Evermore-mindörökké-harmincegy

harmincegy

Először csak mered rám. Hitetlenkedő zöld szeme tágra nyílik. Aztán felszegi az állát, és rám vicsorít. Mielőtt támadhatna, rávetem magam. Le akarom ütni a lábáról, amíg tehetem. De amint előrevetődöm, megpillantom azt az aranyszínben ragyogó fényfátylat, egy fénylő kört, amit az álmomban láttam. Ragyog és hívogat. Tudom, hogy Drina kreálta az álmokat, tudom, hogy csapda lesz, mégse tudok ellenállni, és a fény felé fordulok.

Pompás ködszerűség burkol be, szerető, meleg és átható fény, amely megnyugtatja az idegeimet, és elsöpri minden félelmemet. Élénkzöld mezőre érkezem. A fűszálak felfogják az esésemet.

Körülnézek a réten. A nyíló virágok mintha belülről ragyognának, égig érő fák veszik körül a tisztást, az ágaik érett gyümölcstől roskadoznak. Fekszem, és próbálom befogadni a látványt. Úgy érzem, már jártam itt.

– Ever!

Harcra készen ugrom talpra. Amikor megpillantom Dament, hátrálok egy lépést, hisz nem tudom, kinek az oldalán áll.

– Nyugi, Ever! Minden rendben. – Mosolyogva felém nyújtja a kezét.

Nem fogadom el, nem fogok bedőlni megint! Drinát keresem, miközben hátrálok.

– Nincs itt. Biztonságban vagy, csak én vagyok.

Tétovázom, hogy higgyek-e neki vagy sem, kétlem, hogy valaha biztonságos lehetne a társaságában. Mérlegelem a lehetőségeimet (elég kevés van belőlük), és végül megszólalok:

– Hol voltál? – Ahelyett, hogy azt kérdezném: Meghaltam?

– Biztosíthatlak, hogy életben vagy - nevet. – Ez itt Nyárvidék.

Nézek rá, és kicsit sem értem, miről beszél.

– Ez egy olyan hely, ami... valahol más helyek között van. Mint egy várószoba. Vagy pihenőhely. Dimenziók közötti dimenzió, ha így jobban tetszik. Az Örök Nyár Birodalma.

– Dimenziók? – A szó idegen számomra, legalábbis az ő értelmezésében. Amikor a kezemért nyúl, gyorsan elhúzódom, mert tudom, hogy nem láthatok tisztán, ha hozzám ér.

Rám néz és vállat von. Int, hogy kövessem, keresztül a mezőn, ahol minden virág, minden fa, minden fűszál úgy hajlong és ring, mintha együtt táncolnának.

– Hunyd be a szemed! – suttogja. Amikor nem teszem, hozzáteszi: – Légy szíves!

Lehunyom. Félig.

– Bízz bennem! – sóhajt fel. – Ez egyszer.

– Jól van. És most? – kérdezem lehunyt szemmel.

– Képzelj el valamit!

– Hogy érted ezt? – kérdezem, azonnal elképzelve egy elefántot.

– Valami mást. Gyorsan!

Felnézek és riadtan látom, hogy egy hatalmas elefánt tart felénk, aztán elképedve figyelem, ahogy pillangóvá változik, egy gyönyörű császárpillangóvá, aki az ujjam hegyére száll.

– Hogyan... ? - dadogok, miközben a pillantásom vadul repdes Damen és a pillangóm fekete csápjai között.

– Megpróbálod még egyszer? – nevet rám Damen.

Összeszorítom a számat, és próbálok valami jóra gondolni, valamire, ami jobb az elefántnál vagy a pillangónál.

– Gyerünk! Nagyon mókás, sose unod meg.

Lehunyom a szemem és elképzelem, ahogy a pillangó madárrá változik. Amikor felnézek, egy színes papagáj ül az ujjamon. Amikor lekakálja a kezemet, Damen a kezembe nyom egy zsebkendőt.

– Mi lenne, ha valami kevésbé... piszkossal próbálkoznál?

Figyelem, ahogy a madaram elrepül. Elszántan lehunyom a szemem, és amikor kinyitom, a madár helyett Orlando Bloom áll a tisztáson.

Damen felnyög, és a fejét csóválja.

– Valódi? – suttogom a mosolygó Orlandót bámulva, aki rám kacsint.

– Nem tudsz élő embereket megjeleníteni, csak a másukat. Szerencsére mindjárt kifakul.

Kicsit elszomorodom, amikor eltűnik.

– Mi folyik itt? - kérdezem Dament. – Hol vagyunk? Hogy lehetséges ez?

Damen rám mosolyog. Feltűnik egy gyönyörű, szürke csődör. Miután felsegít a lóra, megjelenik a sajátja is: egy fekete mén.

– Lovagoljunk!

Egymás mellett megyünk, egy szépen nyírt ösvényen, át a virágokkal teli völgyön, fák és ragyogó szivárványok alatt. Amikor megpillantom a papagájomat egy macska mellett ülni, letérek az ösvényről, hogy elhessentsem onnan, de Damen megragadja a szárat és így szól:

– Nyugi! Nem ellenségek. Itt mindig béke van.

Csendben lovagolunk, bámulom a minket körülvevő szépséget, mindent be akarok fogadni, de a kérdéseim elkezdenek feltolulni bennem, és nem tudom, hogy kezdjem.

– A fényfátyol, amit láttál? Ami magába húzott? Én csináltam.

– A kanyonban?

– És az álmodban – bólint.

– De Drina azt mondta, ő kreálta az álmot. - Ránézek. Magabiztosan ül a lovon. Eszembe jut a festmény, ami egy szürke mén hátán ülve ábrázolja, karddal az oldalán. Jó ideje gyakorolhatja.

– Drina megmutatta a helyet, én megmutattam a kijáratot.

– Kijáratot? – Hevesen ver a szívem.

– Nem azt a kijáratot – rázza a fejét. Mondtam már, hogy nem haltál meg. Valójában jobban élsz, mint valaha. Képes vagy manipulálni és teremteni bármit, amit szeretnél. De ne gyere ide túl gyakran, rá lehet szokni.

– Mindketten formáltátok az álmaimat? - hunyorgók Damenre. Próbálok valami fogódzót találni a bizarr események láncolatában. – Mint valami... összeesküvés?

Bólint.

– Ki vagyok szolgáltatva a saját álmaimnak? – Felemelem a hangomat, mert nincs ínyemre a dolog.

– Annak a bizonyos álomnak igen.

Összevonom a szemöldököm.

– Bocsáss meg, de nem gondolod, hogy ez egy kissé agresszív módszer? Jézusom! És miért nem vetettél véget neki, ha tudtad, hogy mi következik?

Szomorú, fáradt tekintettel néz.

– Nem tudtam, hogy Drina az. Csak... figyeltem az álmaidat, valamitől nagyon féltél, és megmutattam az ide vezető utat. Ez a hely mindig biztonságos.

– Drina miért nem követett?

– Mert ő nem látja – szorítja meg a kezemet. – Ezt csak te látod.

Minden olyan furcsa, semmi értelme az egésznek.

– Nyugi, majd megérted! De most élvezzük egy kicsit, jó?

– Miért olyan ismerős? – Halvány felismerést érzek, de nem tudom hová tenni.

– Mert itt találtam rád.

Ránézek.

– A testedet a kocsi mellett találtam, ez igaz. De a lelked már itt járt. – Megállítja a lovakat, és lesegít a nyeregből. Egy napsütötte helyre vezet, ahol a fű aranyfényben ragyog, és ahol a következő pillanatban egy nagy, párnázott kanapé jelenik meg, mellette zsámolyok, hogy feltehessük a lábunkat.

– Még valami? – mosolyog.

Lehunyt szemmel odaképzelek egy kávézóasztalkát, pár bigyót, lámpákat, egy szép perzsaszőnyeget, és hamarosan egy szabadtéri nappali szobában találjuk magunkat.

– Mi van, ha elered az eső? – kérdezem.

– Jaj, ne...

Késő, máris bőrig ázunk.

– A gondolatok teremtenek – bólint, kezében egy hatalmas esernyővel. Az eső kitartóan csurog az ernyőről a szőnyegre. – Ugyanúgy működik, mint a Földön, csak ott lassabban működik. Itt azonnali a hatás. Ez Nyárvidék.

– Anyu mondta mindig, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén megkapod – nevetek rá.

– Most már tudod, honnan származik. Elállítanád az esőt, ha megkérlek?

– Hogyan...

– Csak gondolj egy meleg és száraz helyre.

Egy gyönyörű rózsaszín homokos strandon fekszünk.

– Elég lesz! – nevet Damen, amikor megjelenik egy puha, óceánkék törülköző is.

Amikor hátradőlök és behunyom a szemem, Damen beigazolja a sejtésemet. Nem mintha nem jöttem volna rá magamtól, de azért jó egy egész mondatban hallani.

A mondat így kezdődik:

– Halhatatlan vagyok.

És így végződik:

– Ahogy te is.

Ilyet nem hall az ember lánya mindennap.

– Mindketten halhatatlanok vagyunk? - nézek fel rá fél szemmel. Hogy lehet egy ilyen bizarr beszélgetést folytatni ilyen hétköznapi módon? Bár Nyárvidéken még ez sem tűnik furcsának.

Bólint.

– Te tettél halhatatlanná?

Megint bólint.

Piszkálom a törülközőből elszabadult cérnát, és még mindig nem vagyok képes felfogni. Eszembe jut, hogy a nem túl távoli múltban azt hittem, hogy médiumnak lenni átok, és most tessék!

– Nem olyan rossz. Nézz körül, ennél jobb nem is lehet.

– De miért? Nem gondoltál arra, hogy mondjuk, nem akarok halhatatlan lenni? Hogy hagynod kéne elmenni?

Figyelem, ahogy elfordítja a tekintetét, és néz mindenhová, csak rám nem.

– Igazad van. Önző voltam. Mert az az igazság, hogy leginkább saját magamnak mentettelek meg. Nem tudnám elviselni, ha megint elvesztenélek, miután... – megrázza a fejét. — Nem voltam biztos abban, hogy működik a dolog. Visszahoztalak, de nem voltam benne biztos, hogy mennyi időre. Nem tudtam, amíg meg nem láttalak a kanyonban...

– Figyeltél? - kérdezem kételkedve.

Bólint.

– Úgy érted, ott voltál?

– Nem, csak figyeltelek, távolról. Nehéz elmagyarázni.

– Na, tisztázzunk valamit! Távolról figyeltél, láttál mindent, és nem próbáltál megmenteni? – Olyan dühös vagyok, hogy alig kapok levegőt.

– Nem, amíg nem akartad, hogy megmentsenek. Akkor jelent meg a fátyol és húzott magába.

– Hagytál volna meghalni? – Messzire húzódom tőle, nem akarok a közelében lenni.

Az arca teljesen komoly.

– Igen, ha ezt akartad volna. Ever, amikor legutóbb találkoztunk, a parkolóban azt mondtad, gyűlölsz azért, amit tettem, hogy olyan önző voltam, hogy elválasztottalak a családodtól, és visszahoztalak. Nagyon fájtak a szavaid, de tudtam, hogy igazad van. Nem volt jogom beleavatkozni. De a kanyonban, amikor rájuk gondolva megteltél szeretettel, az a szeretet mentett meg, az gyógyított meg, és akkor már tudtam.

És a kórházban? Miért nem. gyógyítottam meg magam akkor is? Miért kellett ennyit szenvednem a sok töréstől, vágástól, a zúzódástól? Miért nem... regenerálódtam, ahogy a kanyonban? – gondolom keresztbe tett karral. Nem igazán hiszek Damennek.

– Csak a szeretet gyógyít. A harag, a bűntudat és a félelem csak pusztítani képes.

– Ez a másik. Nem igazság, hogy olvasol a gondolataimban, és én nem tudok a tieidben.

Felnevet.

– Tényleg azt akarod? Azt hittem, ez az egyik dolog, ami tetszik bennem.

Lesütöm a szemem és elpirulok, amikor eszembe jut, mennyi kínos gondolatot oszthattam meg vele akaratlanul.

– Van módja, hogy elzárd a gondolataidat előlem. Kéne beszélned Avával.

– Ismered Avat? – meredek rá. Hirtelen úgy érzem, összeesküdtek ellenem.

– Rajtad keresztül ismerem, a gondolataidból.

Egy csapat arra ugrándozó nyuszit figyelek, aztán ránézek.

– És a lóversenypálya?

– Megérzés, te is úgy csináltad.

– És amikor vesztettél?

– Muszáj veszíteni néha, különben gyanakodni kezdenek az emberek. De fel voltam rá készülve, nem?

– A tulipánok?

– Teremtés. Ahogyan az elefántot és ezt a strandot csináltad. A tudatosság életet teremt ott, ahol addig energia is alig volt. Nem olyan bonyolult, mint ahogy az emberek gondolják.

Ráncolom a homlokomat. Nem igazán értem, mindegy, hogy szerinte mennyire egyszerű.

– A saját valóságunkat mi magunk teremtjük. És igen, otthon is képes vagy rá. – Látja előre a kérdésemet, ami csak alig formálódott meg a fejemben. – Valójában már csinálod is, csak nem veszed észre, mert sokkal tovább tart, mint itt.

– De neked nem.

– Nézd, én már itt vagyok egy ideje, rengeteg időm volt gyakorolni.

– Mióta? - kérdezem az arcát fürkészve. Eszembe jut a szoba a házában.

– Nagyon régóta – néz félre.

– Én is örökké fogok élni?

– Ez tőled függ. Nem kell ilyesmiket csinálnod. Simán élheted az életedet. Dönthetsz úgy, hogy elmész, amikor eljön az idő. Én csak lehetőséget szolgáltatok, a döntés a tiéd.

Nézem az óceán csillogó hullámait. El sem hiszem, hogy létezik, és hogy én csináltam. Klassz dolog a varázslat, de a gondolataim elsötétülnek.

– Tudnom kell, mi történt Havennel. Amikor rajtakaptalak... – fintorgok az emléktől. – És mi van Drinával? Ő is halhatatlan, igaz? Őt is te...? És hogy kezdődött egyáltalán? Hogyan lettél halhatatlan? Hogy történik meg ilyesmi? Tudtad, hogy ő ölte meg Evangeline-t és Havent is majdnem? És mi van azzal a rémes szobával a házadban?

– Mi volt a kérdés? – nevet.

– Ja, és még valami! Hogy értette Drina, hogy megölt engem, újra meg újra?

– Ezt mondta? – Damen arcából kifut a vér.

– Aha! – Megjelenik előttem Drina önelégült, dölyfös arca. – Hülye halandó, már megint bedőltél a trükknek, bla-bla-bla... Azt hittem, figyeltél, és láttad az egészet.

– Nem láttam mindent, csak későn kapcsolódtam be – motyogja fejcsóválva. – Istenem, Ever, ez az én hibám, mindenről én tehetek. Tudhattam volna, hogy nem kéne belevonni téged, hogy békén kell hagyjalak...

– Azt is mondta, hogy New Yorkban találkoztatok. Legalábbis Havennek ezt mondta.

– Hazudott. Nem voltam New Yorkban. – Annyi fájdalom van a szemében, ahogy rám néz, hogy muszáj megfognom a kezét. Megráz, hogy mennyire szomorú és sérülékeny, szeretném eltörölni ezt az érzést. Megcsókolom, remélve, hogy érzi, bármit tett is, jó eséllyel megbocsátom.

– Ez a csók minden újjászületéssel édesebb lesz – sóhajt fel. Elhúzódik, és kisöpri a hajamat az arcomból. – Bár ennél tovább sosem jutottunk. Most már tudom, hogy miért. – Az enyémnek támasztja a homlokát, megtölt örömmel, szerelemmel, aztán elhúzódik. – Ó, és a kérdéseid. Hol kezdjük?

– Esetleg az elején.

Elkalandozó tekintettel bólint. Letelepszem mellé törökülésben.

– Apám álmodozó volt. Művész, kontár tudós és alkimista. Volt egy népszerű elmélet akkoriban...

– Mikor is? - Helyeket akarok, dátumokat, dolgokat, amelyekbe kapaszkodni lehet, amelyek után kutathatok, nem valami filozofikus mesét absztrakt elméletekkel.

– Régen. Kicsit idősebb vagyok nálad.

– Jó, de pontosan mennyi? Mekkora korkülönbséggel kell számolnom? – kérdezem kételkedve, de ő csak a fejét rázza.

– Elég annyit tudnod, hogy apám alkimista barátaival hitte, hogy minden dolog egyetlen elemére egyszerűsíthető, így lehetséges ennek az egy elemnek az elkülönítése. Aztán ebből bármit létrehozhatsz. Evekig dolgozott ezen az elméleten, képleteket gyártott, aztán elvetette őket, míg meg nem halt anyámmal együtt.

Folytattam a kutatást, és végül sikerült tökéletesítenem.

– Hány éves voltál? – próbálkozom újra.

– Fiatal – vonja meg a vállát. – Elég fiatal.

– Öregedhetsz még?

Damen felnevet:

– Igen. Van egy pont, ahol aztán csak... megállok. Tudom, jobban tetszik a kortalan vámpír-elmélet, de ez az élet, nem a fantázia, Ever.

– Jó, és aztán? – sürgetem türelmetlenül. – Aztán, hogy a szüleim meghaltak, árván maradtam. Itáliában, ahonnan eredetileg származom, a vezetéknév gyakran utal az illető származására vagy foglalkozására. Esposito azt jelenti: árva. Ezt a nevet kaptam akkor, de egy vagy két évszázada már nem használom, mert nem illik rám.

– Miért nem használod a saját nevedet?

– Bonyolult. Apám... apámra jóformán vadásztak. Úgy gondoltam, jobb, ha nem viselem a nevét.

– És Drina? – kérdezem összeszoruló torokkal.

Bólint.

– Poverelli... vagyis szegény kicsike. Az egyház árvái voltunk, ott találkoztunk. Amikor megbetegedett, nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítem, így neki is adtam az italból.

– Azt mondta, házasok vagytok. – Összeszorítom a számat, a torkom elszorul. Tulajdonképpen nem ezt mondta, de amikor a teljes nevét hallottam, egyértelmű volt.

Damen elnéz mellettem, és az orra alatt motyog.

– Így van? – kérdezem. Erősen ver a szívem, érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándul.

Bólint.

– Igen, de ez nem az, aminek gondolod, olyan régen volt, hogy már aligha számít valamit.

– Akkor miért nem váltatok el? Ha már aligha számít... – faggatom. Szúr a szemem és belepirulok a kérdésbe.

– Álljak a bíróság elé egy házasságlevéllel, ami néhány évszázaddal ezelőtt kelt, és kérvényezzem a válást?

Igaza van, de akkor is...

– Ever, légy szíves! Adj egy kis időt! Nem vagyok olyan, mint te. Tizenhét éves vagy, én meg... több száz! Több mint elég idő, hogy hibákat kövessek el. Van egy csomó dolog, aminek alapján megítélhetsz, és a Drinával való kapcsolatom szerintem pont nem egy ilyen dolog. Akkor máshogy mentek a dolgok. Én is más voltam. Hiú, felszínes, materialista. Nem voltam önmagam, mindent akartam, amit csak lehetett. Abban a pillanatban, amikor megláttalak, minden megváltozott. Amikor elvesztettelek... hát az elképzelhetetlen fájdalommal járt. Aztán később, amikor újra... - elhallgat. A pillantása távoli. - Nos, rád találtam, aztán megint elvesztettelek. És ez így ment újra és újra. A szerelem és a veszteség végtelen körforgása egészen mostanáig.

– Akkor... reinkarnálódtunk? – Furcsa a szó a nyelvemen.

– Én nem. Csak te. Én mindig itt voltam, ugyanúgy.

– Ki voltam? – kérdezem hitetlenül, és elkápráztat a gondolat. – És miért nem emlékszem?

Damen boldogan vált témát.

– A visszaút egy utazás a Felejtés Folyóján. Nem kell emlékezned. Azért vagy itt, hogy tanulj, hogy fejlődj, hogy visszafizesd a karmikus tartozásaidat. Minden alkalommal tiszta lappal indulsz, és meg kell találnod a saját utadat. Ever, az élet nem egy vizsga, ahol puskázhatsz.

– De hát te is csalsz azzal, hogy itt maradtál! – vigyorgok önelégülten Mr. Majd-Én-Megmondom-Hogy-Működik-A-Világra.

– Így is mondhatjuk.

– Honnan tudod ezeket, ha sosem csináltad végig?

– Sok időm volt tanulmányozni az élet rejtélyeit. Találkoztam néhány nagyszerű mesterrel. Annyit kell csak tudnod a reinkarnációidról, hogy mindig nő voltál – mosolyog. – És mindig gyönyörű – simítja a fülem mögé a hajamat. – Mindig nagyon fontos számomra.

A tengert nézem, és kreálok néhány hullámot a vicc kedvéért. Aztán elengedek mindent. Az egészet. Visszatérünk a szabadtéri nappalinkba.

– Új helyszín? – mosolyog.

– Csak a helyszín új, a téma nem.

Felsóhajt.

– Hosszú évek keresgélése után most újra rád találtam, és a többit tudod.

Mély lélegzetet veszek, és az akaratommal fel-le kapcsolgatom a lámpát, amíg próbálom felfogni a történetet.

– Drinával nagyon régen elváltak útjaink, de ez az idegesítő szokása, hogy... folyton előkerül. Emlékszel arra az estére a St. Regis Hotelben? Amikor együtt láttál minket? Próbáltam meggyőzni, hogy álljon tovább egyszer s mindenkorra. Szemlátomást nem sikerült. És igen, tudom, hogy megölte Evangeline-t. Emlékszel, amikor egyedül ébredtél a parton?

Tudtam! Tudtam, hogy nem szörfözni volt! – gondolom összeszűkülő szemmel.

– Megtaláltam a holttestét, de akkor már késő volt. Igen, Havenről is tudtam, de szerencsére őt sikerült megmentenem.

– Szóval ez történt akkor éjjel, amikor azt mondtad, inni mentél.

Bólint.

– Miről hazudtál még? – kérdezem vádlón, karba font kézzel. - Hová mentél a Halloween-buliról?

– Haza, Amikor láttam, hogy néz rád Drina, jobbnak láttam távol maradni tőled. Csakhogy nem ment. Megpróbáltam. Végig próbálkoztam, de nem ment. Nem vagyok rá képes. Mindent tudsz. Bár szerintem egyértelmű, hogy miért nem voltam elérhető akkor.

Vállat vonok és félrenézek, nem akarom ilyen könnyen elfogadni, még ha igaz is.

– Ja, és az a rémes szobám, ahogy te hívod. Történetesen az a legboldogabb hely az életemben. Olyan, mint a te utolsó boldog pillanatod a kocsiban a családoddal. – Amikor rám néz, elfordítom a fejem, szégyellem, hogy elmondtam. – De be kell ismernem, jót nevettem, amikor rájöttem, azt hiszed, hogy vérszívó vagyok.

Mosolyog.

– Ó, elnézést kérek, azt hittem, mivel halhatatlanok futkorásznak körülöttem, gondoltam, esetleg tündérek, varázslók, farkas-emberek és... – megrázom a fejem. – Istenkém, úgy beszélsz erről, mintha tök normális lenne!

Lehunyt szemmel felsóhajt. Amikor felnéz, így szól:

– Nekem ez normális. Ez az életem. És most már a te életed is, ha úgy döntesz. Nem olyan rossz, mint hiszed, Ever, tényleg. – Hosszan néz a szemembe, és bár szeretném gyűlölni, hogy rávesz erre, képtelen vagyok. Érzem az ellenállhatatlan melegséget, a bizsergő vonzást, és lenézek az összekulcsolódó kezünkre.

– Hagyd abba!

– Mit?

– Ezt a meleg, bizsergető tudod te, mit, hagyd abba! - kérem. A szerelem és a gyűlölet között vergődöm.

– Nem én csinálom, Ever – fúrja a pillantását a szemembe.

– De igen. A... mindegy. – Összefonom a karomat, kíváncsi vagyok, hová vezet ez a beszélgetés.

– Nem én csinálom, esküszöm. Sose próbálkoztam ilyesmivel, hogy elcsábítsalak.

– Ó, persze, és a tulipánok?

Mosolyog.

– Nem tudod, mit jelent, igaz?

Összeszorított szájjal elnézek mellette.

– A virágoknak jelentésük van. Semmi sem véletlen.

Mélyet lélegzem, és a gondolataimmal átrendezem az asztalt. Bárcsak a gondolataimat rendezhetném át helyette!

– Sokat kell tanulnod. De nem csupa móka az egész. Óvatosan, gondosan kell előre haladni. - Rám néz, hogy figyelek-e. – Óvnod kell az elmédet, nem szabad visszaélni az erejével. Drina egy jó példa erre. Diszkrétnek kell lenned, ami azt jelenti, hogy nem mondhatod el senkinek, és ez tényleg azt jelenti, hogy senkinek, érted?

Vállat vonok. Mindegy. Tudom, hogy olvas a gondolataimban, amikor megcsóválja a fejét, és közelebb hajol.

– Ever, komolyan mondom. Egy léleknek sem. Ígérd meg!

Ránézek.

Megszorítja a kezemet, és várakozással felhúzza a szemöldökét.

– Cserkész becsszó - motyogom.

Elereszti a kezemet, és hátradől a kanapén.

– Hogy teljes legyen a kép, tudnod kell, hogy van kiút. Átkelhetsz. Tulajdonképpen meghalhattál volna a kanyonban, de ehelyett úgy döntöttél, maradsz.

– De felkészültem rá. Meg akartam halni.

– Az emlékeid adtak erőt. A szeretet. Ahogy az előbb mondtam: a gondolatoknak teremtő erejük van. A te esetedben gyógyulást és erőt teremtettek. Ha tényleg meg akartál volna halni, akkor simán csak feladtad volna. Valahol mélyen tudtad ezt.

Épp, amikor meg akarom kérdezni, miért lopódzott be a szobámba éjnek idején...

– Nem az, aminek látszik.

– Akkor micsoda? – Vajon tényleg akarom tudni?

– Azért mentem, hogy... figyeljek. Meglepett, hogy látsz, mert... átváltoztam, hogy úgy mondjam.

Felhúzom és átölelem a térdeimet. Minden, amit mondott, csak átfolyt rajtam, de most kezd a lényeg a felszínre törni.

– Ever, felelősnek érzem magam érted, és...

– És szemmel tartod a birtokodat? - nézek rá kérdőn.

– Kell, hogy emlékeztesselek a flanelpizsama-mániádra? – nevet.

– Jól van, felelősnek érzed magad értem, mint... valami apa? – kérdezem nevetve, amire összerezzen.

– Nem, mint egy apa. Ever, csak egyszer jártam a szobádban, aznap éjjel, amikor a St. Regisben összefutottunk. Ha lett volna más alkalom is...

– Drina – húzom össze magam fázósan. Elképzelem, ahogy a szobámban leskelődik. – Biztosan nem jöhet ide utánam? – nézek körül.

Megszorítja a kezemet.

– Még csak nem is tudja, hogy létezik ez a hely. Nem tudja, hogyan juthat ide. És ami azt illeti, számára csak eltűntél.

– De te hogy kerültél ide? Meghaltál, mint én?

– Az alkímiának két fajtája van. A fizikai, amire az apám révén bukkantam rá, és a spirituális, amiről akkor szereztem tudomást, amikor megéreztem, hogy van valami, ami sokkal több, nagyobb, erősebb nálam. Tanulmányoztam és gyakoroltam, keményen melóztam, hogy ide juthassak, még a TM-et is megtanultam. Transzcendentális meditáció, Maharishi Mahesh jógi jóvoltából - mosolyog.

– Hmm, ha próbálsz lenyűgözni, nem jön be, ötletem sincs, miről beszélsz.

– Mondjuk, hogy évszázadokba telt, mire a mentális energiákat fizikai megtestesüléssé alakítottam. De te, attól a pillanattól kezdve, hogy a mezsgyére léptél, tévúton jársz. Ennek eredménye a telepátia és a látomásaid.

– Istenem, nem csoda, hogy utálod a sulit! – Szeretném megfoghatóbb témára terelni a beszélgetést, valamire, amit még értek is. – Te már millió, sőt trillió éve befejezted a sulit, nem? – Amikor összerezzen, rájövök, hogy az életkora egy igen érzékeny pont, ami elég vicces, hiszen pont ő akart örökké élni. – Egyáltalán minek iratkoztál be?

– Itt jössz te a képbe – mosolyog.

– Persze, megláttál valami csajt szakadt farmerban, kapucnival, és annyira akartad, hogy képes voltál megismételni a gimit miatta?

– Valahogy így.

– Nem volt más módja, hogy megkedveltesd magad velem? Csak mert ennek nincs sok értelme.

– A szerelemnek sincs.

Megcirógatja az arcomat.

Egyszerre vagyok szégyellős, boldog és bizonytalan. Megköszörülöm a torkomat.

– Azt mondtad, béna vagy a szerelemhez. - A szemébe nézek, a gyomrom mint a kő, és azon gondolkozom, miért nem tudok egyszerűen csak boldog lenni, amikor a világ legszebb pasija vall épp szerelmet nekem? Miért vagyok ilyen negatív?

– Reméltem, hogy ezúttal másképp lesz - suttogja.

Elakadó lélegzettel elfordulok.

– Nem tudom, képes vagyok-e erre. Nem tudom, mit csináljak.

Szorosan magához ölel.

– Nem sürgetlek. – Felnézve látom, hogy a pillantása megint olyan távoli.

– Mi a baj?

– Utálok búcsúzkodni – mosolyog, de csak a szájával. – Látod, ez már kettő. Szerelem és búcsúzás.

– Talán összefügg a kettő – motyogok. Összeszorított szájjal próbálok nem sírva fakadni. – Hová mész most? – Közömbösnek és nyugodtnak próbálok tűnni, de a szívem kihagy, és a lélegzetem is eláll, mintha meghalnék belül.

Vállat von és a távolba néz.

– Visszajössz?

– Tőled függ. Ever, gyűlölsz még?

Nemet intek.

– Szeretsz?

Nem nézek a szemébe. Tudom, hogy igen, tudom, hogy minden porcikámmal, minden sejtemmel, minden csepp véremmel szeretem, forr bennem a szerelem, de nem tudom kimondani. Ha olvas a gondolataimban, nem kell kimondanom. Tudnia kell.

– De olyan szép, amikor kimondja az ember. – A fülem mögé simítja a hajamat, és arcon csókol. – Ha döntesz felőlem, vagy arról, hogy halhatatlan leszel, csak mondd ki, és ott leszek. Az örökkévalóság áll előttem, nagyon türelmes vagyok – mosolyog. A zsebébe nyúl, és előveszi a lópatkós karkötőt, amit a versenypályán vett nekem. Amit hozzávágtam a parkolóban. – Megengeded?

Némán bólintok. Bekapcsolja a csatot a csuklómon, majd a két tenyerébe fogja az arcomat. A hajamat félresöpörve megcsókolja a homlokomon éktelenkedő sebhelyet. Eláraszt a szerelme és a megbocsátása, amit meg sem érdemlek. Amikor megpróbálok elhúzódni, szorosan megölel, és így szól:

– Meg kell bocsátanod magadnak, Ever! Te nem tehetsz semmiről.

– Honnan tudod? – Az ajkamba harapok.

– Tudom, hogy magadat hibáztatod azért, amiről nem tehetsz. Tudom, hogy teljes szívedből szereted a kishúgodat, és mindennap megkérdezed magadtól, helyesen tetted-e, hogy bátorítottad, maradjon. Ismerlek, Ever. Mindent tudok rólad.

Könnyek folynak az arcomon, és nem akarom, hogy lássa.

– Nem igaz. Rosszul tudod. Szörnyeteg vagyok, és mindenkivel csak rossz történik, aki a közelembe jön, pedig én vagyok, aki megérdemelné.

Damen a karjába fog, az érintése megnyugtató, de az igazságot nem tudja eltörölni.

– Mennem kell – súgja a fülembe. – Ever, ha szeretni akarsz, ha igazán velem akarsz lenni, el kell fogadnod azt, amik vagyunk. Megértem, ha nem vagy képes rá.

Megcsókolom, hozzásimulok, és nagyon kell a szája az enyémen, nagyon kell, hogy sütkérezzem a csodálatos, meleg szerelemragyogásban, hogy érezzem, ahogy minden szögletet, minden rést kitölt a lelkemben.

Amikor kinyitom a szemem, a szobámban találom magam.

Egyedül.