Evermore-mindörökké- húsz

Húsz

Másnap reggel készülődöm az iskolába, a Macskanőnek öltözött Riley a komód tetején ülve ontja a sztárpletykákat. Miután megunta a régi szomszédok és barátok utáni leselkedést, megfigyelését kiterjesztette Hollywoodra, így több információja van, mint egy bulvárlapnak.
– Ki van zárva! – Meredek rá. – Nem tudom elhinni! Miles hanyatt esik, ha ezt meghallja.
– Gőzöd sincs, mi folyik ott – csóválja a fejét. Hajfürtjei jobbra-balra repkednek. Elcsigázottnak látszik, kimerültnek, mint aki túl sokat látott, s még annál is többet. - Semmi sem az, aminek látszik. Komolyan. Csak egy nagy illúzió, ugyanolyan hamis, mint a filmek, amikben szerepelnek. Hidd el, a párosok kidolgozzák a belüket, hogy mindén mocskos kis titkuk titok maradjon.
– Kit lestél még meg? – kérdezem mohón. Kíváncsi vagyok, miért nem fordult még elő, hogy a tévén keresztül vagy a magazinokat lapozgatva ráhangolódtam volna az energiáikra. – Mi van például...
Épp megkérdezném, hogy a kedvenc színésznőmről szóló pletykák igazak-e, amikor Sabine bedugja a fejét a szobába:
– Mi van például a mivel?
Riley-ra pillantok, aki összegörnyed a nevetéstől, és megköszörülöm a torkomat.
– Semmi, nem mondtam semmit.
Sabine furán néz rám, Riley pedig megrázza a fejét és így szól:
– Jó voltál, Ever. Igazán meggyőző.
– Mit szeretnél? - kérdezem hátat fordítva Riley-nak, és Sabine látogatása igazi okára koncentrálok. Víkendre hívták, és nem tudja, hogy mondja el.
Bejön a szobába, a háta túl egyenes, természetellenesen merev a testtartása, aztán mély levegőt vesz, és leül az ágyam szélére. Idegesen piszkálja az ágyneműmből kilógó kék cérnát, és azon töpreng, hogy hozza elő a témát.
– Jeff meghívott egy hétvégére – vonja össze a szemöldökét. – De úgy gondoltam, először megbeszélem veled.
– Ki az a Jeff? – kérdezem, miközben beteszem a fülbevalómat. Attól még, hogy tudom, úgy érzem, meg kell kérdeznem.
– Találkoztál vele a bulin, Frankensteinnek volt öltözve. – Rám pillant, a gondolatai bűntudatosak, úgy érzi magát, mint egy gondatlan szülő, rossz szerepmodell, bár az aurájára ez nincs hatással, az még mindig boldog rózsaszínben pompázik.
Begyűröm a könyveimet a hátizsákomba, hogy időt nyerjek, és eldöntsem, mi legyen. Egyfelől Jeff nem az a pasi, akinek hiszi. Még csak nyomokban sem. Bár abból, amit láttam, igazán kedveli Sabinét, és nem akar neki ártani. Régóta nem láttam Sabinét ilyen boldognak, képtelen vagyok elmondani. Amúgy is, mit mondanék?
Ööö, bocsika, de az a Jeff? Miszter Menő Befektetési Bróker? Hát ő nem az, akinek hiszed. Tulajdonképpen az anyukájával lakik! Ne kérdezd, honnan tudom, csak tudom, bízz bennem!
Nem. Na, ezt nem. Nem tudom megtenni. Egy kapcsolatnak amúgy is megvan a maga módja és ideje, hogy kialakuljon. Nem mintha nekem nem lenne mit söprögetni a saját házam táján ez ügyben. Most, hogy Damennel kezdenek sínre kerülni a dolgok, most, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és úgy érzem, már párnak számítunk, azon gondolkozom, hogy ideje felhagyni a távolságtartással. Talán ideje megtenni a következő lépést. És amíg Sabine házon kívül van a következő pár napban, hát talán ez egy olyan lehetőség, ami egyhamar nem jön el újra.
– Menj! Mulass jól! – mondom, bízom benne, hogy végül rájön az igazságra, és az élete megy tovább.
A nagynéném egyszerre megkönnyebbülten és izgatottan elmosolyodik. Feláll az ágyamról, és az ajtó felé menet megáll.
– Ma utazunk el, munka után. Van egy lakása Palm Springsben, nem egészen két órányi autóút, szóval ha van valami, nem leszek messze.
Kiegészítés: az anyjának van egy lakása Palm Springsben.
– Vasárnap itthon leszünk. Ever, ha akarod, nyugodtan hívd át a barátaidat. Khmm, kell erről beszélgetnünk?
Megdermedek, pontosan tudom, hová vezet egy ilyen beszélgetés, és úgy érzem, gondolatolvasó. De aztán rájövök, hogy csak felelősségteljes felnőttnek szeretne látszani, és betölteni az új szülői szerepét.
– Minden rendben – felelek.
Fogom a táskámat és indulok, miközben Riley a komód tetején ugrándozik:
– Buu-liii, buu-liii!
Sabine bólint, egyértelműen megkönnyebbült, hogy nem jött elő a szex-téma, legalább annyira, mint én.
– Vasárnap találkozunk.
– Aha, viszlát vasárnap!

– Esküszöm az élő istenre, hogy a srác a te ligádban játszik – bizonygatom Milesnak, miközben beállok a parkolóba. Máris érzem Damen simogató, meleg pillantását, pedig még nem is látom.

– Tudtam! Tudtam, hogy meleg! Tudtam. Hol hallottad?

Nem felelek rögtön, hisz nem fedhetem fel a valódi forrást, nem vallhatom be, hogy a halott kishúgom mostanában a hollywoodi bennfentes.

– Nem emlékszem, csak tudom, hogy igaz.

– Mi igaz? - kérdi Damen, miközben megpuszil.

– Hogy Jo...

Egy fejrázással elhallgattatom Miiest, nem akarom felfedni Damen előtt a sztárpletykákra éhes oldalamat, még nem jött el az ideje.

– Semmi, csak... hallottad, hogy Miles megkapta Tracy Turnblad szerepét a Hajlakkban? – folyók bele egy összefüggéstelen csacsogásba, míg Miles végre pát int és távozik.

– Jobb ötletem van – torpan meg Damen útban a terem felé. – Reggelizzünk meg!

A megőrültél - pillantásommal jutalmazom az ötletet, és megyek tovább, de nem jutok messzire, mert a kezemnél fogva visszahúz.

– Gyere már! – Ragadós a nevetése.

– Nem lehet – suttogom idegesen körülnézve, hisz pillanatokon belül elkésünk, és nem akarom tovább rontani a helyzetemet. – Amúgy is reggeliztem.

– Ever, légy szíves! – Térdre esik és összekulcsolt kezekkel könyörög. – Hadd ne kelljen bemennem oda, kérlek! Ha van benned egy kis könyörület, nem kényszerítesz!

Próbálok nem nevetni. Figyelem, ahogy az elegáns, visszafogott fiúm térden állva könyörög. Ez egy olyan látvány, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is megpillantom.

– Na, állj fel, mindjárt beesőn... – és már be is csöngetnek.

Damen mosolyog, feláll, lesöpri a farmerjáról a parkoló porát, és derékon karol.

– Tudod, mit mondanak: Jobb soha, mint későn.

– Kik mondják? Ügy hangzik, mintha a te mondásod lenne.

– Hmm, talán tényleg én mondtam – von vállat. – Mindazonáltal garantálom, hogy sokkal jobb módja is van egy délelőtt eltöltésének. Ugyanis nem kell ezt csinálnunk, Ever. És neked pedig nem kell ezt viselned. - Leveszi a napszemüvegemet, és hátratolja a kapucnimat. – A hétvége elkezdődött.

Ugyan millió okot tudnék felsorolni, hogy miért nem kéne lógnunk, meg miért várhat a hétvége délután háromig, mint bármelyik pénteken, amikor a szemembe néz, a pillantása olyan mély és hívogató, hogy nem kell kétszer mondani, egyszerűen csak ugrom, és elmerülök.

Alig ismerem fel a saját hangomat, ami így szól:

– Siessünk, mielőtt bezárják a kaput!

Külön kocsival megyünk, mivel ugyan nem beszéljük meg, de elég nyilvánvaló, hogy nem fogunk visszajönni. Követem Dament a parti út íves kanyarjaiban. A fantasztikus partvonal, az ősrégi öblök, a kék víz láttán a szívem megtelik hálával, hogy ilyen szerencsém van, hogy ezt a csodálatos helyet nevezhetem az otthonomnak. De aztán eszembe jut, hogyan kötöttem ki pont itt, és egyszerre elmúlik az érzés.

Damen félreáll, én pedig mellé kormányozom a Miatát.

– Jártál már itt? – kérdezi, miközben mosolyogva kinyitja az ajtómat.

Nézem az élénksárga sátrat, és nemet intek.

– Tudom, hogy azt mondtad, nem vagy éhes, de a turmixuk isteni. Meg kell kóstolnod a datolyaturmixot vagy a csokis-mogyoróvajas turmixot, esetleg mindkettőt. Én fizetek.

– Datolya? – fintorgok. – Nem szívesen mondom, de ez szörnyen hangzik.

Nevetve a pulthoz vonszol, és rendel mindegyikből egyet, aztán leülünk a kékre festett padok egyikére. Nézzük a tengert.

– Na, melyik ízlik jobban? – kérdezi.

Megkóstolom mindkettőt. Olyan sűrűek és krémesek, hogy szívószál helyett kanállal kell ennem.

– Nagyon finom mindkettő. De meglepő módon a datolyás a finomabb. – Amikor felé nyújtom, eltolja a kezemet. Valami átvillan rajtam.

Van valami, ami sokkal több, mint a furcsa trükkjei meg az eltűnése. Ez a srác nem eszik!

Még végig sem gondolom, Damen a turmixért nyúl, és nagyot kortyol belőle. Jéghideg ajkakkal csókol meg.

– Lemegyünk a strandra?

Kézen fog, és össze-összeütköző vállal lesétálunk az ösvényen. Felváltva isszuk a turmixokat, de a nagyobb részét én szürcsölöm el. A strandon lerúgjuk a cipőnket, felhajtjuk a nadrágszárunkat, és sétálunk a lábujjainkat és a bokánkat nyaldosó jeges víz szélén.

– Tudsz szörfözni? – kérdezi.

Fellépek egy sziklarakásra, és nemet intek.

– Akarod, hogy megtanítsalak?

– Ebben a vízben? – A lábujjaim elkékültek a hidegtől. – Kösz, nem.

– Úgy gondoltam, búvárruhában.

– Csak ha prémgalléros – nevetek. A lábammal elsimítom a homokot, hogy leülhessek.

De Damen kézen fog, és a dagály vájta kis öblök mellett egy eldugott barlanghoz vezet.

– Nem is tudtam, hogy ez itt van! – Végignézek a sima sziklafalakon, a nemrég gereblyézett homokon és a sarokban felhalmozott törülközőkön meg szörfdeszkákon.

– Senki nem tud róla. Ezért van még itt a cuccom. Beleolvad a sziklába, a legtöbben úgy sétálnak el mellette, hogy észre sem veszik. Mondjuk a legtöbben úgy is élnek, hogy észre sem veszik, milyen kincs van a szemük előtt.

– Hogy találtad? – Leülök egy nagy, zöld takaróra, amit Damen leterített a barlang közepén.

– Nem vagyok olyan, mint a legtöbben – vonja meg a vállát.

Lefekszik, és maga mellé húz. A könyökére támaszkodva néz, amíg zavaromban fészkelődni nem kezdek.

– Mondd csak, miért bújsz ezek alá a szakadt cuccok alá? – Megsimogatja az arcomat, a fülem mögé kotor egy hajtincset. – Nem tudod, hogy milyen gyönyörű vagy?

Félrenézek és tetszik a bók, de szeretném, ha nem folytatná. Nem akarok belemenni holmi magyarázkodásba arról, hogy miért vagyok az, aki. Damennek nyilvánvalóan tetszene a régi önmagam, de ahhoz már késő. Az a lány meghalt, és engem hagyott itt maga helyett.

Egy könnycsepp csordul végig az arcomon, és megpróbálok elfordulni, hogy ne lássa. De szorosan ölel, nem enged, lecsókolja a könnyemet.

– Ever – sóhajtja rekedten, égő szemmel. A teste súlya hirtelen a világ legkényelmesebb melegségébe burkol, aztán forrósággá változik.

A szám végigfut az arcán, az állán, levegő után kapok, amikor az ajkunk összeér, és feltolul minden eddig elfojtott érzésem. Nem akarok harcolni, nem akarom elfojtani többé, csak normális akarok lenni! És mi lehetne ennél normálisabb?

Lehunyom a szemem, amikor lehúzza rólam a pulóvert, megadom magam, hagyom, hogy kigombolja a farmeromat és azt is levegye rólam. Az érintése nyomán ébredő, sürgető, csodálatos, álomszerű vágy csak egyvalami lehet: Szerelem.

De amikor a bugyimat próbálja lehúzni, hirtelen felülök, és ellököm magamtól. Akarom, hogy folytassa, vissza akarom húzni magamhoz, de nem itt, nem most, nem így.

– Ever... – A pillantásomat keresi, de csak rázom a fejemet, és elfordulok. Forró teste hozzám simul, és a fülembe súgja:

– Semmi baj. Tényleg. Aludj!

 Damen? – A félhomályban arra riadok hunyorogva, hogy nincs mellettem. Tapogatom a takarót, tényleg nincs ott. – Damen? - szólítom újra, de csak a hullámok távoli zúgása válaszol.

Felveszem a pulcsimat, és kibotorkálok a halványuló délutáni fénybe.

Nem látom sehol, hát visszamegyek a barlangba, és a táskámon egy cetlit találok:

Szörfözni mentem.

Majd jövök.

D.

A cédulával a kezemben kirohanok, és fel-alá keresgélek a parton, de csak két szörföst látok, mindkettő szőke, egyikük sem Damen.