Evermore- Kék Hold- Húszonnyolc-Harmincegy

huszonnyolc

Nem megyek be a rajzórára. Ebéd után hazamegyek. Nem is. Az ebéd közepén megyek haza. Másodpercekkel a Román­nal történt beszélgetés után a parkolóba rohanok (üldöz a gúnyo­lódó kórus), ahol beugrom a kocsimba, és még a csengetés előtt elviharzom.

Messzire kell jutnom Romántól és a tetoválásától, a tekergő Ouroboros-kígyótól, amely felvillan, majd eltűnik, mint Drináé tette.

Csalhatatlan jele annak, hogy gonosz szándékú halhatatlan - ahogy mindig is gondoltam.

Damen elfelejtett figyelmeztetni rájuk, nem is tudhatta, hogy léteznek, amíg Drina nem lépett színre. Hihetetlen, hogy ilyen sokáig tartott, míg rájöttem! Eszik, iszik, van aurája, a gondolatai elérhetőek (legalábbis számomra), de ez csak egy álarc. A homlok­zat, mint a hollywoodi stúdiókban, amelyek úgy festenek, mint a gondosan épített házak, de mögöttük semmi nincs. Ezt csinálta Román is: kivetítette ezt a boldog, szerencsés, vicces angol fickót a ragyogó aurájával, a boldog, kanos gondolatokkal, miközben mé­lyen belül minden volt, csak ez nem.

Az igazi Román sötét.

És baljós.

És gonosz.

És minden más, ami azt jelenti: rossz. De a legrosszabb az, hogy meg akarja ölni Dament, és én még mindig nem tudom, hogy miért.

Mert egyedül az okot nem láttam a sötét elméjébe tett utazás során.

Az okok fogják bebizonyítani, hogy meg kell ölnöm. Csak egy csapás a megfelelő csakrájára, és már meg is szabadultam tőle. De ha nem tudom az okot, elbukhatom.

Az első csakra, a gyökércsakra, ahogy máshogy nevezik, a ha­rag, az erőszak és a kapzsiság középpontja. Vagy legyen inkább a köldökcsakra, azaz a szakrális csakra, ahol az irigység és a félté­kenység lakik.” Ha nincs ötletem sem, hogy mi vezérli, esetleg a rosszat találom el. Ami nemcsak hogy nem öli meg, hanem iszo­nyúan fel is ingerli. És még van hat csakra, amelyek közül választ­hatok, és félek, hogy nem lesz időm végigpróbálni.

Ha túl korán ölöm meg, az sem jó, hiszen magával viheti a tit­kot arról, hogy mit művelt Damennel és a többiekkel a suliban. Ezt nem kockáztathatom. Arról nem is beszélve, hogy az ember­ölés nem igazán az én műfajom. Csak akkor tettem meg, amikor nem volt más lehetőségem, csak hogy meghalok. És mióta meg­öltem Drinát, reméltem, hogy soha többé nem kell ilyet tennem. Ugyan ő sokszor megölt engem, és beismerte, hogy a családom tragédiájáról is ő tehet, beleértve Puszedlit is, ez nem enyhítő kö­rülmény arra, amit tettem. Szörnyű érzés, hogy én vagyok a felelős a haláláért.

Ott vagyok, ahonnan elindultam. Úgy döntök, visszatérek a kezdetekhez. Jobbra fordulok a parti gyorsforgalmin, és Damen háza felé tartok. Gondolom, hogy a következő néhány órát az is­kolában fogja tölteni, és lesz időm betörni a házba, hogy körül­nézzek.

Beállok a kapuba, integetek Sheilának, és továbbhajtok. Természetesnek veszem, hogy ki fog nyílni, és a fékre kell taposnom, amikor látom, hogy a helyén marad.

•     Elnézést! Elnézést! - kiabál Sheila és odaviharzik, mintha valami behatoló volnék, mintha sose látott volna azelőtt, miközben a múlt hétig gyakorlatilag mindennap találkoztunk.

•     Hello, Sheila - köszönök barátságos, jóindulatú mosollyal. - Damenhez jöttem, kinyitná a kaput, hogy...

•     Meg kell kérnem, hogy távozzon - közli szigorú pillantással.

•    Hogyan? De miért?

•    Nincs a listán - feleli csípőre tett kézzel. Az arcán a megbánásnak egy halvány jelét sem látni, holott hónapokig barátságosan mosolyogtunk és integettünk.

Ülök összeszorított szájjal, és lassan felfogom a szavakat.

Nem vagyok a listán. Feketelistára tett, vagy minek hívják, amikor megtiltják a belépést egy zárt lakóparkba.

Ez már magában is elég rossz, de hogy a Nagy Sheila adja át a hivatalos szakítóüzenetet a barátom helyett, hát ez nagyon rosszul esik.

Lenézek az ölembe. Úgy szorítom a sebességváltót, hogy a gomb azzal fenyeget, hogy a kezemben marad.

•    Ahogy az nyilvánvalóan a tudomására jutott, Damennel szakítottunk. Reméltem, hogy beugorhatok és elvihetem néhány itt maradt holmimat, mert mint látja... - gyorsan benyúlok a hátizsákomba - ...még van kulcsom.

Felemelem, megcsillan rajta a déli nap. Az önsajnálat túlsággal elborít, hogy előre lássam, ahogy Sheila odakap és elveszi.

•    És most szíveskedjen elhagyni a területet! - kéri, miközben zsebre teszi a kulcsot. Az alakja kirajzolódik a hatalmas keblein feszülő szöveten. Arra sem ad időt, hogy a lábamat áttegyem a fékről a gázra: - Menjen! Ne kelljen még egyszer mondani!

huszonkilenc

Ezúttal kihagyom a szokásos illatos rétet Nyárvidékén, helyette a főutcának gondolt hely kellős közepén landolok. Összeszedem ma­gam, és leporolom a ruhámat. Meglepetten látom, hogy körülöttem mindenki megy tovább a dolgára, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy valaki lepottyan az égből. Bár szerintem az is.

Karaoke bárok és fodrászszalonok mellett megyek el, a Romy és Rayne által mutatott úton. Tudom, hogy elég lenne odakívánni magam, de inkább szeretném megtanulni az utat. Egy gyors átke­lés a sikátoron, aztán egy hirtelen kanyar a körúton, és odaérek a márványlépcsőkhöz, majd megállok a hatalmas ajtószárnyak előtt, és nézem, ahogy kitárulnak.

Belépek a hatalmas márványcsarnokba. Sokkal zsúfoltabb, mint előző alkalommal. Végigfutok a fejemben a kérdéseimen. Nem vagyok biztos benne, hogy szükséges-e az Akash, vagy itt is megkaphatom-e a válaszokat. Vajon az ilyen kérdésekhez, mint Valójában kicsoda Román és mi dolga Damennel?, vagy Hogyan állithatom meg, és menthetem meg Damen életét?, szükséges-e az Akash egyáltalán?

Úgy érzem, inkább össze kell tömörítenem a dolgokat egyetlenegy takaros kis mondatba, úgyhogy lehunyt szemmel ezt gondolom:

Valójában amit tudni szeretnék, az az, hogyan állíthatok vissza mindent úgy, ahogy volt?

Kitárul az ajtó, és meleg, hívogató fény csalogat, ugyanolyan fehér szobába lépek, mint előző alkalommal, de ezúttal nem fehér márványpad vár, hanem egy régi bőrfotel.

Leülök, kihúzom a lábtartóját, és elhelyezkedem. Nem is tű­nik fel, hogy apu kedvenc székének pontos másában ülök, amíg fel nem fedezem a karjába karcolt R. B. és E. B. monogramokat. Meghökkenten ismerem fel a jeleket, amelyeket Riley karcolt bele a fotelbe a cserkészkésével. Pontosan azokat a jeleket, amelyekkel nem csak egyértelműen bizonyítottuk, hogy mi voltunk a bűnö­sök, de még egy hét szobafogságot is sikerült kivívnunk.

Az enyém tíz napra nyúlt, amikor a szüleink rájöttek, hogy én vettem rá a húgomat, hogy megtegye, és ez a tény elegendő volt, hogy mint felbujtó, extra büntetést kapjak.

Végigsimítok a kilyuggatott bőrön. A körmöm beleakad a bélés­be az R-nél, ahol túl mélyre szaladt a kés hegye. Zokogás fojtogat, ahogy visszaemlékszem arra a napra. Bármelyik napra. Minden ^gyes gyönyörű, csodálatos napra, amelyekről úgy gondoltam, örökké fognak tartani, és most elviselhetetlenül hiányoznak.

Bármit megtennék, hogy visszamehessek. Bármit megtennék, csak hogy minden a régi legyen...

A szoba hirtelen átalakul körülöttem. Az üres helyiségből, amely­ben csak a fotel állt, a régi, oregoni házunk szobájának másolata lesz.

A levegő megtelik anya híres csokis sütijének illatával, a falak gyöngyházfehérsége lágy bézs színné alakul, amit anya uszadékgyöngyként emlegetett.  S amikor a háromszínű kék takaró (iirj’Jclenik a térdemen, az ajtó felé nézek. Puszedli póráza lóg a fogason, alatta apa cipője és Riley régi tornacipője. Figyelem, ahogy minden részlet a helyére kerül, az utolsó fényképig, könyvig és apróságig, amelyet számon tartok a fejemben. Mert azt kértem, hogy minden legyen a régi?

Valójában rám és Damenre gondoltam.

Nem?

Tényleg vissza lehet utazni az időben?

Vagy ez csak egy másolat, egy Bloom családi dioráma, ez a legtöbb, amit kaphatok?

Miközben azon töprengek, mit is kértem valójában, a tévé életre kel, és színek kezdenek villódzni rajta. A kristály, amit tegnap néztem.

Szorosabbra húzom a takarót magam körül, gondosan begyűröm a térdem alá. A képernyőn a l’heure bleue szó jelenik meg. Amint elgondolkodom, mit is jelenthet, a kristály mutatja a vá­laszt. Gyönyörű, kalligrafikus betűkkel jelenik meg:

A l’heure bleue francia kifejezés. Jelentése: „kék óra”. A napfény és a sötétség közötti állapotot jelenti. A kék órát a különleges fényviszo­nyok miatt értékelik nagyra, és mert a virágok illata ebben az órában a legerőteljesebb.

A képernyőre hunyorgók, figyelem, ahogy a szavak eltűnnek, és a helyüket átveszi a telihold képe. Hatalmas, gyönyörű, csoda­szép kék színben dereng, olyan árnyalatú, akár az ég...

Aztán... aztán magamat látom. Farmer és fekete pulcsi van rajtam, a hajam leeresztve. Egy ablakon át nézem a kék holdat, és az órámra pillantok, mintha várnék valamire, ami hamarosan megérkezik. Az ég hirtelen gyönyörű mélykékké változik, akár­csak a hold. Lehunyom a szemem, felragyog a kapu fényfüggönye, és én visszatérek ugyanebbe a szobába...

Levegőért kapok. A kép nem ereszd a pillantásomat, figyelem, ahogy felemelkedik a kezem és a kristályhoz ér, majd eltűnik szem elől, ahogy a múlt magába fogadja.

harminc

Kirohanok a csarnokból, le a lépcsőn. A látásom homályos, a szí­vem majd’ kiugrik, észre sem veszem Romyt és Rayne-t, amíg fel nem lököm egyiküket.

•    Jaj istenem, ne haragudj, én...

Lehajolok, és kinyújtom felé a kezemet, hogy felsegítsem. Új­ból megkérdem, jól van-e, és nagyon szégyellem magam, amikor visszautasítja a segítségemet, és talpra kászálódik. Megigazítja a szoknyáját és a térdzokniját. Ámultan nézem, ahogy a lezúzott térde azonnal meggyógyul - nem gondoltam, hogy talán olyanok lehetnek, mint én.

•    Ti... ti...?

Mielőtt a nyelvemre jönne a szó, Rayne már a fejét rázza:

•    Természetesen nem. - Lenéz és ellenőrzi, hogy a két zokniját egyforma magasra húzta-e. - Egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint te - morogja, miközben a blézerét és a szoknyáját igazgatja. A testvérére pillant, aki sokkal kedvesebb.

•    Rayne, légy szíves viselkedj! - fintorog. Rayne tovább fixíroz, de a hangja veszít az éléből.

•    Nos, nem vagyunk olyanok, mint te.

•    Akkor... akkor ti tudjátok, hogy én.... - kérdezem, miköz­ben Rayne ezt gondolja: Na és akkor mi van?!

Romy ünnepélyesen bólint:

•    Kérlek, ne törődj a testvéremmel! Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megítéljük.

Váltogatom a pillantásomat az ikrek között. Sápadt bőrükkel, nagy, sötét szemükkel, pengével vágott frufrujukkal és vékony ajkukkal úgy festenek, akár az életre kelt Manga-figurák. Hogy lehet két, külsőleg ennyire egyforma ember ennyire különböző természetű?

•    Mondd el, mit tudtál meg! - mosolyog rám Romy az utcán lefelé tartva. Gondolja, hogy követjük - és így is van. - Megtalál­tad a válaszokat, amiket kerestél?

Többet is.

Tátott szájjal bámultam, míg a kristály el nem sötétült. Fogal­mam sincs, mit kezdjek a tudással, ami a birtokomba jutott, de azt tudom, hogy az életemet megváltoztathatja. Valószínűleg a világot is. Elképesztő, hogy ilyen bölcsesség tudója vagyok. A vele járó felelősség hihetetlenül nagy.

Mit várnak tőlem, mit kezdjek most ezzel? Van valami oka, hogy megmutatták? Valami nagy, globális oka? Vagy valami olyan elvárás, amiről még nincs tudomásom? És ha nem, akkor mi a lényeg?

Tényleg, miért pont én?

Biztosan nem én vagyok az első, aki ilyesmit kért.

Vagy igen?

Az egyetlen kézenfekvő magyarázat pedig az, hogy:

Talán vissza kell mennem.

Talán vissza kell térnem.

Nem azért, hogy merényleteket akadályozzak meg, vagy háborúknak vessek véget, vagy megváltoztassam a történelmet - erre a melóra nem én vagyok a megfelelő ember.

Azt gondolom, okkal mutatták meg mindezt, olyan okkal, amelyre mindig is gondoltam: hogy ez az egész forgatókönyve a balesetnek, a mentális képességeimnek, hogy Damen halhatatlan­ná tett, mind-mind csak egy szörnyű tévedés volt. És ha vissza tu­dok ugrani az időben, megakadályozni a balesetet, akkor minden a régi lesz. Visszamehetek Oregonba, visszatérhetek a régi életem­be, mintha az új sosem létezett volna. Ezt kívántam.

De mi lesz Damennel? Ő is visszatérhet?

És ha így lesz, Drinával marad, míg ő meg nem öl engem, és minden kezdődik elölről?

Vagy csak késleltetem az elkerülhetetlent?

Vagy minden a régi marad, engem kivéve? Meghal Román keze által, míg én Oregonban teljesen tudatlanul élem világomat? Hogy hagyhatnám ezt megtörténni?

Hogyan fordíthatnék hátat az egyetlen embernek, akit igazán szeretek?

Megrázom a fejem. Romy és Rayne még mindig várják a vála­szomat, de nem tudom, mit mondjak. Csak állok tátott szájjal, mint valami idióta. Még Nyárvidéken is, a tökéletesség és a szere­tet világában is csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.

Romy mosolyog és behunyja a szemét. A két karja megtelik piros tulipánokkal, és felém nyújtja őket.

Nem veszem el. Ijedten elhátrálok.

•    Mit csinálsz? - kérdezem törékeny hangon, az ikreket figyel­ve. Látom, hogy ugyanolyan zavartak, mint én.

•    Bocsánat! Nem tudom, miért csináltam. A gondolat csak úgy a fejembe ugrott, és...

Figyelem, ahogy a tulipánok eltűnnek, oda, ahonnan jöttek. De semmit nem változtat, hogy eltűnnek, és mást sem akarok, csak hogy az ikrek is elmenjenek.

•    Hát semmi nem tartozhat csak rám? - kiáltom. Tudom, hogy túlzásba esem, de nem tudok uralkodni magamon. A tulipáncso­kor üzenet volt, és ha Romy hallgatózott és arról akart meggyőzni, hogy hagyjam a múltat és maradjak veszteg, na, ehhez neki semmi köze. Talán mindent tudnak Nyárvidékről, de semmit nem tud­nak rólam, és nincs joguk beleütni az orrukat a dolgaimba. Sosem kellett ilyen döntést hozniuk. Fogalmuk sincs, milyen elveszíteni mindenkit, akit valaha szerettek.

Hátrálok még egy lépést. Rayne ráncolja a szemöldökét, Romy pedig fejcsóválva így szól:

•    Nem hallottunk semmit. Tényleg. Nem tudjuk minden gon­dolatodat olvasni, Ever. Csak amelyeket szabad. Amit odabent láttál, az a tiéd és csakis a tiéd. Csupán aggódunk érted, ennyi az egész. Nem több, nem kevesebb.

Egy percig sem hiszek neki. Valószínűleg egész idő alatt kém­kedtek a gondolataim között. Mi másért kaptam volna a tulipáno­kat? Miért kellene ilyesmit létrehozni?

•    Nem jártam az Akashban - felelem. - A szoba... - Eszem­be jut anya sütijének illata, a nagyi takarójának tapintása, és tu­dom, hogy megint az enyém lehet minden. Csak ki kell várnom a megfelelő napot és órát, aztán visszatérhetek a családomhoz és a barátaimhoz. A régi életembe. Megrázom a fejem. - Ez a szoba más volt.

•    Az Akash Csarnoknak sok arca van - bólint Romy. - Azzá változik, amire szükséged van. - Az arcomat fürkészi. - Azért jöt­tünk, hogy segítsünk, nem felzaklatni vagy összezavarni.

•    És? Ti vagytok az őrangyalaim, vagy valami szellemi vezető­im? Két iskolás tündér keresztanya?

•    Nem egészen - nevet fel Romy.

•    Akkor kik vagytok? És mit csináltok itt? És hogy találtok meg mindig? ’

Rayne rám fintorog és megráncigálja a testvére ruhaujját, hogy induljanak. De Romy nem mozdul. A szemembe nézve felel a kérdésemre:

•    Azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Csak ennyit kell tudnod.

Nézek rá egy darabig, majd a testvérére, aztán fejcsóválva meg­fordulok, és otthagyom őket. Szándékosan titokzatoskodnak és furcsák, és nagyon úgy érzem, hogy nem jó szándékúak.

Romy utánam szól, de nem állok meg. Minél távolabb akarok kerülni tőlük. A színház előtt álló vörös hajú nő felé tartok, aki hátulról úgy néz ki, mint Ava.

harmincegy

Nagy csalódásomra nem Avat: veregetem vállon a színház előtt. Rádöbbenek, hogy beszélnem kell vele. Visszatérek hát a kocsim­ba a Trader Joe előtti parkolóban. Egy óvatlan vásárlóra ráhozom a frászt a megjelenésemmel a vezetőülésben, hogy elejti a bevásár­lószatyrait, kávésdobozokat és konzerveket szórva szanaszét. Meg­ígérem magamnak, hogy legközelebb diszkrétebb leszek.

Ava épp egy jóslás közepén van, úgyhogy a világos konyhában várom meg, amíg végez. Tudom, hogy semmi közöm hozzá és nem kéne szaglásznom, de kikémlelem őket gondolatban, és el vagyok hűlve, hogy Ava milyen részletesen jósol.

•    Lenyűgöző - mondom, miután a kliense távozik. - Hihetet­lenül lenyűgöző. Komolyan, fogalmam sem volt - mosolygok rá. Ava vizet forral, teát készít, kekszet vesz elő.

•    Ezt bóknak veszem - mosolyog vissza. Leül velem szemben. -Emlékszem, neked is jósoltam már, az is eléggé részletes volt.

Elveszek egy kekszet, mert ezt várja. Amikor lenyalom a cuk­rot a tetejéről, elszomorodom, hogy a cukornyalogatás már nem olyan vonzó, mint régen.

•    Emlékszel rá? Mindenszentekkor.

Bólintok. Jól emlékszem. Aznap fedeztem fel, hogy látja Riley-t. Addig biztosra vettem, hogy egyedül én tudok beszélgetni a halott kishúgommal. Nem voltam elragadtatva a ténytől, hogy nem így van.

•    Elmondtad a vendégednek, hogy egy lúzerrel jár? - Félbe­töröm a kekszet. - Hogy megcsalja az úgynevezett barátnővel, és hogy minél előbb dobnia kellene? - kérdezem, miközben lesöpröm az ölembe hullott morzsákat.

•    Nem ezekkel a szavakkal - feleli. Feláll, hogy levegye a teavi­zet, még mielőtt forrni kezd. - Remélem, hogy ha valaha is jóslás­ra adod a fejed, megtanulod finomítani a mondanivalódat.

Hirtelen elönt a szomorúság. Nagyon régóta nem gondoltam a jövőmre, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Sok elképzelésem volt - parkőr, tanár, űrhajós, szupermodell, popsztár, és így tovább a végtelenségig. De most, hogy halhatatlan vagyok, és az összes le­hetőséget kipróbálhatom, lesz rá időm a következő ezeriksz évben - már nem vagyok olyan lelkes.

Az utóbbi időben csak azon gondolkodtam, hogyan kaphatom vissza Dament.

És a legutóbbi nyárvidéki látogatás óta csak arra tudok gondol­ni, hogyan kaphatom vissza a régi önmagamat.

Hiába hever a lábad előtt a világ, ha nincs kivel megosztani.

•    Én... Még nem tudom, mit akarok csinálni. Nem igazán gondolkodtam el rajta - hazudom, s közben azon jár az eszem, hogy vajon könnyű lesz-e visszatérnem a régi életembe, ha úgy döntök, megteszem. És vajon még mindig popsztár akarok majd lenni, vagy a változások, amelyeken átmentem, a múltba is követ­nek majd?

A teáját fújogató Avara nézve rájövök, hogy nem azért vagyok itt, hogy a jövőmről beszélgessünk. A múltamról kell beszélget­nünk. Eldönteni, hogy a bizalmamba avatom-e a jósnőt és meg­osztom-e vele a legnagyobb titkaimat. Meg vagyok győződve róla, hogy bízhatom benne, és még segíteni is tud.

Az igazság az, hogy szükségem van valakire, akire számíthatok. Egyedül nem tudom végigcsinálni. És nem arról van szó, hogy menjek-e vagy maradjak, mert kezdek rájönni, hogy nincs sok vá­lasztásom. A gondolat, hogy elhagyjam Dament, hogy sose lássam őt többé, elviselhetetlenül fáj. De ha a családomra gondolok, és arra, hogyan áldozták fel magukat értem... Akár a hülye kék pul­csi miatt, amiért apu visszafordult, ami a balesetet és mindenki halálát okozta, akár a Drina által az autónk elé küldött szarvas miatt, hogy megszabaduljon végre tőlem... úgy érzem, van mit rendbe hoznom.

Bárhonnan is nézzük, a szálak hozzám vezetnek. Az én hibám, hogy nem élnek, az én hibám, hogy a fényes jövő ilyen hirtelen szertefoszlott. Ha nem lettem volna, mindez nem történik meg. Riley ugyan ragaszkodott ahhoz, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, a helyzet az, hogy én teremtettem meg a tra­gédia lehetőségét, és ez azt bizonyítja, hogy fel kell áldoznom a Damennel közös jövőnket, hogy jóvátegyek mindent.

Ez a legjobb, amit tehetek. :

Ez az egyetlen dolog, amit tehetek.

És ahogy a dolgok állnak, figyelembe véve a kiközösítésemet a suliban, Ava az egyetlen barátom. Vagyis szükségem van őrá, hogy összerakjak minden apró darabkát a kirakósban.

A számhoz emelem a csészét, aztán mégsem iszom. Végigsimítom a fülét, és felsóhajtok.

•    Úgy gondolom, valaki megmérgezte Dament. - Ava szeme kidülled. - Valaki babrált az...

... elixírjével...

•    ...üdítővel, amit inni szokott. És ettől úgy viselkedik, mint aki...

... halandó...

•    ...normális, de nem a jó értelemben. - Összeszorított szájjal felkelek a székről. - És mivel nem mehetek be a kapun a lakópark­jába, szükségem van rád, hogy betörhessek hozzá.