tizennyolc
Követtem. Nem szégyellem beismerni. Muszáj volt. Nem hagyott más lehetőséget. Ha úgy elöntött, elkerül, akkor a nyomozás az egyetlen esélyem.
Szóval követtem irodalomóra után, megvártam a második szünetben. A harmadikban és a negyedikben is. A háttérben meghúzódva, messziről figyeltem, és azt kívántam, bár beleegyeztem volna, hogy az összes óráját átírassa, ahogy akarta nemrég, hogy az egész napunkat együtt tölthessük. Nem mentem bele, mert túl függőnek tűnt. Most meg ácsoroghatok a terem előtt, és kihallgathatom a beszélgetéseit. Elszörnyedek a sekélyes, hiú, nárcisztikus gondolatai hallatán.
Ez nem az igazi Damen. Ebben biztos vagyok. Nem gondolom, hogy egy életre hívott, jelenés-Damen, mert néhány percnél tovább nem maradna látható. Valami történt vele. Valami komoly, amitől úgy viselkedik, hát... mint a legtöbb srác a suliban. Ugyan eddig nem fértem hozzá a gondolataihoz, de tudom, hogy nem így gondolkodott ezelőtt. Nem így viselkedett. Nem, ez az új Damen egy egészen másvalaki, és csak a külseje ismerős, odabent valami egészen más van, nem önmaga.
Megacélozom magam, és az ebédlőbe indulok. Letelepszem az asztalunkhoz. Amikor kinyitom a kajacsomagomat és megtörlöm az almámat, rádöbbenek, hogy nem azért vagyok egyedül, mert korán jöttem.
Hanem mert mindenki máshol van.
Damen ismerős nevetését hallva felnézek, és látom, hogy körülötte Stacia, Honor, Craig és a VIP-listások ülnek. Ami alapvetően nem meglepő, ahogy a dolgok mostanában folynak, de Miles és Haven is ott ül. Kiesik a kezemből az alma, amikor végignézek a társaságon. Kiszárad a szám. Az asztalok össze vannak tolva. Minden
Az oroszlánok a bárányokkal esznek.
Román jóslata valóra vált.
A Bay View Gimi kasztrendszere a múlté.
• Mi a véleményed? - kérdezi Román mellém ülve. Szélesen mosolyogva a nagy asztal felé mutat a hüvelykujjával a válla fölött. - Bocs, hogy hívatlanul ideültem, de láttam, hogy tetszik a dolog, gondoltam beszélgethetnénk róla. Jól vagy? - hajol közelebb, az arcán valódinak tűnő aggodalom, de szerencsére nem előlök be neki.
A szemébe nézek, és elhatározom, hogy állom a pillantását amíg csak tudom. Érzem, hogy ő a felelős Damen, Miles és Haven viselkedéséért, és azért, hogy az egész iskola harmóniában és békében él, de nincs rá bizonyítékom.
Mindenki szemében ő a hős, a suli Che Guevarája.
Számomra csak fenyegetés.
• Gondolom, épségben hazaértél - mondja, és iszik egy kortyot.
Milesra nézek, aki épp mond valamit Craignek, és mindketten felnevetnek. Haven Honor fülébe suttog.
Nem nézek Damenre.
Nem akarom látni, ahogy Staciát nézegeti, a kezét a lány térdére simítja és a legszebb mosolyát villantja rá, miközben az ujjai felfelé kalandoznak a combján...
Eleget láttam már az irodalomórán. Amúgy is biztos vagyok benne, hogy amit látok, az csak előjáték, az első tétova lépés azok felé a szörnyűségek felé, amit Stacia fejében látok. Azok felé, amelyek láttán egy egész polc melltartót magamra borítottam a Victoria’s Secretben. Most, miután összeszedtem magam, biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálta, sosem hittem, hogy valamiféle jóslat lenne. De még ha tudom is, hogy rosszindulatból tette, amit most látok, az nem véletlen, és be kell ismernem, nagyon zavaró látvány - : ’
Nem figyelek oda, de hallgatózom, remélem, hogy hallok valami használható, fontos információt. De csak hangzavart érzékelek, a sok gondolat és szó masszív fallá áll össze előttem, és képtelen vagyok egy gondolatfoszlányt is kiszűrni.
• Tudod, péntek este - folytatja Román. Hosszú ujjaival a vizespalackja oldalán dobol. Nem adja fel a kérdezősködést, bár ’ nem reagálok. - Amikor egyedül maradtál. El kell mondjam, Ever, szörnyen éreztem magam, miután ott hagytalak, de te ragaszkodtál hozzá.
Ránézek. Nem akarok részt venni a játékában, de ha válaszolok a kérdésére, akkor talán békén hagy.
• Remekül hazaértem. Kösz, hogy aggódtál. - Mosolyog. A vigyorától millió nő elalél, de rajtam végigfut a hideg. Aztán előrehajol és megkérdezi:
• Mi a manó, csak szarkazmust hallok?
Vállat vonok, és az almámat görgetem ide-oda az asztalon.
• Bárcsak elmondanád, mit tettem, amiért ennyire utálsz! Biztosan van valami békés megoldás, hogy orvosoljuk a problémánkat.
Összeszorítom a számat. Az almát gurítgatom. Olyan erősen nyomom az asztalhoz, hogy érzem, amint a húsa meglágyul, és a héja kezd megrepedni.
• Hadd vigyelek el vacsorázni! - néz a szemembe. - Hm, mit mondasz? Egy randi. Csak mi ketten. Az én kocsimmal megyünk, veszek néhány új ruhát, foglalok asztalt valami csúcs helyen, és garantáltan jól fogjuk érezni magunkat.
Válaszképp a szememet forgatom és csóválom a fejemet. Román eltántoríthatatlan.
• Ne csináld már, Ever! Adj egy esélyt, hogy helyre tegyem a dolgokat. Bármikor kiszállhatsz, cserkész becsszó! A francba, legyen egy varázsszó! Tudod, ha bármikor úgy látod, túl messzire mentünk a komfortzónádból, csak kimondod a varázsszót, és kész, vége, nem is beszélünk róla többet. - Félretolja az ásványvizet, és felém csúsztatja a kezét, az ujjbegyei olyan közel érnek, hogy el kell rántanom a kezemet. - Kérlek! Hogy mondhatsz nemet egy ilyen ajánlatra?
A hangja mély és csábító, a tekintete az enyémbe fúródik, de én csak gurigázom az almával, figyelem, ahogy a gyümölcs húsa kitüremkedik a megrepedt héj alól.
• Megígérem, hogy nem viszlek olyan vacak randira, amilyenekre ez a szarházi Damen hurcolt. Én sosem hagynék magára egy ilyen gyönyörű lányt egy parkolóban éjjel. Vagyis már előfordult, de csak mert tiszteletben tartottam a kérésedet. Látod?
Már be is bizonyítottam, hogy a szolgálatodra állok, egyetlen szavadba kerül, és már ugrom is. ,
• Mi van veled? - kérdezem végül mereven a szemébe nézve. Bárcsak békén hagyna és átülne a nagy asztalhoz, ahol rajtam kívül mindenkit szívesen látnak. - Miért kell mindenkinek kedvelnie téged? Az a baj, hogy én nem kedvellek? Ha így van, nem gondolod, hogy gyerekesen viselkedsz?
Nevet. Sőt. Hahotázik, csapkodja a combját. Amikor lehiggad, megrázza a fejét és válaszol: ’
• Nem mindenkinek. Bár be kell valljam, általában mindenki kedvel. - Felém hajol, az arca centikre van az enyémtől. - Mit mondhatnék? Kedvelhető vagyok. A legtöbben elbűvölőnek tartanak. ,
Fejcsóválva elfordulok, unom már, hogy hülyére vesz, és pontot akarok tenni a játék végére.
• Sajnálom, hogy el kell keserítselek, de engem azok közé kell sorolnod, akik egy kicsit sem találnak elbűvölőnek. De tégy meg egy szívességet mindkettőnknek! Ne tekintsd kihívásnak, hogy rávegyél, meggondoljam magam. Menj csak a nagy, barátságos asztalodhoz, és hagyj engem békén! Miért hoztál össze mindenkit, ha te nem veszel részt a mulatságban?
Mosolyogva feláll a padról.
• Ever, őrülten jól nézel ki. Komolyan. És ha nem tudnám, hogy nem igaz, azt hinném, szándékosan akarsz megőrjíteni.
Elnézek mellette.
• Nos, nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel, és felismerem a jeleket. Azt hiszem, inkább leköpök - mutat a suli egyetlen másik asztala felé. - De természetesen, ha meggondolod magad, és csatlakoznál, biztosan akad hely neked is.
Megrázom a fejem, és elbocsátóan intek. A torkom összeszorul, nem tudok megszólalni, és tudom, hogy bár a látszat más, mégsem nyertem meg a csatát, valójában a győzelem közelében sem voltam.
• Ó, gondolom erre még szükséged lesz - lép vissza, és leteszi az asztalra a műkígyóbőr, pántos szandálomat, mint valami békeajándékot. - Ne köszönd meg! - nevet. A válla fölött visszanézve még megjegyzi: - Óvatosabban azzal az almával, eléggé kikészült szegény.
Megmarkolom az almát, és figyelem, ahogy Havenhez lép, és végigsimít a nyakán, miközben a száját a füléhez nyomja. Az alma összeroppan a kezemben. A ragacsos lé lecsurog az ujjaim közül a csuklómra. Román rám néz és nevet.
tizenkilenc
Rajzóra előtt egyenesen a szekrényhez megyek, belebújok a köpenyembe. Épp visszafordulok a terem felé, amikor megpillantom Dament az ajtóban. Furcsa az arckifejezése. Furcsa, de eltölt reménnyel, mert a tekintete üres, az állkapcsa elernyed, elveszettnek és bizonytalannak tűnik, mintha a segítségemre lenne szüksége.
Tudom, hogy meg kell ragadnom a pillanatot, amíg még ott áll előttem, és gyengéden megérintem a karját.
• Damen? - szólítom meg remegő hangon. - Damen, édesem, jól vagy? - Nézem az arcát, és ellenállok a kísértésnek, hogy megcsókoljam.
Egy villanásnyi időre felismerés csillan a szemében, aztán kedvesség, vágyakozás és szerelem. Az ujjaim végigsimítanak az arcán és a szemem megtelik könnyekkel, amikor látom, hogy a vörösesbarna aurája elhalványul, és tudom, hogy megint az enyém...
Aztán:
• Hé, cimbi, mozogj, mozogj, feltartod a sort!
És egy szempillantás alatt eltűnik a régi Damen, és visszatér az új.
Ellép mellettem, az aurája lángol, a gondolatait taszítja az érintésem. A falhoz simulok, és összehúzom magam, mert mögötte Román lép be, aki véletlenül hozzám dörgölőzik elmentében.
• Bocs, szivi - mosolyog közömbösen.
Lehunyom a szememet, és a falnak támaszkodom. Beleszédülök a ragyogó, napfényes aurája eufóriájába, a heves, áradó, derűs energiái átáramlanak rajtam. Reményteli, barátságos, ártalmatlan képekkel telik meg a fejem. Elszégyellem magam a gyanakvásom és az ellenségességem miatt...
Valami nem stimmel. Valami furcsaságot látok. A legtöbb ilyen gondolatfelhő szavak, képek halmaza, villódzás, hangok összevisszasága, mint valami zavaros jazz-darab. De Román gondolatai szervezettek, egyik követi a másikat. Erőltetett, természetellenes, mint egy előre felvett üzenet a rögzítőn...
• Úgy látom, neked is jó volt, drágám. Nem gondoltad meg a randit?
Hideg ajkai az arcomon, attól félek, megpróbál megcsókolni. Épp eltolom magamtól, amikor Damen elmegy mellettünk és odaszól:
• Haver, most komolyan, mit csinálsz? Ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot!
***
Ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem...
• Ever, te nőttél?
Felnézek. Sabine áll mellettem, és egy elöblített tálat nyújt felém, hogy tegyem a mosogatógépbe. Pislogok néhányat, mire rájövök, hogy mit kell csinálnom. ’
• Bocs, mit kérdeztél? - kérdezem, miközben a rácsra teszem a mosószertől csúszós porcelánt. Képtelen vagyok Damenen kívül másra gondolni, a fájdalmas szavakkal kínozom magam újra és újra.
• Mintha megint nőttél volna. Igen, nőttél. Ez nem az a farmer, amit nemrég vettem?
Lenézek a lábamra, és meglepődöm, hogy jó pár centi látszik a bokámból. De ami a legbizarrabb, emlékszem, hogy a szára reggel leért a padlóra.
• Hát, lehet - hazudok, de tudom, hogy Sabinének igaza van. Sabine hunyorogva csóválja a fejét.
• Biztos voltam benne, hogy jó a méret. Valami növekedési hullámon mehetsz keresztül - vonja meg a vállát. - De végül is csak tizenhat éves vagy, úgyhogy gondolom, még nem késő.
Csak tizenhat, de átkozottul közel a tizenhéthez - gondolom, és nagyon vágyom rá, hogy tizennyolc legyek, leérettségizzem, aztán magamra maradhassak az ijesztő kis titkaimmal, Sabine meg visszatérhessen a jól szervezett saját életéhez. Ötletem sincs, hogyan hálálhatnám meg a kedvességét, és ráadásul most még egy drága nadrágot is oda kell írnom a lista végére.
• Tizenöt éves koromtól én már nem nőttem tovább, de úgy néz ki, te magasabb leszel, mint én - mosolyog rám, és átnyújt egy maroknyi kanalat. j
Halványan mosolygok. Vajon milyen magasra növök még? Remélem, nem változom valami óriásnővé, mint akiket a tévében mutogatnak. Tudom, hogy öt centit nőni egy nap alatt nem egy átlagos növekedési hullám.
De most, hogy említette, a körmeim is olyan gyorsan nőnek, hogy naponta kell vágnom őket, és a frufrum néhány hét alatt az állam alá nőtt. Nem beszélve arról, hogy a szemem kékje mélyül, az első fogaim, amelyek kissé görbék voltak, kiegyenesedtek. És annak ellenére, hogy milyen rosszul bánok az arcbőrömmel, nincs egy árva pattanásom vagy mitesszerem sem.
És öt centit nőttem reggel óta?
Egyértelműen az elixír okozza. Csak fél éve vagyok halhatatlan, de semmi nem változott (jó, az azonnali gyógyulás tényleg új), amíg nem kezdtem el inni. De most, hogy iszom, minden fizikai tulajdonságom hirtelen javulni és fejlődni kezdett, a középszerűek pedig teljesen kifejlődtek.
Egy részem izgatott és kíváncsi, mit tartogat még az elixír, a másik felem arra gondol, hogy épp időben fejlődnek ki teljesen a halhatatlanságommal járó adottságaim ahhoz, hogy szálegyedül töltsem el az örökkévalóságot.
• Az az üdítő lehet az oka, amit folyton nyakalsz - nevet Sabine. — Azt hiszem, meg kéne kóstolnom. Nem bánnám, ha magas sarkú cipő nélkül is leverném a 155 centis lécet.
• Nem! - mondom, mielőtt még észbe kapnék, mert tudom, hogy egy ilyen válasz csak felfokozza az érdeklődését.
Kezében a nedves szivaccsal rám néz. Összevonja a szemöldökét.
• Biztosan nem ízlene. Szerintem utálnád. Komolyan, elég fura íze van - biccentek és gondtalan arckifejezést erőltetek magamra. Nem akarom, hogy tudja, a frász kerülget.
• Nos, nem tudhatom, ha nem kóstoltam, igaz? - mondja kitartóan a szemembe nézve. - Hol szerzed be? Nem emlékszem, hogy láttam volna üzletben. Címke sincs azokon a palackokon. Hogy is hívják?
• Damentől kapom - felelem. Élvezem a neve hangzóit a számon, bár nem segítenek kitölteni az űrt, amit hagyott.
• Na, akkor kérd meg, hogy hozzon nekem is, jó? Rájövök, hogy ez a beszélgetés már nem az elixírről szól. Próbál
felnyitni, próbálja kihúzni belőlem, hogy Damen miért nem jön el szombat este és azóta sem.
Becsukom a mosogatógép ajtaját, és elfordulok. Úgy teszek, mintha a pultot törölgetném, és nem nézek a nagynénémre.
• Az nem fog menni. Főleg mert... hát... egy kis szünetet tartunk - nyöszörgőm reszelős hangon.
Sabine felém nyúl, szeretne megölelni, megvigasztalni, mondogatni, hogy minden rendben lesz. Fiattal állok, de látom a fejében, hogy mire készül, és kitérek az útjából.
• Jaj, Ever, annyira sajnálom... nem tudtam... - a két karja szerencsétlenül lóg az oldala mellett, nem tudja, mihez kezdjen velük most, hogy odébb léptem.
Biccentek. Lelkiismeret-furdalásom támad, hogy ilyen hűvösnek kell lennem. Bárcsak megmagyarázhatnám neki, hogy nem kockáztathatom az érintést, mert akkor a titkai kerülnek veszélybe. És az csak megzavarna, és olyasmit látnék, amihez nincs közöm. A saját titkaimat is nehezen kezelem, az övéi nem hiányoznak.
• Eléggé... elég hirtelen történt - folytatom, mert tudom, hogy addig nem hagyja nyugodni a dolog, amíg nem tud egy kicsivel többet. -Csak úgy megtörtént... és... hát nem tudtam, hogy mondjam el...
• Itt vagyok, ha beszélni akarsz róla.
• Még nem tudok beszélni róla... Túl új még ez, még próbálom rendezni magamban. Talán később - vonom meg a vállamat. Remélem, hogy mire a később elérkezik, Damen meg én újra együtt leszünk, és az egész problémahalmaz megoldódik.
húsz
Amikor megérkezem Milesékhoz, kicsit ideges vagyok, fogalmam sincs, mire számítsak. De amikor megpillantom, ahogy a tornácon ácsorog, megkönnyebbülten felsóhajtok. A dolgok mégsem ^ olyan rosszak, mint hittem.
Megállok a ház előtt, és leküldöm az ablakot:
• Szia, Miles, pattanj be! Felnéz a telefonjáról, és megrázza a fejét.
• Bocsi, azt hittem, szóltam, Craig visz. Tátva marad a szám. Elismétlem a szavait a fejemben.
Craig? Honor fiúja Craig? A szexuális orientációját tekintve összezavarodott, barlanglakó atléta, akinek valódi „érdeklődését” a minap kihallgattam a gondolataiból? Az a srác, aki gyakorlatilag azért él, hogy viccet csináljon Milesból csak mert ez megnyugtatja, hogy ő nem „más”?
Az a Craig?
• Mióta vagytok barátok Craiggel? - kérdezem. Miles vonakodva megkerüli a kocsit. Félbeszakítja az SMS-ezést, hogy odavesse:
• Mióta úgy döntöttem, élem az életemet, nyitott leszek, és tágítom a látókörömet. Talán te is megpróbálhatnád. Craig jó fej, ha megismeri az ember.
Csak bámulom. Miles tovább nyomkodja a telefonját, miközben én próbálom megfejteni a mondanivalóját. Egy érthetetlen, őrült, párhuzamos univerzumban találom magam, ahol a vezérszurkolók gótokkal pletykálnak, az atléták pedig színésztanoncokkal lógnak. Annyira természetellenes, hogy nem is létezhet.
Csakhogy létezik. A Bay View Gimnázium nevű helyen.
• Ez az a Craig, aki leköcsögözött, és az első nap a kagylóba nyomta a fejedet, majd ráhúzta a WC-t?
• Az emberek változnak - von vállat.
Nekem mondod?
Az a baj, hogy nem igaz. Az emberek nem változnak, legalábbis nem egy nap alatt, ha csak nincs rá jó okuk, például ha valaki a színfalak mögül irányítja, megtervezi a folyamatot, hogy úgy mondjam. Akaratuk ellenére manipulálja őket, és olyanokat mondanak vagy tesznek, ami teljesen ellentétes a valódi természetükkel. Természetesen a beleegyezésük nélkül, anélkül, hogy egyáltalán észrevennék.
• Sajnálom, azt hittem, szóltam, de lehet, hogy sok dolgom volt és elfelejtettem. De nem kell többé suliba vinned, megoldottam - bocsátja el a barátságunkat egy vállrándítással, mintha nem jelentene többet annál, hogy kivel megy suliba.
Nyelek egy nagyot és ellenállok a sürgető kényszernek, hogy megrázzam a vállánál fogva és magyarázatot követeljek, hogy miért viselkedik így, hogy miért viselkedik mindenki így, és hogy miért vannak egyhangúan mind ellenem?
De nem teszem. Sikerül visszafognom magam. Főleg azért, mert az a szörnyű gyanúm, hogy már tudom a választ. És ha kiderül, hogy igazam van, Miles semmiről sem tehet.
• Oké, legyen, jó tudni - bólintok és mosolyt erőltetek az arcomra. - Gondolom, majd összefutunk. - Kezemmel a sebváltón várom a választ, de az nem jön. Kitolatok a kocsibejáróról, amikor megérkezik Craig és dudál, majd integet, hogy igyekezzem.
* * *
Az irodalomóra rosszabb, mint gondoltam volna. És még félúton sem vagyok a padsorok között, amikor meglátom, hogy 1 Damen Stacia mellett ül.
Kézfogós, levelezős, suttogós távolságra.
Összeszorított szájjal a helyemre megyek és hallom, ahogy az osztálytársaim sziszegnek:
• Gyogyós! Vigyázz, gyépés! El ne ess!
Ezt hallom, mióta kiszálltam a kocsimból. Fogalmam sincs, mit akar jelenteni, nem mondhatom, hogy zavar, amíg Damen nem csatlakozik a kórushoz. Amikor ő is elkezd nevetgélni a többiekkel, nagyon szeretnék visszamenni. Vissza a kocsihoz, haza, ahol biztonságban vagyok...
De nem. Nem tehetem. Muszáj maradnom. Meg kell győződnöm róla, hogy csak ideiglenes ez az egész, és hamarosan kiderítem az okokat, és nincs az az isten, hogy elveszítsem Dament.
Ez a gondolat valahogy segít. Vagyis ez a gondolat és Robins tanár úr, aki csendre inti az osztályt. Amikor kicsengetnek és mindenki kimegy a teremből, a tanár úr utánam szól:
• Ever, beszélhetnék veled?
A kezem már a kilincsen van.
• Nem tartalak fel sokáig.
Mélyet lélegzem és feladom. Feltekerem a hangerőt az iPodon, amikor meglátom az arcát. ,
Robins tanár úr még sosem akart velem beszélgetni. Nem az a beszélgetős típus. Azt hittem, hogy ha megoldom a házimat és kitűnően teljesítek a dolgozatírásoknál, meg is úszhatom az ilyesmit.
• Nem tudom, hogy mondjam, és nem akarom túllépni a hatáskörömet ebben a dologban, de úgy érzem, muszáj mondanom valamit. Amiről beszélni akarok veled, az...
Damen.
Egyetlen igazi lelki társam. Örök szerelmem. Legnagyobb rajongóm az utóbbi négyszáz évben, aki jelenleg teljesen elszakadt tőlem. És hogy reggel megkérte a tanár urat, hogy hadd üljön máshová. Mert azt hiszi, zaklatom.
És most Robins tanár úr, a nemrég elvált, jóindulatú irodalomtanár, akinek fogalma sincs rólam, Damenről, vagy bármi egyébről a rég halott írók által alkotott, idejüket múlt novellákon kívül, el akarja nekem magyarázni, hogyan is működik egy kapcsolat.
Hogy a fiatalok szerelme heves. Hogy olyan sürgető, mintha a legfontosabb dolog volna a világon, de nem az. Sok más szerelem lesz még az életben, ha Ö tovább lép. Szükségszerű továbblépni. Főleg azért, mert:
• Mert a zaklatás nem válasz. Bűncselekmény. Súlyos bűncselekmény, súlyos következményekkel - fintorog, és reméli, hogy átérzem a kérdés komolyságát.
• Nem zaklatom - válaszolok. Későn jövök rá, hogy ha védekezem, azzal csak magamra vonom a gyanúját, és a következő lépcső, hogy ilyeneket kérdezgetek: Mit mondott? Miért tenné? Hogy értette ezt? Inkább hozzáteszem: - Nézze, tanár úr. Minden tiszteletem, tudom, hogy jót akar, és nem tudom, mit mondott Damen, de...
Elég a szemébe néznem, és pontosan látom, mit mondott Damen: hogy megszállott vagyok, őrült, a háza előtt autókázom éjjel-nappal, hívogatom, ijesztő, szánalmas üzeneteket hagyok - ami részben igaz, de akkor is. .
Robins tanár úr nem hagyja, hogy befejezzem.
• Ever, a legkevésbé sem akarok állást foglalni egyikőtök oldalán sem, mert hogy őszinte legyek, semmi közöm hozzá, és ez egy olyan dolog, amit egyedül kell megoldanod. A legutóbbi kizárásod ellenére, annak ellenére, hogy nem figyelsz az órámon és nem kapcsolod ki az iPododat, pedig megkértelek rá, még mindig a legjobb és legokosabb diákjaim egyike vagy. Utálom látni, hogy egy nagyon szép jövőt kockáztatsz egy fiú miatt.
Behunyom a szemem. Szégyenemben azt kívánom, bárcsak eltűnnék.
Nem, még rosszabb. Megalázva érzem magam, megbecstelenítve, rémülten. Elsüllyedek szégyenemben.
• Ez nem az, aminek látszik - nézek a szemébe. - Akármit is mesélt Damen, nem az, aminek látszik. - Robins tanár úr a gondolataival összhangban felsóhajt. Azt kívánja, bárcsak megoszthatná velem, milyen elveszettnek érezte magát, amikor a felesége és a lánya elhagyták, hogy sose hitte volna, hogy képes tovább élni egyeden napot is, de attól fél, hogy alkalmatlan az idő, és az is.
Annyira szeretne segíteni, de fél, hogy túllépett a hatáskörén.
• Ha adsz magadnak egy időt, ha másra koncentrálsz, hamarosan rájössz, hogy...
Becsengetnek.
A vállamra veszem a hátizsákomat, és összeszorított szájjal nézek rá. Fejcsóválva így szól:
• Jól van. Kapsz egy igazolást a késésről. Elmehetsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése