Ötvenegyedik fejezet
Sam
NEM VOLT MÉG ILYEN HOSSZÚ ÉJSZAKA: Cole és én a büfében,
végigmegyünk minden részleten, amit a farkasokról tudunk, míg Cole
agya nem lesz tele vele, és el nem küldi Isabelt meg engem, hogy
egyedül ülhessen az asztalnál, a tenyerébe támasztott fejjel és egy darab
papírral. Elképesztőnek tűnt számomra, hogy minden, amit akartam,
minden, amit valaha akartam, Cole St. Clair vállain nyugodott egy
műanyag asztalnál egy összefirkált szalvétával, de mi másom maradt?
Megszöktem a kórházi büféből, hogy leüljek a szobája elé, háttal a
falnak, tenyerembe temetett arccal. Akaratom ellenére megjegyeztem
mindent azokról a falakról, arról a helyről, arról az éjszakáról.
Nem reménykedhettem abban, hogy beengednek, hogy láthassam őt.
Hát csak azért imádkoztam, hogy ne jöjjenek ki, hogy megmondják,
elment. Imádkoztam, hogy ne nyíljon ki az ajtó. Csak maradj életben!
Ötvenkettedik fejezet
Sam
ISABEL JÖTT, ÉS KIVONSZOLT A REGGELI NYÜZSGÉSBŐL egy üres
lépcsőházba, ahol Cole várt rám. Tele volt nyugtalan energiával, két
ökölbe szorított kezét összeütögette egymás fölött.
– Oké, nem ígérhetek semmit – mondta. – Csak találgatok. De van
egy... elméletem. Az a helyzet, hogy ha igazam van is, nem tudom jól
bebizonyítani. Csak rosszul, tényleg. – Amikor nem szóltam semmit,
folytatta: – Mi a közös dolog Grace-ben és abban a farkasban? – Várt,
gondoltam válaszolnom kell.
– A szag.
Isabel megszólalt:
– Én is ezt gondoltam. Bár elég nyilvánvaló, mivel Cole már
rámutatott.
– Az átváltozás – mondta Cole. – Sem a farkas, sem Grace nem
változott át... mennyi is... egy évtizede, vagy még több? Ez a
varázslatos szám, amennyi idő után meghalnak a nem változó farkasok,
igaz? Tudom, hogy azt mondtad, ez a farkas természetes élethossza, de
én ezt nem hiszem. Szerintem minden farkas, aki átváltozás nélkül halt
meg, úgy pusztult el, mint az a farkas... valamitől. Nem az öregségtől.
És szerintem ez öli meg Grace-t is.
– A farkast, aki sosem volt – mondtam, hirtelen felidézve, amit az
éjjel mondott.
– Pontosan – mondta Cole. – Szerintem azért halnak meg, mert nem
változnak már át. Nem hiszem, hogy az átváltozás az átok. Szerintem
bármi is mondja a testünknek, hogy változzon át, az a rosszfiú.
Hunyorogtam.
– Ez nem ugyanaz. Ha az átváltozás a betegség, az egy dolog. Ha a
betegség miatt változol át, az egy teljesen más történet. Szóval ez az
elméletem, és ez csak összehordott tudomány, nem is kell mondjam.
Tudomány mikroszkóp, vérvétel vagy valóság nélkül. Mindegy, Grace-t
megharapták. Amikor megharapták, a farkasméreg, nem lévén jobb szó
erre, bejutott a szervezetébe. Akármi van ebben a farkasnyálban, az igen
rossz az embernek. Mondjuk azt, hogy az átváltozás a jófiú, és valami a
farkas nyálában védekező reakcióra készteti a testet – átváltozásra, hogy
megszabaduljon a méregtől. Minden alkalommal, amikor átváltozol,
sarokba szorítod a mérget. És valami miatt ezek az átváltozások az
időjáráshoz kötődnek. Hacsak, persze...
– Nem szünteted meg az átváltozást – fejezte be Isabel.
-Ja. – Cole a lépcsők alja felé nézett, Grace emelete irányába. – Ha
valahogy elpusztítod a tested azon képességét, hogy katalizátorként
használja a hideget és a meleget, úgy tűnik, meggyógyultál, de nem.
Csak... elgennyesedsz.
Fáradt voltam, és nem egy tudományos típus. Cole azt is mondhatta
volna, hogy a farkasméregtől tojást rakok, és ezen a ponton annak is
láttam volna értelmét.
– Oké. Szóval ez jónak hangzik, még ha kevés is. Mi a
végeredmény? Mit javasolsz?
– Azt hiszem, át kell változnia.
Túl sokáig tartott, mire felfogtam, mit mondott.
– Farkassá?
Cole vállat vont.
– Ha igazam van.
– Igazad van?
– Nem tudom.
Behunytam a szemem. Anélkül, hogy kinyitottam volna,
megkérdeztem:
– És gondolom, van egy elméleted arra is, hogyan változzon át.
Ó, istenem, Grace! Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondtam.
– A legegyszerűbb a legnagyszerűbb – felelte Cole.
Hirtelen megjelent előttem Grace barna szeme, ahogy egy farkas
arcából néz rám. Átöleltem magam.
– Újra meg kell harapni.
A szemem kipattant, és Cole-ra meredtem.
– Megharapni.
Cole fintorgott.
– Ez egy gondolkodáson alapuló tipp. Valami összekeveredett az
átváltozási parancssorban, és ha újrageneráljuk az eredeti katalizátort,
talán újra elindul a folyamat. Csak ezúttal nem egy kocsiban főzzük
meg.
Mindenem lázadt a gondolat ellen. Hogy elveszítem Grace-t,
elveszítem azt, ami Grace-szé teszi őt. Hogy megtámadjuk, miközben
haldoklik. Hogy meghozzak egy ilyen döntést, sebtében, mert idő nincs
rá.
– De hetekig vagy hónapokig tart, mire átváltozol, miután
megharaptak.
– Szerintem az tart ennyi ideig, hogy a méreg kezdetben hasson –
mondta Cole. – De ő már nyilvánvalóan elért odáig. Ha igazam van,
azonnal át fog változni.
Összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, és elfordultam Cole-tól meg
Isabeltől. Bámultam a halványkék betonfalat.
– És ha nincs igazad?
– Farkasnyálat kap egy nyílt sebbe... – Cole hallgatott egy sort, aztán
hozzátette: – Ettől valószínűleg azonnal elvérzik, mivel úgy néz ki,
hogy a méreg elpusztítja a vér alvadási képességét.
Hagytak járkálni fel-alá pár hosszú pillanatig, aztán Isabel halkan
megtörte a csendet:
– Ha igazad van, Sam is meg fog halni.
– Igen – felelte Cole olyan egyszerűen, hogy tudtam, már
gondolkozott ezen. – Ha igazam van, amikor Sam tíz vagy tizenhárom
éven már túl lesz, az ő gyógyulása sem gyógyulás lesz.
Hihettem egy olyan elméletben, amelyet egy kórházi büfében,
langyos kávé és gyűrött szalvéta felett agyaltak ki?
Másom nem is volt.
Megfordultam végül, és Isabelre néztem. Elkenődött szemfesték,
kócos haj, bizonytalanul felhúzott váll – egészen más lány volt most,
aki próbálta felvenni Isabel álarcát.
– Hogy jutunk be a szobába? – kérdeztem.
Ötvenharmadik fejezet
Isabel
RÁM ESETT A VÁLASZTÁS, hogy kivigyem Grace szüleit a szobából.
Samet utálták, így ő kiesett. Cole erejére máshol volt szükség, így ő is
kiesett. Ahogy Grace szobája felé tartottam, rájöttem, hogy arra
számítunk, hogy Cole megoldása nem fog működni. Mert ha mégis,
mindannyian nagy bajba kerülünk.
Megvártam, amíg a nővér kilép Grace szobájából, aztán résnyire
nyitottam az ajtót. Szerencsém volt, csak az anyukája ült az ágya
mellett. Grace helyett az ablakot bámulta. Próbáltam nem nézni Gracere,
aki némán és fehéren feküdt, a feje ernyedten oldalra billent.
– Mrs. Brisbane? – szólítottam meg a legjobb iskoláslány-hangomon.
Felnézett, és észrevettem, Grace miatt elégedetten, hogy a szeme
vörös.
– Isabel?
– Azonnal jöttem, ahogy meghallottam. Lehetne... Beszélhetnénk
valamiről?
Egy pillanatig csak meredt rám, aztán úgy tűnt, felfogta, amit
kérdeztem.
– Természetesen.
Az ajtóban tétováztam. Add el, Isabel!
– Öhm. Ne Grace közelében. Tudja, ahol... – mutattam a fülemre.
– Ó – mondta az anyja. – Jól van. – Valószínűleg kíváncsi volt, mit
akarok mondani. Hogy őszinte legyek, én is. A tenyerem ragacsos volt
az idegességtől.
Megpaskolta Grace lábát, és felállt. Amikor kilépett a folyosóra, a
tenyeremmel eltakarva a másik kezemet Samre böktem, aki, ahogy
tanácsoltuk neki, pár méternyire állt az ajtó másik oldalán. Úgy festett,
mint aki mindjárt hányni fog, és én is úgy éreztem magam.
– Az ő közelében sem – suttogtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy azt
mondtam, Sam nem alkalmas a megtévesztésre. Miközben a gyomrom
összeszorult, és azt tervezgettem, mit fogok meggyónni Grace anyjának,
arra gondoltam, hogy a karma borzasztó dolog.
Cole
Mihelyt Isabel kivitte Mrs. Brisbane-t – Csak ő volt odabent? Csak
egyféleképpen tudhattam meg -, rajtam volt a sor. Miközben Sam
odakint figyelt, hogy ne jöjjön be egy nővér sem, besurrantam a
szobába. Vértől, rothadástól és félelemtől bűzlött. A farkasösztönöm
felhorgadt bennem, azt suttogta, húzzak kifelé.
Figyelmen kívül hagytam, és egyenesen Grace-hez léptem. Mintha
különböző részekből rakták volna össze, amit mind betettek az ágyba,
és esetlen szögekben elrendeztek volna. Tudtam, hogy nincs sok időm.
Meglepődtem, hogy nyitva volt a szeme, amikor az arca mellé
térdeltem, bár a szemhéja elnehezült.
– Cole – szólalt meg. Egy álmos kislány elnyújtott, halk hangja volt,
olyané, aki egyszerűen nem bír már tovább ébren maradni. – Hol van
Sam?
– Itt van – hazudtam. – Ne próbálj odanézni!
– Meghalok, ugye? – suttogta.
– Ne félj! – mondtam, de nem azért, amit mondott. Kihúzgáltam a
kocsi fiókjait az ágya mellett, amíg meg nem találtam, amit kerestem:
egy sor csillogó, éles dolgot. Kiválasztottam azt, ami ésszerűnek tűnt, és
megfogtam Grace kezét.
– Mit csinálsz? – Bár túl messze járt már ahhoz, hogy érdekelje.
– Farkassá változtatlak – mondtam. Nem moccant, még csak
kíváncsinak sem tűnt. Levegőt vettem, feszesre húztam a bőrét, és egy
kis vágást ejtettem a kezén. Erre sem mozdult meg. A seb pokoli módon
vérzett.
– Sajnálom, ez gusztustalan lesz. De sajna én vagyok az egyetlen, aki
meg tudja csinálni – suttogtam.
Grace szeme kinyílt egy kicsit, miközben összegyűjtöttem a
nyálamat. Nem is tudtam, hogy mennyire kell újrafertőződnie. Beck
tudományos szintre emelte a dolgot, mindent kigondolt. Volt egy kis
fecskendője a hűtőben.
– Higgy nekem, ez kisebb sebbel jár – ezt mondta.
Kiszáradt a szám, amikor arra gondoltam, Isabel elveszti a fogást
Grace anyján. A vér úgy lüktetett a sebből, mintha ütőeret vágtam volna
át.
Grace szemei lecsukódtak, de láttam, hogy küzd, hogy nyitva tartsa
őket. A keze alatt vértócsa gyűlt. Ha tévedtem, megölöm.
Sam
Cole az ajtóhoz lépett, megérintette a könyökömet, és behúzott a
szobába. Bezárta az ajtót, és elétolta a műtöskocsit, mintha az
megállíthatna bármit.
– Itt az igazság pillanata – mondta, és bizonytalan volt a hangja. –
Ha nem működik, meghal, de addig légy vele! Ha működik... akkor
gyorsan ki kell juttatnunk őt innen. Most. Szeretném, ha erős lennél,
mert...
Megkerültem őt, és elhalványult a látásom. Láttam már ennyi vért
egyszerre, amikor a farkasok öltek, és az olyan sok vér volt, hogy több
méteres körzetben bíborra festette a havat. És láttam már Grace vérét is,
évekkel ezelőtt, amikor még csak farkas voltam, ő meg csak egy
kislány, és haldoklott. De nem igazán készültem fel arra, hogy újra
lássam.
– Grace – mondtam, de még csak suttogás sem volt a szó, csupán a
számmal formáltam. Ott voltam mellette, de ezer kilométerre tőle.
Reszketett és köhögött, a keze a kórházi ágy rácsát markolta.
A szoba túloldalán Cole az ajtóra meredt. Valaki rázta a kilincset.
– Az ablakot – szólt.
Bámultam.
– Nem hal meg – mondta Cole, és tágra meredt a szeme. – Át fog
változni.
Visszanéztem az ágyon fekvő lányra, és ő rám nézett.
– Sam – mondta. Rángatózott, a vállai összegörnyedtek. Nem tudtam
nézni. Grace az átváltozás agóniájában. Grace farkassá változik. Grace,
ahogy Beck és Ulrik meg minden farkas őelőtte, eltűnik az erdőben.
Elveszítettem.
Cole az ablakhoz rohant, és a kilincset rángatta.
– Bocsi, ablak – mondta, és kirúgta az ablaktáblát. Én csak álltam
ott. – Sam! Azt akarod, hogy így találják itt? – Hozzám sietett, és ketten
kiemeltük Grace-t az ágyból.
Hallottam, hogy zörög az ajtó, a túloldalán emberek kiáltoztak.
Másfél méter magasan volt az ablak. Ragyogóan napfényes, tiszta
reggel volt, tökéletesen hétköznapi, eltekintve attól, hogy nem volt az.
Cole ugrott először, káromkodott, amikor az alacsony bokrok közé
érkezett, miközben én Grace-szel egyensúlyoztam az ablakpárkányon.
Minden pillanattal egyre kevésbé volt Grace a karjaimban, és amikor
Cole letette a földre az ablak alatt, a fűre öklendezett.
– Grace – szóltam hozzá. Forgott velem a világ a csuklómra kenődött
vérétől. – Hallasz engem?
Bólintott, aztán térdre esett. Mellé térdeltem. A szeme hatalmasra
nyílt, és rettegett, a szívem pedig meghasadt.
– Meg foglak találni – mondtam. – ígérem, megtalállak. Ne felejts el!
Ne... ne veszítsd el önmagad!
Grace a kezem után kapott, de elvétette, helyette a talajra
támaszkodott, hogy ne essen el.
Aztán felkiáltott, és a lány, akit ismertem, eltűnt, csak egy barna
szemű farkas maradt.
Nem tudtam felállni. Térdeltem, kifosztva, a sötétszürke farkas pedig
lassan elhátrált tőlünk. Az ember formánk elől. Nem hiszem, hogy
tudtam levegőt venni.
Grace.
– Sam – szólt Cole -, elküldhetlek utána. Te is újrakezdheted.
Egy pillanatra láttam magam előtt. Láttam, ahogy reszketve farkassá
változom, láttam a tavaszokat, amikor elrejtőzöm a szellők elől,
hallottam a hangot, amit akkor adtam, amikor elvesztettem magamat.
Eszembe jutott a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy ez az utolsó évem,
és életem hátralevő részében másnak a testében leszek foglyul ejtve.
Eszembe jutott, ahogy az utca közepén álltam a Ferde Polc előtt,
eltelve a bizonyossággal. Arra is emlékszem, hogy hallottam a
farkasüvöltést a ház mögött, és mennyire örültem, hogy ember vagyok.
Nem megy. Grace-nek megkell értenie. Nem megy.
– Cole – mondtam – menj innen! Ne legyen több okuk, hogy
megnézzék az arcodat. Kérlek...
Cole fejezte be a mondatot helyettem. – Elviszem az erdőbe, Sam.
Lassan talpra álltam, visszamentem az intenzív osztályra, a
csendesen szétnyíló üvegajtón át. A barátnőm vére volt rajtam, és
életemben először tökéletesen hazudtam.
– Próbáltam visszatartani.
Ötvennegyedik fejezet
Sam
HÁT EZ A VÉGE: mindenképpen elveszítettem volna őt.
Ha Cole nem fertőzte volna meg újra, a kórházi ágyban veszítem el.
Most, hogy Cole farkasmérge az ereiben lüktet, az erdőben tűnik el,
mint minden, amit szeretek.
Itt vagyok hát, és figyelnek – a szülei, gyanakvó pillantással, mivel
nem tudják bebizonyítani, hogy elraboltam Grace-t, de mindenesetre ezt
hiszik. És én is figyelek – mert Tom Culpeper keserűsége egyre
tapinthatóbb ebben az aprócska városban, és Grace testét nem fogom
eltemetni. És várok – a nyár hőségére és gyümölcseire, várom, hogy ki
lép ki a fák közül hozzám. Várok az én édes, nyári lányomra.
Valahol a sors nevet az Óperencián túli birodalmában, mert most én
vagyok az ember, és Grace az, akit elveszítek újra meg újra, immer
wieder, mindig ugyanúgy, minden télen, minden évben egyre többet
veszítek el őbelőle, míg csak meg nem találom a gyógymódot. Ezúttal
valódi gyógymódot, nem csak valami trükköt.
Persze nem csak az ő gyógymódját. Tizenöt év múlva a saját
gyógyulásomat és Cole gyógyulását és Olivia gyógyulását. És Beckét –
az ő elméje még mindig egy farkas testében szunnyad?
Figyelni fogom Grace-t, ahogy mindig is tettem, ő pedig figyelni fog
engem, egy farkas arcából kitekintő barna szemekkel.
Ez egy fiú története, aki valaha farkas volt, és egy lányé, aki azzá
vált.
Nem hagyom, hogy ez legyen a búcsúm. Ezer papírdaruvá
hajtogattam kettőnk emlékeit, és kívántam valamit.
Megtalálom a gyógymódot. Aztán megtalálom Grace-t.
