Evermore-mindörökké-huszonnyolc

huszonnyolc

A fesztivál után bezsúfolódunk Haven kocsijába, megállunk a házuknál, hogy újratöltsük a flaskát, és beautózunk a városba. Leparkolunk, teletömjük a parkolóórát, és összekapaszkodva elindulunk. A járókelők félreugrálnak az utunkból, miközben teli torokból énekeljük a Call me when you're sober-t. Valahányszor valaki megmosolyog minket, vagy a fejét csóválja, majd' összeesünk a röhögéstől.

Amikor elmegyünk egy ezoterikus könyvesbolt előtt, ahol jóslást hirdetnek, szemforgatva félrenézek. Most, hogy az alkohol felszabadított, nem vagyok része annak a világnak.

A partra megyünk, a Laguna szálló mellé, és lerogyunk a homokba, szétvetett végtagokkal. Szomorú, de hamarosan kiürül a flaska is.

– Francba! – motyogom hátravetett fejjel, miközben a flaska oldalát és az alját kocogtatva próbálom kifacsarni az utolsó cseppeket.

– Nyugi, nyugi! Dőlj hátra, és éld át az élményt! – szól rám Miles.

Nem akarok hátradőlni. Így is átélem az élményt. Csak szeretném biztosra venni, hogy folytatódik. Most, hogy megszűntek a hangok a fejemben, szeretném, ha így is maradna minden.

– Nem akartok átjönni hozzám? – Remélem, Sabine nincs otthon, hogy megihassuk a Halloweenről maradt vodkát.

Haven nemet int.

– Felejtsd el! Kész vagyok. Azt hiszem, itt hagyom a kocsit, és hazamászom.

– Miles? - Könyörög a tekintetem, nem akarom, hogy véget érjen a buli. Először érzem könnyűnek és szabadnak magam, mióta... nos, mióta Damen elment. Minden olyan normális, nem nyomja semmi a mellkasomat.

– Nem tudok. Családi vacsora. Pontban hét harminckor. Nyakkendő fakultatív. Öltöny kötelező. – Felröhög, visszadől a homokba, Haven ráugrik, és együtt hemperegnek.

– És én? Mit csináljak? - Keresztbe tett karral és lábbal nézem a barátaimat, nem akarok egyedül maradni. Figyelem, ahogy nevetve henteregnek a homokban, megfeledkezve rólam.

Másnap reggel későn ébredek. Amikor kinyitom a szemem...

Nem lüktet a fejem!

Legalábbis nem úgy, ahogy szokott.

Kimászom az ágyból, és elmarom az előző este ott hagyott vodkásüveget. Iszom egy nagy kortyot, és lehunyt szemmel élvezem, ahogy a nagyszerű, meleg zsibbadás elönti a nyelvemet, és lecsurog a torkomon.

Amikor Sabine bedugja a fejét az ajtón, hogy ébren vagyok-e, látom, hogy az aurája... nos, nem látom.

– Fent vagyok! – A párnám alá rejtem az üveget, és odarohanok, hogy megöleljem. Alig várom, hogy érezzem, történik-e valami energiaáramlás kettőnk között, és megörülök, hogy semmi nincs. – Milyen csodaszép nap van, nem? – mosolygok.

Sabine kinéz a teraszra, aztán rám.

– Ha te mondod.

Odakint szürke felhők borítják az eget, és esik. De nem is az időjárásra gondoltam. Hanem magamra. Az új Everre.

A vadonat új, nem-pszichó Ever!

– Olyan, mint otthon - vonok vállat, és zuhanyozni megyek.

Miles beugrik a kocsiba a házuk előtt.

– Mi a...?

Végignézek magamon. Kardigán, farmerszoknya, balerinacipő. Sabine mentette meg mindet a régi életemből. Rámosolygok Milesra.

– Bocs, de nem szállok be idegen nők kocsijába – nyúl a kilincs után.

– Én vagyok. Esküszöm az éle... na jó, én vagyok, hidd el! Csukd be az ajtót, mert a végén kiesel, én meg elkések.

– Nem vágom, mi van - mered rám. - Mikor történt ez? Tegnap gyakorlatilag csadorban voltál, most meg úgy nézel ki, mint aki kipakolta Paris Hilton szekrényét.

Nézek rá.

– Csak sokkal ízlésesebben.

Rálépek a gázra, a gumik kipörögnek a nedves aszfalton, aztán lassítok, mert eszembe jut, hogy a zsaruradarom megszűnt, Miles meg sikítozik.

– Ever, mi a franc van veled? Jó ég, te még mindig részeg vagy!

– Nem! – felelek túl gyorsan. – Csak... tudod, végre előbújtam a csigaházból. Az utóbbi néhány hónapban eléggé szégyellős voltam. De hidd el, ez vagyok én. Az igazi én. - Remélem, hogy beveszi.

– Figyelj, felfogod, hogy az év legótvarabb, legnedvesebb napját választottad, hogy... előbújj a csigaházadból?

Beállok a parkolóba.

– Fogalmad sincs, milyen gyönyörű ez a nap! Olyan, mint otthon.

A lehető legközelebbi helyre állok. A fejünk fölé tartott táskát használva alkalmi esernyőnek a kapuhoz futunk. Haven az eresz alatt didereg, és amikor megpillantom az aurája nélkül, legszívesebben ugrándoznék örömömben.

– Mi a...? – kérdezi kigúvadt szemmel, amikor végigmér.

– Srácok, meg kéne tanulnotok egész mondatokban beszélni! – nevetek rá.

– Komolyan, ki a franc vagy te? – néz tátott szájjal.

Miles átkarol, és a bejárat felé kormányoz mindkettőnket.

– Hagyd, Oregon Szépe úgy gondolja, hogy a mai egy gyönyörű nap.

Irodalomórán megkönnyebbülten lélegzek fel, hogy nem látok és hallok semmit, amit nem akarok. Stacia és Honor ugyan sugdolóznak, fintorognak a ruhám láttán, cikizik a hajamat, a cipőmet, még a sminkemet is, vállat vonok és a magam dolgával törődöm. Biztos, hogy távolról sem kedves dolgokat gondolnak, de az, hogy nem látok bele a gondolataikba, egészen már megvilágításba helyezi a sustorgásukat. Amikor rajtakapom őket, hogy bámulnak, addig integetek, amíg el nem fordulnak.

A kémiaórára a zsongás majdnem elmúlik, és átömlenek rajta a színek és hangok, amelyek lassan elárasztanak.

Kikéredzkedek, de alig érem el az ajtót, mielőtt teljesen elborítana.

A szekrényemhez támolygok, és pörgetem a zárat körbe-körbe, próbálva emlékezni a kódra.

24-18-12-3 vagy 12-18-3-24?

Lüktető fejjel körülnézek, aztán könnyes szemmel sikerül végre: 18-3-24-12. Kitúrom a szekrényből a könyveimet és különféle papírokat, nem törődöm vele, hogy a lábam köré szóródik minden, csak szeretném végre kézbe venni a vizespalackot, benne a perzselő, folyékony megkönnyebbüléssel.

Lecsavarom a kupakot, és hátrahajtott fejjel nagyot húzok belőle, aztán még egyet és még egyet, majd még egyet. Remélem, ebédig kitart. Az utolsó korty közben hangot hallok:

– Ne mozdulj! Mosoly! Nem? Jó, azért lekaptalak.

Halálra váltan látom, hogy Stacia kezében fényképezőgép van, a felvétellel, amint épp vodkát nyakalok.

– Ki hitte volna, hogy ilyen jó fényképarcod van? Olyan ritkán látlak a kapucnid nélkül. – Rám mosolyog, és végigmér a cipőmtől a frufrumig.

A szándékai világosak, még ha az érzékeim eltompultak is a vodkától.

– Kinek küldjem először? Anyukádnak? – Gúnyos riadalommal eltakarja a száját. – Jaj, bocsi, ne haragudj! A nagynénédet akartam mondani. Vagy valamelyik tanárodnak? Vagy mindegyiküknek? Nem? Nem, igazad van, egyenesen az igazgatónak kéne, több legyet egy csapásra.

– Ez csak víz – mondom, miközben összeszedem a cuccaimat a padlóról, és tettetett nemtörődömséggel bevágom a szekrénybe. Tudom, hogy Stacia hamarabb kiszagolja a félelmet, mint egy vadászkutya. – Lefényképezted, hogy iszom egy üvegből, tök nagy ügy.

– Víz. Persze hogy. És milyen különleges! Biztosan te vagy az első, aki vizespalackból issza a vodkát. Ugyan már – forgatja a szemét. – Annyira lesüllyedtél, Ever! Egy gyors szondázás, és viszlát Bay View gimi, hello Lúzerek és Piások Akadémiája.

Nézem, ahogy magabiztosan, önelégülten áll előttem, és tudom, hogy minden oka megvan rá: rajtacsípett. A bizonyíték ugyan közvetett, de mindketten tudjuk, mi az igazság. Mindketten tudjuk, hogy igaza van.

– Mit akarsz? – suttogom végül. Mindenki megvásárolható, csak az árát kell tudni. Hallottam eleget a gondolatait az elmúlt egy évben, volt elég látomásom, hogy megtudjam.

– Nos, kezdetnek talán ne zavarj többé! – válaszol karba tett kézzel, a bizonyítékot a hóna alá dugva.

– Nem zavarlak. Te zavarsz engem! – Kissé összemosódnak a szavak a számban.

– Hát persze - mosolyog rám pengeéles pillantással. – Épp eléggé zavaró, hogy mindennap látlak. Szörnyen zavaró.

– Azt akarod, hogy iratkozzak ki irodalomról? - Még mindig a hülye üveget szorongatom, nem tudom, mit kéne vele csinálni. Ha a szekrényemben hagyom, a végén még lefoglaltatja, ha elteszem a hátizsákomba, ugyanaz.

– Ja, és még tartozol a ruhámért is, amit tönkretettél az őrjöngésed közben.

Zsarolás. Még jó, hogy nyertem a lóversenyen.

Beletúrok a hátizsákomba, és előveszem a tárcámat. Boldogan kifizetem, ha ezzel pontot tehetek az ügy végére.

– Mennyi?

Látom az arcán, hogy próbálja megsaccolni az anyagi helyzetemet.

– Ahogy mondtam, egyedi darab volt, nem könnyű helyettesíteni, szóval...

– Egy százas? – húzok elő egy bankjegyet.

– Tudom, hogy fogalmad sincs a divatról és azokról a dolgokról, amelyeket megéri megvenni. Célozz kicsivel magasabbra! – Bámulja a pénzköteget a kezemben.

Mivel a zsarolóknak szokásuk visszatérni és emelni az összeget, jobbnak látom most elintézni, mielőtt gondolkodhatna.

– Nos. Mivel mindketten tudjuk, hogy egy leértékelésen vetted azt a göncöt, Palm Springsből hazafelé, kiegyezhetünk, ha jól emlékszem, nyolcvanöt dollárban. Egy százas elég nagyvonalú ajánlat, nem gondolod?

Stacia arca vigyorba torzul, amikor kiveszi a százdollárost a kezemből, és zsebre dugja. Az üvegre sandít.

– Meg sem kínálsz?

Ha tegnap valaki azt mondja, hogy Stacia Millerrel a lányvécében piálok, hát nem hittem volna. De tény, hogy ez történik. Követem a mosdóba, ahol a sarokban ülve beszlopáljuk a teljes üveg vodkát.

Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.

Amikor Haven bejön, ott talál kettőnket a padlón. A szeme majd kiugrik.

– Mi a jó...?

Fetrengek a nevetéstől, amikor Stacia rákancsalít, és nehezen forgó nyelvvel így szól:

– Szaszgótcsaj!

– Kimaradtam valamiből? – kérdezi Haven összehúzott szemmel, gyanúsan méregetve bennünket. – Ez vicc akar lenni?

Azon, ahogy ott áll öntudatosan, komolyan, és láthatóan nem találja viccesnek a látványt, még jobban kell röhögnünk. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, tovább iszunk.

A piálás a mosdóban még nem jelent bérletet Staciáék VIP-asztalához, úgyhogy meg sem próbálom, inkább a szokott helyünk felé veszem az irányt ebédnél. A fejem annyira ködös, az agyam annyira tompa, hogy egy kis időbe telik, mire észreveszem, hogy ott sem látnak szívesen.

Lehuppanok Miles és Haven mellé, rájuk bandzsítok, és ok nélkül rám tör a nevetés. De ha látnák, milyen képpel bámulnak, ők is röhögnének.

– Mi van vele? - kérdezi Miles a forgatókönyvből felpillantva Haventől.

Haven összevonja a szemöldökét:

– Benyomott. Tökrészeg. A mosdóban piált Stacia Millerrel.

Miles eltátja a száját, és összeráncolja a homlokát, amin megint vihognom kell. Amikor nem hagyom abba, átnyúl az én oldalamra, és belém csíp.

– Psszt! Komolyan. Ever, megőrültél? Jézusom, mióta Damen elment, te teljesen...

– Mi van, mióta Damen elment? – Olyan gyorsan húzódom hátra, hogy majdnem leesem a padról. Épp időben szerzem vissza az egyensúlyomat, hogy lássam Havent vigyorogni. – Gyerünk, Miles, mondjad csak! Te is, Haven, mondjad csak! - Csakhogy így hangzik: mohasakk.

– Mohasakk? – csóválja a fejér Miles, Haven a mennyezetre néz. – Boldogan, csak tudnunk kéne, mit akarsz tőlünk. Te tudod, mit akar? – néz Havenre.

– Japánnak tűnik - néz rám.

Felállok, hogy ott hagyjam őket, de elnagyolom a mozdulatot, és beverem a térdemet.

– Aáúú! – pottyanok vissza a padra a térdemet szorongatva, a fájdalomtól hunyorogva.

– Igyál! – löki oda Miles a vitaminos ásványvizét. – És kérem a kocsikulcsot, ilyen állapotban nem viszel haza.

Milesnek igaza volt. Nem voltam olyan állapotban, hogy hazavigyem. Hazament egyedül.

Engem pedig Sabine vitt haza.

Beültetett az anyósülésre, majd megkerülte a kocsit, beszállt a kormány mögé, és kiállt a parkolóból.

– Kicsapnak? Hogy jutottál az elitből a kirúgásig? Megmagyaráznád?

Lehunyt szemmel az oldalsó ablakhoz nyomom a homlokomat, hadd hűsítse a sima, tiszta üveg a bőrömet.

– Felfüggesztettek – motyogom. – Emlékszel? Te alkudtad le. És nagyon hatékonyan, ha mondhatok ilyet. Már tudom, hogy mivel keresel annyi dohányt. – Rásandítok a szemem sarkából, és látom, hogy az arcán az aggodalmat hirtelen felváltja a harag. Soha nem láttam még ilyen kifejezést az arcán. Tudom, hogy szégyellnem kéne magam, de a helyzet az, hogy nem kértem jogi képviseletet. Nem kértem, hogy enyhítő körülményként felhozza a rendkívül nehéz helyzetet, amit a családom elvesztése idézett elő, amelynek egyenes következménye, hogy alkoholt fogyasztottam az iskolában.

Még ha a legjobb indulattal mondta is, és valóban azt hiszi, hogy így van, az nem azt jelenti, hogy tényleg igaz is.

Mert az igazság az, hogy azt kívánom, bárcsak ne mondott volna semmit. Bárcsak hagyta volna, hogy kirúgjanak.

Amikor elcsíptek a szekrényemnél, a zsongás már elmúlt, és a nap eseményei egy olyan film előzeteseként söpörtek át az agyamon, amit a világért se néztem volna meg. Elfelejtettem kitöröltetni Staciával a fényképet. Amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen Honor telefonját használta, és hogy miután Stacia megszervezte, hogy Honor mutassa meg a fényképet Buckley igazgatónak, gyomorrontásra hivatkozva hazament. Természetesen azt még elmondatta vele, hogy mennyire aggódik értem. Bele kellett törődnöm, hogy nagy bajban vagyok. Az agyamban a kisördög megrázta az icipici fejét és így szólt: Bravó, Stacia! Szép munka!

Mert a baj ellenére, amibe kerültem, Stacia tényleg remek munkát végzett. Beváltotta az ígéretet, hogy tönkretesz. Ráadásul délután sikerült levennie száz dollárral. Ez pedig komolyan csodálatra méltó.

Legalábbis az ő számító, szadista, gonosz szempontjából.

Staciának, Honornak és Buckley igazgató erőfeszítéseinek köszönhetően holnap nem kell suliba mennem. Holnapután sem. És azután sem. Ami azt jelenti, hogy enyém a ház, egész nap, mindennap. Amíg Sabine dolgozik, lesz alkalmam edzeni, hogy jobban bírjam az italt.

Most, hogy megtaláltam a belső békémhez vezető utat, senki nem tud feltartóztatni.

– Mióta megy ez, Ever? El kell dugnom otthon az italt? Ellenőriznem kell, hogy mit csinálsz? Ever, hozzád beszélek! Mi folyik itt? Mit művelsz? Szeretnéd, ha beszélgethetnél valakivel erről? Csak mert ismerek egy remek pszichiátert, aki nagyon ért a gyász...

Érzem, hogy figyel, érzem a belőle áradó aggodalmat, de lehunyom a szemem, és alvást színlelek. Nem tudnám elmagyarázni, nem tudom megosztani az egész mocskos terhemet az aurákról, látomásokról meg halhatatlan barátokról. Mert ugyan a bulira szerzett egy jósnőt, de az tréfa volt, egy jó kis Halloween-vicc. Sabinének szervezett, kategorizáló agya van, fekete és fehér logikája, amelybe nem fér bele a szürke. És ha valaha is olyan buta volnék, hogy rábízzam életem legnagyobb titkát, nem hogy megszervezné, hogy beszélgethessek valakivel. Elmebetegnek kiáltana ki.

Ahogy ígérte, elzárja az összes alkoholt a házban, mielőtt visszamenne dolgozni. Mihelyt kilép az ajtón, lesurranok a földszintre, és a kamrából kimarom a Halloweenről maradt több üveg vodkát, amiről elfeledkezett. Felcipelem az üvegeket a szobámba. Lerogyok az ágyamra, és izgatottan gondolok az előttem álló huszonegy csodálatos napra. A három gyönyörű hét kövér macskaként terül el előttem. Egy hét a felfüggesztésem, és kettő a téli szünet. Azt tervezem, hogy kihasználom minden egyes percét, és az összes hosszú, lassú napot vodkamámorban fogom tölteni.

Hátradőlök, és lecsavarom az első üveg kupakját. Elhatározom, hogy minden kortyot ráérősen leengedek a torkomon, bele a véráramba. Semmi kapkodás, nyeldeklés. Lassú, nyugodt folyás, míg a fejem újra kitisztul, és az egész világ újra ragyogni kezd. Lesüllyedek egy sokkal boldogabb világba. Ahol nincsenek emlékek. És nincs veszteség.

Egy életbe, ahol csak azt látom, amit akarok.