Történetek..: 01/12/13

Január 9., péntek

Félig klassz nap, félig nem. Igazából életem legfurább

beszélgetését folytattam, de ez délután történt, addig a suliban

minden okés volt, tulajdonképpen semmi különös. Dave elhozta

nekem A szökés DVD-t, Arnolddal teszteltük egymást, különböző

általános kérdéseket tettünk fel egymásnak, meg ilyesmi. Ofőórán

Haller felhívta a figyelmünket arra, hogy a jövő heti versenyhéten

mindenki legyen tekintettel a nevezőkre, és a nem résztvevő

diákok segítsék és drukkoljanak az osztálytársaiknak. Az utolsó

óra után Virággal a szekrényünkbe pakoltunk.

– Akkor eljössz hozzám kori előtt? – kérdeztem, mire Virág

értetlenül meredt rám.

– Miért?

– Hogy együtt jöjjünk vissza – bólintottam. Virág még mindig

elég bután nézett, úgyhogy sejtettem, hogy valami gáz van.

– Én ma nem tudok menni korizni. Nem mondtam?

– Nem! – vágtam rá csodálkozva.– Akkor csak akartam. Na mindegy, az van, hogy ma délután a

matek miatt Gábor jön korrepetálni – rázta meg a fejét szomorúan.

– De jövő héten mehetünk.

– De nekem ma kell mennem. Korponay csak így tud jobb

jegyet adni – feleltem a szám szélét rágva.

Virág totál együtt érzett, de nem mondhatta le a korrepetálást,

és nem is vártam volna. Én a tesi ötösért korizgatok, ő viszont a

matek kettesért magol. Azért nem ugyanaz a kettő.

Délután igen rosszkedvűen mentem vissza a suli elé, ahol a

korisok gyülekeztek. Miután megérkeztem, Korponay közölte,

hogy mind megvagyunk, úgyhogy indulhatunk. Komolyan, az

egész úton úgy éreztem magam, mint valami kívülálló, közben a

hátizsákom húzta a vállam (nehéz a korim), és a réteges öltözködés

miatt melegem volt. Sajna, Virág nélkül totál bénán néztem ki,

egyedül, mindenkitől külön utaztam. Akiket ismertem, azokhoz

sem csapódhattam, mert Kinga az a-s lányokkal Cortezékhez

társult, és nem akartam Edina közelébe kerülni. Akit viszont

újabban nem lehet leszedni Cortezről, úgy viselkedik, mintha az

árnyéka lenne. Nagyszerű. Egy évnek éreztem, mire a

műjégpályához értünk, annyira hosszú volt az út így, egyedül. 

A pálya szélén megállva igazgattam a sálam, és betakartam vele

a szám, miközben lélekben felkészültem a szánalmas, elkülönített

órámra, ami a jégpálya bójákkal leválasztott részén várt rám.

Hunyorogva néztem vissza a többiek felé, akik kis csoportot

alkotva beszélgettek. Cortezre éppen Edina röhögött rá.

– Felkészültél? – állt meg előttem Korponay, visszazökkentve a

bambulásból.

– Igen – bólintottam.

Egy órán keresztül koriztunk, mármint én megmutattam, hogy

mit tudok, meg körbe-körbe korcsolyáztam, Korponay pedig

utasítgatott. Nincs mese, az ötösért meg kell dolgozni.

– Rendben, tartsunk egy kis szünetet, aztán még egy félóra, és

megvan az az ötös. Nyugodtan menj a büfébe vagy melegedj fel

kicsit. Tíz perc múlva találkozunk.Kifáradva néztem a tesitanár után, aki otthagyott a szeparált

részlegen. Egyedül nem volt kedvem a büfébe menni, főleg azért,

mert nem szívesen találkoztam volna senkivel, úgyhogy

kikoriztam a pálya szélére, magam alá húztam a pulcsim, és

leültem.

Lehajtott fejjel a kesztyűmet tanulmányoztam, ami, mondjuk,

nem túl érdekes, de akkor pont lefoglalt, amikor egy fehér korit

láttam megállni előttem. Felnéztem. És nem örültem. Kinga volt.

– Renáta, ennyi bénázás után remélem, megvan az ötösöd!

– Úgy tűnik – bólintottam, és ismét lehajtottam a fejem.

– Mi van? Mi a bajod? – kérdezte, hát, hogy is mondjam, nem

túl kedvesen. Inkább olyan türelmetlennek és idegesnek hatott,

mintsem komolyan érdeklődőnek.

– Semmi – vontam meg a vállam.

– Ugyan már! Rád van írva. Szóval, ha Virág hatására nem

lettél te is emós, akkor valami konkrét bajod van.

– Igen, lehetséges.

– Mi az? – kérdezte. Na, erre felnéztem.

– Komolyan azt hiszed, hogy annak mondom el, aki „okos, de

népszerűtlennek” titulált? – kérdeztem vissza őszinte

csodálkozással az arcomon. Kinga húzott egyet a copfján, és

megigazította a fülvédőjét, mielőtt válaszolt.

– Ezt jó szándékból mondtam. Hogy felismerd a gyengeséged.

Csak nem sértettelek meg? Ha fáj valami, az csak az igazság lehet,

kétlem, hogy valótlant állítottam volna.

– Te ismersz olyan kifejezést, hogy jó szándék? – néztem rá

felvont szemöldökkel, elkapva a mondat első felét. Kinga csípőre

tette a kezét.

– Nézd, Renáta. Felőlem tovább gyakorolhatod a cinizmust, bár

ezzel nem sokra mész. Főleg nem velem szemben, ugyanis lepereg

– vonta meg a vállát. – Viszont közlöm, hogy amíg búskomoran

ábrándozol, és azon töprengsz, hogy mennyire fáj az igazság, és

hogy vajon miért nem történik meg semmi, amit szeretnél, addig

más nem tétovázik… Remélem, ezzel tisztában vagy – közölte.

– Miről beszélsz?– Csak arról, hogy Cortez már most őrülten népszerű, Dina

feltett szándéka, hogy közelebb kerüljön hozzá, gondolom, ez elég

egyértelmű, a viselkedése ugyan közönséges, de határozott. És ha

ez még nem lenne elég, Cortez a tizenhatot tölti, emiatt jó pár

tizedikes lánynak is tetszik, arról nem beszélve, hogy jövőre jön

két kilencedikes osztály, új lányokkal, akik, bár nem tudom, miért,

biztosan rajta lógnak majd.

Kinga monológja annyira ledöbbentett, hogy meg sem tudtam

szólalni. Csak hebegtem. Komolyan.

– Hogy honnan tudom? – segített ki, kissé undok vigyorra

húzva a száját. – Kábé azóta tudom, hogy beleestél Cortezbe,

amióta te. Ébresztő! Én vagyok az, tudod, Kinga, felháborítóan

magas intelligenciahányadossal – mutatta be magát.

– Más is tudja? – kérdeztem, amikor végre meg tudtam szólalni.

– Nem hiszem, nem igazán foglalkoznak veled – vonta meg a

vállát, mire sóhajtva megráztam a fejem. Mindketten csendben

voltunk, én újra a kesztyűmet birizgáltam, Kinga meg egy helyben

csúszkált a korijával, mély karcokat vágva a jégbe. Végül sóhajtva

ellökte magát, és leült mellém.

– Na jó, ha már ilyen végtelenül szerencsétlen vagy, csak merő

kíváncsiságból érdekelne, hogy milyen lépéseket tettél az ügyben.

Hogyan szeretnél közelebb kerülni hozzá?

– Karácsonyra kaptam egy gördeszkát – feleltem. Kimondva ez

őrülten szánalmasan hangzott. Kinga azonnal felnevetett.

– Gratulálok. Amíg te nevetségessé téve magad megpróbálsz

rajta maradni egy gördeszkán, addigra Cortez körülbelül a hatodik

barátnőjén lesz túl. Renáta, ez szánalmas!

– Akkor mit kéne tennem? Eddig is csak a korrepetálás kötött

össze minket, azóta meg árnyékként követik más lányok! – keltem

ki magamból felháborodottan.

– Hát ez az! Nem igaz, hogy nem hoz lázba a versenyhelyzet!

Állj a sarkadra, és mondd azt, „ha Cortezt millió lány veszi körül,

akkor is én leszek az az egy, aki mindet félre tudja lökni”!

– Én ilyet nem tudok mondani. Nem vagyok te – tártam szét a

karom értetlenül.

– Ez elég nagy baj!– Oké, te hogy csinálod? Hogy van az, hogy ahol megjelensz,

ott csend lesz és figyelnek rád?

– Ez egyszerű pszichológia. Vagy megfélemlítés. Kinek hogy

tetszik. Renáta, ez olyan nevetséges! Nem hiszem el, hogy

megsértődtél azon, amit mondtam…

– Népszerűtlennek neveztél – vágtam közbe.

– És még okosnak gondoltalak – motyogta az ég felé nézve. –

Nem vetted észre, hogy azt mondtam, okos, de népszerűtlen? Ez

az, amin lehet és kell is változtatni. Vegyük például Edinát. Ő

buta, de népszerű. Ő ezen nem tud változtatni, okosabb sosem lesz.

Te még lehetsz népszerűbb. Csak az a baj veled, hogy nem vagy

nyitott.

– Hogy érted?

– Állandóan ugyanazokkal vagy. Ugyanott. Minden szünetben

Arnolddal és Virággal állsz az udvaron, és fájdalmas arccal

meredsz Cortezék felé.

– Arnold és Virág a barátaim. Azokkal vagyok, akikkel szeretek

lenni – szóltam közbe, mert Kingának sok mindent eltűrök, de azt

nem, hogy őket bántsa.

– Jó, én ezt értem. De addig, amíg ti egy társaságot alkottok,

senki nem fog közeledni hozzád. Sosem vagy egyedül. Most

őszintén, láttad már, hogy szünetekben ugyanazokkal

mutatkozom? Nem! – bólintott.

– Az a-s lányok mindig veled vannak – mondtam, mire Kinga

legyintett.

– Ők csak a gardedámjaim – közölte, mire döbbenten néztem

rá. – Társalkodónők – tette hozzá.

– Tudom, mit jelent a gardedám – szóltam. – Csak azon

lepődtem meg, hogy így minősíted őket.

– Mégis, mit csináljak velük? A nyomomban vannak, én pedig

hagyom. Különösebben nem zavarnak, egyik ostobább, mint a

másik. Mindegy, ez nem számít. A lényeg, hogy szinte minden

lehetőséged megvan arra, hogy más diákkal is kapcsolatot teremts.

De képtelen vagy rá. Ott van az olvasókör. Csakhogy állandóan ott

van veled Arnold. Ott a suliújság. De oda is Arnolddal érkezel,

vele távozol. Ha népszerű akarsz lenni, akkor ismerj meg jobban másokat, és ne érd be annyival, hogy ismerősnek jelöltek a

közösségin.

– Oké – vontam meg a vállam. – És a Cortez-dolog?

– Hát. Nehéz ügy. Tizenhat éves, spanyol becenévvel, más

kontinensen élő diplomata szülőkkel, gördeszkával, haverokkal…

Már most tekintélye van, ami kilencedikben nagy szó. Érd el, hogy

komolyan észrevegyen.

– Hogy? Te mit tennél?

– Nem vagyunk egyformák. Én valószínűleg kikényszeríteném

az érdeklődését, vagy így, vagy úgy.

– Ezt passzolom – mosolyodtam el.

– Gondoltam. Jön Korponay – állt fel, és letörölte a nadrágját.

– Figyelj – néztem fel rá. – Szerinted Edina…

– Nem tudom, eléggé nyomul – válaszolt közbevágva.

– Igen, azt látom – ráztam meg a fejem csalódottan.

– Fogd fel úgy, mint egy versenyt! Renáta, azért te is tudsz

nyerni, ha nagyon akarsz – közölte, és azt hiszem, ez tőle nagy

elismerés.

– Kinga – néztem fel rá kicsit elérzékenyülve. – Köszi. Ez most

tényleg nagyon jólesett.

– Jaj, ne! Ne érzelmeskedj, hanem szedd össze magad!

Másképp nem megy – vonta meg a vállát, és ismét húzott egyet a

szoros copfján.

– Kérdezhetek valamit?

– Igen?

– Neked nem fájnak a hajhagymáid? Rémesen szoros a copfod.

– De fáj – bólintott. – Csak tűröm, mert jól áll – mondta, majd

lendületesen megfordult, és visszatért a korcsolyázókhoz.

– Renáta, azonnal állj fel, megfázol! – szólt aggódva Korponay,

mire felpattantam.

Komolyan, azt hiszem, életem legfurább beszélgetése volt, nem

tudom, hogy Kinga szánalomból öntött belém lelket vagy csak

mert zavarta az esetlenségem, de ami azt illeti, valamit segített.

Ugyanis a hazafelé vezető úton pofátlanul odaálltam a

társaságukhoz, közvetlenül Cortez és Dave közé, és… Na jó, csak ennyi volt, nem beszélgetett velem senki, viszont ott álltam! Akkor

is!

Megfagyott végtagokkal, piros arccal, náthásan és fáradtan

értem haza.

– Megvan a tesi ötös – szóltam anyuéknak kimerülten, akik

döbbenten néztek rám. – Azt hiszem, egy óráig fogok a forró

zuhany alatt állni. Jó éjt – intettem, és felbaktattam a szobámba.

Kinga: 5/5* – őszintén beszélt hozzám, és mindent összevetve

azt hiszem, jót akart, akkor is, ha hazafelé ugyanolyan undok dög

volt, mint eddig. Csak néha viselkedik emberként, de akkor

nagyon.

Virág: 5/5 – több mint két órát beszéltünk msn-en, totál

ledöbbent a kingás sztorin. Azt hiszem, ezt még többször

megvitatjuk.

Cortez: 5/5* – bár nem beszéltünk, a csillagos ötös jár neki.

Már csak azért is, ahogy kinézett a koripályán. 

Tesi: 5/5 – Megvan az ötös. Minden tárgyból, kivéve a rajzot.

Pff. 

Január 12., hétfő”

Elkezdődött a Szent Johanna tanulmányi versenyhete. Erre totál

fáradtan, begyűrődve ébredtem, a fejemben összevissza kavargott

egy csomó kvízkérdés meg A szökés, amit apuval elkezdtem nézni

a hétvégén. És így, hogy már egypár részt láttam, komolyan nem

értem, hogy mitől annyira jó! Ez biztos valami fiúdolog, amit

nekem nem kell tudnom. Erről ennyit.

Cortez, Ricsi és Zsolti a suli előtt ácsorogtak, az érkezésünkre

abbahagyták a beszélgetést.

– Mi újság? – kérdezte Ricsi.

– Izgulok – válaszoltam hatalmasat sóhajtva.

– Mire mész ma? – nézett rám Cortez. Oké, ehhez

hozzátartozik, hogy bár tényleg begörcsöltem a verseny miatt, Cortez mélykék szemébe nézve egészen másfajta idegesség kerített

hatalmába.

– Irodalom – nyögtem ki. Cortez értetlenül megvonta a vállát.

– Azért izgulsz? Te? Mindenkit leversz – közölte tök

természetesen. Te jó ég! Ez bók volt? Vagy elismerés? Esetleg

burkolt szerelmi vallomás? Na jó, az biztos nem, de akkor is.

Wow. 

– Hé, Reni – húzta maga elé Zsolti a táskáját. – Tessék,

szerencsesüti. Jobban vág majd az agyad – nyújtott át egy muffint.

Csak tudnám, hogy Zsolti táskájában mit keres muffin? És vajon

milyen ételek lehetnek még ott?

– Köszönöm, anyutól már kaptam csokit. De tudod mit? Nem

árthat – vontam meg a vállam, és mosolyogva elvettem.

Virággal egész álló nap görcsöltünk, ő a matekjavítás, én pedig

a verseny miatt. Ráadásul egyre inkább lámpalázas lettem, ugyanis

mindenki sok sikert kívánt. Tényleg mindenki. A tanárok, az

osztálytársaim, a suliújságosok, néhány felsőbb éves, akiket csak

látásból ismerek, sőt amikor ebédszünetben forró csokit vettünk a

büfében, a büfés néni az enyémbe dupla adag csokit tett, hogy „jól

serkentse az agyam”. Oké, ez mind kedves, de összesen annyi

csokis cuccot sóztak rám a nap folyamán, hogy agyserkentés

helyett garantáltabb az émelygés. Mindegy.

Utolsó órán, matekon, Gazdag a két jegy között állókat

feleltette. Virág pontosan huszonöt percig állt a táblánál, szörnyen

kínos volt. Egyetlenegy dolog mentette meg. Hogy az egyenletnek

nem volt megoldása, így hiába erőlködött, a tanárnő végül

leültette. Átcsúszott. Megvan a kettes. 

Csengetéskor gyomorgörccsel felpattantam a helyemről,

mennem kellett az irodalomra. Jaj.

– Reni, menni fog! Edd meg a sütit! – kiáltotta Zsolti, amikor

elindultam az ajtó felé.

Mosolyogva visszanéztem a teremre, szinte minden

osztálytársam szólt néhány biztató szót, még Kinga is. Igaz, ő azt

mondta, „ne hozz szégyent az osztályra, hanem minimum érj el egy helyezést”. De tőle ez kedvességnek számít. Arnold és Virág

lekísértek a könyvtárhoz, aminek az ajtaja előtt már várakozott a

többi versenyző.

– Tessék, vedd fel. Szerencsét hoz – vette le Virág a nyakából a

láncát, amin egy P medál lógott. (P, mint Pete Wentz. Hát, rosszul

áll a helyzet, ha Pete Wentz segítsége kell a versenyhez. Mindegy,

azért kedves volt, és természetesen felvettem.)

Máday, Kardos, Vladár és Barka lépkedtek felénk a folyosón.

Ők mind felügyelőnek jöttek. (Borrel ig., Gazdag, Gondos és Mr.

O’Realy az egy időben lévő matekversenyen felügyeltek).

– Idő van! Sok sikert. Itt várunk – bólintott Arnold.

– Reni, csináld meg! – ölelt át szorosan Virág, majd Arnolddal

együtt hátráltak.

Kardos kinyitotta a könyvtár ajtaját, és felénk fordult.

– Minden diáknak sok sikert kívánok. A terembe lépve

foglaljatok helyet, egy toll kivételével semmi ne legyen nálatok.

Akinél táska, telefon, könyv vagy bármi egyéb van, még gyorsan

felviheti a szekrénybe.

Egy tizenkettedikes és egy tizedikes lány elfutott

(mindkettejüknél táska volt), mi, többiek, pedig bementünk a

könyvtárba. Az ajtóból még egy pillanatra visszanéztem, Virág és

Arnold összeszorított ököllel hadonásztak felém. Te jó ég, a

pulzusom, azt hiszem, az egekbe szökött, párszor levert a víz, de

végül sikerült leülnöm egy padhoz. A tollamat a kezem között

forgatva vártam, hogy elkezdjük. A két lány nagyon hamar

visszaért, gyorsan helyet foglaltak, úgyhogy mind megvoltunk.

Mind a tizenheten.

– Rendben – szólalt meg Kardos, és kivette a mappájából a

nagy alakú borítékokat. – Kilencven perc áll a rendelkezésetekre,

kizárólag a borítékban található papírra írhattok, kék, illetve fekete

színű tollal. A lapok tetején lévő kódszámra ne írjatok, mert a kód

kivehetetlensége esetén érvénytelennek számít a munkátok. Sem

nevet, sem osztályt nem írhattok a lapokra, a borítékon lévő

jelölőcímkét a kézhezvételt követően szedjétek le. Mikor

elkészültetek, a borítékot leragasztjátok. Jó munkát!A négy felügyelőtanár egy pillanat alatt kiosztotta a borítékokat.

Egyébként ez a kódos dolog nagyon jó, merthogy a javítás

névtelenül és személytelenül zajlik, így az eredményt semmiképp

se tudja befolyásolni sem egy esetleges jó tanár-diák viszony, sem

pedig egy esetleges rossz. Minden diáknak van egy ilyen kódja, de

azt, hogy kinek mi, csak az igazgató tudja, ez az ő gépén lévő

adatbázisban van. Azért ez így elég korrekt.

Átvettem a borítékom, letéptem róla a sárga címkét, amin a

nevem szerepelt, és zsebre gyűrtem. Innentől mindenki számára

anonim lett a dolgozatom. Izgatottan kibontottam a borítékot,

kivettem belőle az öt A4-es lapot (mindegyik jobb felső sarkában

ott szerepelt a kódszámom). Ezen kívül a borítékban csak egy kis

alakú, nyomtatott papír állt. A feladat. Lehunyt szemmel

sóhajtottam egyet, majd felfordítottam a kis lapot. Nem is tudom

már, hogy miért imádkoztam, talán Shakespeare-ért, vagy Jane

Austenért, esetleg Dickensért, de mindegy, mert egyik sem talált.

Viszont akkora kő esett le a szívemről, amikor megláttam a

nyomtatott sort, hogy kis híján lezuhantam a székről. William

Golding: A legyek ura. Hűűűűű!  Mielőtt nekiestem volna,

megfogadva Arnold tanácsát, átgondoltam az egészet, és csak

aztán kezdtem el írni. Nyolcvankét perc alatt lettem kész, addig

folyamatosan írtam, nem kapkodtam el, felépítettem, széttagoltam,

külön foglalkoztam az íróval, a történettel, a regény születésének

körülményeivel, a jelentésével, a társadalmi és politikai

üzenetével, úgyhogy szinte végszóra fejeztem be. Zsibbadt aggyal,

mégis büszkén és főleg megkönnyebbülten ragasztottam le a

borítékom. Kardossal (aki végig keresztbe font karral állt a padok

előtt) összetalálkozott a tekintetünk, mire elmosolyodtam. Mert túl

lettem rajta! Vladár odalépett a padomhoz, és elvette a borítékot.

– Kimehetsz, de halkan hogy ne zavard a többieket – suttogta,

és ellenőrizte, hogy nem maradt-e rajta a nevem a borítékon.

– Köszönöm – bólintottam, és a lehető leghalkabban

kisurrantam a könyvtárból.

Virág és Arnold az aulában ücsörögtek, és amikor megláttak,

mindketten felpattantak.

– Mondd, hogy sikerült! – ugrándozott Virág.– Nem, maradj már, Virág! – hurrogta le Arnold. – Mondd,

hogy mit kaptál!

– A legyek ura – feleltem, mire Arnold megkönnyebbült arccal

bólintott.

– Az jó hír? – nézett körbe Virág értetlenül.

– Jó – vágtuk rá egyszerre, és elnevettük magunkat. Virág pedig

ujjongva szökdécselt egészen addig, amíg a portás rá nem szólt,

hogy ne sipákoljon.

Amúgy hozzátartozik, hogy amíg az aulában beszélgettünk és

részletesen elmeséltem mindent, a könyvtárból kiszállingózó

diákok vegyes érzelmekkel haladtak el mellettünk. Hallottam

olyat, hogy „pofonegyszerű volt, biztos megnyerem”, ezt egy

tizenkettedikes fiú mondta, meg volt olyan is, hogy „ezer éve

olvastam a könyvet, nem is emlékeztem rá”. Ezt egy

tizenegyedikes lány mondta. Hazafelé latolgattuk az esélyeimet, de

kilencedikesként én úgy érzem, a részvétel volt a fontos.

Irodalomverseny: 5/5* – mindegy, hogy milyen lett. Ott voltam,

és nem égtem be. Ez a lényeg. Meg hogy túléltem.

Msn: 5/5* – Andris, Robi, Ricsi, Cortez (!!), Zsolti, Dave,

Jacques, Kinga (!!!)… Mind üzentek, hogy mi volt. Hű. 

Január 13., kedd

Bár még hátravan a műveltségi verseny, úgy érzem, a nehezén

már túl vagyok, éppen ezért vidáman ébredtem. A félévim lezárva,

az irodalomverseny megvolt. Minden okés.

Ma a francia, angol és infó tanulmányi versenyen volt a sor,

ebből kettőben érdekelt volt az osztályunk (Arnold francia, Andris

és Robi infó), úgyhogy nagyrészt azzal telt a nap, hogy őket

biztattuk.

Suli után Virággal az aulában vártuk, hogy véget érjenek a

versenyek. És nem voltunk egyedül. Ugyanis Cortez, Ricsi, Dave

és Zsolti az infósokat várták. Közben pedig óriási gondban voltak.

Vagyis csak Ricsi.– Komolyan, mit csináljak? Holnap kémiaverseny!

– Ne gyere el – rázta a fejét Dave.

– Azt nem lehet. Gondos berágna.

– Betegedj le – vonta meg a vállát Virág.

– Máról holnapra? Kissé gyanús lenne. Mindenképp gyere

suliba – szólt Cortez.

– Kitalálunk valamit. Mit szólsz a mobilpuskához?

Megszerkesztjük. Rátöltjük. Kimásolod. Ennyi – közölte Dave.

– Ez nem olyan egyszerű. Négy felügyelőtanár és csak egy toll.

Ebből áll a verseny – szóltam közbe, mert legalább már volt

tapasztalatom.

Folyamatosan tanakodtunk, Zsoltitól és Dave-től egyre

elképesztőbb ötletek hangzottak el, mint például ájuljon el,

hányjon, színleljen pánikrohamot… Szegény Ricsi meg totál

kétségbe van esve. Arnold alig egy órával a franciaverseny kezdete

után kijött a nyelvi előadóból.

– Hogy ment? – siettem hozzá gyorsan.

– Jól. Két részből állt, szövegértés és nyelvtan. Mindkettőt

megcsináltam.

– Gratulálok – mosolyodtam el, miközben elindultunk haza.

Műveltségi verseny: 5/? – majd holnap meglátjuk…

Ricsi: 5/1 – gőzöm sincs, hogy vágja ki magát a kémiaverseny-

ügyben…

Vacsi: 5/1 –  nem tudom, mi lehetett, csirkés volt meg

szószos, meg fura…

Pótvacsi: 5/5* – apuval feltaláltuk magunkat. Egy órával a

„rendes” vacsora után, a konyhapulton ülve lekváros fánkot ettünk.

Egyszer tuti lebukunk. 

Szökés: 5/1 – Apu ma reggel nemcsak kitett minket a sulinál,

hanem kölcsönkérte a fiúktól a második évadot. Klassz, hogy

nekem fél év alatt nem sikerült az, ami apunak öt perc alatt. A

közös téma. Erről ennyit. Pff

.Január 14., szerda

Vicces nap! Bár reggel kicsit stresszesek voltunk Virággal (ő a

rajz miatt, én a műveltségi miatt), de ahogy beértünk a suliba, ez

teljesen elmúlt. Ugyanis ma nem lehetett nem Ricsire figyelni.

– Oké – kezdte, ahogy meglátott minket. – Második óra kémia,

addigra rosszul kell lennem! Gondolkozzatok!

Így kezdte. Cortez, Dave és Zsolti betegre nevették magukat a

szerencsétlenségén. Nem vicc, tényleg ki kellett valamit találni,

mert utolsó óra után egyszerre kezdődött a kémia-, a műveltségi és

a rajzverseny.

– Kéred a szendvicsem? Az lehet, hogy kiüt – ajánlottam fel,

mert anya reggel chilis-sonkás-sajtkrémes croissant-t csomagolt,

ami nemcsak hangzásra, de ránézésre is rémes.

– Én szívesen megeszem – vonta meg a vállát Virág, miután

Ricsi közölte, hogy nem meghalni akar, hanem csak lógni egy

kicsit…

– Tessék – adtam át Virágnak az uzsonnám, aki nemhogy

megette, még ízlett is neki. Fura. Nagyon fura.

A kémia előtti szünetben kezdett szorulni a hurok, úgyhogy

gyorsan kellett cselekedni.

– Figyelj – rázta meg a fejét Dave, miközben Barka tanárnő

kiment a teremből –, bekenjük a fejed krétaporral. Attól lesápadsz,

és elkéredzkedsz Gondostól. Ő megsajnál, hazaküld…

– Nem jó – vágott közbe Cortez. – Tuti megnézi, hogy lázas-e.

Akkor lejön a krétapor.

– Igaz – bólogatott Ricsi.

– Akkor fuss pár kört az udvaron. Kipirulsz, izzadsz… – agyalt

Zsolti.

– De az elmúlik óra közben. Nincs mese. Végem van – tárta

szét a kezét tanácstalanul Ricsi. Őszintén sajnáltam, főleg, mert

részben miattam lett kitűnő kémiából. Meg azért is, mert még a

vegyjeleket sem ismeri, így kémiaversenyre menni. Pff.

– Remélem, felkészültél a versenyre, Ricsi. Öröm lesz látni,

ahogyan az üres lapod felett számolod a perceket és azon

gondolkozol, hogy fogod ezt megmagyarázni. Így jár, aki csal –lépett hozzánk Kinga. Nem kell mondanom, mindannyian unottan

és idegesen néztünk rá.

– Figyelj, most tényleg nincs szükségünk a kibírhatatlan,

tenyérbe mászó stílusodra. Mi lenne, ha egyszer jó fej lennél és

segítenél? Vagy csak lépj le – szólt rá durván Cortez, mire Kinga

felvonta a szemöldökét.

– Csalással lett kitűnő, és még sajnáljam, mert versenyre

küldik? – háborgott.

– Mit vagy úgy oda? Te is ott leszel, biztos jól megírod. Akkor

meg? Van hét percünk, hogy Ricsit kiüssük – rázta a fejét Cortez.

– Hát, már kezd sápadni magától – nézett fel Virág a szemébe

lógó haja alól.

– Kinga, tényleg nincs semmi ötleted? – kérdeztem, hátha

megint kedve támad emberként viselkedni. – Ha lebukik, az az

egész osztályt minősíti – tettem hozzá, remélve, hogy ez hat. És

bejött! Kinga csípőre tette a kezét.

– Mégis milyen diákok vagytok ti? Az alaptrükkökkel sem

vagytok tisztában! – húzta maga elé a táskáját, és kirántotta a

vonalzóját. Ricsi riadtan hátrahőkölt.

– Mit akarsz ezzel?

– Nyugi. Megmentem a becsületünket. De hozzáteszem, ha a

második félévben is Renátáról másolsz, többé nem számíthatsz

rám! – közölte, majd a vonalzójával arcon csapta Ricsit.

– Au! Megvesztél? – kapott Ricsi az arcához. – Mi a fenét

csinálsz?

– Bízz bennem. Kémián Gondos magától észreveszi, hogy baj

van – felelte, és újra csapkodni kezdte a vonalzójával Ricsi fejét.

– Miért nem pofozod? – röhögött Zsolti, aki igazán élvezte a

műsort.

– Látszik, hogy nem vagy egy észlény. Az ujjnyomok

meglátszódnak. A vonalzó szabályos nyomot hagy az arcon,

kipirul, ráadásul a csípős fájdalomtól könnybe lábad a szem, ami

fáradt, beteg hatást kelt.

Mosolyogva figyeltük, ahogy Kinga csapkodja Ricsi arcának

mindkét oldalát. Azt hiszem, még élvezte is. Mármint Kinga. De a

lényeg, hogy a kémiaterembe érve Ricsi arca lángolt, a szeme fátyolos volt, és amikor rájátszott azzal, hogy bágyadtan bámul és

nyakig felhúzza a pulcsiját, totál eredeti hatást ért el.

Gondos becsapta maga mögött a labor ajtaját, és az osztály felé

fordult. Elkezdte, hogy Kinga és Ricsi készüljön fel a délutáni

versenyre, amikor megakadt a szeme a padunkon.

– Richárd, minden rendben? – nyújtogatta a nyakát Gondos.

– Igen, tanárnő. Csak kicsit fázom – felelte, még jobban

összehúzva magán a pulcsiját.

– Beteg vagy?

– Nem, jól vagyok – rázta a fejét. Az első padokból mindenki

hátrafordult, és visszafojtott röhögéssel nézte a jelenetet.

– Nem úgy tűnik. Gyere ide – hívta magához. Ricsi erőtlenül

feltápászkodott, és kivánszorgott a tanári asztalhoz.

– Szörnyen nézel ki. Miért nem maradtál otthon? Ez nem játék!

– A verseny miatt. Nem akartam lemaradni – rázta a fejét, és a

mondat második felébe beleköhögött. Na, ez azért már túlzás!

– Richárd, bár nagyra értékelem az igyekezeted, és tudom, hogy

milyen fontos a kémiaverseny, a felelőtlenséget nem tűröm. Ezzel

feküdnöd kéne! Menj a portára, hívom a szüleidet – közölte

Gondos ellentmondást nem tűrő hangon.

– De a verseny… – nézett csalódottan Ricsi. Komolyan, azon

imádkoztam, hogy hagyja már abba, mert a végén mind lebukunk.

– Ne törődj vele, majd jövőre ismét benevezel. Most az a

fontos, hogy meggyógyulj. Isten ments, hogy felelősségre

vonjanak, amiért ilyen állapotban veszel részt rajta – közölte

Gondos, majd kérdőn a karjait dörzsölgető Ricsire nézett. – Biztos

nem futottál? Annyira kipirult az arcod!

– Nem, csak ültem – bólogatott Ricsi.

– Gyorsan, a portára, én addig megkeresem az osztályfőnököd,

és értesítem a szüleidet.

Ricsi fájdalmas arccal bólogatott, és hátat fordítva a tanárnak,

elindult az ajtó felé. Közben mosolyogva kacsintott egyet, és

felmutatta a hüvelykujját. Kinga unottan a plafonra nézett.– Jobbulást – szóltam Ricsinek, mert gondoltam, elég feltűnő,

ha szó nélkül elengedjük. Erre a többiek is észbe kaptak, és

mindenki szólt pár kedves szót.

Ebédszünetben az udvaron Virággal folyamatosan Ricsi

elképesztő produkcióját elemeztük.

– Már sziszegtem, hogy hagyja abba, mielőtt Gondos

megengedi, hogy maradjon – nevetett Virág.

– Aha, én is féltem, hogy túljátssza – bólogattam. Az árkádok

alatt álló Dave letette a telefonját, és felénk igyekezett.

– Minden oké, most beszéltem vele – közölte.

– Mit mondott a doki? – érdeklődtem. Ugyanis Ricsi anyukája,

amikor érte jött, közölte, hogy azonnal mennek az orvoshoz.

– Hát azt, hogy fogalma sincs, mi lehet ez, de maradjon otthon

pár napig. És kenje az arcát krémmel, mert valami kicsípte –

röhögött.

– Vonalzóra tuti nem gondolt – mosolygott Virág.

– Nem, arra nem. Mentek ma valamire? – kérdezte Dave.

– Igen. Rajz és műveltségi – mutattam Virágra, majd magamra

és Arnoldra.

– Oké, sok sikert nektek. Drukkolunk – bólintott Dave, és

visszament a többiekhez.

Mosolyogva néztem utána, miközben a sulirádió folytatta a

Hooligans szünetet, a Királylány után rögtön a Paradicsomot

kezdték játszani. A számot hallgatva megittuk a maradék forró

csokinkat, és mivel baromi hideg volt, visszaindultunk a terembe.

Utolsó óra után a folyosón elköszöntünk Virágtól.

– Ügyes legyél – szorítottam meg a kezét.

– Oké, ti is. Kell a szerencseláncom? – mosolygott.

– Nem, legyen nálad. Nekem már segített irodalmon. Most te

jössz – biztattam, miközben Arnolddal együtt elindultunk az

infóterem felé, Virág pedig a másik irányba.

Kinga rohant el mellettünk a folyosón, kis híján fellökve

minket.

– Kinga, várj! – szóltam utána. – Kémiára mész?– Igen, de elkések, mondd, mi van?

– Semmi. Csak sok sikert – mondtam, mire megdöbbent. Azt

hiszem, nincs hozzászokva, hogy valaki gúny nélkül mond ilyet

neki.

– Ó. Kösz. Nektek is – felelte kicsit furcsa arccal, aztán már

rohant is le a lépcsőn.

Az infóterem bejáratánál tizenhárman gyűltünk össze,

kilencedikből csak mi ketten, a többiek mind idősebbek voltak.

– Felkészültetek? – lépett hozzánk Timi, aki szintén nevezett.

– Úgy-ahogy – vontam meg a vállam. – Te?

– Nagyjából. Ügyesek legyetek. Arnold, tőled minimum egy

helyezést várok – mosolygott kedvesen.

Tölgyessy, Kardos, Máday és Korponay megálltak a teremnél.

Ezen a versenyen őket kaptuk felügyelőnek.

– Na, most már izgulok – néztem Arnoldra, miközben

bementünk.

– Nem kell. Jó lesz ez – nyugtatott a saját stílusában, majd

leültünk két egymás melletti géphez.

A monitorokon a Szent Johanna lógója ugrált egyik sarokból a

másikba. Ahogy a tanár kérte, senki nem nyúlt a gépekhez, csak

türelmesen vártuk, hogy mi következik. Kábé ugyanaz, mint az

irodalmon. Kilencven perc, hatvan kérdés, ha valamit nem tudunk,

kihagyjuk és visszatérünk rá később. Ha befejeztük, a kódszámmal

együtt elmentjük a feladatot, és bezárjuk a programot. Miután

Máday végigmondta, engedélyt adott a kezdéshez. Mindenki

visszafordult a saját gépéhez, és megfogtuk az egereket. A

képernyők egymás után töltődtek be. Egy (Tölgyessy által

készített) kvízprogram várt ránk, ami különböző kérdéseket tett

fel, négy válaszlehetőséggel. Érdemes volt kihagyni, amit nem

tudunk, mert a későbbiekben nem lehetett módosítani, csak az

átugrott kérdések jöttek vissza a végén. Mellesleg az első tíz

kérdés pofonegyszerű volt, aztán egyre keményebbek jöttek, végül

az ötvenedik kérdéstől már egymás után ugráltam át. Baromi

nehéz volt. Nem baj, akkor is megcsináltam!

Az aulában várakoztunk (Virág még nem végzett), és Arnolddal

a megoldásokat elemeztük.– Az évszámok rendben voltak, az idegen kifejezéseknél

bukhattam pár pontot – szóltam.

– Igen, gondoltam rád a harmincnégyesnél. Az angol miatt –

bólogatott.

– A franciából próbáltam következtetni, de nem ment könnyen

– vontam meg a vállam.

Virág ugrándozva jött le a lépcsőn, tiszta festék volt.

– Hogy ment?

– Jól. Szépet festettem.

– Mi volt a téma?

– Hát, először nem értettem – kezdte mesélni. –, mert csak

annyi volt a lapon, hogy október. Aztán rájöttem.

– Gondolom, az október a kulcsszó volt… – bólogattam.

– Pontosan!

– Virág, remélem nem gitárost vagy mangát festettél – szólt

Arnold, mire Virág csillogó szemmel megrázta a fejét.

– Nem! Tájképet.

– Akkor még van esélyed – jegyezte meg Arnold, majd

mindhárman kimentünk a suliból, és hazaindultunk.

A dombon felfelé baktatva a Cápa zenéjére lettem figyelmes. –

A telefonod – szólt rám Virág. –Ja, igen, tényleg.

Kinga hívott (a zenét még nem szoktam meg, de az tuti, hogy

találó). Közölte, hogy remekelt a kémiaversenyen. Mondtam, hogy

örülök. Még hozzátette, hogy reméli, mi sem „bénáztunk”, aztán

lerakott, mert ment edzésre. Oké, tény, hogy sosem leszünk

legjobb barátok. De újabban tudunk úgy beszélni, mint két ember.

Haladás.

Otthon apunak odaadtam A szökés második évadját, amit el is

kezdett nézni. Nélkülem. Hát, nem fogok bevágódni azzal, hogy én

is nézem. Nem is baj. Majd ha végre nem lesz latyak, sár, csúszós,

lefagyott utak, akkor gördeszkázom. Hátha nagyobb sikerem lesz.

 Viszont a film helyett msn-eztem egy órát Virággal, aztán

kiolvastam a Robinson Crusoe-t. Mert ez sokkal inkább én vagyok.

Scofield meg biztos megszökik úgy is, ha nem látom.Műveltségi: 5/4 – két kérdést biztos rontottam. Nem baj, majd

jövőre.

Cortez: 5/5 – ma egész sokat beszéltünk. Persze Ricsi miatt, de

akkor is. 

Ricsi: 5/5* – Oscart neki…

Sulirádió: 5/5 – A stúdiósok nem bírtak magukkal, bemondták,

hogy a következő dalt Marie Curie küldi Ricsinek, jobbulást

kívánva neki. Máday tombolt, mi viszont jót nevettünk. 

MSN: 5/5 – Andris és Jacques is érdeklődött, hogy mi volt a

műveltségin. 

Január 15., csütörtök

A Szent Johanna tanulmányi versenyhetének utolsó napja. Mára

maradt a versmondás és a sakk. Mivel a sakk zárt ajtók mögött, az

infóteremben zajlott, a versmondás pedig a tornateremben (nézők

előtt), egy csomóan menni akartak. Amúgy a nap tanítási része

laza volt, a holnap kiosztandó féléviről és a versenyekről volt

leginkább szó, egyedül matekon haladtunk tovább az anyaggal, a

többi óra csak úgy elment. Amikor kicsöngettek az utolsó óráról,

lekísértem Arnoldot a sakkra.

– Verd szét a gépet – biztattam.

– Meglesz. Jó szórakozást – intett, miközben Tölgyessy három

tanár kíséretében megnyitotta az infóterem ajtaját.

– Neked is. Ügyesen! – integettem, aztán amikor Vladár szúrós

szemmel rám nézett, inkább elosontam.

A tesiterem lelátói megteltek, még jó, hogy Virág foglalt helyet.

Zsolti, Cortez és Dave az előttünk lévő sorban ültek, mellettünk

Andris, Robi, Jacques és Gábor. Fölöttünk meg az a-s lányok.

Borrel igazgató úr megkopogtatta a színpadra felállított mikrofont,

és figyelmet kért. Szólt pár szót a verseny komolyságáról, és hogy

ha bárki zavarja az előadást, az a résztvevőknek árt. Zsolti előttünk

kibontott egy csokit, mire meglöktem a vállát.

– Nem moziban vagy, ne csörögj – néztem rá mérgesen, mert a

színpadra fellépett az első résztvevő, egy 10/b-s lány. A lelátókon ülő osztálytársai megtapsolták, aztán mély csend borult az egész

teremre.

A színpad előtt négy széken helyet foglaló zsűri (Kardos, Borrel

ig, Máday ig. helyettes és a könyvtárosnő) bólintott, hogy

kezdheti, mire a lány szavalni kezdett.

Kinga a hatodik volt, mikor bemondták a nevét, hangos

üdvrivalgásban törtünk ki, Zsolti és Dave még fel is állt, hogy

hullámozzanak. Igaz, ehhez csak ketten voltak, de azért ötletes

volt. Kinga egy pillantást vetett felénk, azt hiszem, valami büszke

mosolyféle suhant át az arcán (elvégre mégiscsak hangos

szurkolótáborral rendelkezett), majd megköszörülte a torkát, és

belekezdett. Balassi Adj már csendességet című versét szavalta,

elképesztően átélt és szép előadásban. Komolyan, még én is

ledöbbentem. Mikor végzett, jó öt másodpercnyi hatásszünet

következett, és csak azután kezdtünk tapsolni. De akkor igen

hangosan.

A négy fős zsűri pontozott (ez az egy verseny nem kód alapján

zajlott, mert úgy igen nehéz lenne), aztán már jött is a következő

versenyző. Mikor véget ért az utolsó versenynap utolsó verse,

kimentünk az udvarra, ahol Arnold már várt minket.

– Mielőtt kérdezitek, agyonvertem a gépet – mondta. Én ezen

nem lepődtem meg. – Kingának hogy sikerült? – kérdezte, de

helyettünk a tornateremből éppen kilépő Kinga válaszolt.

– Jól. De ez nem meglepő – közölte. A négy a-s lány mögötte

ácsorgott, és várták, hogy továbbmenjenek.

– Gratulálok, nagyon szép előadás volt – mosolygott rá Virág.

Kinga bólintott (jelezve, hogy tudja), aztán az a-s lányokkal együtt

elvonult a suli épülete felé.

– Ricsi holnap már jön? – kérdeztem, amikor láttam, hogy

lassan mindenki szétszéled.

– Jön, a félévit ki nem hagyná – vigyorgott Cortez.

– Oké. Akkor holnap – köszöntem el, majd Virággal és

Arnolddal együtt elindultunk haza.

Utolsó versenynap: 5/5* – így, hogy engem nem érintett,

komolyan jól éreztem magam.Holnap félévi: 5/? – és eredményhirdetések. Jaj. 

Kinga szavalása: 5/5 – ha eltekintünk attól, hogy Kingáról van

szó, tényleg baromi jó volt. Szerintem nyert.

Kutyasétáltatás: 5/4 – Virággal majdnem egy órát voltunk, de

mivel Pete Wentz (a kutya) fázott, hazamentünk. 

Január 16., péntek

Félévi biziosztás és rövidített nap. Elég izgatottan ébredtem, és

nemcsak a félévi miatt, mivel azzal kapcsolatban semmilyen

meglepetés nem érhet. Inkább az eredményhirdetés miatt

pánikoltam. Anyu reggel otthon volt, ennek kifejezetten örültem.

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Tessék, az uzsonnád –

nyomta a kezembe a szendvicseket.

– Honnan tudod, hogy rendben lesz? – kérdeztem, mire anyu

mosolyogva megrázta a fejét.

– Reni, két dologban vagyok teljesen biztos. Az egyik, hogy

holnaptól melegfronti hatás várható. A másik, hogy jól szerepeltél

az irodalomversenyen.

– Ó. Oké – bólogattam. – Melegfront?

Ezután anyu a levegőáramlatokról beszélt, de nem baj, mert

indulásig elterelte a figyelmem. Virág a kapuban várakozott, már

az állásából láttam, hogy befordult. Amikor görnyedten ácsorog és

a szemébe fésüli a haját, az elég veszélyes.

Együtt mentünk be az aulába, ahol is Máday a belépő diákokat

csekkolta.

– Krisztina, vesemedence-gyulladásra vágysz? Tűrd be a pólód,

mert kilátszik a hasad. Gyerünk – bökött a vonalzójával az

előttünk belépő lány felé.

Mi nagyjából gond nélkül továbbmentünk, illetve Máday tett

pár megjegyzést, mint például: „Virág, kicsit lelkesebben érkezünk

az iskolába, ugye?” vagy „Nagy Zsolt, csak a lovak esznek állva,

nemde?”, na meg „Antai-Kelemen, nincs a füledhez nőve a

fülhallgató, úgyhogy vedd ki”, na és persze: „Felmayer, iskolánkívül játssz James Bondot, azonnal tedd el azt a szerkezetet”. A

headsetre gondolt. 

Az osztályban Jacques és Gábor már bent volt, nem sokkal

utánunk érkezett Andris és Robi (amikor megjöttek, még

veszekedtek valami olyasmin, hogy Andris ellopta Robi

királyságát. Gondolom, valami stratégiai izé). Csengetéskor Kinga

leszakadt az a-s lányoktól és bejött a terembe. A félévi kiosztás

tiszteletére Arnold saját csúcsot döntött, összesen négy percet

késett.

Az ofő (mikor beengedte maga előtt Arnoldot), becsukta az

ajtót, és letette az asztalára az ellenőrzőket.

– A félévik. Van köztük kiemelkedően jó – szólt, és Arnoldra,

Gáborra, Kingára és rám nézett. – És van köztük megdöbbentően

rossz – mondta, tekintetét Andris, Zsolti, Ricsi, Cortez és Virág

között kapkodva. Dave megúszta, az övé közepes. – Remélem, az

elmúlt félév elég volt ahhoz, hogy beilleszkedjetek, megszokjatok

és megismerjétek a Szent Johanna életét. Mert ennél csak

keményebb lesz – mosolyodott el az ofő. Mi annyira nem. –

Szeretném, ha azok, akik gyengén teljesítettek, a következő

félévben több időt szentelnének a tanulásnak, és azok, akik eddig

is kiemelkedően teljesítettek, segítenék őket.

Hát, az ofő így kezdte, aztán további harminc percig beszélt az

osztályközösség fontosságáról, a tanulásról és a következő félév

nagy eseményeiről.

– Rendben. Továbbá az eredményektől függetlenül szeretnék

gratulálni a tanulmányi versenyeken részt vevő diákoknak.

Kilencedikesként mindig különösen nagy elismerés, amikor a

szaktanár megfelelő tudásúnak tart egy ilyen verseny

jelentkezéséhez, tehát ne feledjétek, a részvétel a fontos. Most

pedig kiosztom a bizonyítványokat. Aki a nevét hallja, jöjjön ki.

A teremben hirtelen csend lett, és mindenki az asztalon lefelé

fordított ellenőrzőket figyelte.

– Antai-Kelemen.

Cortez felállt és átvette az ellenőrzőjét, miközben az ofő szólt

pár szót arról, hogy Cortez nem buta, csak szörnyen lusta, látszik,

hogy ami érdekli, abból jó. (Ötös lett angolból, franciából, francia kultúrából, tesiből, infóból és rajzból. A többiből meg kettes.

Kicsit szélsőséges.) Az ofő folytatta a felsorolást

– Jacques Chatelain, Felmayer Dávid, Haraszti Róbert, Nagy

Zsolt, Pósa Richárd, Zsidák Gábor.

A nevüket hallva mind kimentek, átvették az ellenőrzőt,

bólogattak az ofő pozitív vagy éppen negatív hozzászólásához,

aztán a helyükre mentek. Az asztalon nem volt több ellenőrző,

úgyhogy csodálkozva néztünk körbe. Virág, Andris, Arnold, Kinga

és én kimaradtunk.

Az ofő szó nélkül felállt és bekapcsolta a tévét, miközben mi

még mindig döbbenten kerestük az ellenőrzőnket. Cortez

megbökött, mire hátrafordultam.

– Kaptál bizonyítványt?

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Akkor gratulálok – bólintott mosolyogva.

– Mi? – kérdeztem vissza értetlenül. Cortez legyintett, és a

tévére mutatott, ahol Borrel igazgató jelent meg.

Szólt pár szót a lezárt félévről, párat az előttünk állóról, aztán

rátért a versenyekre. Illetve az eredményhirdetésre. Kezdett leesni,

hogy a versenyben részt vevők nem kaptak bizit. De Robi volt

infón, és ő mégis kapott. Nem értettem.

– A tanulmányi versenyek első három helyezettjeit sorolom fel.

Azok a diákok, akik a nevüket hallják, kicsengetéskor fáradjanak

le az igazgatóságra. Sakk – kezdte a felsorolást az igazgató, majd a

harmadik és második helyezett után (egy a-s fiú és egy tizedikes

lány) kihirdette Arnoldot győztesként.

Bár ezt szinte tudtuk, mindenki ösztönösen tapsolni kezdett.

– Informatika – folytatta az igazgató, és harmadik helyezettként

rögtön Andris nevét olvasta fel.

Az osztályban kitört az ujjongás, Andris boldogan dobolt a

padján, az ofő pedig mosolyogva csendre intett minket.

– Kémia – kezdte az igazgató, mire Kinga visszafojtott

lélegzettel várta a nevét. Nem volt benne.

– Ez meg hogy lehet? Tanár úr, szeretném megnézni a… – rázta

a fejét Kinga, de az ofő rászólt.– Ne most! Később megbeszéljük, tartsd tiszteletben, hogy az

eredményhirdetés még folyik.

Kinga idegesen hátradőlt a székén, és összefont karral

dühöngött.

– A franciaverseny eredménye – folytatta az igazgató, majd a

harmadik és második helyezett után (mindkettő tizenkettedikes)

tartott egy kis szünetet. – Örömmel jelentem be, hogy kilencedik

osztályos tanuló nyert.

Én akkor már tudtam, és őrülten büszkén néztem hátra

Arnoldra. – Neményi Arnold – mondta ki az igazgató végül. Na,

ez a nem semmi! Francia alapítványi suliban kilencedikesként

franciaversenyt nyerni! Arnold zseni.

– Szavalóverseny…

Kinga arcvonásai ismét megenyhültek, és mikor az igazgató

felsorolt két nevet, erősen koncentrálva a képernyőt pásztázta.

– Első helyezett pedig Szatmáry Kinga.

– Na végre! – csapott egy hatalmasat Kinga az asztalra,

megfeledkezve az örömről meg úgy mindenről. Azt hiszem, ez az

eredmény némileg kompenzálta a sikertelen kémiaversenyét.

– Rajz – tette a lapot Monsieur Borrel a többi lap alá, és

belenézett.

Miközben a harmadik helyezettet olvasta, megfogtam a

mellettem lévő padban ülő Virág kezét.

– Második helyezett Bencze Virág.

Virág kicsattant az örömtől, mindenki tapsolt. Az első helyezett

egy tizenkettedikes lett, de nem baj. Virág második lett, ez is

óriási! © Hurrá!

– Irodalom – olvasta fel az igazgató, engem pedig levert a víz.

Virág továbbra is szorította a kezem.

Harmadik helyezett egy tizedikes srác. Második egy 12/b-s

lány. Első helyezett…

Komolyan, lehunytam a szemem, és a légzésemet próbáltam

egyenletessé varázsolni, miközben az osztályban doboltak,

ujjongtak, mint egy focimeccsen a tizenegyes előtt.– Rentai Renáta – mondta ki Monsieur Borrel, mire még

erősebben lehunytam a szemem. Ez nem igaz! Virág

agyonszorította a kezem, Jacques hátrafordult és gratulált, a

többiek pedig fütyültek.

– És végül a műveltségi verseny végeredménye.

Erre újra elhallgattunk, és csendben bámultuk a tévét. Harmadik

helyezett egy 1 l/a-s fiú. A második helyezett Timi lett.

– És végül első helyen Neményi Arnold – közölte az igazgató,

és összeigazította az előtte heverő lapokat. – Gratulálok,

találkozunk az irodámban.

A képernyő elsötétült, mi pedig azonnal felpattantunk.

– Nem hiszem el, megnyerted! – ugrott a nyakamba Virág.

– Ezt én se – ráztam meg a fejem, és a sírógörcs kerülgetett.

– A Neményi okos! – kiáltotta Zsolti, mire Arnold megrázta a

fejét, és legyintett.

Egy pillanat alatt káosz lett az osztályban, úgyhogy az ofő

megkopogtatta a tanári asztalt, és próbált szót kérni.

– Rendben, rendben! – kiáltotta. – Gratulálok az

eredményekhez, az ellenőrzőtöket az igazgatói irodában vehetitek

át. A tanulmányi verseny harmadik helyezettjének szaktanári

dicséret jár, a második helyezettnek szaktanári és osztályfőnöki

dicséret, az első helyezettnek pedig igazgatói és szaktanári

dicséret. Most mehettek, de ne felejtsétek – tette fel a kezét az ofő

–, túl vagyunk a féléven, de hétfőtől nincs mese, belevetjük

magunkat a második félévbe!

Az ofő büszkén végignézett rajtunk, majd kisietett a teremből.

Azt hiszem, elérzékenyült. Virág ugrándozva pakolt el a padjáról,

én pedig felálltam és folyamatosan köszöngettem a gratulációkat.

– Ti már mentek? – kérdeztem Dave-et, aki megveregette a

vállam.

– Viccelsz? Az aulában megvárunk. Amúgy sosem látnánk

igazi igazgatóit. Úgy értem, dicséretet – röhögött, mire zavartan

elmosolyodtam. Cortez felállt a padjából, és felvette a táskáját,

miközben gratulált Virágnak a rajzhoz.

Virág vidáman ugrándozott, valahová kiugrált a teremből, én

pedig utána akartam menni, de Cortez szólt.– Hé, Reni!

Automatikusan megfordultam, és kérdőn néztem rá.

– Ügyes voltál, gratulálok – mondta, mélyen a szemembe

nézve.

– Köszönöm – bólintottam, és szerintem totál elvörösödtem. Az

egész talán öt másodpercig tartott, mert Ricsi elrángatta Cortezt,

hogy menjenek a büfébe, hozzám meg Arnold lépett.

– Tudtam, hogy megnyered. És ez így van rendjén – mondta.

– Én is tudtam, hogy megnyered. Na de hogy hármat? Nem ciki

ez? – kérdeztem nevetve, és meglöktem a karját.

Arnold elmosolyodott (ritka alkalom), és elindultunk az

igazgatói irodába. Kinga is csatlakozott hozzánk, bár az egész utat

végigdühöngte, amiért a kémiája nem sikerült. Hát, azt hiszem, ő

ilyen típus. Nyerhet bármit és bármennyit, ha egyet veszít, az

teljesen leköti. Konkrétan elfelejtett örülni a szavalóversenygyőzelmének. De mindegy, ő ilyen és kész. Az igazgatói előtt egy

páran álltak, de gyorsan haladt a sor, csak bementünk, az igazgató

kezet fogott és átadta az ellenőrzőt, aztán mehettünk is. Andris

pont előttem jött ki, totál odavolt.

– Ezt nézd! – mutatta meg büszkén. – Robit szét fogom cikizni,

amiért ő nem ért el helyezést – nevetett. Mivel ők mindig

veszekszenek, szerintem ezzel ellesznek egy darabig.

Monsieur Borrel kezet rázott a folyamatosan ugráló Virággal,

aztán Arnold következett.

– Gratulálok – bólintott Monsieur Borrel. – Nem kis

teljesítmény.

– Köszönöm – fogott kezet Arnold. Azt hiszem, az igazgató jól

megjegyezte magának. Kilencedikesként három első helyezés?

Félelmetes.

– Gratulálok – nyújtotta át az igazgató az ellenőrzőmet, mire

mosolyogva megköszöntem, kezet fogtunk, és kimentem a

teremből.

A többiek az aulában várakoztak és az ellenőrzőket nézegették.

– Mutasd! Milyen egy igazgatói? – vette el tőlem Zsolti.

Hagytam, hadd játszanak vele, közben rácsörögtem anyura.Annyira kiabált a telefonba, hogy el kellett tartanom a fülemtől

a készüléket.

– Indulok, elmegyünk ebédelni, várj meg a portán! – közölte

anyu.

– De hát mi lesz a melegfronttal? – kérdeztem mosolyogva.

– Az amúgy is jön. De a lányom igazgatói és szaktanári

dicséretet kapott, és megnyerte az iskolai versenyt! Kit érdekelnek

a frontok? Összeszedem apádat, és jövünk, félóra – tette le anyu.

Visszamentem a többiekhez, de közben a portás ránk szólt,

hogy kulturáltabban és máshol tomboljunk.

– Te, Reni, nem cseréljük ki? A szüleim jobban örülnének a

tiédnek – lapozgatta Zsolti az ellenőrzőmet.

– Nem is tudom. Szerinted elhinnék? – mosolyogtam.

– Persze. Tudják, hogy okos gyerek vagyok.

– Tudod, milyen messze vagy te az okostól? – szólt bele Kinga,

aki éppen a sálját igazította.

Zsolti nem reagált, csak kiröhögte. Arnold kijött a suliból, és

felém fordult.

– Én mentem. Este beszélünk, jó ünneplést – indult le a lépcsőn.

– Köszi, és még egyszer gratulálok – kiáltottam utána, mire

csak intett, és elindult felfelé a dombon.

A többiek még ácsorogtak egy darabig, így mi is maradtunk

Virággal, én anyuékat vártam, ő pedig az apukáját, aki elviszi a

hétvégére.

– Na, és gyerünk, kinek a leggázabb a bizije? – dörzsölte a

kezét Dave.

A suli lépcsőjén állva egymás bizonyítványát elemeztük,

közben iszonyatosan sokat nevettünk. Mert például amikor én is

elővettem a sajátom, Dave azonnal rám szólt.

– Viccelsz? Csupa kitűnő, vidd már innen. Most a

legröhejesebbet keressük.

– Miért? Kettes vagyok rajzból – érveltem, de a többiek mind a

fejüket rázták. Ügy látszik, az nem elég ciki.

– Virág, mutasd csak – kapta ki a kezéből Zsolti, és sorban

elkezdte felsorolni a félévi jegyeit. – Kettes, kettes, kettes, kettes, ötös, hármas, kettes – hadarta. – Virág, te tényleg sötét vagy – adta

vissza Zsolti az ellenőrzőt. Virág mosolyogva megvonta a vállát,

mire a többiek még jobban nevetni kezdtek.

– Azért ez fura, nem? – tette zsebre a kezét Ricsi.

– Mi? – kérdeztük Cortezzel egyszerre. Mosolyogva ránéztem,

aztán elkaptam a tekintetem.

– Túl vagyunk a féléven – mondta, és a hirtelen beállt csendben

mindenki elgondolkodott. Vagyis majdnem mindenki.

– Ez most olyan elérzékenyülős, végiggondolós pillanat? –

nézett körbe Dave.

– Dave, te akkora barom vagy – rázta meg a fejét Zsolti. Anyu

bekanyarodott a suli elé, dudált kettőt, és kiszállt a kocsiból.

– Beszélgess csak nyugodtan a kis barátaiddal, itt várunk –

kiáltotta. Jaj, ne! De ciki! Vörös fejjel fordultam a többiekhez.

– Jó hétvégét – intettem és lesiettem a lépcsőn. Anyu (nem volt

tekintettel arra, hogy mindenki minket néz) megölelt, és nagy

puszit adott a homlokomra, aztán, mint a kisgyerekeknek,

letörölte, nehogy rúzsos maradjon. Á, nem, nem volt kínos.

Beszálltam hátra, és köszöntem apunak, aki a kocsiban maradt,

és miközben anyu elhajtott, visszanéztem a sulihoz. A lépcső előtt

ácsorogtak, egymást cukkolták, ellenőrzőket nézegettek, és

folyamatosan nevettek.

Otthon, miután hazaértünk az étteremből (gombás-sajtos pizzát

ettem és tiramisut), becsuktam a szobaajtóm, és amíg betöltődött a

laptopom, lehuppantam a babzsák fotelembe. Szerettem volna

kicsit szentimentálisra venni a figurát, mint a filmekben, hogy

most akkor jól végiggondolom a dolgokat vagy ilyesmi, de

esélyem se volt rá. Ugyanis ahogy bejelentkezett az msn, legalább

hat ablak nyílt meg azonnal, köztük Ricsié, aki amőba játékra kért

fel, Virágé, aki videóhívásra, Arnoldé, aki vár a Honfoglalón,

Jacques-é, aki belinkelt egy francia oldalt, és… és Cortezé!

Bemásolom, mit írt:

Cortez üzenete: Itt vagy?

Ezt tíz perce küldte, a neve melletti ikon zöld, tehát online. És

igen, itt vagyok. Persze hogy itt. Irodalom: 5/5* – Te jó ég, megnyertem egy iskolai versenyt!!!



Arnold: 5/5* – őszintén örülök neki, és örülök, hogy ilyen okos

barátom van. 

Virág: 5/5* – A második hely is nagy dolog! 

Kinga: 5/3 – hiába nyert, szerintem a kémiát még megvétózza.

Képtelen veszíteni.

Cortez: 5/5* – a suli egyik legmenőbb fiúja, aki mellesleg msnen vár. Hűűű. 

Pizzéria: 5/5* – az étel klassz volt, anyuék pedig igazán

megünnepeltek. Mondjuk, nem kellett volna a pincérrel énekeltetni

nekem, de mindegy. 

Félév: 5/5* – igazából elrohant, de azt hiszem, nem úgy fogom

fel, hogy eltelt a félév, hanem hogy kezdődik a második. Elvégre

ez is csak egy péntek, hétfőn ugyanúgy suli, duplaangol, Cortez,

Arnold, Virág, Vladár (jaj), Kardos, Máday meg a vonalzója, az

osztálytársak, sulirádió meg úgy általában. A Szent Johanna… H