harminckettő
– Mi történt? Mindenhol kerestünk, de nem találtunk. Azt mondtad, úton vagy.
A másik oldalamra fordulok, háttal az ablaknak, és korholom magam, hogy nem tudok kitalálni egy jó kifogást, ami nem sodor ilyen kényelmetlen helyzetbe, hogy magyarázkodni kelljen.
– Igen, csak... elkezdett görcsölni a hasam, mert...
– Állj! Komolyan, egy szót se többet! – szól közbe Miles.
– Lemaradtam valamiről? - kérdezem, és lehunyom a szemem, mert a gondolatai úgy futnak előttem, mint a „Legfrissebb híreink" szalag a CNN-en: Pfuj, de undorító! Miért kell erről beszélni?!
– Azonkívül, hogy Drina nem is volt ott? Semmiről. Az éjszaka egyik fele azzal telt, hogy segítettem Havennek keresni őt, a másik fele meg azzal, hogy meggyőzzem, jobb neki nélküle. Esküszöm, mintha randizni hívta volna. Gázos egy barátság ez!
A fejemet fogva kimászom az ágyból. Több mint egy hete ez az első reggel, hogy macskajaj nélkül ébredek. Tudom, hogy ez voltaképp nagyon jó, olyan pocsékul érzem magam, mint még soha.
– Tehát mi folyik itt? Nem érdekel egy kényeztető karácsonyi vásárlás a Divatszigeten?
– Nem lehet. Szobafogság, tudod. – Áttúrok egy halom pulcsit, és megakad a pillantásom azon, amit Damentől kaptam Disneylandben. Mielőtt a fura életem állatira furává változott volna.
– Még meddig?
– Nem tudom – felelem, és ledobom a telefont, amíg belebújok egy zöld pulcsiba. Mindegy, mennyi időre zár be Sabine, ha ki akarok menni, úgyis kimegyek, és vissza is érek, mielőtt hazajönne. Nehéz visszatartani az én képességeimmel. Bár a büntetésem jó kifogás, hogy itthon maradjak, heverjek az ágyon, és minden odakinti gondolatot, energiát elkerüljek. Ez az egy szól a szobafogság mellett.
Épp időben emelem a fülemhez a mobilt, hogy halljam, amint Miles lemondóan így felel:
– Jó, akkor majd hívj, ha szabadultál.
Farmert húzok, és leülök az asztalomhoz. Lüktet a fejem, ég a szemem és remeg a kezem, de eltökélem, hogy pia, Damen és tiltott asztrális utazás nélkül csinálom végig a napot. Bárcsak célratörőbb lennék, és megkértem volna Dament, hogy mutassa meg, hogyan óvjam a gondolataimat! Miért kanyarodik vissza a megoldáshoz vezető út mindig Ava felé?
Sabine kopog, és mire megfordulok, belép a szobámba. Sápadt és szorong, a szeme piros, az aurája pedig szürke és foltos. Jeff. A pasi végül felfedte a hazugságait. A hazugságokat, amiket meg tudtam volna osztani Sabinével, hogy megkíméljem a szívfájdalomtól, ha nem helyezem a saját szükségleteimet az övéi elé.
– Ever. Gondolkodtam. Kellemetlen nekem ez a szobafogság-dolog, végül is már majdnem felnőtt vagy. Úgy foglak kezelni, mint egy felnőttet, szóval...
Szóval a szobafogságnak vége, fejezem be a mondatát a fejemben. De amikor rájövök, hogy még mindig úgy gondolja, a gyász miatt vannak gondjaim, az arcom kigyúl a szégyentől.
– ...a szobafogságnak vége – nyújt mosolyogva békejobbot, amit nem érdemlek meg. – Ha esetleg meggondolod magad, és mégis beszélgetnél valakivel erről, ismerek egy pszichiátert, aki...
Megrázom a fejemet, mielőtt befejezhetné. Tudom, hogy jót akar, de nem szeretnék részt venni benne. Amikor kifelé indul, magamat is meglepve utánaszólok:
– Nem akarsz este együtt vacsorázni?
Meglepetten megáll a küszöbön.
– Én fizetek – mosolygok bátorítóan. Pénzem még van a lóversenyről, de gőzöm sincs, hogy csinálok végig egy estét egy nagy, zsúfolt étteremben.
– Klassz lenne – feleli a falat kopogtatva az öklével. – Hétre itthon leszek.
Kattan a zár nyelve, Riley vereget vállon.
– Ever! – ordít rám. – Ever, látsz?
Kis híján kiugróm a bőrömből.
– Jézusom, hugi! A frászt hozod rám! Mit ordítozol?! – szólok rá barátságtalanul, holott boldog vagyok, hogy újra itt van.
Az ágyamra veti magát.
– Csak hogy tudjad, napok óta próbálok a közeledbe férkőzni. Már azt hittem, elvesztetted a képességeidet és nem látsz, tisztára kikészültem!
– El is vesztettem. De csak mert ittam, mint a gödény. Aztán kirúgtak. Szörnyű volt.
– Tudom – bólint aggodalmasan összevont szemöldökkel. – Figyeltelek ám, végig, ugráltam előtted, ordítottam, kiabáltam, tapsoltam, mindent megpróbáltam, hogy észrevegyél, de nagyon ki voltál ütve. Emlékszel, amikor elejtetted az üveget? Az én voltam – pukedlizik. – És szerencséd, hogy nem vágtalak fejbe vele. Mi a franc történt?
Tudom, hogy tartozom neki a válasszal, hogy megnyugtassam, de csak bámulom a padlót. Nem tudom, hol kezdjem.
– Olyan nehéz volt! Nem tudtam elviselni a látomásokat. Amikor rájöttem, hogy az alkohol elzár tőlük, csak szerettem volna megtartani azt a jó érzést, és újra a régi Ever lenni.
– És most?
– Most... Most ott vagyok, ahonnan indultam. Józanul és nyomorultul - nevetek.
– Figyelj, Ever! – Elfordítja a pillantását egy kis időre. – Ne légy dühös, de szerintem találkoznod kéne Avával. – Amikor kihúzom magam, hogy tiltakozzam, felemeli a kezét, és így folytatja:
– Csak hallgass végig, jó? Szerintem tényleg tud segíteni. Illetve tudom, hogy tud. Megpróbált segíteni, de nem hagytad. Világos, hogy kifogytál a lehetőségekből. Megint elkezdhetsz piálni, elbújhatsz a szobádban az életed hátralévő idejére, vagy találkozhatsz Avával. Hülyeség?
Megrázom a lüktető fejemet, és válaszolok:
– Figyelj, tudom, hogy imádod Avát, és jó, mindegy, te tudod. De semmit nem tud velem kezdeni, szóval kérlek szépen, jegeljük ezt a témát, jó?
– Nincs igazad. Ava tud segíteni. Egyébként is, mi van abban, ha felhívod?
Ülök, és a padlót bámulva rugdosom az ágykeretet. Az egyetlen dolog, amit Ava tett értem, az, hogy még rosszabbá tette az életemet. Riley-ra nézve látom, hogy a Halloween-jelmez helyett farmert, pólót és Converse-tornacsukát visel, mint egy normális tizenkét éves, de olyan fátyolszerű, áttetsző, gyakorlatilag átlátszó.
– Mi van Damennel? Mi történt aznap, amikor elmentél hozzá? Együtt vagytok még? – kérdezi.
Nem akarok Damenről beszélni, nem is tudnám, hol kezdjem. Riley csak szeretné elterelni a figyelmemet magáról és az áttetszőségéről.
– Mi történik veled? Miért halványulsz? - kérdezem rémülten.
– Nincs sok időm.
– Hogy érted, hogy nincs sok időd? Visszajössz még, ugye?!
Pánikba esem, amikor búcsút int és eltűnik, maga mögött hagyva Ava összegyűrt névjegykártyáját.
harminchárom
Mielőtt még üresbe tehetném a sebváltót, már az ajtóban áll.
Vagy tényleg médium, vagy ott áll, mióta letettük a telefont.
Amikor megpillantom az arcán az aggodalmat, bűntudatom támad, hogy ezt gondolom.
– Isten hozott, Ever! – Mosolyog, és beterel a csinosan berendezett nappaliba.
Körülnézek, szemügyre veszem a bekeretezett fényképeket, a dohányzóasztalt, könyveket, a szófát és a hozzá illő színű székeket. Milyen átlagos!
– Lila falakra és kristálygömbökre számítottál? – Felnevet, és int, hogy kövessem a napsütötte konyhába. Bézs kőpadló, rozsdamentes acél kiegészítők és napsütötte égbolt fogad.
– Készítek egy teát. – Hellyel kínál, miközben felteszi a vizet forrni.
Figyelem, ahogy tesz-vesz, sütit pakol egy tányérra, teát tölt. Mikor leül velem szemben, ránézek és így szólok.
– Khmm. Elnézést kérek, amiért olyan... udvariatlan voltam...meg... meg minden. – Idétlenül hangzik.
Ava csak mosolyog, a kezemre teszi az övét, és amikor hozzám ér, rögtön jobban érzem magam.
– Örülök, hogy eljöttél. Nagyon aggódtam érted.
A tekintetemet az asztalra szegezem, nézem az élénkzöld terítőt. Nem tudom, hol kezdjem.
De mivel ő van nyeregben, megoldja helyettem.
– Találkoztál Riley-val? – kérdezi a szemembe nézve.
Hihetetlen, hogy épp ezzel kezdi!
– Igen. És nem néz ki valami jól, csak hogy tudja – felelem, és elfordítom a tekintetemet. Meg vagyok győződve róla, hogy ő is tehet róla.
Ava csak nevet. Nevet!
– Hidd el, remekül van - bólogatva kortyol a teájából.
– Higgyek? Magának? – meredek rá. Iszogat, és harap a sütiből azzal a józan nyugalommal, ami halálra idegesít. - Miért kéne? Kimosta az agyát! Rávette, hogy maradjon távol tőlem! – kiabálok, és azt kívánom, bár ne jöttem volna ide. Micsoda állati nagy hiba volt!
– Ever, tudom, hogy zaklatott vagy, és azt is tudom, hogy hiányzik, de van fogalmad arról, miről mondott le, hogy veled lehessen?
Kibámulok az ablakon a szökőkút, a növények, a kis Buddha-szobor irányába, és felkészülök egy nagyon hülye válaszra.
– Az örökkévalóságról.
– Ugyan már, tömérdek ideje van.
– Ennél sokkal többről beszélek.
– Aha, mint például? – kérdezem. Le kéne tennem a sütit, és elhúzni innen. Ava nem komplett, szélhámos, és a legnagyobb önbizalommal beszél ezekről az őrültségekről.
– Amíg Riley itt volt veled, nem lehetett velük.
– Velük?
– A szüleitekkel és Puszedlivel – bólint. A csészéje szélét simogatva néz rám.
– Honnan tudja...
– Ugyan már, ezen rég túl vagyunk!
– Ez nevetséges – motyogom. Mit lát ebben a nőben Riley?
– Tényleg? – Kisöpri vörös haját az arcából. Látom, hogy a homlokán nyoma sincs aggodalomnak vagy ráncoknak.
– Jól van. Ha olyan sokat tud, mondja meg, hol van Riley, amikor nincs velem? – kérdezem a szemébe nézve. Ezt muszáj tudnia.
– Kóborol.
– Kóborol? Ó, jól van akkor. Mintha tudná! – nevetek.
– Nincs más választása, most, hogy úgy döntött, veled marad.
Kibámulok az ablakon. Forrónak érzem a leheletemet. Kizárt, hogy ez igaz legyen – mondom magamnak.
– Riley nem ment át a hídon.-
– Nem igaz. Láttam őt. Elbúcsúzott meg minden, mindannyian elbúcsúztak, láttam. Ott voltam.
– Ever, nem vonom kétségbe, amit láttál, de Riley nem kelt át. Megállt félúton, és visszaszaladt, hogy megkeressen.
– Bocs, de nincs igaza. Nem igaz. - A szívem hevesen ver, ahogy visszaemlékszem az utolsó pillanatokra, ahogy integetett, aztán...aztán semmi. Eltűntek, amíg én könyörögtem, hogy maradjanak. Elmentek, én pedig ott maradtam. És az egész az én hibám. Nekem kellett volna elmennem. Minden rossz hozzám vezet vissza.
– Riley az utolsó pillanatban visszafordult – folytatja Ava. – Amikor senki nem figyelt. Akkor a többiek már a túlparton voltak. Ő mondta, Ever, sokszor végiggondoltuk ezt. A szüleitek továbbmentek, te életben maradtál, Riley pedig itt ragadt. Azzal tölti az idejét, hogy veled van, meglátogat engem, régi szomszédokat, barátokat és néhány rosszalkodó hírességet – mosolyog.
– Erről is tud? – nézek rá tágra nyíló szemmel.
– Természetes dolog, de a legtöbb röghöz kötött lélek hamar ráun.
– Mihez kötött micsoda?
– Röghöz kötött lélek. Szellem, kísértet. Bár sokban különböznek azoktól, akik átkeltek.
– Riley itt ragadt?
– Meg kell győznöd, hogy továbblépjen – bólint.
Nem rajtam múlik — gondolom.
– Már elment. Kétlem, hogy visszajön – motyogom Avara nézve, mintha ő tehetne róla, de csak mert tényleg ő tehet róla.
– Az áldásod kell neki. Hogy tudja, elmehet.
– Figyeljen ide! – sóhajtok fel. Belefáradtam a beszélgetésbe, hogy Ava beleüti az orrát a dolgomba, és jobban tudja, hogy éljek tovább. – Segítségért jöttem, nem azért, hogy ezt hallgassam. Ha Riley maradni akar, akkor rendben, az ő dolga. Csak mert tizenkét éves, nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Elég makacs, tudja?
– Vajon kire hasonlít? – Ava kortyol a teájából.
Mosolyog, és tudom, hogy viccel, de ránézek és így felelek:
– Ha meggondolta magát és segíteni akar, akkor mondja meg!
– Felállok a székről. Könnybe lábad a szemem, lüktet a fejem.
Felkészülök, hogy induljak, ha mennem kell. Eszembe jut, mit mondott apa a tárgyalásokról: mutasd ki, hogy hajlandó vagy kivonulni bármi áron.
– Ahogy akarod – kínál hellyel Ava újra. – Elmondom, hogy kell.
Mire Ava kikísér, besötétedik. Többet voltam nála, mint hittem. Lépésről lépésre végigvettük, hogyan meditáljak és hogyan emeljek mentális pajzsot az elmém köré. Még ha nem is mentek olyan jól a dolgok, ahogy szerettem volna, különösen Riley miatt, örülök, hogy eljöttem hozzá. Normálisnak érzem magam az alkohol vagy Damen nélkül, nagyon régóta nem éreztem már ilyet.
Újra megköszönöm Avának, és a kocsi felé indulok.
– Ever, még egy szóra! – szól utánam.
Most, hogy az auráját nem látom, csak a tornácon világító lágy sárga lámpa fénye öleli körül az alakját.
– Nagyon szeretném, ha megmutathatnám, hogyan lehet visszacsinálni. Meg lennél lepve, ha rájönnél, mit veszítesz - csábít.
Ezen is túl vagyunk, nem először. Meghoztam a döntést, és nem gondolom meg magam. Búcsút mondtam a halhatatlanságnak, Damennek, Nyárvidéknek, a látomásoknak és mindennek, ami vele jár. Helló, normális élet! A baleset óta egyfolytában csak átlagos akarok lenni. És most, hogy az vagyok, szeretném kiélvezni.
Nemet intek és indítok.
– Ever, kérlek, gondold át! Nem a megfelelő embertől búcsúztál el.
– Miről beszél? – kérdezem türelmetlenül. Haza akarok menni, hogy újrakezdjem az életemet.
Ava mosolyog:
– Szerintem tudod, mire gondolok.
harmincnégy
Mivel kiszabadultam a fogságból, és letettem a pszichobatyut, a következő néhány napban Milesszal és Havennel lóghatok. Kávézunk, vásárolunk, moziba megyünk, csavargunk a belvárosban, megnézzük Miles próbáit. Egészen felvillanyoz, hogy újra normális az életem. Karácsony reggelén, amikor Riley felbukkan, megkönnyebbülök, hogy láthatom.
– Hé, hó! – mondja az utamba állva a lépcső tetején. – Nem gondolod, hogy nélkülem bontod ki az ajándékaidat! – Ragyogónak és szilárdnak tűnik, semmi nyoma sincs a pár nappal ezelőtti áttetszőségének. Mosolyog. – Tudom, mit kapsz! Akarsz egy tippet?
Nevetve nemet intek.
– Egyáltalán nem! Imádom, hogy nem tudom! – Mosolyogva figyelem, ahogy a szoba közepére sétál, és bemutat néhány tökéletes cigánykereket.
– Ha már meglepetés – kuncog –, Sabine kapott egy gyűrűt. Jefftől! Elhiszed? Elköltözött a mamájától, saját lakást vett, és könyörög a nagynénénknek, hogy fogadja vissza, és kezdjenek mindent elölről!
– Komolyan? – boldogan mérem végig a húgomat, aki végleg leszámolt a jelmezekkel, és már engem sem utánoz.
Bólint.
– Sabine rögtön vissza fogja küldeni. Legalábbis szerintem. Nem mintha már megkapta volna. Majd meglátjuk. Az emberek nem sok meglepetést tudnak szerezni, tudod?
– Még mindig a hírességek után mászkálsz?
Grimaszolva forgatja a szemét.
– Jaj, dehogy! Nagyon erkölcstelen dolog. Amúgy mindig ugyanaz a régi nóta: vásárlás, kaja, drog, aztán elvonó. Mos, öblít, mos, öblít és így tovább. Uncsi.
Vele nevetek. Nagyon szeretném magamhoz ölelni. Annyira féltem, hogy elveszítem.
– Mit nézel? – kérdezi.
– Téged – mosolygok rá.
– És...?
– És nagyon örülök, hogy itt vagy. És hogy látlak. Féltem, hogy nem láthatlak, mert Ava megmutatta, hogyan zátjam ki a látomásokat.
– Hogy őszinte legyek, sikerült kizárni. Nagyon össze kellett kapnom magam, hogy észrevegyél. Nem vagy fáradt? Használom a te erődet is.
– Kicsit. De most keltem fel.
– Nem számít. Én csinálom.
– Riley, jársz még Avához? – Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát.
– Nem. Túl vagyok rajta. Gyerünk, látni akarom a képedet, amikor kicsomagolod az új iPhone-odat! Hoppácska! – A szája elé kapja a kezét, nevet, és kihátrál a csukott ajtón.
– Maradsz? Komolyan? – suttogom lefelé menet. – Nem kell elmenned, vagy valahol máshol lenned?
Lecsúszik a korláton a hallba.
– Nem bizony! – mosolyog.
Sabine visszaadta a gyűrűt. Kaptam egy iPhone-t, Riley mindennap meglátogat, még a suliba is elkísér, Miles az egyik háttértáncossal randizgat a Hajlakkból, Haven sötétbarnára festette a haját, leszámolt a gót múltjával, elégette a Drina-jelmezeket, és helyette emós lett. Belevágott egy fájdalmas, de hatékony lézeres tetkóeltávolító procedúrába is. Szilveszterkor rendeztünk egy kis bulit nálam, szigorúan almaborral (hivatalosan is lejöttem a piáról), alkoholmentes pezsgővel a barátoknak. Éjfélkor pancsolás a jacuzziban... A buli sokkal szelídebb volt, mint bármely szilveszteri buli, de messze nem volt unalmas. Stacia és Honor még mindig ugyanolyan, de főleg akkor elviselhetetlenek, ha valami csinit veszek föl a suliba. Robins tanár úr új életet kezdett (a lánya és a felesége nélkül), Machado tanárnő arca még mindig eltorzul a rajzaim láttán. És mindezek mellett ott volt Damen.
Mint habarcs a téglát, ragasztás a könyvet, minden ürességet kitöltött, mindent összetartott. Minden röpdoga, hajmosás, ebéd, film, dal, pancsolás közben a gondolataimban tudtam őt, jó volt tudni, hogy létezik, még ha nem is őmellette döntöttem.
Mire eljött a Valentin-nap, Miles és Haven szerelmesek voltak – persze nem egymásba.
Ugyan egy asztalnál ültünk ebédnél, akár egyedül is ülhettem volna. Túlságosan lefoglalta őket a mobiljuk, mint hogy észrevegyék a létezésemet, míg az én telefonom csendben és magára hagyottan hevert mellettem.
– Ó, te jó ég, ez óriási! Nem fogjátok elhinni, milyen fantasztikus ez a srác! – lelkendezik Miles kismilliomodszor, miközben nevetéstől kipirulva felnéz az SMS-ből, amit olvas. Gondolkozik a tökéletes válaszon.
– Ó, te jó ég, Josh egy csomó dalt küldött! Nem is érdemlem meg! – motyogja Haven választ pötyögve.
Boldog vagyok, hogy boldogok, meg minden, de az eszem a rajzórán jár, azon gondolkodom, hogy ellógom. A Bay View-ban ez a nap nemcsak Valentin-nap, hanem Szívküldi-nap is. Ami azt jelenti, hogy az egész héten emlegetett, rózsaszín üzenetekkel ellátott, nagy, piros, szív alakú nyalókák végre kiosztásra kerülnek. Míg Miles és Haven alig várja, hogy megkapják a nyalókájukat, én titkon azt remélem, hogy ép elmével, sértetlenül túl legyek a napon.
Az iPod-kapucni-napszemüveg stílus elhagyásával meglehetős érdeklődés irányul felém a fiúk részéről, de nem foglalkozom egyikkel sem. Az az igazság, hogy nincs egyetlen pasi sem az iskolában (a Földön!), aki felérhetne Damennel. Nincs. Nyente. Lehetetlen. És nem mintha lejjebb akarnám szállítani az igényeimet.
Amikor becsöngetnek a hatodik órára, már tudom, hogy nem lóghatom el. A lógós napok a piás napokkal együtt véget értek. Összeszedem magam, és elindulok az órára, hogy elmerüljek az izmusok reprodukálásában. Történetesen a kubizmust választottam. Ismét elkövettem egy nagy hibát: azt hittem, könnyű. De nem. Köszönő viszonyban sincs a könnyűvel.
Amikor feltűnik, hogy valaki mögöttem áll, megfordulok:
– He?
Nézem a kezében tartott nyalókát, aztán visszafordulok a munkámhoz, feltételezve, hogy összetéveszt valakivel. De aztán megint vállon vereget, de ezúttal oda sem nézek.
– Bocs, nem én vagyok.
Motyog valamit a bajsza alatt, aztán megköszörüli a torkát.
– Te vagy az az Ever nevű csaj, nem?
Bólintok.
– Vedd már el! Az egész dobozt ki kell osztanom még a csengetés előtt.
A kezembe nyomja a nyalókát, és kivonul. Leteszem a szenet, és kihajtom a kártyát.
Csak rád gondolok.
Mindörökké.
Damen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése