Evermore-Kék Hold-Tizenőt-Tizenhét

tizenöt

Fáj a nyakam. A hátam is fura. Amikor felnézek, rájövök, mi­ért. Az éjszakát a szobában töltöttem, a vénséges bársonykanapén, amely eredetileg könnyed incselkedésre, kokettálásra és flörtölésre van kitalálva, de alvásra semmiképp.

Talpra kászálódom és kinyújtóztatom tiltakozó végtagjaimat, felfelé, majd lefelé. Miközben előre-hátra tekergetem a nyakamat és a törzsemet, széthúzom a vastag bársonyfüggönyt. Olyan ragyo­gó fény árasztja el a szobát, hogy mielőtt hozzászokna a szemem, össze is rántom a drapériát. Gondoskodom róla, hogy a függöny szélei átfedjék egymást, és egy kicsi napfény se hatoljon be a helyi­ségbe. Helyreállítom a szobában az örök éjfélt. Damen figyelmez­tetett egyszer, hogy az éles, dél-kaliforniai napfény komoly kárt tehet a műtárgyaiban. Damen.

A szívem összeszorul, ha csak rágondolok, annyira vágyom utá­na, olyan emésztő fájdalom tör rám, hogy beleszédülök és megtán­torodom. Megkapaszkodom egy különleges gonddal megmunkált faszekrényben. Megmarkolom a finoman kidolgozott, faragott szegélyt, és körülnézek a szobában. Korántsem vagyok olyan magányos, mint gondolom.

Mindenhol őt látom. A világ legnagyobb festőművészei által tökéletesen ábrázolt Damen néz le rám a falakról múzeumi kere­tekben. Picasso festményéről sötét, komor öltönyben, Velázquez alkotásáról, az ágaskodó fehér csődör hátáról. Minden egyes kép azt az arcot mutatja, amit olyan jól ismerni vélek, csakhogy a pillantása távoli és gőgös, az álla kihívóan felszegve, és a szája, az a szép, forró szája, amelyre annyira vágyom, hogy szinte érzem, olyan távolinak és tartózkodónak, olyan őrjítőén messzinek tűnik. Mintha arra figyelmeztetne, hogy ne menjek közelebb.

Lehunyom a szememet, és elszántan kizárom a tudatomból. Csak a pánik miatt gondolok a legrosszabbra. Veszek néhány mély lélegzetet, mielőtt újra megpróbálom felhívni a mobilján. A hang­postája befogad még egy rakás üzenetet, mint például hívj vissza... hol vagy?... mi történt?... jól vagy?... hívj vissza! — és így tovább.

Elteszem a telefonomat és utoljára körülnézek a szobában, gondosan kerülve a portrék pillantását. Semmit nem hagytam ki. Semmi szembetűnő bizonyítéka az eltűnésének, ami felett el-siklottam volna, semmi apró, látszólag jelentéktelen részlet, ami megkönnyítené kideríteni a hogyant és a miértet.

Elégedetten megállapítom, hogy mindent megtettem, amit tudtam, fogom a táskámat, a konyhába indulok, és hagyok egy cetlit. Csak ismétlem, amit a telefonban mondtam. Tudom, hogy mihelyt kilépek az ajtón, a kapocs kettőnk között még jobban elhalványul.

Mély lélegzetet veszek, és behunyt szemmel elképzelem a jö­vőt, ami tegnap még olyan biztosnak tűnt, a jövőt, amelyben Damen meg én együtt vagyunk, boldogan, tökéletesen boldogan.

Azt kívánom, bárcsak meg tudnék teremteni egy ilyen dolgot, de valahol mélyen tudom, hogy semmi értelme.

Nem hozhatsz létre egy személyt. Legalábbis nem túl hosszú időre ölt testet.

Úgyhogy inkább olyasmire összpontosítok, amit viszont létre tudok hozni. Megjelenik előttem a leggyönyörűbb piros tulipán, amit csak valaha láttam. Kecses, tompa fényű szirmok, hosszú szár: a halhatatlan szerelem jelképe. Amikor alakot ölt az ujjaim között, visszafordulok a konyhapulthoz, összegyűröm a cetlimet.

A helyén ott hagyom a tulipánt.

tizenhat

Hiányzik Riley.

Annyira hiányzik, hogy az már fáj.

Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy muszáj elmonda­nom Sabinének, hogy Damen nem jön vacsorázni (mindaddig vártam vele, amíg el nem múlt nyolc óra, hogy egyértelmű legyen: nem jön), megkezdődött a kérdezősködés. És ez így is marad egész hétvégén: Mi a baj? Tudom, hogy baj van. Bárcsak hajlandó lennél beszélgetni velem! Miért nem mondod el? Van valami Damennel? Összevesztetek?

Beszélgettem ugyan vele (vacsi közben, amikor valahogy si­került meggyőznöm, hogy tényleg nincs semmiféle táplálkozási rendellenességem), és megpróbáltam biztosítani, hogy minden oké, és hogy Damen csak nagyon elfoglalt, én meg nagyon fáradt vagyok a Havennél töltött, klassz éjszaka után - hát ezt egyér­telműen nem hitte el. Legalábbis azt a részét, hogy jól vagyok. A Havennél töltött éjszakát gond nélkül bevette.

Kitartott amellett, hogy biztosan van valami jobb magya­rázatom is a szüntelen sóhajtozásra és arra, hogy mitől leszek mogorvából felvillanyozott, aztán meg letört, majd elölről ugyan­ez. Kellemetlen volt hazudni Sabinének, mert belesültem. Attól tartottam, ha újra belefogok a sztoriba, vagy magyarázkodni kez­dek, hogy tulajdonképpen én magam sem hiszem el... én is csak agyalok, hogy most ejtett vagy sem... Szóval, ha mindezt kimon­dom, akkor a végén még valóra is válik.

Ha Riley itt lenne, minden könnyebb volna. Beszélhetnék vele. Elmesélhetném az egész piszkos történetet az elejétől a végéig. O nem csak megértene, de még a válaszokat is tudná.

Az, hogy a húgom meghalt, olyan, mint egy állandó bérlet a színpad mögé. Bárhová bejuthat, ahová csak akar, gondolkodás nélkül. Nincsenek korlátai, az egész világ az övé. Kétségtelenül sokkal hatékonyabb lenne, mint az én fejvesztett telefonhívásaim és a ház előtti elautózásaim együttvéve.

Mert az egész csapongó, ügyetlen, hatástalan nyomozásom eredménye a következő:_ _ _ _ (Semmi).

Ugyanolyan tanácstalan vagyok hétfőn reggel, mint amilyen péntek éjjel voltam. És akárhányszor hívom Milest vagy Havent, a válasz mindig ugyanaz: Nincs újság, de hívunk, ha van valami.

Ha Riley itt lenne, seperc alatt lezárná az ügyet. Gyors eredmé­nyek, kimerítő válaszok: pontosan elmondaná, mivel állok szem­ben, és hogyan oldjam meg.

De Riley nincs itt. És annak ellenére, hogy pillanatokkal az­előtt, hogy elment, ígért valami jelet, kezdek kételkedni benne, hogy tényleg kapok valamit. Talán, de csak talán ideje felhagyni a jel keresésével és élni az életemet.

Magamra kapok egy farmert, pólót és egy papucsot. Viszek egy hosszú ujjút is. Az ajtóból visszafordulok az iPodomért, egy ka­pucnis pulcsiért és a napszemüvegemért, mert tudom, hogy jobb, li.i lel készülök a legrosszabbra, tekintve, hogy gőzöm sincs, mi fog iiH lenni.

* * *

•    Megtaláltad?

Megrázom a fejemet. Miles beszáll a kocsiba, és egy szánakozó pillantás kíséretében a padlóra hajítja a táskáját.

Próbáltam hívni - mondja, és kisöpri a haját az arcából. A körmén még ott a csillogó, rózsaszín lakk. - Még a házához is cl akartam menni, de nem engedtek be a kapun. Hidd el, nem érdemes kikezdeni a Nagy Sheilával. Nagyon komolyan veszi a munkáját - nevet, hogy enyhítsen a hangulaton.

Vállat vonok. Bárcsak tudnék vele nevetni, de tudom, hogy nem vagyok rá képes. Péntek óta egy roncs vagyok, és csak Damen tudna meggyógyítani. Ha újra láthatnám.

•    Nem kéne ennyire aggódnod - folytatja felém fordulva. -Biztos vagyok benne, hogy jól van. Nem ez az első alkalom, hogy eltűnik.

Rápillantok, érzékelem a gondolatait, mielőtt elhagynák a szá­jait. Tudom, hogy arra céloz, amikor Damen legutóbb köddé vált, amikor én küldtem el.

•    De az más volt — magyarázom. — Az nem ilyen volt, hidd el!

•    Hogy lehetsz ebben olyan biztos? - kérdezi óvatosan, kimért hangon, a szemembe nézve.

Mély lélegzetet veszek, és nézem az utat. Most elmondjam neki vagy sem? Olyan régóta nem beszélgettem igazán senkivel, nem bíztam meg egy barátomban sem a baleset óta, azóta, hogy minden megváltozott. És néha nagyon magányos vagyok ennyi titokkal. Nagyon szeretnék kiszabadulni alóluk és pletykálni, mint egy normális lány.

Milesban kétségtelenül megbízhatok, de nem olyan biztos, hogy önmagamban is. Olyan vagyok, mint a felrázott kólásüveg: ha kinyílik, minden titkom kiárad belőlem.

•    Jól vagy? - Miles engem méreget. Nyelek egyet.

•    Pénteken, a bemutató után... - Tartok egy kis szünetet, hogy tudjam, figyel. - Hát... izé... terveink voltak.

•    Terveitek? - hajol közelebb.

•    Nagy terveink - bólintok, és egy kis mosoly kísért a szám sarkában, aztán el is hal, amikor eszembe jut, hogy milyen kataszt­rofálisan végződött.

•    Mennyire nagyok? - kérdezi rám meredve. Megrázom a fejem.

•    Csak mint a te szokásos péntek estéd. Tudod, szoba a Montage-ban, új fehérnemű, csokiba mártott eper, két pohár pezsgő...

•    Atyaúristen, csak nem?! - sikít fel.

Rápillantok és figyelem, ahogy megnyúlik az arca, amikor rájön az igazságra.

•    Istenkém, nem. Tényleg nem, mert Damen... O, Ever, annyira sajnálom!

Vállat vonok, látom a gondolataiban a megsemmisülést, ami kiül az arcára.

•    Figyelj! - nyúl a karomért, amikor megállok a lámpánál, aztán el is húzódik, mert emlékszik, hogy utálom, ha Damenen kívül bárki hozzám ér. Azt nem tudja, hogy azért, mert el akarom ke­rülni az energiáikat. - Ever, te gyönyörű vagy, komolyan. Különö­sen, hogy nem hordod már azokat a béna kapucnis felsőket meg a trottyos gatyákat... Mindegy. Az tuti, hogy Damen nem önszántából tűnt el. Nézzünk szembe a tényekkel, a srác totál szerel­mes beléd, ezt bárki láthatja. Higgy nekem, ahogy ti viselkedtek, látja is mindenki. Lehetetlen, hogy felültetett volna!

Ránézek, és szeretném emlékeztetni, hogy mit mondott Román. Hogy Damen sietősen távozott, és hogy milyen szörnyű érzésem van: hogy valami köze van az eltűnéséhez, sőt felelős érte, de nem mondhatom el. Nincs bizonyíték, semmi nyom, amin elindulhat­nék, semmi, amivel bebizonyíthatom.

•    Szóltál a zsaruknak? - kérdezi hirtelen elkomolyodó arccal. Összeszorított szájjal pislogok a közlekedési lámpára előttünk, és utálom, hogy természetesen felhívtam a rendőrséget. De ha kiderül, hogy minden rendben van, Damen sértetlenül előkerül, elég zabos lesz, hogy felhívtam rá a zsaruk figyelmét.

Jól tettem egyáltalán? És ha tényleg baleset érte, vagy valami, a rendőrség az első, akik tudnak róla. Úgyhogy vasárnap reg­gel elmentem az őrsre, és kitöltöttem egy űrlapot, válaszoltam a szokásos kérdésekre: fehér férfi, barna szem, barna haj... Aztán elértünk az életkor rovatig, és majdnem megfulladtam, amikor ;izt akartam mondani: ...hát ööö... körülbelül hatszáztizenhét éves...

•    Ja, kitöltöttem egy űrlapot - felelem végül és rálépek a gázra, amint zöldre vált a lámpa. Nézem a kilométerórát. - Azt mond­ták, utánanéznek.

•    Ennyi? Viccelsz? De hát kiskorú!

•    Igen, de egyedül él. Azt mondták, hogy ez egy teljesen más eset, jogilag saját magáért felel, meg hasonlók, amit nem igazán értettem. Mindegy, nem avattak be a nyomozás részleteibe - lassí­tok egy kicsit, mert közeledünk a sulihoz.

•    Gondolod, hogy szórólapokat kéne osztogatni? Vagy virrasz­tást szervezni, amit a hírekben láttam?

Tudom, hogy csak a drámai vénája mondatja vele, puszta jó­indulatból, de azért összeszorul a gyomrom. De eddig eszembe se jutott, hogy ez ide vezethet. Damen biztosan előkerül. Muszáj neki. Halhatatlan! Mi baj érhetné?

A gondolat végére sem érek, amikor bekanyarodom a parko­lóba és megpillantom. A kocsijából száll ki éppen. Karcsú, szexi, gyönyörű, tökéletesen rendben van. Az elmúlt pár nap mintha meg sem történt volna.

A fékre taposok, a mögöttem haladó is csikorgó gumikkal meg­áll. Az infarktus kerülget és remeg a kezem, miközben figyelem a haját igazgató Dament. Mintha ez volna a legnagyobb gondja.

Nem erre számítottam.

•    Mi a franc? - rikácsol Miles Dament bámulva, miközben a mö­göttünk torlódó kocsisor vadul dudál. - És miért ott parkol? Miért nem a második legjobb helyen, hogy a legjobbra te állhass be?

Mivel nem tudom a válaszokat, beállok Damen mellé. Gondo­lom, ő majd válaszol.

Leeresztem az ablakomat. Érthetetlenül szégyellősen kiszólok:

•    Khmm, minden rendben?

Damen épp csak biccent, ami a jelenlétem alig észrevehető megállapítását jelenti, semmi többet.

Behajol a kocsijába a táskájáért, megcsodálja magát az anyós­ülés melletti ablakban, én meg nyelek egy nagyot.

•    Csak mert pénteken jól eltűntél... egész hétvégén kerestelek, és nem voltál sehol... eléggé aggódtam... még üzenetet is hagy­tam.. . megkaptad? - Szánalmas, hatástalan nyafogás.

Jól eltűntél? Eléggé aggódtam?

Amikor szeretném belesikoltani a parkolóba, hogy HÉ, TE, FEKETERUHÁS, MI A BÜDÖS FRANCOT CSINÁLTÁL KÉT NAPIG?

Figyelem, ahogy a vállára veszi a táskáját, és rám néz. Gyors leplekkel átszeli a távolságot kettőnk között. De csak a földrajzit. Az érzelmit nem, mert amikor a szemébe nézek, látom, hogy mérföldekre jár tőlem.

Rádöbbenek, hogy visszatartom a lélegzetemet, és ekkor lehajol az ablakomhoz. Az arca egészen közel van az enyémhez.

•    Ja, megkaptam az üzenetedet. Mind az ötvenkilencet. Érzem a lehelete melegét az arcomon. Keresem a forróságot, amit a pillantása kelt bennem, de csak a hideg ráz ki, mert csak sötétséget és hűvösséget találok. Nem olyan, mint amikor a múlt­koriban egy pillanatig nem ismert rám. Nem, ez sokkal rosszabb.

Mert ugyan látom a szemében, hogy ismer, csakhogy azt is látom, hogy azt kívánja, bár ne ismerne.

•    Damen, én... - elhal a hangom, amikor újra ránk dudálnak, és Miles érthetetlenül morog valamit az orra alatt.

Mielőtt megköszörülhetném a torkom és folytathatnám, Damen megrázza a fejét, és magunkra hagy.

tizenhét

•    Jól vagy? - kérdezi Miles. Kiül az arcára a csalódottság és a szívfájdalom, amit én nem érzek, mert annyira eltompultam.

Vállat vonok, tudom, hogy nem. Hogy lehetnék jól, amikor azt sem tudom, mi a gond?

•    Damen egy seggfej - jelenti ki Miles.

Felsóhajtok. Nem tudom megmagyarázni, és nem is értem, csak tudom, hogy a dolog ennél azért sokkal bonyolultabb.

•    Nem az - motyogom, és kikászálódom a kocsiból. Sokkal keményebben csapom be az ajtót, mint azt szükséges.

•    Ever, ne már... Bocs, hogy ezt kell mondjam, de te is láttad, amit én, nem?

A kapunál ácsorgó Haven felé indulok.

•    Mindent láttam, hidd el - felelem. Újravetítem a jelenetet a fejemben, és minden alkalommal megtorpanok az üres tekinteté­nél, a lagymatag energiáin, az érdektelenségén...

•    Akkor egyetértesz? Abban, hogy seggfej... - Miles figyel­mesen néz, hogy megbizonyosodjon róla, nem az a lány vagyok, aki hagyja, hogy így bánjanak vele. Aztán vállat von, és Havenhez fordul. - Damen.

Haven hunyorog, az agya kérdéseket fogalmaz. Nekem már megvannak a magam kérdései, amelyekre valószínűleg nincs vá­lasz. Mint például:

Mi a fene történt odakint a parkolóban?

Vagy:

Mióta van Damennek aurája?

•    Miles majd elmeséli.

Mindennél jobban szeretnék most normális lenni, hogy a vál­lukra borulva bőghessek, mint egy átlagos lány. De ebben a do­logban több van, mint amit az ő halandó szemük lát. És még ha nem is tudom bizonyítani, ha válaszokat akarok, akkor egyenesen a forrástól kell megszereznem azokat.

Amikor a teremhez érek, ahelyett, hogy tétovázva megállnék a küszöbön, egyenesen berontok. És amikor megpillantom Dament Stacia asztalán ülve, mosolyogva, flörtölgetve, viccelőd­ve, úgy érzem magam, mintha egy gigászi déjà vu-be csöppen­tem volna.

Láttál te már ilyet - gondolom. - Tudod kezelni.

Eszembe jut, amikor nem is olyan régen Damen úgy tett, mintha...

Minél közelebb érek hozzájuk, annál világosabb, hogy most nem ez a helyzet. Akkor elég volt Damen szemébe néznem, hogy lássam azt a kis könyörgő bűntudatot, amit nem tudott leplezni.

De most Stacia felülmúlja önmagát hajdobálásban, szempilla-rebegtetésben - mintha csak láthatatlan volnék.

•    Khm, bocsi - szólok hozzájuk, mire neheztelve felnéznek. -Damen, beszélhetnénk egy percet? — Zsebre dugom a kezemet, hogy ne lássa, mennyire remegnek, próbálok normálisan lélegezni, nyugodtan, belégzés... kilégzés, semmi kapkodás vagy zihálás.

Egymásra néznek és nevetésben törnek ki. Damen szóra nyitja a száját, de Robins tanár úr belép:

•    Mindenki a helyére! Mindenkit a saját helyén akarok látni! A helyünk felé intek:

•    Parancsolj, csak utánad.

Megyek utána, és ellenállok a kísértésnek, hogy vállon ragad­jam, magam felé fordítsam, és az arcába üvöltsem: Miért hagytál el? Mi a frász történt veled? Hogy tehetted pont azon az estén?

Tudom, hogy egy ilyen közvetlen, agresszív közeledés ellenem dolgozna. Ha választ akarok, nyugodtan és hűvösen kell viselked­nem.

Ledobom a táskámat, kipakolom a könyvemet, füzetemet, tol­lamat. Rámosolygok, mintha pusztán barátilag érdeklődnék:

•    Nos, milyen volt a hétvége?

Vállat von, és végignéz rajtam, mielőtt a szemembe nézne. Be­letelik egy percbe, mire rájövök, hogy az ő gondolatait hallom, egyenest a fejéből.

Hát, ha már szert tettem egy zaklatóra, legalább jó csaj - gondolja összevont szemöldökkel, én pedig ösztönösen nyúlok az iPodért, hogy kizárjam a fejemből, de tudom, nem kockáztathatom, hogy valami fontosról lemaradok, bármennyire fáj is. Sosem értem el Damen gondolatait ezelőtt. De most, hogy sikerült, nem biztos, hogy akarom.

Elhúzza a száját, és összeszűkül a szeme. Kár, hogy totál bolond. Határozottan nem ér annyit egy menet, hogy kockáztassak.

A gondolatai tőrt szúrnak a mellkasomba. Annyira letaglóz a kegyetlensége, hogy megfeledkezem róla, hogy nem mondta ki hangosan.

•    Hogy mondod? Mit mondtál? - kiabálok rá.

Minden osztálytársam felém fordul, és rám bámul. Mélyen együtt éreznek Damennel, hogy mellettem kell ülnie.

•    Valami baj van? — kérdezi Robins tanár úr.

Ülök és elakad a szavam. A szívem megszakad, amikor Damen ránéz a tanár úrra és válaszol:

•          Én jól vagyok. Ö a dilis