2012. november 15., csütörtök

Linger-várunk 51-54.fejezet

Ötvenegyedik fejezet
Sam

NEM VOLT MÉG ILYEN HOSSZÚ ÉJSZAKA: Cole és én a büfében,
végigmegyünk minden részleten, amit a farkasokról tudunk, míg Cole
agya nem lesz tele vele, és el nem küldi Isabelt meg engem, hogy
egyedül ülhessen az asztalnál, a tenyerébe támasztott fejjel és egy darab
papírral. Elképesztőnek tűnt számomra, hogy minden, amit akartam,
minden, amit valaha akartam, Cole St. Clair vállain nyugodott egy
műanyag asztalnál egy összefirkált szalvétával, de mi másom maradt?
Megszöktem a kórházi büféből, hogy leüljek a szobája elé, háttal a
falnak, tenyerembe temetett arccal. Akaratom ellenére megjegyeztem
mindent azokról a falakról, arról a helyről, arról az éjszakáról.
Nem reménykedhettem abban, hogy beengednek, hogy láthassam őt.
Hát csak azért imádkoztam, hogy ne jöjjenek ki, hogy megmondják,
elment. Imádkoztam, hogy ne nyíljon ki az ajtó. Csak maradj életben!

Ötvenkettedik fejezet
Sam

ISABEL JÖTT, ÉS KIVONSZOLT A REGGELI NYÜZSGÉSBŐL egy üres
lépcsőházba, ahol Cole várt rám. Tele volt nyugtalan energiával, két
ökölbe szorított kezét összeütögette egymás fölött.
– Oké, nem ígérhetek semmit – mondta. – Csak találgatok. De van
egy... elméletem. Az a helyzet, hogy ha igazam van is, nem tudom jól
bebizonyítani. Csak rosszul, tényleg. – Amikor nem szóltam semmit,
folytatta: – Mi a közös dolog Grace-ben és abban a farkasban? – Várt,
gondoltam válaszolnom kell.
– A szag.
Isabel megszólalt:
– Én is ezt gondoltam. Bár elég nyilvánvaló, mivel Cole már
rámutatott.
– Az átváltozás – mondta Cole. – Sem a farkas, sem Grace nem
változott át... mennyi is... egy évtizede, vagy még több? Ez a
varázslatos szám, amennyi idő után meghalnak a nem változó farkasok,
igaz? Tudom, hogy azt mondtad, ez a farkas természetes élethossza, de
én ezt nem hiszem. Szerintem minden farkas, aki átváltozás nélkül halt
meg, úgy pusztult el, mint az a farkas... valamitől. Nem az öregségtől.
És szerintem ez öli meg Grace-t is.
– A farkast, aki sosem volt – mondtam, hirtelen felidézve, amit az
éjjel mondott.
– Pontosan – mondta Cole. – Szerintem azért halnak meg, mert nem
változnak már át. Nem hiszem, hogy az átváltozás az átok. Szerintem
bármi is mondja a testünknek, hogy változzon át, az a rosszfiú.
Hunyorogtam.
– Ez nem ugyanaz. Ha az átváltozás a betegség, az egy dolog. Ha a
betegség miatt változol át, az egy teljesen más történet. Szóval ez az
elméletem, és ez csak összehordott tudomány, nem is kell mondjam.
Tudomány mikroszkóp, vérvétel vagy valóság nélkül. Mindegy, Grace-t
megharapták. Amikor megharapták, a farkasméreg, nem lévén jobb szó
erre, bejutott a szervezetébe. Akármi van ebben a farkasnyálban, az igen
rossz az embernek. Mondjuk azt, hogy az átváltozás a jófiú, és valami a
farkas nyálában védekező reakcióra készteti a testet – átváltozásra, hogy
megszabaduljon a méregtől. Minden alkalommal, amikor átváltozol,
sarokba szorítod a mérget. És valami miatt ezek az átváltozások az
időjáráshoz kötődnek. Hacsak, persze...
– Nem szünteted meg az átváltozást – fejezte be Isabel.
-Ja. – Cole a lépcsők alja felé nézett, Grace emelete irányába. – Ha
valahogy elpusztítod a tested azon képességét, hogy katalizátorként
használja a hideget és a meleget, úgy tűnik, meggyógyultál, de nem.
Csak... elgennyesedsz.
Fáradt voltam, és nem egy tudományos típus. Cole azt is mondhatta
volna, hogy a farkasméregtől tojást rakok, és ezen a ponton annak is
láttam volna értelmét.
– Oké. Szóval ez jónak hangzik, még ha kevés is. Mi a
végeredmény? Mit javasolsz?
– Azt hiszem, át kell változnia.
Túl sokáig tartott, mire felfogtam, mit mondott.
– Farkassá?
Cole vállat vont.
– Ha igazam van.
– Igazad van?
– Nem tudom.
Behunytam a szemem. Anélkül, hogy kinyitottam volna,
megkérdeztem:
– És gondolom, van egy elméleted arra is, hogyan változzon át.
Ó, istenem, Grace! Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondtam.
– A legegyszerűbb a legnagyszerűbb – felelte Cole.
Hirtelen megjelent előttem Grace barna szeme, ahogy egy farkas
arcából néz rám. Átöleltem magam.
– Újra meg kell harapni.
A szemem kipattant, és Cole-ra meredtem.
– Megharapni.
Cole fintorgott.
– Ez egy gondolkodáson alapuló tipp. Valami összekeveredett az
átváltozási parancssorban, és ha újrageneráljuk az eredeti katalizátort,
talán újra elindul a folyamat. Csak ezúttal nem egy kocsiban főzzük
meg.
Mindenem lázadt a gondolat ellen. Hogy elveszítem Grace-t,
elveszítem azt, ami Grace-szé teszi őt. Hogy megtámadjuk, miközben
haldoklik. Hogy meghozzak egy ilyen döntést, sebtében, mert idő nincs
rá.
– De hetekig vagy hónapokig tart, mire átváltozol, miután
megharaptak.
– Szerintem az tart ennyi ideig, hogy a méreg kezdetben hasson –
mondta Cole. – De ő már nyilvánvalóan elért odáig. Ha igazam van,
azonnal át fog változni.
Összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, és elfordultam Cole-tól meg
Isabeltől. Bámultam a halványkék betonfalat.
– És ha nincs igazad?
– Farkasnyálat kap egy nyílt sebbe... – Cole hallgatott egy sort, aztán
hozzátette: – Ettől valószínűleg azonnal elvérzik, mivel úgy néz ki,
hogy a méreg elpusztítja a vér alvadási képességét.
Hagytak járkálni fel-alá pár hosszú pillanatig, aztán Isabel halkan
megtörte a csendet:
– Ha igazad van, Sam is meg fog halni.
– Igen – felelte Cole olyan egyszerűen, hogy tudtam, már
gondolkozott ezen. – Ha igazam van, amikor Sam tíz vagy tizenhárom
éven már túl lesz, az ő gyógyulása sem gyógyulás lesz.
Hihettem egy olyan elméletben, amelyet egy kórházi büfében,
langyos kávé és gyűrött szalvéta felett agyaltak ki?
Másom nem is volt.
Megfordultam végül, és Isabelre néztem. Elkenődött szemfesték,
kócos haj, bizonytalanul felhúzott váll – egészen más lány volt most,
aki próbálta felvenni Isabel álarcát.
        Hogy jutunk be a szobába? – kérdeztem.


Ötvenharmadik fejezet
Isabel

RÁM ESETT A VÁLASZTÁS, hogy kivigyem Grace szüleit a szobából.
Samet utálták, így ő kiesett. Cole erejére máshol volt szükség, így ő is
kiesett. Ahogy Grace szobája felé tartottam, rájöttem, hogy arra
számítunk, hogy Cole megoldása nem fog működni. Mert ha mégis,
mindannyian nagy bajba kerülünk.
Megvártam, amíg a nővér kilép Grace szobájából, aztán résnyire
nyitottam az ajtót. Szerencsém volt, csak az anyukája ült az ágya
mellett. Grace helyett az ablakot bámulta. Próbáltam nem nézni Gracere,
aki némán és fehéren feküdt, a feje ernyedten oldalra billent.
– Mrs. Brisbane? – szólítottam meg a legjobb iskoláslány-hangomon.
Felnézett, és észrevettem, Grace miatt elégedetten, hogy a szeme
vörös.
– Isabel?
– Azonnal jöttem, ahogy meghallottam. Lehetne... Beszélhetnénk
valamiről?
Egy pillanatig csak meredt rám, aztán úgy tűnt, felfogta, amit
kérdeztem.
– Természetesen.
Az ajtóban tétováztam. Add el, Isabel!
Öhm. Ne Grace közelében. Tudja, ahol... – mutattam a fülemre.
– Ó – mondta az anyja. – Jól van. – Valószínűleg kíváncsi volt, mit
akarok mondani. Hogy őszinte legyek, én is. A tenyerem ragacsos volt
az idegességtől.
Megpaskolta Grace lábát, és felállt. Amikor kilépett a folyosóra, a
tenyeremmel eltakarva a másik kezemet Samre böktem, aki, ahogy
tanácsoltuk neki, pár méternyire állt az ajtó másik oldalán. Úgy festett,
mint aki mindjárt hányni fog, és én is úgy éreztem magam.
– Az ő közelében sem – suttogtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy azt
mondtam, Sam nem alkalmas a megtévesztésre. Miközben a gyomrom
összeszorult, és azt tervezgettem, mit fogok meggyónni Grace anyjának,
arra gondoltam, hogy a karma borzasztó dolog.

Cole

Mihelyt Isabel kivitte Mrs. Brisbane-t – Csak ő volt odabent? Csak
egyféleképpen tudhattam meg -, rajtam volt a sor. Miközben Sam
odakint figyelt, hogy ne jöjjön be egy nővér sem, besurrantam a
szobába. Vértől, rothadástól és félelemtől bűzlött. A farkasösztönöm
felhorgadt bennem, azt suttogta, húzzak kifelé.
Figyelmen kívül hagytam, és egyenesen Grace-hez léptem. Mintha
különböző részekből rakták volna össze, amit mind betettek az ágyba,
és esetlen szögekben elrendeztek volna. Tudtam, hogy nincs sok időm.
Meglepődtem, hogy nyitva volt a szeme, amikor az arca mellé
térdeltem, bár a szemhéja elnehezült.
– Cole – szólalt meg. Egy álmos kislány elnyújtott, halk hangja volt,
olyané, aki egyszerűen nem bír már tovább ébren maradni. – Hol van
Sam?
– Itt van – hazudtam. – Ne próbálj odanézni!
– Meghalok, ugye? – suttogta.
– Ne félj! – mondtam, de nem azért, amit mondott. Kihúzgáltam a
kocsi fiókjait az ágya mellett, amíg meg nem találtam, amit kerestem:
egy sor csillogó, éles dolgot. Kiválasztottam azt, ami ésszerűnek tűnt, és
megfogtam Grace kezét.
– Mit csinálsz? – Bár túl messze járt már ahhoz, hogy érdekelje.
– Farkassá változtatlak – mondtam. Nem moccant, még csak
kíváncsinak sem tűnt. Levegőt vettem, feszesre húztam a bőrét, és egy
kis vágást ejtettem a kezén. Erre sem mozdult meg. A seb pokoli módon
vérzett.
– Sajnálom, ez gusztustalan lesz. De sajna én vagyok az egyetlen, aki
meg tudja csinálni – suttogtam.
Grace szeme kinyílt egy kicsit, miközben összegyűjtöttem a
nyálamat. Nem is tudtam, hogy mennyire kell újrafertőződnie. Beck
tudományos szintre emelte a dolgot, mindent kigondolt. Volt egy kis
fecskendője a hűtőben.
– Higgy nekem, ez kisebb sebbel jár – ezt mondta.
Kiszáradt a szám, amikor arra gondoltam, Isabel elveszti a fogást
Grace anyján. A vér úgy lüktetett a sebből, mintha ütőeret vágtam volna
át.
Grace szemei lecsukódtak, de láttam, hogy küzd, hogy nyitva tartsa
őket. A keze alatt vértócsa gyűlt. Ha tévedtem, megölöm.

Sam

Cole az ajtóhoz lépett, megérintette a könyökömet, és behúzott a
szobába. Bezárta az ajtót, és elétolta a műtöskocsit, mintha az
megállíthatna bármit.
– Itt az igazság pillanata – mondta, és bizonytalan volt a hangja. –
Ha nem működik, meghal, de addig légy vele! Ha működik... akkor
gyorsan ki kell juttatnunk őt innen. Most. Szeretném, ha erős lennél,
mert...
Megkerültem őt, és elhalványult a látásom. Láttam már ennyi vért
egyszerre, amikor a farkasok öltek, és az olyan sok vér volt, hogy több
méteres körzetben bíborra festette a havat. És láttam már Grace vérét is,
évekkel ezelőtt, amikor még csak farkas voltam, ő meg csak egy
kislány, és haldoklott. De nem igazán készültem fel arra, hogy újra
lássam.
Grace mondtam, de még csak suttogás sem volt a szó, csupán a
számmal formáltam. Ott voltam mellette, de ezer kilométerre tőle.
Reszketett és köhögött, a keze a kórházi ágy rácsát markolta.
A szoba túloldalán Cole az ajtóra meredt. Valaki rázta a kilincset.
– Az ablakot – szólt.
Bámultam.
– Nem hal meg – mondta Cole, és tágra meredt a szeme. – Át fog
változni.
Visszanéztem az ágyon fekvő lányra, és ő rám nézett.
– Sam – mondta. Rángatózott, a vállai összegörnyedtek. Nem tudtam
nézni. Grace az átváltozás agóniájában. Grace farkassá változik. Grace,
ahogy Beck és Ulrik meg minden farkas őelőtte, eltűnik az erdőben.
Elveszítettem.
Cole az ablakhoz rohant, és a kilincset rángatta.
– Bocsi, ablak – mondta, és kirúgta az ablaktáblát. Én csak álltam
ott. – Sam! Azt akarod, hogy így találják itt? – Hozzám sietett, és ketten
kiemeltük Grace-t az ágyból.
Hallottam, hogy zörög az ajtó, a túloldalán emberek kiáltoztak.
Másfél méter magasan volt az ablak. Ragyogóan napfényes, tiszta
reggel volt, tökéletesen hétköznapi, eltekintve attól, hogy nem volt az.
Cole ugrott először, káromkodott, amikor az alacsony bokrok közé
érkezett, miközben én Grace-szel egyensúlyoztam az ablakpárkányon.
Minden pillanattal egyre kevésbé volt Grace a karjaimban, és amikor
Cole letette a földre az ablak alatt, a fűre öklendezett.
– Grace – szóltam hozzá. Forgott velem a világ a csuklómra kenődött
vérétől. – Hallasz engem?
Bólintott, aztán térdre esett. Mellé térdeltem. A szeme hatalmasra
nyílt, és rettegett, a szívem pedig meghasadt.
– Meg foglak találni – mondtam. – ígérem, megtalállak. Ne felejts el!
Ne... ne veszítsd el önmagad!
Grace a kezem után kapott, de elvétette, helyette a talajra
támaszkodott, hogy ne essen el.
Aztán felkiáltott, és a lány, akit ismertem, eltűnt, csak egy barna
szemű farkas maradt.
Nem tudtam felállni. Térdeltem, kifosztva, a sötétszürke farkas pedig
lassan elhátrált tőlünk. Az ember formánk elől. Nem hiszem, hogy
tudtam levegőt venni.
Grace.
Sam – szólt Cole -, elküldhetlek utána. Te is újrakezdheted.
Egy pillanatra láttam magam előtt. Láttam, ahogy reszketve farkassá
változom, láttam a tavaszokat, amikor elrejtőzöm a szellők elől,
hallottam a hangot, amit akkor adtam, amikor elvesztettem magamat.
Eszembe jutott a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy ez az utolsó évem,
és életem hátralevő részében másnak a testében leszek foglyul ejtve.
Eszembe jutott, ahogy az utca közepén álltam a Ferde Polc előtt,
eltelve a bizonyossággal. Arra is emlékszem, hogy hallottam a
farkasüvöltést a ház mögött, és mennyire örültem, hogy ember vagyok.
Nem megy. Grace-nek megkell értenie. Nem megy.
– Cole – mondtam – menj innen! Ne legyen több okuk, hogy
megnézzék az arcodat. Kérlek...
Cole fejezte be a mondatot helyettem. – Elviszem az erdőbe, Sam.
Lassan talpra álltam, visszamentem az intenzív osztályra, a
csendesen szétnyíló üvegajtón át. A barátnőm vére volt rajtam, és
életemben először tökéletesen hazudtam.
        Próbáltam visszatartani.


Ötvennegyedik fejezet
Sam

HÁT EZ A VÉGE: mindenképpen elveszítettem volna őt.
Ha Cole nem fertőzte volna meg újra, a kórházi ágyban veszítem el.
Most, hogy Cole farkasmérge az ereiben lüktet, az erdőben tűnik el,
mint minden, amit szeretek.
Itt vagyok hát, és figyelnek – a szülei, gyanakvó pillantással, mivel
nem tudják bebizonyítani, hogy elraboltam Grace-t, de mindenesetre ezt
hiszik. És én is figyelek – mert Tom Culpeper keserűsége egyre
tapinthatóbb ebben az aprócska városban, és Grace testét nem fogom
eltemetni. És várok – a nyár hőségére és gyümölcseire, várom, hogy ki
lép ki a fák közül hozzám. Várok az én édes, nyári lányomra.
Valahol a sors nevet az Óperencián túli birodalmában, mert most én
vagyok az ember, és Grace az, akit elveszítek újra meg újra, immer
wieder, mindig ugyanúgy, minden télen, minden évben egyre többet
veszítek el őbelőle, míg csak meg nem találom a gyógymódot. Ezúttal
valódi gyógymódot, nem csak valami trükköt.
Persze nem csak az ő gyógymódját. Tizenöt év múlva a saját
gyógyulásomat és Cole gyógyulását és Olivia gyógyulását. És Beckét –
az ő elméje még mindig egy farkas testében szunnyad?
Figyelni fogom Grace-t, ahogy mindig is tettem, ő pedig figyelni fog
engem, egy farkas arcából kitekintő barna szemekkel.
Ez egy fiú története, aki valaha farkas volt, és egy lányé, aki azzá
vált.
Nem hagyom, hogy ez legyen a búcsúm. Ezer papírdaruvá
hajtogattam kettőnk emlékeit, és kívántam valamit.
Megtalálom a gyógymódot. Aztán megtalálom Grace-t.

Linger-várunk 47-50.fejezet

Negyvenhetedik fejezet
Grace

VOLT EGYSZER EGY LÁNY, akit Grace Brisbane-nek hívtak. Semmi
különös nem volt benne, kivéve, hogy jól értett a számokhoz, nagyon
jól hazudott, és könyvek lapjai között talált otthonra. Szerette a
farkasokat a háza mögött, de egyet közülük mindennél jobban szeretett.
És ez a farkas viszontszerette őt. Olyan erősen szerette viszont, hogy
még azok a dolgok is különlegessé váltak benne, amelyek nem voltak
különlegesek: ahogy a fogához kocogtatta a ceruzáját, a hamis dalok,
amelyeket a zuhany alatt énekelt, és hogy amikor megcsókolta a
farkasát, az tudta, hogy örökre szól.
Pillanatfelvételekből összeálló emlékezet volt az övé: egy
farkasfalka vonszolta a hóban, narancsízű első csók, búcsú egy repedt
szélvédő mögött.
A lehetséges dolgok ígéretéből összeálló élet: a lehetőségek egy
halom egyetemi felvételi lapban, a borzongás, hogy idegen fedél alatt
alszik, a jövő, ami Sam mosolyában volt.
Olyan élet volt, amit nem akartam hátrahagyni.
Olyan élet volt, amit nem akartam elfelejteni.
Még nem végeztem. Olyan sok mindent kellett még mondanom.

Negyvennyolcadik fejezet
Sam

Pislákoló fények
névtelen ajtók
a szívem cseppenként szökik
én még ébredezem
de ő még alszik
az intenzív osztály
a halottak szállodája

Negyvenkilencedik fejezet
Cole

NEM TUDTAM, MIÉRT MEGYEK SAMMEL A KÓRHÁZBA. Tudtam, hogy
felismerhetnek – bár erre csekély volt az esély borostásan és táskás
szemmel. Azt is tudtam, hogy átváltozhatok, ha a testem úgy dönt, hogy
megadja magát a hideg szeszélyeinek. De amikor Sam a kocsijához
ment, hogy kinyissa, és kövesse a mentőautót, egy hosszú másodpercig
nézte véres kezét, aztán kétszer is meg kellett próbálnia a zárba
illeszteni a kulcsot.
Hátramaradtam, készen eltűnni, ha éreztem volna, hogy a fekete
reggel hidege farkassá változtat, de amikor megláttam Sam kezét,
előreléptem, és elvettem tőle a kulcsot.
– Szállj be – mondtam a fejemmel az anyósülés felé intve.
És beszállt.
Ezért hát itt voltam, álltam egy lány kórházi szobájában, akit alig
ismertem, egy sráccal, akit csak kicsivel ismertem jobban, és még
mindig nem tudtam biztosan, hogy miért törődöm velük. A szoba teli
volt emberekkel – két orvos, egy fickó, akit sebésznek gondoltam, és
egy teljes nővérhadsereg. Sok elsuttogott beszélgetés folyt, elég
szakszóval, hogy a torkán akadjon bárkinek, de a lényeget felfogtam:
fogalmuk sem volt, mi történik, Grace pedig haldoklott.
Nem hagyták Samet ott állni mellette, ezért a sarokban ült egy
széken. A térdére könyökölt, az arcát az egyik tenyerében gyűrögette.
Én sem tudtam, mit csináljak, úgyhogy megálltam Sam mellett, és
azon gondolkodtam, hogy mielőtt megharaptak volna, éreztem volna-e
az intenzív osztályon a levegőben lógó halál szagát.
Egy mobiltelefon szólalt meg a lábamnál, élénk, komolytalan
hangon, és rájöttem, hogy Sam zsebéből jön a hang. Sam, akár egy
lassított felvétel, kivette a zsebéből, és ránézett a készülékre.
– Isabel az – mondta rekedten. – Nem tudok beszélni vele.
Kivettem a telefont az érdektelen kézből, és felvettem.
– Isabel.
– Cole? – kérdezte Isabel. – Te vagy az, Cole?
– Ja.
Aztán a legkomolyabb szavak, amelyeket valaha a szájából
hallottam:
-Jaj, ne!
Nem mondtam semmit. De a háttérzaj biztosan elárult mindent.
– A kórházban vagytok?
– Ja.
– Mit mondtak?
– Amit te. Fogalmuk sincs.
Isabel halkan káromkodott, újra és újra.
– Mekkora a baj, Cole? El tudod mondani?
– Sam itt van mellettem.
– Remek – mondta Isabel fanyarul. – Ez nagyszerű.
Hirtelen az egyik nővér azt mondta:
– Vigyázat...!
Grace félig felült, csak hogy újabb adag vért öklendezzen fel, végig a
nővéren, aki az imént megszólalt. A nő hátralépett, hogy lemossa a
kezét, miközben egy másik nővér vette át a helyét egy kendővel Grace
számára.
Grace visszahanyatlott az ágyra. Mondott valamit, amit a nővérek
nem értettek.
– Hogyan, kincsem?
– Sam – sírta Grace, valami szörnyen állati és emberi hangon,
visszataszítóan emlékeztetve a szarvastehén sikolyára. Sam talpra
ugrott, épp amikor egy férfi és egy nő nyomakodott be a máris zsúfolt
szobába.
Láttam, hogy az egyik ápolónő tiltakozásra nyitja a száját, amikor a
pár egyenesen felénk indult, de nem volt ideje megszólalni.
        Te rohadék szemétláda! – és szájon vágta Samet.


Ötvenedik fejezet
Sam

LEWIS BRISBANE ÜTÉSE csak jó pár pillanat múlva kezdett el fájni,
mintha a testem nem hitte volna el, ami történt vele. Mire a fájdalom
elkezdődött, a hallásom zúgott és pattogott a bal fülemben, és meg
kellett kapaszkodnom a falban, hogy ne essek át egy széken. Még
mindig rosszul voltam Grace hangjától.
Egy pillanat törtrészéig tökéletesen tisztán láttam Grace anyját,
ahogy figyel, üres arccal, mintha várná, hogy megérkezzen rá egy
kifejezés, nem csinált semmit, aztán Grace apja megint rám vetette
magát.
– Megöllek! – mondta.
Csak bámultam az öklét, a fülem még sziszegett az első ütéstől. Az
agyam nagy része még Grace-nél volt, a kórházi ágyban, és ami kicsi
maradt, hogy Lewis Brisbane-nek szenteljem, nem igazán hitte, hogy
újból meg fog ütni. Meg sem rezzentem.
Mielőtt az ökle újból célba ért volna, hátratántorodott, küzdött az
egyensúlyáért, és ahogy a látásom és a hallásom kitisztult, mind
egyszerre, láttam, ahogy Cole visszarántja. Mintha csak egy zsák
krumpli lett volna.
– Nyugi, nagyfiú – mondta Cole. Aztán a nővérekhez fordult: – Mit
bámulnak? Segítsenek a srácnak, akit megütött. – Picit megráztam a
fejemet a felajánlott jégre, de felrepedt homlokomnak elfogadtam egy
kendőt. Eközben hallottam Cole-t, amint azt mondja Brisbane-nek:
– El fogom engedni. Ne akarja, hogy olyat tegyek, ami miatt
mindkettőnket kihajítanak ebből a kórházból.
Álltam, és néztem, ahogy Grace szülei az ágy mellé nyomulnak, és
nem tudtam, mit tegyek. Minden állandóság összetört az életemben, és
nem tudtam, most hová tartozom.
Láttam, hogy Cole rám mered, és a tekintete valahogy eszembe
juttatta a kezemben tartott kendőt és a fejemből lassan csepegő vért. A
sebhez emeltem. A látásom perifériáján a karom mozgatásától színes
pontok kezdtek körözni.
A könyököm mellett megszólalt egy nővér:
– Bocsánat... Sam? Mivel nem vagy közvetlen hozzátartozó, nem
maradhatsz itt. Megkértek minket, hogy küldjünk el.
Csak néztem rá, teljesen üresnek éreztem magam. Nem tudtam, mit
kellene mondanom neki. Az életem fekszik abban az ágyban. Hadd
maradjak, kérem!
A nővér elfintorodott.
– Tényleg nagyon sajnálom. – Grace szüleire pillantott, majd ismét
rám. – Jót tettél vele, amikor ide hoztad.
Lehunytam a szememet, még mindig láttam az örvénylő színeket.
Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem ülök le hamarosan, a testem
megteszi helyettem.
– Szólhatok neki, hogy elmegyek?
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta egy másik nővér, aki
elsuhant mellettünk, valamivel a karjában. – Hadd gondolja a kislány
hogy még itt van. Visszajöhet, ha... – Megállt egy kicsit, mielőtt
hozzátette volna: – Mondd, hogy ne menjen messze.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegzeni.
– Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki
bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole
rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több
keresnivalója van itt, mint maguknak.
De a szeretet papíron nem számszerűsíthető, így ott kellett hagynom
Grace-t.

Cole

Mire Isabel odaért a kórházba, a hajnal kezdett beszivárogni a
kórházi büfé üvegtégla ablakain.
Grace haldoklott. Ennyit kiszedtem a nővérekből, mielőtt kijöttem.
Minden vérét kihányta, és K-vitamint meg vérátömlesztést kapott, hogy
lelassítsák a folyamatot, de végül meg fog halni.
Samnek még nem mondtam el, de szerintem tudta.
Isabel lecsapott elém egy szalvétát az asztalra, Sam vérfoltos
törülközője mellé. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy a
szalvétán a büfében lefirkált folyamatábrám van. Nagy betűkkel virított
rajta a METAMFETAMIN, emlékeztetve, hogy mennyit mondtam el
Isabelnek. Ledobta magát a műanyag székre velem szemben; minden
porcikája azt üvöltötte, hogy dühös dühös dühös. Nem volt smink az
arcán, eltekintve a két szemét keretező szétkenődött szempillafestéktől,
ami úgy nézett ki, mintha már ott lenne egy ideje.
– Hol van Sam?
A büfé ablaka felé intettem. Sam a még sötét ég előtt még sötétebb
folt volt. A karjait összefonta a feje mögött, úgy bámult ki a semmibe.
Minden mozgott a helyiségben az idő múlásával: a fények a
riasztóan narancssárga falon, ahogy a nap lassan felkelt, a székek előrehátra,
ahogy a kórházi személyzet jött és távozott a reggeli után, a
takarító a felmosójával és a NEDVES PADLÓ jelzésével. Sam volt a
dolgok forgástengelye.
Isabel feltette a következő kérdést:
– Te miért vagy itt ?
Még mindig nem tudtam. Megvontam a vállamat.
– Segíteni.
– Akkor segíts! – mondta Isabel, és közelebb tolta hozzám a
szalvétát. – Sam! – mondta hangosabban.
Sam leengedte a kezét, de nem fordult meg. Frankón meglepődtem,
hogy egyáltalán megmozdult.
Sam! – ismételte Isabel, és ezúttal Sam ránk nézett. Isabel a
helyiség másik végében álló önkiszolgáló pult és a kassza felé mutatott.
– Hozz nekünk kávét!
Nem tudtam, hogy mi volt megdöbbentőbb: hogy Isabel csak úgy azt
mondta neki, hozzon kávét, vagy az, hogy Sam csinálta, jóllehet minden
arckifejezés nélkül. Visszafordultam Isabelhez.
– Hűha! Épp amikor azt hittem, már láttam a legdurvább formádat.
– Most épp kedves vagyok – vágta oda Isabel. – Mi jót tesz azzal,
hogy csak bámul kifelé?
– Nem tudom, felidézi a szép napokat, amit együtt töltött a
barátnőjével, mielőtt a lány meghal.
Isabel egyenesen a szemembe nézett.
– Gondolod, hogy ez majd segít Victor dolgában? Mert nekem
sosem segít, amikor Jackre gondolok. – A szalvétára nyomta a
mutatóujját. – Mesélj nekem! Erről!
– Nem értem, mi köze ennek Grace-hez.
Sam két kávéscsészét hozott, az egyiket elém, a másikat Isabel elé
tette. Magának semmit.
– Grace-nek ugyanaz a baja, ami megölte azt a farkast, amit
találtatok – szólalt meg reszelős hangon, mintha hosszú ideje nem
használta volna. – Az a szag túl jellegzetes. Ugyanaz.
Az asztal mellett állt, mintha azzal, hogy leül, beismerne valamit.
Isabelre néztem.
– Miből gondolod, hogy én képes vagyok arra, amire ezek az
orvosok nem?
– Mert zseni vagy – mondta Isabel.
– Ezek az emberek a zsenik – feleltem.
– Mert te tudod – mondta Sam.
Isabel ismét felém tolta a szalvétát. És újból ketten ültünk az
ebédlőasztalnál, én meg az apám, és ő felvázolt egy problémát. Vagy az
egyik egyetemi előadásán ültem tizenhat évesen, és a megoldásom
mellett az írásos munkámat nézte, keresve a jeleket, hogy a helyébe
léphetek-e. Vagy valamelyik díjátadón voltam, vasalt ingekkel és
régimódi nyakkendőkkel körülvéve, és apám azt mondta nekik
ellentmondást nem tűrő hangon, hogy nagyszerű leszek.
Arra az egyszerű mozdulatra gondoltam, ahogy Sam Grace vállára
tette a kezét.
Victorra gondoltam.
Elvettem a szalvétát.
        Több papírra lesz szükségem – mondtam.