Szeptember 8., kedd
apu kitegyen minket a sulinál, és megbeszélhessük.
– Doriánnak eszméletlenül sok lánybarátja van! – panaszolta
letörten. Úgy látszik, ezt derítette ki a közösségiken. Próbáltam
komolyan koncentrálni, de mindig elterelte a figyelmemet Robert
Pattinson, aki Virág pólójáról nézett rám.
– Hát – töprengtem –, szerintem az nem baj. Mármint tudod,
biztos tartja a kapcsolatot a régi sulijából a barátaival, meg ilyesmi.
Addig nincs gond, amíg az állapota „egyedülálló” – vigasztaltam.
Virág szomorúan biccentett, és azt hiszem, rájött, hogy ebben
nyugodtan hallgathat rám, mert sajna elég nagy jártasságom van a
témában. Bár Cortez kapcsolatállapota rejtve van, leleményesen
Edina adatlapját böngésztem egész kilencedikben, és amíg ő
egyedülállónak volt beállítva, addig legalább tudtam aludni. Többékevésbé.
Cortez, Ricsi és Zsolti a suli előtt álldogált, úgyhogy odasétáltunk
hozzájuk. Köszöntünk, aztán próbáltunk bekapcsolódni a
beszélgetésbe, de nem igazán sikerült. Szó esett a délutáni fociról,
Dexterről (azt hiszem, egy sorozat), zenekari próbákról, meg ilyesmi,
úgyhogy némán ácsorogtunk egy darabig, végül már majdnem
elindultunk befelé, amikor megállt mellettünk Dave apukájának a
kocsija.
– Reggelt! – pattant ki Dave az anyósülésről. Kicsit furán néztünk
rá, ugyanis a farmeréhez és pólójához zakót vett fel, és sulitáska
helyett egy laptoptáska lógott az oldalán.
– Dave, mi van veled, business classon utazol? – nézett végig rajta
Cortez értetlenül.
– Mi? – kérdezett vissza Dave, majd mikor leesett neki, kezét
végigsimította a zakóján, és elégedetten bólintott. – Menedzser
vagyok, mégsem járhatok úgy, mint egy diák…
– Elsősorban diák vagy – vágtam rá mosolyogva.
– Na jó, ne értetlenkedjetek, inkább mondjátok, hogy
csekkoltátok-e az oldalt…
A fiúk rögtön témát váltottak, és a zenekaruk MySpace-oldaláról
kezdtek beszélgetni. Természetesen mindenki odavolt érte.
– Nem megmondtam, hogy bízzátok rám? Feleslegesen
görcsöltetek annyit. Tudhattátok előre, hogy professzionális… –
kezdte, de Ricsi közbeszólt.
– Ja, persze. Jól van, ez most sikerült, de ne éld bele magad.
Egyikünk sem tett volna arra, hogy a béna fotóidból kihozol valamit.
– Hát pedig látod – bólintott Dave büszkén, majd egy pillanatra
felém lesett. Én mosolyogva bólintottam, aztán karon ragadtam
Virágot, és bementünk a suliba.
Virág a szekrényébe pakolt, én pedig vártam, amikor egy
tizenegyedikes lány egyenesen hozzánk lépett.
– Sziasztok – köszönt.
– Szia – köszöntünk vissza. Én csak látásból ismerem, Virág
viszont együtt jár vele rajzszakkörre. – Mi újság? – érdeklődött Virág
kedvesen.
– Kösz, minden oké. Figyelj csak, azt akarom mondani, hogy
tudod, van egy új srác az osztályunkban…
– Ühüm – bólogatott Virág kicsit határozottabban, mint amit a
mondat egyébként megkívánt volna.
– Szóval Dorián megkérdezte, hogy ismerlek-e, meg ilyesmi.
Megkérdezte a neved, és én megmondtam. Remélem, nem baj –
hadarta a lány. Mivel Virág éppen légszomjjal küszködött és az
ájulás határán volt, én válaszoltam helyette.
– Nem, dehogy – bólintottam.
– Akkor nem csináltam rosszat, ugye? Elvégre csak Virág nevét
mondtam meg, és ez egy suli, az ilyesmi nem hiszem, hogy titok…
– Dehogy, nagyon jól tetted. És köszi, hogy szóltál – nyugtattam
meg a lányt, aki megeresztett egy bátortalan mosolyt, aztán elsietett a
folyosón. – Virág? Virág, itt vagy? – integettem közvetlenül Virág
arca előtt, de még csak nem is pislogott. Hurrá, sokkot kapott.
Irodalom előtt az osztályban totál káosz uralkodott, szinte
mindenki zajongott. Dave telefonon beszélt „fontos ügyben”, Ricsi a
padot ütögette a szöveggyűjteményével (fogalmam sincs, miért),
Andris és Robi a tévében üvöltő AC/DC-t hallgatta. Jacques
énekelgetett (valami egészen mást, mint ami a tévében szólt), Kinga
Zsoltival kiabált, aki elvette az Olivérnek írt levelét, és hangosan
felolvasott belőle. Cortez pedig azzal szórakoztatta magát, hogy
megbökött a tollával, és mikor hátrafordultam, megkérdezte, hogy
„mi az?”. Hát, kábé így vártuk Kardost, aki egy határozott „Ebből
elég!” kiáltással szinte azonnal rendet teremtett. Szinte. Ugyanis
Kinga nem maradt csendben, folyamatosan zsörtölődött.
– Megtudhatnám, mi a probléma? – kérdezte Kardos
türelmetlenül.
– Igen – térdelt fel fél lábbal Kinga a székére. – Egyesek annyira
gyerekesek és komolytalanok, hogy viccesnek tartják elvenni más
levelét, és hangosan felolvasni! – méltatlankodott vörös arccal.
Kardos nem is kérdezte, kiről van szó, automatikusan Zsolti felé
fordult.
– Nagy Zsolt, visszaadnád Kingának a szóban forgó levelet, és
megosztanád velünk, hogy ebben mi a szórakoztató?
Zsolti unottan előrenyújtotta az összehajtott papírt, mire Kinga
kikapta a kezéből.
– Tanár úr, csak vicceltem. Mégis, ki ír ma kézzel levelet? –
röhögött Zsolti, mire többen (leginkább a fiúk) egyetértően
bólogattak.
– Ha hiszed, ha nem, elég sokan. Az elektronikus levél gyors,
praktikus és egyszerűen kezelhető, azonban a valódi levél a mai
napig személyesebbnek számit, a hivatalos levelekről nem is
beszélve – mondta Kardos. Az osztály amolyan „na, persze”
biccentéssel ráhagyta volna, Kardos azonban leragadt a témánál.
A tanár megfordult, és felrajzolt egy téglalapot a táblára.
– Nagy, gyere a táblához, és címezd meg a borítékot.
Zsolti sziszegve feltápászkodott, és unottan kisétált. Pár pillanatig
tanácstalanul ácsorgott, végül a bal felső sarokba felírta a nevét, és
megerősítést várva a tanárra nézett.
– Tovább – bólintott Kardos.
– Mennyi az irányítószámom? – fordult hátra Zsolti, mire az egész
osztály felröhögött.
– Az utca következik! – üvöltötte Andris.
– Nem, a neve alá az e-mail cím kell – szólt bele Dave.
Egy pillanat alatt őrült nagy vita alakult ki, mindenki máshogy
vélekedett a boríték megcímzéséről. Kardos egy ideig kapkodta a
fejét, végül megelégelte az egészet.
– Elég lesz! Nagy, ülj a helyedre! – utasította Zsoltit, és szúrós
szemmel nézett végig az osztályon. – Felháborító, hogy tizedikes
diákok képtelenek megcímezni egy borítékot! Tisztelet a kivételnek
– tette hozzá gyorsan, és bocsánatkérően Arnold és Kinga felé nézett.
Mivel Kardos szemrehányós kedvében volt, az osztály némán
lapított, legalábbis reméltük, hogy mindenki felfogja a helyzet
komolyságát. Sajna Dave nem hazudtolta meg magát, közölte, hogy
„mindent el lehet intézni e-mailben, minek címezgetnénk borítékot és
fárasztanánk a kezünket az írással”. Hát, Kardosnak ennyi kellett.
Íme, az első beadandó irodalomból: jövő hét keddre egy nyári
városlátogatásról ötoldalas levelet küldeni Kardosnak, kézzel írva,
megcímzett borítékban. A beadandó két jegyet ér: irodalomból
fogalmazás, nyelvtanból helyesírás. Pont.
Miután a tanár kiment a teremből, szinte mindenki egyszerre
kezdett üvölteni Kingával és Zsoltival, akiknek az egészet
köszönhettük.
– Sajnálom, ha tényleg annyira unintelligensek vagytok, hogy
nem tudtok megírni egy levelet és megcímezni egy borítékot – húzta
meg szoros copfját Kinga, és felszegett állal kivonult a teremből.
– Oké, az enyém megvan. Így kezdem. Kedves Kardos, örülök,
hogy kitalált levelemben kétezer kilométerre lehetek az iskolától… –
gondolkozott Zsolti. Mosolyogva hallgattam a többiek egyre durvább
hangvételű levélötleteit, majd hátrafordultam. Cortez felvont
szemöldökkel meredt rám.
– Segítsek megírni? – néztem rá, de a kérdésem abszolút költői
volt. – Segítek megírni – bólintottam, mielőtt még bármit is
mondhatott volna. Cortez mosolyogva biccentett, én pedig a szám
szélét rágva felálltam. Klassz, vissza a kezdetekhez.
Arnold lépett a padomhoz, és megkérdezte, megyünk-e az
udvarra.
Nagy nehezen felkeltettem Virágot, aki láthatólag még nem volt
túl a „Dorián megkérdezte a nevem” okozta traumán, és együtt
mentünk ki a szünetre.
– Ez a levélírás jó ötlet – mondta Arnold.
– Aha – bólintottam.
– Honnan küldöd?
– Szerintem Párizsból. Az enyémet.
– Hogy érted, hogy a tiédet? – húzta össze a szemöldökét, és
lassított a léptein, úgyhogy én is megálltam.
– Segítek Corteznek megírni az övét is – vontam meg a vállam.
Arnold tekintetéből üvöltött a felháborodás.
– Reni, úgy döntöttél, tizedikben is végigjátszod ugyanazt, mint
amit kilencedikben?
– Nem játszom semmit – ráztam meg a fejem.
– Persze, tudom. De ne hidd, hogy bármifajta különleges
képességgel rendelkezem, mégis előre látom az egészet.
– Mit látsz? – kérdeztem, de éreztem, hogy a válasz fájni fog.
– Megint ugyanaz a nóta. Cortez nem vesz észre, aztán észrevesz,
segítséget kér, te segítesz, utána ejtve vagy, összezuhansz, megint
hozzád szól, örülsz, elhív, örülsz, nem hív el, kiborulsz, baja van, te
rohansz, majd elfelejt egy időre, amíg te a változatosság kedvéért
összezuhansz. És mire felocsúdsz, vége a félévnek. Aztán kezdődhet
minden elölről.
Hát, tényleg fájt. Arnold szavai hosszú másodpercekig
visszhangoztak a fejemben, és miközben agyam vadul bólogatott, a
gyomromban repdeső lepkék és összevissza kalimpáló szívem
határozottan ellenkezett. És, sajna, megint győzött az érzelem.
– Ez nem igaz!
– Tudod, hogy igaz – vágott vissza Arnold. – De azért
hozzátenném, hogy tekintettel lehetnél a környezetedre is. Vagyis
őszintén nem tudom, hogy meddig bírom még a
hangulatingadozásaid tolerálását.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– Reni, még csak most kezdődött a tanítás, de már belefáradtam,
hogy azt figyeljem, Cortez hogy viszonyul hozzád, mert ettől függ a
hangulatod. A hangulatodtól pedig az függ, hogy tudunk-e
értelmesen beszélgetni – közölte durván.
– Miért veszekedtek? – kérdezte hirtelen Virág, miközben kilökte
az udvar ajtaját és kilépett a vakító napfénybe.
– Nem veszekszünk, beszélgetünk – mondtam, aztán félve
Arnoldra néztem. – Ugye?
Arnold sóhajtva bólintott. Éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől
ellazulnak a vállaim. Hirtelen marcangoló lelkiismeret-furdalásom
támadt, ahogy végiggondoltam az egészet. Arnold a legeslegjobb
barátom, és tényleg, a sulikezdés óta mást sem csinál, csak a
hangulatomat próbálja feldobni, amit Cortez egy-egy beszólása
változtat meg percenként.
– Igazad van, és sajnálom – suttogtam annyira halkan, hogy Virág
nem is hallotta.
Arnold azonban igen. Találkozott a tekintetünk, és hirtelen
rádöbbentem, az elmúlt napokban annyira önző voltam, hogy szinte
semmi mással nem foglalkoztam, csak magammal. És Cortezzel.
Arnold közben Honfoglalózott velem, elolvasta az Alkonyatelőadásom
(miközben tudom, hogy mennyire nem szereti), sőt,
nekem adná a hajóját is! Én meg még felhívni is elfelejtettem a
hétvégén. Egy szörny vagyok! No comment.
Némán telt az ebédszünet, mindannyian a gondolatainkba
merültünk. Virág Doriánon agyalt, időnként teljesen váratlanul
elmosolyodott, aztán ugyanilyen váratlanul magába is roskadt,
Arnold csendben olvasott, én pedig köztük ücsörögve tépelődtem
azon, hogy milyen barát lehetek. Egy pillanatra az árkádok alá
néztem, a fiúk ott csoportosultak és beszélgettek. Cortez középen
állt, és, bár napszemüveg volt rajta (eszméletlenül jól áll neki!),
láttam, hogy felénk fordul. Mosolyogva intett, én pedig esetlenül
meglóbáltam a karom és elkaptam a tekintetem. Azonnal elöntött a
boldogság, aztán lehunytam a szemem és végiggondoltam a
dolgokat. Nem, Arnoldnak igaza van. Egy köszönés, egy integetés,
de még egy mosoly sem határozhatja meg a napom. Akkor sem!
Utolsó óra után felvettem a táskám, és a folyosón vártam Virágot,
aki a suliboxban pakolászott.
– Hé, Ren! – szólított meg Ricsi, mire odafordultam. A folyosón
előrerúgott egy labdát, amit a lépcsőnél álló Cortez állított meg. –
Jöttök megnézni a focit?
– Nem – ráztam meg a fejem. – A sakkra megyünk – tettem
hozzá. Ricsi fintorogva nézett rám.
– Minek? A focin lesz az egész suli!
– Elkísérjük Arnoldot – magyaráztam.
– Ja, oké. Ti tudjátok – legyintett, aztán odaüvöltött Corteznek,
hogy passzoljon vissza. Virág csendben nézett egy darabig.
– Biztos nem érdekel jobban a foci? Tavaly is tökre jó poén volt.
– Biztos – mosolyodtam el halványan.
Jó, tény, hogy nem voltam őszinte, de úgy éreztem, így helyes. A
foci kétségtelenül a suli legmenőbb szakköre, minden fiú oda akar
bekerülni, a tesiterem lelátói ilyenkor megtelnek, a diákok
drukkolnak meg ujjonganak… A sakk kevésbé populáris. Pár diák ül
néma csendben, és egy kockás táblát néz. Valóban nem túl
szórakoztató. De mégis odamentem. Arnold miatt.
Otthon anyu persze totál büszke volt rám, szerinte sikerült igazán
jó döntést hoznom.
– Hát, emiatt lemaradtam a fociedzésről… – vonogattam a vállam
a konyhapulton ülve.
– Tekintettel arra, hogy még a futball szabályait sem tudod,
szerintem ez nem akkora probléma – mondta anyu, és a kezembe
nyomott egy banánt.
– Igaz. Viszont Arnold verhetetlen sakkban.
Anyu mosolyogva bólintott, és meghallgatta a beszámolómat a
sakkszakkörről meg arról, hogy összesen nyolcan voltunk (ebből
Virág meg én csak nézőként). A többi, állítólag normális diák
megosztva ment a focira és a színjátszóra. Hurrá.
Vacsora után felnéztem a netre. Virággal webkameráztunk,
Arnolddal Kvízpartoztunk, közben pedig megnéztem, hogy mi
történt a farmomon. Hát, a paradicsomom szétrohadt. Viszont Virág
küldött nekem egy lovat. e Mielőtt kinyomtam volna a gépem,
csupán kíváncsiságból csekkoltam Cortezék MySpace-oldalát.
Háromszáz ismerősük már van. Wow!
Irodalom: 5/5 – nekem tetszik a levélírás. Szerintem jó feladat.
Váratlan utazás: 5/5 – nagyon klassz! e
Arnold: 5/1 – sajnálom, ha az elmúlt időkben dög voltam vele.
Még mindig emészt a bűntudat. e
Színjátszókör: 5/2 – állítólag rengetegen jelentkeztek
színjátszósnak.
Foci: 5/1 – mindenki ott volt délután. e
Apu: 5/5* – pótvacsoráztunk egyet (találtunk diós kalácsot),
közben pedig megosztottam vele a problémáimat, mint Arnold
elhanyagolása, Virág szótlansága és a sötétzöld pólóm kifakulása.
Mondjuk, sok tanácsot nem kaptam aputól, de meghallgatott.
Szeptember 9., szerda
hiányzott, emiatt matekra az ofő jött helyettesíteni.
Zsolti, amikor meglátta Hallert, önkívületi állapotban üvöltötte,
hogy „Igeeeeeeen!!!!”, amitől az ofő kissé megijedt.
– Rendben, Zsolt, azért nyugodj meg, a tanárnő holnap már lesz.
– Neeeeeeem – váltott át automatikusan Zsolti, mire felnevettünk.
Mivel Gazdaggal duplaóránk lett volna, az ofő megengedte, hogy
elfoglaljuk magunkat.
– Bekapcsolhatjuk a tévét? – kérdezte Andris.
– Persze – engedélyezte az ofő, aztán kissé értetlenül meredt a
képernyőre. – Nem is tudtam, hogy jön a kábeladó – csodálkozott.
– Biztosan a gondnok állítgatta – vágta rá gyorsan Robi.
Az ofő megvonta a vállát és valamit adminisztrált, miközben a
teremben mindenki átült valahová. Virág és Arnold hozzám húzták a
széküket, mögénk pedig Cortezhez ült át Ricsi, Zsolti és Dave.
– Pszt – szólt felénk Ricsi. – Mit csinálsz, emó?
– A fizikát másolom Reniről – közölte Virág a Hello Kitty-s tolla
végét rágva. A fiúk előbb össze, majd rám néztek.
– Volt házi?
– Persze – bólintottam. Egyeseknek kicsit későn esik le, hogy
elkezdődött a tanítás.
– Hú, ha kész vagy, elkérhetjük? – csattogtatott a rágójával
idegesen Dave.
– Aha – bólintottam. Arnold felnézett a könyvéből.
– Mi történne, ha egyszer megkísérelnétek a lehetetlent?
Mondjuk, készülnétek egy órára?
– Neményi, ne zavarj, nem látod, hogy éppen készülünk? –
förmedt rá Zsolti, végül dühösen kihúzta a sort, és kezdte elölről a
másolást. – Na tessék, most jól összezavartál!
Arnold szóra sem méltatta, csak lapozott egyet a könyvében.
A fiúk gyorsban leírták a házimat, aztán visszaadták a füzetem.
Kérdő tekintettel Cortez felé nyújtottam, aki csendben zenét
hallgatott. Ő még nem írta le.
– Tessék – tettem le a padjára.
– Kösz, majd leírom – tolta vissza felém.
– Írd le most.
– Ráér.
– Gondos egyest ad, írd már le!
Cortez lazán megvonta a vállát.
– Mi lenne, ha mindannyian könyörögnénk, hogy írja le?
Felállhatnánk és kérlelhetnénk közösen – szólalt meg Arnold, fel sem
nézve a könyvéből.
– Na, én húztam a szünetre – állt fel Cortez olyan hirtelen, hogy
feldöntötte a székét, mire mindenki felénk fordult.
Némán néztem a termet elhagyó társaság után, aztán kérdőn
Arnoldhoz fordultam.
– Mi bajod?
– Csak nem gondolod, hogy egész órán hallgatni fogom, ahogy
kérlelni kell, hogy ugyan másoljon már rólad! Ez nevetséges!
– Jó, de… – sóhajtottam és megakadtam. Most erre mit
mondhatnék? Semmit.
Második helyettesítő órán az ofő azzal jött, hogy beszélt a
gondnokkal, aki semmit nem tud a kábeltévénkről. e Hoppá. Andris
és Robi valahogy kimagyarázta magát, viszont a továbbiakban nem
tudták nézni az HBO-t, úgyhogy lemaradtak a film végéről.
Mindegy, megnézték Dave mobilján.
Az ofő megkérte Arnoldot, hogy segítsen diktálni valamit,
úgyhogy ő átült a tanári asztalhoz.
Virág csendben rajzolgatott mellettem (Dorián mangafiguráját
tökéletesítette), én pedig hátrafordultam a fiúkhoz.
– Szerintem nézzünk körül hangszerboltban – vonta meg a vállát
Dave.
– Okos vagy! Szerinted mennyi esély van arra, hogy ott
összefutunk eggyel? – kontrázott rögtön Zsolti.
– Okos, hol máshol, ha nem hangszerboltban?
– Miről van szó? – érdeklődtem, miközben újra leraktam a padra a
fizikafüzetem. Cortez mosolyogva csóválta a fejét, végül komótosan
kinyitotta és másolni kezdte. Na, csak elértem, hogy leírja rólam.
Ezzel együtt azt hiszem, kiütöttem a hülyeség mércéjét. No
comment.
– Kell még egy tag a bandába – mondta Ricsi, mire az előttünk
ülő Jacques felcsillanó szemmel hátranézett. – És nem egy kórista –
tette hozzá gyorsan. Jacques lebiggyesztett szájjal fordult vissza.
– Milyen tag? – kérdeztem, és magamban azt kívántam, bárcsak
tudnék zenélni.
– Trombitás.
– Trombitás? – csodálkoztam.
– Trombitás – felelték egyszerre, mind a négyen.
– Ren, a ska számokhoz kell egy trombitás – magyarázta Ricsi.
– Ó, értem. Hát az klassz – vonogattam a vállam, és szerettem
volna témát váltani, mielőtt még beégnék.
– Fogalmad sincs róla, ugye? – kérdezte Cortez mosolyogva, fel
sem nézve a füzetemből. Zavartan széttártam a karom, mire felém
tolta a fél fülhallgatóját.
– Kösz.
Vadul zakatoló szívvel belehallgattam Cortez
zenelejátszójába(!!!), és azon túl, hogy őrült boldogság fogott el, rá
kellett döbbennem, hogy semmit nem ismerek ezekből a zenékből.
– Miért nem adtok fel hirdetést? – néztem fel, fél füllel még
mindig valami kaliforniai punk bandát hallgatva.
– Mert ez a 21. század – vágta rá Dave azonnal. A többiek jót
röhögtek a poénján, én viszont megráztam a fejem.
– Netes hirdetésre gondoltam. De egyébként pedig a Spice Girls is
újsághirdetés alapján alakult.
– Hú, Reni, ez jó ötlet. Mi lehetnénk a következő Spice Girls –
bólogatott Zsolti. Jó, ezen én is elröhögtem magam, aztán próbáltam
megmagyarázni, hogy nem így értettem. Mindegy, a fiúk nem
akadtak le a témáról, sőt, Ricsi óra végéig a Wannabe-t énekelgette,
úgyhogy egy pillanatig sem vettek komolyan. e
Egy laza francia és egy izzasztó fizika után végre kicsengettek.
Virággal gyorsban bepakoltunk a szekrényünkbe, aztán rohantunk
tovább, mert késésben voltam a suliújság megbeszéléséről. A
folyosón siettünk, amikor előttünk hirtelen kivágódott egy ajtó, és
Dorián lépett ki rajta. Konkrétan le kellett fékeznünk, hogy ne
szálljunk bele. Az emós srác fél kezével félresöpörte szemébe lógó
haját, majd komor arccal ránk nézett.
– Sziasztok.
– Szia – mosolyodtam el zavartan, és szorosan Virág mellett állva
kissé megszorítottam az ujjait, hogy szólaljon már meg.
– Öhm.
Virág körülbelül ennyit mondott vagy legalábbis valami ilyesmit,
majd égővörös arccal továbbsétált, magával rántva engem is.
– Ne fordulj meg, ne fordulj meg – suttogtam, miközben
mindketten a folyosón gyalogoltunk és azon görcsöltünk, hogy
szinkronban maradjanak a lépteink.
– Virág! – kiáltott utánunk Dorián, mire megtorpantunk.
Én lehunytam a szemem és némán hálát adtam az égnek, Virág
pedig bizonytalanul megfordult.
– Szép délutánt! – szólt Dorián.
– Köszi. Izé. Neked is. Meg ilyesmi – motyogta Virág, én pedig
megfogtam a kezét, jelezve, hogy lassan elég lesz a dadogásból,
jöjjön.
Virág visszafordult hozzám, láttam, hogy fülig ér a szája és
őrülten csillog a szeme. Továbbindultunk, aztán Virág hátranézett és
intett egyet búcsúzóul. Sajna annyira hátrafelé bámult, hogy nem
vette észre az időközben kinyíló teremajtót, és a következő lépésénél
lassítás nélkül ment neki. Borzalmasan nagyot szólt, azonnal a
vállához kapott, és vihogva legyintett Farkas tanárnőnek, aki
rémülten állt az ajtóban.
– Jól vagyok, tényleg – erősködött Virág, és még egyszer
visszanéztünk a folyosóra.
Dorián mosolyogva támasztotta a falat, és felvont szemöldökkel
figyelte a bénázásunkat.
Mindketten intettünk egy utolsót, majd lefutottunk a lépcsőn Mire
az aulába értünk, már nem bírtuk abbahagyni a vihogást,
visszhangzott tőlünk az egész suli.
– Ekkora cikit – fogta a fejét Virág, miközben még mindig lángolt
az arca.
Elköszöntem Virágtól, és még mindig nevetve léptem a
szerkesztőség termébe.
– Renáta, örülök, hogy jól szórakozol, de mi itt egy páran rád
várunk. Nem zavar? – szólt rám Kinga, és automatikusan lehervadt a
mosolyom. Klassz.
– Elnézést a késésért – szabadkoztam, de azt hiszem, Kingán kívül
ebből senki nem csinált nagy ügyet.
A kilencedikesek félénken és zavartan néztek körbe, és várták,
hogy megkapják a feladatot. Na, igen. A Szent Johanna suliújsága.
Enyhe nosztalgiával néztem a szorongó jelentkezőkre, eszembe
jutott, hogy mennyire féltem tavaly, milyen görcsös voltam és hogy
izgultam… Bátorítóan rámosolyogtam egy lányra, aki az ujjait
morzsolta idegességében, aztán vele együtt én is összerezzentem,
amikor Kinga összecsapta a tenyerét.
– Na jó, a feladat a következő…
– Kinga, talán ezt bízd rám – sóhajtotta Timi unottan. – Tehát a
feladat.
A kilencedikesek azonnal nekiálltak a cikkírásnak a húzott
témából, én pedig a többiekkel együtt felügyeltem a teremben. Mikor
végeztek, Máday és Timi még Arnold segítségét kérték a javításhoz,
úgyhogy összekaptam a holmim és indulni készültem. Kinga, aki
totál felháborodott azon, hogy ő nem vehet részt a döntésben,
fújtatva jött velem.
– Hogy képzelik? Jogom van belenézni a cikkekbe!
– Kinga, nyugi – szóltam rá. – Legyen elég, hogy te választhatod
ki a fotóst.
– Még szép! Végtére is én vagyok a riporter!
„Ez egy hosszú út lesz” gondolattal mentem ki a suli kapuján, és a
dombon felfelé ballagva kénytelen voltam meghallgatni Kinga
sopánkodását a suliújságról, felvágását a színjátszókörről (tegnap ő
adott elő jelenetet a kilencedikeseknek) és ömlengését Olivérről.
Miután becsuktam magam után a kaput, szinte fellélegeztem.
Otthon megcsináltam a házikat, meg készültem holnapra (jaj, ne,
Vladár!), aztán a zenelejátszómmal együtt kivonultam a kertbe, és
vacsoráig olvastam. Mivel evés közben néha csak úgy elnevettem
magam, anyuék elég furán néztek rám. Mielőtt azt hinnék, hogy
megbolondultam, gyorsan elmeséltem Virág égését.
– Tényleg elég „gáz” lehetett – bólintott apu erősen koncentrálva,
hogy a szájából természetesen hangozzon az egyébként nem használt
kifejezés.
– Hú, nagyon – bólogattam nevetve. – Virág szerint ez volt élete
legnagyobb LL szituja. Anyu és apu kérdőn néztek össze.
– Vagyis?
– LL – ismételtem. – Lőjetek le! Akkor mondjuk, ha valaki óriásit
égett! – magyaráztam.
– Nos, ezt jó tudni – jegyezte meg anyu, és azt hiszem, később fel
is írta magának.
Msn: 5/3 – csak Virággal beszéltem, de vele egy egész órán át
vihogtunk. e
LL: 5/1* – juj, ez tényleg nagy ciki volt.
Cortez: 5/5 – végül lemásolta a házim, és jól tette, mert Gondos
ellenőrizte.
Vacsora: 5/1* – spenótos valami. Sose derül ki, hogy mi. e
Facebook: 5/5 – Karcsi a szomszédom lett a farmon. e
Szeptember 10., csütörtök
Zsolti és Cortez már kiabált Virágnak.
– Mit csináltál? – kérdeztem elfojtott mosollyal.
– Nemtom', miről lehet szó – vonogatta a vállát álmosan.
– Na jó, emó! – kezdte Ricsi köszönés nélkül. – Utoljára mondom,
hagyj békén a farmoddal!
Aha, szóval erről van szó.
– Ajj már, most miért? – kérdezte Virág, miközben a szemébe
fésülte a haját.
– Mert nem játszunk! Ne küldj meghívót, ne küldj fát, és csirkét
se! Nem kell! – szállt be Zsolti a vitába.
– Jóóó, de kell a szomszéd, nem tudom bővíteni a területem! –
szomorkodott Virág.
– Emó, a Facebookot nem azért használjuk, hogy valami béna
farmmal üssük el az időt – rázta a fejét Ricsi.
– Ja, mi Maffia Warsszal játszunk – tette hozzá Zsolti.
Szegény Virág próbálta győzködni a fiúkat, de nem sok sikerrel.
Igazából be kellett volna szállnom, merthogy nekem is jól jönne
néhány szomszéd a virtuális farmomon, de mivel Cortezék ennyire
ellenzik, így inkább lapítottam.
– Reggelt – szállt ki a kocsiból Dave, majd gyorsan beállt a
társaságunkba, és a fejét kapkodva próbálta kideríteni, hogy miről
lehet szó. – Ja, Virág – szólt közbe hirtelen. – Ebédszünetben le lehet
aratni a paradicsompalántáimat, és láttam, hogy neked is akkor érik
meg a búzád, úgyhogy majd a telefonomról megcsináljuk.
– Hú, köszi – bólogatott Virág örömmel. A fiúk úgy néztek Davere,
mintha nem is ismernék.
– Most mi van? – tárta szét a karjait.
– Dave, ciki vagy! – közölte egyszerűen Zsolti, mire mindannyian
elnevettük magunkat.
Együtt indultunk be a suliba, én kissé lemaradtam hátul Dave-vel,
aki arról magyarázott, hogy magához ad szomszédnak, de akkor
küldjek neki sok ajándékot. Folyamatosan bólogattam, aztán mikor
sikerült elhúznunk Máday mellett (Ricsit kiszedte a sorból a pólója
miatt), témát váltottam.
– Hogy áll a trombitáskeresés? – érdeklődtem.
– Jól, nagyon jól! Kösz a tippet, tegnap délután feltettem a netre
egy hirdetést, és ma reggelre már ketten jelentkeztek is.
– Hű, ez gyors volt.
– Ja. A hétvégén meg is hallgatjuk őket, kíváncsi vagyok –
mesélte Dave.
Csengetésig a helyemen ültem, és igyekeztem lelkiekben
felkészülni a rajzórára. Aztán mikor Vladár belépett, rádöbbentem,
hogy erre sose lehet igazán felkészülni.
– A mai óra témája: szeptember.
Az egész osztály tudomásul vette, mindenki pakolászott kicsit,
előkerültek a rajzlapok, vázlatfüzetek, tempera, szénceruza…
Egyedül én üldögéltem nyugodtan a helyemen és gondolkoztam
azon, hogy ez vajon mit jelenthet.
– Rentai, megköszönném, ha legalább az év elején úgy tennél,
mint aki nem akar megbukni. Köszönöm – szólt rám élesen Vladár.
– Tanár úr – tettem fel a kezem, figyelmen kívül hagyva a
beszólását. – Nem pontosan értem, hogy mi a feladat.
– És én ezen egyáltalán nem lepődöm meg. Kinek nem világos
még? – kérdezte a nyakát nyújtogatva. Hát, egyedül az én kezem volt
a magasban, a többiek csendben dolgoztak.
Vladár irtó rendes volt, csak nekem megismételte a feladatot. Szó
szerint. Egy betűvel sem mondott többet, mint elsőre, úgyhogy ezzel
nem voltam kisegítve. Igazán nem akartam kihúzni a gyufát,
úgyhogy a lapom fölé görnyedtem, és leginkább úgy csináltam, mint
aki rajzol. Most komolyan, hogy kell lerajzolni azt, hogy
szeptember? Ennek semmi értelme.
Óra végéig a lapom fölött görcsöltem, nem mellesleg beállt a
nyakam, mire végül Vladár szólt, hogy valaki szedje össze a rajzokat.
Természetesen Kinga örömmel vállalta, peckesen járkált a padok
között, és minden összeszedett munkát összehasonlított a sajátjával.
Mikor mellém ért, láttam az arcán a döbbenetet.
– Renáta, te biztos nem vagy normális – mondta, és a fejét rázva
elvette a lapom.
– Miért? – kérdeztem értetlenül, de Kinga már lerakta a lapköteget
a tanári asztalra, és a helyére igyekezett.
Vladár felemelte az első lapot, és akkor megértettem, hogy Kinga
mire gondolt. Jaj nekem! A tanár egymás után felmutatta a színes,
szépen megrajzolt képeket. Volt ott narancssárga és sárga árnyalatú
napraforgótenger (Virág), levelét hullató őszi fa (Jacques), az
avarban vágtázó lovak (Kinga), tó felszínén sárga levelek (Cortez)…
aztán Vladár megakadt. És az egész osztály egy emberként fordult
felém.
– Nos – vakargatta meg a fejét Vladár. Összefontam magam előtt
a karom, és vártam. Ó, a régi szép idők. e – Azt hiszem, ez nem
szorul magyarázatra.
És akkor felemelte a lapom. Égővörös fejjel, a szám szélét
harapdálva vártam, hogy elcsendesedjen a röhögés, aztán komótosan
feltápászkodtam és kimentem a munkámért.
– Tessék, gratulálok – nyújtotta felém a tanár, szavaiból csak úgy
üvöltött a gúny.
Még az asztalnál álltam, amikor kinyílt az ajtó, és Arnold sétált
be.
– Neményi, negyvenhárom perces késés! Ez bizony igazolatlan –
nézett Vladár az órájára.
Arnold megvonta a vállát és kérdőn rám nézett. Rajzórán a tanári
asztalnál állok, miközben a többiek röhögnek? Arnold ösztönösen a
kezemben lévő lapra meredt, és elkerekedett szemekkel bámult. A
csengő megszólalt, úgyhogy az egész osztály felbolydult.
– Várj, ne mondj semmit – ült fel Arnold a padomra, és kezébe
vette szégyenletes művemet.
– Oké – bólintottam mosolyogva.
– Egy színes kilences. Egy színes kilences a lap közepén… –
tűnődött Arnold, belőlem meg kitört a nevetés. – Szívesen
gondolkoznék rajta, de megöl a kíváncsiság. Szóval, mi volt a
feladat?
– Szeptember – vontam meg a vállam. Arnold pislogás nélkül
meredt felváltva rám és a lapra.
– Megkérdezzem, hogy miért vagy hogy mi alapján, esetleg hogy
mi volt a koncepció?
– Egyszerű. Szeptember a kilencedik hónap, ezért a kilences… –
érveltem, szerintem ésszerűen.
– És miért színes? – kérdezte Arnold.
– Mert rajzóra!
– Ah, teljesen egyértelmű – adta vissza Arnold a munkám, és
gondterhelten nézett rám. – Reni, nagy bajban vagy!
Hogy Arnold ezt pontosan hogy értette, az a következő órán,
művtörin derült ki, amikor is Vladár beírta a rajzjegyeket. Nem
voltam túl boldog.
Ma volt az utolsó nyílt szakkör nap a Szent Johannában, mára
szinte mindenki megtalálta a magának valót, így a legtöbb diák csak
poénból nézte meg a maradékot. Mi a francia konyhakultúrára
mentünk, Jacques tökre örült nekünk, ráadásul Monsieur Durand-nal
trüffelgolyókat készítettek, és minden érdeklődő kapott belőle.
Hazaérve rá kellett döbbennem, hogy az, hogy a többiek „állati
nagy poénnak tartották” a rajzom meg hogy kaptam franciából egy
ötöst, kémiából pedig egy órai munka négyest, anyut egyáltalán nem
hatja meg. A konyhában állt, csípőre tett kézzel (ami amolyan
„fenyegető” testtartás), és a következő szemrehányásokkal
bombázott:
„Csak annyit kértem, hogy figyelj oda a rajzra!” „Nem igaz, hogy
képtelen vagy összerajzolni egy kettest!” „Most mit csináljak? Év
eleje van, és megint bukásra állsz rajzból!” „Nem, ne nevess, ez a
kilences a lapodon inkább szomorú!” „Nem, nem azt mondtam, hogy
sírj, azt mondtam, hogy ne nevess rajta, mert nem vicces!” „Reni, ki
kell javítani a rajzot!” Ezt megkaptam.
Mikor úgy tűnt, anyu befejezte, felmentem a szobámba tanulni,
megcsináltam az angolházim, meg elkezdtem megírni a beadandót
Kardosnak.
Vladár: 5/1 – e
MySpace: 5/5 – Virág tanácsára regisztráltam, hogy magamhoz
tudjam adni Cortezék bandáját. Mivel fogalmam sincs, hogy mi
hogyan működik ott, Virág megígérte, hogy megcsinálja nekem.
Dave: 5/4 – szomszédom lett a farmon. Ez klassz, de, mondjuk,
megírta, hogy ezért milyen ajándékot küldjek neki. e
Anyu: 5/2 – már most célozgatott a rajz korrepetálásra. Jaj, neee!
Justine: 5/5* – a suli által megjelölt francia levelezőtársam küldött
mailt, aminek tökre örülök, mert július óta nem is hallottam róla.
Szeptember 11., péntek
fiúkhoz.
– Ren, emó – köszönt Ricsi.
– Sziasztok – köszöntem vissza.
– Figyeljetek, mit csináltok holnap? – érdeklődött.
– Miért? – kérdeztem vissza.
– Próbálunk, meg Dave beszervezett négy trombitást, akiket
meghallgatunk. Nem jöttök? Jól kiröhöghetjük őket!
– Bár ez igen jól hangzik – feleltem, és cinikus akartam lenni, de
sajna nem vették észre. – De nekem nem jó a holnap – ráztam meg a
fejem, mert közben eszembe jutott, hogy elígérkeztem.
– Mit csinálsz? – nézett rám hirtelen Cortez, és éreztem, hogy
kipirul az arcom.
– Könyvesboltba megyünk Arnolddal, kaptunk e-mailt, hogy
50%-os akció van néhány regényre, meg az albumokat is
leértékelték…
– Azta, ez annyira érdekesen hangzik, hogy mindjárt elfutok!
Egyszerűen nem bírom kivárni a holnapot! – közölte Zsolti, mire a
fiúk elröhögték magukat.
– Ez nagyon jó poén volt, főleg, ha azt vesszük, hogy Zsolti két
lépést sem tud futni, mert kidől – lépett hozzánk Kinga.
– Na, megjött a cowgirl – nézett unottan az ég felé Zsolti. Kinga
lesajnálóan megrázta a fejét, majd felszegett állal nézett körbe.
– Én sem érek rá a hétvégén – mondta. – Edzésre megyek,
valamint Olivérrel megbeszéltük, hogy skype-olunk.
– Már nem azért – vakargatta Ricsi az állát –, de ez kit érdekel?
– Ja, Kinga, nem kell bejelenteni, amikor Telivérrel skype-olsz! –
vágta rá Zsolti.
– A neve Olivér! OLIVÉR! – rikácsolta Kinga.
Egy pillanat alatt őrült hangzavar keletkezett, mindenki mást fújt,
Kinga Zsoltival vitázott, Virág Ricsinek panaszolta, hogy nem ér rá,
mert a hétvégét az apukájával és A NŐ-vel tölti, én pedig a káosz
közepén állva hallgattam, és a szótlan Cortezhez fordultam, akivel
találkozott a tekintetünk.
– Neményivel mész könyvesboltba? – kérdezte és a szája szélén
gúnyos mosoly bujkált.
– Igen. Miért? – kérdeztem vissza, közben pedig próbáltam
egyenletessé tenni a légzésem. Nem igazán sikerült. Cortez
mosolyogva megvonta a vállát, és láthatólag totál bénának tartott.
Óriási. Nem is kezdődhetne jobban egy péntek reggel.
– Na! – állt meg mellettünk hirtelen Dave, és a zakója zsebéből
kivette a telefonját. Ujját összevissza húzogatta az érintőképernyőn,
végül büszkén felnézett. – Holnap délután háromtól ötig hívtam a
trombitásokat, összesen kilencen jelentkeztek a hirdetésre, ebből
kettőt elutasítottam, mert túl idős volt, egyet pedig, mert túl fiatal –
olvasta fel.
– A túl fiatal nem gáz, legalább hallgassuk meg – szólt közbe
Zsolti.
– Kilencéves – meredt a kijelzőre Dave. A többiek kiröhögték,
mire Dave folytatta. – Tehát holnap hat embert hallgatunk meg,
ebből egynek láttam a YouTube-on videóját, az nem rossz, a többiről
nincs infóm. Illetve de. Utolsónak egy lány jelentkezett, ezen
vacilláltam kicsit, szerintetek lemondjam vagy megnézzük?
– Nemár, nem kell lány a bandába – rázta a fejét Zsolti.
– Mi az, hogy nem kell? – förmedt rá Kinga. – Egy lánynak
ugyanúgy van helye egy együttesben, mint egy fiúnak. Mi ez a
nőgyűlölő szöveg?
– Mivan? – hőkölt hátra Zsolti. Sajna Kinga totál rákattant a
témára, úgyhogy szegény Zsoltinak tartott egy kisebb előadást a
sikeres nőkről, az egyenjogúságról, a patriarchális kontra
matriarchális társadalomról… Igaz, Zsolti egy szót sem értett az
egészből, viszont kiakadt, amikor Kingát annyira elkapta a hév, hogy
magyarázás közben kiverte Zsolti kezéből a fánkot, amit evett.
Úgyhogy ők elvoltak.
– Na? – nézett körbe Dave a maradék társaságon.
– Hú, szerintem nézzük meg a lányt. Hülyére fogjuk röhögni
magunkat, ha jön valami nyomi, pattanásos trombitás lány, és rájön,
hogy ska-punk dalokhoz keresünk tagot – vigyorgott Ricsi gonoszul.
– Ne már! – tiltakoztam. Ösztönösen védem a nyomikat, vajon ez
miért van? – Ez nem szép dolog.
– Ren, szép, nem szép, ez van! Hú, ha nagyon gáz a lány,
megijesztem a Slipknot maszkommal! – tette fel az ujját Ricsi, mint
akinek valami elképesztő ötlet jutott eszébe.
– Cortez? – fordult felé Dave, és mindannyian csendben várták a
választ. A reakciókból kiindulva nem kérdés, hogy csak és kizárólag
Cortez teheti fel azt a bizonyos pontot.
– Felőlem hallgassuk meg – vonta meg a vállát.
Ricsi és Kinga boldogan bólintott (előbbi, mert szeretne
kiakasztani egy idegent, utóbbi, mert szerinte lánynak is lennie kell
egy együttesben), Zsolti azonban a fejét rázva hőbörgött. Véleménye
szerint a jó kis punk-rock bandájuk nevetségessé válik valami
kislánnyal.
– No Doubt, Guano Apes, Paramore… – nézett Virág fél
szemmel. – Ezeknek a bandáknak mind van lánytagjuk, sőt,
énekesek, mégis tökre jó rock- meg punkzenészek.
– Na, csak megértem, hogy Virág kinyögött egy értelmes
gondolatot – bólintott Kinga tettetve, hogy lenyűgözték.
Duplaangollal kezdtünk, Mr. O’Realy azonnal feleltetett is (Virág
hármast kapott, Andris négyest), aztán továbbmentünk az anyaggal.
Arnold negyedórás késéssel esett be, levágta magát mellém, és egész
órán csendben olvasta Az elveszett világot, angolul.
Ofőórán Haller kicsit mérgesnek tűnt, felhívta a figyelmet arra,
hogy néhányan sikeresen begyűjtöttek pár elégtelent rögtön az év
elején (sajna a hülye rajz miatt én is beleestem), úgyhogy elkérte az
ellenőrzőket. Miután túlleszünk a fejmosáson, további nagyon fontos
dolgokat kellett megbeszélnünk, mint például, hogy Gondos
panaszkodott a zenelejátszók miatt (megesküdtünk, hogy semmi
ilyesmiről nem tudunk e ), Gazdag tanárnő az órai evés miatt (Zsolti
közölte, hogy muszáj volt ennie, mert leesett a vércukra; Kinga
rávágta, hogy az IQ-ja esett le, de már régen), valamint a gondnok
árulkodott, hogy valakik szétszerelték a távirányítót. Mi erről sem
hallottunk semmit.
– Igen, ezt sejtettem – vakargatta az állát az ofő. – Nos, más téma.
Gratulálok a sikeres szakkörválasztáshoz, örömmel hallottam, hogy a
legtöbben maradtatok a tavaly választott délutáni programon.
Továbbá nagy büszkeséggel tölt el, hogy Arnold az iskolaújságnál
főszerkesztő-helyettesi posztot tölthet be.
Gyér taps hangzott fel a teremben, Virág, Jacques, Gábor és én
pár pillanatig összecsaptuk a tenyerünket, aztán abbahagytuk. A
többieket totál hidegen hagyta, egyedül Kinga zsörtölődött, amiért
szerinte ez „egyáltalán nem fair”.
Tesi előtt Arnolddal és Virággal az udvaron ebédeltünk
(májkrémes szendvics fél paprikával, bah) és a MySpace-ről
beszélgettünk.
– Jó, mivel a hétvégém úgyis dögunalom lesz, akkor megcsinálom
az oldalad – mosolygott Virág. – Milyen layoutot szeretnél?
– Mit? – vontam fel a szemöldököm. Nekem ilyen oldalt, amikor
azt sem tudom, mi az!
– Háttérképnek mit szeretnél? Beatles vagy Oasis?
– Hm – töprengtem, mert úgy ítéltem meg, ez fogós kérdés. –
Legyen Beatles.
– Jó. Húú, tök jól megcsinálom. Hasonló lesz, mint az enyém,
oki?
– Hát, oké – bólintottam kicsit félve. – Illetve lehetne az enyém
kicsit egyszerűbb?
Virág megkérdezte, hogy ezt hogy értem. Mondtam, hogy kábé
úgy, hogy nem szeretnék csillagokat meg Pete Wentz-képeket, meg
animált kiscicákat, akik táncolnak, sem masnis halálfejeket, de még
fotóvetítést sem.
– Zenelejátszó?
– Az mehet – bólintottam. – De ne pink színű! – tettem hozzá
gyorsan.
– Jó – mosolygott Virág, és mindent gondosan lejegyzetelt a
twilightos noteszébe a twilightos tollával. – Top barátok? Mehetnek
elsőre Cortezék?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Elsőnek te – kezdtem. Virág
hálásan pislogott, és láttam rajta, hogy ez most tökre jólesik neki,
pedig nem azért mondtam. Hanem mert így gondolom. – A többit
elrendezheted akárhogy, a lényeg, hogy a top nyolcban legyenek
benne Cortezék. Meg Jacques!
– Minek neked MySpace-oldal? – nézett fel Arnold a könyvéből.
– Hogy új infókat tudjak meg a kedvenc együtteseimről – böktem
ki a jó előre kigondolt válaszomat. Sajna Arnold ellen hiába készülök
fel.
– Az új információk nagyon fontosak, főleg, ha a Beatlest vesszük
alapul – jegyezte meg szárazon.
–Jó, de mindenkinek van MySpace-oldala.
– Akkor gyorsan legyél te is mindenki – bólintott Arnold cseppet
sem kedvesen.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, és Virágra néztem, aki
nagy problémával állt szemben.
– Hű, akkor beraklak első barátként a topba, így a FOB lecsúszik
második helyre, aztán harmadik lesz Pierre, negyedik az AFC, utána
Cortezék…
– Pierre? A „jó hétvégét” barátod?
– Ühüm – mosolygott Virág. – Ma is üzent.
– Kitalálom, jó hétvégét kívánt?
– Pontosan!
Virággal nevettünk egy sort az emós francia haverján, akivel
hónapok óta levelezik, de eddig mindig csak jó hétvégét kívántak
egymásnak.
– Na, akkor megvan a top 11 barátom a 12-ből.
– Direkt hagytál ki egyet? – kérdeztem, mire Virág hatalmasat
sóhajtott. Ezt igennek vettem. Az a hely Doriánra vár.
Egy borzasztóan fárasztó tesióra után (Korponay meg a sulikörök,
jaj!) Virággal az öltözőben folytattuk a beszélgetést a hétvégéről.
– De bájos – csapta össze a kezét Kinga, mire az a-s lányok
nevetve néztek felénk. – Virág a maradék agysejtjeit is megöli a
hétvégén a MySpace-en, Renáta pedig Neményivel andalog a
könyvesboltban. Elképesztő program. Nem csodálom, hogy ti
vagytok a suli legnépszerűbb diákjai.
– Úgy csinálsz, mintha neked jobb programod lenne – tártam szét
a karom értetlenül. – A Skype előtt gubbasztani, az sem jobb…
– Már ne is haragudj, de igenis fontos, hogy a barátommal
beszéljek! – vágott vissza, erősen kihangsúlyozva, hogy márpedig
neki van barátja. – Egyébként pedig moziba megyünk vasárnap –
mondta Kinga, az a-s lányok pedig vadul bólogattak, így rögtön
rájöttem, hogy ők így, együtt terveztek programot.
– Klassz. Jó szórakozást. Mit néztek? – érdeklődtem. Komolyan,
semmi rossz szándék nem volt bennem, csak gondoltam,
megkérdezem.
– Az új Hugh Grant-filmet – felelte Kinga összehúzott szemmel.
Azt hiszem, arra várt, hogy valami rejtett gúnyt vagy beszólást
fedezzen fel.
– Az jó, azt én is megnézném, láttam a bemutatóját. Tuti jó lesz –
mosolygott rájuk Virág kedvesen.
Kinga és az a-sok teljesen értetlenül néztek ránk. Edina még
súgott is valamit Kingának. Nyilván nem értették, hogy miért
beszélgetünk. Mármint mi így, mindannyian. Szerintem mindenki
azon agyalt, amin én. Hogy ott vagyunk, hét lány, konkrét konfliktus
nincs köztünk, a múltbéli sérelmek elfelejtődtek (legalábbis Edina
már ritkábban néz rám gyilkos tekintettel), úgyhogy miért ne
mehetnénk együtt moziba? Hát, a válasz hamar kiderült. Azért, mert
végül nem hívtak meg. e No comment.
– De majdnem szóba került, hogy menjünk velük – gondolkozott
Virág, miután ketten maradtunk és kifelé indultunk az öltözőből.
– Igen, majdnem. Majd egyszer elmeséljük, hogy a menő a-sok
majdnem elhívtak minket, emiatt majdnem népszerűek lettünk és
majdnem sok barátunk lett a gimiben – feleltem. Virág mosolyogva
megvonta a vállát, aztán megbeszéltük, hogy az a-sok Kingával
együtt le vannak ejtve, majd megnézzük külön a filmet.
A szekrényekhez érve Virág megtorpant, és egy pillanat alatt
lesápadt.
– Reni – suttogta, de a hangja vékony volt és riadt.
– Látom – fújtattam, és bár próbáltam megnyugtatni, engem is
legalább annyira megrémített a látvány, mint őt.
Virág szekrényajtajából egy félbehajtott lap lógott ki. Ez még nem
is lenne gond, mert a Szent Johannában sokszor üzennek így
eseményekről meg programokról. A különbség, hogy az egész
szekrénysorból csak a Virág ajtajába dugott papír zizegett, ahogy a
délutáni huzat lobogtatta a folyosón.
– Hívjam a nemzetbiztonságiakat? – kérdezte Arnold unottan.
– Túl sok krimit olvasol – feleltem visszafojtott mosollyal. – És ez
egyáltalán nem vicces. Ez komoly dolog! – suttogtam.
Virág lassan odalépett a suliboxhoz, egy határozott mozdulattal
megragadta a levelet, lehunyta a szemét, majd „gyorsan legyünk túl
rajta” stílusban azonnal kinyitotta és beleolvasott.
Arnold a falnak dőlve, közömbös arccal, én pedig vadul dobogó
szívvel, iszonyat izgatottan vártam. Virág körülbelül három sort
futott át, végül leengedte a kezét a papírral együtt, és halálsápadtan
rám nézett.
– Mi az? – kérdeztem, teljesen átélve Virág helyzetét.
– Msn-elérhetőség, Facebook és MySpace. Dorián… – motyogta,
majd mindketten egyszerre sikoltottunk fel, a szánk elé kapva a
kezünket.
– Te jó ég! – mosolyogtam őszintén, miközben Virág a karomat
rángatva ugrált, totál összegyűrve a „szent levelét”.
– Te jó ég! – sikoltotta Virág is.
– Te jó ég! – jegyezte meg Arnold, és kicsit odébbment. Oké, neki
ez nem jelentett annyira sokat.
Virág még akkor is boldogan ugrált, amikor beszállt az apukája
kocsijába. Miután elhajtottak, szinte azonnal érkezett az első sms
tőle. e Arnold csendben sétált mellettem, nem értette, de tolerálta az
őrületet, amit Dorián levele váltott ki belőlünk.
– Akkor holnap – köszöntem el tőle a kapunkban.
– Jő, érted jövök kettőre – intett Arnold, és a hatalmas
lombkoronák árnyékában továbbsétált.
Hazaérve anyunak gyorsan elmeséltem, hogy Virág és Dorián tuti,
hogy ismerősök lesznek a Facebookon, barátok a MySpace-en, és
fix, hogy msn-en is beszélnek majd, ha Virág magához meri adni.
Anyu mélyen hallgatott, végül beletúrt a hajába.
– Ez a kis diák, Dorián, ő a Szent Johannába jár, ugye?
– Igen – bólogattam.
– Értem. És miért nem beszélgetnek és barátkoznak az iskolában?
Miért az interneten jelölgetnek…
– Hát, mert ez így szokás. Ha bejelöl egy közösségin vagy felvesz
msn-re, akkor kíváncsi rád – magyaráztam.
– Nem lenne egyszerűbb, ha szóba elegyednének?
– A neten? – kérdeztem.
– Nem, Reni, a folyosón.
– Ó, hát azt nem tudom. Lehet. Mindegy.
– Hová tűntek az emberi kapcsolatok? – nézett anyu merengve.
Egy ideig vártam, mert azt hittem, tőlem kérdezi, de aztán kiderült,
hogy csak filozofált. Mivel anyuékhoz vendégek jöttek (apu
munkatársa a feleségével), a szobámban vacsorázhattam, csak előtte
le kellett mennem köszönni meg jópofizni egy sort. Ami körülbelül
annyiból állt, hogy széles vigyorral bólogattam olyan felesleges
megjegyzésekre, mint például „a suli szívás, mi? Lázadunk,
lázadunk? Gáz a tizedik, mi?” Kicsit kelletlenül feszengtem a
társaságukban, szerintem nincs is annál kínosabb, mint amikor egy
felnőtt megpróbál lazának tűnni, mindenesetre anyu és apu kimentett,
és miután bájologtam egy sort, felmehettem a szobámba. A lépcsőn
felfele baktatva hallottam, hogy apu munkatársának a felesége
nevetgélve megkérdezi anyutól, hogy „na, és mi újság a fiúkkal?”.
Az utolsó előtti lépcsőfokon megálltam, és összeráncolt
szemöldökkel füleltem.
– Renivel borzasztó nagy szerencsénk van, teljesen leköti a
tanulás, az olvasókör és az iskolaújság. Bár van egy kis osztálytársa,
aki, úgymond, menő, de a dolog teljesen plátói.
– És a kamaszkor? Ajtócsapkodás, szótlanság, éjjel párnába
zokogás, hisztik, több órás késés, bulik…? – kérdezte halkabban.
Nem láttam, de sejtettem, hogy anyu halványan mosolyogva
legyint a válasz előtt.
– Reni mintakamasz. Semmi probléma vele.
Megvontam a vállam és felmentem a lépcsőn. Miután becsuktam
magam mögött az ajtót, elővettem a sulicuccom, és megcsináltam a
házim hétfőre. Miután be is pakoltam, elgondolkoztam azon, hogy
péntek este valószínűleg én vagyok az egyetlen diák, aki ezzel
foglalkozik. Mintakamasz. Ááá, inkább menthetetlenül nyomi. No
comment.
Dorián és Virág: 5/5* – hűűű. Ezerrel szurkolok!
Cortez: 5/4 – elkérte a szöveggyűjteményem. e
Sulirádió: 5/3 – egész nap U2 szólt.
Holnap: 5/4 – örülök, hogy Arnolddal megyünk könyvet vadászni,
de azért sajnálom a fiúk próbáját és trombitástesztjét. Tuti vicces
lesz. e
Farm: 5/5* – Jacques és Gábor is a szomszédom. Hurrá.
Szeptember 12., szombat
voltam. Virág már egy órája magyarázott az msn-en, totál lázban
volt, mert ugyan magához adta Doriánt, mégsem mert ráírni, pedig
látta, hogy online, viszont ettől Virág megijedt, így elrejtette magát.
Hallgattam egy darabig, végül azt tanácsoltam, hogy mindenképp
köszönjön neki, aztán végre sikerült kilépnem. Szegény Arnold már
tíz perce várakozott a kapunk előtt, úgyhogy sűrű bocsánatkérések
közepette rohantam ki. Dióhéjban elmeséltem Virág sztoriját, de
Arnoldot egy cseppet sem érdekelte, úgyhogy hamar témát
váltottunk.
– Megdöntöttem a csúcsom a Kvízparton – mondta, miközben
lefelé sétáltunk a dombon.
– Hű, nem is láttam, gratulálok! – mosolyodtam el.
– Nem játszottál tegnap?
– Nem, este átrendeztem a farmom – feleltem, mire Arnold
oldalról nézett rám, és azt hiszem, magyarázatot várt. – Most miért,
túl sok bárányom volt! – tettem hozzá nevetve. – Tényleg, nem
akarsz a szomszédom lenni? Kéne még szomszéd!
– Felejtsd el – rázta a fejét határozottan, mire sóhajtva az égre
néztem.
Nem értem, az ember elvárhatja a legjobb barátjától, hogy a
virtuális farmján a szomszédja legyen. Vagy nem? Te jó ég, talán
Virág tényleg rossz hatással van rám. e
Mivel baromi szépen sütött a nap, sétálva tettük meg az utat. A
fák árnyékában gyalogoltunk, közben mindenféléről beszélgettünk
(na jó, nem mindenről, Cortezék például szándékosan nem kerültek
szóba). Már szinte odaértünk, amikor a járdán hirtelen eltűntek az
árnyékok, és egy pillanat alatt beborult. Felnéztem az égre, a nap
nem látszott, csupán szürke felhők, amik hirtelen összeértek. Az első
esőcseppek épp csak szétcsattantak az aszfalton, amikor egy pillanat
alatt szakadni kezdett.
– Futás – ragadta meg a karom Arnold, és rohanni kezdtünk.
Viccen kívül, mire beestünk a buszmegálló fedezékébe, a
homlokomon folyt a víz, a drapp rövid ujjú ingem vizesen tapadt a
karomra, a farmeremen pedig hatalmas sötét foltok éktelenkedtek.
– Ez nagyon rákezdett – lépett ki Arnold félig a buszmegállóból,
és óvatosan az eget kémlelte. A futástól zihálva bólintottam, és már
elő is vettem a mobilom.
– Odaértetek a könyvesboltba? – szólt bele anyu köszönés nélkül.
– Még nem teljesen. Csak szólni akartam, hogy leszakadt az ég a
Széna téren – magyaráztam. Papírzörgés, billentyűkattogás,
kapkodás. Türelmesen vártam, mire anyu újra beleszólt.
– Ez biztos?
– Anya! Itt állok csuromvizesen. Elképesztően nagy
felhőszakadás van, de úgy látszik, már múlik – lestem ki én is a
megálló alól.
– Megáztál? Azonnal menj haza és vegyél át száraz ruhát!
– Nem vészes, csak egy kis eső.
Anyu még próbált hazaküldeni, de mivel egyáltalán nem volt
kedvem visszaindulni, így még megkérdezte, hogy pontosan milyen
az idő, hány milliméter csapadék hullott le és milyen a széljárás,
aztán letettük.
– Biztos nem fogsz megfázni? – kérdezte Arnold, amikor újra
elindultunk.
– Persze – bólintottam, miközben folyamatosan a karomat
dörzsöltem.
A zebrához érve már ismét kisütött a nap, pár perc alatt foltokban
felszáradt az út, és csak az esőillat meg a buszvájatokban összegyűlt
pocsolya emlékeztetett a zuhira. Mondjuk, egy ilyenbe sikeresen bele
is léptem, úgyhogy bokáig vizes lettem. Ennyit a tornacipőmről.
A könyvesboltban sikerült három órát eltöltenünk. Ezért is
szeretek annyira Arnolddal menni, ő az egyetlen, aki nemhogy nem
sürget, hanem körülbelül annyit nézelődik, mint én. A végeredmény
is klassz lett. Robert Merle Francia históriáján kívül vettem egy
jógakönyvet is. e Hurrá!
Hazaérve felnéztem a netre, az msn-en csak páran lézengtek.
Virág azonnal videóhívást indított, és sikoltozva mesélte, hogy
csetelt Doriánnal tíz percet!
– Sajna mennie kellett, de fú, képzeld, a képe totál menő, meg
éppen a 30STM From Yesterday szólt nála, meg fúú, képzeld, írtam,
hogy ezt a dalt én is tökre imádom, és akkor fúúú, küldött egy
smileyt. Fúú – hadarta Virág. Mosolyogva bólintottam.
– Ez tényleg őrülten klassz. És ahogy hallom, most is ez a szám
megy nálad – füleltem.
– Ühüm – bólogatott Virág. – Ez a közös dalunk.
– Mert mindketten szeretitek? – nevettem el magam.
– Neeem. Mert erről a dalról most már örökre ő fog eszembe jutni.
Örökre! – áradozott Virág. – Hú, mennem kell, A NŐ szólt, hogy
kész a vacsora – forgolódott Virág dühösen.
– Oké, jó étvágyat, holnap beszélünk – intettem.
– Juj, kész a MySpace-oldalad, megcsináltam, csekkold. Tényleg
lépnem kell…
Miután Virág kilépett, felmentem az oldalamra, és megnéztem a
profilom. Hát, mit is mondhatnék. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de
tény, hogy vérprofi lett. A layout (vagy mi) Beatles St. Pepper’s
Lonely Hearts Club Band, ezen kívül színes zenelejátszó Oasisdalokkal,
a kedvenc filmjeim listája, a kedvenc könyveim (igaz,
rosszul írta Dickens nevét, de kijavítottam). Profilképnek az, ami az
IWiWen és Facebookon is van (anyu engedélyével, sima padon ülős,
mosolygós kép, semleges háttérrel). A barátlistám még csak tizenhét,
de a top nyolcban első helyen Virág, másodiknak a Jalapeno. Tök jó
lett. e
Francia história: 5/5* – még van egy részem a Váratlan
utazásból, de nagyon várom, hogy olvashassam. e
Könyvesbolt Arnolddal: 5/5 – klasszul telt a nap.
Virág+Dorián: 5/5 – van daluk. e
Cortez: 5/1 – be se lépett az msn-re, gondolom, próbáltak… e
Megáztunk: 5/1 – még mindig nem száradt meg a tornacsukám. e
Szeptember 13., vasárnap
tüsszentettem, reggeli közben négyet, utána nem számoltam tovább.
Sajna, anyu igen. Egy gyors lázmérés és kimondhatatlanul sok
orrfújás után anyu nem kertelt, kerek perec kimondta, amit egy
normál diák mindig szívesen hall. Holnap nincs suli, dokihoz
megyünk.
– Nem! Nem. Neeeem. Nem. Nemnem! – ilyesmiket mondtam,
én, az abszolút nemnormális diák. Mikor végre befejeztem, jól
megkaptam a magamét.
– Így jár, aki megázik, vizes hajjal, tocsogó tornacipőben és ázott
ruhában mászkál a légkondicionált könyvesboltban! És akkor még az
a jobbik eset, ha csak megfáztál! – szidott össze anyu.
Bágyadtan ücsörögtem az étkezőasztalnál, és rádöbbentem, nincs
mit tenni. Két orrfújás között küldtem Virágnak sms-t, aki totál
kiakadt. Egyrészt, mert nem tudok suliba menni, másrészt pedig,
mert holnap tök egyedül lesz, amikor ez lesz az első alkalom, hogy
látja Doriánt az msn-ezés után.
Eléggé lehangoltan telt a napom, kiakasztott, hogy holnap nem
látom Cortezt, miközben a hétvégén sem hallottam róla, és hiába
voltam msn-en egész nap, nem jelentkezett be. e
Betegség: 5/1* – jaj már!
Holnap doki: 5/1 – jaj!
Piros az orrom a sok fújástól: 5/1 – e
Hülye eső: 5/1 – e
Szeptember 14., hétfő
kihasználja a jó idő utolsó óráit, én vörösre fújt orral, beöltözve,
hidegrázással ücsörgök a dokinál. Aki kiírt egész hétre!!! No
comment.
Hazaérve megittam az összes pezsgőtablettát és szirupot, amit
anyu elkészített nekem, és miután úgy éreztem, több folyadék van
bennem, mint egy tevében, felmentem a szobámba. Totál lehangoló
betegség miatt otthon maradni, olyan nyomasztó. Olvastam,
neteztem (senki sehol, persze suliidőben ez nem meglepő), bámultam
az értelmetlen tévéműsorokat, de leginkább csak vártam, hogy
délután legyen végre. Az olvasó- és rajzszakkör miatt ráadásul
tudtam, hogy sem Virág, sem Arnold nem tud közvetlenül suli után
jönni. Nagyszerű.
Éppen egy bögre forró teát próbáltam lenyomni, de már vert tőle a
víz, amikor kopogtak az ajtómon, és anyu dugta be a fejét.
– Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva.
– Ennyi folyadékkal túlélnék egy szaharai túrát is. Gyalog –
feleltem unottan.
– Nem baj, idd csak meg – bólintott. – Cortez van itt.
– Tessék? – ültem fel az ágyamban azonnal. Mi? Miért? Miért
nem ezzel kezdi anyu? Jaj.
– Mondtam, hogy megnézem, alszol-e – felelte anyu mosolyogva.
Hála a jó égnek! Gyorsan felpattantam (kicsit hirtelen, emiatt tíz
másodpercig csak apró fekete foltokat láttam), ösztönösen lekaptam
az asztalom feletti tükörről a manga rajzot, felkapkodtam az
összegyűrt zsepiket és kidobtam, miközben anyu rátette az
ágytakaróm az ágyamra. Így nem látszott a shrekes ágyneműm.
Hurrá.
Anyu kiment, én pedig gyorsan belenéztem a tükörbe. Nos, a
látvány nem volt túl szívderítő. Félrefeküdt copf, pirosra fújt orr,
kicserepesedett száj. Ez az én formám!
– Szia – köszönt hirtelen Cortez, én pedig megpördültem és
szemben találtam magam vele. Na jó, nem elég, hogy én ilyen
ramaty állapotban vagyok, ő még a szokottnál is helyesebb. Az élet
nem fair!
– Szia – köszöntem vissza, és összeráncolt szemöldökkel néztem
az órámra. Csak akkor esett le, hogy ha Virág nem jöhet előbb a
szakkör miatt, akkor elvileg Cortez sem. – Rajz?
– Kibírják nélkülem – legyintett mosolyogva, és levágta magát az
egyik babzsák fotelemre. Remegő gyomorral ültem le én is, és
igyekeztem nem idegeskedni azon, hogy mégis hogy nézhetek ki. –
Virág mondta, hogy megfáztál…
– Igen – feleltem szomorúan –, de megírtam tegnap az irodalom
beadandód, szóval tessék – nyúltam hátra a táskámért, és kihalásztam
belőle a füzetem.
– Kösz, de nem kellett volna – rázta meg a fejét Cortez.
– Szívesen megcsináltam – legyintettem. – Milyen volt a
trombitás dolog? – váltottam témát. Cortez mosolyogva bólintott.
– Nagyon kemény. Szétröhögtük magunkat.
– Gondolom – mosolyodtam el én is. – De sikerült találni valakit?
– Aha.
– Örülök.
Pár pillanatig mindketten csendben voltunk, Cortez a beadandóba
olvasott bele, én pedig a pulcsim ujját húzogattam, és azt
tanulmányoztam. Miután kellőképpen kinyújtottam, felnéztem.
Cortez éppen akkor hajtotta össze a dolgozatom.
– Meddig nem jössz suliba? – kérdezte.
– A héten tuti nem.
– Hozzam neked a házit? – vonta fel a szemöldökét, mire
elnevettem magam.
– Ma hoztad?
– Nem volt – vágta rá azonnal. Túl gyorsan.
– Gondoltam.
Mindketten elröhögtük magunkat, aztán Cortez elkérte a
notebookom, hogy megmutassa az új bandatagot. Az ölébe fektetett
laptopon gépelt, amikor két halk kopogás után Arnold benyitott.
– Szia – köszönt, majd mikor észrevette Cortezt, felvonta a
szemöldökét.
– Szia – köszöntem mosolyogva, és kérdőn néztem az órámra.
Megint. – Mi van az olvasókörrel?
– Elkéredzkedtem Kardostól, mert gondoltam, unatkozol – felelte
élesen, és elég csúnyán nézett a gépen pötyögő Cortezre.
– Cortez az előbb jött, de egyébként tényleg egész nap untam
magam – legyintettem.
– Értem. Na, és Cortez, megvan a beadandód? – ráncolta a
szemöldökét Arnold.
– Mi van? – nézett fel Cortez, és lehajtotta a notebook fedelét.
– Megírattad Renivel? Mondjuk, beteg, de mit számít az? Igaz?
– Mi a fenéről beszélsz? Nem a beadandó miatt jöttem – tárta szét
a karját Cortez. Arnold lehajolt és felemelte a földről az összehajtott
papírokat.
– Akkor, gondolom, ez sem a tiéd – nyújtotta felé Arnold. Cortez
pislogás nélkül nézett a papírokra.
Én még mindig kapkodtam köztük a fejem, fogalmam sem volt,
hogy mi történik. Végül erőt vettem magamon.
– Én… én szívesem megírtam – dadogtam zavartan, mivel
késztetést éreztem arra, hogy mondjak valamit. Szabályszerűen
vibrált köztük a levegő.
Mindketten felém néztek, Arnold lesajnálóan, Cortez pedig
mosolyogva, végül Cortez félrerakta a notebookot és feltápászkodott.
– Jobbulást – nézett mélyen a szemembe, én pedig riadtan
megráztam a fejem. Nem akartam, hogy elmenjen.
– Már mész is? – kérdeztem, és reméltem, hogy a hangom nem
árulja el, mennyire csalódott vagyok.
Cortez halványan elmosolyodott és intett egyet. Arnold, aki háttal
ült neki, oda se fordult, csak feltartotta a kezét. Ujjai között az
összehajtott papírjaimat tartotta.
– Tudod, Neményi – lépett oda Cortez, és kirántotta a kezéből a
beadandót, úgy, hogy kettészakadt néhány lap –, te egy igazi… vagy.
(Nem írom le, mit mondott, de nem túl szépet).
Arnold szó nélkül hagyta, hogy Cortez kimenjen a szobámból, én
pedig döbbenten ácsorogtam, és azon hezitáltam, hogy most mit
tegyek. Legszívesebben utánamentem volna, de helyette inkább
dühösen Arnoldhoz fordultam.
– Most ezt miért kellett? – kérdeztem felháborodottan.
– Mit? – vonta fel a szemöldökét.
– Cortez végre eljön hozzám, te pedig elüldözöd!
– Reni, ha látnád magad… – csóválta a fejét csalódottan, és
kivette a füzeteit a táskájából. Néma csendben az asztalra dobta, és
az ajtó felé indult.
– Most te is elmész? – néztem rá hitetlenül.
– Igen.
– De miért? – kérdeztem.
– Gondolkozz! Egész nap jegyzetelek neked, eljövök olvasóról,
hogy ne unatkozz, hozom a házit… Ennek ellenére amikor próbállak
védeni, mert véleményem szerint mérhetetlenül nagy pofátlanság az,
hogy Cortez eljött a beadandóért, amit betegen megíratott veled,
akkor nekem támadsz és őt véded…
– Miről beszélsz? – pislogtam értetlenül. Klassz, hogy én vagyok
beteg, és mindenki velem dühöng!
– Arról, hogy bár te vagy az egyetlen barátom, mégis van egy
óriási hibád, amit nehéz tolerálni.
– Mi az? – kérdeztem olyan halkan, hogy szinte alig jött ki hang a
torkomon. Arnold kinyitotta az ajtót és megpihentette a kezét a
kilincsen.
– Cortez – felelte és kiment.
Némán néztem magam elé, hirtelen sírhatnékom támadt, mert nem
értettem, hogy mi történt. Még akkor is döbbenten álltam a szobám
közepén, amikor anyu bejött.
– Jól elrohantak – állapította meg. Nos, igen, így is mondhatjuk. –
Ezt a kezembe nyomta, mielőtt kiviharzott a házból – nyújtott felém
anyu egy könyvet.
Szomorúan elvettem és megnéztem a borítóját. Egy könyvtári
könyv, John Lennon életéről, franciául.
– A fenébe, Arnold könyvet is hozott nekem, én meg így
viselkedtem – motyogtam szomorúan.
– Igen – veregette meg a vállam anyu. – De ezt Cortez hagyta itt.
– Mi? – kerekedett el a szemem.
Virág félórával Arnold és Cortez kirohanása után érkezett.
– Oké! – kezdtem, és öt orrfújás közben elmeséltem Virágnak az
egész dolgot.
– Hú – csatolta oldalra a szemébe lógó haját egy kiskutyás csattal,
és immáron két szemmel nézett rám. – Mi van, ha azért hozta a
könyvet, hogy megköszönje a beadandót?
– Lehet – bólogattam.
– Szívás. És elrohant?
– Aha. De Arnold is.
– Jó, de Arnold amúgy is fura – legyintett Virág. – Az a gáz, ha
Cortez berágott.
– De miért rám? Én tényleg nem csináltam semmit, Arnold
piszkálta! Én csak megírtam a dogáját!
– Nehéz ügy. Nagyon – rágta a szája szélét Virág.
– Oké – bólintottam. – Mi van Doriánnal?
Virág azonnal elvörösödött, és apró mosoly jelent meg az arcán.
– Ma köszönt!
– Hurrá! – csaptam össze a tenyerem. – Ennyi?
– Nem! Kétszer is szemeztünk a folyosón!
– Hű – néztem elismerően, közben azon gondolkoztam, hogy
milyen lehet, amikor Virág és Dorián szemeznek. A hajviseletükből
adódóan csak egy-egy szemmel tudják nézni a másikat, tehát ez
inkább afféle „fél-szemezés”. e
– Amúgy mi volt a suliban?
– Hétfői káosz. A fiúk el voltak foglalva az új trombitásukkal,
Andris és Robi összeveszett azon, hogy ki szereti jobban a Lostot,
Jacques azt üzeni neked, hogy gyógyulj meg hamar és este vár msnen,
Kardos jobbulást kíván, Kinga állítása szerint észre sem vette,
hogy hiányzol…
– Ez jellemző – sóhajtottam.
– Hát, kábé ennyi.
– Lecke volt?
– Semmi – rázta a fejét. Szomorúan az asztalomon hagyott
füzetekre néztem, és reméltem, Arnold holnap eljön. És nemcsak
azért, mert mardosott a bűntudat, amiért így viselkedtem vele.
Hanem mert ha ő nem jön, sose tudom meg, mit tanultunk.
Este vacsora után felnéztem az msn-re, és bár Arnolddal vagy
Cortezzel szerettem volna beszélni, mindketten offline voltak.
Helyette Jacques-kal amőbáztam, Virággal webkameráztam, és
Ricsivel váltottam pár sort. Másolom.
Ricsi üzenete: Mikor jössz?
Reni üzenete: A héten nem. e
Ricsi üzenete: ***** mit kezdjek kémián?
Reni üzenete: Lapíts. e
Ricsi üzenete: Az lesz. Figy, lépek, mert Viki hív.
Reni üzenete: Ki?
Ricsi üzenete: A trombitásunk.
Reni üzenete: A lány lett végül?
Ricsi üzenete: Ja, ultrajófej. Na, léptem.
Reni üzenete: Szia.
A Ricsivel folytatott beszélgetés után kinyomtam a netet, és
szomorúságomban úgy döntöttem, pótvacsorázom. Aput a
konyhában találtam, éppen lekvárt kent egy buktára.
– Kevés benne a töltelék – magyarázta, amikor látta, hogy
csodálkozva nézem.
– Oké – bólintottam, és követtem a példáját.
Miközben elfogyasztottuk, én folyamatosan beszéltem, apu pedig
nagyon koncentrált, hogy követni tudjon.
– Szóval megírtad Cortez dolgozatát.
– Igen.
– És ezek után „berágott” rád?
– Nem tudom, hogy rám vagy Arnoldra.
– És Arnoldra azért, mert megpróbált védeni?
– Nem tudom – ráztam a fejem. – De Cortez hozott nekem
könyvet!
– És ez nagy dolog?
– Corteztől? Igen. Azt se tudom, hogy talált oda a könyvtárba –
hadartam.
– Nehéz dolgok ezek – szögezte le apu hosszas hallgatás után.
– Igen. Nehéz – értettem egyet.
Cortez: 5/2 – nem értem, mi baja. Én bántottam meg? De mivel?
Jaj. e
Az orrom: 5/1* – már sebes a sok fújástól. e
Arnold: 5/1 – üzentem neki, de nem válaszolt. e
Vacsora: 5/4 – semmit nem éreztem az ízéből. e
Holnap még csak kedd: 5/1 – jaj, de hosszú lesz a hét! e
