval a Veneficusok becsvágyó, nagy hatalmú, nemes célokra törekvő
vámpírok szövetsége, kiknek hierarchia piramisában számtalan rang épül
egymásra. A piramis csúcsát, pedig a Vének Tanácsa foglalja el. Mivel
kapcsolatépítésük rendkívül hatékony és gyors, így hallatlanul gyorsan
fejlődtek világszervezetté.

A Noble Tribus
A Kékvérűek. A királyi, arisztokratikus és elegáns Noble a köztársaság
uralkodó Tribusa. Ők a Principatus alapkövei, a legsötétebb időkben is ők
vezették és oltalmazták a köztársaságot. A Noble-ok teszik ki a Senatorok
többségét, és soha nem engednék, hogy ez másképp legyen. A tökéletesen
elegáns viseleteket kedvelik. Konzervatívak és legtöbben ma is halandó
napjaik divatját viselik, természetesen mindenből a legjobbat. Fényűző
palotákban és kastélyokban élnek, kizárólag a patinás építményekben érzik jól
magukat.
Ősi Noble hagyomány, hogy a Tribus tagjainak kötelességük menedéket
nyújtani törzstársaiknak. Ez a szokás már rengeteg kékvérű életét mentette
meg, az ínséges időkben. Szinte kivétel nélkül gazdag, nemesi családok
leszármazottai. Méltányolják a bölcsességet és a tapasztalatot, és soha nem
gyilkolnak indokolatlanul. Néhány arisztokrata saját családjából választ
magának utódot, nem törődve azzal, hogy a többi vámpírtörzs gyakran elítéli
ezt.
Ízlésük rendkívül kifinomult, soknak közülük csak egy bizonyos típusú
halandó vére felel meg, és mással nem érik be. Egyes Noble-ok csak
kifejezetten szüzek vérét isszák. Mások vérszolgákat tartanak, mert már a
gyilkolástól is undorodnak, de gyakran fogyasztják vértestvérük vérét is.
Az egy országban élő Tribus tagok rendszeresen találkoznak. Ezeken az
összejöveteleken vitatják meg az aktuális helyzetet és döntenek a szükséges
teendőkről. A vér szerinti örökség roppant fontos számukra, így kimagasló
származású tagjaik leszármazottait különleges tisztelet övezi. Az árnyvilágról
szólva, a Mundo Sambrához csatlakozott Noble-ok, akik a szekta sötét
lovagjai, senkit sem gyűlölnek jobban saját köztársasági rokonaiknál.

– Istenem, milyen sötét titkok őrzője ez az irat, és most Konstantin
megosztotta ezt velem – temettem arcomat tenyerembe.
Hirtelen fel sem tudtam fogni a frissen szerzett tudást, jobban szerettem
volna, ha nem csengnek vissza fülemben a szavak.
– Kötelességem tájékoztatni a Vatikánt – göngyöltem össze a tekercseket.
– Miért is tenném – hessegettem el a gondolatot –, hisz csak egy újabb
keresztes hadjáratot indítana Isten teremtményei ellen. Hiszen a vámpírok is
részei a nyájnak, mint mi mindnyájan, különben nem is létezhetnének. Vagy
eladták volna a lelküket az ördögnek? Ez ostobaság, mert képesek szeretni.
Elképzeltem őket, ahogy a pokolban sétálgatnak kézen fogva, és szerelmes
szavakat búgnak egymás fülébe. Micsoda badarság!
Napjaim szörnyű vajúdással teltek, és kértem Istent, hogy ne haragudjon
rám ezért. Az idő múlásával, kezdett eluralkodni rajtam valami földöntúli
nyugalom, és akkor rájöttem, hogy csak egy út létezik, az igazság útja, mely
teret enged minden létező lénynek ezen a bolygón. Nem ítélkezhetünk mások
felett, mert ehhez csak egyvalakinek van joga.

Az időjárás hűvösebbre fordult, de még mindig kellemesnek volt
mondható. A Comói-tónál a hőmérséklet még télen sem érte el a fagypontot,
így egész évben hódolhattam kedvenc elfoglaltságomnak, a lovaglásnak.
Konstantin kérése ellenére, gyakran csatangoltam a közeli erdőben, nem
voltam képes folyton a ház körül maradni, hiszen oly nagy szükségem volt a
szabadságra, mint egy falat kenyérre, f
Kiruccanásaim alkalmával mindig vittem magammal fegyvert, bár nem
tartottam támadástól, mégis jó volt érezni a tőr biztonságát az övem alatt. Az
erdőben csend honolt, csak a madarak énekét és fák susogását lehetett hallani.
Lépésre fogtam a lovamat és élveztem a tölgyes varázslatos világát,
elmerülve a legapróbb részletekben. Egy kisebb tisztásra értünk épp, mikor
Éjfél izgatott lett, megállt, érdeklődve hegyezni kezdte füleit, és kecsesen
megrázta fekete sörényét. Jól ismertem a lovamat tudtam, azt jelzi, hogy
valaki közelít. Nem sokkal rá meg is pillantottam a tisztás másik felén egy pej
csődört, lovasa érdeklődve mustrálgatott. Kezemet óvatosan a köpenyem alatt
megbúvó vadásztőrre csúsztattam, és vártam. Az idegen azonnal észrevette
mozdulatomat és nyugodt hangon megszólított.
– Hölgyem, nem kell tőlem tartania, jó szándék vezérel – mondta és felém
lovagolt. Arca őszintének tűnt, így nem kételkedtem szavaiban, levettem a
kezemet a tőrről, és tovább vártam. A férfi magas volt, jóvágású és őserőt
sugárzott. Hosszú, sötétbarna haja a vállára omlott, meleg barna szeme nemes
büszkeségben tündökölt. Azonnal megéreztem, hogy nem hétköznapi
emberrel van dolgom, volt valami rendkívüli benne, valami
megmagyarázhatatlan, valami, ami rögtön szíven ütött.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, mikor mellém ért. – Lord
Essech vagyok, de szólítson csak egyszerűen Avenarnak.
– La Fayette bárónő – nyújtottam tartózkodóan kezet. – Egy angol lord.
Ugyan mit keres itt a világvégén? – kérdeztem kíváncsian.
– Azt, amit ön, kedves hölgyem. Nyugalomra vágyom, vásároltam egy
kúriát nem messze az ön kastélyától.
– Ön meglepően jól tájékozott, kedves uram, látom már a környéket is
felfedezte, és én még azt hittem, hogy nincsenek szomszédjaim.
– Ilyen a természetem, nem tehetek róla, születésem óta üldöz a
kíváncsiság démona – mosolygott elbűvölően.
A lord könnyed, világi modora jólesett lelkemnek, elfeledtették velem
súlyos gondjaimat, félelmeimet. Legalább egy órán át beszélgettünk, fej-fej
mellett lovagolva az erdei úton, viccelődésein, humoros megjegyzésein
rengeteget nevettem, olykor még sírva is fakadtam. Aztán váratlanul
elbúcsúzott, kezet csókolt és olyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogy
felbukkant.
Hazalovagoltam, már rég éreztem magamat ilyen jó kedvűnek és
gondtalannak, dudorászva léptem be az előcsarnokba. Konstantin a kandalló
előtt állt, arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai kiálltak és a csillogó zöld
szempár óriásira nőtt. Amikor megpillantott engem, kiegyenesedett és
nyugodt hangon megkérdezte.
– Hol jártál, kedvesem?
– Lovagolni voltam – feleltem.
Hirtelen nyakon öntött a lelkiismeret-furdalás, ahogy őt ilyen
meggyötörtnek láttam. Odasiettem hozzá, megöleltem és kezemet
végigsimítottam beesett arcán, melyet még a szokottnál is hidegebbnek
találtam. Ekkor ő tenyerébe fogta arcomat és megcsókolt. Ebben a csókban
minden benne volt. A hiányom, az irántam érzett szerelme, az elszántság és
az elkeseredettség. Magamba szívtam érzéseit és ő is az enyéimet. A csóktól
új erőre kapott, így már nem tűnt annyira vértelennek, aztán hellyel kínált,
majd ő is leült a szemközti fotelbe.
– Most pedig meséld el, mi történt veled, mióta nem láttuk egymást? –
kérdeztem nagyot sóhajtva.
Ő azonban kérdésemet figyelmen kívül hagyva gátlástalanul
visszakérdezett:
– Átnézted az iratot, amit itt hagytam a számodra?
– Igen, természetesen, még aznap. Nagyon érdekes, de ugyanakkor
félelmetes volt, és rengeteg fejtörést okozott.
– Nem akartam, hogy egyedül olvasd el, és riadalmat keltsen benned, de
sajnos így alakult, sajnálom. Félelemre pedig nincs okod, mert én mindig
melletted állok, ha egyáltalán szükséged van a védelmemre.
Magamban tudtam ugyan, hogy el tudok bánni jó pár szörnnyel és egyéb
alvilági lénnyel, de aggodalma jólesett és meghatottan néztem rá, mert
másképp nem is tudtam volna. Meglepetésemre ekkor fölállt, közelebb lépett
hozzám, mellém térdelt, átfogta a combjaimat és suttogva folytatta.
– A zsinat összehívása teljesen indokolt volt, a helyzet pedig igen súlyos, a
bajt pedig még az is tetézi, hogy nem született megegyezés a Tribusok között
– nézett rám baljós tekintettel. – Hallottál már az „Idő Spiráljáról”?
– Valamit olvastam róla a vatikáni könyvtárban úgy ötven évvel ezelőtt. A
legenda szerint a spirál tulajdonosa szabadon mozoghat az idősíkok között.
Veszélye pedig abban rejlik, hogy a múlt és a jelen manipulálhatóvá válik.
Magát a tárgyat azonban még senki nem látta, azt sem lehet tudni, milyen
formájú, eredetét is homály fedi, egyes források szerint ókori.
– Pontosan – suttogott tovább –, és nagy esély van arra, hogy a Mundo
Sambrának is fáj rá a foga, és amennyiben sikerül megkaparintaniuk, akkor
fel kell készülnünk a legrosszabbakra.
– Szóval, ennyire súlyos a helyzet.
– Még annál is súlyosabb, Iris. A Senatustól fontos megbízatást kaptam,
feltétlenül ki kell derítenem, ki a szekta vezére, az úgynevezett „Fekete
lovag”. Ha ez sikerül, fény derül a kilétére, és végre léphetünk, szoros
összefogásra lesz majd szükség. A Tribusoknak áthatolhatatlan egységbe kell
szerveződniük, mert a széthúzás gyengíti az erőinket és végzetes
következményekkel járhat. Feltétlenül meg kell akadályoznunk, hogy a
fattyak megkaparintsák a spirált – mondta ökölbe szorított kézzel.
– Számíthatsz rám – mondtam elszántan, és öklére kulcsoltam a kezemet.
– Reméltem, hogy ezt mondod kedvesem, mert szükségem lesz a
segítségedre. Vannak ugyanis olyan helyek, ahol a mi fajtánkat nem szívesen
látják, ilyen például a Sión rend.
– Te tudsz a rend létezéséről? – rökönyödtem meg
– Ne aggódj, csak kevesen tudnak róla, még a Noble-ok közül is, és ők
mind Senatorok. Jól tudják, hogy saját érdekük is azt diktálja, hogy titokban
tartsák a rend létezését.
– És a többi vámpír?
– Esküszöm, hogy ők nem tudnak semmit – nyugtatott meg.
A Sión rend volt az a másik dolog, amiért az életemet is feláldoztam volna
és most szertefoszlott az a tudat, hogy titkos társaság. Fogalmam sem volt
róla, honnan tud a renddel való kapcsolatomról, de a pillanat nem látszott
alkalmasnak arra, hogy ezt firtassam. Feltétel nélkül megbíztam
Konstantinban, de a többi Senatorért nem tettem volna tűzbe a kezemet.
– Iris, te mióta vagy tagja a rendnek? – kérdezte nyíltan.
– Nem vagyok hivatalos tag, csak a bizalmasuk vagyok és segítem a
kutatásaikat, kihasználva azt, hogy szabad bejárásom van a Vatikán
könyvtárának titkos részlegeibe is.
– Szóval kémkedsz nekik?
– Így is mondhatjuk, ha csúnyán akarunk fogalmazni.
Kerülni akartam a témát, még Konstantinnal sem beszéltem szívesen erről,
a rend feltétel nélküli bizalmasaként azt hiszem, ezt nem lehetett a szememre
vetni.
– Kedvesem, most már pihenned kell, még soha nem láttalak ilyen
elgyötörtnek – mondtam, lefejtettem magamról a karjait, felálltam és a
hálószoba felé kezdtem vonszolni áldozatomat.
Szerelemtől kimerülten feküdtünk az ágyban, mikor Konstantin hirtelen
megszólalt.
– Angyalom, kérdezhetek valamit?
– Amit csak akarsz.
– Emlékszel, a megismerkedésünk napján elmesélted addigi életedet, és
mikor a végére értél, azt mondtad, hogy „ez már egy másik történet”.
– Nem is tudtam, hogy a vámpíroknak ilyen pokolian jó az emlékezetük –
csókoltam meg.
– Elmesélnéd nekem?
– Hiszen tudod, hogy nem vagyok képes neked nemet mondani, de nem
lesz valami vidám história – mondtam kissé szorongva.
– Akkor hallgatlak – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– A tizennyolcadik születésnapom után történt, akkor már tudomást
szereztem arról, hogy angyal vagyok. Egy éjjel támadás érte a kolostort,
vámpírtámadás. Sok apáca halt meg azon az éjszakán. A vámpírok lakomát
rendeztek, meggyalázva ezzel Isten szolgáit és házát. Mikor végeztek a bűnös
torral, hogy eltüntessék őrületük rút nyomait, felgyújtották a kolostort. Engem
apám rejtett el egy földalatti kápolnában, a félelemtől vacogva bujdokoltam
ott. Végül engem is megtaláltak, de szerencsémre addigra már annyira
elteltek, hogy nem szomjazták véremet. Apámat már előzőleg megölték, őt
soha nem találtam meg, teste valószínűleg a tűz martaléka lett. Az egyik
gyilkost Rufusnak hívták.
– És ezt csak most meséled el? – csattant fel.
– Kedvesem, ne haragudj, nem voltam képest ezt idáig elmondani neked,
sajnálom.
Konstantin szeme villámokat szórt, azt hittem, soha nem fog megenyhülni,
de akkor hirtelen megszólalt:
– Hogy tudnék rád haragudni! Gyere közelebb, kérlek! – vont ölébe
szelíden.
Sokáig a karjaiban tartott, lágyan ringatott, ahogy a kisdedeket szokás, és
én olyan borzasztóan szerettem, annyira szükségem volt rá, nem akartam,
hogy bármikor is elengedjen, azt akartam, hogy az idők végezetéig öleljen
így. Aztán suttogássá tompult hangon megszólalt:
– Tehát az én „apám” a tied gyilkosa, ez túltesz mindenen. Mi jöhet még?
– sóhajtott nagyot.
– Nem tudom – feleltem halkan.


Vérkönny-8.rész


Kastély a Comói-tónál

Miután elment feküdtem még egy kicsit az ágyban, lustán elnyújtózva
gondoltam arra, hogy nemsokára már nem választja őt el tőlem a pirkadat.
Visszaemlékeztem az édes, buja éjszakára és testemet újra átjárta a vágy,
mely még akkor is kitöltötte minden porcikámat. De bármennyire is rabul
ejtett Konstantin sápadt bűvölete, egy másik dologgal is foglalkoznom kellett,
a kastélyvásárlás ügyével. Sietősen felöltöztem és a bíboroshoz indultam, aki
szívélyesen fogadott és tájékoztatott arról, hogy a kastély a Galeotti család
birtokában van. Galeotti herceg közismert személyisége volt Firenzének, ő is
a Dóm téren lakott. Gyakran voltam hivatalos az általa rendezett pompás
bálokra, melyek roppant egyediek voltak. Csak harmadnapra kaptam
időpontot a herceg titkárától, mert éppen vadászni volt a fiaival.
A vásárlás előtt azonban, mindenképp meg akartam nézni a kastélyt, így
Konstantinnal a Comói-tóhoz utaztunk. Olyan szép helyen épült, hogy párját
talán sehol nem találni, a fennsíkon emelkedett és uralkodott a tó nagy része
fölött. Csak álltunk, néztük és mindketten tudtuk, hogy hazataláltunk.
– Itt egy jó darabig nyugalomban élhetünk, csak arról kell gondoskodnunk,
hogy a személyzetet időnként lecseréljük – mondtam nagyot sóhajtva.
Kedvesemet a boldogság öröme olyan magasba emelte, hogy szinte repült.
– Köszönöm – suttogta meghatottan.
Amikor hazaértünk, gondolataim már a felújítási munkálatok kötötték le,
már alig vártam a megbeszélt időpontot, türelmetlenül járkáltam fel s alá.
– Iris, ne aggódj, miénk lesz az „elvarázsolt kastély”, ki akarna ilyen
eldugott helyre költözni? – csitítgatott.
Estefelé felkerestem a herceget, aki a több napos vadászattól kimerülten
fogadott.
– Kedvesem, hallottam, hogy távollétem alatt sikerült megnéznie a kastélyt
– mosolygott rám kissé fáradtan.
– Igen, és teljesen elkápráztatott, pedig még belülről meg sem csodáltam.
Ennek ellenére minél előbb szeretném megvásárolni.
– Semmi akadálya – mondta Galeotti szívélyesen –, már így is jó ideje
lakatlanul áll. Szükség lesz azonban egy kis felújításra. A tetőgerendákat
feltétlenül ki kell cserélni, mert már korhadtak, tudok ajánlani egy pár kitűnő
mesterembert.
– Köszönöm, szívesen elfogadom a segítségét. Megkérdezhetem, hogy ki
lakott ott régebben?
– Az unokabátyámé volt, de ő tragikus körülmények között halt meg, már
több mint tíz éve. Holtan találták a közeli erdőben, valószínűleg valamilyen
állat végzett vele. Én voltam a legközelebbi hozzátartozója, elég magának
való volt, gondolom azért is élt ott, visszavonultan a világtól.
Az idő gyorsan elszállt és miután megbeszéltük a fizetési feltételeket,
búcsút vettünk egymástól.

A felújítás gyorsan és precízen zajlott. Konstantin ragaszkodott ahhoz,
hogy személyesen felügyelje a munkálatokat és ezzel nagy terhet vett le a
vállamról. Szíve csücske egy kis csillagvizsgáló torony volt az épület keleti
frontján, melyet a legújabb műszerekkel szerelt fel. Imádta a tudományok és a
művészetek világát, mikor ezekkel foglalatoskodott arcából gyakran áradt
valamilyen gyermeki, megható öröm. A kastély elkészült és messzi
mérföldekre a legpompásabb lakhely lett.
Késő ősz volt, mire beköltöztünk, a fák már lehullajtották leveleiket, és
korai sötétség borította be a tavat. A földszinten egy tágas, boltívekkel
elválasztott csarnok terült el. Az épület bal szárnyán foglalt helyet a konyha
és a szolgálók lakhelye, a jobb szárnyon pedig a lakószoba és az étkező. Egy
kecses ívű lépcsőn juthattunk fel a háló- és vendégszobákhoz, melyeket
fürdőhelyiségek egészítettek ki. Konstantinnak külön szobát rendeztem be,
arra az esetre, ha magányra vágyna, bízván abban, hogy erre ritkán lesz
szüksége.
A ház ékessége pedig a hálószobánk volt, tágas, keleti fekvésű. A szoba
közepén egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett, rojtos selyem
függönyökkel, a berendezést már csak apró márványlapos bútordarabokkal
egészítettem ki. Az összhang tökéletes volt.
Az elmaradhatatlan bársony sötétítőfüggöny mély bíborban tündökölt, és
napközben mindig gondosan behúztuk. Az ablakból lélegzetelállító kilátás
nyílt a Comói-tóra, melynek környéke élőlények gazdag tárházát nyújtotta.
Reggelente a hűvös idő ellenére hattyúk tucatjai úszkáltak a tavon, vagy
csőrüket hátukra simítva lebegtek a tó sima víztükrén.
Életünk gondtalanul telt, naphosszat lovagoltunk és a tavon csónakáztunk.
Konstantin gyakran töltötte az éjszakáit a toronyban, a csillagok állását,
egymáshoz való helyzetét számolgatta és az égbolton követte őket. Nem
vettem ezt tőle zokon, tudtam, hogy néha magányra vágyik. Időnként
kétségek közt vergődött, gyötrődő arccal, szótlanul járt-kelt a házban. Majd
egy napon váratlan kérdést szegezett nekem:
– Szerelmem, biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb férfi a számodra?
– emelte rám gyönyörű tekintetét.
– Te vagy a levegő, amit belélegzek, a szívdobbanásom, az ételem és az
italom, nélküled csak egy halhatatlan lény lennék, te adsz értelmet a
létezésemnek. Gondolod, hogy el tudnám viselni az évszázadok múlását, a
barátaim halálát, ha te nem lennél nekem? – öleltem meg és borítottam el
forró könnyeimmel hűvös arcát.
– Nem gondolsz soha arra, hogy egy vérszomjas fenevaddal élsz egy fedél
alatt, aki veszélyt jelenthet számodra?
– Ez a lét nekem mindent megér, és inkább enyészek el a te karjaidban,
minthogy nélküled éljek akár egy percig is. Osztozni akarok veled minden
rezdülésben, együtt akarom veled hallgatni a hajnali madárdalt, az eső
kopogását az ablakon, a méhek zümmögését. A te szemeden keresztül akarom
látni a csillagokat, az éj sötétjét, a nap szikrázó sugarát. Éjjelente a te
gondolataid mélységébe akarok elmerülni, és azt akarom, hogy együtt
gömbölyítsük napjaink kusza fonalát.
Azon az éjszakán nagyon gyengéd volt hozzám, lelkemben tündérek jártak
táncot, de apró rezdülésein megéreztem, hogy még nem teljesen nyílt meg
előttem. Lényének egy részét zárva tartotta, és én mindenképpen ki akartam
nyitni ezt a kaput is, az utolsót, amit még nem tárt fel senki. Sokat törtem a
fejemet azon, hogyan vigyem véghez ezt a nehéznek tűnő feladatot, semmi
esetre nem akartam erőltetni a dolgot, végül úgy döntöttem, az időre bízom.
Konstantin hetente egyszer eltűnt a házból, és tisztában voltam azzal, hogy
táplálkozni megy, hogy hol találkozik a vérszolgálóval nem tudtam, de nem is
kutakodtam utána. Meglepett, hogy a Vatikánból már rég nem kaptam levelet.
A Monsignoréval, Márton atyával tartottam a kapcsolatot, ő tájékoztatott
mindig az elkövetkező feladataimról. Nem állt szándékomban megosztani
vele magánügyeimet, melyek nem tartoztak az egyházra. A dogmatikus
gondolkodás, egyébként is távol állt tőlem, sokkal inkább kötődtem a
természethez, és csupán egy egyszerű teremtménynek tartottam magamat.
Lelki kérdésekben, pedig csak egy valakitől kértem tanácsot, attól a lénytől,
aki mindenekfelett áll, és kinek döntéseit és tetteit még a Szent Atyának sem
áll módjában megkérdőjelezni. Ő pedig mellettem állt, megértett, szeretetével
kényeztetett és ezt éreztette velem minden áldott nap. Benne volt mindenben:
a virágok szépségében, a napsugárban, a parányinak tűnő csillagokban, a
hegyi patak csobogásában, és bennünk is, bennem és Konstantinban. 
Sokáig üldögéltem az íróasztalnál, ezeken a dolgokon merengve, majd
tollat ragadtam és írni kezdtem.

 Kedves Atyám!

Oly rég hallottam már Ön felől, hogy idejét sem tudom. Remélem, a Szent
Atyával egyetemben jó egészségnek örvend. Időközben új lakhelyet
választottam magamnak, vásároltam egy kastélyt a Comói-tónál. Továbbra is
rendelkezésükre állok, ha szükségesnek látják. Kérem, feltétlenül értesítsen,
ha a dolgok alakulása azt megkívánná.
Továbbra is maradok odaadó hívük:
                                                             La Fayette bárónő

Amikor a levelet felgöngyöltem és egy selyem szalaggal átkötöttem,
belépett Konstantin.
– Látom, levelet írtál – mondta, de tapintatosan nem kérdezett rá, hogy
kinek. Tudtam, hogy furdalja a kíváncsiság, de semmiképp sem akart
tolakodónak mutatkozni.
– Igen, Vatikánba írtam – mondtam szenvtelenül –, és megerősítettem őket
abban, hogy továbbra is számíthatnak a szolgálataimra.
– Te a pápát szolgálod? – kérdezte megrökönyödve.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy már tettem nekik egy-két szívességet, de
mostanában eléggé hanyagolnak. A baj az, hogy túlzottan féltenek, mert azt
hiszik pótolhatatlan vagyok.
– Hát ennek igazán örülök, mert nem szeretnélek veszélyben tudni – bújt
hozzám.
– Megkérdezhetem, hogy milyen feladatokat szoktak rád bízni, kedvesem?
– Félszerzeteket, vérfarkasokat és többek között vámpírokat is. Sajnos még
nem sikerült felgöngyölítenem a vámpírok szerveződési rendszerét. Szörnyen
titkos az egész, és még az is lehet, hogy egymástól teljesen függetlenül élnek,
magányosan, belesüllyedve a halhatatlanság mocsarába. Gondolom, te erről
többet tudnál mesélni – szegeztem rá kérdőn a tekintetemet.
– Hmm…, most már értem, miért vettél magadhoz – kacsintott rám
sármosan.
– Nem is rossz ötlet, mi ketten csodákra lennénk képesek, sőt még az is
lehet, hogy az egyháztól feloldozást nyernél – mosolyogtam rá.
– A Vatikán soha nem fogadná el a szolgálataimat, Iris, hisz számukra én
nem is létezem. A gyilkosságokról nem is beszélve, amit a múltban követtem
el – sütötte le a szemét.
– Szerelmem, ez csak egy buta vicc volt, ne haragudj! – öleltem meg.
A nap hátralevő részét a kertben töltöttük a hűs szőlőlugasban, amely
megfelelő mennyiségű árnyékot biztosított Konstantin számára. A délelőtt
elhangzottak pedig nem kerültek szóba többet, kizárólag hétköznapi
dolgokról diskuráltunk.
Másnap esőre ébredtünk, csak feküdtünk az ágyban és hallgattuk az
esőcseppek monoton kopogását az ablakpárkányon, ez a hang megnyugtatott
mindkettőnket. Konstantin csukott szemmel nyúlt el, szoborszerű alakja
élettelennek tűnt, csak időnként rezdültek meg dús fekete szempillái.
Óvatosan felkeltem és kinéztem az ablakon. A tó rejtelmes párába
burkolózott, felszíne szinte összeolvadt a felette úszó szürke felhőkkel. A
távolban egy lovast pillantottam meg, a kastély felé közeledett.
– Látsz valami érdekeset, drágám? – kérdezte még mindig csukott
szemmel.
– Lovas futár érkezett.
A komorna felhozott egy levelet, Konstantinnak volt címezve. Figyeltem
az arcát, miközben olvasott, gondterheltnek tűnt, szemöldökét összeráncolta
és tudtam, hogy ez nem jó jel.
– Valami baj van? – kérdeztem türelmetlenül, de ő nem válaszolt csak
olvasott tovább.
Mikor a végére ért, rám nézett, de csak elszántságot láttam a tekintetében.
– Holnap el kell utaznom, halaszthatatlan ügyben – mondta kurtán. '
– Remélem, nincs semmi baj – néztem rá aggódó pillantással.
– Konkrétumokat nem tudok. Vannak olyan dolgok, amit levélben megírni
veszélyes lehet, a futárokat gyakran érik támadások a sötét, kietlen, erdei
ösvényeken.
Nem faggatóztam tovább, mert rájöttem, hogy ez az a kiskapu, ami még
nem nyílt ki előttem, és én nem szándékoztam kéretlenül belépni rajta.
A nap az eső ellenére kellemesen telt. A délutánt olvasással töltöttem, de
nem sokat haladtam, mert néhány sor után, újra a levél körül kezdtek forogni
a gondolataim, egyszerűen nem tudtam másfelé terelni őket. Konstantin dél
körül felvonult a csillagvizsgáló toronyba és csak alkonyatkor került elő.
Sötétedés után bekérettem a vacsorát. Mindig két főre szolgálták fel, hisz
ügyelni kellett a látszatra. Helyet foglaltunk az asztalnál és bensőségesen
beszélgettünk ártalmatlan dolgokról, az évszakok változásáról, a
lótenyésztésről és még sok minden egyébről. Mindkét ételből ettem egy
keveset, megkímélve Konstantint a számára elviselhetetlen ízű eledel
elfogyasztásától.
– Tölthetek egy kis bort? – kérdezte angyali hangján, melyben enyhe
szorongást véltem felfedezni.
– Igen, kérek – nyújtottam felé a poharamat.
– Beszélnem kell veled, Iris – hangja izgatottan csengett gyere, menjünk
fel a toronyba, ott nem zavar minket senki.
A toronyba egy szűk csigalépcső vezetett, melyet a gyertyafény
sejtelmesen világított meg. A padlásszoba kör alakja az égitesteket látszott
szimbolizálni, ablakai az égtájak felé voltak tájolva. Estére az idő kitisztult, a
hold sápadtan sütött be a nyílásokon.
– Ülj le ebbe a fotelbe, Iris, hosszú lesz a mondanivalóm – mutatott egy
kényelmes ülőalkalmatosság felé.
– Nem mindent tudsz még rólam – vágott bele –, van még egy része~az
életemnek, amit sokak elől rejtegetnem kell. Előtted viszont már nem vagyok
képes tovább titkolózni, bármennyire is veszélybe sodorhatok ezzel másokat.
Mikor megtudtam, hogy kapcsolatban állsz a Vatikánnal és évek óta a
vámpírok szerveződési formáit kutatod, elgondolkodtam azon, hogy
beavatlak a dologba, ugyanis én mindent tudok erről.
Megborzongtam.
– Folytasd! – mondtam rekedt hangon.
– Létezik egy szervezett, melyet Principatusnak neveznek. Ez a szervezet a
vámpír Tribusok fő összetartó ereje, működésének legfőbb célja, hogy titkolja
az „álarc” viselőinek kilétét és elrejtse a vámpírok világát a halandók szeme
elől. A Tribusok vérségi alapú törzsek, melyek rendkívül összetartóak. A
vámpírjaikat hidegen hagyja a halandók világa, csak akkor folynak bele
hétköznapjaikba, ha azt érdekük úgy diktálja. A Principatus hat törzset foglal
magában, mindegyiknek saját működési rendszere és szabályzata van. A
Tribusok vámpírjainak azonban kötelességük alávetni magukat a Principatus
törvényeinek. A vámpír törzsek vezetői és a városok elöljárói a Senatorok, ők
alkotják a Senatust, a törvényhozó testületet, melynek legfőbb eseménye a
zsinat. A zsinat húszévente egyszer kerül megrendezésre, és ezen kívül csak
rendkívüli helyzetek estén hívják össze, most erre került sor. A zsinat
helyszíne pedig mindig Velence, ahogy most is. A Principatus államformája
arisztokratikus köztársaság, akár csak az ókori Rómáé volt egykor. Én a
Noble Tribus tagja vagyok. Ez az arisztokrata szervezet, a Principatus
alapköve, a mi törzsünk tagjai teszik ki a Senatus túlnyomó részét. Minden
városnak saját Senatora van, akik szinte kivétel nélkül Noble-ok. A
Principatuson kívül, létezik azonban egy Mundo Sambrának, vagy más néven
„Árnyvilágnak” nevezett vámpír szekta is, amely a köztársaság legfőbb
ellensége. Tagjai a Principatus törzseiből kivált hatalmas erejű vámpírok és
senkit sem gyűlölnek jobban a Principatus tagjainál. Vezetőjük kilétét
egyelőre homály fedi, bár igen sokan próbálták már leleplezni – fejezte be
mondandóját.
– Ez egyszerűen megdöbbentő, hogy lehet ezt titokban tartani?
– Nem egyszerű, szüntelenül harcra készen állunk, és nem kevés a
cselszövés sem, ezen kívül a Tribusok is viszálykodnak egymással az
előjogok kiharcolásáért. Gondot okoz még az is, hogy óriási a törzsek közti
intellektuális különbség, és ez nagymértékben megnehezíti a zsinatok
sikerességét. Van egy teljes dokumentációm a Principatus törvényeiről,
szervezeti rendszeréről és az egyes Tribusokról. Itt hagyom neked, a
távollétemben nyugodtan tanulmányozhatod. 
– Te milyen szerepet töltesz be a Tribusodon belül?
– Én voltam Firenze Senatora, de amikor ide költöztünk, írásban kértem
törzsem vezetőitől, hogy mentsenek fel rangom alól. Választ azóta sem
kaptam, gondolom, a Noble nem tudta mire vélni a-dolgot, erről a titulusról
ugyanis, még soha senki nem mondott le önszántából. Mindeddig azt hittem,
hogy kizártak, de nem úgy néz ki a dolog. Ez a meghívás a zsinatba egy kissé
meglepett, ezek szerint még mindig számítanak a szolgálataimra.
– Mikor indulsz? – kérdeztem aggódva.
– Holnap kora hajnalban, de addig még temérdek időnk van, és nem
szeretném elpazarolni – mondta sóvárogva.
– Még rengeteg kérdésem lenne.
– Kérlek, beszéljük meg azokat máskor, az iratokból egyébként is mindent
megtudhatsz.
– De nem az érzéseidről. Miért mondtad Firenzében, hogy magányos
vagy?
– Mert az is voltam. Sokakkal ellentétben nekem a Tribus nem jelenti a
családot. Én többre vágytam, én rád vágytam.
Gyengéden ölbe vett és nagyon lassan, óvatosan levitt a szűk lépcsőn.
Menetközben becéző szavakat suttogott a fülembe, de én görcsösen
kapaszkodtam belé, mert még mindig sokkos állapotban voltam a hallottaktól.
– Lazíts, kérlek, teljesen merev vagy – simult hozzám lágyan, majd
lefektetett az ágyra, és finoman masszírozni kezdett. Először a vállamat, majd
egyre lejjebb és lejjebb siklott a keze. Gyengéd érintése szinte varázsütésre
feloldotta görcsösségemet, ellazultam. Szenvedélyesen öleltük egymást,
leírhatatlan mámorral tört rám a vágy, majd beleolvadt a kéj édes hullámaiba.
És én újra felfedeztem „Gyönyörországot”.
Másnap hajnalban finom búcsúcsókot lehelt ajkamra és nesztelenül
távozott, csak a lova patájának dobogása hallatszott fel az udvarról.
– Vajon mikor tér vissza, erről nem beszéltünk tegnap – szorult össze a
gyomrom a gondolattól.
Ekkor láttam meg, az ékes betűkkel írt levelet, melyet az éjjeli
szekrényemen hagyott.

Szerelmem!

Kérlek, ne haragudj, hogy búcsú nélkül mentem el, de olyan édesen
aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Mindent elfogok követni
azért, hogy minél hamarabb viszontlássalak, hiszen tudod, minden perc
kínszenvedés nélküled. Nagyon vigyázz magadra, és ha lehet, maradj a ház
közelében!
Millió csók!
Konstantin


Magamhoz öleltem a levelet, melyen még érezni lehetett édeskés illatát, és
gondűző álomba merültem.