Jégnász: 6. fejezet

Hatodik fejezet

Anya telefonja jó hosszan kicsengett, és Harriet már-már azt hitte, hogy az üzenetrögzítő fog bejelentkezni, amikor beleszólt egy zaklatott női hang:
- Itt vagyok... máris... egy pill... - Valakik ordítoztak a hát­
térben, hangosan veszekedtek; rájuk förmedt, nem éppen nőies
stílusban. - Befognátok már végre a hülye pofátokat?!
Harriet megnézte, hogy a megfelelő számot hívta-e.
- Anya?...
Igen, Jordán Paxton volt az, csak a jelek szerint kissé kikelve magából. Zaklatottan, hisztérikusan.
- Én vagyok, szívem, igen... - hadarta, szinte kiabálta, pedig
már nem kellett túlharsognia senkit. Azok, akikre az imént rá­
förmedt, már elcsendesedtek. - Ne haragudj, csak iszonyatos őrültekháza van itt! Az se tudom, hol áll a fejem?!... Ó, ezt nem hiszem el!... Csak egy picit, picikét várj még! Rögtön... Alvaro! Te észlény! Azonnal kapcsold ki! Kapcsooold már ki!... Kenny! Te a kettest nézd! Külön ments le minden darabot!... Alvaro! Mi a fész­kes...
- Hívjalak inkább később? - rebegte megilletődötten Harriet.
- Negyedóra múlva? Vagy inkább... visszahívsz te engem?
Semmi válasz, csak kattogás, de a háttérben hallatszott, hogy Jordán magából kikelve kiabál azzal az Alvaro nevezetűvel, és a férfi is emelt hangon válaszolgat.
Még a telefonon is átjött, mekkora lehet a stúdióban a fe­szültség.
Anya általában mozgalmas életet élt, hozzászokott a munká­jával járó feszültségekhez, és tűrhetően kezelte a stresszes hely­zeteket. Most valami nagyon zűrös dolognak kellett történnie, hogy ennyire kiborult. A hisztéria határát súrolta a hangja.
- Anya... - próbálkozott Harriet. - Akkor én most leteszem,
jó?... Nem akarlak feltartani. Majd hívjál...
Épp végszóra sercegés, neszezés hallatszott.
Itt vagyok, szívem, ne haragudj... de azt se tudom, hol áll a
fejem... kész őrület! Hihetetlen! El se hiszem!
Majd beszéljünk később!
Később?! - Jordán Paxton hangja ismét hisztérikus magas­
ságokba siklott. - Nem hiszem, hogy jobb lesz később! Addigra
megőrülök, és úgy nehéz telefonon társalogni, hogy közben a
falba verem az átkozott fejem!
Mi... mi történt?!
Krach! - recsegte anya. - Totális összeomlás! Vírus jutott
a rendszerünkbe, felülírta a virtuális mentéseket. A legfrissebb
biztonsági mentések zöme pedig...Ááááh, megőrülök! Egyszerű­
en... ez... - Kényszeredetten nevetett. - Eddig is alig bírtuk volna
tartani a határidőket... de ha most elvész többhavi kész anyag­
én felkötöm magam, esküszöm!... Alvaro! Azt be ne tedd! Várj
meg... mindjárt!... Szívem, ott kell lennem velük, hogy mentsük,
ami még menthető...
Jó, én tényleg nem is akarlak...
Veled minden rendben?! - Anya vele is kiabált, pedig alap­
vetően kedves akarhatott lenni, csak már nem bírta kontrollálni
a hangját. - Otthon vagy már, igaz? Gerda adott enni?... Nincs
semmi baj, ugye? Mondd, hogy nincs, mert most nem tudnék
hazamenni...
Nyugodj meg! Minden rendben. Itthon vagyok. Paulie már
alszik... És már én is lezuhanyozt...
-Alvaro! Mi a helyzet a kettessel?... Bocsáss meg, szívem, de most... Alvaro, a fenébe! Ne oda!... Itt vagyok, itt vagyok. Figyelj, drágaságom, nem tudom, mikor csillapodik ez az őrület és hogy mikor jutok haza... de Gerda ott lesz veletek addig... Én itt küz­dők az árral, míg bele nem fulladok... és lehet, hogy éjszaka még LA-be is át kell ugranom. Feltétlen egyeztetnem kell Georggal! Ott van valahol a kórházban, Mia mellett, vagy egy közeli ho­telben. Létfontosságú, hogy beszéljünk... de nem tudom elérni. Személyesen kell megkeresnem...
Anya...
Igen, kincsem? Hm? Mi van?
- Nagyon ki vagy borulva. Óvatosan vezess!
Az asszony tébolyultan kacagott.
- Nem én vezetek majd, hanem Alvaro...Alvaro! Te isten bar­
ma! Mi a fenét művelsz már megint?!... Óóh! Puszi, szívem, légy
jó! Tényleg mennem kell. Szia, szia. Alvaro!
Sajnos nem. Az már egy régebbi verzió. Arról van működő
mentésünk itt is... de azért koszi, hogy eszedbe jutott és megpró­
báltad! Cukorfalat vagy!
Hát, akkor... kitartás!
Harriet jó egy percig bénultan ült az ágya szélén, és továbbra is az arca mellett tartotta a mobilját, pedig már megszakadt a vonal. Érezte, hogy van valami... valami, amit az anyjával meg kellene osztani...
És hopp, beugrott!
Kissé szegyeiké magát, hogy ismét megzavarja anyját ebben a káoszban, de a remény, hogy talán a segítségére lehet, tovább nógatta.
Hívta.
Ezúttal csak egyszer csörgött ki, az anyja máris felvette.
Vagyok! - kiabálta. - Van valami? Gyorsan mondjad, szí­
vem... épp most jön a sűrűje!
Az a program nem jó nektek a tönkrement helyett - hadarta
Harriet -, ami Paulie gépén van? Az nem vírusos. Játszott vele...
Béta verzió. Te adtad neki. Nem jó?...
Ó, kicsim! - Jordán Paxtonnak elcsuklott a hangja a meg­
hatottságtól. - Milyen remek lány vagy! Hogy erre is gon­
dolsz...
-Tehát jó??
Harriet kissé csalódott volt, hogy nem tudott segíteni, és kissé összeszorult a gyomra, mert átérezte anyja problémáját. Most még kevésbé érzett éhséget, mint fél órával korábban, de nem akart éhgyomorral elaludni, lebotorkált az étkezőbe, hogy legalább pár kekszet elropogtasson. Vagy valami gyü­mölcsöt...
- Itt vagyok, Gerda... de szerintem elspájzolhatod a meleg ka­
ját. Beérem valami egyszerűbbel...
A molett nő a tévé előtt terpeszkedett a kanapén, és nagyo­kat pislogva próbált feltápászkodni. Nem bírta el saját súlyát, visszarogyott.
- Majd mindjárt... mindjárt... - motyogta. - Rögtön magam­
hoz térek.
Harriet csodálkozva nézett rá. -Nem vagy jól?
- Áh... - Gerda mégiscsak talpra állt, és sután vigyorgott.
Fájt a fejem, és épp azelőtt vettem be két szem nyugtatót, hogy
Jordán felhívott, hogy át tudnék-e jönni hozzátok... - Legyintett.
Eddig jól bírtam, de mostanra nagyon lenyomott... Kissé kó-
tyagos vagyok. Ha fél perccel később jössz le, már alszok... - Az arcát dörzsölgette. - Mit is mondtál? Melegítsem újra a töltött padlizsánt? Vagy az olaszos csirkét?
Dehogy. - Harriet kissé feszülten ugyan, de ránevetett. -
Aludj csak vissza nyugodtan, majd én elrámolok.
Enned kell...
Aludj! Velem ne törődj! Nagy lány vagyok, tudok gondos­
kodni magamról.
Ó, micsoda szánalmas bébicsősz vagyok! - szűkölt Gerda
magába szálltán. - Idejöttem, hogy vigyázzak rátok, és nem bí­
rom nyitva tartani a szemem...
Akkor ne tartsd! Hunyd le, hallgasd a tévét... vagy kapcsold
ki, ha zavar. Vagy tudod, mit? Menj fel inkább anyáék szobájá­
ba, a franciaágy kényelmesebb, mint ez a kemény kanapé... és
anya úgysem jön ma haza... - Meggondolta magát. Hiszen ha
anya mégiscsak hazaesik valamikor az éjszaka közepén vagy haj­
naltájt, rettenetesen kimerült lesz... Talán mégse örül majd, ha
egy hortyogó, idegen nőszemélyt talál az ágyában. - Tudod, mit?
Aludj inkább Lorna szobájában! Az az ágy is kényelmes, és ott
biztosan senkit nem zavarsz.
- De nekem kéne vigyáznom rátok!
Harriet az ajtó felé intett a fejével.
- Riasztó aktiválva. Ráadásul két zsaru dekkol odakinn az utcán,
hogy vigyázza az álmunkat. Meg még mások is... Úgyhogy szerintem
te csak ne aggódj! Mars fel az emeletre, és aludd ki magad, mielőtt
elvágódsz itt a padlón, és nekem kell felvonszolnom az emeletre...
Miután a testes nő elköszönt és felvánszorgott a ház felső traktusába, Harriet megszemlélte a hűtő tartalmát, hogy mit le­hetne enni. Egy gyümölcsös joghurt mellett döntött, és kipótolta egy kissé már megbámult, megpuhult banánnal. Miközben hol a joghurtot, hol pedig a pépes banánt kanalazgatta, sietve bepa­kolta a hűtőbe a neki szánt vacsorát, majd kikapcsolta a tévét, rápillantott a riasztórendszerre, hogy tényleg be van-e kapcsol­va, aztán nagy ásítozás közepette felment az emeletre.
Mielőtt a szobájába ment volna, egy pillanatra megállt, és be-hallgatózott az öccséhez, hogy vajon nem szegte-e meg a szavát. Nagyon óvatosan, nesztelenül résnyire nyitotta öccse ajtaját, és bekukucskált. A számítógép monitora sötéten derengett, a gép­házon nem világított fény, nem hallatszott zümmögés...
...az ágyon összekucorodva, bebugyolált csomagként, mozdu­latlanul hevert Paulie.
Harriet nesztelenül bezárta az ajtót.
- Na azért! - motyogta elégedetten. - Merted volna vissza­kapcsolni, te kis piszok!
Lorna szobája felől sem hallatszott hang; Gerda ezóta már mélyen durmolhatott.
Harriet ismét ásított, aztán fél perc múltán ő is lekapcsolta a villanyt, bebújt az ágyába, és jó szokása szerint viccesen jó éjt kívánt magának.
Annyira fáradt volt, hogy mire a feje a párnához ért, a feneke félig már aludt.
Nem tudta eldönteni, hogy máris álmodik-e, vagy még csak az álom küszöbénél jár, talpát törölgetve annak lábtörlőjében, és csak felzaklatott képzelete játszik-e vele.
Bárhogy is, ismerős érzések ragadták meg. Egyfajta déjá vu, mintha átélte volna már egyszer ezt, vagy még inkább, mintha mozzanatról mozzanatra végigálmodná ugyanazt a réges-régi, visszatérő álmot.
Szédült, lebegett, suhant, eszelős sebességgel, mintha vízszin­tesen zuhanna. Zuhant, suhant, zuhant, száguldott, zuhant, a táj összemosódott körötte, hömpölygő szürkeségbe, langyos szél­rohamok pofozták, rideg látomások vicsorogtak rá, a képébe csapkodtak.
Szédítő, rémisztő érzés volt ez, és valahol belül mégis felemelő, felfrissítő - szinte mámoros.
Aztán fájdalom mart belé. Kötőtűnyi agyarak mélyedtek a nyakába, feltépték a bőrét, átbökték az ütőerét. Végtagjaiba, hasüregébe, a bordái közé pengeéles karmok markoltak, és tép­ték, szaggatták, marcangolták...
Zsibbadni kezdett. Kiabálni akart, de nem bírt. Mozdulni sem bírt. Csak fennakadt szemmel, hanyatt fekve hagyta, hogy ca-fatokra tépjék, és közben az utolsó cseppig elfolyjon a vére az ereiből.
Hirtelen jeges ujjak érintették a nyakát; és ez már nem álom volt.
Harriet az a típusú személy volt, aki általában nehezen ébred, kínos lassúsággal vonszolja át magát az álomból az ébrenlétbe... ...de most úgy ült fel, akárha rugóra járna. Lihegve, zihálva bámult a sötétbe. Az óra hajnali két óra huszonöt percet mutatott. Újabb déjá vu...
- Ki van itt?! - suttogta rémülten, verejtékesen. - Ed? Edison...
A nyakát tapogatta. Nem talált semmi furcsát; sem sebhelyet,
sem vért, csak a saját verítékét.
Az, hogy kiszívták a vérét és szétmarcangolták, csak egy lidér-ces álom lehetett, de hogy egy pillanattal ezelőtt valóban meg­érintette valaki...
...abban egészen biztos volt.
Mint ahogy abban is, hogy az a valaki, még mindig ott van a szobájában.
Ott áll alig karnyújtásnyira tőle, beleolvadva a sötétségbe, őt lesi...
...talán arra várva, hogy visszaaludjon.
Harriet összeszedte minden bátorságát, és reszkető kézzel az olvasólámpa kapcsolója felé tapogatózott.
- Ne! - súgta egy hang, és langymeleg ujjak fonódtak a kézfe­
jére. - Még ne kapcsold fel!
Harriet felsikkantott, és kitépte a kezét a fogásból. Az a vala­ki nem fejtett ki ellenállást; elengedte.
- Ssssh! - hallatszott aztán. - Mit sikongatsz? Fel akarod éb­
reszteni a holtakat is, hugi?
Ő még mindig alig tért magához.
De aztán éjszakai „vendége" feloltotta az olvasólámpát, és   | mosolyogva közelebb hajolt.
Csak én vagyok, ne félj!
Lorn?! - Harriet levegő után kapkodott, és a szeme összevisz-
sza járt. Senki más nem volt a szobában. Edison Khallen egész
biztosan nem. - Loooorn?!
Bizony.
Miért nem hagytad, hogy felkapcsoljam a lámpát?!
A rövid, fekete hajú lány kurtán megrántotta a vállát.
Most már ég, vagy nem?
De...
Harriet még mindig reszketett. A nővére a vállára tette a ke­zét, úgy nyugtatgatta, mint évekkel ezelőtt kislány korában.
- Nyugi! Nyugi, Harry! Látod, hogy csak én vágyók-
Valóban Lorna állt ott mellette...
...de annyira nagyon-nagyon más volt, mint amikor utoljára látta.
Ugyanazt a testhez álló, fekete kosztümöt viselte, mint leg­utóbb, amikor kikérdezte őt az FBI titkos állomásán, a haját is ugyanúgy viselte, rövidre vágva, feketére festve. Ám valami még­is más...
Lorna szeme, az arca, a viselkedése: szinte kéjes örömet, bol­dog felszabadultságot sugárzott. Épp úgy, mint akkor, amikor megtudta, hogy - bénázásai és sorozatos bakijai ellenére - áten­gedték az autóvezetői vizsgán, és megkapta a jogosítványát.
Mintha valami hatalmas teher hullott volna le a válláról.
- Lorna?
A nővére ránevetett.
Na! Ébredezel már?
Miért nem lehetett felkapcsolni a villanyt az előbb?
Na vajon miért nem? - csúfolódott vele Lorna. - Talán nem
az én hugicám a világ leglassabban ébredő embere?! Te sikol­
toztál volna a legmérgesebben, hogy megvakulsz, ha álomittasan
hirtelen a szemedbe vájt volna a vakító lámpafény.
Ebben volt némi igazság; régebben többször megesett, leg­alábbis.
Lorna leült mellé az ágyra, és sejtelmes mosollyal fogva tar­totta a húga bal kezét. Épp úgy, ahogy egy bizalmas barátnő vagy egy lánytestvér szokta.
- Vége van! - súgta. Örömtelién mosolygott. Szinte ragyo­
gott. - Most már hazajöhetek. Nem kell tovább bujkálnom és
menekülnöm.
Harriet ezt nem igazán értette, de valami egészen más villant az eszébe: vajon bezárta a fürdőszoba tetőablakát zuhanyozás után?
Hogy jutottál be? - hebegte zavartan. - A fürdőszobaabla­
kon át?
Hogy micsoda? - Lorna vihogott. - Dehogy. Sokkal hagyo­
mányosabb módon: az ajtón át.
De a riasztó...
Gondatlanok vagytok. Két év óta sem változtattátok meg a
kikapcsoló kódot.
Dehogynem... legalább ötször. Biztonsági előírás. Félévente
kötelező megváltoztatni.
Érdekes. Most mégis ugyanaz, mint amit én is ismertem.
Meglehet. Apa szokta átprogramozgatni, és tudod, mennyi­
re utál megjegyezni új számokat. - Harriet csak mostanra ocsú­
dott fel teljesen a vámpíros-széttépős álmából. Életvidám nővé­
rére meredt. - Miről beszéltél az előbb... minek van vége?
Most már nem fenyeget egyikünket sem. Elkapták!
Kit? - Persze sejtette ő. De ez az ösztönös kérdés csak úgy
kicsússzam a száján. - Edisont?
West Hollywoodban, a Gordon Campbell Stúdió egyik fél­
reeső kellékraktárában lapult. A te vallomásod vezetett nyomra,
hugi. Neked köszönhető!
Harriet összeszoruló szívvel, idegesen megnyalta kiszáradt ajkát.
De nem esett baja, ugye?
Most még nem, de hogy később mi lesz vele, majd meglát­
juk. - Felszabadultan nevetett. - Ezt nem hittem volna! Évek óta
vadászunk rá, a nyomát se leltük, és épp itt, a környéken... épp
egy nappal aJégnász előtt kapjuk el! Hihetetlen!
Harriet idegesen mocorgott.
- Miért is kellett elkapni? - morogta értetlenül. - Te is azt
mondtad, hogy szerinted sem ő követte el ezeket a gyilkosságo­
kat... vagy mégis?
Lorna hanyagul megrántotta a vállát.
Ez majd kiderül. Ha ő tette, be fogja ismerni, hidd el. Minek
is tagadná?
És ha kiderül, hogy nem ő a tettes, akkor szabadon enge­
dik?
Lorna kedvesen nézett rá, és megsimogatta izzadságtól ned­ves arcát a kezével.
Ó, szegénykém... Aggódsz miatta? Félted őt? - A fejét csó­
válta. - Inkább örülnöd kellene neked is, hogy már nem fenyeget
minket?
Engem nem fenyegetett eddig sem. Csak megmentett.
Ki tudja, miért?
- Miért, te máshogy tudod?
Lorna fürkészőn nézett rá.
- Eddig nem akartam mondani, de talán rájöttél magadtól is,
hugi... Ugyanazon okból, amiért engem kiszemeltek a Jégnász
szertartás áldozatául, te is veszélyben forogtál. Emiatt volt a
közeledben az „őrangyalod", hogy ügyeljen rád és óvjon téged,
szükség esetén...
Harriet még mindig Edison miatt szomorkodott. Értetlenül ingatta a fejét.
De miért?
Mert te meg én ugyanolyanok vagyunk, hugi. Benned is
megvan az a különleges tulajdonság, ami miatt értékes lehetnél
számukra.
- Mi az?! - követelte. - Mi az a tulajdonság?!
Lorna komoly képet vágott.
Tudod, ha elárulnám, meg kellene öljelek. - Aztán elnevet­
te magát, és kacsintott. - Ügynökhumor.
Óóóó...
Egyelőre tényleg nem beszélhetek erről, Harry, de talán
egyszer majd...
Harrietnek közben már egészen máson járt az esze.
Héé... ti csalinak használtatok engem!
Lorna felhúzta a szemöldökét.
Hogy érted ezt?
Ha én is ugyanolyan vagyok, tudhattad, hogy rám is vadász­
ni fognak... hogy akkor helyetted engem kapjanak el. És ti csak
arra vártatok, hogy Edison idejöjjön, és...
Nem. - Lorna a fejét rázta. - Ez nem így van. Én csak meg­
próbáltam leegyszerűsíteni a helyzetet, hogy megértsd, de en­
nél valójában sokkal bonyolultabb, és a vámpírokat is szigorú
törvények szabályozzák. Nem lett volna szabad idáig fajulniuk a
dolgoknak. Súlyos hitszegések történtek, olyan mérvű árulások,
amikkel senki sem számolhatott. - Dicsőn felemelte a fejét. - De
most már vége! És erről többet nem mondhatok neked! - Meg-
paskolta a húga alkarját. - Kissé megéheztem. Nem eszünk va­
lamit ennek a nagy megkönnyebbülésnek az örömére?... Mintha
töltött padlizsán illatát éreztem volna, amikor átjöttem az étke­
zőn... Maradt még belőle pár falat, vagy befaltátok mind?
De tényleg, most akkor hogy van ez a vámpírokkal?! Élőhalot­tak, vagy sem? Hogy látszhatnak ennyire emberinek?
- Mi?! Padlizsánt ennél? - Harriet tágra nyitotta a szemét.
- A vámpírok... nem csak vérrel táplálkoznak?
Lorna rákacsintott.
- Te aztán nem tudhatsz valami sokat a vámpírokról, hugi.
Gyere, menjünk le az étkezőbe, és beavatlak pár dologba!
Szemben ültek egymással az étkezőasztal két oldalán, és lassan, ráérősen eszegettek. Harriet ismét csak egy joghurtot, Lorna viszont maga elé húzta az olaszos csirkét és a töltött pad­lizsánt is. Arra nem vette a fáradságot, hogy meg is melegítse azokat a mikrobán, és evőeszközt sem használt, az ujjaival ette, hidegen.
- Gerda hazament? - kérdezte cuppogások közepette.
Alaposan lehűlt a levegő így hajnali három tájt. Harriet ösz-
szehúzta magán a sietve felkapott kardigánt, és fázósan a lépcső felé intett.
Fájt a feje, és bevett valami gyógyszert. Odafent alszik, a te
szobádban... Nem gond, ugye?
Persze, hogy nem. Az már rég nem az én szobám.
Paulie éjfél körül aludt el... apa New Yorkban van, anya pe­
dig a stúdióban. Van valami nagy gond.
Aham. - Lorna élvezettel eszegetett. - Tudom.
Harriet csak nézte. Mennyire más lett este óta! Szinte kivirult, szinte visszafiatalodott azzá a bakfissá, akinek évekkel ezelőtt ismerte.
- Nem bántad meg? - kérdezte félszegen, majd nővére kérdő
tekintetére hozzátette: - Hát azt... hogy vámpír lettél. Milyen
érzés?
Lorna felhúzta a bal szemöldökét, mintha elítélné magát a kérdést is. Vagy csak nagyon elgondolkodott.
- Szörnyű és mámorító egyszerre - felelte lassan, vontatottan.
- Maga a tudat, hogy miféle változás megy végbe a testedben...
hogy miféle vágyak gerjednek benned, hogy megőrjít a vér közelsége... az elszigetelődés, a régi élet magad mögött hagyása... nos, ezt elfogadni nagyon-nagyon nehéz. Ugyanakkor sok min­den kárpótol ezekért. - Padlizsántól maszatos ujjain számolta, de csak egy ideig, utána már nem folytatta. - A vámpírvér rege­nerálja a testet, lelassítja az öregedési folyamatot. Két éve nem vagyok beteg, még apró megfázás sem kapott el. A látásom éles lett, már nincs szükségem kontaktlencsére. Elmúltak a migrénes fejfájásaim, és tudod, volt az a savas hányingerem, ha bort ittam éhgyomorra vagy ha nem aludtam ki magam... Ennek már nyo­ma sincs. Oké, a négy-öthetente esedékes vérfrissítés nem egy leányálom, de nem fáj és már hozzászoktam. Új ember lettem... illetve valami új, ami több mint ember! Tudod, Harry, ez a jövő, amerre az embereknek tartaniuk kell, és én az elsők egyike va­gyok. - Mosolygott. - Jól érzem magam a bőrömben. Különleges, új képességekkel gyarapodtam, jobbak a megérzéseim, jobban vág az agyam, erősebb és energikusabb lettem, gyorsabban futok, magasabbra ugrok, mint bárki a régi osztálytársak közül... - Kun­cogott. - Ilyen eredményekkel még olimpiát is nyerhetnék.
És akkor miért nem?
Mert lebuknék az első doppingvizsgálaton, te buta!
Harriet is elnevette magát.
- Mikor pisilned kéne egy kémcsőbe, egy csepp se jönne ki,
igaz?
Lorna a fejét ingatta.
Nem. Nem igaz.
Hopp, ja igen, hiszen te eszel... - kapott a fejéhez. - Hiszen
te eszel, akkor biztosan inni is szoktál. De... most hogy is van ez?
Nem úgy van, hogy a vámpírok nem esznek és nem is isznak? Csak vérrel táplálkoznak, nem? - Elbizonytalanodott. - Ezt nem nagyon taglalják a vámpíros filmekben...
- Ez azért egy kicsit bonyolultabb, mint te azt gondolod - ma­
gyarázta. - Csak a lényeget mondom, hogy megértsd.
-Oké.
Ahogy az emberek között is vannak fontos különbségek
külsőségekben... bőrszínben, testi adottságokban, rasszokban,
vele született képességekben, bármiben... úgy a vámpírok sem
egyformák.
Hát persze, hogy nem - kotyogta közbe Harriet, miközben
maga elé húzott egy banánt, és azt bontogatta. - De az, hogy
milyenek, attól függ, hogy milyen annak a teste, akik vámpírrá
válásuk előtt voltak. Te is pont úgy nézel ki, mint amilyen két
évvel ezelőtt voltál. Úgy értem, majdnem pont úgy.
- De én most nem az „emberi" külsőről beszélek, hanem
az egyéb eltérésekről. Az emberek közötti különbségeket csak
példaként hoztam. Hogy vannak olyanok, akiknek a feje golyó­
szerű, másoké hosszúkás és kerekded, akár egy csúcsára állí­
tott tojás... egyik nőnek pici, lapos melle van, mások hatalmas
tőgyeket cipelnek... Ám még ezek is csak külsőségek. Viszont
akadnak olyanok, akik ruganyosabbak, mint mások, gyorsabban
tudnak futni, mint az átlag vagy távolabbra ugranak... vannak,
akik szédülnek a magasban, vannak, akiknek a magasság meg se
kottyan... egyesek allergiások a rákra és a kagylóra, vagy épp a
mogyoróra, egy falattól felpuffadnak, bedagadhatnak vagy akár
egy méhszúrástól meghalhatnak... mások kilószámra zabálhatjak a mogyorót, és a méhek is csak nagy tömegben tudnak ko­molyan ártani neki. Vagy némelyek nem tudják megemészteni a tejtermékeket, mások igen...
Értem, persze, ezt értem... de hogy is jön ez ide?
Úgy, hogy a vámpírok közt is léteznek ilyen jellegű eltérések.
- Annyira belejött a magyarázatba, hogy ösztönösen hadoná­
szott a húga orra előtt egy olaszos csirkecombbal. - Láthattál fil­
meket olyan vámpírokról, akik meggyulladnak és elhamvadnak,
ha napfény éri őket... Például Bili is a True Bloodban, ha nem
is hamvad el, de alaposan megég, amikor a napfényre megy...
A régebbi legendák is mind erről szólnak: a vámpírok az éj­
szaka teremtményei, nem bírják a napfényt. Csakhogy ez már
a régmúlt... évszázadokkal ezelőtti legendák alapján... és azóta
a vámpírok is egyre jobban alkalmazkodtak a körülményekhez.
Bár vannak, akik még mindig belehalnak, ha napfény éri a tes­
tüket... viszont a jelenkor vámpírjai számára épp csak egy picit
kellemetlen a napsütés... vagy egyáltalán nem. Sőt azok, akik itt
élnek, Kaliforniában, ami ugyebár nem kimondottan az örök ho­
mály és az állandóan felhős égbolt hazája... nem csupán hozzá­
szoktak, de igénylik is a napfényes életet. Ugyanúgy napoznak a
strandon, lebarnul a bőrük... és remekül érzik magukat.
Harriet Jean-Pierre-re, a kék szemű, szőke „szörfös srác"-ra gondolt, hiszen a nővére tipikusan az ő fajtájáról beszélt.
Lorna nem is észlelte ezt a kizökkenést. Fáradhatatlanul foly­tatta:
- Érted? Még mindig sok az olyan vámpír, akik... bár már
nem égnek el a napfénytől... de a mocsaras, gőzölgő, párás ho-
mályban érzik jobban magukat, vagy éppen a kevés napsütéses órákkal bíró helyeken... Alaszkában. Kanada északi részén. Grönlandon. Izlandon.
Harriet bizonytalanul bólogatott.
És vannak olyan vámpírok, akik nem csak vérrel táplálkoz­
nak - próbálta átvenni nővére gondolatmenetét -, de képesek
ételt és italt is megemészteni... ugye?
Például, igen. Mint láthatod. És vannak, akik imádják a fok­
hagymát, más vámpírokat pedig messzire lehet űzni egy tekercs
fokhagymával...
Nyilván a vértisztító hatása miatt...
Ezt poénnak szánta, de Lorna nem nevetett.
Na most, ezek a különbözőségek eleve meghatározóak -
magyarázta -, de nem csak ezeken múlik. Az életkor is számít.
Úgy érted, a vámpírként töltött „életkor"?
Nincs arra pontos mérce, hogy mennyi időbe telik a teljes
átalakulás, miután egy vámpír megajándékoz a vérével. Ezernyi
dologtól függ, példának okáért, a vámpírvér erejétől, az emberi
test és vér ragaszkodásától, a fióka életmódjától, szándékaitól,
akaratától... Egyes fiókák rögtön a „megszületésük" után csakis
vérre vágynak, azzal táplálkoznak, semmi mást nem kívánnak.
Másokban még megmaradtak az emberi ösztönök, próbálnak
kapaszkodni régi önmagukba, és nem hagynak fel az emberi
táplálkozással. Az persze önmagában nem elég, vérre is szüksé­
ge van... ám amellett képes magához venni és részben vagy telje­
sen, emberi módon megemészteni az ételeket. És a végterméket
a hagyományos... vagy néha radikálisabb módon... - Lorna fura képet vágott. - Szóval ki is kell adnia magából. De ezt inkább nem részletezem evés közben.
Hát jó, megmondom őszintén, ez a téma annyira nem na­
gyon érdekel...
Várj! - emelte fel a mutatóujját intőén a nővére. - Van még
egy fontos dolog...
Ó, ugye, nem arról akarsz részletes leírást adni, hogyan
hányják ki az ilyen vámpírok a megemésztett kaját, mint a buli-
miások?!
Csak befejezem a gondolatmenetemet. Az átváltozó emberi
test, még ha a vámpírvér regenerációja képes is gátolni az örege­
dést bizonyos mértékben, azért az évek, évtizedek alatt folyama­
tosan leépül. Egy frissen „született" fióka többnyire elfickándozik
harminc-negyven évig is úgy, hogy külsőleg megmarad örök fiatal­
nak... mármint olyan korúnak, amilyenben megkapta atyjától az
éltető vért... Ekkor még egészen emberszerű, külsőleg, minden
tekintetben. Meleg a teste, esetleg izzad is, eszik-iszik, mint egy
normális halandó... Viszont, ahogy korosodik, a teste is mind job­
ban megváltozik, és egyre jobban elszakad az emberi kinézettől...
- Élőhalottá válik?
Lorna tétovázva bólintott.
- Olyasmivé. Egy idő után... két lábon járó tetemekké vál­
nak... egy eléggé hosszú-hosszú idő után
Harriet kiegészítette:
- Szóval... tetemes idő múltán.
Lorna mindkét adag kaját kivégezte, még a papírdobozt is ki­nyalta, aztán akkorát sóhajtott, mint aki többnapi éhezés után rakta tele a pocakját.
Úgy tűnt, valóban igazán felszabadult a nagy nyomás alól, és most kiélvezi a nyugalmat.
Túl sokáig azonban nem sziesztázhatott. Megcsörrent a mo­bilja.
- Paxton. - Lorna csak beleszólt, utána viszont hosszan hall­
gatta, miket duruzsolnak a fülébe. Derült ábrázata pillanatról
pillanatra komorult. A homlokát ráncolta. A végén pedig csak
annyit mondott: - Értem. Legyen úgy!
Visszatette a mobilt a kosztümje zsebébe, és fürkészőn né­zett a húgára, mintha azt fontolgatná, megossza-e vele, amit hallott.
Mi van?! - nyaggatta Harriet. - Edison kiszabadult?... Sike­
rült megszöknie valahogy?
Nem. Arra esélye sincs.
Vámpír, nem? - vitatkozott Harriet. - Akkor semmi sem
lehetetlen...
De azok is vámpírok, akik őrzik - felelte Lorna. - Fogság­
ban tartják... amíg kell. És semmiképp nem engedik ki aJégnász
előtt.
Akkor mi a baj? Miért komorodtál el ennyire?... Nehogy
azt mondd, hogy azért, mert megfeküdte a gyomrodat a pad­
lizsán!
Georg Drakuciou... - kezdte Lorna lassan -, meghalt.
Mi? Micsoda?!
ni
Kivetette magát annak a kórteremnek az ablakán, az ötödik
emeletről, ahol Miát kómában tartják... Öngyilkos lett. - Cset-
tintett a nyelvével. - Vagy kihajították.
Jóságos ég! - Harriet szíve ismét összeszorult. - Szegény
Nika! Úristen! Anya tudja már?!
Már úton van LA-be - biccentett Lorna. - És Jean-Pierre
azt mondja, hogy úgy tűnik, Drakuciou a Torrance-ben történ­
tek kulcsfigurája.
Mi? - Harriet arra a titokzatos telefonhívásra gondolt, ami
benne is gyanakvást ébresztett. - De hát nem vámpír! Megker-
gült, és sorozatgyilkos lett?
Nem is kimondottan róla van szó, hanem arról a számítógé­
pes játékról, amit évek óta fejleszt...
Igen, a Vérvonal. Vámpíros játék!
Nagyon úgy tűnik, a gyilkosságok ezzel függnek össze. Azok
a lányok... Felicity Cruz, Melanie Krueger és Amelie Richter...
mindhárman dráma tagozatosok voltak, és közreműködtek a já­
ték dialógusaiban. Mint ahogy Jenna Smith is, az a végzős lány.
Igen, ezt tudom... a rendőrség ki is kérdezte Georg Dra-
kuciout erről, de úgy rémlik, hamar tisztázták a gyanú alól, mi­
vel többen is tanúsították, hogy az összes esemény idején velük
volt... dolgozott, a stúdióban. Vagy épp LA-ben, a kórházban
Miánál... Ó, szegény Nika!
És most kiderült, hogy Marge Randallnek is köze volt a stú­
dióhoz és a Vérvonalhoz.
Harriet az emlékezetében keresgélt.
- Ő... kicsoda is?
Az a megcsonkított, „azonosítatlan" tetem, amire a Wilson
Parkban bukkantak - felelte Lorna. - Az ujjlenyomata alapján
megállapították, hogy Marge Randall, harminckét éves nő, akit
három államban köröznek.
Mi? Miért?
Ismert hacker. Szinte biztos, hogy ő juttatta be azt a vírust
a stúdióba, ami tönkrevágta a rendszert, és átírta a legfrissebb
mentéseket.
Jóságos ég! - szörnyülködött Harriet. - Miért tett ilyet?!
A gyilkosságok, a vírus, Mia eltávolítása... és most Georg
Drakuciou kiiktatása egyetlen irányba mutat: Lars Mortensen
és követői késleltetni akarták a Vérvonal elkészültét... vagy talán
végleg megsemmisíteni azt, mielőtt szerte a világon nyilvános­
ságra kerülhetne.
Harriet eltátotta a száját.
Ennyi sok gonoszság... egy játék miatt?
Jean-Pierre szerint a Vérvonal nem „csak egy játék" - hang­
súlyozta ki Lorna -, hanem egy rendkívül veszélyes politikai
bomba.
-Micsoda?! Bombaaa?!
Az idősebb Paxton lány kelletlenül grimaszolt, mintha ismét valami agyas „ügynökpoén"-ra készülne. Vagy mintha nem akar­na válaszolni.
- Géntérkép - köpte oda végül. - A vámpírokról. Vagy mond­
juk úgy: vértérkép. - A fejét csóválta. - És ha tényleg az... sokkal
hatalmasabbat robbanhat, mint az az atom, amit Hirosimára
dobtunk. Persze, csak politikailag...
Ezt nem értem.
Egyszerűsítek. - Lorna felállt, és olyan gesztusokat tett,
mintha távozni készülne. - Gondolj rá úgy, mintha a világ ösz-
szes beépített ügynökének, ipari kémeinek és külföldön műkö­
dő kémszervezetének a személyes adatait valakik felpakolnák az
internetre...
- Most hova akarsz menni?
Lorna az ajtó felé intett.
- Jean-Pierre rögtön itt lesz, bevisz a stúdióba. Meg kell bizo­
nyosodnunk arról, mennyire valós a feltételezés! Látnom kell a
Vérvonalat... minél előbb!
— Akkor ne a stúdióba menj, Lorn! Paulie gépén van belőle egy béta verzió... azzal játszott ma is. És fura volt, mert szerepelt a játékban Mortensen neve... meg az is, hogy Morgul...
Oké. Nézzük!
Hát... de Paulie most épp alszik.
Nem gond. Felébresztjük. - Lorna máris felfelé iramodott a
lépcsőn. - Mindig is imádott. Hogy megörül majd, ha meglát!
Paulie ajtaja előtt meglepetten torpantak meg. Zajt hallottak; elmosódott zenefoszlányokat.
Mégsem alszik?
Nocsak! - Harriet bosszankodva elvigyorodott. - A kis
mocsok! Pedig határozottan megtiltottam neki, hogy tovább
játsszon! De legalább nem kell felébresztenünk. - Cinkosán a
nővérére kacsintott. - Fülhallgató lehet rajta, nem hallja, hogy jövünk... Ijesszünk rá!
Hogy ki ijedt meg jobban, amikor beléptek, nehéz lett volna megmondani. Az ablak tárva-nyitva állt, a betóduló, hűvös leve­gő szinte mellbe vágta őket.
A számítógép bekapcsolva duruzsolt, a monitoron épp ekkor frissült a kép...
...de a fiú nem ült előtte.
A fülhallgató ott hevert a klaviatúrán, törötten, mintha előző­leg leejtették és megtaposták volna. Csak a bal oldali hangszóró­ból hallatszott a halk zene, az is csak alig.
Harriet nagyot nyelt, és az öccsét kereste a tekintetével.
Paulie! - krákogta. - Hol a pokolban...
Ezt nézd! - recsegte Lorna, és természetellenes gyorsaság­
gal a monitorhoz szökkent.
A képernyő közepén ez állt:

JÉGNÁSZ VÁR RÁD!

ONTSD A VÉRED! IMÁDKOZZ LELKEDÉRT!

- Úristen! - Ahogy Harriet megkapaszkodott az asztalban,
hozzáért az egérhez, a képernyőn fakulni kezdett a kép, és egy
cirkalmas menürendszer váltotta fel. A zene azonnal megszűnt.
De csak a fülhallgatóból; valahonnan az utcáról hallották to­vább...
...egyre hangosabban.
- Paulie! - Harriet a nyitott ablakhoz szaladt, és újra az öccse
nevét kiáltotta. - Paulie... Pocok!
Átfutott a fején a gondolat, hogy Paulie talán bebújt a szek­rénybe, mert meghallotta, hogy jönnek és meg akarja viccelni őket... vagy hogy épp a fürdőszobába ment ki...
Azonban a lelke mélyén ezerszázalékosan érezte, hogy ez most nem valami gyermeteg vicc.
Véresen komoly!
A nővére arcán is ezt látta:
Baj van! Nagyon nagy baj!
- Paulie!
Egyre hangosabb lett a zene odalentről.
- A rendőrautóból jön! - sziszegte Lorna. - Megvesztek
ezek?! így felhangosítják... az éjszaka közepén?!
Harriet szeme tágra nyílt.
- Ismerem ezt a számot! - Próbálta együtt dúdolni, énekelni
a beszűrődő hangfoszlányokkal. - Ez a... Have a Nice Fucking
Life! Az Infra Blacktől! - Magyarázni próbálta. - Edison adta
ide azt a lemezt, és... - Felsikoltott: - Úristen! Lorna! Mi van
veled?!
A nővére padlóba gyökerezett lábbal állt a monitor előtt, egész testében reszketett, a mellkasa emelkedett, süllyedt; úgy zihált, akár egy csapzott, árvízből menekülő, fuldokló kutya. Li­hegett, még a szája is habzott.
Meredt szemmel bámulta a képernyőt.
- Loooooorn! Térj már magadhoz!
És ekkor ő is meglátta, mit bámul a nővére ily megigézetten. A számítógépen, teljes képernyőn. Mintha a YouTube-ról töl­tött volna le valami klipet.
Önmagát nézte.
De nem a mostani önmagát, nem a fekete hajú, fekete kosz­tümös ügynöknőt...
...hanem a hosszú, szőke hajú, régi önmagát.
És még valaki volt abban a szobában, ahol a felvétel készült. Egy másik szőke lány. Diane Taylor.
Nem hallatszott semmiféle hang a törött fülhallgatóból, csak Lorna egyre hevesebb zihálása és szuszogása, és az utcáról az az agyrepesztő, démoni zene.
A lányok a klipen nevetgéltek, produkálták magukat, nagyo­kat mosolyogtak, hadonásztak.
Aztán...
A szőke Lorna a klipen megdermedt, mintha csak a monitor előtt álló, fekete hajú Lornát utánozná. Reszketett, vonaglott, elfordult a kamerától.
A klipen kialudt a villany. És amikor ismét kivilágosodott...
Pillanatok alatt megváltozott minden!
A szőke Lorna átváltozott: vérgőzös, villogó szemű ször­nyeteggé. Szájából megnövekedett vámpírfogak kandikáltak elő...
Aztán, akár a támadó tigris, elemi erővel rávetette magát a rettegő, menekülni próbáló Diane-re. A fény hol kialudt, hol felgyulladt, a kép szaggatott volt, akárha stroboszkóp villogna. Nem lehetett igazán látni, hogy mi történik, de a kamerába vér fröcsögött, és egy letépett alkar vágódott...
Harriet csaknem elhányta magát.
A véres háttérben egy tévéképernyőre ismerős név íródott, cirkalmas betűkkel: INFRA BLACK.
- Úristen! Ez nem lehet...
Émelyegve elfordult, és amit látott, még inkább letaglózta.
Lorna, az igazi Lorna, a fekete hajú...
...szintén átváltozott vámpírrá.
A nővére rávicsorgott, kitátotta a száját, és ajkai közül iszo­nyatos torokhangok hörögtek elő.
Odalentről, az utcáról most egy másik ismerős Infra Black szám hallatszott: Can't Leave Without Killing.
Nem távozhatsz gyilkolás nélkül!
Lorna morogva, hörgő hangokat hallatva enyhén előredőlt, mintha rá akarná vetni magát rettegésbe dermedt húgára, ám ehelyett vadul megperdült, és fogadta annak a szörnyetegnek a rohamát, ami sebzett vadkanként rontott be az ajtón.
Gerda volt az, a túlsúlyos bébicsősz - immár ő is átalakulva.
Két vámpír rontott itt egymásnak, Paulie szobájában, hogy megvívja végső csatáját.
Bár Lorna még időben megperdült, és a rárontó némber út­jába ugrott, esélye sem volt. Gerda több mint kétszeres súlyfö-
lényben volt modellalkatú ellenfelével szemben, és szó szerint lehengerlő, elsöprő volt a lendülete, ahogy érkezett. Elsodorta Lornát, döntötte a számítógépet, monitorostól, asztalostól, szé­kestől. Maga alá gyűrte a vékony lányt, és csattogó agyarakkal a torkát kereste, akár egy farkas...
A nagy roham Harrietet is érintette, egy hájas alkar mellka­son találta, és leverte a lábáról. Az alacsony heverőnek csapó­dott, és beverte a fejét a falba. Nagyot koppant, de nem érzett fájdalmat.
Legfeljebb a lelkében.
Már tápászkodott is fel, azt sem tudva, miben kapaszkodik, mi kerül a keze ügyébe...
Kiabálni, sikoltozni szeretett volna, de a mellkasát ért ütéstől bennszorult a levegő, és csak tátogott. Maximum nyöszörgésre futotta.
- loo...ooo...
Legvészesebb rémálmai elevenedtek meg a szeme előtt, ahogy tántorogva próbált közelebb kerülni, hogy megüthesse valamivel a nővérét legyűrő, dagadt vámpírt. De csak nevetségesen köny-nyű, alkalmatlan tárgyak akadtak a kezébe...
- Lorna! Lorn!
A nővére egy pillanatra kiszabadult súlyos ellenfele szorítá­sából, és az ablak felé lódult, ám Gerda elkapta a könyökét, és annál fogva iszonyatos erővel a falhoz csapta. Aztán egy hördü-léssel rázúdult, és a vékony nyakba mélyesztette rettenetes foga­it. Kicsordult a vér, a világos tapétára is fröccsent.
Lornának vége lett!
Harriet megpróbált rárontani a nagydarab némberre, de az úgy legyintette meg egy visszakezes maflással vérszürcsölés köz­ben, hogy még csak hátra sem nézett.
Harriet hanyatt esett, és alaposan beverte a farcsontját, de a nyekkenéstől legalább kiszaladt a szorítás a tüdejéből, és vissza­jött a hangja:
- Lorna! Úristen! Lorn!
A nővére szeme kifordult, csak a fehérje látszott. Már vé­dekezni sem bírt, hagyta, hogy a vérét igyák. Tátott szájából, hegyes szemfogai közül - talán utolsó leheletével - iszonyatos, szörcsögő, sziszegő, sípoló hangokat adott ki:
- Fuss, Harry... fussssssss...
Aztán elernyedt. Rajta már nem lehetett segíteni.Harriet hisztérikusan zokogva, csetlő-botló léptekkel kitá-molygott az ajtón. Rohanni próbált volna, menekülni, de alig bírta el a lába, annyira reszketett.
Ezekkel a lábakkal képtelen lett volna lemenni a lépcsőn, leg­feljebb legurulni és a nyakát törni. De tök mindegy, még csak nem is gondolt erre. Gyermeki ösztönnel a szobája menedékét kereste...
Szinte beesett, és épp be tudta rántani az ajtót, amikor kintről egy súlyos test csapódott neki.
Gerda. A dagadt vámpír!
- Úristen!
Ráfordította a kulcsot, de tudta, hogy ez a gyenge ajtó nem védheti meg. Odatolta gyorsan az éjjeliszekrényét.
Szánalmas próbálkozás...
Minimum két négyajtós szekrény kellene! Meg acélbetétes ajtó!
Gerda ismét nekirontott. A zár recsegett, ahogy a súlyos test nekifeszült.
Harriet az ablak felé támolygott.
Ha ki tudna ugrani... talán nem törné a nyakát...
De akkor is, hova menekülhetne egy vámpír elől?
Épp elérte az ablakot, és a kallantyú után kapott, amikor egyszer­re két dolog történt. Berobbant mögötte az ajtó, és fadarabok, szi­lánkok röpködtek a súlyos női test körül. És iszonyatos csörrenéssel a képébe robbant az ablak, ahogy kívülről egy másik test is érkezett.
Harriet felsikoltott, próbálta az arca elé kapni a kezét, de üvegszilánkok záporoztak az arcába, és egy pillanatra fel sem fogta, mi történik.
Gerda hájas mancsa ráfonódott a jobb felkarjára, és akkorát rántott rajta hátrafelé, hogy csaknem kimozdította a vállcsontját a helyéről.
Ugyanakkor az a valaki, aki az ablakon át érkezett, a dere­kát ragadta meg, felnyalábolta, és azon az úton át távozott vele, amerről érkezett. Kiugrott az ablakon.
Szédítő ugrás volt. Harriet csaknem beleájult.
Gerda mancsából kicsúszott ugyan a felkarja, de annyira nyi-lallt, mintha a nő karmai benne maradtak volna.
Suhogás...
Gerda utánuk ugrott, és olyan éles hangokat hallatott, akár a bagzó macska. Egy igen kövér példány.
Ám a férfi, aki kimentette Harrietet a káoszból, nem állt le verekedni a dagadékkal. Szélvészként suhant vele a sövény felé, úgy lendült át, akár egy gátfutó, és a következő pillanatban elzú­gott Mrs. Simmons háza előtt.
És még tovább... sövényen át, kerítés fölött, ahogy jött...
A dagadt Gerda pedig közvetlenül a nyomukban vágtatott. Szélvészgyors üldözés, de a megmentője még Harriettel az ölében is gyorsabb volt. Egyre nőtt köztük a távolság.
Már vagy a nyolcadik szomszédban jártak... aztán egy újabb sövény...
A lány zokogott, levegő után kapkodott, és nem tudta eldön­teni, próbáljon-e menekülni, vagy hagyja, hogy hurcolják.
Még mindig nem bírta kinézni, hogy ki mentette meg.
- Ed? - hörögte. - Lars?
De ő nem lehet! Őt elkapták. Fogva tartják.Hurcolója kiszökkent vele az utcára. Épp akkor, amikor egy metálszürke Volvo fékezett ott, csikorgó gumikkal.
- Jean-Pppp...
Behajították a hátsó ülésre. A megmentője is beugrott, aztán a sportkocsi már zúgott is tova.
A kövér Gerda csalódottan üvöltött utánuk, de ezt a sebessé­get már nem bírta.
Elmaradt mögöttük, és leállt.
Harriet zokogva, rázkódva emelkedett fel az ülésről, hogy lás­sa, ki mentette meg.
Azt sejtette, hogy a volán mögötti, szőke üstök tulajdonosa Jean-Pierre lehet...
...de felismerte azonnal a másikat is.
Ricardo Sanchez volt az, az „őrangyala".Csak most ismerte fel, hogy visszafelé robognak az utcájukon, az ő házuk irányába. Mintha egy alakot látott volna derengeni a szobája kitört ablakában.
Lorna! - hebegte. - Ott... ott...
Nem ő az - vetette hátra Jean-Pierre fagyosan. - Lorna
meghalt. Neki vége.
És Paul?! Vele mi lett?! És ő...
Megállás nélkül zúgtak el a házuk előtt, az ott posztoló rend­őrautó mellett, amelynek nyitott ablakán még mindig harsogott a dübörgő zene.
De a kocsiban a két egyenruhás már nem hallgatta. Egyikük fejjel előre a műszerpultot támasztotta, mozdulatlanul, a másik derékig kilógott az oldalsó ablakon...
...mintha erővel cibálták volna ki.
A kocsi szélvédőjén mocskos térképként kenődött szét a vér. A felnyitott csomagtartó irányából egy sötét alak szökkent fe­léjük. Szinte repült. Próbált megkapaszkodni a Volvo ajtópere-
mében, de túl nagy volt a sebesség, és Jean-Pierre egy picit ol­dalra rántotta a kormányt.
Igaz, ettől a mozdulattól kissé meghúzták Mr. Johnson kerí­tését és elsodorták a postaládáját, de a támadó vámpír elhibázta őket. Eltűnt a túloldalon, a sötétben.
Harriet úgy vetette hátra magát rémületében, hogy csaknem kizuhant a száguldó kabrióból.
Jóságos ég! - sikoltotta.
Nem - felelte Jean-Pierre megrovóan. - Már mondtam: a
Jóságos csöppet sem ég! De az öcséd égni fog, ha nem maradsz
nyugton!Ez a különös mondat új reményt adott a lánynak, mert azt jelentette, hogy az öccse még él.
- Mi van Paulie-val? - követelte. - Hova vitték?! Kik rabol­
ták el?!
Jean-Pierre válaszra se méltatta. Már a széles Hawthorne Boulevard-on robogtak, és itt, ezen a fényárban úszó részen az elmúlt percek eseményei csupán egy képtelen rémálomnak tűntek.
Ám Harriet még mindig reszketett, rázta a visszafojtott zoko­gás, és nem bírt magához térni.
Ricardo félszegen fordult hátra, és barátian megfogta a ke­zét.
- Paul él - mondta megnyugtatóan. - Ne sírj!
Ne sírjak?! - háborgott a lány. - Lorna meghalt! Ki tudja,
mi lesz az öcsémmel, a házunkat vámpírok dúlták fel... és még
ne is sírjak?!
Az öcsédet még megmentheted...
Hogyan? Azt se tudom, hol van?
Dehogynem.
Harriet a könnyeit törölgette.
A Jégn... a Jégn...
Ott. És már csakis te segíthetsz rajta. Te hozhatod ki on­
nan?
Éééén?! - Teljesen elképedt ezen. - Hogyan?
- Ha átveszed a helyét.
-Micsoda?!
Jean-Pierre kurtán felnevetett, és ő adta meg a választ:
- Egyszerű csere. A te véred értékesebb, kislány... veled job­
ban járnak. - Felvetette a fejét, és hagyta, hogy a szél lobogtassa
szőke fürtjeit. - De van egy fontos szabály: önként kell megten­
ned.
Hamarosan kiértek a városból, és a 405-ös úton vágtattak tovább, de nem mentek messzire. Egy kamionpihenőnél Jean-Pierre fékezett, és egy magányosan várakozó, sötét furgon mel­lé siklottak. Harriet meg sem lepődött, hogy az eléjük sétáló, latin fiatalemberben Ricardo legjobb cimboráját, Gomest is­merte fel.

Vajon ő is vámpír? Mi más lenne?
- Nos, kislány? - kérdezte Harriettől Jean-Pierre, amikor kur­
ta pacsikkal üdvözölték Gomest. - Kell egy fuvar? Jössz velünk
aJégnászral
Harriet összeszorította a száját. Aztán mégis kinyitotta.
Ha belemegyek... Paulie-t tényleg elengedik?
Arra mérget vehetsz.
És velem... velem akkor mi lesz? - szipogta. - Kiszívják a
vérem? Szét fognak tépni? Megerőszakol egy falka vámpír... vagy
ilyesmi?
Jean-Pierre fontolgatta ezt.
- Nem, nem hiszem - mondta aztán komoly képpel. - Ez túl
egyszerű lenne. Ennyire olcsón biztosan nem úszód meg...
Gomes durván felröhögött, Ricardo pedig komoran lehajtot­ta a fejét.
Harriet megmakacsolta magát. Gyűlölte, ha szórakoznak vele, ha röhögnek rajta.
- Rendben - motyogta csüggedten. - Vállalom a cserét. En­
gem... Paulie-ért. Vigyetek el oda... bármi szörnyűség is vár
rám...
Ám amikor kinyitották előtte a sötét furgon ajtaját, egy pilla­natra megingott a fene nagy elszántsága. Mert odabenn, a kocsi belsejében Edison Khallent pillantotta meg...
...masszív üvegkoporsóban, jégbe fagyasztva, halálos der­medtségben, nyitott, lélektelen szemekkel, fájdalomtól utolsó görcsbe rándult arccal.
- Még van esély, Harry! - súgta a fülébe Ricardo, miközben betuszkolta, és odabilincselte őt a koporsó mellé. - A Morgul-nak van szava. Kiállhat érted.