Evermore-mindörökké-huszonkilenc-harminc

huszonkilenc

December 21-én lemegyek a földszintre. Szédülök és homályos a pillantásom, őrülten másnapos vagyok, de egész jó műsort csinálok Sabinének kávéfőzéssel, reggelikészítéssel, miközben alig várom, hogy megnyugodva távozzon, és én visszasüppedhessek a folyékony homályba.

Abban a pillanatban, ahogy kilép az ajtón, kiöntöm a zabpelyhet a szemétdarálóba, és felmegyek a szobámba. Lecsavarom az ágy alatt rejtegetett üveg kupakját, és alig várom az ital édes melegségét a gyomromban, hogy elmossa a fájdalmat, elűzze az aggodalmamat és félelmeimet, amíg semmi nem marad, csak az üresség.

Valami miatt nem tudom levenni a szememet az íróasztal fölött függő naptárról. A dátum szinte ordítozik és integet, bökdösi az oldalamat. Felkelek és közelebb megyek a naptárhoz, nézem az üres, fehér lapot. Sem elfoglaltság, sem találkozó, sem szülinapi emlékeztető nincs feljegyezve, csak a Téli Napforduló apró fekete betűkkel, amit a naptár kiadója fontosnak ítélt, bár nekem semmit nem jelent.

Lerogyok az ágyra, elheverek egy párnahalmon, és nagyon húzok az üvegből. Lehunyom a szemem, ahogy a csodálatos melegség eláraszt, megtölti az ereimet és megnyugtatja az elmémet – épp, ahogy Damen szokta volt a puszta pillantásával.

Újabb korty, majd még egy... túl gyorsan iszom, figyelmetlen vagyok, egyáltalán nem így gyakoroltam. De muszáj kitörölni a felidézett emléket. Tovább iszom hát: kortyolok, nyelek, amíg végre pihenni tudok, amikor Damen arca elhalványul a fejemben.

Amikor felébredek, megtölt a mindent elsöprő szeretet meleg, békés érzése. Mintha egy arany napsugárnyalábban hevernék, olyan biztonságos, boldog érzés. Szeretnék így maradni örökre. Szorosan lehunyom a szemem, kapaszkodom a pillanatba, amíg csak egy alig érezhető csiklandozás fel nem riaszt, és ki nem ugrom az ágyból.

A szívemhez kapok, ami olyan gyorsan ver, hogy érzem a tenyeremmel. Egy fekete toll hever a párnámon.

Az a fekete toll, amit a parókámból húzott ki emlékbe.

Damen itt járt.

Az órára nézek, csodálom, hogy ilyen sokáig aludtam. A szoba másik felében a falnak támasztva megpillantom a festményt, amelyet a csomagtartóban hagytam. De meglepetésemre nem a Damen festette Picasso, a Szőke nő, hanem egy szőke lány van a képen, amint egy ködös kanyonon fut keresztül.

Akárcsak az álmomban.

Anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, fogom a kabátomat, papucsba bújok, és Sabine szobájába viharzom a kocsikulcsért. A fiókjában rejtegeti. Lerohanok a garázsba és indítok, de fogalmam sincs, miért és hová megyek. Csak azt tudom, hogy ha odaérek, majd kiderül.

Laguna belvárosa felé tartok, észak felé. Áthajtok a partra vezető szűkületen, rá a sétányra, ahol szökdécselésre kényszerítem a járókelőket, majd amikor kiszabadulok a zsúfolt utcák közül, rálépek a gázra. Rutinból elautózom a vadasparkig, és beállok a parkolóba. Zsebre vágom a kulcsot és a mobilomat, majd elindulok a sétaúton.

A köd gyorsan sűrűsödik, alig látni keresztül rajta. Az egyik felem azt mondja, forduljak sarkon és húzzak haza, mert tiszta őrület itt császkálni egyedül a sötétben, de nem tudok megállni. Láthatatlan erő húz magával, a lábamnak mintha saját akarata lenne, ami ellen nem tehetek semmi.

Vacogva zsebre dugom a kezemet, és tovább botladozom. Gőzöm sincs, hová megyek, semmi cél nincs előttem, épp ahogy eljöttem otthonról. Csak akkor fogom megtudni, hová megyek, ha odaértem.

Belerúgok egy kőbe, és fájdalmamban ordítva orra esem. Mire megcsörren a mobilom, már csak vinnyogok.

– Mi van? – szólok bele, miközben feltápászkodom. Alig kapok levegőt.

– Így kell felvenni a telefont? Csak mert nem jön be.

– Mit akarsz, Miles? – Lesöpröm a ruhámról a földet, és továbbmegyek. Ezúttal jobban figyelek a lábam elé.

– Csak szólni akartam, hogy egy nagyon veszett buliból maradsz ki. Mivel tudom, mennyire odavagy a bulizásért mostanában, gondoltam, meghívlak. Bár, hogy őszinte legyek, inkább nevetséges, mint vicces. Látnod kéne. Több száz gót fiú meg lány nyüzsög itt a kanyonban, mint valami Drakulagyűlésen.

– Haven is ott van? – kérdezem. A gyomrom akaratlanul is összerándul, amikor kimondom a nevét.

– Aha, Drinát keresi épp. Emlékszel a nagyon titkos bulira? Na, ez az. Az a csaj képtelen titkot tartani, még a sajátját is elkotyogja.

– Azt hittem, Haven már nem gót.

– Ő is, és hidd el, nagyon ki volt akadva, hogy túlöltözött mindenkit.

Egy domb gerincére érek, amikor megpillantom a fényárban úszó völgyet.

– Azt mondtad, hogy a kanyonban vagy?

– Ja.

– Én is. Illetve majdnem. – Elindulok lefelé a lejtőn.

– Várj csak! Itt vagy?

– Aha, megyek a fény felé.

– Az alagúton átmentél már? Ha-ha, vágod? – Amikor nem válaszolok, folytatja: – Honnan tudsz erről egyáltalán?

Hát, alkoholmámorban ébredtem, és egy fekete toll csikizte az orromat, meg ott volt az a festmény a falnak támasztva, szóval tettem, amit bármelyik örült: felvettem a kabátomat, papucsot húztam, és iderohantam hálóingben!

Ezt persze nem mondhatom, úgyhogy inkább hallgatok. Ami csak gyanakvóbbá teszi Milest.

– Haven mondta el? – kérdezi némi éllel a hangjában. – Csak mert megesküdött, hogy csak nekem szólt. Nincs harag, de akkor is!

– Nem, Miles, nem ő szólt, rájöttem magamtól. Mindegy, mindjárt ott vagyok, szóval perceken belül találkozunk, ha nem tévedek el a ködben.

– Köd? Nincs is...

Mielőtt befejezhetné, valaki kikapja a kezemből a telefont.

– Szia, Ever. Mondtam, hogy találkozunk még – mosolyog rám Drina.

harminc

Tudom, futnom kéne, sikítani, csinálni valamit. De ehelyett a földbe gyökerezett lábbal állok, mintha a papucsom odanőtt volna a talajhoz. Drinára meredek, csodálkozom, hogy kerültem ide, és vajon mi jár a fejében?

– A rohadék szerelem, mi? – mosolyog. Félrebillentett fejjel végigmér. – Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszercsak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg. Szomorú, bár azt kell mondjam, élveztem figyelni ezt a kis folyamatot, ahogy csúszol lefelé a lejtőn a serdülőkori alkoholizmusba. Annyira kiszámítható, olyan... klisé. Tudod, hogy értem. Hazudozás, titkolózás, lopás, minden erőddel arra koncentrálsz, hogy fennmaradjon a kábulat. Ettől nekem csak könnyebb dolgom volt. Minden korttyal gyengült a védelmed, és ahogy lebénította az ingereket, sérülékeny maradt az elméd, kinyílt, és könnyebben tudtalak idecsalni. — Megszorítja a karomat, éles körmei a csuklómba mélyednek, amint magához húz. Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de nem sikerül. Iszonyúan erős.

– Halandók – csücsörít megvetéssel. – Olyan jó móka, olyan könnyű célpont vagytok! Gondolod, hogy azért hoztam össze ezt az aprólékos csapdát, hogy könnyedén vége legyen? Persze van egyszerűbb módja is. A fenébe is, ha akartam volna, kicsinállak a hálószobádban, ahelyett, hogy felállítom a színpadot. Sokkal gyorsabb lett volna, bár nem olyan szórakoztató. Egyikünknek sem, egyetértesz?

Tátott szájjal nézem a makulátlan arcot, a tökéletes frizurát, a rá szabott, épp a megfelelő helyeken simuló és bővülő fekete selyemruhát. Kiemeli lélegzetelállító szépségét. Amikor végigsimít a haján, megpillantom az Ouroboros-tetoválást, de amint pislogok, az el is tűnik.

– Nos, nézzük csak! Azt hitted, Damen csalt idáig, ő hívott az akaratod ellenére. Sajnálom, hogy csalódnod kell, Ever, de én voltam, az egész bonyolult cselszövés az én művem. Imádom december 21-ét, te nem? A téli napforduló, a leghosszabb éjszaka, nevetséges bulik a hülye kanyonokban. – Vállat von. A csuklójára tetovált kígyó elővillan. – Van drámai érzékem, ugye? Érdekesebbé teszi az életet, nem igaz?

Próbálok elhúzódni ismét, de még szorosabban markolja a karomat, a körmei iszonyú fájdalommal vájnak a húsomba.

– Tegyük fel, hogy elengedlek! Hová mész? Elfutsz? Gyorsabb vagyok. Megkeresed a barátnődet? Ajjaj, baj van! Haven nincs itt. Sajnos nem a jó bulira küldtem, nem a jó kanyonba. Épp engem keres a nevetséges vámpírpalánták között. – Felnevet. – Gondoltam, jobban élveznénk egy kisebb, intimebb összejövetelt. A díszvendég már meg is érkezett – mér végig mosolyogva.

– Mit akarsz? – Csikorgatom a fogamat a szorításában. A csuklómban összepréselődnek a csontok. Elviselhetetlen a fájdalom.

– Ne sürgess! – Hihetetlenül zöld pillantása a szemembe mélyed. – Mindent a maga idejében. Hol is tartottam, amikor faragatlanul félbeszakítottál? Ó, igen! Rólad beszéltünk, hogy hogy kerültél ide, és hogy derült ki, hogy ez nem az, amire számítottál. Igazság szerint nem is volt, nem is lesz. Látod? Damen meg én már régóta együtt vagyunk. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon... érted. És ennek a sok együtt töltött évnek és a hosszú életünknek dacára te mindig felbukkansz és az utamba állsz.

A földet bámulom. Hogy lehettem ilyen hülye, ilyen naiv! Az egész nem Havenről szólt, hanem rólam!

– Ó, ne hibáztasd magad! Nem ez az első alkalom, hogy elköveted ezt a hibát. Én vagyok a felelős a halálodért már... lássuk csak, hány életnyi idő óta? Mindegy, nem is számolom.

Hirtelen eszembe jut, mit mondott Damen a parkolóban: hogy nem akar megint elveszíteni. Amikor Drinára nézek, kisöpröm a gondolatot a fejemből, hiszen tudom, hogy látja.

Elindul, magával húz a karomnál fogva, így kénytelen vagyok körbe-körbe forogni vele. Csettint a nyelvével.

– Nézzük csak, ha a memóriám nem csal, és nem csal, az elmúlt néhány alkalommal is ilyet játszottunk. „Csokit vagy cselt!”. És azt hiszem, úgy tisztességes, ha tudod, hogy nem túl jól végződött. Számodra. Szóval, nem úgy fest, hogy meguntad, úgyhogy talán ismét megpróbálhatjuk.

Szédülök a forgástól, a maradék alkohol még dolgozik a véremben.

– Láttad már, hogy játszik a macska az egérrel? – mosolyog rám. Felragyog a szeme, megnyalja a száját. – Játszadozik a szegény, szánalmas kis zsákmányával, amíg csak meg nem unja, aztán hamm! Véget vet a bulinak.

Lehunyom a szemem, nem akarom hallani. Ha mindenképp meg kell halnom, miért nem történik már meg?

– Nos, az volna a „csoki", legalábbis nekem. Nem vagy kíváncsi a cselre is? Kissé lassú észjárású vagy ehhez, de nem baj, elmondom azért. Na, a trükkös rész az, amikor elengedlek, és figyelem, ahogy körbe-körbe rohangálsz és próbálsz kitérni előlem, amíg ki nem merülsz, és végre közelebb juthatok az igazi élvezethez. Nos, mi legyen? Lassú halál? Vagy szörnyen lassú halál? Gyerünk, megy az idő!

– Miért akarsz megölni? Miért nem hagysz békén? Damen meg én már nem vagyunk együtt, hetek óta nem is láttam!

Drina csak nevet.

– Semmi személyes, Ever. De Damen és én valahogy mindig jobban kijöttünk, miután... eltávolítottalak.

Úgy gondoltam, gyors halálra vágyom, de meggondolom magam. Nem fogom harc nélkül feladni. Még ha esélyem sincs a győzelemre.

Drina arcára kiül a csalódottság.

– Szóval legyen a csel? Jól van, eredj!

Elereszti a karomat, én pedig eliramodok a kanyonban. Tudom, hogy valószínűleg semmi nem menthet meg, de meg kell próbálnom.

Kisöpröm a hajamat az arcomból, és vakon rohanok a ködben, reménykedem benne, hogy megtalálom az ösvényt, amely vissza visz a kocsimhoz. A tüdőm fel akar robbanni, elveszítem a papucsomat, de futok. Az éles, hideg kövek összevagdossák a talpamat. A fájdalom szinte lyukat éget a bordáimon. A hegyes ágak letépik rólam a dzsekimet.

Futok az életemért – még ha nem is hiszem, hogy megéri élni.

És futás közben eszembe jut, hogy rohantam már így.

De ahogy az álmomban is, nem tudom, hogyan végződött.

Elérem a tisztás szélét, már-már majdnem az ösvénynél vagyok, amikor Drina lép ki a ködből, és megáll előttem.

Kikerülöm és megpróbálok elfutni mellette, de ő egykedvűen felemeli a lábát és elgáncsol. Tisztességesen pofára esem.

Fekszem a földön, és nézem a vértócsát az arcom előtt, míg Drina gúnyosan nevet. Óvatosan az arcomhoz nyúlok, érzem, hogy eltört az orrom.

Feltápászkodom, kiköpdösöm a számba került kavicsokat. Összerándulok, amikor némi vér és fogak is jönnek vele.

– A mindenit, de rosszul nézel ki, Ever! – fintorog undorral. – Komolyan rosszul nézel ki. Én nem tudom, Damen mit evett rajtad!

A testemben fájdalom tombol, a lélegzetem felületes és gyenge. Fémes ízű, keserű vér borítja a nyelvemet.

– Akkor elmesélem a részleteket, bár legközelebb megint nem fogsz emlékezni semmire. Mondjuk, mindig mókás arcot vágsz, amikor elmagyarázom – nevet. – Nem tudom miért, de ezt a részt sose unom meg, nem érdekes, hányszor kell előadni. Ráadásul, ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy elnyújtott élvezettel jár. Mint valami előjáték, ha egyáltalán tudod, mi az. Minden életedben szűzként kellett meghalnod. Ami szomorú lenne, ha nem lenne olyan vicces. – Csípőre teszi a kezét. – Na, hol is kezdjem, hol is kezdjem? – Csücsörítve néz, vörösre lakkozott körmeivel a csípőjén dobol. – Oké, mint azt már tudod, én emeltem el a festményt a csomagtartódból. Te, mint a Szőke nő? Ki... van... zárva. Köztünk legyen szólva, Picasso kiakadna. Még mindig szeretem. Dament. Nem azt a vén, halott festőt. Mindegy, lássuk csak! Én tettem oda a tollat. Damen olyan... érzelgős – forgatja a szemét. – Ó, és az álmot is én kreáltam a fejedben. Milyen volt a hónapokig tartó rejtélyes előérzet? Nem, nem fogom elmagyarázni a miérteket meg a hogyanokat, mert túl sokáig tartana, és igazság szerint nem is fontos ez ott, ahová te mész. Kár, hogy nem haltál meg a balesetben, mert egy csomó gondot megspórolhattunk volna mindannyian. Van fogalmad róla, mennyi bajt okoztál? Evangeline meghalt miattad, és Haven... látod, milyen közel járt hozzá? Komolyan, Ever, olyan önző vagy!

Nem felelek. Vajon ezt megbánásként értékeli?

Nevet.

– Nos, most, hogy kifelé áll a szekered rúdja, igen, a beismerés nem árthat meg. – Esküre emeli a jobb kezét. – Én, Drina Magdalena Auguste – felhúzott szemöldökkel mondja az utolsó szót –, beismerem, hogy meggyilkoltam Evangeline-t, azaz June Portert, aki mellesleg egy senki volt, szóval ez közel sem olyan szomorú, mint gondolnád. Muszáj volt eltennem láb alól, hogy hozzáférjek Havenhez. Igen, ahogy gyanítottad, szándékosan elloptam a barátnődet. Könnyű dolog egy hozzá hasonló, elveszett és szeretethiányos kislányt elcsábítani, aki annyire vágyik a figyelemre, hogy bármit megtesz annak, aki egy kicsit is észreveszi. Igen, rávettem, hogy csináltasson egy tetoválást, ami majdnem megölte, de csak mert nem tudtam eldönteni, hogy megöljem, vagy megöljem és visszahozzam halhatatlanként. Rég volt már követőm, és azt kell mondjam, nagyon élveztem. De mindig is határozatlan voltam. Amikor sok lehetőség tárul eléd, és egy egész örökkévalóságnyi időd van, hogy mindet végigpróbáld, nehéz nem mohónak lenni! – Drina mosolyog, akár egy vásott gyerek. – Túl sokáig vártam, aztán felbukkant Damen a maga jó szándékú, önzetlen, balfék módján – a többit tudod. Ja, és én szereztem a szerepet a Hajlakkban Milesnak. Amúgy saját maga is megkapta volna, mert nagyon tehetséges srác. Mindenesetre biztosra mentem, és bemásztam a rendező fejébe, hogy rá szavazzon. Aztán ott van Sabine és Jeff. Erről is én tehetek. De jól működött, nem? Képzeld el, a te okos, sikeres, intelligens nagynénéd belezúg abba a vesztesbe! – Felnevet. – Szánalmas, de azért vicces, nem gondolod?

De miért? Miért csináltad? – gondolom. Nem tudok beszélni, a legtöbb fogam odalett, és a saját véremet nyelem. Tudom, hogy olvas a gondolataimban, ezért nem is szükséges beszélni. Miért kevertél bele másokat, miért nem csak engem?

– Meg akartam mutatni, milyen magányosnak lenni. Azt akartam, hogy tudd, milyen könnyen elhagynak az emberek valami jobbért, érdekesebbért. Egyedül vagy, Ever. Elhagyottan, szeretetlen, egyedül. Az életed szánalmas és semmi értelme. Amint látod, szívességet teszek. Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megköszönni.

Nézem Drinát, és nem hiszem el, hogy egy csodaszép nőnek hogyan lehet ennyire rút a lelke. A szemébe nézve hátrálok egy apró lépést, remélve, hogy nem tűnik fel neki.

Már nem vagyok Damennel. Rég szakítottunk. Miért nem keresed meg, és megyünk a magunk útján? Felejtsük el, ami történt.

Remélem, hogy elterelem a figyelmét.

Nevetve az égre pillant.

– Hidd el, te vagy az egyetlen, aki elfelejti, ami történt. Bár azért annyira nem egyszerű. Fogalmad sincs, hogy működik, ugye?

Igaza van.

– Damen az enyém. Mindig is az enyém volt. Sajnos te mindig felbukkansz az ostoba, unalmas, ismétlődő reinkarnációidban. És mivel folyton ezt csinálod, az én feladatom, hogy felkutassalak, és minden alkalommal megöljelek. – Egy lépéssel közelebb jön, én egy lépést hátrálok. Rálépek egy éles kőre, és összerándulok az elviselhetetlen fájdalomtól. – Az fáj? Várj csak!

Körülnézek, rémülten keresem a kiutat, valami menekülési lehetőséget. Hátrálok, és ismét elesem. A kezembe akad egy éles szikla, megmarkolom, és Drina arcába vágom. A kő kihasít az arcából egy darabot.

Nevet. Az arcán ütött lyukból vér csorog és látszik, hogy két fogát is kiütöttem. Iszonyodva nézem, ahogy begyógyul a seb, és a helyén újra a tiszta, hibátlan szépség ragyog.

– Már megint! – sóhajt fel. – Próbálkozz valami újjal, lássuk, tudsz-e szórakoztatni egy ideig!

Elém áll csípőre tett kézzel, felhúzott szemöldökkel figyel. Nem futok el. Nem mozdulok. Nem vagyok hajlandó felvenni a nyúlcipőt, hogy aztán jól szórakozzon, amikor elkap. Amit mondott, mind igaz. Az életem tényleg egy szörnyű, magányos rom. Akihez csak hozzáérek, lehúzom magammal.

Nézem, ahogy közeledik, várakozással mosolyog. Tudja, hogy közeleg a végem. Behunyom a szemem, és a baleset előtti pillanatokra gondolok. Egészséges voltam és boldog, családom volt. Olyan élénken képzelem magam elé azt a napot, hogy érzem a meleg bőrülést a lábam alatt, érzem, ahogy Puszedli farka a combomnak ütődik, hallom, ahogy Riley teli torokból énekel. Látom anya mosolyát, amikor hátrafordul, hogy megveregesse Riley térdét. Látom apa szemét, ahogy minket figyel a visszapillantó tükörből kedves, szerető mosollyal...

Belekapaszkodom a pillanatba, dajkálom, élvezem az érzést, az illatokat, a hangokat, az érzelmeket, bár nem vagyok ott. Szeretném, ha ez lenne az utolsó pillanat, mielőtt mennem kell, az utolsó perc, amikor igazán boldog voltam.

Egészen belemerülök, pedig még mindig itt vagyok a kanyonban. Drina felhördül:

– Mi a franc!?

Kinyitom a szemem, és látom, hogy tátott szájjal bámul rám. Lenézek. A hálóingem szakadásai eltűntek, a lábam nem véres és a térdemről is eltűntek a horzsolások. A nyelvemmel ép fogakat tapintok, és amikor az orromhoz nyúlok, érzem, hogy az arcom is meggyógyult. Nem tudom, mi akar ez lenni, de gyorsan kell cselekednem, mielőtt késő lesz.

Drina hátrál egy lépést, a pillantása tele kérdésekkel, felé indulok. Nem tudom, mit hoz a következő lépés vagy az azutáni. Csak azt tudom, hogy kifutok az időből, amikor hozzálépek és megkérdezem:

– Hé, Drina, csokit vagy cselt?