2012. október 24., szerda

Álomból valóság 1-10. rész

Egy regény! Amit természetesen nem én írtam de szerintem nagyon jó és úgy gondoltam , hogy meg osztom veletek !! Fantasy és romantikus regény még csak 10 rész van fenn belölle de minden képp hozom amint a hölgy hozza a többi részt is. 

Szombaton leszek itthon ezért nagy valószínűséggel nem tudok fel rakni nektek semmit de majd Vasárnap sietek hogy, minél több  posztot ki tudjak nektek rakni..)köszönöm a sok olvasást puszi Jenna...!!!!!


Álomból valóság!


1. Búcsú Birmingham-től

   - Rachel bepakoltál már? - kiabálta anya már minimum negyedszerre a földszintről.
Szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni, nem is tudom hányszor vágták idáig a fejemhez, hogy milyen trehány vagyok, de valljuk be igazuk van, tisztára úgy nézett ki mindig is a szobám mint egy átlagos tinédzser pasié. Hogy miért múlt időben beszélek? 
Nos, anya egy új állást kapott Brecon-ban. Nem tudtam napi rendre térni, hogy egy új melóért miért kell az egész családnak egy új helyre költöznie. Szeretek új helyeket megismerni, nem ezzel van a baj, csak a régi barátok (nem mintha sok lett volna), na meg maga Birmingham városának pezsgése hiányozni fog, nehéz lesz áttérni a nagyvárosi életről, a kicsi és csendes Brecon falujára, amelynek apa szerint alig van 3-4000 lakosa...
- Csak két perc anya! - válaszoltam.
Már apa is kocsiban várt, de én csak a régi szobámat lestem, rettenetesen fog hiányozni. Feltettem magamhak a kérdést: Vajon mikor jövök vissza újra Birmingham-be? A 2 legjobb lánybaráttól, Sandytől és Pandorától  a költözés előtti napon búcsúztam el... ilyenkor jön rá az ember, hogy kiket is veszít el, mikor eljön a búcsú pillanata. Most mondhatnánk, hogy "oké  persze tartjuk a kapcsolatot", de Birmingham nem 5 percre van Brecon-tól,  és ezt persze ők is tudják, csak vigasztalni akartak. Viszonylag "szerencsésnek" mondhattam magam, hogy nem volt pasim, nem tudtam volna itt hagyni, és új életet kezdeni...az maga lett volna a tőrdöfés a szívbe.
Eljött az indulás ideje, lekocogtam a lépcsőn, és egy erőltetett mosollyal kijelentettem:
- Kész vagyok, indulhatunk!


                                                                                *

   Brecon-ba menet az idő lassan telt, mindenki csendes volt, ami persze érthető a hajnali 5-kor való kelés miatt. Apun, akit mellesleg Marknak hívnak nem lepődtem meg, hogy síri csöndben vezetett, hisz ő amúgy is magának való típus, de amúgy remekül kijön Berthával, azaz anyuval, és velem. Ha csönd van, mindig segítségül hívom az MP3-at és a fülhallgatómat, nagyon vegyes az ízlésem a zene terén, a rock-tól kezdve a techno-ig mindent szeretek, attól függ mikor melyiket hallgatom, hogy milyen hangulatom van. Átváltottam hát a Linkin Park-ra, a kedvenc rockbandámra, és azon gondolkoztam, hogy milyen lesz az új élet Brecon-ban...tíz perc se kellett és elaludtam.
Mire felkeltem már esett az eső, nem igazán lepődtem meg, hisz Angliába melyik régió nem csapadékdús?
- Apa mióta utazunk már? - kérdeztem ásítva.
- Úgy három órája, épp kelteni akart Bertha, mert nemsokára megérkezünk.
Valóban pont időben keltem fel, 1 perccel az ásítozós ébredés után pillantottam meg a "Welcome to Brecon" fatáblát, egyből kidörzsöltem szemeimből az álmosságot, és éberen figyeltem Brecon falvát. Nem számítottam másra, egy csendes falu, néhány ember az utcán, nagy fák, és csak kertes házak. Ami tetszett ebben a faluban, hogy hozzáépült a természethez, köztudott hogy imádom a természetet, a régi szobám is tele volt virágokkal és növényekkel, el is döntöttem hogy sok időt fogok tölteni a környék felfedezésével.
Megérkeztünk a leendő otthonunkhoz, egy szép faház emelettel, kis kerttel, és egy közeli erdővel. Apa leparkolt a ház mellé, kinyitotta a csomagtartót, és kezdődhetett a kipakolás. Már több héttel ezelőtt sikerült megegyezni a szülőkkel, hogy enyém lehessen az emelet, minden tinédzser szereti befoglalni az emeletet ez köztudott szerintem...kivettem a csomagtartóból a bőröndömet, és felmásztam az új szobámhoz, ami hasonlóan tágas volt, mint a régi...otthon édes otthon!




2. Emlékek és a múlt

   A pakolás elég sokáig tartott, rengeteg cuccom és csecsebecsém van. Igyekeztem (egyelőre) mindent rendbe tartani, de tudtam, hogy úgyis egy hét kell csak, és az új szobámban lépni se lehet majd a kuplerájtól. Miközben pakoltam, körülbelül minden huszadik percben kezembe került egy olyan tárgy, amely egy fontos emléket képviselt, és kénytelen voltam visszagondolni rá, annyira nosztalgikus érzés volt.
   Az első emléktárgy ami kezembe került, egy Eiffel Torony modell volt, amit még egészen kis koromban kaptam apuéktól, őszintén szólva már nem is emlékszem, mivel 2-3 éves lehettem, pedig én is ott voltam velük Párizsban. Próbáltam felidézni, milyen is volt Párizsban, de gyakorlatilag semmire sem emlékeztem, szóval egyszer mindenképp szeretnék visszamenni oda. Pakoltam tovább, pólók, farmerok, parfümök és egy plüssállat.
    A plüssmacit még anno szülinapomra kaptam egy sráctól általános suliban, akit Ericnek hívtak, és tudni kell róla, hogy nagyon figyelmes srác volt. A kapcsolatunk az idő telésével párhuzamosan egyre szorosabbá vált, szorosabb volt, mint egy barátság, de egyikünk se mert kezdeményezni, mert féltünk (legalábbis én nagyon féltem), hogy elrontanánk az egész kapcsolatot vele. Helyes pasi volt, magasabb volt mint a többi évfolyamtársam, fekete félhosszú dús hajjal, ami már majdnem a szemébe lógott. Azok a barna szemek egyszerűen igézőek voltak, simán képes volt manipulálni velük, nem kevésszer sikerült zavarba hoznia. És az a mosoly...az évek során rá kellett jönnöm, hogy szerelmes lettem belé, elhatároztam hát, hogy kezdeményeznem kell, nem tudtam többé barátként nézni rá. Aznap csütörtök volt, totál vidáman és magabiztosan sétáltam a suliba, beléptem az osztályunkba és láttam, hogy üres az asztala.
   - Pete nem tudod, hol van Eric? - kérdeztem Eric egyik haverjától. - Együtt szoktatok suliba jönni nem?
- Ha jól tudom elutaztak a családjával 2 hétre Madridba, neked még nem említette Rachel? - húzta föl a szemöldökét.
Köztudott volt a suliban, hogy én is Eric mennyire bírjuk egymást, ezért is volt olyan meglepett, hogy nem tudok semmit az egészről.
- Nem, sajnos nekem elfelejtette említeni.
   Mit ne mondjak, eléggé rosszul esett a 13 éves Rachel-nek, hogy az a srác, akivel minden nap olyan jól szórakoztak, és évek óta barátok voltak eltűnik két hétre, de még szólni is elfelejt előtte. Az a két hét rettenetesen lassan telt, semmire se tudtam koncentrálni, majd a két hét után váratlan fordulat következett. Eric megérkezett Spanyolországból, de éreztem már az első pillantásnál, hogy valami nincs rendben vele. A suliban elült Pete mellől, átköltözött egy üres padhoz, az osztályterem sarkában, és minden szünetben csendben ült maga elé bámulva. Ez ment így egy héten keresztül, a következő héten azonban már nem bírtam tovább, mert egész héten egy pillantásra se méltatott, és mikor csak ketten voltunk a teremben föci óra után, odamentem hozzá és elhatároztam kiszedem belőle, hogy mi a baja, elvégre barátok voltunk, vagy mi a fene...
   - Eric, mi bajod van? Nem szóltál hozzám több, mint három hete, és most már a barátaiddal se beszélsz. Tudunk netán valamiben segíteni?
- Ne haragudj Rachel, de nem vagyok olyan állapotban, hogy bárkivel is beszélni tudjak..családi problémák vannak nálunk otthon - válaszolta halkan, de kissé türelmetlen hangnemben.
- És ezért semmibe kell nézni a barátaidat? Eric a barátok azért vannak...illetve azért IS vannak, hogy lehessen rájuk támaszkodni, ha úgy adódik, és hogy megoszthass velük minden problémát! - emeltem fel a hangom, mert egy bocsánatot se tudott kinyögni, amiért meg se említette, hogy elutazik 2 hétre.
- Nincs szükségem barátokra, egyedül szeretnék lenni... vannak amiben a nagyszerű és fantasztikus barátok se tudnak segíteni.
- Igen? És mi lesz a mi barátságunkkal? Csak úgy félredobod? Már ha egyáltalán ez barátság, hogy meg se említed, hogy eltűnsz több napra.
- Rachel, nem vagyok köteles az orrodra kötni mindent, és ez a többi állítólagos barátomra is vonatkozik, nem a szüleim vagytok, hogy beszámoljak nektek mindenről...
- Szóval ennyit jelentek neked? - kérdeztem már a sírás küszöbén állva.
- Sajnálom Rachel... változtak a dolgok - fogta a táskáját, és kiviharzott a teremből.
   Én csak álltam földbe gyökerezett lábakkal a terem sarkában, és fel se tudtam fogni a  párbeszédünket. Mi történhetett, hogy így megváltozott? Ő nem az a személy volt, akibe néhány hete szerelmes voltam, mi tehette ezt vele? 1 perc se kellett, és könnyek csordultak végig az arcomon...és a maradék egy évben ott ült a sarokban szótlanul, míg ki nem jártuk az általános sulit. A plüssmacit Eric változásától függetlenül megtartottam, ez az emléktárgy emlékeztet arra hogy egykor milyen is volt ő, a mintapasi.
   Régen történt persze, de ő volt az a srác, aki egykor a fényt jelentette az életemben. Tovább pakolok, jönnek a tanszerek, köztük megpillantok egy bekeretezett képet, és egy hozzácsatolt borítékot. A kép nem rég készült, talán 3 hónapja, én vagyok rajta Sandyvel és Pandorával, a csajok 17. szülinapomra csinálták, és közösen írtak hozzá egy levelet:


"Hé csajszi!

Eltelt több, mint két év hármunk barátsága óta, és szerintem nem vagyunk egyedül azzal, hogy áldjuk azt a napot, amikor a gimi évnyitóján elkezdtünk dumálni. Nagyon örülünk, hogy a barátunknak tudhatunk téged, mindig sikerül megnevettetned minket, nem is tudom mennyiszer számíthattunk már rád ezalatt a két év alatt, nagyon szeretünk téged. Az a sok hülyülés suli után a parkban, meg pasilesés, nem is tudom mi lenne velünk nélküled, mi hárman nagyszerű csapatot alkotunk! :)

A mi barátságunk örök, történjék bármi, mi mindig itt leszünk neked ezen a képen, és a való életben is!

Boldog 17. Szülinapot Rachel! <3"


    Az önuralmamon ismét felülkerekedett az érzékenység. mihez fogok én kezdeni nélkülük? Annyira megszoktam, hogy minden nap velük lógok, hogy most egy hatalmas ürességet érzek magamban, még nagyobbat talán, mint amit 13 évesen éreztem Eric után.
   Gyorsan befejeztem a pakolást, bármennyire is jó érzés volt ezeket az emlékeket látni, mind szomorúságot, és hiányt ébresztettek bennem, talán egyszer újra előveszem őket, ha már erősebb lettem, és beilleszkedtem Brecon falvába...




3. Egy hosszú éjszaka

   Mire végeztem a pakolással igencsak fáradt lettem, ránéztem az órára, hinni se akartam a szememnek... éjfél múlt 10 perccel. Anyuék még lent tévéztek, bár ki tudja, lehet már bealudtak a kanapén, apumban legalábbis biztos voltam, előszeretettel alszik be minden este a tv előtt, még ha valamelyik kedvenc filmje megy akkor is... esküszöm mint valami mormota, remélem az én barátom nem fog ilyenné válni az évek során, már ha lesz valaha is pasim.
   Tele volt a fejem rossz gondolatokkal, nem hogy hinni nem bírtam abban, hogy jó lesz nekem itt Brecon-ban, hanem tudtam, hogy borzalmas, magányos, és unalmas napok várnak rám. Kissé fájt is a fejem, ilyenkor jön jól egy forró zuhany, fogtam is a törölközőt, irány a fürdőszoba!
   Végre saját fürdőszobám van, ez maga a mennyország, amennyit anya reggelente készülődött a régi lakásunkban, egy filmet meg tudtam volna nézni alatta, de ez az új lakásnál már nem jelentett gondot. Mellesleg az új fürdőszoba nagyon tetszett, sokkal tágasabb volt, és azok a kék csempék, a kék szín a kedvencem. Gyorsan levetkőztem, magamra zártam az ajtót, és magamra csuktam a zuhanykabin ajtaját, nem terveztem hosszú zuhanyzást, mert már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Miután végeztem a forró zuhannyal, bemásztam az ágyamba, és akaratom ellenére elkezdtem gondolkozni, jobban kihatott rám ez az előbbi nosztalgiázás, mint gondoltam volna.
Vajon mit csinálhat most Eric? Még mindig olyan zárkózott, és egy barátot se szerzett azóta? Igazából tényleg kicsit önző voltam, családi problémák... nekem még sose kellett szembesülnöm vele szerencsére, a legtragikusabb dolog amit valaha átéltem az az, hogy a nővérem elköltözött Milánóba a barátjával. A nővéremet, Daisyt mindig is nagyon szerettem, a többi átlagos testvérhez képest mi angyalok voltunk, nagyon ritkán veszekedtünk, és megosztottunk mindent egymással, de sajnos egy másfél éve elköltözött tőlünk. Havonta írt levelet, de hazajönni egy fél évbe talán egyszer jött csak haza, nagyon lefoglalja az ottani meló, meg az olasz ismerősei...

                                                                                    *

    ...egy sötét erdőben állok, hogy a francba kerültem ide? Köd száll a fák között, minden olyan nyirkos, de ez képtelenség, hisz még csak augusztus közepe van, valami itt nagyon nem stimmel. Körbenézek, sehol egy út vagy valami, gyakorlatilag a végtelen erdő közepén állok... kiáltanék de nem merek, túlságosan félek hozzá, annyira letaglóz a látvány, és a csendből tudom, hogy úgyis egyedül vagyok. Egyszer csak neszt hallok a hátam mögül, valami mozog a fák között, nagyon reménykedem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Földbe gyökerezett lábakkal állok a rozsdás falevelekkel borított talajon, nem tudom mit tegyek, majd egy újabb nesz, amely már közelebbről jött ösztönzést adott arra, hogy kapjam a lábaimat, és elkezdjek rohanni. Vajon hova is futok? Gőzöm sincs, de valami azt súgja, hogy nem állhatok meg, inkább futok a semmibe, minthogy kiszolgáltassam magam annak a valakinek (vagy esetleg valaminek?), aki ott várt rám a sötétben az előbb., mert aki egy sötét erdőben kószál éjszaka, az nem hiszem, hogy túlságosan barátságos lehet. Az egyetlen szerencsém, hogy a telihold fényesen világít, hold nélkül korom sötétség borítaná ezt a kihalt erdőt, bár a sűrű köd így is eléggé megnehezíti a dolgom. Csak futok-futok tiszta erőmből, már vagy minimum 10 perce, de egyáltalán nem fáradtam el... ez képtelenség, sose voltam jó futásban, ez nem lehet más csak egy... álom? Hirtelen megtorpanok, egy sötét alakot látok magam előtt, jóval magasabb és termetesebb, mint én.

- Ki maga? - a félelem igencsak érezhető volt a hangomból.

Hiába várok választ, a válasz abban minősül meg, hogy megindul felém... látni nem látom az arcát, de érzem rajta a gonosz vigyort, lassan de magabiztosan lépked felém. Rögtön kapcsolok, és az ellenkező irányba kezdenék rohanni, de még mielőtt  elhagyhatnék legalább egy fát magam mögött, azon nyomban gyökerek nőnek ki a földből valami hihetetlen gyorsasággal... még időm sincs felfogni ezt a paranormális jelenséget, de máris a földön heverek, olyan erővel rántanak a földre a lábamnál fogva. A fejem beverem egy közeli sziklába, amit falevelek takarnak... elkezd homályosulni minden, vége a menekülésnek...

                                                                                       *

      Kis híján elfogott az üvöltés, még mindig menekültem volna, de hamar lesett hogy otthon voltam és csak álom volt az egész. Egész testemben remegtem, mindenem izzadt, ilyen valóságos álmom még azelőtt sosem volt. Ránéztem az órámra, hajnali 3:30... felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen lévő lámpámat, tudtam hogy képtelen lennék visszaaludni, és nem is mertem volna, eszem ágába sem volt újra belecsöppenni egy olyan rémálomba, ahol képtelen sebességgel nőnek ki gyökerek a földből, és ahol egy sötét alak akar engem megölni, mert tudtam, hogy meg akart ölni, és nem csak fogócskázni akart.
Bekapcsoltam a laptopom, megnéztem az Email-eimet, és hirtelen egyből megfeledkeztem a sötét alakról:

"Szia Rachel!

Milyen az élet Brecon-ban? Még egy nap is alig telt el, hogy elmentél, de már nagyon uncsi itt az élet nélküled. Persze Sandy-vel valahogy mindig elütjük az időt, de nagyon nehéz lesz megszokni, hogy nem vagy velünk, és hogy őszinte legyek, nem is akarom megszokni, ezért úgy döntöttem, hogy még suli előtt meglátogatunk, legalábbis én biztos, de szerintem Sandy-t se kell majd sokáig győzködni :)
Ha lesz időd mindenképp válaszolj, hogy mi a véleményed a taliról, és hogy melyik nap érnél rá...

Hiányzol, puszik
Pandora"


    Nem volt annyira terjedelmes levél, de nagy örömmel töltött el, hogy ilyen hamar elkezdtem hiányozni Pandorának. Mivel aludni nem voltam hajlandó, ezért fogtam is magam, és nekiálltam levelet írni az éjszaka közepén...




4. Új érzések

   Be kellett vallanom, az én levelem se volt terjedelmesebb, mint Pandoráé, inkább élőben szerettem volna beszélni vele, ha egyáltalán lenne miről mesélnem, mert semmi különös nem történt velem ez alatt az egy nap alatt, leszámítva ezt az érdekes álmot. Amint megírtam a levelet elkezdtem böngészni a neten a falu honlapján, hátha találok valami érdekes dolgot, amivel el tudtam volna foglalni magam, és akár új barátokat is tudtam volna szerezni. Sajnos azonban megint előtört rajtam az álmosság, akármennyire is féltem visszaaludni, bealudtam a székemben...

                                                                            *

    - Rachel! - kiabált egy férfi hang. - Elmegyünk Berthával az egyik közeli boltba, félóra és itthon vagyunk!
2 perces fáziskéséssel de rájöttem, hogy apa hangját hallottam a földszintről, ránéztem az órámra, 10:30... szépen elaludtam, alvás közben valahogy átmásztam az ágyba, de fogalmam se volt hogy hogy. Augusztus 16-a volt, alig több, mint két hét volt hátra a sulikezdésig, és már most féltem tőle, persze nem a tanulástól, az igazából nem sok gondot okozott nekem.. hanem inkább attól, hogy milyenek a velem egykorú Brecon-i csajok, srácok. Kikeltem az ágyból, felvettem egy papucsot, és láttam hogy egy cetli van a laptopomra ragasztva:

"Jó reggelt mormota!

Nem tudom, hogy emlékszel-e, bár kétlem hogy emlékeznél a csodás memóriáddal, de ma kell megvenned az új tankönyveidet a sulidban. A pénzt rá lent találod a konyhaasztalon a sótartó alatt, jó vásárlást :)

Puszi, Anya"


   - Francba! - tört ki belőlem.
Teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán tankönyveket kéne venni az új suliba. 2-ig volt idő, utána már csak külön könyves boltokban lehetett megvenni a tankönyveket, de hajtott a kíváncsiság, mindenképp akartam látni a sulimat, hogy az első tanítási napon ne egy idegen helyre kelljen belépnem. Gyorsan kaptam is magam, átöltöztem, megfésülködtem, még nem is reggeliztem, csak fogat mostam. Elvettem a pénzt az asztalról, és már indultam is a térképemmel, hogy megkeressem leendő sulimat. A vicc az, hogy még képet se láttam a suliról előtte, és még sosem mászkáltam Brecon utcáin, valószínűnek tartottam, hogy el fogok tévedni. Kiléptem az ajtón és elindultam...
    Brecon nem egy nagy falu, így könnyen eljutottam gyalog a suliig, de anya szerint jár egy busz a faluban, aminek az egyik megállója közvetlen a gimi előtt van, de egyelőre még jegyem se volt, szóval biztosabb volt a séta, mint az ellenőrökkel való barátkozás. A suli egyáltalán nem volt nagy, világosbarna téglákból épült, és az udvaron is, amely az épülettől balra helyezkedett el, csak egy kis focipálya volt, na meg néhány pad. Jobb oldalt egy parkoló volt néhány férőhellyel azoknak a diákoknak, akik már bátorkodtak megszerezni a jogsit... a vezetés sajnos tőlem nagyon távol áll, nem akarok senkit megölni, így nem szándékozom a kormány mögé ülni.
    Tovább is vizsgálgattam volna a suli külsejét, azonban elvonták a figyelmem a csevegő diákok, akik a kapu előtti lépcsőknél lopták a napot. A csapatot két pasi, és egy lány alkotta, elsőre pillantásra elég szimpatikusnak tűntek. Az egyik srácnak tüsi fekete haja volt... gesztenyebarna szemei, arca, és mosolya kedvességet sugárzott. Miután megvizsgáltam elfordítottam a tekintetem a másik fiú felé, barna félhosszú haj, valószínűleg vasalta, mert feltűnően egyenes volt, és kék, vagy zöld szemei lehettek, elsőre nem tudtam megállapítani. A lány minden srácot elbűvölhetett volna szépségével... szőkés barna haj, kék szemek, és kecses test, majdnem egy magas volt a fiúkkal, pedig a két srác nem éppen a törpék közé tartozott, 180 magasak simán lehettek.
   Amint észrevették hogy a suli felé tartok, megakadt a szemük rajtam, kíváncsian fürkésztek tekintetükkel, nyilván tudták hogy én vagyok az új tanuló. Kissé zavarba jöttem, mivel megszoktam, hogy a Birgmingham-i sulimban minden tini átnézett a másikon, ha nem ismerte az illetőt.
    - Szia! - köszönt a fekete hajú srác - Gondolom te vagy az új csaj, én Ted vagyok, ők meg a haverjaim, Liza és Victor.
- Helló! - intettek barátságosan nekem.
- Ööö...sziasztok! Örülök a találkozásnak, én Rachel vagyok... ti is a tankönyvekért jöttetek? - tettem fel a lehető leghülyébb kérdést
- Hát nem tudom te hogy vagy vele Rachel, de mi még szeretnénk kiélvezni a nyarat, és nem azért jöttünk, mert már epekedve várjuk a tanulást - felelte mosolyogva a szőke lány.
   Liza kicsit hasonlított rám, kicsit alacsonyabb voltam, mint ő, de haj- és szemszínben teljesen hasonlítottunk. A banda tagjainak mosolygásából láttam, hogy örültek hogy megismertek, és ez kicsit felbátorított... reménykedtem, hogy jobban megismerhetem őket, és látszott, hogy ők is kíváncsiak a suli újoncára.
    - Ha szeretnéd segíthetünk, biztos nem tudod még konkrétan, hogy hol lehet megvenni a könyveket - ajánlotta fel Liza, amire a két pasi is hevesen bólogatott.
- Naná, benne vagyok! - feleltem fülig érő szájjal.
    Még nem is ismertem őket, de éreztem rajtuk, hogy totál jó fejek, és mivel a csapat 2 srácból, és 1 csajból állt, úgy gondoltam nem árt kiegészíteni még egy lánnyal, hogy egál legyen a nemek megoszlásában. Beléptünk a suli folyosójára, és eléggé meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy nem lesz annyira modern az épület, ehhez képest nagyon tetszett. Az előcsarnokban több fából készült oszlop is volt,  amik az emeletet tartottál. Szinte mindegyikre volt valami kiragasztva, de a legszembetűnőbb egy olyan papír volt, amire a suli térképe volt lerajzolva, a különböző termeket ábrázolva. Elég egyszerű lett volna magamtól is odatalálni a 6-os teremhez, ahol sorba kellett állni a könyvekért, de jobb volt hogy vannak velem, és nem egyedül kellett végigállnom a sort.
   - A könyveket a 6-os teremben vesszük meg - közölte Liza. - Az előző két évben elég  pocsék könyvekből kellett tanulnunk, remélem idén normálisabbakat kapunk...
- Mi Birmingham-ben csak jó könyveket kaptunk, legalábbis könnyű volt belőlük tanulni, de nem élvezetes - feleltem elpirulva, nem akartam hogy azt higgyék, hogy stréber vagyok, és a tanulás a hobbim.
- Jó neked. Amúgy te hogy kerültél Brecon-ba? Persze nem akarok tolakodó lenni, csak kíváncsi vagyok - felelte diszkréten.
- Egyáltalán nem titok. Anyám új munkát kapott itt, és jött az egész család. Elég rossz volt otthagyni a szülővárosomat, Birmingham-et, de egyre jobban tetszik Brecon, főleg hogy már rögtön a második napon egy ilyen jó társaság vesz körül - mosolyogtam Lizára.
- Ennek örülök, bár néha Ted és Victor nem nyújt túl nagy társaságot, mikor kocsikról meg nőkről beszélnek... van még egy barátnőm az osztályba, őt majd meg kell ismerned, nagyon aranyos, bármiről lehet vele beszélni.
    A két srác szinte ránk se hederített, jól mondta Liza, gyakran elmélyednek olyan témákban, amik a nőket nem érdekelhetik. Amíg a sorban álltunk nagyon jól elbeszélgettem leendő barátnőmmel, megtudtam egy csomó mindent róla, hogy itt született, mi a véleménye a pasikról, és még sok más dolgot. Már épp végeztünk a könyvvásárlással, és léptünk volna ki a suliból amikor...
    - ...utálom, mikor a pasik csak a külsőm miatt akarnak ismerkedni velem, szerencsére ez nem vonatkozik, Victorra és Tedre - folytatta a pasis témát Liz, de egy szót se fogtam fel az egészből, mert valami... pontosabban valaki, aki az előcsarnokban állt, karbafont kezekkel hideg tekintettel elterelte a figyelmemet. Bármilyen morcosnak is tűnt, rendkívül helyes volt, az a szőke összeborzolt haj, a hideg kék szemek, nagyon jól nézett ki.
    - Ő kicsoda? - kérdeztem nyomban Liztől.
- Örülök, hogy figyelsz Rachel, de nem csodálom, hogy máshol jár az agyad, ő Brian... az egész suli csajállománya odavan érte.
- Ó értem, tényleg elég helyes...
- Persze, persze na menjünk mielőtt nekiállnál csorgatni a nyálad - kacsintott rám.
    Mielőtt kiléptünk volna a suli ajtaján, találkozott a pillantásunk az állítólagos Brian-nel, és először nem akartam hinni a szememnek, de felém mosolygott. Hátranéztem biztos ami biztos alapon, hogy nem e mást célzott meg a pillantásával de senki nem volt a hátam mögött. Rájöttem, hogy fölöslegesen aggódtam amiatt, hogy magányos és unalmas napok várnak rám új otthonomban, és ezt nem csupán Brian mosolya tette velem, hanem Lizáék kicsi, de nagyszerű bandája, valamint az egyik legjobb barátnőm, aki nem hagyta, hogy megszakadjon a barátságunk, és képes mérföldeket utazni azért, hogy újra láthasson... a bánat és a hiány egy nap alatt boldogságba csapott át.





5. Váratlan hívás

   Nagyon lassan telt az idő, miután hazaértem a tankönyv vásárlásból, konkrétan mintha megállt volna. Az érzések össze-vissza kavarogtak bennem... előző nap még féltem szeptember elsejétől, de az iskola mindent felforgatott bennem. Már rettenetesen vártam a sulit, látni akartam újra Briant, és persze Lizát, meg a két srácot. Alig telt el két nap, és már kezdtem beilleszkedni Breconba, kezdett a szívemhez nőni, ugyanis az ellenkezője történt annak, amit vártam.
Kidőltem az ágyra, és csak néztem a plafont, még talán mosolyogtam is rá, mint valami bolond, miközben azon elmélkedtem, hogy létezhet-e szerelem első látásra. Tisztára, mint egy 14 éves tinilány... de ebben a pasiban volt valami, ami nagyon megfogott, és nem a külseje... pontosabban nem CSAK az, de ezt nehéz megmagyarázni.
És így ment ez egész nap, nem tudtam másra gondolni, csak a sulikezdésre. Apáék nem sokkal utánam értek haza, anyu természetesen rögtön nekiállt bombázni a kérdéseivel:
   - Milyen volt a vásárlás? - kérdezte kíváncsian.
- Semmi extra nem történt... összeismerkedtem pár leendő évfolyamtársammal - feleltem.
- És jó fejek? Fogadjunk van köztük legalább egy pasi! - folytatta az interjút.
- Igen, két pasi és egy lány... de mielőtt félreértenéd a pasik nem az eseteim, viszont nagyon jó arcok - mosolyogtam.
- Persze persze... a lényeg, hogy gyorsan megtaláltad a helyed a suliban, csak aztán óvatosan a srácokkal! - kacsintott rám.
- Ajj anyu, úgy mondod ezt, mintha idáig tapadtak volna rám a pasik...
- Kicsim, te egy nagyon szép lány vagy, többnyire a szép csajoknál nem kezdeményeznek a pasik, mert nem tartják magukat elég jónak hozzád, legyen egy kicsit több önbizalmad - mosolygott rám biztatóan.
- Hát az igazság az, hogy... nem is tudom lényeges-e... - fogtam bele.
- Na mesélj, láttam én rajtad, hogy nem véletlen vigyorogsz, mint egy vadalma!
- Láttam ma egy srácot az előcsarnokban, aki nagyon megtetszett már így első látásra, és mikor ránéztem nem csak viszonozta a pillantásom, hanem még rám is mosolygott, nagyon helyes volt... - áradoztam.
- Na csak el ne olvadj, az hogy mosolygott rád még nem jelent semmit. Nem akarok illúzióromboló lenni, de még nem tudhatod milyen valójában, de azért drukkolok, tudod hogy rám számíthatsz, ha kérdésed van.
- Persze anya... köszi - feleltem mosolyogva.
   Anya tisztára olyan volt, mint egy barátnő, bármit megbeszélhettem vele, bármiről akartam mesélni ő azt kíváncsian végighallgatta, nagyon ritkán volt olyan eset, hogy nem volt ideje rám. Épp mentem fel a lépcsőkön azon merengve, hogy tényleg nem tudom milyen valójában Brian... mi van, ha ugyanolyan, mint a többi nagymenő srác, aki mindig csak azért csinál valamit, hogy felvágjon vele a többiek előtt? De valamiért biztos voltam benne, hogy ő nem ilyen, túl kedves volt ahhoz a mosolya... ha nem is biztos, de éreztem, hisz nem véletlen mosolygott rám így ismeretlenbe. Lehet meg akar ismerni, csak nem mert odajönni Lizáék miatt? Épp ezen elmélkedtem, amikor csörögni kezdett a telefonom... majdnem szívbajt kaptam annyira váratlanul ért, és annyira elmélyedtem a gondolataimban...
   - Halló itt Rachel, kivel beszélek?
- Szia Rachel, ööö... Pandora vagyok, nem jelezte ki a telód? Tudtommal megvan a telefonszámom.
- Naná, hogy megvan bocsi, csak váratlanul ért, hogy felhívtál.
- Nyugi ne parázz... olyan fura a hangod, mi történt, milyen Brecon?
- Ez nem igaz, ennyire látszik és hallatszik rajtam, hogy valami történt? - hitetlenkedtem.
- Na ki vele, mesélj! - hallani lehetett a kíváncsiságot a hangján, és kezdődött a pletykálás.
    Elmeséltem, hogy mennyire az ellenkezője történt annak, mint amit vártam Brecon-tól, hogy megismertem három évfolyamtársat, és persze nem hagyhattam ki Brian-t se. A beszélgetés elég egyirányú volt, szinte csak én meséltem, szegény Pandora meg csak végig hallgatott, de igyekeztem visszafogottan és nem túl lelkesen mesélni, nehogy azt higgye, hogy sokkal jobb az új ismerősökkel, mint vele meg Sandy-vel volt...
   - Na akkor látom kezdődik az új élet - vidámkodott Pandora.
- Jaja, csak minden nap legyen ilyen jó... kíváncsi vagyok milyen az itteni élet, jut eszembe... melyik nap jöttök ide?
- Épp ezt akartam mondani, hogy ha szeretnéd már holnap tudnánk menni, de ha szüleid nem bánják, akkor ott aludnánk, mert nem egy rövid út lesz ez.
- Persze, hogy megengedik... hú basszus tök király lesz, akkor holnapra csajbuli várható - röhögtem fel.
- Naná, rójuk majd ott is az utcákat, ahogy Birmingham-be is tettük! - nevetett ő is velem.
- Sandy-vel amúgy mi van? Nem írt, nem hívott, meg semmi. Ennyire örül, hogy megszabadult tőlem?
- A drága Sandy rajtam keresztül kommunikál veled, állandóan nyaggat a kérdéseivel, hogy hogy érzed magad meg hasonlók, csak leköti a sok pakolás, mert náluk lakásfelújítás lesz.
- És mégis eljön holnap? Na ez megnyugtató, azt hittem már le is mondott rólam, miután elköltöztem a családommal.
- Dehogyis ne legyél bolond, nagyon is szeretne látni téged... de most már mennem kell Rachel, szüleim kinyírnak hogy ennyit telefonálok, már hallom hogy apum morog... majd holnap csörgök, ha a megállóban vagyunk! - mondta lelkesen.
- Okés, várlak titeket, majd kifurikázunk elétek anyuval, vagy apuval, nehogy a végén eltévedjetek az erdőben - mosolyogtam..
- Azért ennyire hülyék nem vagyunk, nem is tudom ki tévedett el annyiszor az osztálykirándulásokon! - kacagott.
- Jól van na, csak találjatok ide ez a lényeg, nehogy megint kiszemeljetek két pasit a buszon, és leálljatok velük dumálni, az majd ráér hazafele.
- Az csak egy eset volt, mondjuk elég helyesek voltak, kár hogy nem kértük el a mobilszámukat... na mindegy, tényleg megyek mert a végén el se engednek holnap, még össze is kell pakolnom.
- Rendben, akkor majd holnap, puszi Pandora!
- Pusza te pasik álma, jó legyél! - köszönt el nevetve.
    Ennyire jó napra egyáltalán nem számítottam, leírhatatlanul boldog voltam, mert idáig úgy állt a dolog, hogy új barátokat is szerzek, azaz mégis megtalálom a helyem Brecon-ban, de mégse kell megválnom a két legjobb barátnőmtől. A nap vége azonban eléggé unalmasan telt, nézegettem az új tankönyveimet, lenn dumálgattam apuékkal, és este 9-re már a zuhanykabinban tusoltam több, mint félórán át, nagyon jól esett a forró fürdő.
Mikor végeztem a törölközéssel felkaptam a piros trikóm, és a fekete pizsigatyám, és bevetettem magam az ágyba. Bekapcsoltam a tévém arra számítva, hogy hátha adnak valami érdekes műsort, végül egy detektíves filmnél hagytam abba a kapcsolgatást, egész jónak tűnt, nemrég kezdődhetett. Már körülbelül másfél órája ment, amikor lecsukódtak a szemeim és kezdetét vette egy újabb különleges álom...



6. Vendégek

      Ismét az erdőben vagyok, mint legutóbbi álmomban, és ismét kihalt és nyirkos minden. Sejtem mi fog következni, percek kérdése és jön az ismeretlen alak, fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék... próbálom magam rábírni arra, hogy keljek fel, és érjen véget az álom, de nem megy, ilyen még sosem fordult elő velem, sőt szerintem igazából senkivel sem.
A legfurcsább érzés mégis az, hogy tudom, hogy csak egy álom az egész, mégis rettegek, pedig elvileg semmi nem történhet velem, biztonságban fekszem otthon az ágyamban... elvileg. Mielőtt megkezdődne az újabb üldözés, a semmi elől kezdek futni, még meg se jelent az ismeretlen alak a fák között, még hangokat se hallottam, de én sírva futok, mert tudom, hogy bármikor lecsaphat rám az a valami.
Körülbelül öt percnyi futás után egy teljesen ismeretlen hely tárul a szemem elé, ami totál az ellentéte az előző nyirkos erdőnek. Egy gyönyörű vízesés sziklákkal, és tele mindenféle virágokkal, érzem, hogy itt biztonságban vagyok, és nem érhet semmi baj. Telihold világítja meg a sziklákat, a vízesést és a virágokat, olyan erővel, hogy lámpa nélkül is messze el lehet látni. Szerencsére nincs tériszonyom, és mivel ez amúgy is csupán egy álom így bátran rászánom magam, hogy lenézzek a sziklákról a mélységbe, de gyakorlatilag semmit nem látok a végtelen vízesésen kívül, túl sötét van ahhoz, pedig biztos gyönyörű látvány tárulna a szemem elé.
    Visszanézek a virágokra, egyik szebb, mint a másik... imádom a virágokat, igazából magát a természetet, sokkal jobban mutat ez a hely, mint az a nyirkos erdő, szívesen maradnék itt sokáig. Tőlem balra villogást látok, kíváncsian fordítom oldalra a fejem, hogy mi lehet a fény forrása. Hinni se akarok a szememnek, de a virágok között van egy vörös rózsa, amelyik lassan, de pulzál. Először csak azt hinném, hogy csak a képzeletem játszik velem, de valójában a földből hihetetlen sebességgel kifutó gyökerek után már meg se lepődöm... lenyűgöz a  rózsa látványa, annyira egyedi. Közelebb lépek hozzá (csak én képzelem azt, vagy egyre jobban villog?), és épp próbálnám megérinteni amikor...

- Rachel ébredj! - kiabálta egy női hang.
    Hát persze, a legérdekesebb résznél keltettek fel, bezzeg mikor üldöztek álmomban, akkor természetesen mélyen aludtak.
   - Reggel 9 van hétalvó, és ma te vagy a soros a vásárlásban - mondta apu is.
- Jó jó rendben kelek - morogtam.
   Öltözködés közben elgondolkodtam az álmomon... az normális, hogy az embernek vannak rémálmai, mint amilyen például első este volt itt Brecon-ban. De vajon az normális, hogy egy teljesen ismeretlen helyről álmodtam, ráadásul úgy, hogy tisztán emlékeztem mindenre, és olyan volt, mintha az mind valóság lenne, ami akkor történt velem. Azonban egy dolog megnyugtatott... semmiképp se volt kapcsolható egyik álmom se a valósághoz, hisz akkor tele lettem volna sebekkel, mikor az a gyökér a földre rántott, és valószínűleg a fejemen is egy nagy púp ékeskedne, ezért fölösleges is rágódnom ezen, csupán azt kívántam, hogy ne legyen olyan rémálmom, mint a költözés utáni éjszakán.

                                                                             *

    Épp reggeliztem, mikor anyu megemlítette, hogy Pandora és Sandy félórája indult el Birmingham-ből, szóval körülbelül 3 óra múlva érkeznek meg. Teljesen meglepődtem, hisz Pandora még nagyobb alvó, mint én, ő rengeteget késett a suliból még régen, erre igazán nem számítottam, hogy ilyen hamar jönnek. Gyorsan magamba tömtem az omlettet, és már rohantam is fel a lépcsőn készülődni, persze útközben apám megemlítette a szokásos reggeli poénját, amit majdnem minden héten elsüt:
   - Mi van kincsem, összevesztél a fésűvel? - mosolygott a nemlétező bajsza alatt.
- Neked is jó reggelt apa! - mondtam gúnyosan.
   Az első utam a fürdőszobába vezetett, ahol gyorsan hajat és fogat mostam, aztán már rohantam is le, hogy elinduljak a közeli boltba. Ahhoz képest, hogy csak egyszer mentem el idáig otthonról, egész jól megjegyeztem az utat a bolthoz, mikor még a suliba mentem a könyvekért. A vásárlás is gyorsan ment, Brecon-ban sokkal kevesebben állnak sorban, mint Birmingham-ben, ahol minden egyes alkalommal mikor vásárolni mentem reggelente, hatalmas sor várt a pénztárig. Mire hazaértem, anyu rögtön kiosztotta feladatnak, hogy legalább egy kis rendet csináljak a szobába, ha már vendégek jönnek hozzám. Mikor felmentem és ránéztem a szobámra azon nyomban elmosolyodtam... két nap alatt sikerült olyan rendetlenséget csinálnom, amit még egy pasi is megirigyelhetne. A ruhák össze-vissza a szoba mind a 4 sarkában, a beágyazás nálam egy ritka szokás, és persze az asztalomon egy centiméternyi hely sem volt az új tankönyvek és a laptopom miatt...

                                                                                    *

   Csörög a telefonom... jól időzítettek a csajok, épp végeztem a rendrakással.
- Szia Rachel, Sandy vagyok, itt állunk a megállóban, tudtok jönni?
- Persze Sandy, szerintem egy 5 perc és ott is vagyunk!
   Elindultunk anyuval a buszmegállóhoz, és mikor megpillantottam a két táskás csajszit a megállóban, önkéntelenül mosolyognom kellett. Már ez a két-három nap rossz volt nélkülük, mi lesz ha majd kezdődik a suli? Kiszálltam a kocsiból, és:
   - Ki ez a falusi csaj, te ismered Sandy? - vigyorgott Pandora.
- Gőzöm sincs ki lehet... nem értem miért mosolyog így ránk - húzta fel Sandy a szemöldökeit, majd magához ölelt széles mosollyal - Szia Rachel, olyan jó újra látni! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, csak most lakásfelújítás van nálunk és...
- Ajj Sandy hagy kapjon már szegény levegőt, mindig annyit jár a szád - nevetett Pandora.
- Csövi csajok - vágtam közbe széles mosollyal. - Ti is nagyon hiányoztatok, már ez a két nap nagyon sok volt... amúgy ne aggódj Sandy, tudom milyen az, ha elfoglalt valaki. Mi történt veletek az elmúlt 2 napban?
- Majd mindent a maga idejében Miss Brecon... van mit mesélnünk neked - sejtelmeskedett Pandora.
- Na de szálljunk be, mert anyudnak nem hiszem jó szórakozás lenne egész nap a kocsiban várakoznia és nézni ahogy beszélgetünk - mondta Sandy.
- Igazad van, de részletes beszámolót kérek, ha hazaértünk, mert aztán én se mesélek nektek semmit, pedig nekem is van mitk, mert még Sandy nem tud semmit - fenyegettem meg.
- Jól van, jól van te pasifaló! - nevetett Pan.
   Beszálltunk a kocsiba, köszöntek anyumnak, és már indultunk is haza. Mikor hazaértünk körbevezettem őket a házban, nagyon tetszett nekik. Apum szokásához híven a tévé előtt csücsült, de azért kijött köszönni a lányoknak, mikor megérkeztek hozzánk. A ház bemutatásánál az én szobám maradt utoljára, hisz nyilván ebbe fogjuk tölteni a nap nagy részét... kezdetét vette a dumcsi.
   - Na ki vele Pan, mik történtek veletek? - faggattam.
- Hát végül is nem olyan nagy szám, de tegnap délután áthívtam Sandy-t magamhoz, hogy aludjon nálunk, mert reggel együtt kellett indulnunk, és nem akartuk, hogy valamelyikünk elaludjon. Egy kicsit dumáltunk, de aztán gondoltunk egyet, és elmentünk a Max Center-be, csak úgy shoppingolni, hátha találunk valami jó rucit.
- Igazából Pandora találta ki, ő a fő ruhamániás - vágott bele Sandy.
- Jó mindegy ez nem lényeges - folytatta Pan - a lényeg az, hogy a kedvenc ruhaboltunkba láttunk két srácot, akik eszméletlen helyesek voltak, és végig minket lestek... persze mi is őket. Az egyik egy szöszi srác volt rövid hajjal, és kreol bőrrel, imádnivaló volt az arca komolyan. Te is tudod Rachel mennyire bírom a csokibőrű fiúkat!
- Igen, sejtettem, hogy nem egy albínó, akinek fehér a bőre, az már nem jó neked - feleltem.
- Sandy kiszemelte magának a másikat, a fekete lenyalt hajával, nem tudom, hogy tetszhetett neki, de hát ízlések és pofonok.
- Na mert a szőke pasi a nagy pocakjával jobban nézett ki... - vágott vissza Sandy.
- Hát igen jobban, mint az Emo csávó - nyújtotta ki a nyelvét viccesen Pan.
- Komolyan mondom, mint két óvodás - csitítottam le őket - örüljetek, hogy más ízlésetek van... inkább meséljétek a lényeget, mielőtt hozzátok vágok egy párnát! - nevettem.
- Nézz oda hogy beszólt, hát ilyen a falusi élet mi? Hát jól van mesélek én neked, de aztán ne lepődj meg, ha ezért még számolunk - fenyegetett Pandora.
   Úgy bírtam Pandorát, bármilyen vicces dolgot akart mondani, azt halál komolyan is elő tudta adni, de legtöbbször pont ő volt az, aki a legjobban röhögött egy poénon, szóval érdekes egyéniség... bár Sandy is tudott alakítani.
   - Amíg Sandy az öltözőfülkében volt, addig a két pasi, Mark és Greg odajött hozzám, és bemutatkoztak, mintha valami ügyfelek lennének, de igazából nagyon aranyosak voltak. Elkezdtünk dumálni erről meg arról, hogy hova járnak suliba, és hogy hol laknak, na meg végig improvizáltak, próbáltak jó benyomást kelteni. A legjobb az volt, amikor Sandy kijött a fülkéből, és kétszer akkorára nőttek a szemei, mint amekkorák alapból... kissé zavarba jött - mosolygott Pandora.
- Hát kíváncsi vagyok fordított esetbe te mit tennél - pirult el - de valóban eléggé meglepődtem.
- Egészen hazáig kísértek minket, és tök jól eldumáltunk velük, nagyon jó arcok - folytatta Pan.
- És az ajtóban érdeklődtek, hogy lehetne e szó telefonszám cseréről - tört a lényegre Sandy - mi meg természetesen benne voltunk, ritkán látni ilyen csávókat.
- Egyet nem értek, honnan tudtátok, hogy kinek ki tetszik? - kérdeztem.
- Igazából érdekes, de adta magát a helyzet, a pasik gyorsan levágták, hogy melyikünknek, melyikük tetszik, szóval érted...
- Persze, még szerencse, hogy nem voltam veletek, különben Pandorának nem jutott volna pasi - piszkálódtam.
   Pandora először vágott egy fintort, majd utána mindhárman elkezdtünk röhögni, nagyon jól kezdődött a nap. Minden tökéletes lenne, ha nem lennének ezek a félelmetes, valósággal párhuzamos álmok, amikre senki tudott magyarázatot adni...


7. Esti túra

   Gyakorlatilag az egész délután elment a csajdumával, ezzel a két lökött pletykafészekkel mindig volt miről beszélni, sose voltak csendes percek, ha mi hárman együtt voltunk.
- Rachel te hogy gondoltad? Egész nap itt fogunk punnyadni? - vetette fel a kérdést Sandy, miközben a kedvenc párnámat babrálta.
- Jogos a kérdés, ennyi erővel te is feljöhettél volna Birmingham-be! - állt Sandy mellé Pandora.
- Nincs egy kicsit késő a kiránduláshoz? - vontam fel a szemöldököm?
- Istenem... mint valami jó kislány, aki minden nap 8-kor a paplan alá bújik - forgatta szemeit Sandy.
- Ez az Rachel mozduljunk ki, 17 évesek vagyunk, azaz nemsokára felnőttek, a szüleid meg úgyis elengednek - mosolygott másik barátnőm.
- Na és ki tudja, lehet találkozunk a cuki Brian-eddel, nem olyan nagy ez a falu - kacsintott Sandy.
  Ebben igazuk volt, nem szoktunk soha egy szobában kuksolva dumálni, mindig mentünk valahova, és amúgy is kíváncsi voltam Brecon-ra, úgy gondoltam unalmas lenne egyedül mászkálni, eljött hát a remek alkalom a felfedezésre!
- Jól van legyen... sújtsunk le Brecon utcáira! - vigyorogtam.
   Lementünk a nappaliba, tudtam meg se kéne kérdeznem, hogy elmehetek-e este a legjobb barátnőimmel, nagyon engedékenyek a szüleim, főleg anya. Természetesen nem akartam csak úgy eltűnni otthonról, ezért a formalitás kedvéért megkérdeztem őket.
- Anyu, ugye elmehetünk Sandy-vel és Pan-nel egy kicsit körülnézni Brecon-ban? - fogalmaztam meg elég bugyután a kérdést, a "kicsit körülnézni" résznél éreztem is, hogy a két csaj sejtelmesen vigyorog a hátam mögött, mivel ők is tudták, hogy ez nem csupán egy félórás séta lesz.
- Kicsit körülnézni, mi? Tehát értsem úgy, hogy éjfél előtt nem jöttök haza... - nézett az órájára anya.
- Hát végül is... de azért igyekszünk vissza, csak kíváncsiak vagyunk a falura, meg hogy milyen boltok vannak errefele - magyarázkodtam. Hihetetlen mennyire jól ismert anyum, de ez együtt járt a bizalmával, gyakorlatilag ezért engedett el mindenhova.
- Nem bánom kicsim, de azért vigyázzatok magatokra! - mosolygott.
- És ha egy csávó túlságosan akaratoskodik, akkor tudod hova kell sózni - szólt hátra apu a kanapé mögül.
- Ajj apa... gondoltam, hogy nem bírod ki valami jótanács nélkül. Na sziasztok, majd jövünk, ha nem lennétek addigra ébren, akkor jó éjt! - mosolyogtam.

                                                                                      *

   Mikor kimentünk az ajtón megcsapott a természet illata, kiskorom óta nem éreztem ezt, annyira hozzá voltam szokva a város füstös levegőjéhez. Este 9 óra volt, a madárcsicsergést felváltotta a tücskök folyamatos ciripelése, amit már oly rég hallottam, talán utoljára akkor, mikor kiskoromba egyszer nagyiéknál aludtunk. Egy földes úton mentünk végig, mellettünk hatalmas lombos zöld fák nyújtózkodtak a sötétkék ég felé, hogy elérjék a fénylő csillagokat, melyek oly távol vannak tőlünk. A tücskök kórusának ciripelése nem keltett nagy zajt, olyan csend volt ezen az úton, mint egykori lakhelyemen soha, és azt a csöndet is csak egy bagolyhuhogás tudta megtörni. Brecon a béke és a nyugalom falva, ezt bátran kijelenthette bármelyik itt lakó szerintem. Szomszédjaink voltaképpen nem is voltak sőt, a mi utcánkba alig volt néhány kertes ház, akik a városban laknak nem tudják mit hagynak ki azzal, hogy nem egy ilyen csöndes falut választanak a nyüzsgés helyett.
Kiértünk a főútra, ami már kissé városiasabbnak tűnhetett a mi kis utcánk után, ez volt az egyetlen betonozott út Brecon-ban, ahol járdák is voltak. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez a falu, meglepődtem hogy mennyi üzlet nyílik a főútra.
- Hmmm... mit szólnátok, ha betekintenénk ebbe a gyorsétterembe? Én kicsit kajás vagyok - vetette fel Pandora.
- Remek ötlet, én is eléggé éhes vagyok... Sandy? - kérdeztem.
- Kettő az egy ellen, nincs választásom - mosolygott.
- Nincs bizony, ha hízunk, akkor együtt hízzunk! - nevetett Pan.
- Jézusom Pandora, ti meg a hízás... nézzetek magatokra, mint akiket egy szellő el tudna fújni - méltatlankodott Sandy.
- Igen, viszont az is tuti, hogy téged egy tornádó se tudna felkapni - piszkálódott Pan széles vigyorral.
- Olyan szemét vagy - tört ki Sandy-ből a nevetés, és jól oldalba vágta.
   Bementünk a gyorsétterembe, alig voltak néhányan rajtunk kívül. A hamburger nagyon finom volt, legszívesebben minden nap ide jöttem volna enni, csak lenne kivel... tisztában voltam vele, hogy bármilyen jól is érzem magam a két lököttel, a következő nap már magányos lesz, és ez kicsit szomorúvá tett, miközben épp magunk mögött hagytuk a K&K nevű éttermet. Még sétáltunk vagy félórát mire kiértünk a falu határához, elfogytak a házak, és már csak a végtelen erdő, és a főút állt előttünk.
- Nekem van egy izgi ötletem csajom. Mit szólnátok egy kis kalandhoz? - dörzsölte össze a tenyereit Pandora.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy... - kezdett bele Sandy.
   Kirázott a hideg... akaratomon ellenére egyből az álmom ugrott be, az az álom, ami az első Breconi éjszakán zajlott le a fejemben. Két nappal ezelőtt álmodtam, és nem igazán hevertem ki, pedig tudtam, hogy csak egy álom, és semmi jelentősége nincs, mégis annyira félelmetes volt... meglehet, hogy ez az erdő sokkal másabb, mint amit az álmomban tapasztaltam, mégis valami azt súgta, hogy inkább haza kéne menni, és nem belevágni ilyen őrült kalandba, aminek csupán annyi a lényege, hogy halálra rémisszük és ijesztgessük egymást. Meg kellett próbálnom minden eszközt bevetni ahhoz, hogy a lüke Pandorát lebeszéljem erről az őrültségről.
- Pan, ehhez kicsit késő van már, és amúgy is hosszú idő mire gyalog hazaérünk... - mondtam.
- Naaa, Rachel... csak egy kicsit! Sandy? - nézett ártatlan szemekkel ránk.
- Hát izginek tutira izgi, és kalandosnak is elég kalandos, benne vagyok! - bólintott Sandy.
- Figyeljetek csajok, ott koromsötét van, ha elő tudtok varázsolni egy elemlámpát ezen a szent helyen, akkor meggyőztetek - mondtam. Tökéletes érvnek éreztem ezt a mondatot, hogy hazaforduljunk ám ekkor...
- Hát akkor irány előre, a mobilomon van elemlámpa üzemmód - döntötte romba tervemet Sandy - tudod esténként nehezen találok bele a kulcslyukba, ezért szerváltam egy ilyen programot rá, jó mi?
- Remek... de ajánlom, hogy ne merüljön le, különben megetetlek az erdő lakóival - fenyegettem.
- Igen a mókusok valóban nagyon veszedelmes állatok Sandy, és akkor még meg sem említettem a sündisznókat - nevetett Pandora.
   Nagyon reméltem, hogy Pandorának lesz igaza, és a mókusokon meg a sündisznókon kívül semmi más nem vár minket odabenn. Bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe, semmi utat nem láttunk, ami segített volna egyáltalán a tájékozódásban, és csak úgy, mint az álmaimban csupán a hold világította meg valamennyire a rengeteget. Kissé megijedtem, mikor egy erős fény villant a jobb oldalamon, pedig tudtam, hogy csupán Sandy telója volt a fény forrása, tiszta paranoiás lettem ettől a helytől, de ezzel nem voltam egyedül. Tücskök itt már nem ciripeltek, néma csend borult az egész erdőre, lépteinket messziről halhatta volna bárki. Számtalan fafajta volt az erdőben, a fenyőktől kezdve a fűzfákig, de egyértelműen a lombos tölgyfák domináltak az erdőben. A földön már gyülekeztek a levelek érezni lehetett már, hogy közeleg az ősz, bár az időjárás nem ezt mutatta, elég meleg volt, bár lehet csak én melegedtem ki az izgalom miatt, nagyon nem éreztem magam biztonságban, és folyamatosan az álmom járt a fejemben.
Körülbelül 3 perc séta után végre elkezdtünk dumálni, és a két hülyének sikerült elterelni a figyelmem az álmomról. Elég sok baglyot láttunk elrepülni a fejünk fölött, kezdtem megbarátkozni az erdővel, belegondoltam, hogy az álom és a valóság két különböző világ, és nincs kapcsolat a kettő között, ezért nincs miért aggódnom.
Párszor beijesztett minket Pandora a hülye hangjaival, látszólag ő volt a legbátrabb közülünk, de egy idő után megunta, és abbahagyta, és előjött a kedvenc témánk... a pasik.
- ...én amúgy nem lepődnék meg, ha Mark és Greg is ugyanolyan lenne, mint a többi pasi. Persze jó fejnek tűnnek, de elsőre minden fiú az, nincs igazam? - mondta Sandy.
- De ez sajna tényleg így van, a hónapok során kibontakozik az igazi énjük, és akkor már hiába sírjuk vissza a régi énjüket - felelte Pandora.
- Ugyan csajok biztos van kivétel, bár pont én mondom ezt, akinek a legkevesebb fiúja volt idáig - sóhajtottam.
- Igazságtalanság, nem gondolod? Tök szép csaj vagy, szerintem minden pasi örömmel ugrana a nyakadba - mondta aranyosan Sandy.
- Dehogy vagyok szép... ha így lenne, akkor már találtam volna egy normális pasit - feleltem szomorúan.
- Pedig a szőkés barna hajú, középmagas csajok a pasik álmai, és az arcod is szép - csatlakozott a dialógushoz Pan - csupán túl zárkózott vagy, és ezt a körülötted lévő srácok is látják.
- Lehet igazatok van, de hát ilyen vagyok, néha irigyellek is titeket, amiért ilyen közvetlenek vagytok - mondtam.
- De majd Brian-nel biztos lesz valami, és... - hagyta félbe a mondatot Sandy. - Pandora igazán befejezhetnéd a vonyítozást, nagyon élethű meg minden, de már nem vicces, és nem is ijesztő!
- De ez most nem én voltam, komolyan... - vágott halál komoly fejett a poénmester.
- Igen persze, a mókusok voltak... - forgatta a szemeit Sandy.
   És ekkor kialudt Sandy "elemlámpája", sötétség vett körbe minket, alig láttunk valamit.
- Te Sandy, csak nem lemerült a telefonod? - kérdeztem rémülten.
- De úgy tűnik - sóhajtotta - így legalább Pandora jobban kiélheti magát az ijesztgetési hajlamaival.
- Esküszöm, hogy nem én voltam fogjátok már fel! - a félelem érezhető volt a suttogásában.
- Most komolyan? - suttogtam már én is.
- Igen...
   És ekkor valami mozogni kezdett a Pandora melletti fák mögött, hallani lehetett, hogy valami lassan, de közelít felénk. Az a valami félelmetes morgást hallatott, és mikor kijött a fák mögül láttuk, hogy egy igen termetes, és éhes farkassal állunk szemben. Mi a francért kellett idejönnünk, tudtam, hogy lesz valami baj... éreztem. Nem volt idő ezen rágódni... mint valami koreográfiában, annyira egyszerre fordultunk 180 fokot, és kezdtünk el futni. Alig sikerült néhány lépésnyit előre haladni, mikor valami kék fény suhant el előttünk, és pár pillanat múlva teljesen kábának éreztem magam, tudtam hogy egy lépést se tudok mozdulni, ám ezzel nem voltam egyedül... félájultan zuhantunk mindhárman a földre.
Az utolsó dolog amire emlékszem az a fenyegető morgás, egy vakító kék szempár, és Pandora rémült arca... vár a túlvilág, itt a vég... viszlát szép élet!




8. Menetelés

     Életem legfélelmetesebb másodperceit ezen az éjszakán éltem át, még soha nem féltem ennyire semmitől, még soha nem volt ennyire halálközeli élményem, de tudtam, hogy ez lesz az utolsó esemény az életemben, a morgás egyre csendesebbé vált, és minden elsötétült.

                                                                                *

    Teljesen önkívületi állapotba kerültem, lövésem sincs mennyi idő telhetett el azóta, mióta elájultunk valami rejtélyes oknál fogva a csajokkal. A jobb oldalamon feküdtem, de egyik barátnőmet se láttam... kezdtem aggódni, hogy vajon hova tűnhettek, hisz Pandora az előbb még ott feküdt tőlem egy méterre. Tiszta homály volt minden, rettenetesen gyenge voltam, akartam volna mozdulni, de igencsak bódult állapotban voltam, a végtagjaimat is alig bírtam mozdítani, totálisan lebénultam...
    A távolban dulakodás hangjaira figyeltem fel, a farkas még mindig morgott, nem túl sok idő telhetett el az ájulás óta. A szemem káprázott, különböző színű, halvány fények táncoltak előttem, körülbelül egy drogfüggő érezheti ezt, miután jól beszívott. Számos kérdés várt válaszra a fejemben, rengeteg olyan kérdés, ami megmagyarázhatatlannak bizonyult. Vajon azt a kék fényt is csak képzeltem, mint ezt a többi fényfoltot? Mi tarthatja vissza a fenevadat attól, hogy rám támadjon? Lehet, hogy már rég felfalta a két legjobb barátnőmet, és én leszek az utolsó áldozat? És akkor a különleges, valóságközeli álmokról ne is beszéljünk, bár azok ehhez a helyzethez képest kis semmiségnek bizonyultak.
Közel voltam a halálhoz, mégse féltem, annyira nem voltam magamnál, hogy képtelen voltam aggódni, beletörődtem a legrosszabba.

                                                                                    *

   Egy újabb ájuláson estem át, teljesen elvesztettem az időérzékem, gőzöm sincs, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen állapotban, de mikor magamhoz tértem végre újra tudtam mozgatni a kezeimet, és a lábaimat, és már a színfoltok se köröztek előttem. Egy hatalmas szikla gördült le a szívemről, mikor láttam, hogy egy karcolás sincs rajtam, és ép bőrrel megúsztam az egészet, ez a megkönnyebbülés azonban csak másodpercekig tartott. Leesett, hogy mind a két barátnőm eltűnt és gondolnom kellett arra a lehetőségre is, hogy a farkas még itt van a közelben, vagy netán többen vannak, szóval cseppet sem volt kecsegtető a helyzet. Elővettem a telefonomat a farmerzsebemből, és megkönnyebbülve láttam, hogy közel se jár ahhoz, hogy lemerüljön, még szerencse, hogy reggel feltöltöttem. Ez volt az egyetlen eszköz, amivel fényt tudtam varázsolni a koromsötét és veszéllyelteli erdőbe, bár lehet jobb lett volna nem felhívni magamra a figyelmet, így gyakorlatilag teljesen kiszolgáltattam magam az erdő vadászainak. Egyből tárcsáztam apu számát, annyira össze voltam zavarodva, hogy ahelyett hogy a mobil telefonkönyvéből választottam volna ki, hogy kit hívok, ahelyett elkezdtem beírni a telefonszámot.
- A hívott szám nem elérhető, kérjük ismételje meg hívását később - mondta egy női hang a telefonba.
  Sejtettem, a szüleim mindig kikapcsolják éjszakára a telefont, de azért megpróbáltam anyut is lesz, ami lesz alapon.
- Kérlek vedd fel! - suttogtam rimánkodva.
   A földhöz vágtam a telefont, mikor ismét az előző női hang szólalt meg benne. Reszkettem, de természetesen nem a hidegtől, már lassan-lassan sokkolt állapotba kerültem... otthon akartam lenni, de nem hagyhattam magamra a két legjobb barátnőmet, különben egész életemet a lelkiismeret furdalás kísérte volna végig, ezért sóhajtottam egyet, megpróbáltam lehiggadni, és végiggondolni, hogy mit is tehetnék. Az első logikus dolog, amit tehettem, hogy megpróbáltam felhívni Pandorát, Sandy-t fölösleges lett volna, hisz tisztán emlékeztem rá, hogy lemerült a telefonja. Pandora telefonja kicsöngött, és talán még nagyobb szikla gördült le a szívemről,  mint ébredés után, mikor megszólalt a telefonban.
- Szia Rachel, merre vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Húú... szia Pan... jól vagy? - hangomon könnyen érezhető volt a megkönnyebbülés.
- Persze, nekem kutyabajom, csak pár karcolás, viszont Sandy... a bal karján elég csúnya seb van, folyamatosan vérzik, egyáltalán hogy a francba kerültél el tőlünk, alva jártál, vagy mi a fene!? - hadarta pánikolva.
   Miután befejezte a mondatot jobban körülnéztem, és tényleg valami nem stimmelt, nem ezen a helyen találkoztunk a farkassal, hogy kerülhettem ide, mikor végig ájultan feküdtem és mozogni se bírtam?
- Haló Rachel, hallasz engem?
- Igen persze ne haragudj, csak én magam is elgondolkoztam egy pillanatra, hogy hogyan kerültem ide - vakartam a fejem.
- Szerinted mi legyen?
- A legegyszerűbb az lenne, ha valamelyikőnk kiabálna valamit, szerintem nem lehetünk olyan messze egymástól.
- Melyikőnk kezdje? Ez kész öngyilkosság lenne, mi van, ha több farkas van erre?
- Ez az egyetlen esély, máshogy nem találunk egymásra az biztos, valami elképesztő csoda kéne hozzá.
- Az lenne a csoda, ha innen hazajutnánk - sóhajtotta Pan.
- Ne félj sikerülni fog, ha a farkasnak nem jött össze a mai vacsora, márpedig igen könnyen összejöhetett volna, akkor valami azt akarja, hogy ne essen bajunk - biztattam optimista énemmel.
- Legyen neked igazad... és Rachel ne haragudj emiatt az egész miatt... az én hibám ez az egész... én meg a hülye ötleteim - szipogott.
- Nem haragszom, kalandban és izgalomban nincs hiány az biztos, ha ennek az egésznek vége hónapok után már csak nevetni fogunk rajta, ígérem - biztattam tovább, mert lehetett érezni, mennyire lelkiismeret furdalása van.
- Mivel én vagyok bűnös, ezért vállalom az első kiáltást, történjen bármi - mondta.
- Ne félj Pan menni fog, és légy optimista, biztasd Sandy-t, mert hármunk közül neki van rá szüksége leginkább! Tudom, milyen félős szegény...
- Rendben Rachel, sok sikert mindhármunknak!
- Úgy legyen.
   Miután letette a telefont máris halottam, hogy Pandora a nevemet kiáltja. Nem volt annyira messze, elég jól lehetett hallani a kiáltást, könnyen betudtam tájolni, hogy milyen irányba kell mennem. Rajtam volt a sor, mivel nekik is tudniuk kellett, hogy nem vagyunk messze egymástól, megtettem amit kellett olyan hangosan, amennyire kellett. Elkezdtem futni abba az irányba, ahonnan előbb a hangot hallottam, a telefonommal világítottam meg utamat. A lombos fák sorban haladtak el mellettem, és én csak futottam-futottam, ahogy bírtam.
   Pár perc elteltével egy magas, barna hajú lányt, és egy valamivel alacsonyabb, szőkét pillantottam meg kibontakozni a sötétségből, Pandorát és Sandy-t. Pan azon nyomban magához szorított, és éreztem, hogy könnyek hullanak a szeméből. Miután elengedett rápillantottam Sandy-re, tényleg elég nagy volt a seb a karján, ezért nem is akartam megölelni, mert csak fájdalmat okoztam volna neki.
- Megvagy Sandy? - suttogtam aggódva.
- Persze, amint látod kutyabajom, csak a karomon ékeskedik ez a fránya seb, és nagyon fáj.
- Még hosszú út áll előttünk, ugye kibírod?
- Igen Rachel... csak menjünk... nem bírom ezt a helyet.
- Szerintetek merre induljunk? - kérdeztem.
- Arra - mutatott Pan a hátam mögé - szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy onnan jöttünk, végig figyeltem az utat, nehogy véletlen eltévedjünk.
- Rendben, akkor induljunk, mielőtt a szüleim felkelnek, és gyanút fognak, hogy hol vagyunk.
  3:45 volt körülbelül az idő, folytatódott életem leghosszabb túrája. Borzalmasan fáradt voltam, és ezzel nem voltam egyedül, de ébernek kellett maradnunk, és a lehető leghalkabban kellett menetelnünk... nem bízhattuk a véletlenre, nehogy egy újabb farkasnak kínáljuk fel magunkat főételnek.
Igaza volt Pandorának, majd 10 percnyi séta után magunk előtt láthattuk Brecon főútját.        Még csak kétszer voltam ezen a főúton, mégis egyszerű volt az út hazafele, mivel nem túl nagy ez a falu. Teljes csöndben vonultunk végig Brecon falvának kirakatai mellett, néha megkérdeztük Sandy-t hogy jól van-e, de időközben szerencsére megalvadt a vér a sebén... néhány hetet biztos igénybe vesz mire teljesen begyógyul. Az ég kezdett egyre világosabb lenni, a csillagok és a hold lassan eltűntek az égről, kénytelenek voltak behódolni a pirkadatnak, mikor a nap átveszi az uralmat a sötétség felett. Egy ember se volt a főúton, egy autó se haladt el mellettünk, a normális emberek, akiknek van egy csöpp eszük ilyenkor még az ágyukban alszanak, és nem pedig farkasokkal kergetőznek, vagy az erdőben kószálnak, kész őrület, hogy ilyen hülyeségbe mentem bele...
    Persze nem akartam leszúrni Pan-t, valahol a szívem mélyén haragudtam rá, igazából nem is kicsit, de minek bántanám szegényt, mikor ő csak feldobni akarta a napunkat, nem pedig ártani nekünk. Lehet ezért alkottunk mi ilyen jó csapatot, mert kiegészítettük egymást, Pandora, aki makacs, és állandóan keresi a bajt, Sandy akinek soha be nem áll a szája, és én, aki pedig könnyen meggyőzhető. Nekünk Pandorával számtalan eltérő tulajdonságaink voltak, mégis nagyon jó barátnők voltunk, és ez a másik csajra is vonatkozik, Sandy-re. 
Ezen a napon jöttem rá, hogy mi azért voltunk ilyen jó csapat, mert kiegészítettük egymást... bennünk három különböző egyéniség rejlik, és nem csak a saját, hanem a másik kettő hibáiból is könnyen tanulhattunk. Egy barátság nem azon múlik, hogy mennyire hasonlók a két fél tulajdonságai, hanem hogy mennyire közös az érdeklődési köreik, és hogy mennyire vagytok képesek tanulni a másik fél hibáiból. Pandora ékes jelét adta eme napon arra, hogy ő képes változni... képes volt félredobni a makacsságát bűntudata miatt, és az életét kockáztatta azért, hogy kijussunk az erdőből. Sandy szintén erősödött az évek alatt, eltűnt belőle az a félős kislány, akit egykor ismertem, ha kicsit félt is, de pánik nélkül menetelte végig ezt az utat. És én, az örök pesszimista, aki három nappal ezelőtt még úgy gondolta, hogy a Breconi napok unalmasak lesznek, ahhoz képest meglepően optimistán kezeltem a helyzetet, és könnyedén biztattam társaimat, hogy ők se pánikoljanak fölöslegesen, mert attól semmi nem lesz jobb... egy ilyen csapatban gyorsan változik az ember, és az idő múlásával párhuzamosan a rossz tulajdonságok, és a rossz szokások helyére jók kerülnek... imádom ezt a két libát.


9. Revízió

   A házunkhoz körülbelül fél 5-re értünk oda. A tücskök ekkorra már kifáradtak a szorgalmas ciripelésben, átadták a helyüket a madarak ébresztésnek szánt csicsergésének. Ideje volt kapni a lábainkat bármennyire is fáradtak voltunk, mivel anyunak ezen a hétfőn volt az első munkanapja, és nem tudhattuk, hogy milyen korán szándékozik felkelni. Megérkeztünk a bejárati ajtóhoz, elkezdtünk fülelni, hogy vajon valaki ébren van-e, majd a biztonság kedvéért körbejártuk a házat, hogy nem-e ég valahol a lámpa. Szerencsére semmi jel nem mutatott arra, hogy ébren lett volna bármelyikük, ezért megkezdhettük a behatolást, természetesen szép halkan.
   Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, majd mindhárman beléptünk az előszobába, ahonnan már lehetett hallani apum horkolását. Levettük a cipőnket, aztán rögtön mentünk fel a lépcsőkön, mint a balett táncosok csak a lábujjhegyünkkel értünk hozzá a lépcsőfokokhoz, egy macska hozzánk képest hangzavart csapott volna. Mindenünk tiszta kosz volt, a ruhánk és mi magunk is, de zuhanyzásról persze szó sem lehetett, szüleim kissé meglepődtek volna, ha arra ébrednének hogy valaki tusol a fürdőszobában. A küldetés teljesült, magunkra csuktuk az ajtót, hogy véletlen se lássák meg, hogy ég a szobámban a lámpa. Átöltöztünk az alvós ruhánkba, és levetettük magunkat a fekhelyünkre, én az ágyamra, ők pedig a szivacsukra, amit még reggel készítettem ki nekik. Már épp kapcsoltam volna le a lámpát, de aztán rájöttem, hogy úgyse tudnék aludni ennyi kérdéssel a fejemben, nem tudna kikapcsolni az agyam.
- Pan, Sandy? Ti mire emlékeztek? - szólaltam meg váratlanul.
- Ez az egész olyan misztikus Rachel... amiket mi ma éjszaka láttunk, olyanok a valóságban nem léteznek... - mondta Pandora
- De legalább beszéljük meg! Biztos van valami ésszerű magyarázat, hogy mi történhetett! - próbálkoztam.
- Ebben a faluban nem stimmel valami az biztos, szerintem beszélned kéne szüleiddel erről, Brecon nem olyan biztonságos, mint amilyennek azt gondoltad - mondta Sandy.
- Persze... kapnék is a fejemre, ha megtudnák hol csámborogtunk éjjel - húztam a számat.
- Igaza van Rachel-nek, ha meg is tudnák ezt a szülei, attól még nem költöznének el innen. Az anyja most talált itt munkát, nem fog az első nap rögtön kilépni, ez patthelyzet... - mondta Pan - de tényleg jó lenne, ha ezt az egészet átbeszélnénk, mert mindenre van magyarázat, még ha paranormális dolog történt, akkor is.
- Jó akkor kezdjük az elejétől... sétáltunk, és egyszer csak egy farkas bukkant elő az egyik Pan melletti bokorból. Erre még mindenki emlékszik nem? - kérdeztem, mire mind a ketten bólintottak - Aztán elkezdtünk futni, majd mindhárman a földre zuhantunk, ti mit éreztetek ekkor?
- Én olyan illatot, amilyet még igazából soha nem éreztem, kellemes volt, kicsit édeskés. Ahogy jobban beszívtam ezt az illatot egyből lezsibbadt az egész agyam és a fejem, képtelen voltam megállni a lábamon - kezdte Sandy.
- Dettó... akkor valószínűleg ezért ájultunk el egyszerre, mert futás közben úgy kapkodtuk a levegőt - csatlakozott Sandy-hez Pan.
- Oké, akkor mindannyian ugyanazt éreztük, de valójában az a rejtély, hogy mi történt ezután? - folytattam a kihallgatást.
- Hát elvesztettük az eszméletünket... mi történt volna? - értetlenkedett sebes karú barátnőm.
- Aj-j-j, te is tudod miről van szó Sandy, tényleg ennyire fáradt vagy?! - kapta fel a vizet Pan.
- Valóban sok dologra nincs válasz... hogy távolodtam el tőletek például fél kilométerre?       Miért nem ölt meg minket a farkas? Miért sebes Sandynek a karja? Mi volt az a kék fény az ájulásunk előtt? Ki altatott...
- Várj! Te is láttad azt a kék valamit? - vágott közbe Sandy.
- Igen, de csak körülbelül egy másodpercre, aztán teljes sötétség... - mondtam.
- Hé csajok, nem lehet, hogy az a kék fény egy kék szempár volt véletlen? - szólt közbe Pan.
- Ugyan Pandora, egy kék szem nem világíthat ennyire a sötétben... bár ha valóban az lett volna, az sok mindenre magyarázatot adott volna - mondtam elmélkedve. - Biztosan nem csak a farkas és mi voltunk az erdőben, valaki még tutira ott volt velünk.
- Lehet az a valaki altatott el minket, lehet hogy a kék szempár tulajdonosa vitt el téged tőlünk... - folytatta Sandy.
   - Ennek semmi értelme! Miért cipelt volna el engem tőletek, ha valóban így történt volna? És egyáltalán miért altatott el minket? Még így is túl sok a kérdés... - fakadtam ki.
- Viszont az tény, hogy ha az a kék fény egy személy volt, akkor ő mentett meg minket a fenevadtól, más magyarázat nincs arra, hogy mi oknál fogva maradtunk életben. Sajnos Rachel eddig tudtunk jutni, ez innen rejtély marad... talán örökre - motyogta a bajkeverő.
    Hosszú csend, ránéztem az órámra, már hajnali 5 volt. Rettenetesen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, megpróbáltam másra gondolni, de nem ment, túlságosan érdekelt, hogy vajon mi történhetett aznap az erdőben. Addig-addig gondolkodtam, míg az agyam teljesen meg nem adta magát, és álomba nem szenderültem.

                                                                                  *

     Reggel 10... a csajok bökdösésére ébredtem.... noszogattak, hogy ideje indulni, mert  2 óra múlva indul a buszuk. Nagy nehezen felültem az ágyban, álmosan néztem rá barátnőimre, egy kicsit beszélgettünk, majd jöhetett a készülődés. Barátnőim már reggel lezuhanyoztak, a koszos ruhákat pedig a táskájuk legaljára rejtették, nehogy a szüleim reggel észrevegyék, és gyanút fogjanak. Én is fogtam az egyik sárga pólómat, a kedvenc farmeromat, meg a többi tartozékom, és egy nagy ásítást követően elindultam a fürdőszoba felé. Kevesebb, mint öt órát aludtam, nem csodálkoztam volna, ha bealudtam volna a zuhanykabinban, ilyenkor szoktam bevetni a Rachel hideg zuhany taktikát. A hideg víz az, amitől azonnal felébredek, és mivel a kávét nagyon utálom, ezért kénytelen vagyok ezt a módszert alkalmazni a teljes ébredéshez... igaz nem a legkellemesebb, de idővel hozzá lehet szokni.
Miután végeztem a tusolással nyomban lementünk a lányokkal reggelizni, én farkaséhes voltam... bizony, mint tegnap éjjel a farkas. Anyu meg apu persze nem voltak otthon, már mind a ketten elmentek dolgozni, szóval nem kellett félni a váratlan kérdésektől, hogy mikor értünk haza, meg hol is voltunk. Nem szerettem hazudni, különösen azoknak nem, akik közel álltak hozzám, olykor azonban adódik úgy, hogy a szükség megkívánja, hogy letagadjuk az igazságot, az ilyen helyzetek gyakran elkerülhetetlenek. Csináltunk pár pirítóst, befaltuk őket, majd felmentünk az emeletre, hogy segítsek bepakolni Sandynek és Pandorának.
A pakolással gyorsan végeztünk, és a hideg zuhany szokásához híven megtette hatását, egyáltalán nem voltam már álmos. Vettük a cipőnket (legalább azok nem lettek koszosak), és indultunk is a buszmegállóba... gyalog.

                                                                                   *

    A nagy fehér busz már ott állt a megállóban mire odaértünk, elvileg még öt perc volt az indulásig, szóval volt egy kis idő a búcsúzásra.
- Rachel bármi is történt, mi nagyon jól éreztük magunkat nálad, és kalandban se volt hiány, jó volt ez a másfél nap veled! - mosolygott Pan - Igaz Sandy?
- Persze, ha nem kevertél volna minket bajba kedves Pandora, akkor tökéletes is lehetett volna! - gúnyolódott Sandy vigyorogva.
- Jól van na... szégyellem, hogy belerángattalak titeket ebbe az őrültségbe, ha tudom hogy ez történik akkor... - sütötte le szemeit kalandorunk.
- Fel a fejjel csajszi, megtörtént és kész, ti biztonságba lesztek Birmingham-ben, ez a lényeg - mosolyogtam rá.
- De mi féltünk téged Rachel... ez a hely nem biztonságos, legszívesebben vinnénk haza téged... bárcsak lenne valami megoldás - folytatta Pan.
- Majd vigyázok magamra, ne aggódjatok! - nyugtattam őket.
- Rendben, de minden nap küldj Email-t, és majd ott tartjuk a kapcsolatot, oké? - szólt közbe Sandy.
- Ezt tőled nem várom el Sandy, hisz múltkor se írtál! - mosolyogtam rá.
- Jó hát mindennek van oka, de ez most különleges helyzet, nem szeretnénk, ha bajod esne, tudni szeretnénk mi történik veled.
- Persze, csak aztán majd ti is írjatok a napjaitokról, ne csak az én ujjaim járjanak a laptopon! - mondtam.
- Megbeszéltük... de Rach, nekünk most mennünk kell, mert elmegy a buszunk, hiányozni fogsz... vigyázz nagyon magadra! - ölelt magához Pan.
- Megteszem, amit lehet - kacsintottam rá, miután véget ért az ölelés.
- És legyél ügyes a suliban, biztos megtalálod majd a helyed - ölelt meg Sandy biztató szavaival.
- Reméljük... - mosolyogtam.
- Szia Rachel! - mondták egyszerre.
- Sziasztok!
  Miután felszálltak a busz másodpercek után elindult, és egyre csak távolodott tőlem két legjobb barátnőm. Újabb 3 magányos nap várt rám, amíg nem kezdődik a suli... irány haza, vár a semmittevés.




10. Vár az új élet

      Hétfő és csütörtök között óriási volt az időtáv, mintha valaki lelassította volna az időt. Horribilisan lassan teltek a másodpercek miután elbúcsúztam Sandy-éktől, és miután hazaértem Breconi kis lakásomba. Senki nem volt otthon, ezért ahogy beléptem a bejárati ajtón, levettem a kedvenc fehér edzőcipőmet, ami kissé koszos lett a tegnapi kaland után, és felmentem a szobámba. Oldalra simítottam néhány szemembe lógó szőke hajtincsemet, kinéztem az ablakon, kicsit gyönyörködtem a kilátásban: sok-sok fa amíg csak a szem ellát, na meg egy nagy, homályos hegység a távolban, naptár nélkül bárki azt mondta volna, hogy még a nyár közepén járunk, annyira szép volt az idő, nem lehetett egyáltalán érezni az ősz közeledtét. Öt percnyi bambulás után otthagytam az ablakot,  és elterültem az ágyon... 1 perc se kellett és máris álomba szenderültem.

                                                                             *

      Már sötét volt mikor felkeltem, egész jól kialudtam magam. Lementem anyuékhoz, hogy megnézzem mi van velük, megkérdeztem milyen volt az első nap a munkahelyen. Anya sajnos nagyon jól érzi magát itt, szóval eszembe se volt tanácsolni, hogy költözzünk vissza Birmingham-be, teljesen biztos voltam benne, hogy nemmel felelne, és amúgy is csak gyanút fogna, hogy hirtelen miért akarom itthagyni új otthonunkat. Senki nem hinné el a sztorit, amit előadnék a kék fénnyel kapcsolatban, és arról is csupán mi tehetünk, hogy az a farkas ránk támadt, ha nem merészkedtünk volna be az erdőbe, akkor Brecon valószínűleg ugyanolyan biztonságos maradt volna, mint a költözés napján.
     Miután véget ért a családi beszélgetés, visszamentem az emeletre, lezuhanyoztam és leültem az ágyam sarkára. Este 11 óra volt már, de persze egyáltalán nem voltam álmos, csak bámultam magam elé, majd lekapcsoltam a lámpát, és hátradőltem. Elnyelt a szobám sötétsége, de pár perc után már átláttam az egész szobámat. Nem is tudom mikor aludhattam el, annyit gondolkodtam... nosztalgiáztam a távoli és a közeli emlékekkel, a jövő homályait boncolgattam talán órákon át az ágyamon fekve.

                                                                                 *

     Unalommal telt minden napom, mászkáltam Brecon utcáin, otthon segítettem szüleimnek a házimunkában, szóval semmi izgalmas nem történt. Semmit nem álmodtam egyik éjszaka sem, úgy látszott végleg megszabadultam ezektől a misztikus  hülyeségektől, megpróbáltam pozitívan gondolkodni: "ha elkerülöm éjszaka az erdőket, és továbbra se álmodok ilyen hülyeségeket, akkor nincs mitől félnem ebben a kis faluban". Kedden este megnéztünk egy akciófilmet szüleimmel, aminek a végére apum szokásához híven bealudt, majd mentem is aludni. Szerdán szintén semmi érdekes nem történt, de a nap végére éreztem, hogy kicsit izgulok a suli miatt. Mindenkiben van egy ilyen egészséges félelem, amikor először megy egy olyan helyre, ahol sok idegen várja, és senkit nem ismer. Korán letusoltam, és ágyba bújtam, hogy az első tanítási napon kipihent legyek, és igazából már nagyon magam mögött szerettem volna hagyni ezeket az unalmas napokat, és vártam az új életet, amibe pár óra elteltével belecsöppenhetek.

                                                                                 *

       Utálom mikor reggelente egyre hangosabban és hangosabban szól a telefonom, míg ki nem nyomom, muszáj kikelni az ágyból mert ilyen zajban képtelenség tovább aludni. Felkeltem, és végrehajtottam a szokásos reggeli tevékenységeimet, és már öltöztem is. Mindenképp úgy terveztem, hogy a kedvenc ruháimba megyek, hogy jó benyomást keltsek első látásra a sulinak. Szüleim már korán elmentek dolgozni, olyan korán biztos nem tudnék felkelni, mint ők, pedig egyszer majd én is felnövök...
        Kisétáltam a buszmegállóig, ahol két barátnőm szállt fel, és pár percen belül fel is bukkant egy szép, világos zöld színű busz, és már messziről kiszúrtam a feliratot a szélvédőn lévő tábláról: Brecon - Tydfil. Tydfil az egyik Breconnal szomszédos falu, kicsit nagyobb a népessége, mint a mienké, és azon az erdőn túl van, ahol éjszaka bóklásztunk Pandoráékkal.
Mikor felszálltam megkérdeztem a buszvezetőt, hogy hány megálló után szálljak le a sulihoz, mire ő barátságosan útbaigazított, hogy csupán két megállót kell utaznom. Tényleg mindenki ennyire kedves ebben a faluban? Nagyon úgy tűnik... és ez olyan jó érzés, hogy mindenki ilyen törődő, és mindenki figyel a másikra. A bérletemet kéznél tartottam, csupán megszokásból is, mivel Birmingham-ben anno hetente minimum háromszor találkoztam ellenőrrel, de kezdtem belátni, hogy Breconban más a helyzet. Az emberek itt bíznak egymásban, és senki sem kérdőjelezi meg a másik becsületességét, ahogy anya mondta pár héttel a költözésünk előtt.

                                                                             *

    Lassan telt az idő buszozás közben, de pár perc után megpillantottam új sulimat, és egy sóhajjal szálltam le a buszról, melyben volt egy kis paranoia, és egy kis boldogság is. Vár az új élet, készen álltam belépni az iskola kapuin, sok sikert Rachel!