Evermore-mindörökké-harmincnyolc

harmincnyolc

Elájulhattam, de csak egy pillanatra, mert amikor kinyitom a szemem, Drina még mindig a mellkasomon térdel, az arca és a keze vérfoltos. Kábítóan zümmögi a fülembe, hogy adjam fel, suttogva próbál meggyőzni, hogy haljak meg a kedvéért, és legyen vége.

Egy perce még nagy volt a kísértés, de már el is múlt. A szuka megölte a családomat, és most fizetni fog.

Lehunyom a szemem, és visszaküldöm magam abba a pillanatba, amikor mindannyian ott voltunk a kocsiban, nevettünk, teli szeretettel, boldogan. Tisztábban látom magam előtt, mint valaha, mert már nem felhőzi el a bűntudatom.

Érzem, ahogy az erőm visszatér, és lelököm magamról, áthajítom a konyhán. A falnak csapódik, és a karja természetellenes szögben lóg, amikor a padlóra zuhan.

Nagyra nyílt szemmel bámul rám, de hamarosan talpra szökken, és nevetve leporolja a ruháját. Amikor újra rám veti magát, megint visszaverem, ezúttal kirepül az előszobába, át a csukott erkélyajtón. Törött üveg robban a szobába.

– Szép kis bűnügyi helyszínt csináltál – csóválja a fejét, miközben kihúzgálja az éles üvegszilánkokat a karjából, a lábából, az arcából. A sebek azonnal összezárulnak. – Nagyon hatásos. Alig várom, hogy elolvassam a holnapi újságban – mosolyog, és újra rám támad. Győzni akar. – Felesleges ez a szánalmas erőfitogtatás. Komolyan, ennyire rossz vendéglátó vagy? Nem csoda, hogy nincsenek barátaid, ha így bánsz a vendégeiddel.

Eltaszítom magamtól, felkészültem rá, hogy ezer üvegajtón lökjem át, ha kell.

A gondolatnak se érek a végére, amikor egy iszonyú, éles, szorító fájdalom söpör át rajtam. Nézem, ahogy Drina közeledik felém. Vigyorba torzult arca megbénít, nem tudom megállítani.

– Hát ez a régi jó satuba a fejével-trükk. Mindig bejön! Megpróbáltalak figyelmeztetni. Csak nem figyeltél. Tényleg van választásod, Ever. Felsrófolhatom a fájdalmat... – összeszűkül a szeme, én pedig összegörnyedek a fájdalomtól, és lerogyok a padlóra. Hányinger fojtogat. – Vagy csak engedd... el... magad! Szép lassan. Te döntesz.

Próbálok rá összpontosítani, figyelem, ahogy közeledik, de a látásom ködös, a végtagjaim gumiszerűek és gyengék. Drina olyan gyors, hogy elmosódik a szemem előtt, és tudom, hogy nem tudok visszavágni.

Nem győzhet – gondolom lehunyt szemmel. – Nem hagyhatom. Ezúttal nem. Mindazok után, amit a családommal tett...

Felé csapok az öklömmel. Annyira gyengének és ügyetlennek érzem a testemet, annyira összetörtnek, hogy meglepődöm, amikor az ütésem a mellkasát éri. Hátratántorodom, elakad a lélegzetem, és tudom, hogy az öklöm alig súrolta, hogy ez semmire sem elég.

Lehunyom a szemem, és várom a végét, ami elkerülhetetlen, és reménykedem, hogy gyors lesz. Amikor megnyugszik a gyomrom és kitisztul a fejem, felnézek, és látom, hogy Drina hátrafelé támolyog a falig, és a mellkasát markolássza. Vádlón bámul.

– Damen! – sír fel elnézve mellettem. – Ne hagyd, hogy ezt tegye velem, velünk...

Megfordulok, és látom, hogy mellettem áll, és a fejét rázva nézi Drinát.

– Késő. – Kézen fog, és az ujjaink összefonódnak. – Ideje menned, Poverelli.

– Ne nevezz így! – jajgat. Egykor gyönyörű, zöld szemei vörösben úsznak. – Tudod, hogy gyűlölöm!

– Tudom. – Damen megszorítja az ujjaimat, miközben Drina megöregszik és összetöpörödik, majd a szemünk láttára eltűnik.

A fekete selyemruha és a drága cipő marad belőle.

– Hogy... – fordulok Damenhez.

Csak mosolyog.

– Vége van. Teljesen, totálisan, örökre vége van. – A karjába zár és forró csókokkal borítja az arcomat. – Nem zavar többé. Soha – ígéri.

– Megöltem? – kérdezem. Nem tudom, mit kéne éreznem amiatt, amit a családommal tett, és amit bevallott, hogy hányszor gyilkolt már meg.

Damen bólint.

– De hogyan? Halhatatlan, nem kellett volna levágni a fejét?

– Milyen könyveket olvasol? – nevet fel. Aztán komoly arccal így felel: - Nem így működik. Nincs lefejezés, sem karó a szívbe, nem kell ezüst pisztolygolyó sem, csak annyi az egész, hogy a bosszú elgyengít, a szeretet pedig megerősít. Sikerült a legérzékenyebb pontján megütnöd őt.

– Alig értem hozzá – pillantok Damenre. Az öklöm tényleg alig érintkezett a mellkasával.

– A negyedik csakra. A bika szeme.

Mi?

– Hét csakránk van. A negyedik csakra, vagy a szívcsakra a feltétel nélküli szeretet, a könyörület és a magasabb rendű én csakrája, mindené, ami Drinában sosem volt meg. Ettől védtelenné vált és elgyengült. Ever, Drinát a szeretet hiánya ölte meg.

– De ha olyan sérülékeny volt, miért nem védte?

– Elővigyázatlan volt, becsapott, az egója vezérelte. Sose látta be, hogy milyen sötét lett a lelke, mennyi sértettség és gyűlölet lakott benne, mennyire akart birtokolni.

– Ha te ezt tudtad, miért nem mondtad el?

Vállat von.

– Csak egy elmélet. Sosem öltem még halhatatlant, így nem lehettem biztos benne, hogy működhet. Egészen mostanáig.

– Úgy érted, vannak még? Drina nem az egyetlen volt?

Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, aztán gyorsan becsukja. A szemében mintha megbánást, lelkiismeret-furdalást látnék? De amilyen gyorsan jött, el is múlik.

– Mondott pár dolgot rólad meg a múltadról...

– Ever! Nézz rám, Ever! - Megfogja az államat. – Hosszú ideje vagyok ezen a földön.

– Mondjuk hatszáz éve?!

– Idestova. A lényeg az, hogy láttam pár dolgot, tettem is pár dolgot, és az életem nem volt mindig olyan jó és tiszta. Tulajdonképpen többnyire épp ellenkezőleg. – Elhúzódom, nem igazán akarom hallani, de visszahúz magához és folytatja: – Hidd el, hallanod kell, mert az igazság az, hogy nem vagyok gyilkos és gonosz sem. Csak... csak élveztem az életet. És mégis, minden életedben, amikor megismertelek, mindent el akartam dobni érted, csak hogy veled lehessek.

Ezúttal kiszabadítom magam a karjából.

Ó, ne már! Klasszikus esete a századokon át újra meg újra idő előtt elszakított szerelmeseknek! Nem csoda, hogy érdeklem, mégiscsak én léptem le folyton, mint valami élő, lélegző tiltott gyümölcs! Örökké szűznek kell maradnom? Néhány évente el kell majd tűnnöm, hogy ne szűnjön az érdeklődése? Beleragadunk az örökkévalóságba, és abban a percben, hogy a „dolog" megtörténik, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a vonata Unalom Citybe, és felszálljon rá, tovább élvezni az életet?

– Beleragadunk? Így látod? Beleragadunk az örökkévalóságba? – Nem tudom eldönteni, hogy mulattatja a gondolat, vagy megsértődik éppen.

Ég a fülem. Elfelejtettem, hogy a társaságában a gondolataimat nem tarthatom meg magamnak.

– Nem, én... attól félek, hogy te érzel majd így irántam. Ez a klasszikus szerelmi történet-klisé, hogy valaki folyton elhagyja a másikat! Nem lenne csoda, ha megunnád! Ez már nem is rólam szól! Hatszáz éve próbálsz bejutni a bugyimba!

– Alsószoknya, bugyogó, hidd el, a bugyi sokkal, sokkal, sokkal később jött divatba. – Amikor nem nevetek, magához húz. – Ever, ez az egész rólad szól. És ha nem bánod, megosztom veled a kedvenc mondásomat. A legjobban úgy kezelheted az örökkévalóságot, ha csak egy napot élsz egyszerre.

Gyorsan megcsókol, és elhúzódik, mire megragadom a kezét, és visszarántom magamhoz.

– Ne menj el! Ne hagyj el megint, kérlek!

– Egy kis vizet se hozzak? – mosolyog.

– Még a vízért sem – felelek. Az arcát cirógatom, felfedezem újra a gyönyörű vonásait. – Én... Te...

– Igen?

– Hiányoztál – nyögöm ki végül.

– Te is nekem. – Homlokon csókol, és eltol magától.

– Mi az? – kérdezem, amikor széles vigyorgáson kapom. A frufrum alá nyúlok és érzem, hogy eltűnt a sebhelyem. Elakad a szavam.

– A megbocsátás gyógyít. Főleg, ha magadnak bocsátasz meg.

A szemébe nézek, tudva, hogy valamit mondanom kell, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Inkább behunyt szemmel gondolom, hogy ne kelljen hangosan kimondanom.

– Sokkal jobb, ha kimondod – nevet.

– De már mondtam, azért jöttél vissza, nem? Azt hittem, hamarabb jössz. Jó lett volna, ha segítesz.

– Hallottalak. Jöttem volna hamarabb is, de meg kellett győződnöm róla, hogy felkészültél-e, és nem csak Riley távozása miatt vagy magányos.

– Tudsz róla?

– Helyesen tetted.

– Szóval, azért hagytál kis híján meghalni, mert meg akartál győződni róla?

– Sose hagynálak meghalni – rázza a fejét. – Ezúttal nem.

– És Drina?

– Alábecsültem őt. Nem tudtam, mire készül.

– Nem tudtátok egymás gondolatait olvasni?

Megcirógatja az arcomat.

– Nagyon régen megtanultuk elzárni egymás elől a gondolatainkat.

– Megtanítasz rá?

– Idővel mindenre megtanítalak, megígérem. De tudnod kell, mit jelent ez. Többé nem találkozhatsz a családoddal. Sosem kelsz át azon a hídon. Tisztában kell legyél azzal, amibe keveredtél. – Az államnál fogva tartja a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

– De feladhatom, nem? Tudod, kiléphetek az életből. Te mondtad...

– Sokkal nehezebb, ha már beléd ivódott - int nemet.

A szemébe nézek, és tudom, hogy sok mindent kell feladnom, de valahogy megkerülhető a dolog. Riley jelet ígért, és meg fogom kapni. De addig is, ha ma kezdődik az örökkévalóság, akkor így fogok élni. Ma, és csak ezen a napon. Damen mindig mellettem lesz. Örökké, ugye?

Várakozóan néz rám.

– Szeretlek – suttogom.

– Mindig is szeretni foglak. – Megcsókol. – Mindörökké.