harmincöt
Berontok a házba, és az emeletre rohannék, hogy megmutassam Riley-nak a Valentin-napi nyalókámat, amitől kisütött a nap, dalolni kezdtek a madarak, és az egész napom felfordult, még ha a küldőjével nincs is semmi dolgom.
De amikor megpillantom a kanapén ücsörgő húgomat, valahogy olyan kicsinek és magányosnak látom. Eszembe jut, mit mondott Ava: hogy nem a megfelelő embertől búcsúztam el. Ettől hirtelen elfogy a levegőm.
– Szia! Nem hiszed el, mit láttam a tévében az előbb! Van egy kutya, aminek a két mellső lába hiányzik, és mégis tud...
Ledobom a táskámat, és leülök mellé. Elnémítom a tévéi.
– Mi van? – kérdezi bosszúsan, amiért elhallgattatom a kibeszelő show-t.
– Mit csinálsz itt?
– Ülök a kanapén, várlak... – ölti rám a nyelvét.
– Nem, úgy értem, miért vagy itt? Miért nem vagy...máshol? Elhúzza a száját, és mereven visszafordult a tévéhez. Arca rezzenetlen. Bámulja a néma műsort
– Miért nem vagy anyuékkal? – kérdezem. Reszketni kezd a szája, amitől iszonyúan érzem magam, de muszáj folytatnom: – Riley, nem hiszem, hogy ide kéne járnod.
– Kidobsz? - Talpra ugrik, a szeme tágra nyílik felháborodásában.
– Nem, semmi ilyesmi, csak...
– Nem akadályozhatod meg, hogy ide jöjjek, Ever! Azt teszek, amit akarok! Bármit! És semmit nem tehetsz ellene!
– Tudom. De nem hiszem, hogy bátorítanom kellene téged.
Összeszorított szájjal karba fonja a kezét, aztán leveti magát a kanapéra. Lóbálja a lábát, mint mindig, ha dühös, ideges, frusztrált, vagy mindhárom egyszerre.
– Csak mert... amikor volt, hogy valami mással voltál elfoglalva, valahol máshol, teljesen boldognak tűntél. De most úgy tűnik, mindig itt vagy, és csak miattam. A gondolatot se bírom elviselni, hogy ne lássalak, de sokkal fontosabb, hogy te boldog legyél. A szomszédok meg a hírességek után leskelődés, meg a tévénézés, a várakozás, hát ez nem túl jó. – Mély lélegzetet veszek. Bár ne kéne folytatnom! De muszáj. – Kétségkívül a napom fénypontja, ha találkozunk, de szerintem van egy ennél sokkal jobb hely számodra. Nem tehetek róla, de így gondolom.
Riley bámulja a tévét, én bámulom Riley-t, ülünk, mígnem végre a húgom megtöri a csendet.
– Csak hogy tudd, boldog vagyok. Tök jól vagyok és boldog, ez van. Néha itt lakom, néha máshol. Azon a Nyárvidék nevű helyen, ami eléggé szuper, ha esetleg nem emlékeznél - sandít rám.
Bólintok. Persze hogy emlékszem.
Keresztbe tett lábbal hátradől a párnákra.
– Minden világok legjobbika, nem? Mi a gond?
Nem hagyom, hogy a kötekedése kibillentsen az egyensúlyomból, mert meg vagyok róla győződve, hogy helyesen cselekszem.
– Az a gond, hogy van egy ezeknél is jobb hely. Ahol anyu, apu meg Puszedli várnak rád...
– Figyelj ide, Ever! – vág közbe. – Tudom, hogy azt hiszed, azért vagyok itt, mert annyira akartam tizenhárom éves lenni, hogy amikor kiderült, hogy nem leszek, úgy döntöttem, rajtad keresztül élem meg. És igen, részben talán így van, de elgondolkodtál már azon, hogy talán azért vagyok itt, mert nem akarlak elhagyni? – Riley szaporán pislog rám, és amikor válaszolni akarok, felemelt kézzel belém fojtja a szót. – Először követtem őket, mert végül is a szüleink, és azt hittem, muszáj, de aztán láttam, hogy te nem jössz, és visszamentem, hogy megkeresselek. Amikor odaértem, már eltűntél, és nem találtam meg a hidat. Itt ragadtam. Aztán találkoztam olyanokkal, akik évek óta itt vannak, illetve hát az évek földi értelmezésében, és...
– Riley... – De nem hagy szóhoz jutni.
– Tudod, találkoztam anyuékkal, és jól vannak. Sőt, boldogok. Szeretnék, ha nem éreznéd magad bűnösnek. Látnak téged. Tudod, nem? Csak te nem látod őket. Akik átmentek a hídon, azok láthatatlanok számodra, csak azokat látod, akik olyanok, mint én.
Nem érdekelnek a részletek. Elakadok azon, hogy azt szeretnék a szüleink, hogy ne érezzem bűnösnek magam. De csak kedvesek akarnak lenni, hiszen szülők, enyhíteni akarják a lelkifurdalásomat. Az igazság az, hogy a baleset az én hibám. Ha nem kérem aput, hogy forduljunk vissza azért a hülye Pinecone-tavi Szurkolótábor pólóért, amit ott felejtettem, sose kerültünk volna oda, arra az útra, abban a pillanatban, amikor egy ostoba, zavarodott szarvas elénk futott. Apa kikerülte, és lezuhantunk a szakadékba, neki egy fának. Mindenki meghalt, engem kivéve.
Az én hibám.
Az egész.
Csakis az enyém.
– Ha valaki tehet róla, az apu. Mindenki tudja, hogy ha egy állat ugrik eléd, akkor nem szabad kikerülni. Elütöd, és továbbmész.
De mindketten tudjuk, hogy ő erre képtelen lett volna. Megpróbált megmenteni mindannyiunkat, de csak a szarvast sikerült. Talán a szarvas hibája. Nem kellett volna az úton mászkálnia, amikor ott volt az egész erdő. Az is lehet, hogy a kerítés hibája, hogy nem volt erősebb, nem készült jobb anyagból. Vagy az is lehet, hogy az autógyár hibája, hogy rossz volt a kormányzás és vacak a fék. Vagy... a helyzet az, hogy senki nem tehet róla. Csak így történt, így kellett lennie.
Visszanyelem a zokogást. Bárcsak elhihetném, de nem tudom. Jobban tudom, én tudom az igazságot.
– Mindannyian tudjuk, és elfogadjuk. Ideje, hogy te is tudd és elfogadd. Egyértelmű: nem jött el az időd.
De igen. Damen csalt.
Nagyot nyelek, és a tévére meredek, ahol a képernyőn egy fénylő homlokú, kopasz tévéspszichiáter tátog hangtalanul.
– Emlékszel, amikor olyan átlátszó voltam? Akkor készen álltam az átkelésre. Mindennap közelebb és közelebb kerültem a túlparthoz. De épp amikor úgy döntöttem, átmegyek, úgy tűnt, nagyon nagy szükséged van rám. Nem hagyhattalak magadra – és még mindig nem tudlak magadra hagyni.
Nagyon szeretném, hogy velem maradjon, de egy élettől már megfosztottam. A túlvilági élettől nem akarom megfosztani.
– Riley, menned kell - suttogom olyan halkan, hogy nem hiszem, hogy ő meghallja egyáltalán. De már kimondtam, és tudom, hogy így helyes. – Azt hiszem, menned kell – ismétlem meg csengő, meggyőző hangon. Alig hiszek a fülemnek.
Riley feláll a kanapéról, a szeme hatalmas, szomorú. Az arcán fénylő könnyek csorognak.
Nagyot nyelek.
– Nem is tudod, milyen sokat segítettél. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled. Te voltál az egyetlen, aki miatt reggelente felkeltem, és tettem egyik lábamat a másik után. De már jobban vagyok, és tényleg ideje... - Nem tudom folytatni. Elcsuklik a hangom.
– Anyu megmondta, hogy végül el fogsz küldeni - mosolyog a húgom.
Nézek rá, hogy mire gondol.
– Azt mondta: a nővéred majd egy nap végre felnő, és helyesen fog cselekedni.
Hirtelen mindketten nevetésben törünk ki. Annyira abszurd a helyzet! Anyu előszeretettel mondogatta: Majd felnősz, és megérted. Nevetünk, hogy enyhüljön a feszültség és a szomorúság. Nevetünk, mert átkozottul jólesik.
Amikor megnyugszunk, ránézek:
– Azért néha beugrasz?
– Kétlem, hogy láthatnál, ha anyut meg aput sem látod – rázza a fejét.
– És Nyárvidék? Ott találkozhatunk? - kérdezem. - Visszamehetek Avához, hogy segítsen megszüntetni a védelmemet, hogy odamehessek.
Vállat von.
– Nem tudom. De majd küldök egy jelet néha, valami spécit, hogy tudd, jól vagyok.
– Mint például? – kérdem rémülten, hiszem Riley máris fakulni kezd. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. – És honnan fogom tudni, hogy te vagy az?
– Tudni fogod, hidd el - mosolyog.
Búcsút int, és végleg elfakul.
harminchat
Amikor Riley eltűnik, összeomlok. Tudom, hogy amit tettem, helyes. Bár ne fájna ennyire! Összegömbölyödöm a kanapén, kicsi, zokogó labdaként végiggondolok minden szót, amit a balesetről mondott, és hogy nem az én hibám. Nagyon szeretném elhinni, de nem tudom. Négy életnek szakadt vége akkor, és mind miattam.
Minden a hülye, pasztellkék pulcsi miatt.
– Kapsz egy másikat – mondta apu. A visszapillantó tükörből a szemembe nézett. Két egyforma kék szempár. – Ha visszafordulok, pont belefutunk a csúcsforgalomba.
– De ez a kedvencem! – nyafogtam. – A táborban kaptam. Ilyet nem tudsz venni – duzzogtam, tudva, hogy elérem a célom.
– Ennyire szeretnéd?
Mosolyogva bólintottam, ő meg a fejét csóválta, és egy mély sóhajjal visszafordult. A tükörből nézett rám, épp abban a pillanatban, amikor a szarvas kifutott az útra.
Hinni akartam Riley-nak, máshogy akartam gondolni a balesetre, de az igazság ismeretében lehetetlen volt.
Letörlöm a könnyeimet. Eszembe jutnak Ava szavai, és elgondolkodom, vajon tényleg Riley-nak kellett-e istenhozzádot mondanom, és nem Damennek?
A nyalókáért nyúlok, és döbbenten látom, hogy tulipánná változott.
Egy hatalmas, fénylő szirmú, piros tulipánná.
Felrohanok a szobámba, és a laptoppal az ágyamra telepszem.
Rászabadítom az internetes keresőt a virágok jelentésére.
A XVIII. században az emberek gyakran közölték szándékaikat virágok útján, mivel minden virágnak volt külön jelentése. Néhány hagyományos jelentés:
Legördítek a betűrendbe szedett lista aljára, keresem a T-betűt, mint tulipán, és visszafojtott lélegzettel ezt olvasom:
Piros tulipán: halhatatlan szerelem.
A vicc kedvéért megkeresem a fehér rózsabimbót is, és hangosan felnevetek, amikor ezt látom:
Fehér rózsabimbó: szeretetlen szív; a szív, amely nem ismer szerelmet.
Próbára tett. Végig. Fogalma sem volt, hogyan mondja el ezt a hatalmas, az életet megváltoztató titkot, mert tudta, hogy mit teszek. Elfogadom, elutasítom, elküldöm. Flörtölt Staciával, hogy a láttán kihallgathassa a gondolataimat, hogy érdekel-e. Profin hazudtam magamnak, megtagadtam az érzéseimet gyakorlatilag mindenről, és ezzel mindkettőnket összezavartam.
Nem nézem el, amit tett, de el kell fogadnom, hogy működött a dolog. És most csak annyit kell tennem, hogy találkozom vele, kimondom a szavakat, és ő nyomban itt lesz. Mert az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem. Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem. Nem vagyok biztos ebben az egész halhatatlanság-dologban, bár Nyárvidék tényleg klassz. Riley-nak is igaza van, ha létezik végzet, akkor talán erre is vonatkozhat?
Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy Damen meleg teste hozzám simul, édesen suttog a fülembe, az ajka a nyakamon, az arcomon kalandozik. Elképzelem, milyen érzés, amikor megcsókol, és belekapaszkodom ebbe az érzésbe, a tökéletes szerelem, a tökéletes csók érzésébe, miközben elsuttogom a szavakat, amelyeket eddig tartogattam. Amelyeket féltem kimondani. A szavakat, amelyek visszahozzák őt hozzám.
Ismétlem őket újra meg újra, a hangom egyre erősebb, ahogy a szavaim betöltik a szobát.
De amikor felnézek, egyedül vagyok.
És már tudom, hogy túl sokáig vártam.
harminchét
Lemegyek a földszintre fagyiért. Az édes, krémes svájci mandulás vanília gyorssegély, a szívemet nem gyógyítja meg, de talán segíthet enyhíteni a fájdalmat. Keblemre ölelem a literes edényt, egy kanálért nyúlok, amikor az egész cucc a padlóra és a lábamra zuhan, mert ezt hallom:
– Annyira megható! Olyan nagyon, nagyon megható!
A reggelizősarokban, keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel egy csinos, jól öltözött hölgy ül. Drina.
– Annyira aranyos, ahogy hívtad, meg az az elbűvölő kis szerelmi jelenet, amit lejátszottál a fejedben... – nevet. Végigmér. - Ó, igen, még mindig belelátok a fejedbe. A kis mentális pajzsod vékonyabb, mint a torinói lepel. Mindenesetre, ami azt illeti, hogy te meg Damen boldogan éltek, amíg meg nem haltok... miket beszélek? Mindegy, ez nem fog megtörténni. Úgy néz ki, hogy az életem feladata a te elpusztításod, és azé a kevésé, amit tudsz.
Rámeredek. Összpontosítok, hogy lassan és egyenletesen lélegezzek, s közben próbálok kisöpörni a fejemből minden terhelő gondolatot, mielőtt felhasználhatná ellenem. De az a helyzet, hogy megpróbálni kitisztítani a fejedet, pont olyan hatékony, mintha azt mondanád valakinek, hogy ne gondoljon elefántokra. Mert attól a pillanattól fogva másra sem tud majd gondolni.
– Elefántok? Komolyan? – mordul fel Drina. Mély, gonosz torokhangja visszhangzik a konyhában. – Istenem, mit lát benned!? – Megvető pillantása majd' átdöf. – Nyilván nem az intellektusodat vagy az éles elmédet, mivel egyértelmű, hogy egyik sem létezik. És a kis szerelmi jeleneted? Annyira disneylandes! Olyan Hallmark Channel-es, olyan iszonyúan unalmas! Komolyan, Ever, gondolj bele, Damen több száz éves, beleértve a szabad szerelem éveit is 1960 körül.
– Damen nincs itt – felelek végül érdes hangon. Mintha napok óta nem beszéltem volna.
– Higgy nekem, tudom, hol van Damen. Mindig tudom, hol van. Ez a dolgom.
– Szóval zaklatod. – Tudom, hogy nem kéne szembeszállnom vele, de... Halló, semmi vesztenivalóm nincs. Így is, úgy is azért jött, hogy megöljön.
Ajkát biggyesztve tanulmányozni kezdi a tökéletesen manikűrözött körmeit.
– Nem annyira – morogja.
– Ha azt nézzük, mivel töltötted az elmúlt háromszáz évet...azt is mondhatjuk, hogy...
– Inkább hatszáz, te kis nyomorult törpe, hatszáz év! – Összeráncolt szemöldökkel végigmér.
Hatszáz év? Komolyan?
– Ti halandók, annyira lassú, ostoba, kiszámítható... olyan átlagosak vagytok! És mégis, minden nyilvánvaló defektetek ellenére arra sarkalljátok Dament, hogy enni adjon az éhezőknek, hogy szolgálja az emberiséget, harcoljon a nyomor ellen, megmentse a bálnákat, megállítsa a szemetelést, békéért meditáljon, nemet mondjon a drogra, alkoholra, globalizációra, és bármi másra, ami megéri a fáradságot! Egyik szörnyen unalmas, emberbaráti cselekedet a másik után! És miért? Tanultok ebből ti valamit? Helló, globális felmelegedés! Nyilván nem. És mégis, mégis valahogy Damen meg én kimászunk ebből, bár sokáig tarthat újraprogramozni a pasit, hogy megint a régi, hedonista, mohó, elkényeztetett Damen legyen, akit ismerek és szeretek. Higgy nekem, ez csak egy kis kitérő, és mielőtt észbe kapnál, megint a világ tetején leszünk mi ketten.
Elindul felém. A mosolya minden közeledő lépésével szélesebb lesz. Úgy kerüli meg a gránit pultot, mint valami lopakodó sziámi macska.
– Őszintén mondom, Ever, hogy nem tudom, mit akarsz tőle. Nem úgy értem, hogy mit akar tőle minden más nő, és legyünk őszinték, a legtöbb férfi. Úgy értem, hogy annak ellenére, hogy te meg ő mindig szenvedtetek, mit láttok egymásban? Ezért kell megint keresztülmennetek ezen. Bárcsak ne élted volna túl azt az átkozott balesetet! Épp, amikor már úgy éreztem, mehetek, amikor biztos voltam benne, hogy halott vagy, Damen egyszer csak Kaliforniába költözött, mert – meglepi! — visszahozott téged! Azt hinné az ember, hogy ennyi év után türelmesebb vagyok. De nem. Te tényleg untatsz már, és erről igazán nem tehetek.
Várakozóan rám néz, de nem felelek. A szavait fejtegetem.
Drina okozta a balesetet?
– Igen, én okoztam a balesetet - forgatja a szemét. – Neked mindent a szádba kell rágni? Én ijesztettem meg a szarvast, ami a kocsitok elé futott. Tudtam, hogy apád egy lágyszívű balfácán, aki boldogan kockáztatja a családja életét egy szarvasért. A halandók mindig olyan kiszámíthatóak. Főleg a rendesebbje, aki próbál jót tenni. – Drina felnevet. – A végén aztán olyan egyszerű volt, hogy már nem is szórakoztatott. De ezúttal nincs hiba. Damen nem menthet meg, és befejezem a dolgot.
Körülnézek a helyiségben, hogy mivel védekezhetnék. A késtartó állvány a konyha másik felében van, tudom, hogy nem érem el időben. Nem vagyok olyan gyors, mint Damen vagy Drina. Legalábbis nem hiszem. És nincs idő kipróbálni.
– Feltétlenül fogd rám azt a kést, meglátjuk, érdekel-e! – Fejcsóválva a gyémántberakásos karórájára néz. – Most már tényleg elkezdeném, ha nem bánod. Normális esetben kihasználnám az időt egy kis mókára, de ma Valentin-nap van, meg minden, és terveim vannak. A kedvesemmel vacsorázom, ha veled végeztem.
A pillantása sötét, és egy pillanatra a felszínre bukkan a gonosz énje. De azonnal el is tűnik, és átveszi a helyét a régi, lélegzetelállító szépség.
– Tudod, mielőtt megjelentél volna valamelyik korábbi életedben, én voltam az egyetlen szerelme. Aztán jöttél és megpróbáltad elvenni tőlem, és azóta mindig ugyanez ismétlődik. – Közelebb lép, halk, gyors léptekkel, és hirtelen előttem áll. Időm sincs moccanni. – És most visszaveszem. És visszajön hozzám, Ever. Mindig visszajön, ezt jó, ha tudod.
A bambusz vágódeszka után nyúlok, hogy fejbe verjem vele, de olyan hirtelen támad, hogy leüt a lábamról. Nekizuhanok a hűtőszekrénynek. Az ütés kiszorítja a levegőt a tüdőmből. Lecsúszom a padlóra. Hallom, ahogy a koponyám éles reccsenéssel a padlónak csapódik, és vér szivárog a számba.
Mielőtt megmozdulhatnék, Drina rajtam térdel, a ruhámat, hajamat tépi, az arcomba karmol.
– Add fel, Ever! – suttogja a fülembe. – Lazulj el, és ne ellenkezz! A családod már nagyon vár. Ez nem a te életed. Semmid sincs itt, amiért élned kellene. Itt az esély, hogy feladd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése