Evermore-mindörökké-huszonhét

huszonhét

Fura, hogy irodalomórán nem ül mellettem Damen, nem fogja a kezem, nem suttog a fülembe - tehát nincs kikapcs gomb. Annyira hozzászoktam, hogy velem van, hogy elfelejtettem, milyen undok is tud lenni Stacia meg Honor. Nézem, ahogy vigyorognak, miközben SMS-ezgetnek (Ez hülye, nem csoda, hogy Damen lelépett.), és tudom, hogy ismét a kapucnira, a napszemüvegre és az iPodra kell támaszkodnom.

Nem mintha nem látnám meg ebben az iróniát. Nem mintha nem érteném a viccet. Mert ha valaki azért könyörgött a parkolóban a halhatatlan barátjának, hogy tűnjön el, hogy ő megint normális lehessen, az én voltam. És ez a poén. Mert most, az új, Damen nélküli életemben teli van a fejem mások gondolataival. A színek és hangok elsöprő, félelmetes tolongásától folyton zúg a fülem, és könnyezik a szemem. A koponyámat elöntő, a testemet megbénító, hányingerrel és szédüléssel kísért migréntől pedig épphogy csak működöm.

Mókás, hogy annyira aggódtam megemlíteni a szakításunkat Milesnak vagy Havennek, hogy egy egész hét eltelt, mire egyáltalán a nevét kimondtuk. Akkor is én hoztam fel. Azt hiszem, annyira hozzászoktak már a rapszodikus jelenlétéhez, hogy semmi szokatlant nem láttak a hosszas távollétében.

Egy nap, ebéd közben megköszörültem a torkomat, rájuk néztem, és azt mondtam:

– Csak hogy tudjátok: Damen és én szakítottunk. – És amikor a szájuk tátva maradt és egyszerre kezdtek beszélni, feltartottam a kezemet. – És elment.

– Elment? – Egyszerre két szempár meredt rám, két áll esett le, mindketten vonakodtak elhinni.

Tudtam, hogy őket is érinti a dolog, azt is tudtam, hogy magyarázattal tartozom, de csak megráztam a fejem, és összeszorított szájjal hallgattam.

Machado tanárnő nem volt ilyen könnyű eset. Néhány nappal Damen eltűnése után odalépett a festőállványomhoz. Mindent megtett, hogy ne kelljen ránéznie a Van Gogh-katasztrófára, amit összehoztam, és megszólalt:

– Tudom, hogy Damen és te közel álltatok egymáshoz, és tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked. Ezért szeretném, ha elfogadnád ezt. Rendkívüli.

Egy vásznat nyújtott felém, amit csak letámasztottam az állványom lábához, és folytattam a festést. Kétségtelen volt, hogy rendkívüli alkotás, minden, amit Damen csinál, rendkívüli. De ne felejtsük el, hogy ha több száz évig él az ember, sok ideje van tökéletesíteni a képességeit.

– Nem nézed meg? – kérdezte a tanárnő. Összezavarta az érdektelenségem.

– Nem. De köszönöm, hogy nekem adja – fordultam felé erőltetett mosollyal.

Amikor végre kicsengettek, kivittem a kocsimhoz, és bevágtam a csomagtartóba, aztán rácsaptam a tetőt anélkül, hogy ránéztem volna.

És amikor Miles megkérdezte:

– Hé, az mi?

...bedugtam a slusszkulcsot a helyére, és azt feleltem:

– Semmi.

Az egyetlen dolog, amire nem számítottam, hogy mennyire magányos leszek. Nem fogtam fel, hogy mennyire függtem Damentől és Riley-tól, akik kitöltötték az űrt, az életem repedéseit. Riley ugyan szólt előre, hogy nem lesz mindig velem, a bűvös három hetes határon kezdtem pánikolni.

Elbúcsúzni Damentől, a jóképű, ijesztő, valószínűleg gonosz, halhatatlan fiúmtól nehezebb volt, mint hogy valaha is beismerjem. De el nem búcsúzni Riley-tól több volt, mint elviselhetetlen.

Szombaton Miles és Haven megkért, hogy tartsak velük a szokásos Téli Fantázia Vásárra, igent mondok. Ideje előbújni a csigaházból, és csatlakozni az odakint zajló élethez. Mivel első alkalommal veszek részt ilyesmiben, elég izgatott vagyok.

– Nem olyan jó, mint a nyári Fűrészpor Fesztivál – magyarázza Miles, miközben jegyet veszünk és belépünk a kapun.

– Mert sokkal jobb - teszi hozzá Haven. Elénk kerül és mosolyogva visszafordul.

Miles vigyorog.

– Hát az időjárástól eltekintve mindegy, mert mindkettőn vannak üvegfúvók, és ők a kedvenceim.

– Nagyon meglepő – nevet Haven, és belekarol Milesba. Míg követem őket, zúg a fejem a tömeg energiáitól, a rengeteg színtől, az örvénylő hangoktól. Azt kívánom, bár lett volna elég eszem, és otthon maradtam volna a biztonságos, csendes szobámban.

Amikor felteszem a kapucnimat, és készülök a fülembe dugni a fülhallgatót, Haven rám szól:

– Komolyan ezt fogod csinálni?

Visszateszem a zsebembe az iPodot. Csak mert ki akarok zárni mindenkit, nem szeretném, ha a barátaim azt gondolnák, őket is kizárom.

– Gyertek, látnotok kell az üvegfúvót, fantasztikus! – Miles elvezet minket egy Mikulás és néhány ezüstműves mellett, majd megállunk egy fickó előtt, aki csodaszép, ezerszínű vázákat formál pusztán a szája, egy hosszú fémcső és tűz segítségével. – Ezt meg kell tanulnom. – Miles delejezetten bámulja.

Figyelem, hogyan ölt alakot a folyékony színörvény, aztán inkább a szomszédos standhoz lépek, ahol nagyon klassz táskák vannak kiállítva.

Lekapok egy kicsi, barna táskát a polcról, és végigsimítok a puha bőrön. Jó ajándék lenne Sabinének karácsonyra, mert magának sosem venné meg, de talán vágyik rá.

– Mennyibe kerül? – kérdezem, és összerezzenek, ahogy a hangom visszhangzik a fejemben.

– Százötven.

Ránézek a kék tunikás, farmeros nőre. A nyakában ezüst békejel függ. Tudom, hogy az ár lejjebb is megy majd, sokkal lejjebb, de annyira szúr a szemem, és a fejfájásom úgy felerősödik, hogy nincs erőm alkudozni. Tulajdonképpen csak haza akarok menni.

Visszateszem a táskát a polcra, és megfordulok, amikor utánam szól:

– Neked százharminc.

Tudom, hogy ez még mindig nem a legalacsonyabb ár, de csak biccentek és indulok.

Aztán valaki a hátam mögül...

– Mindketten tudjuk, hogy a vége kilencvenöt. Miért adod fel ilyen könnyen?

Amikor megfordulok, egy apró, vörös hajú nő áll előttem. Ragyogó lila aurája van.

– Ava – nyújt kezet.

– Tudom. – Direkt nem veszem észre a kinyújtott kezet.

– Hogy s mint vagy? – kérdezi, mintha nem is lettem volna vérlázítóan udvariatlan és hűvös. Ettől még rosszabbul érzem magam.

Megvonom a vállam, az üvegfúvó felé pillantok. Nem látom Milest és Havent, amitől meglegyint a pánik szele.

– A Laguna Tacónál állnak sorban. Ne aggódj, neked is rendelnek.

– Tudom. – Még ha nem is igaz. Annyira fáj a fejem, hogy nem hallok, nem látok semmit.

Amikor el akarok menni, megragadja a karomat.

– Ever, szeretném, ha tudnád, hogy az ajánlatom még áll. Tényleg szeretnék segíteni. - Rám mosolyog.

Első gondolatom, hogy elhúzódom, olyan messzire, amilyen messzire csak tudok, de amint megérint, megszűnik a fejfájásom. A fülem sem zúg tovább, és a szemem is felhagy a könnyezéssel. De amikor a szemébe nézek, csak azt a szörnyű némbert látom, aki ellopta a húgomat. Elrántom a karomat.

– Nem gondolja, hogy már épp eleget segített? Ellopta tőlem Riley-t, mit akar még? - Próbálok nem sírva fakadni.

Aggodalmasan összevonja a szemöldökét, az aurája gyönyörű, élénk violaszín fény.

– Riley-t senki nem tudja elvenni tőled. Mindig veled lesz, még ha nem is látod. – Újra a karom után nyúl.

Nem figyelek rá, és nem engedem, hogy hozzám érjen, nem érdekel, milyen megnyugtató az érintése.

– Csak... csak maradjon ki az életemből! Hagyjon békén! Riley meg én olyan jól voltunk, amíg meg nem jelent.

Nem adja fel. Nem megy sehová. Ott áll és figyel azzal a szörnyen idegesítő, lágy, törődő tekintettel.

– Tudok a migrénedről – suttogja kedves, megnyugtató hangon. – Nem kell így élned, Ever. Tényleg segíthetek.

Nagyon szeretném, ha megszűnne a zajok és a fájdalom támadása, mégis sarkon fordulok és elrohanok. Remélem, hogy sosem látom többé.

– Ez ki volt? – kérdezi Haven, miközben tortilla chipset mártogat a salsaszószba. Vállat vonok.

– Senki. – A szó vibrál a fülemben.

– Úgy nézett ki, mint az a jósnő a bulidon.

Fogok egy műanyag villát, és nekilátok a kajának, amit Miles tol elém.

– Nem tudtuk, mit ennél, kértünk mindenből egy kicsit – kínálgat. – Vettél táskát?

Nemet intek, amit azonnal megbánok, mert a mozgás csak fokozza a fejfájásomat.

– Túl drágák – válaszolom a szám elé tett kézzel. A rágás is fáj. Könnybe lábad a szemem. - Szereztél vázát? – Tudom, hogy nem, de nem a gondolatait olvasom, csak nem látok nála szatyrot.

– Nem, csak néztem, ahogy készítik.

– Psszt, fiúk-lányok! Ez nem az én telefonom? – Haven beletúr a túlméretezett, teletömött táskába, amit gardróbként cipel magával.

– Mivel csak neked van Marilyn Manson csengőhangod... - Miles vállat von. A taco helyett a zöldségköretet csipegeti a tányérjáról.

– Semmi szénhidrát? – kérdezem, miközben az ételt piszkálja.

– Csak mert Tracy Turnblad kövér, nem kell nekem is annak lenni.

Havenre pillantok, és a lelkes arckifejezése láttán tudom.

Elfordul tőlünk, eltakarja a fülét, és úgy telefonál.

– Ó te jó ég! Tökre azt hittem, hogy eltűntél. Milesszal. Ja, Ever is itt van. Itt mellettem. Oké. – A mikrofont eltakarva felénk fordul, és ragyogó szemmel így szól: - Drina üdvözöl. – És várja a válaszunkat. Amikor nem felelünk, a szemét forgatva feláll, és odébb megy. – Ők is téged.

– Én nem üdvözlöm – néz rám Miles. – Hát te?

Összekeverem a rizst a babbal.

– Gáz – jegyzi meg Haven után nézve.

Érzem, hogy igaza van, kíváncsi vagyok, mire gondol pontosan. A hely emberektől nyüzsög, olyan, mint valami rotyogó kozmikus leves, túl sűrű, hogy olvassak benne, vagy próbáljak ráhangolódni.

– Mire gondolsz?

– Nem egyértelmű?

Annyira fáj a fejem, hogy nem tudok a gondolataihoz férkőzni.

– Van valami... valami párás ebben a barátságban. Egy ártatlan haverság az egy dolog. De ez... ez nem jó így. Komoly parafaktort érzek.

– Mennyire para?

Piszkálja a babot a tányérján.

– Tudom, hogy rémesen hangzik, hidd el, nem akarok ördögöt festeni a falra, de Haven olyan, mint valami epigon.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Követő, imádó, klón, kicsién – vállat von. – És ez...

– Para? – segítek.

Haven és köztem váltogatja a pillantását.

– Nézd meg, úgy öltözik, mint Drina, a kontaktlencsék, a hajszíne, a sminkje, a ruhái, és úgy is viselkedik... legalábbis megpróbál úgy viselkedni.

– Más is van? - kérdezem. Vajon másról is tud, vagy csak rossz előérzete van?

– Nem elég? – tátja el a száját.

Vállat vonok. Elmúlt az éhségem.

– Köztünk szólva – folytatja Miles –, ez a tetkó-dolog is! Mi a franc? – Lehalkítja a hangját, hogy Haven véletlenül se hallja. – Mit akar jelenteni? Tudom, hogy mit jelent, nem erre gondolok, hanem hogy nekik mit jelent? Vámpírdivat? Mert Drina nem gót. Nem tudom, mi akar lenni, ezekkel a selyemruhákkal meg a cipőjéhez illő táskáival. Valami titkos társaság? És az a fertőzés? Fura. És amúgy meg nem normális, hogy elfertőződött, csak ő hiszi azt. Valószínűleg attól lett beteg.

Összeszorított szájjal gondolkozom, mit feleljek, mit mondhatok el neki. Miért őrzöm ilyen elszántan Damen titkait? Ezek a titkok teljesen átértelmezik a Miles-féle parát. Túl sokáig tétovázom, és Miles folytatja, szóval legalább mára zárva marad a titok-szekrény.

– Ez az egész olyan egészségtelen.

– Mi az egészségtelen? – Haven visszaül közénk.

– Ha vécézés után nem mosol kezet - csipkelődik Miles.

– És erről beszélgettek? És ezt el is higgyem?

– Mondom: Ever nem szokott kezet mosni pisilés után, én csak figyelmeztettem a veszélyekre, amelyeknek kiteszi magát. Meg mindannyiunkat – néz rám fejcsóválva.

Elvörösödöm, még ha nem is igaz, amit mond. Haven beletúr a táskájába. Rúzs, hajvasaló, csomagolásukat vesztett mentolos cukrok. Elővesz egy kicsi ezüst flaskát, lecsavarja a tetejét, és jó adag áttetsző, szagtalan folyadékot tölt mindannyiunk italába.

– Mókás, de egyértelmű, hogy rólam beszéltetek. Tudjátok mit? Olyan boldog vagyok, hogy nem is érdekel.

Megfogom a kezét, hogy ne töltögessen. Mióta a szurkolótáborban többet ittam a kelleténél Rachel jóvoltából, és fél napig hánytam, megfogadtam, hogy soha többé vodkát. Amikor hozzáérek, az agyamban felvillan egy pirossal bekarikázott dátum: december 21.

– Nyugi már! Ne legyél már ilyen merev! Éljünk egy kicsit, jó? Meg sem kérdezitek, miért vagyok boldog?

– Úgyis elmondod. – Miles félretolja a tányérját. Megevett minden proteint, a többi a galamboké.

– Igazad van, Miles barátom, teljesen igazad van. De azért kedves vagy, hogy megkérdezed. Na, mindegy. Drina hívott. Még

New Yorkban van bevásárló körúton. Vett nekem is pár dolgot, elhiszitek? - Hatalmasra nyílt szemmel néz ránk, de amikor nem válaszolunk, folytatja: – Titeket is üdvözöl, még ha nem is érdekel benneteket. Nemsokára visszajön, és meghívott egy tök jó bulira, alig várom!

– Mikor lesz? – Remélem, a hangom nem olyan, mint ahogy érzem magam. Remélem, nem december Haven csak mosolyog.

– Bocs, de nem árulhatom el. Megígértem.

– Miért? – kérdezzük egyszerre.

– Mert ez egy szuperexkluzív, zártkörű buli, és semmi szükség illetéktelenekre.

– Illetéktelenekre? Azok vagyunk?

Haven vállat von, iszik.

– Ez így nem lesz jó. A barátaid vagyunk, ezért kutya kötelességed elmesélni.

– Nem lehet. Megesküdtem rá. Kiugrom a bőrömből, olyan izgatott vagyok.

Figyelem a barátnőnket, ahogy ott ül boldogságtól kipirult arccal, és nagyon ideges leszek, de a fejem annyira fáj, úgy könnyezik a szemem, hogy képtelen vagyok kivenni az auráját a tömegben.

Nagyot kortyolok a poharamból. Megfeledkeztem a vodkáról, és meglepődöm, ahogy a forróság lecsorog a torkomon, bele a vérkeringésembe. Szédülni kezdek.

– Még mindig rosszul vagy? – kérdezi Haven aggódó tekintettel. – Lehet, hogy még nem vagy túl rajta.

– Min nem vagyok túl? – Iszom még egy kortyot, majd még egyet, és az érzékeim minden korttyal tompulnak egy kicsit.

– A lázálmos betegségen! Amitől elájultál a suliban. Mondtam, hogy a szédülés meg a hányinger csak a kezdet. De a lázálmokat meséld el, mert azok óriásiak!

– Milyen álmokat?

– Nem meséltem?

– Nem részletezted – felelem. Iszom még egy kortyot. A fejem kótyagos, de tiszta. Az idegen gondolatok, színek, hangok hirtelen visszahúzódnak, majd elhalványulnak.

– Nagyon veszett volt! Ne légy dühös, de Damen is benne volt, de nem történt semmi. Nem olyan álom volt. Inkább olyan megmentős-harcolós, Damen harcolt valami gonosz erőkkel, hogy megmentse az életemet. Bizarr. Ja, Damen! Drina azt mondta, ő is New Yorkban van.

Az alkohol melegít belül, de erre hirtelen kihűlök. A következő korttyal el is múlik a fájdalom és az aggodalom is.

Akkor még egyet.

És még egyet.

– Miért is mondtad ezt?

– Drina akarta, hogy tudd.