Evermore-mindörökké-huszonhárom

huszonhárom

Damen lakóparkban él. Ezt az apróságot Riley elfelejtette megemlíteni. Gondolom, mert a hatalmas vaskapuk és az egyenruhás biztonsági őrök nem tudják megállítani, nem tűnt fontosnak számára. Bár engem sem igazán tudnak megállítani, mivel csak rámosolygok a portásra és így szólok:

– Hello, Megan Foster vagyok. Jody Howardhoz jöttem.

Figyelem, ahogy megkeresi a számítógépben a nevet, ami történetesen a hármas sorszám alatt található.

– Ezt hagyja a szélvédő mögött a sofőroldalon – nyújt át egy sárga papírt, rajta a „Látogató" szóval, az elején pedig ott virít a mai dátum. – Az út jobb oldalán parkoljon! – Biccent és visszavonul a fülkéjébe, én pedig áthajtok a nyitott kapun, remélve, hogy nem veszi észre, hogy Jody utcájába be sem fordulok.

Már majdnem felérek a domb tetejére, ahol balra fordulok, majd megint balra, és megállok Damen háztömbje sarkán. Leállítom a motort, és rá kell jönnöm, hogy inamba szállt a bátorságom.

Micsoda egy pszicho vagyok! Kinek jutna eszébe, hogy a halott kishúgát küldje kémkedni a barátja után? Mondjuk nem mintha távolról is normális lennék, miért lenne pont a párkapcsolatom normális?

Ülök a kocsimban és koncentrálok, hogy lassan és egyenletesen szedjem a levegőt, holott a szívem őrülten ver, és izzad a tenyerem. Amikor körülnézek a tiszta, rendes, jómódú környéken, nem tudnék ennél rosszabb alkalmat elképzelni ahhoz, amire készülök.

Először is meleg van, süt a nap és csodás az idő, ami azt jelenti, hogy aki csak teheti, bringázik, kutyát sétáltat vagy kertészkedik. A lehető legalkalmatlanabb körülmények a kémkedéshez. És mivel az egész idevezető úton arra összpontosítottam, hogy idetaláljak, nem foglalkoztam azzal, hogy mihez is kezdek majd. Tehát nincs terv.

Bár valószínűleg nem számít sokat. Mi a legrosszabb, ami történhet? Rajtakap és kiderül, hogy egy szörnyeteg vagyok? Valószínűleg ez sem lesz újdonság Damen számára a ma reggeli kétségbeesett, alázatos nyavalygásom után.

Kiszállok a kocsiból, és a zsákutca végében álló ház felé indulok. A ház előtt trópusi növények díszelegnek, a gyep gondosan nyírott. Magabiztosan odasétálok a hatalmas dupla ajtóhoz, és töprengek, mit tegyek.

Hátralépek és felnézek a leeresztett redőnyökre, behúzott függönyökre, és ötletem sincs, mint fogok mondani, de a számat harapdálva becsöngetek, és visszafojtott lélegzettel várok.

Néhány perc eltelik, de senki nem nyit ajtót. Üjra csöngetek. Még mindig semmi, hát lenyomom a kilincset, zárva van, aztán elsétálok, és meggyőződöm róla, hogy egy szomszéd sem látja, amikor beosonok a kapun, és megkerülöm a házat.

Nem nézek se jobbra, se balra, hidegen hagy a medence, a növények, a fantasztikus kilátás, egyenesen az üveg tolóajtóhoz megyek, ami természetesen zárva van.

Amikor már belátnám a vereséget és hazaindulnék, megszólal a lejemben egy sürgető hang: ablak a mosogató felett. És persze épp annyira van nyitva, hogy becsúsztassam az ujjaimat és feltoljam.

Bemászom. Abban a pillanatban, hogy a padlóra teszem a lábamat, hivatalosan is túlmentem minden határon.

Nem kéne folytatni. Nincs jogom hozzá. Ki kéne mászni most azonnal, és a kocsihoz rohanni, hazamenni a csendes, biztonságos házba, amíg tudok. De a kis hang a fejemben sürget, és ha már ilyen messzire jutottam, meg kéne nézni, hová taszigál.

Felfedezem a hatalmas, üres konyhát, az üres előszobát, az ebédlőt, amelyben nincsenek székek és asztal, a fürdőszobát, ahol egy kis flakonnyi szappanon és egy fekete fürdőlepedőn kívül semmi nincs. Riley-nak igaza volt: a hely elhagyottnak és rémisztőnek tűnik, semmi nyoma személyes tárgyaknak, nincsenek fotók, könyvek. Csak sötét fapadló, fehér falak, üres szekrények, egy, azzal a fura piros folyadékkal teletömött hűtőszekrény, és semmi egyéb. Amikor a tévészobába lépek, látom a síkképernyős tévét, egy pamlagot, amiről Riley nem beszélt, és egy nagy halom idegen nyelvű DVD-t, amelyeknek nem értem a címét. Megállok a lépcső alján, tudva, hogy mennem kéne, többet láttam, mint eleget, de valami, amiről nem tudom, micsoda, noszogat, hogy menjek fel.

Megmarkolom a korlátot és összerezzenek, amikor a lépcső felnyög alattam. Nyiszorgó tiltakozása ijesztően hangos az üres térben. A lépcsőfordulóban megpillantom az ajtót, amit Riley zárva talált. Csakhogy most résnyire nyitva van.

Odaosonok, s közben valami útmutatásért könyörgök a hangocskának a fejemben. Az egyetlen válasz a saját szívverésem. Az ajtónak feszülök és belököm. A mögötte megbújó szoba olyan díszes, elegáns, olyan hatalmas, hogy a versailles-i palotában volna a helye.

Megállok a küszöbön, és próbálom befogadni a látványt. A gyönyörű falikárpitot, az antik szőnyegeket, kristálycsillárokat, az arany gyertyatartókat, a nehéz selyemfüggönyöket, a bársonykanapét, a vastag könyvekkel megpakolt márványasztalt. Még a falak is telis-tele vannak nagy, aranyozott keretű festményekkel – mindegyik Dament ábrázolja olyan kosztümökben, amelyeket más évszázadokban viselhettek. Az egyiken egy fehér csődör hátán ül, az oldalán ezüst karddal. Ugyanazt a kabátot viseli, amit a Halloween-bulimon.

Közelebb megyek a képhez, és keresem a szakadt szélű lyukat a vállán, amit viccesen tüzérségi golyó nyomának nevezett. Ott van a festményen. Megbabonázva végigsimítok a képen. Milyen beteg tréfa ez? Az ujjaim megérintik a képkeret aljára szögelt táblácskát.

DAMEN AUGUSTE ESPOSITO, 1775. MÁJUS.

A másik képhez lépek, és a szívem majd kiugrik a kék alapon, sötét öltönyben ábrázolt, mosolytalan Damen láttán.

DAMEN AUGUSTE, PABLO PICASSO 1902.

A következő kép nehéz, örvénylő mintája

DAMEN ESPOSITÓT IDÉZI, FESTETTE: VINCENT VAN GOGH.

És így tovább, körben a falon, nagy mesterek festményei, mind Dament ábrázolják.

Elhomályosuló tekintettel lerogyok a kanapéra, mert a térdeim nem bírnak el. Ezernyi lehetőséget latolgat az agyam, mindegyik nevetséges. Felkapom a legközelebbi könyvet az asztalon:

Damen Auguste Espositónak! William Shakespeare.

Ledobom a padlóra, és a következőért nyúlok. Üvöltő szelek. Damen Auguste-nak! Emily Bronté.

Minden egyes könyv Damen Auguste Espositónak vagy Damen Auguste-nak, vagy egyszerűen Damennek van dedikálva. Több mint egy évszázada halott szerzők által.

Lehunyt szemmel próbálok összpontosítani, hogy lelassítsam a légzésemet. A szívem majd' kiugrik, és remeg a kezem. Azt mondogatom magamnak, hogy ez csak valami vicc, Damen csak egy történelembolond, régiséggyűjtő, hamisító, aki túllőtt a célon. Talán ezek a dolgok becsben tartott családi ereklyék, amiket valami rég halott ük-ük-ük-üknagypapák hagytak rá, akikre hátborzongatóan hasonlít Damen és akiket ugyanúgy hívtak.

Végigfut a hideg a hátamon, amikor körülnézek. A tények magukért beszélnek. Ezek a tárgyak nem régiségek és nem is örökség, hanem Damen személyes tárgyai, hosszú évek során át összegyűjtött kincsek.

Feltápászkodom, és reszketve, bizonytalan léptekkel kibotorkálok a hallba, kétségbeesetten menekülnék ebből a hatalmas, cifra, zsúfolt mauzóleumból és a kriptaszerű házból. Olyan távolságot akarok tartani kettőnk között, amilyet csak lehet, és soha, soha, semmilyen körülmények között nem visszatérni ide.

Az alsó lépcsőre érve éles sikolyt hallok, amelyet fojtott morgás követ, és gondolkodás nélkül a hang irányába rohanok, követem a hallba, keresztül az ajtón, ahol megpillantom Dament. A ruhája tépett, az arca vértől iszamos, alatta pedig Haven vergődik és nyög.

– Ever! – kiált fel. Felugrik, és távol tart, miközben vagdalkozva próbálok a barátnőmhöz férni.

– Mit csináltál vele? - kiabálok. Nincs vesztegetni való időm, látom, hogy Haven arca sápadt, a szeme kifordult.

– Ever, kérlek, hagyd abba! – kéri magabiztosan. Túl magabiztosan ahhoz képest, amilyen helyzetben találtam.

– MITMŰVELTÉL VELE? – sikoltok fel, és rúgom, harapom, karmolok, minden erőmmel, de mit sem ér. Csak áll ott, fél kézzel tart vissza, miközben alig rezdül az ütéseim alatt.

– Ever, kérlek, hadd magyarázzam meg! – mondja, miközben kicselezi a rúgásaimat.

A vérző Havenre meredek. A barátnőm arca eltorzul a fájdalomtól, és hirtelen átsöpör rajtam: Hát ezért akart távol tartani a háztól!

– Nem! Ez nem az, aminek gondolod. Tévedsz! Tényleg nem akartam, hogy lásd, de ez nem az, aminek hiszed.

Felemel a padlóról, akár egy rongybabát, és még csak meg se erőlteti magát.

Nem törődöm Damennel. Magammal sem törődöm, csak Havennel, akinek elkékülnek az ajkai, és a lélegzése ijesztően felületes.

– Mit műveltél vele? – kiáltom minden gyűlöletemmel. – Mit műveltél vele, te szörnyeteg?

– Ever, figyelj fám, légy szíves! – könyörög a szeme.

Minden harag és adrenalin ellenére érzem az ismerős csiklandozást, ahol a keze a bőrömhöz ér, de küzdök ellene. Kiáltozom és sikítozom, rugdalózva próbálom eltalálni a legkényesebb pontját, de sokkal gyorsabb nálam.

– Nem tudsz segíteni rajta, hidd el, csak én tudok!

– Te nem segítesz, hanem megölöd! - kiabálok.

Megrázza a fejét, és fáradt arccal közli:

– Aligha.

Megpróbálom megütni, de nem sikerül. Feladom. Hát így történik, így fogok majd eltűnni végleg.

Amikor lazít a szorításán, megrúgom, és ezúttal találok. Damen elereszt, és a padlóra esem.

Havenhez ugrom, keresem a pulzusát a véráztatta csuklón, rámeredek a tetoválás közepén éktelenkedő két kis lyukra, és könyörgök, hogy lélegezzen, tartson ki.

Amikor a mobilom után nyúlok, hogy a 911-et hívjam, Damen kitépi a kezemből a telefont.

– Reméltem, hogy nem kell így lennie.