Amíg nem késő

Lépj amíg nem késő

 

Úgy érezte, a világ ellene fordult. 

Egyetlen szerelme lemondott róla, 

S már egy másik lány kezét fogja azóta. 

"Már nem szeretlek!"- vallotta be a fiú, 

A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt. 

De a lány nem adta fel, dacolt ellene, 

S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele. 

A remény viszont egyre jobban elhagyta, 

Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.

Időközben a fiú rájött ,még mindig érez valamit iránta,

De nem lépett, mert a szórakozás fontosabb volt számára. 

A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,

"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.

Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta, 

A kötöttséget, az igazi szerelmét nem vállalta. 

Teltek a napok, teltek a hónapok,

A lányról már azonban régen nem hallott.

Egyik este, álmából felébredve rossz érzés kapta el, 

Ürességet és fájó hiányt érzett szívében. 

Érezte régi szerelme keserű hiányát, 

Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.

Hiányzott neki az arca, a forró ölelése, 

A féltő gondoskodása, a lány maga egésze. 

Másnap megjelent a házánál virággal a kezében, 

Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.

A fiú teljesen elfehéredett ,s érezte nagy a baj,

Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve: Meghalt! 

Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,

Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.

A fiú elsápadva állt ott egy percig, 

A csokor virág a kezéből lassan hullott ki. 

Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele, 

Minden percben ott kellett volna lennie mellette.

Este nem tudott elaludni, a szemébe könny szökött,

 Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött. 

De hirtelen, mintha egy melegség járta volna át, 

Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.

És igen, a lány ott tündökölt angyal képében, 

A régi, megszokott, gyönyörű szépségben. 

Mindkettőjük szemében könny ragyogott, 

A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott. 

Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant,

A régi, gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant. 

Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik, 

A lány a fiú arcát végigsimítja, lelke melegséggel megtelik.

Igyekszik szerelmét megnyugtatni, 

De csak ennyit tud végül mondani: 

"Ne sírj szívem nincs semmi baj, 

Emlékem szívedben végig megmarad. 

Én ott leszek végig melletted, őrzöm az álmaidat,

Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban." 

Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét, 

A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét. 

A lány arca egyre halványodott, 

"Most mennem kell!"- csak ennyit mondhatott. 

Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát, 

De még lehetett érezni a lány kellemes illatát. 

A fiút ezután az álom hamar elnyomta, 

Gondolataiban ő járt, s hogy nem feledi el soha. 

Reggel, mikor felébredt, nem tudta valóság volt-e, vagy álom, 

De talált valami csodát az asztalon. 

Egy fehér toll volt ott a lány illatával, 

S rájött mit veszített a lány halálával. 

Szívében most még jobban érezte hiányát, 

S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát. 

Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:

"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"

Egy tragikus eset

Egy tragikus eset

Egy tragikus eset,ami nem rég megesett.
Volt egy pár, mely szerelmes,szívük a szóra engedelmes.
Minden nap találkoztak,az életről együtt álmodoztak. 

Lassan eltelt a forró nyár,szívüket hűsítette az ár.
A szerelem megmaradt,bár az idő elszaladt.
Egy napon veszekedtek,a dühtől mindketten reszkettek.
Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak,a kezek most elválltak.
A szél egyre jobban fújt,a lányhoz egy kéz nyúlt.
Karját megfogta,egyre jobban szorongatta.
Hiába védekezett,testével reszketett.
Hirtelen elengedte,a szépet elfeledte.
A lányt erősen megütötte,akkor szívét is eltörte.
Gúnyosan mondta: nem kellesz,miattam többet nem szenvedsz.
Soha többé ne keress,engem Te ne szeress.
Megbánod, amit velem tettél,hogy ellenem vétkezni mertél.
A srác a földre esett,szavakat keresett?
Kérlek ne féljél,pár perce még szerettél.
A lábai elé borult,hibájából okult.
De a lány meg nem bocsátott,szavakkal átkozott.
Könnyek futottak végig az arcán,senki sem tudott segíteni bánatán.
Elindult hazafelé,csendesen nézett maga elé.
Otthon a szobájában sírt,könnyeivel nem bírt.
Úgy döntött nincs miért élni,a világtól nem akar félni.
Elvesztette szerelmét,vele együtt az életét.
Levelet írt,közben pedig sírt.
Ekképp fogalmazta meg gondolatait,a rég elmúlt álmait.
Megbántottál Kedvesem,tönkretetted szerelmem.
Nincs miért élnem,már a boldogságot nem remélem.
Ha majd értem szólnak a harangok,tudd, hogy most is Rólad álmodok.
Szívemet megsebezted,éelkemet rég elvetted.
Utolsó napomon nem leszel velem,fájni fog ez nekem.
Egyedül teszem meg az utolsó lépést,érzem belül a halálnak tépését.
Síromhoz ne merj közel menni,se könnyeket ejteni.
Ha majd egyszer hiányzom,már nem haragszom,
Gyere majd ki, nézd, mit tettél,tudom, hogy sose szerettél.
Mindig is imádni foglak,egyszer új világba hozlak.
Befejezte a levelet,aláírásként egy könnycseppet ejtett.
Vitte csendesen magával,de nem találkozott a halállal.
Felmászott egy szikla tetejére,szüksége volt minden erejére.
Utolsó pillantást vetett a tájra,emlékezett a szerelmes vágyra.
Könnyei patakként szaladtak,de ki nem apadtak.
Érted teszem,életem, elveszem.
A Nap szomorúan nézett,az Ő szíve is vérzett.
Lassan zuhant a mélybe,senki se látta a csendes éjbe.
Még most is üvöltötte szeretlek,soha nem feledlek.
Lelke a magasba szállt,az angyala a felhőn állt.
Meghalt érte,pedig senki nem kérte.
Meghalt!- a szél vitte,a srác el nem hitte.
Nem ment haza többé,a nyugalom az övé.
Barátai napokon át keresték,hisz ők mindig is szerették.
Egy csendes este megtalálták,de már vérben fagyva látták.
Kezében a levél megcímezve,szíve el volt vérezve.
Az írás olvashatatlan,szíve hontalan.
Egy őszi napon eltemették,végleg elengedték.
A koporsó hideg mint a jég,érte sírt az ég.
Valaki a kapuban várt,nem felejtette a szerelmes nyárt.
Talpig feketében,szerelme emlékében.
A temetőben csendben állt,a szomorúság a szemében hált.
Még most se tudja elhinni,hogy szerelme mért akart elmenni?
Végleg eltűnt, itt hagyta,szívét a halálnak adta.
Csendesen a sírhoz lépett,a fájdalomtól lelke égett.
A szemei bánatosak,az álmok fájdalmasak.
Kint állt, de meg nem tudott szólalni,szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.
Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól,nem értette, hogy már minden holt.
Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett,s belül szerelméért reszketett.
Órák teltek el végül elmondta: szeretlek,de érted már semmit se tehetek?
Mért hagytál egyedül,csend csak fájdalmat szül.
A csendben egy hang suttogott,az Ő hangja szívében búgott..
Azt hitte csak képzelődik,csak a hangjára emlékezik.
Előlépett egy angyal, talpig fehérben.szíve még égett a pokol tűzében.
Tudtam, hogy eljössz értem Szerelmem,gyere fogd örökké az én kezem.
Azt hittem, el tudlak majd itt feledni,de lelkem súgja Téged kell szeretni.
Ezek voltak az utolsó szavak,ez volt a pillanat amikor összeértek az ajkak.
Jött a reggel, mennie kellett,kedvesétől könnyes búcsút vett.
A srác könnyei csak folytak,szívéhez az ördög angyalai szóltak:
Vedd el az életed,hisz még, mindig szereted.
Megtette az életét elvette.
Vére a földre hullott,szíve csakis hozzá húzott.
Újabb temetés, újabb könnyek,az angyalok ismét eljöttek.
Megölték magukat egy szerelemért,meghaltak egy szebb életért...

Halálos szerelem

Halálos szerelem

"Volt egy gyönyörű lány,ki hitt a mesékben,
hitte,hogy lesz egy álom,miből fel nem ébred.
Örökké tart majd,s ő csak várta,
hitte,hogy többé nem marad árva.

Szeretetre vágyott,megértésre,és két ölelő karra,
arra hogy,viszont szeressék,semmire csak arra.
Nem értette miért kér oly nagyon sokat,
s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.


S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált
hisz találkozott azzal,kire már oly rég óta várt.
A fiú büszke volt,hiú,s naiv, de a lány olyat érzett,mint még soha addig.

Rájött a fiú is,ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne,hogy így elfelejti azt a lányt,
ki nem hagyott maga után mást,csak örök talányt.

Szomorú volt,félt,szenvedett,
hisz az dobta el,kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
így ő is feledni kezdte a mély gyászt.

Rájöttek,hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
s a szerelem örök oltárára szentelve.
A lány megkapta az áhított oltalmat,s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.

Szerették egymást,együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet,nagyon régen.

De minden álom elmúlik egyszer... Miért is ne?!
s a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be.

Mégis hitték,hogy egymással minden jó lehet,
s hogy együtt ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes,ezt el kell ismerni,
olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.

Mert ki egyszer már tied lett, S úgy érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod,hogy elmenjen,érte küzdeni kell,
ha már egyszer megszerezted,nem engedheted el.

A szerelem erős lánc,
örökké tartó,szédítő tánc.
Úgy fűz magához,hogy észre sem veszed,
s úgy táncol,hogy elveszted eszed.

Örökké remél,örökké bízik,
s megtanít téged örökké hinni.
Hinni a másikban,s ezt el is éri,
hisz elhiszed,hogy örökké mellette fogsz élni.

Így hittek Ők is egymásban,
s vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
s hiszed,hogy szép,amíg a másik el nem taszít.

S akkor jön a fájó ébredés,
a mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz,együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted,helyette más van: a fájó könnyek.


Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú,naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben,mindent tagadott,
s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.

Az oltalom,mit annyira áhított,mire annyira vágyott,
s közben nem tett mást,csak kergetett egy álmot.
Szép volt a fiúval,de nem tehetett mást,
érezte,vissza már nem jön, elengedte hát!

A fiú rájött,hogy még mindig a másikat szereti,
akárhogy is bánt vele,soha nem feledi.
A gyönyörű lány hívta,kérlelte, maradjon Vele,
hisz ő nem tenne mást,csak igazán szeretne.

De a fiú hajthatatlan volt,vissza se fordult,
s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul.
A fiú csak rohant,messze már,
Úgy érezte ha kell,a halálból is vissza hozza a másik lányt.

Hisz szerette,csak Érte élt,
de nem tudta,hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.

Eltelt egy hosszú év,s a fiú egyedül maradt,
nem találta meg a lányt,kit annyira akart.

S a fiú újra csak szaladt,szaladt vissza,
de a lány ekkor már búcsúlevelét írta,
Mire a fiú odaért,a lány már a földön hevert,
s véres gyenge kezében szorított egy levelet.


A fiú szólította: "Szerelmem",
de a lány akkor már semmit nem felelt.
Ki egy éve forrón ölelte,s szerelmesen,
az nem lehet már vele többé sosem.

A borítékra csak annyi volt írva:
"A barna szemű fiúnak,kit már nem feledek soha"
Lassan,könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta "Drága Egyetlenem!Kedves édes Szerelmem!

még mindig kimondhatatlanul szeretlek,pedig már több mint egy év telt el búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az utolsó óra.Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél,
gyönyörű két szemed,mivel egyszer,utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek,és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok...
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,s hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod,láttalak,s életre kelt az édes múlt.Hiába küzdöttem,egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak,
A régi,közös,szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet.... Hogy csak messziről is, de újra lássalak,s hogy érezzem illatod,hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg,hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem,fáj a levegővétel,szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni,Nélküled nem is létezek.
Nem megy már semmi,minden fáj,Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel,kísér a halál,hiszen két szemem szüntelen keres,de sehol nem talál....
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem,boldogság,édes és tiszta gyermeki öröm,mindent mit magamban éltem át,már magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem nyugszik,szüntelen csak az álmatlanság hál velem,félek,rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.Bár elmondhatnám,hogy öl meg lassan ez az érzés,de megfagynak a szavak,s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek,hiszen örökre elvesztettem tekinteted.Nem sírok már,inkább elfojtom magamban minden emlékedet.Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam,hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,annak ellenére,hogy megbántott,még sem tudtam feledni... nagyot hibáztam.
Óh, istenem! Hányszor mondták,hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták,értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót,hogy VÉGE, mintha minden álmom,s vele életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,most már csak bátorságot gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már végre....ennyi csak,mit remélek,
Le akarok lépni az útról,mit már oly rég óta járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem,kit annyira várok,el akarok végre menni,de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok,talán így jobb,hisz nem gondoltam,hogy gyenge is tudok lenni,hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is szeretlek mindig,csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig."

Ekkor a srác lecsukta a levelet,
melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
s még egyszer,utoljára szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta a lányt,de már nem tudta,
csak könnyei folytak tovább,újra meg újra.
Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.

Majd édes,lágy szellőtámadt váratlanul,
kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszáll az éj,s a fiú elhagyta otthonát,
az édes szellő a temető felé sodorta két lábát.

Két szemével sírva kutatta a sírt,
vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő,s csend borult a tájra,
a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága,ne sírjál,
már nem fáj,hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...
szeretlek, imádlak, jobban minden másnál,
S veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem,én kutattam utána,
s én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd,hogy bennem élsz most már örökre,s én is Veled maradok,
védeni foglak mindörökké,én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon,hűen vigyázlak,
hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."


A fiú csak fájdalmasan zokogott,
tudta,hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felöl egy halk,őszinte szót hozott: "Szeretlek"!

Vérző csipkebokor-Hetedik fejezet

Hetedik fejezet

Másnap újabb megdöbbentő hírre ébredt Torrance városa: ismét találtak egy megcsonkított tetemet, ez­úttal nem a gimnáziumnál, hanem a Wilson Parkban. Egy harminc év körüli nő volt, akinél nem találtak ok­mányokat, és egyelőre nem tudták megállapítani az azonosságát. Egyelőre a városban senki nem jelentett be eltűnést, úgyhogy feltételezhetően a Torrance-be tóduló turisták közé tartozhatott. Közös vonás közte és az előző áldozat, Melanie Krueger között az a szét­roncsolt, széttépett nyak volt, de más szörnyű sebeket is ejtettek rajta. Akárha valami ragadozó állat csonkí­totta volna meg.
És ezzel nem ért véget a rémségek sorozata.
Kora délután megtaláltak még egy hasonló brutali­tással kivégzett áldozatot, Amelie Richtert, egy első-
éves gimnazistát a Torrance High Gimnáziumból, aki - akárcsak Melanie Krueger és Felicity Cruz - a város legbefolyásosabb családjának sarja volt. Továbbá szin­tén drámatagozatos és színjátszó körös. Ő is bedolgo­zott a Vérvonal játékprogram dialógusaiba...
A nyomozók felfigyeltek erre a kapcsolatra, hazahív­ták a játékfejlesztő cég igazgatóját, Georg Drakuciout, és többször is kihallgatták.
Aznap este megszaporodott a városkában a járőrö-ző rendőrautók száma, a lakosok jobban bezárkóztak éjszakára, ügyeltek a gyermekeikre, és talán ennek kö­szönhetően nem történt újabb atrocitás.
Harmadnap reggel azonban újabb frissen meggyil­kolt lány tetemére bukkantak, ezúttal a North High egy végzős hallgatójára.
És a városban elhatalmasodott a pánik.
A helyi rendőrkapitány erősítést kért és kapott, és több egyenruhás és civil nyomozó járta éjszakánként az utcákat, parkokat, a legeldugottabb helyeket, mint a Torrance 1912-es megalapítása óta eltelt csaknem száz év alatt bármikor is.
Ám ez éppen az az időszak volt, az Oktoberfest kez­dete, amikor Torrance lakossága szinte megduplázó­dott a pihenni érkező és szórakozni vágyó turisták mi­att. Ebben a nagy forgatagban kiszúrni és megtalálni a titokzatos gyilkosságok elkövetőjét, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban.
A híradók és az újságok Lars Mortensen - Edison Khallen - fényképével voltak tele, és Mrs. Simmons házát még inkább felforgatták a helyszínelők, hulla-
kereső kutyákkal végigszaglásztatták a kertet, és több helyen is felásták...
...de nem találtak semmi érdemlegeset.
Aztán hétvégén a város melletti Alpine Village-ben kezdetét vette az Oktoberfest, annak minden járuléká­val: kirakodóvásárral, sörsátrakkal, zenével, tánccal, mindenféle mulatsággal.
Harriet és a lányok tulajdonképpen az ominózus Éj-mámor buli óta nem találkoztak személyesen. Telefo­non egyre többet fecsegtek, megosztották egymással az élményeiket - úgy-ahogy, visszafogott formában -, de mindenki talált valami kibúvót vagy sürgős elvégez-nivalót, ha a másik kereste.
Végül Harriet volt az, aki rávette őket, hogy talál­kozzanak, és menjenek ki együtt Alpine Village-be. A kezdeti ódzkodás után végül nem kellett hosszan agitálnia őket. Akárcsak ő, Nika, Mary-Jane és Magda is vágytak már egy kis társaságra, egy kis kimozdulásra otthonról.
Eleinte csak visszafogottan nézelődtek, de ahogy a nyüzsgés egyre nagyobb lett a kirakodóvásáron, a lá­nyok is egyre jobban feloldódtak. A sramlizene, a tán­cosok látványos jelmeze, a hangulatos, színes sörbó­dék elbűvölték őket. A környék tele volt mindenféle
nemzetiségű és ruházatú vendégekkel, akik sorra kós­tolgatták a különböző márkájú1 söröket, virslit faltak, hallgatták a zenét, és mindent megbámultak.
Magda volt mindnyájuk között a legfelszabadultabb. A vörös hajú lány elemében érezte magát, legszíveseb­ben egész nap bódétól bódéig járkált volna, bámész­kodva töméntelen mennyiségű fagylaltot elpusztítva. Azonban nagyjából egy óra múltán Nika kedvezőtlen hírt kapott apjától a mostohaanyja állapotáról, ettől búskomor lett, és rossz hangulata átragadt Mary-Jane-re és Harryre is.
Elegem van ebből a hangzavarból és a lökdöső­
désből - jelentette ki Nika. - Nem mehetnénk valami
csendesebb helyre?
Mi bajod? - bámult rá értetlenül Magda. - Te vol­
tál a legjobban felspannolva, hogy jöjjünk el...
Jó, de most már idegesít ez a sok bámész alak.
Tényleg jó lenne kicsit leülni valahova - közölte
Harriet, miközben a szeme összevissza járt. Keresett
valamit. - Fáj a lábam a szandálban, legszívesebben
levenném, és mezítláb járkálnék.
-Vedd!
Aztán meg belelépsz valami rozsdás szögbe, és hív­
hatjuk a mentőt...
Szomjas vagyok - jelentette be Magda, immár leg­
alább negyedik alkalommal. - Meghívlak benneteket
egy szódára.
Elindultak az orruk után, hogy keressenek egy sza­bad asztalt valamelyik sörsátorban, vagy rosszabb eset­ben egy üres padot a fák alatt. Egyiküknek sem volt
igazán jókedve, valamiféle megfoghatatlan, nyomasztó hangulat telepedett rájuk. Mintha idáig is elért volna a Torrance-t rettegésben tartó gyilkosságok árnyéka.
- Odanézzetek! - kiáltott fel váratlanul Mary-Jane. -
Harry! Nem amiatt jöttél ide? A Wang Birodalom...
-Hol?
- Ott, az a sátor... ott a fák alatt!
Harriet csak pislogott.
- Jé, tényleg. Már vagy tucatszor körbejártunk. Hogy­
hogy eddig nem vettük észre?
Nika is megbámulta.
Mi a nyavalya az a „Wang Birodalom"?
Ha az, amire gondolok, akkor egy jó buli.
Miről beszéltek? - kérdezte Magda, és körbepil­
lantott, de nem látta sehol az említett nevet.
Anyám mesélte, hogy a nyáron, LA-ben, járt egy J
jósdában... - füllentette Harriet. - Wang Birodalom l
volt a neve... és a jósnő elképesztően pontosan megjó-  *
solta a jövőjét. De mindent... totál pontosan.
Hülyeség! - nyilatkozta ki Nika. - A jövőt nem le­
het megjósolni.
Miért ne lehetne? Én hiszek benne.
Ezek a vén banyák csak a pénzre utaznak. Általa- 
nosságokat hablatyolnak, és persze a sok ostoba mind
magára veszi.
Ha Los Angelesben van a jósdája, mit keres itt? -.
kérdezte Nika.
- Ne értetlenkedjetek már! Nyilván a fesztivál miatt...
ilyenkor egy csomóan jönnek ide mindenhonnan...
Szerintem tök jó buli lehet -jelentette ki Magda. -
Menjünk! Jósoltassunk!
Biztos, hogy ti is bejöttök? - Harriet ideges volt,
de maga sem tudta, hogy miért. Furcsa zavart érzett,
megmagyarázhatatlan szorítást a gyomra tájékán, és
talán egy icipici félelmet is. Jó lett volna ismerni a jö­
vőt, de félt is tőle. Még a végén valami ijesztőt, valami
retteneteset hall, és azt nem akarta.
Naná, hogy megyünk - vágta rá Magda. - Csak
tudjuk kifizetni a díjat, és még frankfurtira is teljen!
Mary-Jane, aki kiszúrta a sátrat, kissé elbizonytala­nodott.
Nem is tudom... Én inkább megvárlak itt, az ár­
nyékban.
Meg én is - tette hozzá Nika. - Csöppet sem érde­
kel a hókuszpókusz.
Mi ütött belétek? - képedt el Magda. - Nem is­
merek rátok. Ez csak játék... szórakozás. Ne legyetek
már ennyire görcsösek! Én kíváncsi vagyok, mit tudna
mondani nekem egy olyan ember, aki nem is ismer.
Semmit sem veszítünk azzal, ha próbára tesszük. Jó
buli lesz! Na, gyerünk!
Kis ideig még ácsorogtak fél szemmel a hófehér sátrat figyelve, amelynek tetején vörös alapon arany­betűkkel díszelgett a felirat: Wang Birodalom. Semmi több. Nem voltak hangzatos szövegek a jövőről, rejté­lyekről, kihagyhatatlan alkalomról...
Ez a legfélelmetesebb benne, gondolta Harriet. Túl­ságosan valódinak hat. Mintha azzal, hogy belépnek az ajtón, visszavonhatatlanul megváltozna körülöttük
a világ, belekerülnének egy olyan körforgásba, amely­ből nem vezet kiút.
Harriet megtapogatta a magával hozott kártyalapot, a Vérző Csipkebokrot. Még nem tudta, mire kap most választ, és kissé félt is attól, amit hallani fog...
De aztán gyorsan meggyőzte önmagát és később a barátnőit is, hogy semmi olyasmi nem történhet velük, amit ne akarnának, és ne tudnának uralni.
- Ha nem tetszik, amit hallunk - fűzte hozzá Magda -, legfeljebb nem vesszük komolyan, csak röhögünk egy csomót, és kész.
A sátor előtt, egy kisasztalkánál két fiatal nő ücsör­gött egy-egy pohár üdítő társaságában. Az egyikük égővörös hajú, csillogó szemű szépség volt, a másik gesztenyebarna hajú, szabályos arcú, megnyerő jelen-  l ség. Elmélyülten beszélgettek, csak akkor pillantottak  • fel, amikor a lányok melléjük értek.
- A jósnőt keressük - vetette oda Nika kissé kihívó
an. - A sátorban van? - Miután beleegyezett az „osto-
ba játékba", szokás szerint átvette az irányítást.
A gesztenyebarna hajú nő egyenesedett fel az asz­
taltól.
- Engem kerestek... - jelentette ki mosolyogva, 
Lina McClaire vagyok, a jósnő. Miben segíthetek?     
A lányok egymásra bámultak, majd a fiatal nőreJ és hirtelenjében meg sem bírtak szólalni. Nem err«* számítottak. Ők valami bibircsókos képű vénségi gondoltak, rikító ruhákban, mindenféle látványos kell lékekkel. Lina viszont magas volt és karcsú, mint ég1"" filmszínésznő. Hullámos haja a vállára omlott, sudí
alakja, karcsú dereka, csokoládébarna szeme kis irigy­séget és jóval több elismerést váltott ki a lányokból.
Harriet gyanakodva fürkészte. Ez a nő az első pilla­natban egészen másfajta - különös, sejtelmes, miszti­kus - érzéseket generált benne, és ő nem tudta eldön­teni, hogy ez jó-e vagy rossz.
Abban viszont biztos volt, hogy a következő órában meg fog változni az élete.
Gyökeresen.
Ha a jövőt szeretnétek tudni, lépjetek be a sátorba!
- invitálta a lányokat a jósnő barátságosan. - De csak
egyenként.
Miért egyenként?! - kérdezte Nika.
Miért egyszerre? - kérdezett vissza Lina.
Nincs titkolnivalónk egymás előtt - felelte Magda
kapásból, talán túlságosan is gyorsan. - Ugye, csajok?
Támogatást várva körbepillantott, és a lányok bólo­gattak. Harriet, aki nem igazán akarta volna megosz­tani saját kérdéseit, végül is nem ellenkezett. Elszánt­nak és dacosnak tűntek mind a négyen, mint akik épp belépni készülnek az oroszlán barlangjába. Aztán fe­jüket magasra emelték - épp csak nem ragadták egy­mást kézen -, és bemasíroztak a sátorba.
Odabent félhomály fogadta őket, csak felülről, a sátorlapok illesztése során képződött nyílásból szű­rődött be kevéske fény. Rejtett füstölőkből kellemes, már-már bódító illat áradt, mely az első pillanatban érzéklazító volt, de hosszas bent tartózkodás után nyil­ván nyomasztóvá és súlyossá vált.
A muszlinfüggönyökkel elválasztott és némileg ta­kart középső részen egy asztal állt, rajta kristálygömb pihent - a beszűrődő fény épp azt világította meg. Az asztal két oldalához egy-egy faragott széket állítottak. A sátor túlsó felét vastag óarany színű brokátfüggöny takarta, mely most kísértetiesen lebegett az enyhe szellőben.
Harriet megborzongott a látványtól, de úgy döntött, nem hátrál meg. Végül is itt vannak a többiek, nem történhet semmi rossz.
De mélyen belül ott rejtőzködött a nyomasztó em­lék: akkor is épp ezt gondolta, amikor...
Lina és a másik nő is belépett a sátorba.
Ő Pamela, a segítőm - mutatta be társát a jósnő. -
Megfigyelőként van jelen, segít fókuszálni.
Ne is törődjetek velem - emelte fel a kezét Pamela.
- Mintha itt sem lennék.
Harriet nem értette, miért van szükség megfigyelőre egy jóslásnál, de nem szánt több gondolatot a rejtély megfejtésére. Egyéb furcsaságok foglalkoztatták.
Például Lina tekintete, amely mintha a szíve köze­pébe látna, a felőle áradó, jól érzékelhető sejtelmesen rezgő hullámok, és a szinte tapintható aurája, mely halvány, mégis ragyogó fénykört vont az alakja köré.
Kíváncsi lett, vajon a többiek is látják mindezt?
Lina egy pillanatra lehunyta a szemét, felsóhajtott, aztán különös tekintettel vette szemügyre a lányokat.
- Igazatok van -jelentette ki. - Nincs titkolnivalótok
egymás előtt. Túl sok minden köt össze benneteket.
A sorsotok összeforr.
Ez... ezt hogy érti? - kérdezte Magda izgatottságtól
kipirult arccal.
A nevünket nem mondjuk meg - szögezte le Nika
határozottan. - Ne is kérdezze!
Lina elmosolyodott, és válasz helyett az egyik székre mutatott:
Ki lesz az első?
Mennyi... mennyibe kerül ez nekünk? - tudakolta
Mary-Jane.
A jósnő gondolkodott egy kicsit, aztán flegmán vál­lat vont.
Tudjátok, mit? Nem kell fizetnetek érte. Ez a mai
amúgy is különleges alkalom.
Mitől különleges?
- Attól, hogy megérkeztetek... már vártam rátok.
A lányok meglepett tekintete találkozott.
Talán ez is a műsor része? Vagy valóban látta az ér­kezésüket ez a nő?
- Elég a kérdésekből, kezdem én -jelentette ki Mag­
da, és mielőtt a többiek tiltakozhattak volna, gyorsan
leült az egyik székre. - Mit kell csinálnom?
Lina McClaire elhelyezkedett a másik széken, Pamela pedig a sátor távolabbi sarkában leült a vastag szőnyeg­re. Harriet, Nika és Mary-Jane egy darabig még ácsor-gott, aztán ők is letelepedtek a talajt fedő szőnyegre, így némileg alulról látták a jósnő és Magda arcát, az asztal tetejét egyáltalán nem, de ez most nem is volt fontos.
Harriet szíve hatalmasat dobbant, amikor a jósnő maga elé húzta a kristálygömböt, végigpillantott a föl­dön ücsörgőkön, és jó hosszan őt bámulta.
Tudja' Tudjfa hogy én vagyok az, akit hozzá küldtek. Aki kimondott^*1 hozzá jöttem egy bizonyos kártyalap­pal.
Már-már meg520^^ volna, hogy jól van, kezdheti ő is, ám Lina Magdához fordult.
Ha szerein^ konkrét kérdést feltenni, most lehet...
de anélkül is elmondom, hogy mit látok a jövődben.
Oké - Magda bólintott. Szeme izgatottságtól csil­
logott láthatóan nagyon élvezte az előadást. - Nekem
nyolcvan...
- Bármit haHasz vagy látsz, ne ijedj meg, és fontos,
hogy ne szólj közbe! - folytatta a jósnő. - A jövőd meg
van írva de niflcs lerögzítve, kőbe vésve, változtathatsz
rajta Én csak az utat mutatom meg, neked kell végig­
menned rajta.- de akár le is térhetsz róla.
Lina a gömb fölé emelte az ujjait, tett néhány simító mozdulatot, mintha meg akarná tisztítani körülötte a levegőt aztán letette a kezét az asztalra, és merően figyelni'kezdte a gömböt.
Harriet is figy6™ kezdte a gömböt, olyan erősen koncentrált, röintna az ° feladata lenne a jóslás, nem pedig Lináé. A látóteréből kiszorultak a többiek, a sá­tor és minden egyéb, nem maradt más, csak a gömb csillogó felülete, melyet a felülről érkező fény világí­tott meg.
Hosszú percek teltek el, Harriet kezdte azt hinni, így telik el az egész délután, és bosszankodott, amiért be-
lement ebbe az egészbe. Ám a jósnő váratlanul meg­szólalt, és egyszeriben megváltozott a világ.
- Egyedül érzed magad... távol vagy attól a helytől,
ahol születtél - jelentette ki. A hangja sejtelmes volt,
de egy cseppet sem kellemetlen, inkább megnyugta­
tó. - Szorongsz, mert szeretnél megfelelni az elvárá­
soknak, és nem vagy biztos benne, hogy ez sikerül.
A közeljövő kissé kusza... még sokat kell várnod a bol­
dogságra, de végül rád talál.
Magda úgy figyelt, hogy még a lélegzetét is visszafoj­totta. Szeme elkerekedett, és olyan görcsösen szorítot­ta ökölbe a kezét, hogy az ujjai belefehéredtek.
És a pasik? - érdeklődött. - Mi a helyzet szerelmi
téren? Meglelem az igazit?
Szerelmes leszel... többször is. Minden alkalommal
azt hiszed, rátaláltál az igazira, de az majd csak nyolc
év múlva jön el... Most is szerelmes vagy valakibe, ér­
zem... de az a fiú... vagy inkább már férfi... elérhetetlen
a számodra. Fekete férfi, jóképű és híres, sokan rajon­
ganak érte... ne törődj vele, nem ő kell neked!
Harriet elképedve hallgatta Linát. A jóslás kezdetén még eléggé semleges dolgokat mondott, ez bármelyi­kükre ráillett volna. Azonban a fekete férfi, aki híres és akién sokan rajonganak, túl kizárólagos volt ahhoz, hogy csupán véletlen legyen.
Hiszen Magda épp emiatt a színész srác miatt jött Torrance-be, hogy találkozhasson vele!
Harriet gyomra görcsbe rándult, és elfogta valami­féle megfoghatatlan rossz érzés, mint álmában. Leg­szívesebben felugrott volna, hogy kirohanjon, de nem
akart bolondot csinálni magából. Tekintete találkozott Nika tűnődő tekintetével, majd Mary-Jane nyugtalan tekintetével, és rájött, nem mutatkozhat gyengének. Ha a többiek kitartanak, ő sem adhatja fel.
A jósnő még vagy tíz percig beszélt Magdának, több­nyire általánosságokat. Nem említett kirívó gazdagsá­got, de megfelelő jólétet igen. A hangsúly a boldogsá­gon volt, amelyre épp nyolc év múlva talál rá Magda olyan helyen, amelyet e pillanatban még nem ismer­het, de az élete nagy fordulópontja lesz. Aggodalomra nincs oka.
Aztán a jósnő elhallgatott, arcán sötét felhő suhant át. Harriet kíváncsi lett, vajon mit láthatott még a gömbben, amiről nem beszél, de láthatóan jelentősé­get tulajdonít neki.
Rákérdezni nem mert, aztán a következő pillanatban el is felejtette, ugyanis Magda felpattant a székről.
- Oké. Én már mindent tudok. Jöhet a következő!
Mivel Harriet és Mary-Jane nem mozdult, Nika állt fel, és huppant le a székre olyan ábrázattal, mint aki feláldozza magát a köz érdekében. Arca elszántságot tükrözött, szeme azonban kételyeket, és egy cseppnyi aggodalmat.
Lina rámosolyogott.
Mit szeretnél, hogyan mondjak jövendőt?
Mire gondol?
- Gömbből, ahogy az előbb, vagy kártyát vessek ne­
ked?
Kártyát! - gondolta Harriet. Vérző Csipkebokrot!
De persze nem szólt, csak várt türelemmel a sorára.
Nika hosszasan elgondolkodott. Annyira hosszasan, hogy a többiek már kelletlenül feszengeni kezdtek a szőnyegen, és értetlenül meredtek egymásra.
Nem mindegy, hogy miből jósol Lina?
- Kártya! - vágta rá végül a lány. - Az menőbb.
Lina elővett egy pakli tarot-kártyát, majd Nika elé
helyezte, hogy emeljen belőle.
Aztán még egyszer.
És még egyszer.
Legyezőszerűen kiterítette az asztalon, hogy minden lapja Játszódjon, de mindegyiknek csak egy kis része, és felszólította Nikát, hogy húzzon belőlük hármat.
- A Torony... - kezdte a jósnő, amikor megfordította
az első kártyalapot. - A jelen helyzetet mutatja, és azt
jelenti, hogy az élet minden területén gyökeres válto­
zásra számíthatsz. Talán le kell rombolni, amit eddig
felépítettél, hogy újat emelhess a helyébe. Sajnálod a
múltat, de mégis meg kell tenned, mert a változást nem
állíthatod meg. A második kártya a Botok Lovagja...
Izgalmas kihívások, tettrekészség, meggondolatlansá­
gok jellemzőek rád. Keresed a megmérettetés lehető­
ségét, harcos természet vagy, nem adod meg magad
könnyen. Az akadályokat rendszerint legyőzöd. Mind­
ez jó, de vigyáznod kell, mert ha nem méred fel jól az
erődet, bajba sodorhatod önmagád. Annyira még nem
vagy erős, ahogy hiszed, légy óvatos! A jósnő felpillantott, egyenesen Nika szemébe. Lát­szott, komolyan gondolja, amit mondott, és valóban óvni akarja a lányt. Aztán folytatta:
- A szerelemben mostanában nincs sikered. A fiúk kerülnek téged valamiért, te taszítod el őket magad­tól... de ez csak átmeneti állapot. Később majd meg­fordul ez az erő. Komor gondolatok foglalkoztatnak, ezek valamiképpen a közelmúlt egy kellemetlen ese­ményéhez kapcsolódnak...
Lina ismét felpillantott, ám most nem Nikára, ha­nem a szőnyegen ücsörgő többi lányra. Mintha szavait nekik is szánta volna, nem csak Nikának. Megfordította a harmadik kártyát. - A Főpapnő... Ez a jövő. Olyan fogalmak kapcso­lódnak hozzá, mint bölcsesség, belső élmények, tit­kok... Ez valójában védőkártya, amely azt jelenti, hogy bajok leselkednek rád, de képes leszel önerőből kivé­deni őket... Nika a tiltás ellenére nem bírta megállni, hogy ne
szóljon közbe:
Miféle bajok?
Mindössze annyit látok, hogy kapcsolódnak a múlt­
hoz, jobbára annak a következményei. A jövőben jól
működnek majd a megérzéseid, és jól teszed, ha hall­
gatsz rájuk.
Lina összeszedegette a kártyákat, és elővett egy sok­kal nagyobb lapokból álló másik paklit. Nika kezébe adta, hogy keverje meg, majd egyszer emeltetett vele.
Azután sorban egymás mellé kirakta az asztalra a la­pokat színükkel felfelé.
- Ez valójában a megerősítés... - jelentette ki, mi­közben sorra szemügyre vette az ábrákat. - Nos... ahogy már mondtam, az igaz szerelemre még várnod kell, nem lesz egyszerű. Későn találod meg azt a fér­fit, aki életed végéig melletted marad, és igaz szere­lemmel szeret. Itt látszik, ebben a sorban, hogy előbb még más feladatok várnak rád... sikerek. Igen... sikeres leszel és gazdag. Mégpedig a sport által... híres spor­tolóvá válhatsz, ha képes leszel legyőzni a benned rej­tőzködő akadályokat. A te sorsod a nyilvános siker, és ezért egyelőre fel kell adnod egyéb álmokat... de nem véglegesen... Viszont van itt valami...
Lina McClaire elkomorult, és futó pillantást vetett a sátor sarkában ücsörgő Pamelára, aki eddig szótlanul figyelt. Harrietnek feltűnt a sokatmondó pillantás, de nem tudta mire vélni. Ha valami szörnyűséget lát Nika jövőjében, miért nem mondja el? Rákérdezni azonban nem mert. Talán attól félt, hogy
választ kap?
Nálad is látom azt a különös szálat, amely a múlt­
ból vezet a jövő felé, és amely a jelenben összeköt ben­
neteket. Sötét és nagyon erős szál ez, elszakíthatatlan,
feloldhatatlan...
Ez... ez mit jelent? - kérdezte Nika aggodalma-
san.
Nem tudom. Egyelőre nem látok többet.
Valamit csak lát!
- Sok mindent látok, de erre a kérdésedre a választ
nem.
Nika bosszús lett, és ez nyugtalansággal töltötte el a többieket is. Eddig csak játék volt, jó buli, amely fel­dobhatta a napjukat, ám most megmagyarázhatatlan nyomás nehezedett rájuk. Emlékek hada, és félelem a jövőtől, amelyre rányomta bélyegét a múlt sötét ár­nya.
- Kérdezhetek valamit? - firtatta Nika váratlanul.
Természetesen...
Aggódom egy bizonyos... ember miatt. Ő ugyanis
most nagyon rossz... állapotban van, és... attól tartok,
hogy... elkövetett valamit, ami talán okozhatta a bajt,
és nem igazán tudom, hogy...
Lina közbevágott:
- Mi a kérdésed?
- Tudna nekem úgy jósolni, hogy valójában nem ró­
lam van szó, vagyis nem az én jövőmet mondja, hanem
azét, aki miatt aggódom?
A jósnő most nem mosolygott. Kis ideig gondolko­dott, majd összeszedegette a kártyalapokat, és maga elé húzta a kristálygömbjét.
Ismét végigsimított fölötte, aztán bámulni kezdte a
felületét.
Harrietet ugyanaz az érzés kapta el, mint az előb­bi jóslásnál, ugyanúgy figyelte ő is a gömböt, mint a jósnő. Voltak pillanatok, amikor úgy hitte, belelát egy másik világba, mintha eltűnt volna a saját valósága és ő átrepülne egy másik dimenzióba.
Azonban olyan váratlanul érte ez a furcsa érzés, hogy ijedten összerezzent, és a képek eltűntek.
Egy nő miatt aggódsz... - kezdte a jóslást Lina. -
Idősebb nálad... valamennyivel... de még nem öreg.
Különös tudatállapotban van, mintha... élő lenne és
mégsem az. Igen... a teste elkülönült a tudatától. Kó­
mában van. Baleset érte... kórházban fekszik...
Életben van? - kérdezte Nika.
Egy biztos: a holtak között nincs.
Meg fog gyógyulni?
A jósnő néhány percig szótlanul figyelte a gömböt, arca rezzenéstelen maradt.
Idővel... nem marad ebben az állapotban, fel fog
épülni, de még nem most. Látok itt valamit... ami
megrémiszt... A Gonosz lengi körül... rontás, fájda­
lom, rossz kívánságok... halál.
Az ő halála?
Nem... nem az övé. Ő felépül, és még sokáig fog
élni. Egy másik nő halála az, ami nyomasztja a lelkét...
Igen... ez nagyon rossz... Átok. Ami visszaüt. Talán át­
kot mondott egy másik nőre?
Nika elsápadt.
Harriet pedig önkéntelenül a szája elé kapta a ke­zét.
Azért történt ez Miával, mert átkot mondott valakire? És az átok visszafordult rá is? És kérdés az, hogy kit átko­zott meg? Erről leginkább Felicity Cruz tudna beszélni...
...már ha tudna beszélni!
Félelmetes!
- Igen... vagyis nem tudom, hogy megtette-e, de ter­
vezte - felelte Nika. - Meg akart átkozni valakit, aki...
egy bizonyos személyt, aki sokat ártott nekem... és
nem tudom, végül megtette-e.
A megátkozás veszélyes dolog; mindig visszaszáll
arra, aki elvégzi a mágiát. Sosem kívánhatsz másnak
rosszat, mert a szándék belekerül a spirituális körbe,
és előbb-utóbb visszatalál hozzád.
De én nem...
- Megtalálhat mindenkit, aki egy kicsit is érintve
volt. Ha miattad történt, téged is megtalál.
Nika lehajtotta a fejét, és ez a kevély, határozott csaj most olyan sebezhetőnek tűnt, hogy Harriet megsaj­nálta.
Tehetnék valamit, hogy Mia, hogy... ez a nő hama­
rabb felépüljön? - suttogott alig érthetően Nika.
Menj be hozzá a kórházba, tölts vele minél több
időt, és beszélj hozzá. Mesélj neki, tartsd fenn a kap­
csolatot közte és a világ között, és hamarosan vissza­
tér. Olyan dolgokról beszélj neki, amit szeretett, amire   
vágyott, ami arra késztetheti, hogy folytassa az életét.    
Nika bólintott, és felegyenesedett az asztaltól.
Nem látszott túl nyugodtnak.
Mary-Jane következett. Mivel Harriet továbbra sem 
mozdult, a szőke lány ült az asztalhoz.
- Én... inkább a gömböt, ha lehet...
Lina McClaire biccentett, és ismét a gömböt húzta l maga elé. Elvégezte a szokásos simító mozdulatokat, l és nézni kezdte a fényes felületet.
- Burokban születtél - kezdte a jósnő a jövendőmon­
dást. - Nagyon vártak erre a világra, várták az érke­
zésed. Mondhatom úgy is, hogy szerelemgyerek vagy.
Nemrégen azonban történt valami rossz az életedben,
és ez megváltoztatott mindent. Talán anyagi gondok,
vagy egy szeretett rokon halála... mintha kikerültél
volna a középpontból... új barátok, új környezet, de
ez alig viselt meg téged. Érdekes... nálad is megtalál­
ható ugyanaz a sötét fonal, ami az előző két lánynál...
ami összeköt benneteket. Nyomasztó emlék, fájdalmas
múlt... következményekkel teli jövő. Ez a fonal kapcsol­
ja össze a múltat a jövővel, miközben áthalad a jelenen,
és lassan behálózza az életet.
A jósnő ismét Pamelára pillantott, mintha tőle várna megerősítést, vagy mintha jelezni akarná neki: lám, én megmondtam! A vörös hajú nő csendben maradt, rez­zenéstelen arccal figyelte a lányokat.
Van egy rövid szakasz a jövődben, amikor kicsú­
szik a talaj a lábad alól, nehéz helyzetbe kerülsz, de
sikerül megoldani, ismét megtalálod önmagád. Ebben
segíteni fognak a barátaid, és egy férfi... akit most el­
lenségnek tekintesz.
Ezt most nem... nem értem - vetette közbe Mary-
Jane. - Ki ez a férfi? Az apám?
Magda felvihogott:
Az apád az ellenséged? Ne már!
Ez a férfi fiatal - folytatta Lina -, és most gyűlölet­
tel gondolsz rá, mert valamiképp ártott neked... fizikai­
lag és lelkileg is. De az érzéseid később megváltoznak
irányában... és akár ő is lehet az, aki életed végéig sze­relemben melletted marad. Mary-Jane felháborodottan tiltakozni kezdett:
Ez ki van zárva! Nem hiszem el. Lehetetlen!
Tudod, kiről van szó?
Igen... nem... vagyis nem biztos, de... inkább hagy­
juk!
Ahogy már említettem, a jövő képlékeny. Az út ki
van jelölve, de rajtatok múlik, hogy végigmentek-e raj­
ta, letértek róla vagy visszafordultok. Én csak felhívom
a figyelmet arra, mi vár rátok, a döntés a tiétek.
Nem értem. Ha ki van jelölve az utunk, hogyan vál­
toztathatnánk rajta? Akkor mindenképpen bekövetke­
zik az, ami meg van írva, nem? Erről szól a jóslás.
Szó sincs róla! Nem tudhatjuk, az van-e megírva,
hogy elüssön egy autó, amikor kilépünk az utcára,
vagy elkerüljük az autót, hogy a következő pillanat­
ban a fejünkre essen egy tégla. Látjuk, hogy bármelyik
vagy akár mindkettő meg fog történni, de azt is látjuk,
hogy ezek mindössze lehetséges események. Léteznek
megmásíthatatlan dolgok, amik mindenképpen bekö­
vetkeznek, de ezeken lehet finomítani a jelen esemé­
nyeivel.
Mary-Jane nem kérdezett többet. Láthatóan elgon­dolkodott, és a szemében könnyek csillantak.
- Hát jó... Te jössz, Harry!
Harriet felegyenesedett a szőnyegről. Már nem ma­radt több ideje, ő következett. Az asztal túloldaláról Lina McClaire merően nézte. Elgondolkodva, már-már komor arckifejezéssel, és ezt Harriet nem tudta mire vélni. Még el sem kezdődött a jóslás, neki még­is összeszorult a gyomra, torkában dobogott a szíve, mintha a halálos ítéletére várna egy bíróságon. Érezte, hogy most olyasmit fog hallani, ami örökre megváltoz­tatja az életét. Egyelőre nem húzta elő a Vérző Csip­kebokor kártyát. Ha ez a nő annyira mindent tud és mindent lát, anélkül is tudnia kell, mit mondjon.
Aztán pedig...
...majd meglátjuk.
Tartott attól, amit hallani készült, de vágyott is rá, maga sem tudta, hogy miért.
A jósnő ismét csak a gömbre figyelt. A kártyát mel­lőzte, és Harriet nem tudta eldönteni, hogy ez most jó neki, vagy rossz. A csend ezúttal hosszabb ideig tartott, mint a többieknél. És mintha közben odakint besötétedett volna, a sátorba egyre kevesebb fény szű­rődött be.
A sarokban egy gyertya fénye világított, de Harriet nem tudta megmondani, ki és mikor gyújtotta meg.
Hogyan kerülhette el ez a figyelmét?
- A jelen sötét... - szólalt meg váratlanul a jósnő. Harriet összerezzent a szavakra, és erőt vett magán, hogy a jóslásra összpontosítson. - A sötét fonal behá­lóz, körülfon, nem enged... Téged szorít a legjobban. Szabadulnál, de most még nem sikerülhet... sokan vannak körülötted... sötét erők fenyegetik a lelkedet...
Lina idegesnek, zaklatottnak tűnt, mint aki megijedt attól, amit meglátott. Homlokáról verejtékcsepp sik­lott le az arcán. Mintha átkerült volna egy másik va­lóságba, tudata már nem volt jelen. A következő pil­lanatban felsikoltott, arca szürkére változott, és úgy zihált, mint aki épp fulladozik.
Harriet rémülten hátrahőkölt, fel akart ugrani, de a lába nem engedelmeskedett, kiszállt belőle minden erő.
A többiek holtra váltán figyelték a jósnőt, ahogy megvonaglik a teste, szeme fennakad, keze pedig egy­re erősebben reszket.
Pamela volt az egyetlen, aki semmilyen módon nem reagált. Továbbra is mereven ült a szőnyegen, és szinte egykedvűen figyelte az eseményeket.
- Mi... mi történik vele? - kérdezte Magda rémül­
ten, ám a félelembe jól látható izgatottság is vegyült.
Mint amikor végre hozzájutunk az oly régóta vágyott
tiltott gyümölcshöz, de nem tudjuk eldönteni, hogy
mit kezdjünk vele.
- Látomása van... - suttogta Pamela. - Ne féljetek!
Pár perc múlva lassult a kézremegés, újra élettel
teli lett a jósnő arca, tartása merevsége is megszűnt, és mintha mi sem történt volna, ott folytatta a jóslást, ahol abbahagyta:
A te léted, leány, rendkívül fontos... fontos... fon­
tos a világ számára... mindenki számára. Mégis van­
nak, akik az életedre törnek... de nem történhet bajod.
Őriznek téged.
Őriznek? - hökkent meg Harriet. - Kicsodák?!
Hatalmasok... majdnem annyira erőteljesek, mint
azok, akik az életedre törnek...
Maga miről beszél?!
Vigyáznak rád... van valaki, aki minden mozdula­
todat óvja, melletted van minden percben...
De miért? Miért?? Én ezt nem értem...
Sötét felhőbe burkolózott a jövőd, nehéz volt hoz­
záférnem - folytatta a jósnő rendületlenül. Szeme kü­
lönös tűzben égett, arca visszanyerte szépségét, sőt
mintha most ragyogott volna. Tekintete békés volt,
bölcsesség sugárzott belőle és határtalan erő, mintha a
világ felett állna annak minden titkával és hatalmával.
- Nem kell félned! El fog jönni életedben az a pillanat,
amikor azt hiszed, mindennek vége. De te úgy fogsz
újjászületni, mint a főnix a tűzből... Túl fontos vagy ah­
hoz a világnak, hogy hagyjanak elpusztulni.
A lányok döbbenten meredtek egymásra és Harrietre. Ő azonban mintha most értette volna meg az elmúlt hetek különös eseményeit és álmait, meglepő meg­nyugvást érzett. Mintha átszállt volna belé a jósnő lel­ke, és átadott volna egy kis erőt.
- Igen... éreztem, hogy vigyáz rám valaki - jelentet­
te ki a maga számára is furcsa határozottsággal. - Éj­
jel-nappal mellettem van. Figyeli az életemet... mint
egy őrangyal. - A barátnői felé fordult, idejét látta
a gyónásnak. - Nem egyedül menekültem meg Kyle
Stantontól... ő segített, ő mentett meg tőle...
-Ki? Kicsoda?!
Harriet elmosolyodott. Már tudta, teljességgel bizo­nyos volt benne:
- Ő a testőröm... igaz? Ő próbál megóvni a sötét ha­
talmaktól... - Kitette a kártyalapot az asztalra. - Ő az,
aki ezt adta... ez az ő jelképe... a Vérző Csipkebokor...
Nika, Mary-Jane és Magda alig kapott levegőt a döb­benettől. Kerekre tágult szemmel bámulták Harrietet, majd a jósnőt.
Harriet azt várta, hogy a jósnő élénken reagál a lap láttán; felkiált vagy elmosolyodik vagy felszisszen...
...de Lina csak felvette a lapot, és érdeklődve für­készte.
Úgy tűnt, nem tett rá túl nagy benyomást.
Te most miről beszélsz?! - kérdezte közben Nika
elhaló hangon? - Milyen testőr... milyen őrangyal?!
Edison Khallenről, tudod, a szomszédsrácról... aki
olyan, mint tudod... a kedvenc filmünkben Ed Cullen...
- Nem akarta kimondani azt a szót, hogy „vámpír". -
Biztosan tudom, hogy ő vigyáz rám. Mindig is tudtam.
A jósnő elnézést kért, félrevonult, és egy ládából bőrkötésű könyvet húzott elő, azt lapozgatta, azt ve­tette össze a kártyán látható képpel.
Közben Harriet suttogva összefoglalta a történetét a barátnőinek:
- Nem beszélhettem róla nektek sem, mert megkért
rá, és nem akartam lebuktatni... De ő utánunk jött,
tudjátok, hova... és amikor Kyle Stanton meg akart
erőszakolni, lerángatta rólam, és... alaposan helyben­
hagyta...
Azt nem mondom el, hogy vámpír és kiszívta a vérét...
- Aztán ő vitt haza Torrance-be - folytatta. - Én
kértem rá, hogy menjünk vissza segíteni nektek, de nem volt hajlandó. Csak az én épségemre vigyáz, azt mondta... és egyébként is, hallottuk a rendőrautó szi­rénáját...
- Én hívtam őket - dicsekedett Magda. - És időben
érkeztek... - Mary-Jane-re pillantott. - Majdnem.
Lina visszatért az ominózus kártyalappal a kezében, és a fejét rázta.
Nem találok erre a lapra korrekt hivatkozást... de
egyvalamiben biztos vagyok: aki ezt a kártyát adta ne­
ked, az nem őrangyal. Akitől a kártyát kaptad, rendkí­
vül veszélyes és félelmetes! Kerüld el, óvakodnod kell
tőle...
De hát... ezt nem hiszem... maga téved...
Ő csupán egy báb, akit a háttérből gonosz erők
mozgatnak... sötét hatalmak, és ő nem tehet mást,
engedelmeskedik. Kiszámíthatatlan és gonosz. Csak
játszik veled.
Harrietnek minden ereje elszállt. Ez nem lehet igaz! A nő biztosan téved. Lars Mortensen egyszerűen nem lehet gonosz, hiszen ő megmentette...
Hiszen ő küldött ide! Azért küldött volna, hogy meg­tudjam róla a kínos valóságot? Ez logikátlan!
Szerintem téved...
Meglehet. - Lina vállat vont. - Bár attól tartok,
sejtem, hogy kicsoda ő!., neked viszont fogalmad sincs
arról, mekkora veszély fenyeget. Észnél kell lenned!
Hát jó! Nem áll le vitatkozni ezzel a nővel. Eddig meggyőző volt, de most holtbiztosán téved.
- Ha nem Edison az „őrangyalom", akkor kicsoda?
Miért kell megvédenie engem, miféle veszély fenye-
get... mondjon el mindent! Elvégre, ha valóban látja a jövőt, akkor tudnia kell a válaszokat.
Lina McClaire szája különös mosolyra húzódott. Nem lehetett kizökkenteni rendíthetetlen nyugalmá­ból a pökhendi, kihívó kérdésekkel.
- Azt látom, hogy szokatlanul nagy a nyüzsgés körü­
lötted. Sok lélek próbál kapcsolatba lépni veled. Őket
most is látom, e pillanatban is. Vannak közöttük rossz
szándékúak, értetlenek és kíváncsiak... ezek veszély­
telenek. De létezik az a sötét erő, melynek pontos
formáját én sem ismerem, de amely hatalmas, embe­
ri mértékkel nézve legyőzhetetlen, és aki számára te
valamiért fontos vagy... Van egy másik erő is, amelyik
megpróbál megóvni, és kijelölt melléd egy védelme­
zőt. Amíg az egyensúly fennáll, biztonságban vagy.
Ám el fog érkezni a pillanat, amikor a mérleg nyelve
a gonosz hatalom irányába lendül, és akkor az életed
veszélybe kerül...
- De ki ez a védőangyal?
Lina a fejét csóválta.
Azt nem tudom, csak azt, hogy nem az, akitől a
kártyát kaptad. Az alakja sejtelmes homályba vész...
csak annyit látok, hogy nagyon elszánt, és egyelőre le­
győzhetetlen.
Férfi vagy nő?
Nem tudható... Közel áll hozzád, mindennap lát­
hatod, de nem tudom, kicsoda.
Magda felnevetett, s bár nevetése kissé erőltetettnek hatott, a többiek is követték példáját.

Én vagyok az angyalod - jelentette ki a német lány
-, most már bevallhatom, hogy ezért jöttem ide, nem
Denzelért. Mennyit fizetsz az őrzésért?
Hülyeségeket beszélsz... - intette le Nika. - Én va­
gyok az angyala, ha nem tudnád. Eddig álcáztam ma­
gam, de ha már így kiderült...
Csend legyen! - szólt rájuk Harriet mérgesen. - Ez
cseppet sem vicces!
Igaza van - jegyezte meg Mary-Jane megborzong­
va. - Ez inkább félelmetes. Ha több kérdés nincs, ak­
kor talán mennünk kéne...

Még szeretnék valamit... - fordult a jósnőhöz
Harriet. - A nővérem... Lorna. Eltűnt két éve, azóta
semmit sem tudtam róla, de talán...
Add ide a kezed! - szólt rá Lina. - Ne félj! Csak
nyújtsd ide!
Harriet szabódva bár, de odanyújtotta mindkét ke­zét a jósnőnek. Arra számított, hogy kellemetlennek találja majd az érintést, de nem így történt. 'Lina keze hűvös volt, tenyere puha, ujjai mégis határozottan szo­rultak rá Harriet ujjaira.
Megnyugvást adtak.
Reményt.
Nem látom őt a holtak között... - nyilatkozott a
jósnő. - A lelkét nem lehet megidézni a túlvilágról.
Ez mit jelent?
Azt hogy még nem halt meg, bárhol legyen is...
Biztos?
Teljességgel.
De akkor... hol van?
- Nem tudom. Az a tény, hogy nem látom a holtak
között, jelentheti azt, hogy meghalt, és ismét megszü­
letett a lelke, de kézenfekvőbb a magyarázat, hogy még
él és virul.
Harriet el akarta húzni a kezét, azonban a jósnő még nem engedte.
- Van itt még valami - jelentette ki, és lehunyta a
szemét. - Különös... még sosem láttam azelőtt...
-Mit?
Szerelmi kapcsolatok... sok férfi, sok kapcsolat jön...
hamarosan... rengeteg.
Ejha! - nevetgélt Magda - Te kis érzéki szuka!
Felületesek... - folytatta Lina. - Nem lényegesek.
Nem jelentenek sokat, csak szex...
Mikor jön el az igazi? - kérdezte Harriet ébredező
érdeklődéssel. - Vagy már itt is van?
Lina erősebben megszorította a lány kezét, annyi­
ra, hogy az kis híján felkiáltott fájdalmában.
Nagyon... nagyon furcsa...
Micsoda? Mondja már!
Egyfajta beteljesülés. Mond neked valamit az a
szó, hogy... Jégnász?
Harriet értetlenül bámult a jósnőre.
De hiszen éppen azért jöttem ide, hogy ezt meg­
tudjam. Mi az? Mi a Jégnász?
Mi a fene az a Jégnász?! - tudakolta Nika is. - Va­
lahonnan ismerős a szó, de nem tudom, honnan.
A másik két lány csak a fejét ingatta.
- Ezt látom a sorsodban - mormolta a jósnő. - A
jövődben a legnagyobb és legfontosabb szerelem eh-
hez a Jégnász nevű eseményhez köthető. Többet nem tudok...
Jégnász! Jégnász! Jégnász!
Furcsa volt ez a szó, most, ebben a környezetben, a korábban elhangzottak után.
Harrietben elindított valamit, és ez különös érzés­sel járt. Mint a vándor, aki hosszú távollét után vég­re hazatalál a szerettei közé... Vonzotta és taszította is egyben, de mindenképpen nagyon kíváncsivá tette, vágyta, hogy megismerje. Valahol az agya legmélyén veszélyt jelzett egy parányi csengettyű, mégis izgató bizsergés fogta el, ahogy megpróbált mélyre hatolni a gondolataiban.
JÉGNÁSZ!
De ha nem tudja, mi ez - motyogta -, honnan is­
meri egyáltalán a szót?
Megéreztem.
De ez hülyeség! - vágott közbe Magda. - Hogy le­
het megérezni egy szót?!
Lina vállat vont. Mosolygott.
Ha tudnám...
Az a valaki, aki a kártyát adta - kezdte Harriet foj­
tott hangon -, kifejezetten azt mondta nekem, hogy
jöjjek el a Wang Birodalomba, és mutassam meg a
jósnőnek, és majd ő választ ad az összes kérdésemre...
Ehhez képest mit kaptam? Csak még több homályt és
titkot!
- Várjunk csak! - Lina a homlokát ráncolta. - Van
egy elképzelésem.
- A Jégnászról?
Nem. Arról, hogy tévedés történt. Neked nem hoz­
zám kellett volna jönnöd a válaszokért.
Hogyhogy? - Harriet meghökkent. - Van egy... má­
sik Wang Birodalom is?
Nem hiszem, de szerintem neked azzal a Mrs.
Wanggal kellett volna beszélned, aki a Wang Biroda­
lom tulajdonosa! Ő az igazi jósnő, ő tudja a titkokat,
én még csak pár hónapja kezdtem...
Harriet zavartan nézelődött.
- És ő... hol van? Itt, Aipine Village-ben?
Lina és Pamela ismét összenéztek. Aztán a jósnő só­hajtott, és a fejét ingatta.
-Vele most nem tudsz beszélni. Súlyos baleset érte... azért léptem én a helyébe, amíg fel nem épül.
Pamela helyesbített:
- Ha felépül valaha...
Lina McClaire felállt az asztaltól.
Úgy gondolom, eleget hallottatok - szögezte le. -
Későre jár, ideje indulnotok!
Szerintem is - közölte Nika..- Részemről kösz, és
már itt sem vagyok.
Azzal köszönés nélkül kirobogott a sátorból. Mary-Jane kényelmetlenül feszengett.
- Biztos, hogy ne fizessünk? - kérdezte. - Ingyen
nem nagyon érheti meg...
Lina csak mosolygott.
- Majd egyszer máskor fizethettek. De ezért most
nem.
Utoljára Harriet maradt, és épp fel akart tenni neki még egy kérdést, de a jósnő leintette:
- Egyelőre legyen elég ennyi! Engem is megrázott
az, amit láttam, és én magam sem értem igazán a je­
lentését. De attól tartok, még nem Vagy felkészülve
arra, ami vár rád.
-Mi vár rám?
Nem tudom. És te... te majd megtudod, amikor el­
jön az ideje.
Amikor eljön a Jégnász ideje?
Talán igen.Már beesteledett, mire Harriet hazafuvarozta a lá­nyokat, aztán ő maga is beállt a Nissanjával az udva­rukba. Meg sem lepődött, hogy Mrs. Simmons házánál még mindig ott nyüzsögtek a zsaruk.
Valamivel arrébb több kocsi is várakozott, köztük egy fekete, sötétített ablakú, méltóságteljes járgány is. Az ismerős nyomozónő, Mary Gordon szállt ki belőle, és odakiáltott Harrietnek:
- Miss Paxton!
Harriet megtorpant. Visszafelé indult a feléje inte­gető nyomozónőhöz.
Valami hír az ügyemben?
Igen, kislány - felelte az alacsony nő furcsán ugrá­
ló, cikázó tekintettel. - Igaza volt.
Már... miben?
Kyle Stanton testét tényleg valami állat vonszol­
hatta el a tisztásról, ahol magával dulakodott...
Harriet megreszketett.
Megtalálták?
Egy szakadék mélyén. - Helyesbített: - Már ameny-
nyi megmaradt belőle.
Jóságos ég!
Még nem történt meg a hivatalos azonosítás, de
bizonyos jelekből biztosra vesszük, hogy Stanton az.
Megtaláltuk nála az ön mobilját...
Harriet ismét megborzongott.
A halott Kyle Stantonnál találták a mobilját? Azt a mobilt, amiről pár nappal ezelőtt még hívta valaki Georg Drakuciou telefonját...
...és amikor ő hívta, felvette egy rekedtes férfihang.
Olyankor, amikor Kyle Stantonnak már rég halott­nak kellett volna lennie.
Úgy érezte megőrül. A fejét rázta.
Hát... nem szeretném visszakapni. Köszönöm...
Most akkor... viszlát?
Várjon! - fogta meg a nő a karját. - Van valaki
abban a kocsiban, aki kimondottan azért jött ide, hogy
magával beszéljen.
Ezen újfent megdöbbent. -Velem?... Ki? Ki az?
- Egy FBI-os szakértő, aki a sorozatgyilkosságokkal
kapcsolatban, Lars Mortensennel kapcsolatban akar
feltenni magának kérdéseket.
- Most? - A fejét rázta. - Nagyon fáradt vagyok... és
nemrég agyrázkódásom volt.
A nyomozónőt azonban ez nem hatotta meg. Gyen­géd erőszakkal a fekete kocsi felé vonszolta.
Úristen! FBI! Ha kihallgatnak hazugságvizsgálóval, mindennek vége!
A nyomozónő előrelépett, és udvariasan kinyitotta előtte a kocsi hátsó ajtaját.
- Szálljon be, legyen szíves!
Harriet lehajolt, hogy bebújjon az utastérbe, de ahogy bekukkantott és meglátta, ki ül odabent, úgy felkapta a fejét, hogy beverte az ajtónyílás felső részébe.
- Jóságos ég! - suttogta. - Ez tényleg te vagy... Lorna?
A nővére sandán mosolygott rá.
Paxton különleges ügynök, az FBI egy speciális, hi­
vatalosan nem létező irodájától. - A homlokát ráncol-
ta. - Szállj már be, Harry! Beszélnünk kell!
Mi... miről?
Először úgy nagy általánosságban a vámpírokról,
aztán majd szűkítjük a témát Lars Mortensenre, alias
Edison Khallenre, a Morgulra...