harminckettő
• Oké, itt vagyunk. Csak nyugodtan! - Lekuporodom a hátsó ülés elé, amikor Ava a kapuhoz hajt. - Csak biccents és mosolyogj! Diktáld be a nevet, amit mondtam.
Felhúzom a lábamat, és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, ami két hete még könnyebb lett volna, de közben jött ez a nevetséges növekedési hullám. Magam köré tekerem a pokrócot. Ava leengedi az ablakok, és Sheilára mosolyog. Bemondja Stacia Miller nevét (utódom Damen vendéglistáján). Remélem, Stacia nem járt itt elégszer, hogy a nő megjegyezze az arcát.
A kapu kitárul, és Damen háza felé gurulunk. Félredobom a takarót, és felmászom az ülésre. Ava körülnéz az utcán, és nyilvánvaló irigykedéssel így motyog:
• Nagyon trendi.
Vállat vonok. Még sosem néztem igazán körül a lakóparkban. Toszkán villák és spanyol hacienda-utánzatok garmadája volt számomra, ápolt kertekkel és mélygarázsokkal, amelyek között el kellett hajtanom, hogy Damen álfrancia kastélyához érjek.
• Fogalmam sincs, hogy engedheti meg magának, de nagyon szép - pillant rám Ava.
• Lóversenyezik - morgóm. A garázsajtóra koncentrálok, míg beállunk a ház elé. Az ajtó minden részletét az agyamba vésem, és akarom, hogy kinyíljon.
Látom magam előtt, ahogy emelkedni kezd, de amikor kinyitom a szemem, látom azt is, ahogy hangos dörrenéssel visszacsapódik a helyére. Egyértelmű, hogy a pszichokinézis mesterfokától nagyon messze járok, azaz egy Prada táskánál nehezebb tárgyat nem tudok megmozdítani.
• Khm, talán hátulról menjünk, ahogy szoktam - szégyellem, hogy kudarcot vallottam.
Ava nem hallja, fogja a táskámat, és a bejárati ajtó felé indul. Nem tudom meggyőzni, hogy nincs értelme, mert zárva van, és itt nem tudunk majd bejutni, csak megy és bizonygatja, hogy majd kinyitjuk.
• Nem olyan könnyű, mint hiszed. Hidd el, próbáltam már, és nem működött - a legutóbb összehozott extra ajtó még mindig ott áll a falhoz támasztva, ahol hagytam. (Dament biztosan nagyon lefoglalja, hogy menő legyen és hajkurássza Staciát, ezért nem tette még el az útból.)
Elszomorít a gondolat, már meg is bánom. Nyomorultul érzem magam. ’
• Nos, ezúttal én is itt vagyok - mosolyog Ava. - És azt hiszem, már bebizonyítottuk, hogy jó csapat vagyunk.
A tekintetében annyi várakozás és optimizmus csillan, hogy nincs értelme ellenkeznem. Lehunyom hát a szememet, megfogjuk egymás kezét és elképzeljük, ahogy az ajtó kitárul előttünk. Pillanatokkal ezután elfordul a zár, és az ajtó kinyílik.
• Csak ön után - biccent Ava, s közben az órájára sandít. - Pontosan mennyi időnk is van? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel.
A csuklómra pillantok, ahol a lópatkós karkötőt hordom, amit Damentől kaptam a lovin, és a szívem szakad meg a vágyakozástól. Mint mindig, ha ránézek. De nem vagyok hajlandó levenni. Nem tudom. Ez az egyetlen kézzelfogható emlékem arról, ami köztünk van.
• Hé! Jól vagy? - aggódik Ava.
• Időben végzünk. De azért jó, ha tudod, hogy Damennek van egy rossz szokása. Néha ellógja az utolsó órákat, és hazajön.
• Akkor lássunk neki! - mosolyog Ava. Belép az előszobába, és szemügyre veszi a helyiséget a mennyezeten függő hatalmas csillártól az emeletre vezető lépcső kovácsoltvas korlátjáig. - Tizenhét éves a srác?
A konyhába megyek, nem válaszolok, úgyis tudja, hogy annyi. Amúgy is más dolgom van, mint elemezgetni, hogy egy tizenhét éves srác, aki sem nem popsztár, sem nem tévés, hogy lakhat egy ilyen helyen.
• Hé, várj! - kapja el a karomat. - Mi van odafent?
• Semmi - felelem túl gyorsan. Elszúrtam. Túl hirtelen és túl határozottan vágtam rá a választ. Más se hiányzik, csak hogy Ava elkezdjen odafent szaglászni.
• Gyere már! - mosolyog Ava mint valami lázadó kamasz, akinek a szülei elmentek otthonról a hétvégére. - Mikor van vége az utolsó órának? Kettő ötvenkor?
Óvatosan bólintok, de ez is elég, hogy felbátorodjon.
• Mikor ér ide, tíz perccel azután?
• Inkább két perc. Nem, inkább harminc másodperc. Iszonyat gyorsan vezet.
Ava az órájára néz, aztán megint rám. A szája sarkában mosoly dereng.
• Az még mindig elég idő, hogy körülnézzünk, kicseréljük az italokat, és eltűnjünk.
Amikor ránézek, hallom a fejemben ordító hangot: Mondj nemet! Mondj nemet! Csak... mondj... nemet! Hallgatnom kéne rá. Ava hangja nyomja el a lelkiismeretemét:
• Gyerünk, Ever, nem mindennap járok ilyen házban! Amúgy meg lehet, hogy odafent találunk valami hasznosat, erre nem gondoltál?
Összeszorított szájjal bólintok. Vonakodva követem, ahogy felrohan a lépcsőn, akár egy izgatott kislány, hogy végre láthatja a srác szobáját, akibe bele van zúgva - holott tíz évvel idősebb nálam. Az első nyitott ajtóhoz megy, amit megpillant, ami történetesen a hálószoba. Követem, és nem vagyok biztos benne, hogy meglepődöm, vagy megkönnyebbülök, hogy úgy találjuk, ahogy hagytam.
Csak rendetlenebb.
Sokkal rendetlenebb.
Nem akarom végiggondolni, hogy ez hogyan lehetséges.
Sem az ágynemű, sem a bútorok, még a falak színe sem változott. Hála az égnek. Minden ugyanaz, amit pár hete segítettem idecipelni, mert nem voltam hajlandó még egy percet eltölteni a nyomasztó mauzóleumában, ahol addig aludt. A frász kerülgetett azok között a poros, régi emlékek között.
Mondjuk gyakorlatilag én is a poros, régi emlékek része vagyok.
Miután a helyére került az új bútor, még mindig jobban szerettem inkább nálunk lógni. Nem is tudom... valahogy biztonságosabbnak éreztem. Mintha az, hogy Sabine bármelyik pillanatban hazaérhet, megóvott volna attól, hogy olyat tegyek, amire nem vagyok felkészülve. Mindazok után, ami történt, ez nem kicsit röhejes.
• Azta! Nézd már ezt a fürdőszobát! - vizsgálgatja Ava a mozaikberakásos zuhanyfulkét, amiben húsz embernek elegendő zuhanyrózsa van. - Hozzá tudnék szokni! - Leül a jacuzzi szélére, és a csapokat tekergeti. - Mindig vágytam egy ilyenre. Próbáltad már?
Félrenézek, még mielőtt kiszúrja, hogy elpirulok. Attól, hogy beavattam néhány titkomba, nem kell a magánéletem minden részletébe beavatnom.
• Van otthon is - mondom végül, remélve, hogy ez megteszi, aztán végre mehetünk a dolgunkra. Vissza kell mennünk a földszintre, hogy kicseréljük Damen palackjait az enyémekre. Ha itt hagyom egyedül, sose jön le.
Megkocogtatom a karórámat, hogy emlékeztessem, én vagyok a főnök.
• Jól van... - Gyakorlatilag vonszolja magát. Csak néhány ajtóval jutunk távolabb, amikor megáll. - Csak nagyon gyorsan, itt mi van?
És mielőtt megállíthatnám, belép a szobába, Damen szent helyére. A menedékbe. A mauzóleumába.
Csakhogy ez a szoba nem ugyanaz a szoba.
A változás drámai.
Damen életének minden nyoma eltűnt. Sehol egy Picasso, sehol egy Van Gogh, vagy a bársonykanapé.
Vörös filccel borított biliárdasztal, teletömött bár áll a szobában krómozott bárszékekkel, és egy gigantikus méretű síkképernyős tévével szemben egy sor fotel. Mit csinálhatott a régi holmikkal? A felbecsülhetetlen értékű műtárgyak az agyamra mentek, de most, hogy ezekre a modern, menő cuccokra lettek lecserélve, úgy érzem, hogy egy letűnt idő jelképei voltak.
Hiányzik a régi Damen. Hiányzik az én okos, jóvágású, lovagias pasim, aki annyira ragaszkodik a reneszánsz múltjához.
Ez a milleniumi Damen idegen nekem. Körülnézve a szobában úgy érzem, túl késő, hogy megmentsem.
• Mi a baj? Elsápadtál.
Megmarkolom Ava karját, és levonszolom a lépcsőn.
• Sietnünk kell! Mielőtt késő lesz!
harminchárom
Kiabálva lerohanok a lépcsőn:
• Hozd ide a táskát az ajtó mellől!
A hűtőhöz futok, hogy kiürítsem, és kicseréljem a tartalmát az én elixíremre. Le kell ezt rendezni, mielőtt hazaér és rajtakap minket.
Amikor feltépem az óriási frigó ajtaját, nem azt látom, amire számítok. Először is tele van.
Rengeteg minden van benne, mintha bulira készülne, de legalább háromnaposra.
Marhaszegy, steak, hatalmas sajtok, fél csirke, két óriáspizza, ketchup, majonéz, ételhordók... Nem beszélve a több rekesz sörről, ami az alsó polcon áll.
És még ha ez normális is, mint jelenség, egy biztos: Damen nem normális. Hatszáz éve gyakorlatilag nem eszik.
Nem iszik sört.
A halhatatlan elixírt, néha pezsgőt, de ennyi. Heinekent és Coronát nem kifejezetten.
• Mi az? - kíváncsiskodik a vállam fölött Ava. Kinyitja a frigó mélyhűtődobozát. Vodka, fagyasztott pizza, jégkrém.
• Jól van. Tehát bevásárolni volt. Van valami oka a riadalomnak, amit nem értek? Vagy általában csak manifesztálódott ételt fogyasztotok, ha megéheztek?
Megrázom a fejemet. Nem mondhatom el neki, hogy Damen sosem éhezik meg. Attól még, hogy tudja, mire vagyunk képesek itt és Nyárvidéken, a történetnek ezt a részét nem kell tudnia. Mármint a Ja, mondtam már, hogy halhatatlanok vagyunk? részét.
Annyit tud, amennyit elmondtam neki: hogy erős a gyanúm, hogy Dament mérgezi valaki. Amit nem mondtam el, hogy a méreg elpusztítja a képességeit, a különleges fizikai erejét, az intelligenciáját, még a hosszú távú memóriáját is, és lassan eltöröl mindent, majd Damen visszatér a halandóságba.
Bár most úgy fest, mint egy átlagos gimnazista - olyan, aki őrült jól néz ki, van pénze bőven, és szülőmentes, multimilliós kérója -, csak idő kérdése, hogy öregedni kezdjen.
Aztán leromoljon.
És végül meghaljon. Ahogy az Akash-kristályon láttam.
És pont ezért kell kicserélni az italt. Vissza kell állnia a jó elixírre, hogy visszanyerje az erejét, és a károk egy része helyreálljon. Közben én kidolgozok egy ellenszert, ami remélhetőleg megmenti, és visszaváltozik a régi Damenné.
• Nem látom az üvegeket, amikről beszéltél - hunyorog Ava a hűtőszekrény fényében. - Biztosan itt tartja?
• Hidd el, itt vannak. - Áttúrom a világ legnagyobb fűszerkollekcióját, és végül megtalálom az elixírt. Az üvegek nyakára fonom az ujjaimat, és átnyújtom Avának. - Ahogy sejtettem - bólintok.
Ava felhúzott szemöldökkel rám néz:
• Nem gondolod, hogy fura, hogy még mindig ezt issza? Ha megmérgezték, biztosan más az íze.
És ekkor kezdek kételkedni. Mi van, ha nincs igazam?
Mi van, ha egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolom? Mi van, ha Damen csak rám unt, ha mindenki csak rám unt, és Romannek semmi köze az egészhez?
Kinyitok egy üveget, és a számhoz emelem.
• Ugye nem akarod meginni?!
Belekortyolok, elvégre máshogy nem fogom megtudni, hogy mérgezett-e. Remélem, hogy egy korty nem árt meg. Amint lenyelem, rögtön rájövök, hogy miért nem vette észre Damen a különbséget. Mert nincs. Legalábbis amíg az utóízét nem érzem a számban.
• Vizet! - nyögök fel és a csaphoz rontok, nagy kortyokban iszom a vizet, amíg a szörnyű ízt el nem mossa. ,
• Ennyire rossz?
A ruhám ujjába törlöm a számat.
• Annál is rosszabb. Ha látnád, Damen hogy issza, tudnád, miért nem érzi az ízét. Úgy nyeli, mint... - azt akarom mondani, hogy mint egy haldokló, de ez közel van az igazsághoz. - Úgy issza, mintha nagyon-nagyon szomjas lenne.
Kiadogatom Avának az üvegeket, aki a mosogató mellé teszi őket, miután félretolta a tömérdek mosatlan edényt. Gördülékenyen dolgozunk, átadom az utolsó üveget, és már hajolok is le a táskámhoz a „biztonságos” palackokért. Tudom, hogy érintetlenek, mert pár hete kaptam őket Damentől, amikor még Román sehol sem volt. A régiek helyére akarom tenni őket, hogy Damen ne vegye észre, hogy hozzányúlt valaki.
• Mit csináljak a régiekkel? - kérdi Ava. - Kidobjam? Vagy tartsuk meg bizonyítékként?
Amikor felnézek, Damen lép be az ajtón.
• Mi a francot műveltek a konyhámban?
harmincnégy
Jéggé dermedek. Két palack érintetlen főzettél a kezemben állok a hűtő előtt. Annyira elfoglalt, hogy rá gondoljak, hogy elfelejtettem figyelni, hogy érzem-e közeledni.
Ava eltátja a száját. Az arcán az a pánik ül - leesett áll, tágra nyílt szemek - , amelyet én is próbálok elrejteni. Megköszörülöm a torkomat.
• Ez nem az, aminek látszik.
Kétségkívül ez a legidiótább, legnevetségesebb dolog, amit mondhattam, mivel pontosan azt csináljuk, amit gondol. Ava meg én betörtünk a házába, és a hűtőszekrényében turkálunk. Sima, egyszerű ügy.
Ledobja a táskáját, és a szemembe nézve hozzám lép.
• Fogalmad sincs, mit gondolok.
Ó, dehogynem. Kiráz a hideg a fejében forgatott gondolatoktól. Zaklató! Elmebeteg. És még rosszabbak.
• Hogy a pokolba jutottatok be?
• Hmm, Sheila engedett be - felelek. Nem tudom, mit csináljak a kezemben tartott üveggel.
A halántékán lüktet egy ér. Ökölbe szorított kézzel néz egyikünkről a másikunkra. Sosem láttam még ilyen dühösnek, azt sem tudtam, hogy egyáltalán képes rá. Elég nyomorult érzés, hogy én hoztam ki belőle.
• Sheilával majd elbeszélgetek - mondja. Nem egészen ura az indulatainak. - Mit kerestek itt? A házamban? A hűtőmben kotorászva? Mire készültök?
Avara pillantok. Szégyellem, hogy hallania kell, hogy beszél velem a szerelmem.
• És ő? - mutat Avara. - Elhoztad a partiboszorkányodat, hogy elátkozzon, vagy mi?
• Emlékszel? - Kíváncsi vagyok, mi maradt meg benne a múltunkból, és ugyan hülyeség, de hogy emlékszik Avara, reménnyel tölt el. - Emlékszel a Mindenszentek esti bulira? - suttogom. Eszembe jut, amikor először csókolt meg a medence partján. Én Marié Antoinette-nek öltöztem, ő pedig Fersen grófnak, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.
• Ja, emlékszem. Gyenge pillanat volt, esküszöm, hogy soha többé nem fordul elő. Túl komolyan vetted. Ha tudtam volna, hogy ilyen beteg vagy, eszembe se jut. Nem érte meg.
Visszagyűröm a könnyeimet. Üres vagyok, a bensőmet mintha kiásták és félredobták volna, ahogy a szerelmünk utolsó reményét, az utolsó esélyt, amiért értelmét láttam az életemnek. Minden kicsúszik a kezemből. Emlékeztetem magam, hogy ezek Román szavai. Az igazi Damen képtelen így bánni bárkivel is, de ettől még nem fáj kevésbé.
• Damen, kérlek! - nyögöm ki végül. - Tudom, hogy úgy látszik, nem jó, amit csinálunk. Komolyan. De meg tudom magyarázni. Csak segíteni akarunk.
Olyan gúnyosan néz rám, hogy elszégyellem magam. De folytatom, tudom, hogy legalább meg kell próbálnom.
• Valaki meg akar mérgezni. Valaki, akit ismersz.
Egy szavamat sem hiszi. Meg van róla győződve, hogy megőrültem, és mielőbb be kéne zárni valahová.
• És ez a valaki, aki meg akar mérgezni, ez a valaki, akit történetesen ismerek, esetleg nem te vagy? Csak mert te törtél be a házamba, te forgattad fel a hűtőmet, és te babrálsz az italommal. Szerintem a bizonyíték önmagáért beszél.
Megrázom a fejemet, és legyűröm a torkomban növekvő gombócot.
• Tudom, minek látszik, de hinned kell nekem. Igazat mondok, nem találtam ki!
Damen lassan, kiszámított léptekkel közelebb jön hozzám, akár a vadat becserkésző ragadozó. Úgy döntök, elmondok mindent. Most már úgysincs vesztenivalóm.
• Román csinálta! - Figyelem, ahogy az arckifejezése vádlóból iszonyú dühössé változik. - Az új barátod egy... - Avara lesek, tudom, hogy nem mondhatom el, micsoda Román valójában. Nem, mintha számítana, Damen úgysem emlékszik, hogy halhatatlan, és nem értené, miről beszélek.
• Kifelé! - a pillantása megdermeszt. - Menjetek innen a pokolba, mielőtt hívom a zsarukat!
Ava kiönti a mosogatóba a mérgezett üvegek tartalmát, mihelyt elhangzik a fenyegetés. Damen már lenyomta a telefonján az egyes gombot, aztán még egyszer, végül...
Meg kell állítanom. Nem hívhatja fel a rendőrséget. A szemébe nézek, bár ő nem néz rám. Minden energiámat őrá összpontosítom, gondolatban felé nyúlok, megpróbálok hatni rá. Könyörgő, szerelmes fehér fénnyel árasztom el. És egy csokor piros tulipánt küldök gondolatban.
• Nem akarok bajt - suttogom, miközben lassan elhátrálok. - Nem kell felhívnod senkit, most azonnal elmegyünk. - Visszatartom a lélegzetemet, miközben ő a telefonjára meredve azon gondolkodik, miért nem tudja lenyomni a segélyhívó szám utolsó gombját.
Felnéz, és egy rövidke pillanatra, egy villanásnyi időre mintha visszatérne a régi Damen. Úgy néz rám, ahogy régen, és jön vele a meleg csiklandozás a bőrömön. A pillantás el is tűnik, ahogy jött, de boldogan veszem tudomásul, hogy elértem valamit.
Damen lehajítja a mobilját a pultra, és megrázza a fejét. Tudom, jobb, ha eltűnünk, mielőtt elmúlik a hatás, hát fogom a táskámat, és az ajtó felé indulok. Visszanézve látom, hogy minden egyes üveg tartalmát a mosogatóba önti. Nem lehet biztos benne, hogy mit műveltem velük.
harmincöt
Mi történik, ha nem iszik az elixírből? Jobb lesz, vagy rosszabb?
Ez Ava kérdése is, amikor beszállunk a kocsiba. Igazság szerint fogalmam sincs, még mindig nem tudom. Szóval nem válaszolok. Csak megvonom a vállamat.
• Annyira sajnálom - sóhajtja az ölében összekulcsolt kézzel. - Úgy érzem, én tehetek róla.
Voltaképpen az ő hibája is volt, hogy a nézelődéssel elpazaroltuk az időt a házban, de megrázom a fejemet. Az én ötletem volt az egész. És nem figyeltem, hogy Damen mikor érkezik, úgyhogy ha valakit hibáztatni lehet, az én vagyok.
De a lebukásnál még sokkal rosszabb, hogy Damen szemében furcsa zaklatóból szánalmas lúzer lettem. Meg van győződve róla, hogy megpróbáltam valami fekete mágiával megvuduzni az italát, hogy ennek segítségével elcsábítsam.
Merthogy Stacia épp erről győzte meg, amikor előadta neki a történteket.
Ezt akarja hinni.
Valójában ezt hiszi az egész iskola, még néhány tanárom is.
Amitől még szörnyűbb az iskolába járás, mint volt, ugyanis az eddigi gyogyóst és lúzert felváltja a Boszorkány! beszólás is. És kétszer is bent tartanak óra után.
Robins tanár úr kérése nem ér meglepetésként. Mivel már beszélgettünk arról, hogy képtelen vagyok továbblépni és felépíteni magamnak a Damen nélküli új életemet, nem sokkol különösebben, hogy meg akarja velem beszélni az incidenst.
Ami meglep, az a saját reakcióm. Olyat teszek, amit sose gondoltam volna: megvédem magam.
• Már elnézést kérek - vágok a tanár úr szavába. Nem érdekel az elvált, félalkoholista tanárom egyetlen jóindulatú gondolata sem a párkapcsolati tanácsadás terén. - Tudtommal, ez csak egy pletyka. Egy állítólagos esemény, az azt alátámasztó bizonyíték nélkül. - Merészen a szemébe nézek, holott épp hazudok. Ugyan Damen tetten ért minket, de nem fényképezett le. Nincs újabb video a YouTube-on. - Tehát, ha nem vádolnak hivatalosan... - drámai hatásszünet és torokköszörülés, hogy kitaláljam, mit mondjak - ...míg az ellenkezője nem kerül bizonyításra, ártatlan vagyok. - Robins tanár úr visszahőköl és szóra nyitja a száját, de nem hagyom. - Szóval, hacsak nem az órai magatartásomat szeretné megbeszélni, amelyről mindketten tudjuk, hogy példás, vagy a jegyeimet, amelyek történetesen több mint kitűnőek, azt hiszem végeztünk.
Szerencsére Munoz tanár úrral könnyebb dolgom van. Talán mert én megyek oda hozzá. Gondolom, hogy a reneszánszmániás történelemtanár majd segíthet kinyomozni a növény nevét, ami kell az elixírhez.
Tegnap este, amikor rákerestem a neten, rájöttem, hogy gőzöm sincs, mit írjak a keresőbe. És mivel Sabine árgus szemekkel figyel, holott úgy eszem, iszom és viselkedem, ahogy egy normális ember, ki van zárva a legrövidebb kiruccanás is Nyárvidékre.
Munoz az utolsó reménységem. Illetve az egyetlen reménységem. Mert tegnap, amikor Damen kiöntötte az összes italt, odalett az én, amúgy is szűkös készletem is. Ami azt jelenti, hogy újat kell kevernem. Sokat. Nem csak azért, hogy a saját erőmet fenntartsam, hanem Damen gyógyulásához elegendőt is.
Mivel nem kaptam meg tőle a receptet, abból kell összeraknom, amit a kristályon láttam, amikor az apjával összeállították a főzetet. Az apja minden hozzávalót elsorolt, de az utolsót csak a fia fülébe súgva, és ezt nem hallottam.
Munoz tanár úr nem tud segíteni. Miután beleássa magát pár könyvbe és nem jut semmire, így szól:
• Sajnálom, Ever, de nem tudok segíteni, de ha már itt vagy...
Felemelem a kezemet, mielőtt folytathatná. Nem vagyok büszke arra, ahogy Robins-szal bántam, de ha Munoz sem áll le, előadom ugyanazt a beszédet.
• Tudom, mit akar mondani, de higgye el, téved! Nem úgy történt, ahogy gondolja...
Elhallgatok. Hiszen a védekezés éppen a bűnösségemet bizonyítja. Azt kellett volna mondanom, hogy másnak látszik. Hogy félreérti a történteket. Ehelyett azt bizonygattam, hogy nem úgy történt... Mi ez, ha nem bűnösségem ékes bizonyítéka...? Az viszont külön mázli, hogy Damenen kívül nincs szemtanúja az esetnek.
Megrázom a fejemet, és gondolatban letolom magam. Klassz, Ever! Csak így tovább, aztán Sabine majd elvállalja a védelmedet!
Munoz tanár úr rám néz, aztán mindketten megrázzuk a fejünket, hogy inkább hagyjuk a csudába.
Amikor felveszem a táskámat és indulnék, megérinti a karomat.
• Kitartás. Minden rendben lesz. ;
Ennyi elég is. Ez az egyszerű gesztus megmutatja, amit tudnom kell. Hogy Sabine mindennap ott van a Starbucksban. Bizonytalan flörtölésbe keveredtek ezek ketten, ami hála az égnek nem jutott még tovább a mosolynál. Munoz határozottan várja, hogy megtehesse a következő lépést. Tudom, hogy mindent meg kell tennem az ellen, hogy ez így menjen tovább, és ne adja isten randizni kezdjenek, de pillanatnyilag nem érek rá ezzel foglalkozni.
Lerázom magamról az energiáit, és kimegyek az ajtón. Román tűnik fel hirtelen. Az enyémekhez igazítja a lépteit.
• Segített Munoz?
Nem állok meg. Összerezzenek a jeges leheletétől, ami az arcomat cirógatja.
• Kifutsz az időből - mondja lágyan, mint egy szerelmes ölelés. - Egyre gyorsabb, nem gondolod? És mielőtt észbe kapnál, vége is lesz. Aztán... hát aztán már csak ketten leszünk, te meg én.
Vállat vonok, mert tudom, hogy nincs igaza. Láttam a múltat. Láttam, mi történt a firenzei templomban. És ha nem tévedek, hat halhatatlan árva járja a világot rajtunk kívül. Hat kis csibész, akik bárhol lehetnek, feltéve, hogy sikerült életben maradniuk. Ha Román ezzel nincs tisztában, hát tőlem nem is fogja megtudni.
A szemébe nézek, és ellenállok a mélykék vonzásnak.
• Milyen szerencsés vagyok.
• Hát még én - mosolyog. - Szükséged lesz valakire, aki megragasztja az összetört szívedet. Valakire, aki megért. Valakire, aki tudja, mi vagy valójában. - Végigsimít a karomon. Az érintése sokkolóan hideg, még a ruhám ujján át is érzem, és gyorsan elhúzódok.
• Semmit nem tudsz rólam. Alábecsülsz. A helyedben nem innék előre a medve bőrére, barátom. Messze van még a győzelem.
Fenyegetésnek szánom, de annyira remeg a hangom, hogy aligha veszi komolyan. Meggyorsítom a lépteimet, és hátrahagyom a gúnyos kacajt. Az ebédlőbe sietek, ahol Haven és Miles az asztalomnál várnak.
Leülök, és mosolyogva nézem őket. Olyan rég voltunk együtt, hogy pusztán az, hogy egy asztalnál ülünk, nevetségesen boldoggá tesz.
• Sziasztok! - Képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról, figyelem, ahogy rám néznek, aztán egymásra, aztán egyszerre biccentenek, mintha csak elpróbálták volna.
Miles beleiszik az ásványvizébe, aminek eddig a közelébe sem ment. Élénk rózsaszín körmeivel dobol a palack oldalán. A gyomromban rémület. Gondolkodom, hogy ráhangoljam-e magam a gondolataikra, hogy megtudjam, miért is vannak itt, de aztán úgy döntök, jobb, ha nem hallom kétszer.
• Beszélnünk kell - kezdi Miles. - Damenről.
• Nem - vág közbe Haven éles pillantással. Elővesz a táskájából egy csomag sárgarépát, a VIP-listás lányok ebédjét. - Damenről és rólad.
• Miről kéne beszélni? Staciával jár, és én... kezelem a dolgot. Gyászos pillantást váltanak.
• Tényleg kezeled? Csak mert az, hogy betörsz hozzá és kipakolod a hűtőjét, az elég gáz. Nem kifejezetten úgy tűnik, mintha továbbléptél volna.
• És akkor? Ti minden pletykának bedőltök? Ilyen hosszú barátság után, az után, hogy annyit lógtunk együtt nálam, azt hiszitek, képes lennék rá, hogy... - fejcsóválva forgatom a szememet, és nem folytatom. Mire számíthatok Milestól és Haventől, ha Damennél csak a felismerés egyetlen múló pillanatát tudtam elérni, holott évszázadok óta együtt vagyunk?
• Hát, nem igazán értem, hogy Damen miért találna ki ilyet -feleli Haven a szemembe nézve. Olyan éles és elítélő a pillantása, hogy rájövök, nem segíteni jöttek. Az igazság az, hogy hiába tesz úgy, mintha érdekelné, mi van velem, valójában élvezi, hogy pórul jártam. Miután Damen engem választott őhelyette, és most látja, hogy Román is engem hajkurász, holott úgy nézett ki, mintha őiránta érdeklődne, boldog, hogy láthat összeomolni. Azért ereszkedett idáig, hogy leül az asztalomhoz, hogy lássa a szenvedésemet.
Lesütöm a szemem. Meglep, hogy mennyire fáj, de próbálom nem elítélni Havent. Jól tudom, hogy az csak féltékenység, semmi ésszerűség nincs benne.
• Túl kell tenned magad rajta - mondja Miles. A tekintete nem ereszti az enyémet, még akkor sem, amikor iszik. - Túl kell lenned rajta, és továbblépni.
• Mindenki tudja, hogy zaklatod - teszi hozzá Haven. Eltakarja a száját, és látom, hogy a körme a szokásos fekete helyett ugyanolyan színűre van festve, mint a balerinacipője. - Mindenki tudja, hogy kétszer is betörtél hozzá, legalábbis ennyiről tudunk. Komolyan, te nem vagy normális.
Vajon meddig folytatják még a tetemre hívást.
• Mindegy. Mint a barátaid, csak szeretnénk meggyőzni róla, hogy el kell engedned. Lépj vissza, és hagyd békén! Az az igazság, hogy ijesztően viselkedsz, arról nem is beszélve, hogy...
Haven hangja mormolássá folyik össze a fülemben. Végigmegy a Milesszal előre megbeszélt pontokon. De mióta azt mondta, mint a barátaid, nem is hallom, amit mond. Nem érdekel a többi mondandója, ebbe a három szóba kapaszkodom, még ha nem is igazak.
Felnézek és látom, hogy a nagy asztaltól Román néz. Megütögeti a karóráját, és olyan fenyegetően mutat Damenre, hogy felugróm az asztaltól. Magam mögött hagyom Haven zümmögését, és a kocsimhoz rohanok. Sokkal fontosabb dolgom van.
harminchat
Végeztem a sulival. Nem fogom kitenni magam mindennap ennek az elviselhetetlen tortúrának. Mi értelme idejönni, ha sehová nem haladok Damennel, Román csak zaklat, a tanárok és a jóindulatú exbarátaim meg kioktatnak? Amúgy meg, ha a dolgok jól mennek, hamarosan visszamegyek a régi oregoni sulimba, és élem tovább az életemet, mintha ez az egész sose létezett volna. Szóval tényleg nincs értelme nap mint nap keresztülmenni ezen.
Kihajtok a Broadway-re, és a gyalogosok között szlalomozva a kanyon felé tartok, remélve, hogy egy nyugodt helyen kinyithatom az átjárót Nyárvidékre, és senkire nem hozom rá a frászt. Nem jut eszembe, hogy ahol megállok, az épp az a hely, ahol először megküzdöttem Drinával. Ahonnan Damen segítségével először léptem Nyárvidék földjére.
Elhelyezkedem az ülésben, és elképzelem az aranyló fényfátylat magam előtt. Pont a Tudás Nagycsarnoka előtt érek földet. Nem is látom a folyton változó homlokzatot, csak berohanok a márványcsarnokba. Két dologra összpontosítok:
Van ellenszere Damen betegségének?
És hogyan találhatom meg a titkos növényt, az elixír utolsó hozzávalóját?
Ismételgetem a kérdéseimet, amíg várom, hogy megnyíljon a folyosó az Akash-hoz. De semmi.
Sem gömbök. Sem kristálylapok. Sem kerek szoba síkképernyős tévével.
Semmi. Nada. Niente.
Csak egy lágy hang mögöttem.
• Elkéstél.
Romyra számítok, de Rayne áll a hátam mögött. Követ az ajtóhoz, és miközben próbálom növelni a távolságot közöttünk, ismételgeti, amit mondott.
Nem érek rá. Nincs időm megfejteni a világ legijesztőbb ikerpárjának a rejtvényeit. Nyárvidéken nincs értelme az idő múlásának, mert minden a most állapotában történik, de amíg itt időzöm, otthon telik az idő. Ami azt jelenti, hogy mennem kell, előre, végig a utcán, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, míg a hangja suttogássá halkul. Meg kell mentenem Dament, mielőtt visszafordítanám az időt és hazamennék. És ha a válaszok nincsenek itt, akkor máshol kell keresnem.
Futásnak eredek. Befordulok a sikátorba. Hirtelen olyan elviselhetetlen fájdalom önt el, hogy összeesem. A fejemet mintha tőrökkel szurkálnák. A halántékomra szorítom a kezemet. Képek kavarognak az agyamban, egyik a másik után, mintha egy könyv lapjai váltakoznának, majd egy részletes felsorolás, hogy az oldalak mit tartalmaznak. A harmadik oldal után rájövök, hogy a könyv az ellenszer leírása, benne újholdkor ültetett növények, ritka kristályok és ásványok, amelyekről sosem hallottam, tibeti szerzetesek által hímzett erszény... Mindet gondosan meghatározott sorrendben kell összeválogatni, hogy magukba szívhassák a következő újhold energiáját.
Miután megtudom, mi az utolsó növény, hogy megalkossam az elixírt, a fejem kitisztul, mintha semmi nem is történt volna. A táskám után nyúlok, előveszek egy darab papírt és egy tollat, hogy lekörmöljem az utolsó lépést, amikor Ava tűnik fel.
• Kinyitottam az átjárót! - néz rám boldogan. - Nem hittem, hogy sikerül, de amikor reggel leültem meditálni, azt gondoltam: mi bajom lehet? Aztán egyszer csak...
• Reggel óta itt vagy? - Ava gyönyörű ruhában, csinos cipőben van, a csuklóján nehéz arany karperecek, az ujján gyémántgyűrűk csillognak.
• Nyárvidéken nincs idő - teremt le.
• Talán nincs, de otthon már elmúlt dél - felelem. Fejcsóválva fintorog rám, hogy emlékeztetem a Föld nevű bolygó szabályaira.
• Kit érdekel? Miről maradhatok le? Ügyfelek hosszú soráról, akik azt akarják hallani, hogy gazdagok lesznek és híresek, miközben nyilvánvaló az ellenkezője? - Behunyt szemmel felsóhajt: - Annyira unom, Ever. Belefáradtam a mókuskerékbe. Itt minden olyan csodálatos, szerintem maradhatnék.
• Nem lehet - mondom gyorsan, bár nem vagyok benne biztos.
• Miért nem? - Égnek emelt karokkal körbefordul. - Miért ne maradhatnék itt? Csak egy okot mondj!
• Mert... - kezdem, és azt kívánom, bárcsak ennyi elég lenne, de mivel Ava már nem gyerek, muszáj találnom egy indokot. - Mert nem helyes. Dolgod van. Mindannyiunknak dolgunk van, és itt maradni... az csalás.
• Ki mondta? Akkor az emberek itt mind halottak? Körülnézek a zsúfolt járdákon, a mozinál, a színház előtt, a karaoke-bároknál sorban állókon, és nem tudok válaszolni. Hányan lehetnek közülük olyanok, mint Ava? Hányan fáradtak bele a saját világukba, hányan tévedtek ide és maradtak itt? És hány olyan van köztük, akik meghaltak, és nem lépnek tovább, mint Riley tette volt?
Nincs jogom megmondani Avának, hogy mit kezdjen az életével, tekintve, hogy én mit tervezek tenni a sajátommal. Aztán kézen fogom, és mosolyogva így felelek:
• Per pillanat nekem szükségem van rád. Mondj el mindent az asztrológiáról!
harminchét
• Szóval? - Az asztalra támaszkodva hajolok Ava felé. Próbálom magamra vonni a figyelmét a St. Germain harangszava és látványa helyett.
• Tudom, hogy Kos vagyok - vonja meg a vállát, és helyettem a Szajnát, a Pont Neuf-öt, az Eiffel-tornyot, a Diadalívet és a Notre Dame-ot bámulja (amelyek ellentétben a valódi Párizzsal, itt mind egy helyen vannak).
• Ennyi? - kérdezem a kapucsínómat kevergetve, amit nem is tudom, miért rendeltem egyáltalán a kunkori bajszú, képregényfigura-szerű pincértől, amikor nem is kívánom.
Ava felsóhajt.
• Ever, nem tudnál lazítani és élvezni egy kicsit a kilátást? Mikor voltál legutóbb Párizsban?
• Soha. Sosem voltam Párizsban. És sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez itt... - mutatok a Louvre-ra, amely pontosan a Le Pnntemps áruház mellett áll a Musee D’orsay szomszédságában - ...nem Párizs. Ez egy Disney-Párizs. Egy rakás utazási prospektusból, Franciaországból kapott képeslapból meg a Lecsóból gyúrtad össze. Figyelted, hogy a pincér tálcája folyton billeg meg forog, és sose ejti el? Nem hiszem, hogy Párizsban ilyen pincérek vannak.
Ünneprontó vagyok, de Ava csak nevet. Hátraveti vörös haját és azt mondja:
• Nos, csak hogy tudd, pontosan így emlékszem Párizsra. A látványosságok talán nem így egy kupacban voltak, de így sokkal szebb. A Sorbonne-ra jártam. Nem is meséltem még, amikor...
• Ez nagyszerű, Ava, tényleg. Nagyon szeretném hallani, csakhogy kifutunk az időből! Szóval, azt akartam kérdezni, hogy mit tudsz az asztrológiáról vagy asztronómiáról vagy mi az, ami a holdciklusokkal foglalkozik?
Letöri a baguette sarkát, és megvajazza.
• Nem tudnál konkrétabban kérdezni?
Előveszem a zsebemből az összehajtott papírlapot, amire felírtam, amit láttam.
• Jó. Mi az az újhold, és mikor van?
Megfújja a kávéját, és rám néz.
• Akkor van újhold, amikor a Nap és a Hold együttállnak. A Földről nézve olyan, mintha az égnek ugyanazon a részén lennének. A Hold ilyenkor a Nap és a Föld között helyezkedik el, és pontosan a túloldalát süti a Nap, ezért nem látjuk.
• De mit jelent? Valaminek a szimbóluma?
Bólint, és letör egy újabb darabot a baguette-ből.
• Az új kezdet szimbóluma. Tudod, megújulás, újjászületés, remény, ilyesmi. Jó időpont a változtatásokra, a rossz szokásoktól, vagy épp a rossz kapcsolatoktól való megszabadulásra - néz rám sokatmondóan.
Tudom, hogy rám és Damenre céloz.
Lévén, hogy nem tudom, hogyan vessek véget ennek, úgy tervezem, inkább eltörlöm. Annyira szeretem, hogy nem tudom nélküle elképzelni a jövőmet, és tényleg azt hiszem, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Soha meg sem történik. Soha nem történünk meg. Természetellenes, nem jó, és az én dolgom, hogy visszacsináljam.
• Szóval, mikor van újhold?
• A telihold két héttel követi az újholdat. Teliholdkor a Hold a Nap teljes fényét visszaveri, ezért látjuk a Földről a nagy, kerek Holdat. Valójában mindig telihold van, hiszen a Hold nem tűnik el. És a szimbolikája: a telihold a teljességet, az egészet szimbolizálja, a dolgok beérését, teljes fényükben tündöklését. Mivel a Hold energiája ekkor a legerősebb, tele van varázserővel.
Bólintok és próbálom megemészteni, amit mondott. Kezdem kapiskálni, miért olyan fontosak a terveimben a holdfázisok.
• Minden holdfázis jelent valamit. A Hold fontos szerepet játszik az ősi hagyományokban, és azt mondják, a dagályt is irányítja. És mivel az emberi test legnagyobb részben vízből áll, irányít minket is. A holdkórosokra, alvajárókra régen azt mondták, lunátikus, a luna pedig a Hold latin neve. És ne feledjük a farkasembereket - ez a legenda is a Holdról szól.
Ugyan már, nincsenek vérfarkasok, meg vámpírok, démonok... csak halhatatlanok, és a megtévedt halhatatlanok, akik meg akarják ölni őket.
• Megkérdezhetem, miért érdekel ez téged? - kérdezi, miközben kiissza az utolsó korty kávéját, és félreteszi a csészét.
• Égy perc - mondom. Kevésbé vagyok beszédes, mint ő, de nem is üdülök Párizsban, csak eltűröm a látványt, hogy választ kapjak a kérdéseimre. - Még egy utolsó kérdés. Mi olyan különleges abban a teliholdban, amit a l’heure bleue-ben, vagyis a kék órában látunk?
Tágra nyílt szemmel mered rám.
• A kék Holdra gondolsz?
• Aha - vonom meg a vállam. Eszembe jut, milyen kék volt a Hold, amit a kristályon láttam, hogy gyakorlatilag egybeolvadt az éggel. Valami különleges lehet benne, ahogy a színe lüktetett és ragyogott. - A kék órában megjelenő kék Holdra, mit tudsz erről?
Ava mély lélegzetet vesz, és a távolba nézve válaszol:
• Ha egy hónapban két telihold van, a másodikat nevezik kék Holdnak. Ritkán, de előfordul ilyen. De van egy másik, sokkal ezoterikusabb vonulat is, amely azt tartja, hogy a valódi kék Hold akkor jelenik meg, amikor két telihold nem feltétlenül egy hónapban van, de ugyanabban a csillagászati jegyben. Ez egy szent nap, amelyen a dimenziók közötti kapcsolat különösen erős. Ideális időpont meditálni, imádkozni, és misztikus utazásokat tenni. Azt mondják, hogy ha a kék óra alatt sikerül megragadni a kék Hold energiáját, mindenféle varázslatra képes lehetsz. A korlátok, mint általában, csak benned lehetnek.
Kíváncsian néz rám, hogy mire készülhetek, de egyelőre nem mondhatom el.
• A kék Hold nagyon ritka esemény, talán három- vagy ötévente fordul elő - rázza a fejét.
Összeszorul a gyomrom. Az asztal szélét markolva kérdezem:
• Tudod, mikor lesz a következő?
Nemsokára, ugye nemsokára?!
Érzem, hogy egyszerre fogok hányni és összeesni, amikor nemet int:
• Fogalmam sincs.
Hát persze! A legfontosabb, amit tudnom kell, pont az, amit nem tudok.
• De megtudhatjuk - mosolyog.
Kezdeném mondani, hogy az Akash nem áll szóba velem, amikor lehunyja a szemét, és egy perccel később elém lök egy ezüst színű iMac laptopot.
• Google?
harmincnyolc
Hülyének érzem magam, amikor Ava előkapja a laptopot (Nekem miért nem jutott eszembe?), aminek segítségével gyorsan megkapjuk a választ.
Sajnos nem jó hír.
Minden, csak nem jó.
Csak mert amikor már minden összeállni látszik, úgy, ahogy rendeltetett, abban a pillanatban hullik darabjaira, amikor kiderül, hogy a következő kék Hold, a három- vagy ötévente előforduló, ritka csillagászati esemény, amely az egyetlen lehetőségem az időutazásra, történetesen holnap lesz.
• Még mindig nem hiszem el - morgók, amikor kiszállok a kocsiból. Ava pénzt dobál a parkolóautomatába a tenyerében felhalmozott negyeddollárosokból. - Azt hittem, csak egy szimpla telihold, nem tudtam, hogy van különbség, és hogy ez ilyen ritka. Mit csináljak?
• Hát, szerintem három lehetőséged van.
Összeszorítom a számat, nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom.
• Hátradőlsz és vársz, nézed, hogy minden, ami kedves neked, teljesen széthullik, vagy kiválasztasz egyvalamit, amivel foglalkozol a többi kárára, vagy esetleg elmeséled nekem, hogy mi folyik itt, hátha tudok segíteni.
Mély lélegzetet veszek, és nézem Avat. Kifakult farmer, fehér vászoning, barna papucs, ezüstgyűrűk. A szokásos. Mindig itt van, mindig elérhető, mindig kész segíteni, még ha nem is tudom, hogy szükségem van rá.
Még akkor is, amikor elutasító voltam (Legyünk őszinték: bunkó), akkor is ott volt, várta, hogy átmenjek, sosem rótta fel nekem a viselkedésemet, egyszer sem fordított hátat vagy küldött el, ahogy én elküldtem őt. Mintha egész idő alatt készenlétben állt volna, várva, hogy belépjek, mintha csak a nővérem lenne. És most ő az egyeden, aki megmaradt nekem, az egyeden, akire számíthatok. Az egyeden, aki közel került ahhoz, hogy igazán megismerjen, beleértve a legtöbb titkomat is.
Mindazok fényében, amit nemrég tudtam meg, el kell mondanom neki. Kizárt dolog, hogy egyedül megoldjam, ahogy eddig reméltem.
• Oké - bólintok. Nem csak ez a legjobb, amit tehetek, de ez az egyeden dolog, amit tehetek. - Elmondom, mit szeretnék.
Séta közben elmondom, mit láttam a kristályban. A lehető legtöbbet elmondok neki anélkül, hogy kiejteném a számon a H-betűs szót - hiszen megígértem Damennek, hogy soha nem fedem fel a halhatatlanságunkat. Azt mondom, hogy Damennek szüksége van az ellenszerre, hogy jobban legyen, és a „spéci piros energiaitalára” is, hogy visszanyerje az erejét. Azt is elmesélem, hogy az Akash megmutatta, hogyan választhatok életem szerelme vagy a családom megmentése között.
Mikor odaérünk az üzlethez, ahol dolgozik, és amely előtt ezerszer elmentem, de a lábamat sem tettem be soha, Ava rám néz és szóra nyitja a száját, aztán mégsem mond semmit. Ezt megismétli néhányszor, végül azt motyogja:
• De holnap! Ilyen korán elmész?
Összerándul a gyomrom, amikor hangosan kimondja, de tudom, hogy nem várhatok még három vagy öt évet. Több önbizalommal bólintok, mint amit érzek.
• Ezért kell segítened az ellenszerrel, aztán kitalálni, hogyan kapja meg az eli... - Elhallgatok. Hátha nem kelti fel a gyanakvását. .. - azt a piros löttyöt, hogy jobban legyen. Most, hogy tudod, hogy juss be a házba, gondolom kitalálsz valamit, hogy nem is tudom, belecsempészni az italába, vagy valami...
A világ legrosszabb terve, de tudni akarom, működik-e.
• Aztán, ha jobban lesz, ha újra a régi lesz, meg tudsz magyarázni neki mindent, ami történt, és odaadod neki az... italát.
Nem tudom mire vélni Ava zavarodott pillantását, úgyhogy folytatom:
• Tudom, hogy látszólag az ő kárára döntök, de nem. Tényleg nem. Jó esély van arra, hogy erre az egészre nem is lesz szükség. Lehet, hogy ha visszatérek oda, ahonnan indultam, minden más is visszatér a régi kerékvágásba.
• Ezt láttad? - kérdezi Ava gyengéden.
Nemet intek.
• Ez csak egy elmélet, bár van értelme. Nem tudom elképzelni, hogyan történhet máshogyan. Ez az egész, amiről beszélek, csak elővigyázatosság. Úgy értem, mivel nem is lesz rá szükség. Nem fogsz emlékezni erre a beszélgetésre, mintha meg sem történt volna. Valójában mi sem ismerjük majd egymást. De ha tévednék, ami kizárt, de csak ha mégis tévednék, kell egy terv, tudod, ha mégis... - motyogok. Kit akarok meggyőzni, őt, vagy magamat? Ava megszorítja a kezemet, a pillantása megtelik együttérzéssel.
• A helyes dolgot teszed. És nagyon szerencsés vagy. Nem sokunknak adatik meg ez a lehetőség.
Mosolyra görbül a szám.
• Nem sokunknak?
• Hát senkit nem ismerek - mosolyog.
Nevetünk, de amikor újra ránézek, a hangom elkomolyodik.
• Ava, nem bírnám elviselni, ha valami történne Damennel. Én... én... belehalnék, ha valami történne vele, mert az az én hibám...
Megszorítja a kezemet, és bemegyünk az üzletbe.
• Ne aggódj! Bízhatsz bennem - suttogja.
Követem Avat a könyvekkel és CD-kkel megrakott polcok között. Az üzletnek egy egész sarkát elborítják az angyalszobrok. Elmegyünk egy gép mellett, amely aurákat fotóz, és odaérünk egy pulthoz, amely mögött egy idősebb, ősz hajfonatú nő olvas.
• Nem tudtam, hogy mára is van vendéged - teszi le a könyvet.
• Nincs is. Ö itt a barátnőm, Ever - biccent a fejével. - Szüksége lenne a hátsó szobára. ;
A nő alaposan szemügyre vesz. Nyilván az aurámat szeretné kifürkészni és az energiamezőmet kutatja, aztán amikor nem megy semmire, kérdő pillantást vet Avara.
De ő csak mosolyog és bólogat, biztosítva róla az asszonyt, hogy méltó vagyok belépni a „hátsó szobába”, bármi legyen is az.
• Ever - szólít meg az asszony. Az ujjai a nyakában függő türkiz medált babrálják.
A türkiz, mint azt ma megtudtam Nyárvidéken, gyógyító és védelmező amulettként szolgál évszázadok óta. A hangsúly, ahogy kimondta a nevemet, és a gyanakvó arckifejezése arról árulkodik, hogy szeretné tudni, ellenem szüksége van-e védelemre?
Tétovázik, a tekintete rólam Avara majd megint rám vándorol, végül így szól:
• Lina vagyok.
Ez az. Semmi kézfogás, semmi barátságos ölelés. Csak megmondja a nevét és az ajtóhoz megy. A Nyitva táblát Rögtön jövök jelzésre cseréli, aztán int, hogy kövessük egy rövid folyosón, amelynek a végén egy fényes, lila ajtó nyílik.
• Megkérdezhetem, miről van szó? - kérdezi, a zsebében kotorászva a kulcsokért. Még mindig nem döntötte el, hogy bemehetünk-e.
Ava felém biccent, hogy innen vegyem át. Megköszörülöm a torkom, és a farmerom zsebéből előveszem a gyűrött fecnit.
• Öhm, szükségem van néhány dologra.
Összerezzenek, amikor Lina kikapja a kezemből a papírt és átfutja. Megáll egy helyen, felhúzza a szemöldökét, és motyog valami érthetetlent az orra alatt, aztán alaposan végigmér még egyszer.
Amikor már azt hiszem, elküld, visszaadja a papírt és kinyitja az ajtót, és betessékel egy olyan szobába, amire egyáltalán nem számítottam.
Amikor Ava mondta, hogy itt megtalálom, amit keresek, elég ideges voltam. Biztosra vettem, hogy valami rémisztő, eldugott, alagsori helyre hoz, ami tele van furcsa, ijesztő rituális cuccokkal, mint a macskavéres ampullák, levágott denevérszárnyak, mumifikálódott emberi fejek, vudubabák, meg amit a tévében látni. De ez a szoba... ez egy jó beosztású, logikus raktár. Eltekintve az élénklila falaktól, amelyeken faragott totemek és maszkok függnek. Ó, és a zsúfolt polcoknak támasztott, istennőket ábrázoló festményektől.
Nehéz, régi könyvektől és kőistenségektől roskadoznak a polcok. Az irattartó szekrény átlagos. Amikor Lina kinyit egy szekrényt és belekotor, megpróbálok átlesni a válla fölött, de nem látom, mit csinál. Aztán a kezembe nyom egy követ, amely határozottan nem olyan, mint amilyennek lennie kell.
• Holdkő - magyarázza, amikor látja az értetlenséget az arcomon.
Nézem a követ, és tudom, hogy nem úgy fest, ahogy kéne, nem tudom megmagyarázni, de furcsa érzésem támad. Nem akarom megbántani, főleg hogy tudom, egy percig sem tétovázna, hogy kihajítson. Összeszedem a bátorságomat.
• Öhm, egy nyers, csiszolatlan kőre van szükségem, a legtisztább formájában, ez túl írnom és fényes.
A nő alig észlelhetően bólint. Csak egy apró fejmozdulat és egy láthatatlan mosoly, aztán kicseréli a követ arra, amit kértem.
• Ez lesz az - bólintok. Átmentem a teszten! Ez a holdkő közel sem olyan fényes és szép, de remélhetőleg megteszi, amire rendeltetett. - Kell még kvarckristály tál, amit a hét csakrára hangoltak, egy vörös selyemerszény, amit tibeti szerzetesek hímeztek, négy csiszolt rózsakvarc kristály, egy kis sztaro... nem. Szta-u-ro-lit. Így mondják? - Felnézek, és látom, hogy bólint. - Ó, és a legnagyobb nyers zoizit, amije csak van.
Lina csípőre tett kézzel gondolkodik, hogyan passzolnak össze ezek a látszólag teljesen véletlen dolgok.
• És még egy türkiz, kábé akkora, mint amit visel - intek a nyaka felé.
Végigmér, és egy gyors, felületes biccentés után összeszedi a kristályokat. Összepakolja őket, de úgy, hogy azt hinnéd, egy bioboltban csomagolt péksüteményt.
• Ez pedig a gyógynövények listája - veszem elő a másik zsebemből a másik gyűrött cédulát. - Lehetőleg újholdkor ültetett növények legyenek, amelyeket vak indiai apácák termesztettek - teszem hozzá. Rezzenetlen arccal elveszi a listát és bólint.
• Megkérdezhetem, mihez kellenek? - kérdezi a szemembe nézve. Nemet intek. Avának is alig tudtam elmondani, és ő a barátom.
Kizárt, hogy elmondjam ennek a hölgynek, nem számít, mennyire nagymamásnak tűnik.
• Inkább nem mesélném el - válaszolok, remélve, hogy ezt tiszteletben tartja, és ennyiben hagyja a dolgot, mert ezeket a dolgokat nem tudom manifesztálni, és feltétlenül az eredeti forrásukból kell jöjjenek.
Rezzenetlen tekintettel nézzük egymást. Elhatározom, hogy tartom magam az elhatározásomhoz, bármibe is kerül, de ő az, aki félrenéz és nekilát áttúrni a szekrényt.
• Még valami!
Beleköttök a hátizsákomba a skiccért, amely a ritka, ismeretlen növényt ábrázolja, amit a reneszánsz Firenzében használtak. Az utolsó hozzávaló, amellyel teljessé tehető az elixír. Átnyújtom Linának.
• Ismeri ezt a növényt?
harminckilenc
A forrásvízen, az extraszűz olívaolajon, hosszú, fehér mártott gyertyán (ami furcsa módon nem volt Linánál, bár ez volt a leghétköznapibb dolog, amit kértem), narancshéjon és Damen fotóján kívül minden megvan. Visszamegyünk a kocsimhoz. Amikor kinyitom az ajtót, Ava meggondolja magát.
• Hazasétálok, csak pár sarokra lakom.
• Biztos vagy benne?
Széttárja a karját, magához öleli az éjszakát, és mosolyogva feleli:
• Olyan szép az este, csak élvezni akarom egy kicsit.
• Van olyan szép, mint Nyárvidék? - kérdezem. Kíváncsi vagyok, mi van a hirtelen boldogságroham hátterében. Linánál még olyan komoly volt.
Hátravetett fejjel felnevet.
• Ne aggódj, nem tervezem, hogy kiszállok, és ott maradok örökre. Csak jó, hogy van hová mennem, ha menekülni akarok.
• Légy óvatos! - figyelmeztetem, ahogy Damen engem. - Nyárvidék nagyon függővé tesz.
Ava karba tett kézzel bólint. Tudom, hogy felesleges a figyelmeztetésem, és visszatér, amilyen gyorsan és amilyen gyakran csak tud.
• Szóval, megvan minden? Az autónak dőlve biccentek.
• Ami nincs, azt megszerzem hazafelé.
• És biztosan készen állsz rá? - kérdezi komoly arccal. - Tudod, itt hagyni mindent, [fament.
Nyelek egyet. Erre jobb nem gondolni. El kell foglalnom magam, egyszerre csak egy feladatra koncentrálni holnapig, amikor majd búcsúzni kell.
• Csak mert ha valami megtörténik, nem lehet visszacsinálni.
• Ez egyértelműen nem igaz - nézek rá. Félrebillentett fejjel áll, a szél az arcába fújja a haját. A füle mögé sepri a tincseit.
• De ha visszamégy... ha megint normális leszel. Akkor nem tudod majd, amit most. Biztosan azt akarod?
• Figyelj, nem fogok hazudni neked - rugdosok egy kavicsot, ahelyett, hogy a szemébe néznék. - Ez az egész gyorsabban történik, mint hittem. Reméltem, hogy több időm lesz, hogy... hogy lezárjam a dolgokat. De alapvetően... igen, azt hiszem felkészültem. Vagyis tudom, hogy készen állok. Határozottan készen állok. Mindent visszacsinálni, visszatenni a dolgokat a maguk helyére jó dolog, tudod? - Nem akartam, de inkább kérdésnek hangzik, mint kijelentésnek, úgyhogy hozzáteszem: - Úgy értem, igen, határozottan, abszolút, százszázalékosan jó, amit teszek.
Ava pillantása rezzenetlen.
• Tudod, mennyire várom már, hogy láthassam a családomat? Szorosan magához ölel és azt suttogja:
• Annyira örülök! Tényleg. Nagyon fogsz hiányozni, megtisztelő, hogy rám bíztad a feladatot.
• Nem is tudom, hogy köszönhetném meg - motyogom összeszorult torokkal.
Ava végigsimít a hajamon.
• Már megköszönted, hidd el.
Kibontakozom az öleléséből, és körülnézek a bájos tengerparti városka éjszakájában. Alig hiszem, hogy hamarosan kisétálok belőle. Hátat fordítok Sabinének, Milesnak, Havennek, Avának, Damennek, mindenkinek, mindennek, mintha sose létezett volna.
• Jól vagy? - kérdezi gyengéden Ava az arcomat látva. Bólogatok.
• Világos, hogy hogyan kell kezelni a növényeket? - intek a Titok és Holdsugár feliratú, bíborszínű papírzacskóra a lábánál. - Sötét, hűvös helyen kell tartani őket, és nem szabad összetörni vagy hozzáadni a... piros léhez... csak az utolsó napon, a harmadikon.
• Ne aggódj már! - nevet rám. - Ami nincs itt - öleli magához a zacskót -, az itt van! - mutat a halántékára mosolyogva.
Visszatartom a könnyeimet. Ez a búcsú csak a kezdet.
• Holnap beugrom a maradékkal. Ha esetleg szükséged lenne rá, de kétlem, hogy így lesz.
Beszállok a kocsiba, és elindulok. Nem integetek, nem nézek vissza. Az egyetlen esélyem, hogy a jövőbe nézek, és arra koncentrálok.
Megállok az áruháznál, hogy a még hiányzó dolgokat megvegyem, aztán hazamegyek, felvonszolom a szatyrokat a szobámba, és az asztalra borítom a tartalmukat. Attúrom az olajok, gyógynövények és gyertyák kupacát, hogy kivegyem a kristályokat. Ezek a legfontosabbak. Mindegyiket egyenként be kell hangolni, a fajtájuktól függően, aztán beletenni a hímzett erszénybe, végül kitenni valahová, ahol a lehető legtöbb holdfényt tudják magukba szívni. Eközben előgondolok a semmiből egy mozsarat (amit elfelejtettem beszerezni, de mivel csak eszköz és nem hozzávaló, megteszi ez is). Összetöröm a növények egy részét, és felteszem forrni néhány lombikban. A többi fémet és ásványt, amelyet Lina gondosan felcímkézett üvegedényekbe csomagolt, és némi színes port keverek a főzethez. Hét lépésben kell elkészíteni a főzetet. Megkongatom a hét csakrára hangolt kristálytálat, hogy a vibrálása inspirációt adjon, segítse az időn és téren túli érzékelést és még egy sor isteni dolgot. Izgatottan nézek végig az előttem felhalmozott hozzávalókon. A rossz kezdet után végre helyreáll minden.
Ha azt mondom, aggódtam, hogy nem tudok minden cuccot beszerezni, akkor még nem mondtam semmit. Olyan furcsa és sokrétű volt a lista, hogy abban sem voltam biztos, hogy némelyik egyáltalán létezik-e, amitől eleve úgy éreztem magam, hogy elbuktam, mielőtt belekezdtem volna. De Ava biztosított, hogy Linában meg lehet bízni. Ugyan még mindig nem vagyok biztos a dolgomban, de máshoz nem fordulhatok.
Ahogy Lina vizsgálgatott, miközben összeállította a porokat és a gyógynövényeket, nagyon idegesített. Amikor megnézte a növény ábráját, amit rajzoltam, megkérdezte:
• Pontosan mit is művelsz? Valami alkímiát? Biztosra vettem, hogy nagy hibát követtem el.
Ava rám nézett és közbe akart szólni, de én erőltetett nevetés kíséretében így válaszoltam:
• Hát, ha az alkímia a természet rendjének irányítása, a káosz elkerülése, és az élet határozatlan időre történő meghosszabbítása... - mondtam el a definíciót, amit megjegyeztem a kutatás során — .. .akkor nem, a szándékaim korántsem ilyen nemesek. Csak egy kis fehér mágia, hogy átmenjek a vizsgáimon, valaki meghívjon az évzáró sulibálra, és talán az allergiám is elmúljon, mert jön a tavasz, és nem szeretném, ha az orrom vörös és dagadt lenne a báli fotókon.
Amikor láttam, hogy nem tudtam meggyőzni, főleg az allergiás résszel, hozzátettem:
• Azért kell a rózsakvarc, hogy szerelmet hozzon, ó, és a türkiz, tudja, a gyógyító ereje miatt, és... - inkább ennyiben hagytam egy vállrándítással, pedig alig egy órája bemagoltam egy csomó információt a kövekről.
Kicsomagolom a köveket, és egyenként, óvatosan kézbe veszem őket. Ragyogó, fehér fényt képzelek el, amely áthatol rajtuk és megtisztítja őket. Ez - legalábbis ezt olvastam a neten - az első lépés a kövek hangolásában. A második a kövek megszólítása (hangosan!), hogy szívják magukba a Hold erejét, és így szolgálják a természetet, ahogy arra rendeltettek.
• Türkiz - suttogom az ajtóra pillantva. Kínos lenne, ha Sabine rajtakapna, miközben egy rakás kőnek gügyögök. - Gyógyíts és tisztíts, segítsd egyensúlyba a csakrákat, ahogy a természet azt elrendelte. - Mély lélegzetet veszek és feltöltöm a követ a saját energiámmal, mielőtt az erszénybe csúsztatnám. Nyúlok a következőért. Nevetségesnek és mesterkéltnek érzem, de folytatnom kell.
A csiszolt rózsakvarcokért nyúlok, elárasztom őket fénnyel, és négyszer elismétlem:
• Hozz nekem feltétlen szerelmet és örök békét.
Ezeket is a vörös selyemerszénybe teszem, és figyelem, ahogy körbeveszik a türkizt.
A staurolitért nyúlok. Gyönyörű kő. Azt tartják róla, hogy tündérek könnyéből lett. Megkérem, hogy adjon ősi bölcsességet, szerencsét, és segítsen kapcsolatot teremteni a dimenziókkal. Kézbe veszem a nagy zoizitot. Két kézre fogom és megtisztítom fehér fénnyel, majd lehunyt szemmel elsuttogom a kérésemet:
• Változtass minden negatív energiát jóra, segíts, hogy beléphessek a misztikus dimenziókba, segíts, hogy...
• Ever, bejöhetek?
Az ajtóra nézek. Pár centi fa választ el Sabinétől. Rámeredek a gyógynövényekre, az olajokra, gyertyákra, porokra és a szikladarabra, amelyhez éppen beszélek.
• Segíts a felépülésben, a betegségekben és bármi másban, amiben csak tudsz! - hadarom, és máris betömném az erszénybe.
Csakhogy nem fér bele.
• Ever!
Megint megpróbálom, próbálom bepréselni, de a nyílás kicsi, a kő meg nagy, és anélkül, hogy elszakítanám a varrást, nem fog menni.
Sabine újból bekopog, három határozott kopogást hallok, hogy tudjam, tisztában van vele, hogy itt vagyok, és tudja, hogy valamire készülök, no és hogy a türelme a végét járja. Nincs időm beszélgetni, de nincs más kiút, csak hogy kiszóljak:
• Egy pillanat!
Beerőltetem a követ az erszénybe, és kirohanok a teraszra, hogy letegyem az asztalra, ahol jól éri a holdfény, aztán visszarohanok és összeomlók, amikor Sabine ismét bekopog, és felfogom a szobám állapotát. Már nincs idő rendet rakni.
• Ever, jól vagy? - szól be. Ideges és aggódik.
• Aha, csak... - háttal az ajtónak leveszem a pólómat. - Bejöhetsz, csak... - Amint belép, visszahúzom a pólót. Hirtelen jött szégyenlősséget színlelek, mintha nem akarnám, hogy lásson öltözni, holott ez sosem zavart. - Csak átöltöztem.
Sabine összeráncolt homlokkal végignéz és fű, pia, cigi után szimatol, vagy akármi után, amit a legfrissebb tininevelő könyve előír.
• Van valami a... - mutat a pólóm elejére. - Valami piros, ami... hát... valószínűleg nem jön ki belőle.
Félrehúzza a száját, én meg végignézek magamon. A pólóm elején egy piros csík éktelenkedik. A por az elixírhez. A tasak valószínűleg kilyukadt. Szétszóródott az asztalon és a padlón is.
Remek! Még jó, hogy most vettél fel tisztát... - gondolom. Sabine leül az ágyam szélére, és keresztbe teszi a lábát. A kezében a mobilja. Elég egy pillantás a vörösesszürke aurájára, és tudom, hogy nem azért aggódik, hogy nincs tiszta ruhám, hanem a furcsa viselkedésem, a titkolózásom, a kajaproblémáim miatt. Meg van győződve arról, hogy mindezek nagyon rossz irányba vezetnek.
Annyira lefoglal, hogy kigondoljam, hogyan magyarázom meg mindezt, hogy váratlanul ér a kérdés:
• Ever, lógtál a suliból?
Megdermedek, és látom, hogy kiszúrta az asztalomon uralkodó káoszt a cuccokkal, amelyeket nem szokott itt látni, vagy legalábbis nem egy kupacban, mintha valami okuk lenne. Bár az elrendezés nem annyira véletlenszerű, mint amilyennek látszik.
• Oöö, igen. Fájt a fejem. De nem nagy ügy - ledobom magam az íróasztali székre és hintázom, hátha elvonom a figyelmét a látványról.
Pillantása életem legnagyobb alkímiai kísérlete és köztem vándorol. Nem hagyom megszólalni:
• Vagyis most, hogy már elmúlt, nem nagy ügy. De nagyon gáz volt. Migrén. Tudod, néha van ilyen migrénes rohamom.
A világ legrosszabb unokahúga vagyok - hálátlan hazug. Nem is tudja, milyen szerencsés, hogy nemsokára megszabadul tőlem.
• Talán azért van, mert nem eszel eleget - sóhajt fel, és lerúgja a cipőjét. - És ennek ellenére nősz, mint a gomba. Magasabb vagy, mint pár napja!
Lenézek a lábamra, és megrökönyödve látom, hogy a reggel szerzett farmerom megint rövidebb vagy két centivel.
• Miért nem mentél be az orvosiba, ha nem érezted jól magad? Tudod, hogy nem lehet csak így lelépni.
Bárcsak elmondhatnám, hogy ne aggódjon egy pillanatig se, mert mindjárt vége lesz. Hiányozni fog, de az élete kétségtelenül könnyebb lesz nélkülem. Ennél sokkal jobbat érdemel. Nálam jobbat érdemel. Jó tudni, hogy nemsokára nyugta lesz tőlem.
• A nővér egy sarlatán. Aszpirin-díler, én mondom, és az sose használ nekem. Haza kellett jönnöm, és ledőlni egy kicsit. Úgyhogy csak... eljöttem.
• És... egyenesen hazajöttél? - hajol előre. Amint a tekintetünk találkozik, tudom, hogy faggat. Tesztel.
• Nem. Lementem a kanyonba, és csak... elvoltam. - Mély lélegzetet veszek. Ez áll a legközelebb az igazsághoz.
• Ever, Damen miatt van ez az egész? Nem tudom visszatartani a könnyeimet.
• Jaj, kicsim - tárja ki a karját, én pedig felugróm a székről, és hozzá bújok. Kis híján lesodrom a padlóra, annyira nem szoktam még hozzá a hosszú végtagjaimhoz.
• Ne haragudj! Én... - nem tudom befejezni. Zokogni kezdek.
Sabine simogatja a hajamat, én meg csak bőgök.
• Tudom, mennyire hiányzik. Tudom, milyen nehéz ez neked. Elhúzódom. Bűntudatom van, mert úgy viselkedem, mintha
Damen miatt sírnék, de az igazság az, hogy nem csak ő hiányzik.
Máris hiányoznak a laguna beach-i barátaim, s ahogy közeleg az idő, hogy visszatérjek, egyre jobban vágyom vissza a régi életembe. Egyértelmű, hogy mindenkinek jobb lesz nélkülem, Dament is beleértve, de ettől kicsit sem könnyebb.
De meg kell történnie. Tényleg nincs más lehetőség.
Ezt végiggondolva... hát ettől egy kicsit könnyebb. Mert az az igazság, hogy bármibe is kerül, csodálatos, vissza nem térő lehetőséget kaptam a sorstól.
És ideje hazamenni.
Bárcsak lehetne egy kicsivel több időm búcsúzkodni.
Erre a gondolatra újra könnyekben török ki. Sabine szorosan magához ölel, bátorító szavakat suttog a fülembe, én pedig kapaszkodom belé, és a karjaiban minden olyan meleg... olyan jó... és biztonságos.
Mintha minden rendben lenne.
Közelebb bújok hozzá, és lehunyt szemmel a vállába temetem az arcomat.
Isten veled!- búcsúzok el némán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése