Sz.J.G. 4 Barátok, január 17-25

Szent Johanna Gimi 4. rész Barátok

Adatlap részletek a közösségi portálról

Név: Bencze Virág (Emó)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: I LUV MY BOyFRIEND

Érdeklıdési kör: Beniiiiiiii <3

Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Farmville; AFC; Twilight;

Supernatural; Luv Pete Wentz

Szemüveges vagyok:P

Név: Neményi Arnold

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia, angol

Magamról: „Viszlát, és kösz a halakat!”

Érdeklıdési kör: könyvek, olvasás, Párizs

Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon;

Gondolkodó emberek; „Színház az egész világ”

Név: Zsidák Gábor (Gábor)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Jim Carrey, a nagy nevettetı

Érdeklıdési kör: tanulás, barkohba, tévézés, kutyasétáltatás

Klubtagság: Gáborok klubja; Hülye járások minisztériuma;

Comedy Central

Név: Jacques Chatelain (Jacques)

Kor: 16

Beszélt nyelv: francia, magyar

Magamról: Ez az iskola est très bonne!

Érdeklıdési kör: fızés, barkohba, tévézés

Klubtagság: Paris Je t’aime; Remi Gaillard, Jamie Oliver;

                     Kóristák

Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)

Kor: 17

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: ajánlom, hogy szállj le róla!!!

*

Cortez, gyere már msn-re!!!

*

Neményi! Utállak!

Érdeklıdési kör: jármő

Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Jalapeno; Bassz gitárosok;

Raszta vagyok; Korn; Bajnokok Ligája RulZ;

Név: Szatmáry Kinga (Kinga)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: nincs szükségem senkire, és ha van egy kis eszed

(kétlem), akkor nem hívsz, nem zavarsz, nem keresel, de

legfıképpen nem idegesítesz fel!!!

Érdeklıdési   kör:   versenyzés,   tanulás,   suliújság,

környezetvédelem

Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Egyenjogúságot a nıknek;

Lovasok; Hogyan óvjuk környezetünket; II. kerületi edzıtermek;

Még léteznek okos és szép emberek

Név: Haraszti Róbert (Robi)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: lázadááááás

Érdeklıdési kör: csak a rock!!!; Wii; Guitar Hero

Klubtagság: I luv Máday; Amíg a föld kerek, mindig lesznek

rockerek!; Antipop; Metallica

Név: Szenyor Nagy Zsolt (Zsolti)

                     Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: gyúrok, mint állat!

Érdeklıdési kör: gyúrás

Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Jalapeno; I luv Máday;

Chuck Norris; Bajnokok ligája RulZ; II. kerületi edzıtermek

Név: Bernáth András (Andris)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: vááááá

Érdeklıdési kör: Wii; rock zene; Guitar Hero

Klubtagság: AC/DC; Black Sabbath; Metálosok-rockerek; I

luv Máday

Név: Felmayer Dávid (Dave)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: „Rosszul nézel ki, lájkolsz te rendesen?”

*

Zsolti! Tartanod kell a diétát!!

*

Csatlakozz te is a Jalapeno rajongói klubjához!

Érdeklıdési kör: személyi edzıség

Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Jalapeno; Bajnokok Ligája

RulZ; Visszahívlak; Csak Apple;

Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

Kor: 17

Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol

Magamról: aha, jó…

Érdeklıdési kör: az égvilágon semmi nem érdekel…

Klubtagság: Akik utálják Doriánt.; Jalapeno; SkaPunk; Born in

the USA,, Bajnokok Ligája RulZ; Ramones

Január 17., vasárnap

Mióta  a  Szent  Johannába  járok,  sok  mindennel

megismerkedtem, amirıl azelıtt fogalmam sem volt. Például,

hogy milyen, ha az embernek legjobb barátnıje van. Aztán

milyen, amikor összevesznek. Végül, tippem sem volt, hogy

milyen egy kibékülés. Egy igazi, nagy, egész hétvégét felemésztı

békülés. Túl sok mondanivalónk volt egymásnak, túlságosan

eltávolodtunk a tizedik osztály elsı félévében, és úgy tőnt,

egyszerre akarunk mindent bepótolni. Virággal az egész hétvégét

együtt töltöttük, és azon túl, hogy végigbeszélgettük az egészet

(komolyan, volt mit kitárgyalni!), sikerült igazi lánybulit

csapnunk.  Miután Virág úgy döntött, végleg felhagy az emó

stílussal, segítségre szorult. És hát, mire valók a barátok? Persze

hogy örömmel vállaltam, ráadásul anyu is azonnal beszállt,

mondván, úgy szereti a tévében azokat az átváltoztatós

mősorokat. Igazából mi csak szolid, „befestjük Virág emósra

leszívott, szinte fehér hajtincseit” programot akartunk, de anyu

túlságosan belelkesedett, úgyhogy ı volt a fıszervezı. Elıször is

csinált Virágról egy fotót, hogy legyen „elıtte/utána” kép a

munkájáról. Ez már eleve tökre vicces volt, szegény Virág a

csonka frufrujával, tupírozott manga hajával és a tipikusan

szenvedıs, „ajj már” nézésével bámult anyura. Aztán befestettük

a haját. Virág behajolt a fürdıkádba, anyu nyomta rá az

összekevert tubusos festéket, én meg a másik oldalról igyekeztem

összedörzsölni a tincseket, hogy mindenhová jusson. Az csak hab

a tortán, hogy kiszakadt a nejlonkesztyőm, és a bal kezem

kékesfekete lett. No comment. Virág sem járt túl jól, neki az

összekent halántékán és homlokán kezdett a festék egyre sötétebb

színben pompázni, végül, mire lemoshattuk a festéket, már úgy

nézett ki, mintha bukósisak lenne rajta. De hát az „anti-emós”

külsıért meg kell szenvedni. Jó, lehet, hogy ilyen mondás nincs

is, de eléggé igaz, úgyhogy mindegy. Miután lemostuk a festéket,

körülbelül egy órát szenvedtünk azzal, hogy leszedjük Virág

fülérıl, homlokáról, nyakáról és (valamilyen különös okból

kifolyólag) a karjáról a sötét foltokat. Anyu ragaszkodott hozzá,

hogy zenéljünk, mert szerinte „olyan vicces, kamaszlányos dolog

ez a stílusváltás”, szóval kellett valami olyan szám, ami passzol a

témához és a hangulathoz is. Anyu ragaszkodott Cindy

Lauperhez, Virág AFC-re esküdött (mert attól, hogy külsıleg

megváltozik, attól még a szokásos zenéit szereti), én meg

gondoltam, jó lenne valami dallamos, boldog szám. Mondjuk,

Beatles. Na, ebbıl a három stílusból ırült nagy ricsaj lett,

összevissza üvöltött minden a notebookomból, és bár nem láttam,

el tudom képzelni, hogy apu milyen riadtan nézhetett az emelet

felé. Igen, ilyen, ha az embernek kamaszlánya van.

Virág haja újra emberi színt kapott (eltőntek a póttincsek, a

fehér melír csíkok, a tupír és a hajgyilkos vasaló). Hagyta, hogy

megszáradjon az immár ismét sötét, szinte fekete haja, ami

vasalás nélkül visszanyerte eredeti, hullámos fazonját, és

elégedett volt az eredménnyel. Mi is. Átváltoztatjuk Virágot

projekt 3/1.

Szombaton (miután este késıig DVD-ztünk, megnéztük a

Twilight-filmeket; már megint), következett a második szakasz.

Virággal együtt átmentünk hozzájuk, és pakoltunk. Még sosem

volt benne részem, de állítólag szakítás után a lányok elıször

frizurát változtatnak, aztán szortíroznak. Tehát el kellett

pakolnunk minden, Doriánra emlékeztetı dolgot. Ez igen sok

energiát felemésztett, ugyanis Virág exbarátja (a tizenegyedikes,

emós Dorián) rövid és igen csúnya végő kapcsolatuk után

rengeteg emléket hagyott maga után. Amiktıl meg kellett

szabadulni. Millió sms-törlés, a róla készült rajzok eldugása

(mégsem hagyhattam, hogy Virág zseniális mangáit ezért

kidobjuk), e-mailek szanálása, és hát mindenféle rágóspapír, cetli,

szilveszteri koncertjegy megsemmisítése. Egyszóval teljes Dorián

sztornó. Ezek után átrendeztük Virág ruhásszekrényét. Úgy

terveztük, hogy az emós cuccait a lenti polcra, minden mást pedig

az elıkelı felsı részre teszünk. Az ötlet jó volt, csak éppen a

végeredmény lett katasztrofális. Ugyanis, miután minden pink,

lila, csillagos, halálfejes, csíkos (és ezek kombinációja) eltőnt az

alsó polcon, szomorúan vettük tudomásul, hogy Virágnak

összesen egy darab „nem emós” holmija van. Egy napocskás

bakancs. Átváltoztatjuk Virágot projekt 3/2.

Vasárnapra maradt tehát a vásárlás. Anyu a meteorológiai

intézetben dolgozott, aput nem szívesen rángattam volna el, Virág

anyukája nem volt otthon, így maradt az utolsó alternatíva. A

mostohaanyja, Kriszta. Külön örültem, hogy ı jön velünk, mert

az utóbbi idıben Virág elég csúnyán bánt vele (ahogy

mindenkivel), így ez a program tökre jó volt „kapcsolatépítés”

szempontjából is. És még kedvezménye is volt! Oké, az más

kérdés, hogy a Cserépvárosba, így Virág kissé fura göncöket

kapott, de elmondása szerint neki tetszik, úgyhogy végül minden

jól sült el. Átváltoztatjuk Virágot projekt 3/3.

Vasárnap délután, amikor Virág kék farmerben, bakancsban,

valami rettenetes, mustársága pulóverben, színes sálban,

hullámos, oldalra csatolt hajjal, szemüvegben megállt anyu elıtt a

második fotóra, tudtuk, hogy nagyszerő munkát végeztünk.

Mintha kicserélték volna. Vasárnap délután aztán, amikor én

hanyatt feküdtem az ágyamon, Virág pedig a babzsák fotelemben

heverészett, egyik témáról a másikra csapongva egyszer csak

azon kaptuk magunkat, hogy sírunk. Jó, ez így elég bénán

hangzik, de ıszintén volt okunk a kiborulásra. Az egész elmúlt

félév kijött belılünk: az, hogy haragban voltunk, az, hogy nem

számíthattunk egymásra, hogy mennyire eltávolodtunk, Virág

brutális félévije (hatból bukott), a szilveszter, ami mindent

megváltoztatott, Dorián… és Cortez.

Tulajdonképpen zokogva kértünk egymás után bocsánatot,

aztán már annyiszor hangzott el a „ne haragudj – te ne haragudj”

párbeszéd, hogy sírva nevettünk. Mert mindketten hibáztunk, ezt

tudtuk jól. Úgy döntöttünk, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer

megbeszéljük, és soha többet nem vágjuk egymás fejéhez a

dolgokat. Mert minden olyan nagyon összetett. Nem tehettem

semmit, amikor Virág beszerelmesedett, és Dorián annyira elvette

az eszét, hogy mindenkivel szembefordult. Virág nem volt velem,

amikor egyedül éreztem magam és senkit nem hívhattam fel.

Nem voltunk egymás mellett, amikor összetört a szívünk.

Mindkettınké, egyszerre. A szilveszter, azt hiszem, örökre

emlékezetes marad mindkettınknek. Csak kicsit máshogy.

Virágra akkor nyomult rá annyira alig két hónapnyi járás után

Dorián, hogy azonnal otthagyta. Engem pedig akkor csókoltak

meg életemben elıször, ami bár hivatalosan az elsı csók, mégis

titokban kell tartani. Jaj. Tartom magam, és igyekszem jó pofát

vágni a dolgokhoz, de elalvás elıtt még mindig hallom a tőzijáték

robbanását, érzem a csontig hatoló hideg szelet, látom magam

elıtt Cortezt, ahogy egy pillanatig bizonytalankodik, végül

magához húz és megcsókol… De több is veszett azon az estén,

mint a kabátom (elhagytam a koncerten). Ott maradt a

büszkeségem is, azt hiszem. Mert Cortez, bár megcsókolt,

mégsem szakított a barátnıjével. Nem változott semmi, csak egy

csók volt. Amit meg nem történtnek nyilvánítottunk, miután a

suliban újra találkoztunk, és rá kellett döbbennem, hogy minden

maradt a régiben. Én szeretem, neki barátnıje van. Ah, no

comment.

Este vacsora után (brokkoli meg csirke, meg nem tudom)

leültem a babzsák fotelembe, az ölembe vettem a notebookom, és

bekapcsoltam a gépet. Az msn betöltıdött, de rejtve maradtam,

épp csak átfutottam a listát. Tipikus vasárnap este. Szinte az

egész osztály online volt.

Virág – ikszdééé xD (állapota elérhetı), Gábor – Beugrót néz

(állapota nincs a gépnél), Andris – Counter Strike (állapota

elfoglalt), Robi – felnyomták a wow-omat!!! (állapota elfoglalt),

Kinga – muszáj minden baromságot „lájkolni” a Facebookon???

(állapota elfoglalt), Zsolti – Kinga, töröld magad, az a megoldás!

LoL. (állapota elérhetı), Dave – elfoglalt (állapota elérhetı),

Ricsi – Killing in the name of… (állapota elérhetı), Jacques –

(állapota elérhetı) Cortez – Do you know your enemy? (állapota

nincs a gépnél). A lista utolsó neve szürke maradt. Arnold offline

volt.

Kezdıdik a második félév: 5/? – bárcsak tudnám, mire

számíthatok.

Január 18., hétfıő

Virág reggel a kapuban várakozott. Csinos volt, hullámos haját

színes kötött sapi alá rejtette, kabátja alól világos rózsaszín, nagy

kék virágmintás pulcsi lógott ki. Apu meg is dicsérte, hogy

milyen máshogy néz ki, mire Virág zavartan megigazgatta az

egyujjas kesztyőjét. A suli felé haladva némán néztem ki az

ablakon. A pár perces út alatt Virág hátul kuksolt, én pedig a zord

januári reggelt figyeltem a szélvédın át. Fagyos szél, mínusz két

fok, látszódó lehelet, faágakra fagyott hó, pocsolyákon

berepedezett jég, szürke ég. Pfuj. A január igazán lehangoló. Apu

kitett minket a Szent Johannánál, mi pedig egy pillanatig

megálltunk, megszorítottuk egymás karját, aztán hatalmas sóhaj

kíséretében megindultunk a lépcsı elıtt ácsorgó társaság felé.

Szembe kellett néznünk a félelmeinkkel. Virág a rá váró

tanóráktól és a Doriánnal való találkozástól tartott, én pedig…

csak a szokásos. Ott állt, snowboard dzsekije zsebébe dugott

kézzel, lazán, menın. Sötét, szinte fekete haja direkt kuszán állt,

mélykék szeme szinte világított, a mosolya pedig… Na jó, ez

kezd olyan lenni, mint valami béna romantikus filmjelenet.

Cortez ott állt, ahol szokott, úgy, ahogy szokott. Ennyi. (Talán

még egy kicsit neheztelek rá. Talán.)

– Sziasztok – köszöntem, úgy általában mind a négy fiúnak.

Dave a mobilját nyomkodta (twitterezett), Zsolti egy Danone

Activiát evett (???), Ricsi pedig a cipzárba behúzott raszta tincsét

próbálta kiszabadítani. A fiúk felnéztek, aztán megakadt a

szemük Virágon. Nem csodálom, alig lehetett ráismerni.

– Ki vagy te, és hová tetted emót? – ráncolta Ricsi a

szemöldökét, mire mindannyian elmosolyodtunk. Virág vihogva

megvonta a vállát.

– Én vagyok! Virág! – erısködött.

– Tényleg? Ne mondd – röhögött Zsolti. – Mi történt veled?

– Semmi sem. Csak. Izé – kereste Virág a szavakat.

– Aha. Értjük – bólintott Dave. Virág nevetgélve arrébb rúgott

egy koszos jégdarabot, ezzel is bejáratva az új (illetve eddig nem

használt) bakancsát.

– Csak közlöm, hogy megbeszélés lesz az újságnál! – lépett

oda hirtelen Kinga köszönés nélkül, hozzám intézve a szavait

– Neked is jó reggelt – dünnyögtem. – Tudom. Mindjárt

megyek – feleltem. Még soha nem felejtettem el, és nem ma

akartam elıször ellógni, de ezt Kinga is nagyon jól tudta. İ

egyszerően ilyen. Nem bírja, ha nem szólhat be.

– Nyerítést hallottam? – nézett körbe Zsolti, mintha nem venné

észre Kingát.

– Nagyon vicces. Majd szólok, ha egyszer sikerült jót

mondanod! – kontrázott.

Kinga és Zsolti kapcsolata sosem volt felhıtlen, de a

karácsonyi ünnepség óta, mondhatni, ki nem állhatják egymást.

Kinga akkor is csak önmagát adta, ami nem meglepı, viszont

szerintem igazán túllıtt a célon. Úgy és olyat mondott Zsoltiról,

ami akkor is nagy bunkóság lenne, ha Zsolti nem hallotta volna.

De hallotta. És nyílt titok, hogy akkor kezdett foglalkozni a

fogyás gondolatával.

– Fogd be, ló – rázta a fejét Zsolti kínosan. Kinga karba tett

kézzel, összehúzott szemmel nézett rá, és épp mondani akart

valamit, amikor Dave megszólalt.

– Ott jön Dóri!

Mindannyian hátrafordultunk. Dorián lassan, lehajtott fejjel

lépkedett a suli felé. Fekete csınadrág, lila (!) kabát, kockás

sapka, ami alól kilógott a fél szemébe vasalt haja.

Virág egy pillanat alatt megfordult, és idegesen gyürkélte az

egyujjas kesztyőjét.

– Ide néz? – suttogta Virág.

Dorián elhaladt mellettünk, a pillantása végigsiklott rajtunk,

kicsit elidızve a háttal álló Virágon.

– Aha – mondtam.

Az emós fiú megtorpant, aztán egy határozatlan lépéssel

megindult felénk. Valószínőleg azzal a szándékkal, hogy

köszönjön Virágnak, vagy esetleg beszéljenek. A szándék tehát

megvolt, a megvalósítással azonban elég komoly gondjai

akadtak. Ugyanis mielıtt odaléphetett volna hozzánk, Cortez, aki

eddig nem is figyelt, felemelte a fejét, és farkasszemet nézett

vele. Hú, még a levegı is vibrált, olyan feszült lett a légkör.

Cortez felhúzta a fél szemöldökét, mire Ricsi is megfordult, és

határozott fejrázással jelezte Doriánnak, hogy meg ne próbáljon

odajönni. Az emós a szája szélét rágva még egyszer végignézett

rajtunk (ismét leragadt a lehajtott fejő Virág bámulásánál), aztán

fogta magát, és bement a kapun. Wow.

– Kösz – suttogta Virág, mire Cortez biccentett.

Jó tudni, hogy Kingán kívül (aki mindig mindenrıl tud) a fiúk

is mélységesen elítélik Doriánt.

– Na, végre! – rántotta le Ricsi a cipzárját, amivel együtt

leszakadt a beragadt tincse is. – Tessék, Kinga, ajándék – nyomta

a kezébe.

– Pfúúúj! Mindjárt hányok – dobta el Kinga, aztán

megjegyezte, hogy ideje bemenni. Ezt rám is értette.

Megragadtam Virág karját, és elindultunk a lépcsın. A portán

felmutattuk a belépıkártyánkat, aztán az aulába lépve rögtön egy

rémes kiáltás hangzott fel. Az igazgatóhelyettes a megszokott

helyén, a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a belépı diákokat

pásztázta.

– Kinga, Renáta! – üvöltött ránk Máday. – Megbeszélés.

A suliújság termébe mentünk, ahol rajtunk kívül már mindenki

ott volt. (Kivéve az örök késıt, Arnoldot.) Timi, a fıszerkesztı

türelmetlenül biccentett, aztán ki is adta a februári számra

vonatkozó feladatokat.

– Valentin, minden mennyiségben! – közölte.

Ez az ajánlóimra is vonatkozott, úgyhogy a padon ülve, az

ölembe tett jegyzetfüzetembe firkantottam pár ötletet (mint

mindig, most is a könyvajánló jutott elıször eszembe, a film és

zene a szokásos, „passz” stádiumban maradt), aztán felnéztem,

mert a riportban is érintett voltam. Mármint olyan szinten, hogy

Kinga az újság riportere, de mivel minden létezı fotóst kirúgott,

én lettem a lap ideiglenes fotósa.

– Riportot akarok az iskola legnépszerőbb diákjával! – adta ki

az utasítást Timi.

– Már elnézést, de éppen Gondos tanárnıvel terveztem riportot

– szállt vitába Kinga.

Ha engem kérdeznek, a kémiatanárnıvel készített riportra

senki nem kíváncsi, fıleg, mióta megalakult a Facebookon a

„Gondos haja” rajongói oldal, ahol a diákok megbeszélhetik, a

tanárnı haja melyik kémiai vegyülettıl rézvörös.

– Valentin-napi szám, Cortezt akarom! – jelentette ki Timi

ellentmondást nem tőrı hangon, mire Kinga morgott valamit, de

hiába.

Ez azt jelenti, hogy nekem kell fotót csinálnom Cortezrıl.

Hurrá. Amúgy nem vagyok meglepve, hogy mindenki ırá

kíváncsi: Cortez a maga tizenhét évével (kétszer volt

kilencedikes, mert Amerikában járt suliba) az iskola

legnépszerőbb diákja. İszintén, ki ne lenne oda érte? Végtelenül

helyes, deszkázik, gitározik (bandában is játszik Ricsivel és

Zsoltival), perfekt angol, francia, és spanyolul is beszél,

egyszóval ultramenı… És ezt mindenki tudja. Még a felsıbb

évesek is odavannak érte, hogy a kilencedikes, visongó lányokról

már ne is beszéljünk. A bökkenı, hogy Corteznek barátnıje van,

és a mellett a lány mellett elég kevesen tudunk labdába rúgni.

Amíg az a-s Edina jelentette a legnagyobb veszélyt, még úgy

gondoltam, érdemes figyelemmel kísérni a kapcsolatuk

alakulását. Viki azonban más. İ tényleg a barátnıje, és tényleg

megérdemlik egymást. Ah. Mintha haragudnék kicsit. Mintha…

Kimentünk a szerkesztıség termébıl, és miközben Virág

csatlakozott hozzánk, Kinga folyamatosan fújta a magáét.

– Állítólag ez egy újság! Állítólag riporter vagyok! Mégis

Cortezt kell faggatnom olyan dolgokról, amik engem speciel egy

cseppet sem érdekelnek!!! – hadarta.

– Ezt akarják olvasni – vonogattam a vállam.

– Renáta! Köztudott, hogy nincs személyiséged. Neked aztán

olyan mindegy, hogy kivel készül riport, mész a többiek után…

– Kösz – sziszegtem, miközben kértem egy forrócsokit a büfés

nénitıl.

– Most ıszintén. Te is Cortezrıl olvasnál szívesen riportot.

Odavagy érte…

– Kinga – fordultam felé hirtelen. – Nem érdekel Cortez.

– Higgyem is el? – húzta fel a szemöldökét.

– Mármint – túrtam bele a hajamba – azon vagyok, hogy ne

érdekeljen – javítottam ki magam.

– Na! – csillant fel Kinga szeme. – Pár évtized, és kevésbé

leszel szánalmas.

Ez Kingától pozitív vélemény. Köszönet neki. Pff.

A büfében vásárolt forrócsokikkal felmentünk a lépcsın, aztán

idıztünk pár percet a folyosón lévı suliboxoknál (kivettük a

szöveggyőjteményünket). A termünkbe lépve ırült ricsaj és a

levegıben szálló papírgalacsinok fogadtak minket. Andris és

Robi megint összeveszett valamin, amit már megint csak ık

értenek. A két kocka egyre idegtépıbb, komolyan, lassan egy

csendes perc sincs a termünkben, mert ha éppen jóban vannak,

akkor a tévébıl mindenféle metálzene üvölt, és arra ugrálnak, ha

meg rosszban vannak, nos, a zene akkor is üvölt, csak nem

ugrálnak, hanem dobálóznak és vitatkoznak. Éljenek az érett,

tizedikes fiúk!

Sikerült a helyemre ülnöm úgy, hogy csak egy alufólia labda

talált halántékon. Micsoda élmény! Csendben kihalásztam a

táskámból A 22-es csapdáját, és fellapoztam ott, ahol a párizsos

könyvjelzı kilógott. Igyekeztem a könyvre koncentrálni, de

némileg zavart, hogy a sulirádióból The Killers üvöltött, a

termünk tévéjébıl AC/DC, közben Virág a zenelejátszóját

hallgatva FOB-ot énekelt, mindemellett Kinga érkezett meg, a

tıle megszokott stílusban. Üvöltve. Hát igen. A hétfık mindig

húzósak.

– Kapcsoljátok már ki ezt a borzalmat! – kiáltott Kinga, a

székére felállva. A válasz három összegyőrt fólialabda és egy

sonkás szendvics. Ezzel mind megdobták. – Ostobák! – igazította

meg félelmetesen szoros copfját, aztán levágta magát az

egyszemélyes padba, és elmerült a lovas jegyzetfüzetében.

– Réni – szólított meg hirtelen Jacques, a francia

osztálytársunk, aki elıttem ül. Mosolyogva összecsuktam a

könyvem, és becsengetésig beszélgettünk, leginkább  az

idıjárásról.

Cortezék csengetéskor jöttek be a terembe, nyomukban egy

csapat vihorászó lánnyal, akik, miután észrevették, hogy ez nem a

saját termük, még hangosabban kezdtek vihogni, az egyikük még

a hasát is fogta, annyira nevetett. Tényleg szörnyen vicces volt,

kár, hogy elfejtettem nevetni. Unottan néztem a zavarukban a

kijáratot sem találó kilencedikeseket, aztán találkozott a

tekintetem Kingáéval. Lenézı pillantást vetett a lányokra, és rám

is. Igen, elıször magammal kell elhitetnem, hogy nem érdekel

Cortez, aztán megpróbálom másoknak is bebizonyítani. Az

osztályban ırült nagy volt a káosz. Mindenki a terem legtávolabbi

részén ülıvel akart beszélgetni, Dave fél kezével a zakóján lévı

szöszöket szedegette le, a másik kezével pedig szüntelenül

nyomogatta az érintıkijelzıs telefonját. Dave egyébként a

Jalapeno menedzsere (a banda, amit Cortez, Ricsi, Zsolti és

Cortez barátnıje alkot), és mint „fontos személy”, igazán ad a

megjelenésre. Az más kérdés, hogy hiába tart fenn egy plusz

telefonszámot az együttes ügyeinek intézésére, eddig még csak

sulieseményen és egy házibuliban léptek fel. Ettıl függetlenül

Cortezék bandája nagy durranás, a MySpace-en és a Facebookon

is iszonyat sok rajongójuk van, és nem mellesleg baromi jó zenét

játszanak. Úgyhogy a Jalapeno totál menı. Nem is volt kérdés. És

miközben a fiúk tizedikesként kezdik kiütni a menıségmérıt,

addig engem jó, ha tíz diák felismer a suliból. És köztük vannak

az olvasókörösök is. No comment.

Kardos tanár úr becsapta maga mögött az ajtót, jelezve, hogy

kezdıdik az óra. Rekordidı alatt (csak négy percet vett igénybe)

mindenki eltette a telefonját, kikapcsolták a tévét, a táskákba

kerültek a zenelejátszók… kezdıdhetett az irodalomóra. Negyed

kilenckor, amikor Kardos éppen a himnuszköltészetrıl beszélt, és

legalább a fél osztály nyitott szemmel aludt, kinyílt az ajtó. A

szívem összeszorult, és igyekeztem normális arccal nézni, ahogy

Arnold örökös késıként belép a terembe, három összetett

mondattal és olyan választékos szókinccsel, ami mindig

megdöbbent, egyszerően kimagyarázza magát, majd mellettem

elhaladva a leghátsó padba megy, leül, ügyet sem vetve az órára

elıveszi a regényét, és zavartalanul olvasni kezd. Egy gyors

mosollyal üdvözöltem, aztán visszafordultam, és az ölembe ejtett

kezemet tanulmányoztam, mintha csak valami érdekes lenne

rajta. Az, hogy Virággal rendezıdött a barátságom, óriási

megkönnyebbülés, mert tényleg nagyon megviselt, hogy

haragban voltunk. Jó volt vele kibeszélni mindent, átrágni a

Cortez-sztorit, együtt szidni Doriánt és a viselkedését… Virág

teljes mértékben kiadta magából a bánatát. Én azonban nem. Mert

van, amit Virág sem tud, van, ami annyira fáj, hogy szinte

vetekszik a Cortez miatt érzett mérhetetlen szenvedésemmel.

Amirıl csak én tudok. Hogy Arnold, a legeslegjobb barátom a

világon, a lelki társam, a másik énem, elmegy. Ez az utolsó félév,

amit a Szent Johannában tölt. És ami a legszomorúbb, hogy nem

lehetek önzı, nem mondhatom, hogy ne menjen, mert mennie

kell. Arnold a legokosabb diák az iskolában (megkockáztatom,

hogy nem csak a Szent Johannában), a tudására már

kilencedikben felfigyelt az egész tanári kar, így valahol, mélyen

tudnom kellett, hogy nem érettségizünk együtt. Szerintem tudtam

is. Mégis villámcsapásként ért a hír, hogy elmegy. Errıl csak én

tudok. Na meg persze az igazgató, Monsieur Borrel és Kardos,

akik  elkísérték  Arnoldot  Párizsba,  a  Szent  Johanna

testvériskolájába, amikor felvételizett.

– Reni, megismételnéd? – szólt hirtelen Kardos, én pedig

feleszméltem a bambulásból. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne

megismételnem, ezért elnézést kértem, és az óra további részében

a himnuszköltészetre koncentráltam. Bárcsak lekötött volna.

A félév húzósan kezdıdött, az osztályátlag kritikán alulinak

minısült, az sem segített sokat, hogy Arnold és Kinga kitőnıként,

Gábor és én pedig bıven 4,0 feletti átlaggal zártuk a tizedik elsı

félévét. Sajnos a maradék nyolc ember összevissza kettesével,

sok-sok bukásával és Virág rekord „hatból vágták meg félévkor”

történetével kegyetlenül rossz lett az átlagunk. Ezt minden tanár

szóvá is tette, és ıszintén, az esti szülıi sem kecsegtetett túl sok

jóval.

Utolsó óra után Arnolddal a könyvtárba mentünk, ahol a

többiek már ott voltak. Kis csoportról van szó, az olvasókör nem

éppen menı a Szent Johannás diákok körében. Karcsi, a

kilencedikes fiú nagyon megörült nekünk, sıt, rögtön el is

mesélte, hogy mennyire jó könyvet olvasott (valami

varázslóiskoláról), és miközben a beszámolóját hallgattam,

óvatosan leszedtem a hátára ragasztott „felvállaltan barom

vagyok” matricát. Szegény. Említettem, hogy az olvasókörösök

nem menık?

A mai szakkört Arnold tartotta, George Orwell munkásságáról

és fıleg az 1984-rıl beszélt, én pedig ámulattal hallgattam.

Arnolddal kapcsolatban igyekeztem rendet tenni a fejemben, és

próbáltam úgy nézni, hogy ne bıgjem el magam. Hosszú még a

félév, nem zokoghatok mindennap. Azt hiszem, annak is eljön

majd az ideje.

Hazaérve bepakoltam holnapra, aztán bekapcsoltam a gépem.

A Facebook és msn pontosan fél nyolcig volt tömve, akkor

azonban majdnem minden szülı hazaért, ezért egymás után

kerültek offline módba az osztálytársaim.  Az egyórás

netkorlátozásom még le sem járt, de anyu már felkiabált a

szobámba, úgyhogy mennem kellett. A szülıin rám nem érkezett

panasz, azonban az ofı kedvetlenséget és szomorúságot lát

rajtam, úgyhogy anyuval jól kitárgyalták a kamaszkorom

problémáit. A felnıttek olyan diszkrétek.

Vacsora után olvastam egy órát, aztán szomorúan lementem a

konyhába. Aput ott találtam. Pár pillanatig fürkészve néztük

egymást, végül egy-egy vállrándítással megállapítottuk, hogy

pótvacsorázunk,   úgyhogy   együtt   kerestünk   tovább.

Gyümölcsrizzsel a kezünkben olyan mély és komoly

problémákról tanakodtunk, mint az ónos esı, apu kedvenc

sorozatának utolsó epizódja vagy éppen a „Cortez egyáltalán nem

foglalkozik velem” eset. Okosabb nem lettem, de jó volt kicsit

kibeszélni a dolgokat. Akkor is, ha ez semmin nem változtat.

Szülıi: 5/2 – Virág dobott egy sms-t, hogy elvált szülık

gyerekeként dupla leszidást kapott. Szegény.

Tesi:  5/1  –  a  fiúk  focizhattak,  Korponay  meg

gimnasztikáztatott minket. Ez nem ér!

Cortez: 5/1* – áá, mindegy.

Dorián: 5/1** – ebédszünetben messzirıl nézte Virágot, de

nem jött oda hozzánk. Szerencsére.

Virág: 5/5 – még szokom az új külsejét, de tök jó, hogy mert

váltani.

Arnold: 5/3 – boldog. Nekem is boldognak kell lennem.

Próbálok. Tényleg. Csak hát…

Január 19., kedd

Apu reggel kitett minket a sulinál, és ahogy a lépcsı elıtt

ácsorgó társaság felé igyekeztünk, nekem egyre kevesebb

kedvem volt… mindenhez. Mert ott volt ı. A BARÁTNİ. Csupa

nagybetővel. Virág támogatóan megszorította a kezem, de nem

sokat ért, az önbecsülésem már korán reggel romokban hevert.

Nem elég, hogy a kedvenc sötétzöld pulcsim mosásban van,

emiatt egy béna, csíkos kardigánt kellett felvennem, ráadásul a

hajam totál elaludtam, úgyhogy becopfoztam, és egy orbitális

dudor készült pattanássá alakulni a homlokomon, amit sehogy

sem tudtam eltakarni. Korán reggel szembesülni Cortez tökéletes

barátnıjével. Legszívesebben hazarohantam volna. Viki (akinek

vagy nem volt elsı órája a saját sulijában, vagy ellógta) Cortezt

átölelve állt, és felháborítóan szép volt. Menı, kockás kabát,

hosszú, szögegyenes szıke haj, pár pink tinccsel (mert miért ne?),

bakancsba tőrt csınadrág, füstös smink… Avril Lavigne II.

kerületi klónja. Hurrá.

Nem terveztem odamenni, de sajna Kinga is ott volt, és már

messzirıl intett nekem. Óriási.

– Sziasztok – köszöntem halkan. A többiek normálisan

üdvözöltek, Viki azonban elég furán nézett rám. Igen, ez

tipikusan a „szilveszterkor a barátom magamra hagyott, mert te

bıgve felhívtad, és elrángattad valahová” pillantás volt. És az

apró betős részeket még csak nem is ismeri. Oké, egyáltalán nem

állt szándékomban magamra haragítani a punk hercegnıt,

úgyhogy gyorsan Kinga felé fordultam, aki megigazította a fehér

fülvédıjét.

– Cortez, leköteleznél, ha mondanál végre egy idıpontot,

amikor megcsinálhatjuk az interjút. Van magánéletem, nem

szeretnék sokáig ezzel foglalkozni.

– Mér'? Telivér bealszik a skype elıtt? – vihogott Zsolti. A

fiúk mind elnevették magukat, mire Kinga idegesen legyintett. Az

osztályban, ha éppen uborkaszezon van, rendszerint Kinga lovas

barátján röhögnek (Olivér, de mindenki csak Telivérnek hívja).

İk ketten a nagy távolság miatt igazából nem is járnak

egymással, ez inkább afféle „skype kapcsolat”.

– Nyugi – bólintott Cortez, és Kingához fordult. – Ma délután?

– Nem jó – szólt bele Dave, és elıkapta a mobilját. – Ma próba

van. – Mint az együttes menedzserének, kötelessége volt jelezni.

– Oké. Akkor holnap?

Pár percig hallgattam, hogy körülbelül két hétre elıre

mindenkinek van valami délutáni programja, aztán félénken

közbeszóltam.

– Mit szólnátok, ha ebédszünetben megcsinálnánk?

Gondoltam, ez logikus, hiszen egész nap együtt vagyunk,

miért kéne délutánra szervezni a maximum tizenöt perces interjút.

Mindenki csendben átgondolta a lehetıséget, aztán Ricsi mellém

állt, és átölelte a vállam.

– Ezért szeretünk. Mert okos vagy.

Mosolyogva lesöpörtem a vállamról a karját.

– Földrajz házi?

– És még ez is! – csettintett Ricsi.

Kirángattam a táskámból a füzetem, mire mindenki ráugrott.

Hihetetlen, de vannak, akik megcsinálják a házit. Én. És vannak,

akik óra elıtt lemásolják. İk. Na, mindegy. Mellesleg második

óra elıtt, amikor visszakaptam, ki volt tépve az oldal. Én tényleg

mindent megértek, na de hogy valaki (Zsolti!!!) ne vegyen annyi

fáradságot, hogy lemásolja, hanem egyszerően kitépi az enyémet?

Felháborodtam volna, de nem volt idım, ugyanis gyorsan meg

kellett írnom. Újra. Egyébként Farkas tanárnı nem jött rá, hogy

öten írták le az én házimat (Virág is), mert csak egyszerően

továbbmentünk az anyaggal. Szünetben Arnolddal és Virággal az

udvarra igyekeztünk. Ilyenkor én elıre kimegyek a folyosóra, és

alaposan körbenézek, hogy nincs-e Dorián veszély. Szívás, ha

szakítás után mindennap belefuthatunk a volt barátunkba. Jó,

mondjuk, semmi tapasztalatom nincs a dologban, de Virág esetét

látva, szörnyen kellemetlen lehet. Miután tiszta volt a levegı,

vettünk a büfében kakaós csigát és forrócsokít, Arnold meg egy

zöld teát, aztán kimentünk a hidegbe. A szél csípte az arcom,

kesztyős kezemmel görcsösen szorítottam a mőanyag poharat, és

igyekeztem nem vacogni. Valami szemerkélni kezdett, úgyhogy

felvettem a sapim, Arnold feltette a kapucniját, Virág pedig a

kezében tartott matekkönyvével védte a fejét, mondván, az

elázhat, nem kár érte.

Cortezék az árkádok alatt álltak, felsıbb évesek társaságában,

és valamin szörnyen jól szórakoztak. Csak egy futó pillantást

akartam vetni rájuk, de elbambultam. A legtöbb diák bármit

megadna, hogy csak pár percig egy ilyen központi, menı

társaságban állhasson, hallja, mirıl van szó, vagy, ha nagyon

messzire megyek, akkor talán még egy beszélgetésben is részt

vegyen. Legtöbbünknek ez csak álom marad, így sokan csak

hébe-hóba odapillantottak, lopva reménykedtek, és ennyi.

Vannak, akik azonban nem elégednek meg ennyivel. Vannak,

akik semmibıl sem tanulnak. Ilyen például Edina. Az a-s lány

kivágta az udvar ajtaját, mire mindenki felé fordult. Messzirıl

kiszúrtam, hogy új csizmája van, hófehér hótaposó, amihez

pamutharisnyát, kockás szoknyát és fehér, szırös nyakú kabátot

viselt. Állati jól nézett ki a szerelése…   Edina magabiztosan

elindult az árkádok alatt állók felé, majd hangosan megkérdezte

Cortezt, hogy mikor lesz legközelebb próbájuk, mert szívesen

elmenne. Hát, van, aki tényleg soha nem adja fel. Kilencedik óta

görcsösen próbál Cortez közelébe férkızni, sıt, még Ricsivel is

járt egy ideig, hogy féltékennyé tegye. Sajnos képtelen felfogni,

hogy nem érdekli. Na, legalább vannak olyanok, akiknek még

nálam is nehezebb felfogniuk ezt az apró tényt.

Edina határozottan kijelentette, hogy akkor délután ott lesz

Zsoltiéknál (az ı garázsukban rendezték be a próbatermet), majd

a maradék három a-s lány kíséretében visszament a suliba. Azt

ugyan nem hallottam, hogy Ricsi mit mondott, mert messze is

álltak, meg a sulirádióból Muse üvöltött, de biztos nagyon vicces

lehetett, mert mindenki felröhögött. És biztos, hogy Edinára tett

megjegyzést.

– Reni? – kérdezte Arnold, én pedig odakaptam a fejem. Jaj,

nem figyeltem.

– Bocs, elbambultam. – szóltam zavartan.

– Azt látom – bólintott, és rosszallóan az árkádok alatt állókra

nézett. – Csak azt mondtam, hogy szerintem az Állatfarm tetszene

neked.

– Orwell?

– Igen. Hamar elolvasod, nem hosszú, viszont nekem az egyik

legnagyobb könyvélményem, így bátran ajánlom. – Matatott a

katonai hátizsákjában, aztán elıszedte a könyvet.

– Köszönöm.

– Mirıl szól? – kérdezte Virág, miközben fújt egy hatalmas

rágólufit, ami kipukkadva beterítette a fél arcát. Arnold pislogás

nélkül nézte, majd sóhajtva magyarázni kezdte.

– Azta – bólogatott Virág. – Nekem is van farmom a

Facebookon! De durva.

– Virág – Arnold szemmel láthatóan kereste a szavakat. –

Kevesebb virtuális élet, könyörgöm!

Virág azonnal vitatkozni kezdett, mondván, ha nem megy fel a

Facebookra, akkor lemarad egy csomó „lájkolnivalóról”. Erre

Arnold gúnyosan megjegyezte, hogy az bizony kár lenne.

Úgyhogy ık ketten szokás szerint próbálták meggyızni egymást,

én pedig összefont karral álltam a hidegben, és a széltıl könnyes

szemmel hallgattam félig ıket, félig pedig az Invincible-t. Jó volt

újra így lenni, a két legjobb barátommal (plusz Karcsi, aki

csengetés elıtt csatlakozott hozzánk).

Irodalmon Kardos kicsit berágott az osztályra, mert amikor a

Himnuszból feleltetett, Zsolti egyszerően elénekelte. Ezen mi,

többiek jót szórakoztunk, de Kardos azonnal bevágta az egyest,

ráadásul óra végéig diktált. Jaj. Szinte leszakadt a kezem óra

végére. A tanár szó nélkül viharzott ki a terembıl, a többiek

pedig azonnal élvezni kezdték az ebédszünetet. Andris és Robi

Wii bokszmeccset indított, kis híján kiütötték Gábort, aki csak a

táblát szerette volna letörölni, Zsolti csirkés szendvicset evett, és

a fóliával Kingát dobálta, Dave twitterezett, Ricsi a székén állt, és

megpróbálta feldobni a lámpára Jacques tolltartóját, aki franciául

kiabált neki, hogy ne már.

– Itt képtelenség riportot készíteni – kiáltotta dühösen Kinga.

– Próbáljuk meg a könyvtárban! – tanácsoltam.

Cortez a vállát vonogatta, neki mindegy volt, így mindhárman

kiléptünk a folyosóra.

– Hová mentek? – sipákolta a szemközti teremajtóban álló

Edina.

– Ahová te most biztosan nem jössz – vetette oda Kinga, és

meg sem várva a reakciót, továbbment. És elvileg ık barátok. Na,

mindegy.

A könyvtár teljesen üresen kongott (ahogy szokott), úgyhogy

bementünk, és jólesett a folyosón lévı káosz után egy kis nyugi.

Cortez lazán felült egy asztalra, összekulcsolta a kezét. Kinga

odahúzott egy széket, elıszedte a kis jegyzetfüzetét, fellapozta,

aztán megköszörülte a torkát.

– Az elsı kérdésem.

Cortez ezt igazán viccesnek találta, úgyhogy mivel csak én

voltam ott, rám nézett, gondolom azzal a céllal, hogy

összemosolyogjunk Kinga fontoskodásán. Én azonban elkaptam a

tekintetem, és elıhalásztam a mobilom. Kinga kínos, „Mit

gondolsz a népszerőségrıl? Milyen érzés az iskola legnépszerőbb

diákjának lenni? Hogyan dolgozod fel a körülötted lévı

felhajtást?” kérdéseire Cortez egyszerő és meglepıen klassz

válaszokat adott. Elmondása alapján magasról tesz az egészre,

vannak barátai, akik nagyon fontosak számára, a többiek inkább

csak odacsapódtak hozzájuk. Aztán következtek az egyszavas

válaszai, amitıl Kinga teljesen bekattant.

– Ez nem igaz! Így nem lehet riportot csinálni! Mond neked

valamit az összetett mondat fogalma?

– Kérdezz értelmesen! – vágta rá Cortez.

– Mi az, hogy értelmesen? Na, nehogy már te mondd nekem,

hogy értelmetlen vagyok!

– De most mit válaszoljak arra, hogy hogy érzem most

magam? Jól – röhögött kínosan.

– Jó, akkor ez sem lesz benne. Egyébként is, kit érdekel,

hogyan érzed magad – rázta a fejét Kinga. – Következı kérdés. –

Firkált, majd a szája szélét rágva rám nézett. Én éppen egy fotót

bámultam, ami nem sikerült rosszul, aztán éreztem, hogy

elfehéredek. – A barátnıd, Viki is a bandátokban játszik.

Továbbra is a telefonom mappájában nézelıdtem, de persze

már rég nem érdekeltek a fényképek. Olyan szaporán vert a

szívem, hogy szinte hallottam, és minden erımmel azon voltam,

hogy ne ájuljak el.

Éreztem, hogy Cortez felnéz rám, aztán megvonja a vállát. –

Aha.

– Milyen érzés a barátnıddel együtt „dolgozni”?

– Semmilyen – közölte Cortez.

– Komolyan, belehalnál, ha normálisan válaszolnál??? –

dühöngött Kinga.

– Majd ha normális kérdést teszel fel – kontrázott Cortez.

Kinga, mivel már lilult a feje, és látszott rajta, hogy minél elıbb

szeretne szabadulni, szó nélkül hagyta Cortez megjegyzését, és

feltette az utolsó kérdését. A szívem pedig megszakadt.

– Mint a suli legnépszerőbb diákjának, gondolom, nem

mondok újdonságot azzal, hogy sokan, számomra érthetetlen

okból kifolyólag, odavannak érted. Mit gondolsz errıl?

– Nem sokat – nevetett Cortez zavartan.

– Tegyük fel, hogy nincs barátnıd.

– Tegyük – mosolyodott el Cortez.

– Van, akinek lenne nálad esélye?

Éppen egy újabb fotót csináltam, amikor Cortez rám nézett.

Illetve pont bele a telefonomba.

– Nincs. Már nincs – mondta egyszerően.

– Köszönöm. Ennyi – csapta össze a füzetét Kinga. Cortez

leugrott a padról, és felém indult. Én még mindig lefagyva álltam,

és az utolsó képet néztem a telefonomban, amit a válasza elıtt

készítettem.

– Megnézhetem, milyenek lettek? – nyújtotta felém a kezét.

Összecsaptam a mobilt, és anélkül, hogy ránéztem volna,

odanyomtam a kezébe, majd kimentem a könyvtárból.

Most erre mit mondjak? Inkább semmit. No comment.

– Jól vagy? – kérdezte Virág, amikor visszaértem a terembe

– Nem igazán – ráztam meg a fejem, és igyekeztem

visszafojtani a könnyeimet.

Csendben ültünk egymás mellett, és gondolkoztunk. Miért

csinálja ezt velem Cortez? Miért állítja be úgy a dolgokat, mintha

én szúrtam volna el? Nem tehetek róla, hogy év elején

érdekeltem, hiszen nem is tudtam róla! Azóta pedig éppen neki

van tinimagazin címlapra illı barátnıje.

– Miért van az, hogy akárhányszor ilyen arckifejezéssel látlak,

annak mindig ı az oka? – nyomott a kezembe Arnold egy

mőanyag poharat. Mosolyogva felnéztem rá, és megvontam a

vállam. Elhatároztam, hogy mostantól máshogy lesz. Nem

érdekel Cortez! Te jó ég, hányszor elhatároztam már! De most

tényleg! Elég volt. Ha neki nincs olyan, aki érdekli a suliból,

akkor jó! Nekem sincs. Oké, az én (ál)állításom senkit nem

érdekel, és valószínőleg, ha bekerülnék az iskolaújságba, akkor

senki nem tudná, hogy ki vagyok és miért van velem riport, de

akkor is! Nem sokkal késıbb be is bizonyítottam, hogy minden

megváltozott. Ugyanis, amikor töri után (Barka Andrist feleltette,

összesúgtam neki egy kettest) Ricsi megkérdezte, hogy

elmegyek-e délután a próbájukra, egyszerően nemet mondtam.

– Ne már, Ren, azt hittem, szereted a zenénket! – tárta szét a

karját.

– Szeretem – mosolyodtam el.

– Akkor miért nem jössz? Nem érdekel a próba?

– Nem. Már nem – mondtam, és szavaimat egyenesen

Cortezhez intéztem. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, ı

rögtön értette, hogy ez egyedül rá vonatkozik. Szóval így állunk.

Miközben hazafelé sétáltunk, a metszı januári szél befújt a

kabátunk alá, kicsípte az arcunkat, és totál átfagytunk mind a

négyen. Karcsi és Arnold könyvekrıl beszélgettek, mi pedig

Virággal mögöttük kullogva megtárgyaltuk a Cortez-esetet.

– De akkor most már nem is megyünk többet Jalapeno-

próbára?

– Te mehetsz, én valószínőleg nem – ráztam meg a fejem.

Virág hatalmas szemet meresztett rám a kötött sapija alól.

– Dehogy megyek nélküled! Ha te nem mész, én sem. Akarod,

hogy kitöröljem ıket a MySpace-oldalamról is?

Hangosan felnevettem, és rájöttem, legyek bármennyire

szomorú Cortez miatt, Virág és Arnold barátsága pótolhatatlan

számomra. Mert azért, valljuk be, Cortez sosem tartozott hozzám,

amióta ismerem, csak feltételes módban beszélhetek róla, Arnold

és Virág azonban a jelen idı. Még. Abba nem merek

belegondolni, milyen lesz Arnold múlt idıben, mert az még

messze van. Mindenesetre a társaságukban sétálva nem is tőnt

olyan rémesnek a Cortez-ügy. Hiszen összetörte párszor a

szívem, szinte már megszoktam.

Hazaérve megcsináltam a matek házim, meg készültem

holnapra, aztán segítettem anyunak vacsorát készíteni. A netre fel

sem mentem; minek? Inkább elıszedtem az Állatfarmot, és ki is

olvastam. Igaz, hogy evés közben is azt bújtam, de nem tehetek

róla, letehetetlen.

Cortez: 5/1* – hatalmas NO COMMENT.

Riport: 5/3 – végül csak összehoz Kinga valamit.

Máday: 5/1 – meggyızıdése, hogy az osztályból valaki

(Andris és Robi) csinálta az I Luv Máday Facebook-oldalt,

úgyhogy üldöz minket.

Állatfarm. 5/5*** – Te jó ég! Még most is azon gondolkozom!

Hogy lehet valami ennyire, de ennyire elgondolkodtató???

Homlokom: 5/1 – próbáltam szétgyilkolni (tudom, hogy tilos)

a dudort, de semmit nem értem el vele, csak egy kis

véraláfutást… jaj.

Január 20., szerda

Ma a suliban mindenki begızölt, ugyanis a jövı hét pénteki

farsangi bál témájáról péntekig lehet szavazni. Ahogy beértünk az

aulába, Virágot és engem rögtön megtalált egy tizenegyedikes

lány, aki hisztérikus „szavaztatok már?” kérdéssel fogadott,

köszönés helyett.

– Nem, csak most jöttünk – utaltam arra, hogy még a bordó,

horgolt sapkám is a fejemen van.

– Jó, értem. Szavazzatok! Adjak tollat?

– Van nálunk – vontam meg a vállam, és megadtam magam.

Úgysem hagyja, hogy levegyük a kabátunkat, elıbb szavaznunk

kell.

Néhány srác röhögve odalépett az aulában elhelyezett ládához,

és bedobott pár papírfecnit.

– Ez nem igaz! – hüledezett a lány.

– Mire kell szavaznunk? – szedtem le a kedvenc Stabilo tollam

kupakját.

– Reneszánsz! – nézett rám olyan értetlenül, mintha csak a

Holdról jöttem volna.

– Persze – mosolyodtam el. A Szent Johannás lányok évek óta

szeretnének egy reneszánsz farsangot, de hiába. Több a fiú, így

elég kevés az esélye annak, hogy valaha létrejön a dolog,

mindenesetre elég nagy reváns lenne a tavalyi sorozat-farsang

után.

– Muszáj a reneszánszra? Sokkal viccesebb lenne valami más

– dünnyögte Virág.

Mielıtt a tizenegyedikes lány vitába szállhatott volna

Virággal, gyorsan bedobtuk mindkét reneszánsz cetlit, aztán

felsiettünk a lépcsın. A folyosón lévı suliboxunkból kiszedtük a

bioszfelszerelésünket, aztán bementünk a terembe. Illetve

szerettünk volna. De az ajtó csukva volt, és bárhogy próbáltunk

benyitni, nem sikerült.

– Most kopogjunk be? – csodálkoztam, mire Virág

tanácstalanul megvonta a vállát. Hát, próba szerencse alapon

bekopogtam, aztán rögtön jött a válasz.

– Mondd a jelszót!

– Mi? – néztem félre, mintha csak rosszul hallottam volna.

Andris és Robi hangosan röhögtek a csukott ajtó mögött.

– A jelszót!

– Ide járunk. És szeretnénk bemenni.

– Negatív – kiáltotta.

– Ez nem igaz – nevettem el magam kínosan, és feltartottam a

kezem, jelezve, hogy akkor nem megyünk be. Virág nem adta fel

ilyen könnyen.

– Pete Wentz?

– Negatív.

– Fall Out Boy?

– Negatív.

– AFC Tomi?

– Negatív.

Minden „negatív” válasz után a két fiúból kitört a röhögés.

– Réni! – hallottam meg a terembıl egy kétségbeesett hangot.

– Jacques? – kiáltottam.

Szegény francia osztálytársunk bent ragadt. Kiabáltam neki

pár megnyugtató mondatot, ami eszembe jutott, mint pl. „ne

aggódj, kihozunk”, meg ilyesmi, de ez inkább úgy hangzott,

mintha valami béna akciófilmben lennénk. A két kocka remekül

szórakozott, mi azonban továbbra sem tudtunk bemenni. Jacques

és Gábor meg kijönni.

– Mi van itt? – állt meg mellettünk Kinga.

– Andris és Robi jelszót kérnek. – vontam meg a vállam, és

immáron hárman rostokoltunk a folyosón, az ajtónk elıtt.

– Hülyék vagytok! – kiáltotta Kinga.

– Negatív – jött a válasz azonnal.

– Na, elég ebbıl! – Kinga megragadta a kilincset, és teljes

erejével megpróbálta kifelé húzni. A fiúk bentrıl pedig

megpróbálták befelé rántani.

Elnéztük egy darabig, amíg elszórakoznak ezzel, és néha már

úgy tőnt, hogy Kinga valami elképesztı erıvel kirántja az ajtót,

de akárhányszor résnyire megnyílt, a fiúk visszahúzták.

– Elıbb-utóbb kiszakad – töprengtem, és magamban

felidéztem a fizikán tanult húzó- és tolóerı hatását.

– Mi történt? – lépett hozzánk Dave.

– Andris és Robi kontra Kinga – feleltem.

– Aha! Tárgyalok velük – biccentett Dave. Elıkapta a zakója

zsebébıl a mobilját, ujjait villámgyorsan húzkodta a kijelzın

majd a füléhez emelte. A fülünket az ajtóra téve hallottuk,

ahogyan felcsendül a Highway to Hell. Robi csengıhangja.

Dave elsétált, és folyamatosan magyarázott a telefonba,

miközben a teremben lévı fiúk vihogva hadartak arról, hogy

jelszót kérnek, csak akkor engednek be. Közben meg már egész

nagy tömeg győlt össze körülöttünk, mert az a-sok (akik

fényévekre vannak a mi osztályunktól jófejségben) is tudni

akarták, hogy mi történik.

– Menj arrébb, berúgom! – kiáltotta Zsolti. Kinga hátrafordult,

és grimaszolva megrázta a fejét.

– Kifelé nyílik – közölte. Zsolti ezen szemmel láthatólag

megdöbbent.

– Tényleg? Mióta?

– Mindig is kifelé nyílt – nevettem el magam.

– Nem! Nem! Tavaly már egyszer berúgtam.

– Akkor biztos nyáron cserélték ki – legyintett egy a-s fiú a

nézık közül.

Na, ez megosztotta a tömeget. A fél társaság azzal volt

elfoglalva, hogy bejussunk, a másik fele meg azzal, hogy mikor

cserélték ki az ajtókat. Ha nyáron, akkor is fél éve nem tőnt fel

senkinek.

– Miért csövezünk a folyosón? – kérdezte Ricsi, aki Cortezzel

együtt akkor ért oda hozzánk.

– Mert Andris és Robi nem engednek be, csak ha mondunk

egy jelszót – ismételtem, sokadszorra.

– Értem. Na, engedj – tolt félre Ricsi, és bekopogott.

– Mondd a jelszót!

– Szétütöm a fejed – közölte, mire azonnal kinyílt az ajtó, és

mi becsörtettünk a terembe.

– Ez volt a jelszó? – csodálkozott Virág, miközben elhaladtunk

Andris és Robi mellett.

– Nem – vihogott Andris. – De megijedtünk.

Mosolyogva leültem a helyemre, és azt hallgattam, ahogyan

Zsolti mindenkit megkérdez, mégis mit gondolnak az ajtóról.

– Hagyd már abba, tavaly nyáron cserélték ki az összest – szólt

rá végül Ricsi.

– Honnan tudod? – csodálkozott Virág.

– Erre deszkáztam, benéztem.

– Ablakot deszkáztál? – pislogott nagyokat, mire Ricsi

elnevette magát.

– Emó, sötét vagy! Gördeszka, rémlik?

– Jaa, télleg – vigyorgott Virág, aztán két kézzel megdörzsölte

az arcát.

Bioszon Baranyai tanárnıvel átvettük az autotróf és heterotróf

anyagcserét, és mivel a fiúk leginkább mobiloztak a pad alatt,

Virág pedig mangát rajzolt, óra végén odaadtam a füzetem, hogy

írják le rólam. Duplamatekon Gazdaggal egyenleteztünk a

táblánál. Jó, hogy duplamatek volt, mert Virág harminc percig

oldott meg egyetlen feladatot, így mi, a többiek maradtunk a

másik órára. Mindannyian. Szegény Virág, így is tökre kiakadt,

éppen javítania kéne, de sajna olyan szinten elvesztette a fonalat a

múlt félévben, hogy fogalma sem volt, mirıl van szó. Egész

ebédszünetben Arnoldnak magyaráztam arról, hogy mennyire, de

mennyire megfogott az Állatfarm, és hogy majd biztosan újra

elolvasom, mert még mindig sokszor eszembe jut, és egyszerően

zseniális… szóval ömlengtem, mire Virág próbált bekapcsolódni

a beszélgetésbe. Mikor elmondtam neki, hogy mirıl van szó,

teljesen kiakadt, és biztosított minket arról, hogy a virtuális

farmján kitörli a disznókat. Nos, nem biztos, hogy Orwell üzenete

ez volt, mindenesetre klassz, hogy valamilyen szinten Virágra is

hatással van.

Suli után Arnold átjött, hogy együtt írjunk meg egy beadandót

Monsieur Durand-nak. Én a babzsák fotelemen ültem, a

notebookommal a kezemben (a netkorlátozás nem él, ha

anyaggyőjtéshez használom a gépem), Arnold pedig az

íróasztalomnál írt. Néha felnézett, és elidızött az asztalom felett

lévı tükrön, amire mindenféle dolgok vannak ragasztva. Most

éppen Beatles, Abbey Road matrica, a Virágtól kapott Cortez

mangám, egy párizsi képeslap, amit még Jacques küldött, tavalyi

fotó az osztályteremben, amit Virág nyomtatott ki nekem, egy

Twilight-kép, Arnold könyvlistája és egy színházjegy – egy

közös színházi este emléke.

– Már át kéne rendeznem, egy csomó minden nem aktuális.

– Igen, látom – bólintott.

Félretettem a notebookom, és felálltam. Közelebbrıl

megnézve, már nem csomó minden, hanem semmi nem volt

aktuális.

– Segítsek? – kérdezte.

– Nem, csak pár dolgot… – nyúltam oda, és szép lassan

mindent leszedtem. Kivéve a mangát. Kilencedik eleje óta a

tükrömön van, egyszerően képtelen voltam megválni tıle.

– És most mit fogsz feltenni?

– Majd győjtök új dolgokat – vonogattam a vállam.

– Ehelyett tudok ajánlani – vette fel a színházjegyem

– Mit?

– Egy újat – mosolyodott el.

– De jó! Színházba megyünk?

– Ha van kedved, akkor persze, mindenképp! Csak mondd,

mihez lenne kedved.

– Mindenhez! – vágtam rá azonnal, majd leültünk a gépem elé,

és kiválasztottunk pár elıadást. Hurrá.

Farsangi szavazás: 5/3 – tuti, hogy nem lesz semmi a

reneszánszból…

Cortez: 5/1 – semmi kommunikáció köztünk. Nulla, zéró,

semmi. És nem érdekel! Na jó, kicsit.

Facebook: 5/2 – a falamon mindenféle szívek vannak, Virág,

Karcsi, Jacques, Gábor is küldött. Fogalmam sincs, mik azok, de

klassz.

Virág: 5/5* – mivel most már folyamatosan hordja a

szemüvegét, elmondta, hogy látta a táblát fizikán. Wow.

Peti: 5/4 – a szilveszterkor megismert emós srác írt üzenetet a

Facebookon. Tök rendes, megkérdezte, hogy vagyok, meg

ilyesmi.

Sulirádió: 5/5 – amikor nem a farsangi szavazásra buzdítottak,

a stúdiósok végig Coldplay-t adtak.

Színház: 5/5*- Arnold este üzent, hogy tudott foglalni

februárra, a Godot-ra várva darabra jegyet! Juj de jóóó! Amúgy

is nagy kedvencem, kíváncsi vagyok, milyen lesz színházban

Andris és Robi: 5/2 – felháborítóan kamaszok!

Január 21., csütörtök

Jaj, ne! A csütörtöki rémület. Duplaóra Vladárral. Vajon miért

nem szeretem ezt a napot?

Még jóval csengetés elıtt beültem a padomba, és igyekeztem

angyali arcot vágni, így várva a rajzórát. Kár volt, ahogy Vladár

belépett, lehervadt az arcomról a mosoly. Ugyanis téli táj festését

adta ki feladatul. Nézegettem a temperáimat, végül, amikor már

nem tudtam feltőnésmentesen húzni az idıt, munkához láttam. A

szám szélét rágva kinyomtam egy kis pötty fekete festéket, aztán

rajzoltam a lap közepére egy fát. Illetve olyasmit. Mindegy,

voltak ágai, elmegy fának, nem is ezzel volt a nagy gond. Hanem,

hogy magam sem tudom, miért, feketére festettem. Ott volt a

barna, legalább három árnyalatban, de nem, én feketét

készítettem. Mint valami erdıtőz utáni kopár, megszenesedett fa!

Jaj, ne! Ezek után úgy döntöttem, hogy inkább a tájat festem. De

nem értettem, hogyan. Hiszen, ha téli táj, akkor mindent hó borít.

Így végül azt láttam a legjobbnak, ha úgy hagyom. Nem is

értettem, hogy a többiek mit tudnak annyit szöszmötölni, egészen

addig, amíg Vladár be nem szedette. Természetesen Kinga volt az

önkéntes, aki szívesen körbement a rajzokért. Egyrészt, mert

túlbuzgó, másrészt pedig élvezte, hogy közben mindenkinek a

munkáját lesajnálhatja. Amikor hozzám ért, a szokott módon

motyogott valami „te nem vagy normális”-félét, aztán

továbbment. Vladár az asztalnál ülve egymás után értékelte a

munkákat. Az elsı kép után (Virág zseniális téli erdıje, két

szarvassal, gyönyörő színekkel) már sejtettem, hogy körülbelül

mi volt a feladat. A többieké, ha nem is annyira szépre, mint

Virágé, de nagyjából jól sikerült. Aztán a tanárnak összeszaladt a

szemöldöke, és tudtam, az lesz az enyém.

– És végül, akinek szándékában áll megbukni. Rentai,

gratulálok, a pillanatok alatt összedobott munkádra pillanatok

alatt kapsz egy elégtelent.

– Tanár úr! – lóbáltam meg a kezem.

– Tessék? – nézett rám úgy, mintha az is szívesség lenne, hogy

emberszámba vesz.

– A fekete fa egy erdıtőz utáni, egyedül maradt növény, ami

körül minden fehér, mert a táj havas – próbálkoztam a

lehetetlennel, vagyis kimagyarázni a „munkám”.

– Nos, az elmondottak alapján el tudom képzelni a képet. Sıt,

meg is tudom mutatni – emelte fel az egyik rajzlapot a tanári

asztalról. Arnold zseniális rajzát mutatta, ami pont azt ábrázolta,

amit elmondtam. Ó, a fenébe! – A tiéd azonban nem más, mint

ami. Egy fekete maszat a fehér lapon. És pont – közölte. Arnold

képét látva nem vitatkozhattam, inkább lesütöttem a szemem, és

igyekeztem túltenni magam azon, hogy bukásra állok rajzból.

Megint. Ááá.

Teljesen lelombozódtam, pedig harmadik órában esni kezdett a

hó, aminek mindenki eléggé örült, sıt, ebédszünetben az udvaron

néhány kilencedikes hóembert is épített. Amit persze

csengetéskor Zsolti és Ricsi szét is vert, de mindegy. Egyre

többen mentek az aulában lévı farsangi dobozhoz, hogy bedobják

a lapokat. Idıközben Kinga felcsapott szervezınek, és mindenkit

megtámadott, hogy szavazzon a reneszánszra. A fiúk persze

leginkább kiröhögték, de néhány „nyomibb diákot” sikerült

eléggé megfélemlítenie ahhoz, hogy rettegve szavazzon. Karcsit

például láttam a ládához kullogni, miközben Kinga szorosan

mögötte lépkedve, fenyegetıen kísérte.

Duplafrancián Monsieur Durand beszedte a beadandókat,

aztán, mivel ki is javította órán, megkért valakit, hogy segítsen

neki, a többiek pedig elfoglalhatták magukat. Arnold tehát a

tanárnak segített, hozzám meg odaült Virág, és amíg én IPM-et

olvastam, ı tovább rajzolgatta a mangáját.

– Látom, jól elvagytok – lépett hozzánk Kinga. – Csak úgy

mellesleg. Kibékültetek Doriánnal? – kérdezte, mire mindketten

felkaptuk a fejünket. Virág totál lesápadt.

– Nem. Miért?

– Mert a közösségin közös képetek van fent az adatlapján.

– Mi? – döbbent le Virág.

– Legalábbis reggel még ott volt.

Virág tanácstalanul nézett rám, majd szomorúan megrázta a

fejét, jelezve, hogy fogalma sincs, mirıl van szó.

– Dave – fordultam hátra a négyfıs társasághoz, akik a hátsó

padban néztek valamit Dave telefonján. – Itt van a notebookod?

– Micsoda kérdés? – tárta szét a karját, majd az asztala mellé

állított laptoptáskáért nyúlt.

– Létezni sem tud nélküle – röhögött Cortez.

– Így igaz. Mondd, miben segíthetek? – nyitotta fel a gépet, és

látszott az arcán, imádja, ha fontos feladata van.

– Rámennél az iWiWre?

– Azonnal, ahogy rákapcsolódtam a suli wifijére.

Monsieur Durand rosszallóan nézett felénk, szerintem a

zajongásunk zavarta (a wifis részt nem értette), úgyhogy

hátramentünk mindhárman. Naná, hogy Kinga is jött velünk, mi

az, amibıl ı kimarad?

– Kit csekkolunk? – harapott bele Ricsi a szendvicsébe, mire

Dave dühödten felnézett, és kiakadt, hogy ne egye le a szépen

beállított haját.

– Bíró Dorián – mondtam, mivel Virág Dave mögött állva a

pulcsija ujját gyürködve meredt a képernyıre.

– Emó, azt hittem, kirúgtad Dórit – nézett fel Ricsi

csodálkozva.

– Igen. Én is – döbbent le Virág. Dave bement Dorián

mappáiba, ahol volt egy egész Virág elnevezéső, amiben több

mint húsz kép volt Virágról.

– Ajj már, ezt most miért csinálja? – sipákolt Virág idegesen. –

Talán eddig is ott volt – vonogatta a vállát Zsolti, és próbálta

levenni a szemét Ricsi szendvicsérıl. Nehezen bírta.

– Nem, nem – rázta a fejét Virág, aztán a képernyıre bökött,

mire Dave ráförmedt, hogy ne ujjlenyomatozza össze az Apple-

jét, mert kiakad. – Nem volt ilyen mappája, és különben is. Az

utolsó képet nem is ismerte. Tegnap tettem fel a Facebookra,

látod, ezen más a hajam. Ajj, ez annyira gáz! – temette a

tenyerébe az arcát.

– Azt hiszem, valaki nehezen viseli, hogy ejtették – ciccegett

Kinga, mire mindannyian ránéztünk.

– Gondolod? – kérdeztem, és kicsit megrémített a dolog.

Tiszta beteges.

– Lerúgjam a fejét? – nézett körbe Ricsi. Fogalmam sincs,

mitıl lett ilyen harcias, de mostanában mindenkinek lerúgná a

fejét.

– Nem, asszem, az lenne a legjobb, ha Reni beszélne vele –

motyogta Virág.

– Mert engem kedvel? – kérdeztem kínosan. A kapcsolatom

Doriánnal soha nem volt felhıtlen, egyáltalán nem akartam

beszélni vele. – Jó, nem bánom – sóhajtottam, mert Virág olyan

szomorúan nézett… meg amúgy is. Ha szakítottak, akkor ne

tegyen már fel képeket Virágról!

Dave még várt volna valami dicséretet, amiért az ı gépén

leplezıdött le a nagy dolog, úgyhogy megköszöntem a segítségét,

és biztosítottam róla, hogy nélküle nem jöttünk volna rá. Ez

persze nem igaz, de ı szeret ilyesmiket hallani. Bólintottam

Virágnak, és mivel ránk csengettek, az ajtó felé indultam.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a karom, mire visszafordultam.

Cortez fogta a csuklóm, és szólt, hogy várjak.

– Miért? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel. Így nehéz

róla nem tudomást venni.

– Ne egyedül menj – mondta, és ez olyan nagyon édes volt

tıle! Dorián minden bizonnyal be van rágva, meg amúgy is, a

szilveszteri eset után mindenkinek megvan róla a véleménye, erre

Cortez jön velem, nehogy bajom essen! A fenébe. Még mindig

szörnyen szeretem.

Végigsétáltunk a folyosón, és megálltunk a tizenegyedikesek

terme elıtt. Baranyai tanárnı éppen akkor jött ki, úgyhogy

megvártuk, amíg elmegy, végül beléptem az ajtón. A

tizenegyedikesek már nagyban pakoltak. Dorián az utolsó elıtti

padban ült, és zenét hallgatott. Mikor meglátott minket,

összehúzta a szemöldökét (legalábbis azt a felét, ami látszott), és

kérdın figyelte, amíg odaérünk hozzá.

– Szia – köszöntem kelletlenül. – Válthatnánk pár szót?

– Ja – válaszolta. Vagy valami olyasmi.

– Oké, szóval az van, hogy láttuk az iWiWen, hogy van még

pár képed Virágról, és mivel már nem jártok, gondoltam,

megkérlek, hogy légyszi, szedd le.

– Jó, ne parázz. Ezer éve ott van, majd törlöm a francba –

felelte durván.

– Ööö – nevettem el magam kínosan. – Nem igaz, mert van ott

új kép is, ami azóta készült. És minden valószínőséggel a

Facebookról szedted le…

– Mi a franc, valami magánnyomozó vagy? – vihogott

idétlenül.

– Nem, dehogy – túrtam bele a hajamba, mert kezdett necces

lenni az egész. – Csak láttam…

– Jó, majd le lesz szedve… – állt fel hirtelen, és a lendülettıl

kissé meglökött, amitıl hátratántorodtam.

Hirtelen egy kéz nyúlt ki mellettem, és megragadta Dorián

kockás kendıjét.

– Nagyon vigyázz magadra, Dorián! – szólt rá Cortez olyan

hangsúllyal, amitıl még én is frászt kaptam.

– Elengednél? – vinnyogott, tekintete körbejárt a teremben,

segítséget keresve. Nem volt.

– Holnapra leszeded a képeket – közölte Cortez. Dorián

idegesen bólintott, miközben még mindig nem szabadult

Corteztıl. – És ha még egyszer meglököd…

– Jó, értettem – rántotta ki magát, aztán elıszedte a mobilját,

hogy a képernyı tükrében megigazítsa a kendıjét.

Én még mindig elakadt lélegzettel álltam, és próbáltam

felfogni az elıbb történteket. Cortez megvédett! Woow. Ennyit a

„nem érdekel” projektrıl. Kimentünk a terembıl, és szótlanul

sétáltunk a folyosón. Mindkettınknek tele volt a feje, azt hiszem,

egészen mással. Ez ki is derült, mert végül nem bírtam tovább, és

megszólaltam.

– Nagyon köszönöm!

– Győlölöm ezt a gyereket – vágta rá Cortez még mindig

nagyon idegesen.

– Tudom. Én sem kedvelem – feleltem. – Rendes tıled, hogy

megvéded Virágot… és engem – suttogtam halkan, mire Cortez

menet közben rám nézett, és csak megrázta a fejét. Nem tudom,

mit gondolhatott. És nem is fog kiderülni, mert a folyosó végén

az egész osztály lázasan várt minket. Igen, ha esemény van, az

megmozgatja a diákokat.

– Mi vooolt? – üvöltötte Zsolti torkaszakadtából.

Cortez odament a többiekhez, én pedig megálltam a falat

támasztó Arnold mellett.

– Oké, elvileg holnapra leszedi. Cortez megoldotta – fújtam ki

magam.

– Mi lenne, ha egyesek néha gondolkoznának is, nem csak

fejjel rohannának a falnak? – rázta meg a fejét unottan. – Ha

vártok pár percet, akkor írtam volna egy felszólítást Doriánnak,

ismertetve, hogy megsérti a személyiségi jogokat. Gyanítom, már

ma este leszedte volna a képeket, tekintettel arra, hogy nem

szeretné, ha feljelentenék…

– Igen, ez igaz – biccentettem –, de megoldottuk. Diákosan –

mosolyodtam el, és arra gondoltam, Cortez mennyire, de

mennyire menı volt, ahogy elkapta! Odanéztem a többiek felé,

Virág éppen Corteznek hálálkodott, és ugrabugrált örömében,

miközben mindenki hallani akarta az „egész sztorit”.

Úgyhogy ık ott hangoskodtak, közben néhány a-s is próbált

csatlakozni hozzájuk (fıleg a négy lány). Visszafordultam, és

láttam, hogy a lépcsı korlátját fogva Dorián figyeli ıket a fél

szemével. (A másikat eltakarta a haja.) Nem volt túl kellemes

látvány, a tekintete eszelıs volt. Úgy érzem, ennek itt még most

nincs vége.

Arnolddal, Virággal és az aulában ránk váró Karcsival együtt

indultunk haza. Újra havazni kezdett, így viszonylag gyorsan

baktattunk felfelé a dombon. Arnold és Karcsi elıttünk mentek,

mi pedig Virággal mögöttük, és éppen „diáklányosan”

vihorásztunk a történteken, amikor Virágnak elırecsuklott a feje.

Olyan hirtelen történt, hogy épp csak elkaptam a karját, de még

így is térdre rogyott. Megpördültem a tengelyem körül, és az utca

aljára néztem. Dorián állt ott, veszettül nevetett, kezében pedig

egy újabb adag sáros havat tartott, ami az éjszakai mínuszokban

kellıen megfagyott, így borzalmasan kemény lett. Az újabb

találat a lábam elıtt csapódott a földbe, és millió koszos darabban

tört szét.

– Virág, jól vagy? – húztam fel a földrıl, miközben

folyamatosan jajgatott és a tarkóját dörzsölte az egyujjas

kesztyőjével.

– Ajj már, ez nagyon nagy pukli lesz – motyogta, és biztosan

nagyon fájhatott neki, mert néhány könnycsepp gördült végig az

arcán. Arnold és Karcsi megálltak, és gyorsan visszasiettek

hozzánk. Amikor Dorián észrevette, hogy nem egyedül vagyunk,

egy pillanat alatt eltőnt.

– Mi történt? – kérdezte Arnold aggódva, és azonnal levette

Virág sapiját, hogy megnézze, nem vérzik-e a feje.

– Dorián – feleltem halkan, és idegesen.

– Errıl beszéltem. Cortez erısködhet, de nincs mindig veletek.

Valószínőleg ıt nem dobálják jéggel… – rázta a fejét dühösen. És

igaza volt. Cortez megvédett, aztán ment a dolgára. Virág

pszichopata exe pedig útszéli jéggel dobálózik. Te jó ég!

Hazaérve anyut nem találtam otthon (a havazás miatt totál

káosz van a városban), így megcsináltam a házim, aztán

bekapcsoltam a gépem. Az iWiWen Dorián nemhogy nem szedte

le a képeket, de egy újabbat is tett fel. Azt, ahogyan Virággal

megyünk felfelé a dombon. Komolyan, Hannibal Lecter semmi

ehhez a gyerekhez képest. Ez kezd ijesztı lenni.

Dorián: 5/1*** – megırült. Ez tény.

Cortez: 5/5* – woow.

Arnold: 5/5 – neki van igaza.

Vladár: 5/1 – megint a bukással fenyeget. Szuper.

Apu: 5/3 – a gépén írt valamit, így akkor közöltem vele a rajz

egyest. Csak bólintott. Régi trükk, de még mindig mőködik.

Kíváncsi vagyok, mikor jut el teljesen az infó…

Live forever: 5/5 – Arnold linkelte át, most ez a kedvenc

Oasis-számom.

Viki: 5/1 – feltöltött egy közös képet a Facebookra. Mármint

Cortezzel… Jaj.

Francia beadandó: 5/5 –

Virág: 5/4 – beszéltem vele este. Eléggé megviselte a dolog,

amit meg is értek. Azt hitte, Doriánnal örökre vége. A java

viszont még csak most kezdıdik.

Január 22., péntek

Nem szoktam, de reggel bekapcsoltam a gépem, és gyorsan

megnéztem, hogy Dorián leszedte-e a képeket. Az egész mappa

eltőnt. Akkor Cortez szavai megtették hatásukat. Viszont a

netezés miatt késésben voltam, így elfelejtettem megemlíteni

anyunak, hogy megint bukásra állok rajzból. Juj.

A suliban mindenkit a farsangi bál témája foglalkoztatott, az

aulában csak az elsı szünetig lehetett szavazni, így Kinga és

néhány színjátszós mindenkit megállított, hogy szavazzanak. A

terembe érve Virág gyorsan elmesélte a fiúknak, hogy már nincs

fent a képe a neten, viszont hatalmas púp van a fején, mert Dorián

megdobta.

– Megdobott? Hogy lehet valaki ennyire gyerekes? –

sóhajtotta Ricsi gondterhelten, aztán meglátta a kezemben a

Kinder tojást, és azonnal követelni kezdte a benne lévı játékot.

Nos, ha már a gyerekességrıl beszéltünk.  Odaadtam neki.

Ofıórán  Haller  meglehetısen  gondterhelten  érkezett.

Megértem, eszméletlen panaszáradat érkezett ránk a héten is. A

10/b lassan legendásan balhés. Kezdve a pokoli rossz jegyekkel

(a rajzzal én is beszálltam), a feleselésekkel, a mobilozással a

tanórákon, a tévé folyamatos hackelésével (Andris és Robi nem

bírnak magukkal), az ajtó rongálásával (kiesett belıle egy csavar,

amikor lökdösték, végül Zsolti elrejtette a kulcslyukban, így azóta

nem lehetett zárni). Szóval szegény ofı csak mondta, mondta,

mondta… És a fél osztály nem figyelt, mert mobiloztak, PSP-

ztek, zenét hallgattak.

– Szeretném, ha összeszednétek magatokat! – kérte az ofı,

miközben rácsengettek, és mindenki zajongani kezdett. Egyedül

Jacques és Gábor figyeltek a helyükön ülve, a többiek már az

ablakban lógtak (Virág integetett a tesitanárnak), vonalzóval

verekedtek (Andris és Robi), fekvıtámaszoztak (Zsolti, senki

nem tudja, miért pont itt és most. ), azt számolták (Kinga), vagy

az udvarra indultak (Cortezék).

Ebédszünetben forrócsokival és porcukros-lekváros fánkkal

mentünk az udvarra, ahol már mindenki szörnyen izgatott volt.

Lement a Kooks Naive címő dala, mi pedig a havasesıben vártuk,

hogy a stúdiósok bemondják az eredményt.

– Na! – szólt bele az egyikük, mire mindenki füttyögni

kezdett. – Megvan a farsangi bál témája! Ami idén sem a

reneszánsz! – kiáltotta. Az udvaron álló összes fiú röhögve

tapsolt, a lányok azonban bosszankodtak, többen közülük pedig

(Kinga volt a hangadó) meg akarták óvni az eredményt. – Tehát.

Az idei év farsangi témája…

A stúdiós elhallgatott, és betett egy számot, mire mindenki

tapsolni kezdett.

– Mi ez? – pislogtam értetlenül. Arnold már válaszra nyitotta a

száját, de a stúdiós megelızte.

– Star Wars farsang!!! – üvöltötte, mire olyan ováció tört ki,

hogy alig hallottuk a Csillagok háborúja fıcímdalát. (Most már

rájöttem, hogy az volt.)

Teljesen kétségbe estem a farsangi témával kapcsolatban,

ugyanis fogalmam sincs, mirıl szól a Star Wars. Jó, az alapokat

tudom, de egy részt sem láttam még, és azon a fura frizurán kívül

(valamilyen hercegnı) semmit nem tudok a dologról. Éppen ezért

elég kétségbeesett arccal értem haza.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu, miközben a laptopján

felhıtérképet szerkesztett.

– Dorián leszedte Virág képeit az iWiWrıl, Haller kiakadt, és

kezdı huligánoknak minısített minket, amiért Andris, Robi és

Kinga megrongálták az ajtót. Kaptam egy ötöst francia

kultúrából, elmaradt a tesi. A reneszánsz farsang idén sem jött

össze, ehelyett Star Wars jelmezbál lesz, ami azért jó, mert

semmit nem tudok a témáról… – hadartam, mire apu, aki addig

elmerült valami újságba, felnézett. – Ezenkívül Cortez ma…

igen, ma rám sem nézett, a hétvégén próbálnak meg moziba

mennek, igen, a barátnıje, Viki is. Biztos nagyon jó lesz, kár,

hogy nem hívtak. De miért is hívtak volna? Virág a hétvégét az

apukájával és Krisztával tölti, Arnold tanul, úgyhogy én gitározni

és olvasni fogok… – folytattam, de apu közbeszólt.

– Mit is mondtál az elıbb? – kérdezte.

– Hogy Cortezék moziba mennek – ismételtem.

– Nem, azelıtt. A farsangról.

– Hogy Star Wars farsang lesz – vonogattam a vállam.

– És mintha azt mondtad volna, hogy semmit nem tudsz a

témáról…

– Így van – biccentettem. Apu arcára nem is döbbenet, inkább

a rettenet ült ki.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte, mikor megtalálta a szavakat.

– Eddig kimaradt – legyintettem. Ügy tőnt, aput igen

megviseli a téma, úgyhogy nem válthattam. Anyu mosolyogva

figyelt minket.

– Hogy lehet, hogy mindjárt tizenhat éves vagy, és még nem

láttad a Star Warst? És én errıl miért nem tudok? – hüledezett.

Na jó, most elıször éreztem, hogy apu szégyenkezik miattam.

Wow.

– Egy csapat ember, vagy mi – töprengtem –, az őrben. Meg

ott van az a kutyaszerő lény… – vontam meg a vállam, jelezve,

hogy nem igazán érdekel a téma.

– Ne kutyázd le Chewbaccát! – szólt rám apu. Ööö, oké,

véletlen volt, nem tudtam, hogy az az izé ennyire tabutéma.

Apu  teljesen  összetört,  magába  roskadva  ült  az

étkezıasztalnál, anyu pedig közben mosolyogva elmagyarázta,

hogy apu STAR WARS-FAN. Csupa nagybetővel.

– Felmentem a szobámba – közöltem, mielıtt apu esetleg

kitagadna, amiért nem láttam egy filmet.

A babzsák fotelemben ülve az ölembe vettem a gitáromat, és

fellapoztam a könyvem, hátha sikerül hibátlanul lejátszanom a

Megfogtam egy szúnyogot. Már legalább negyedórája játszottam

az elhangolódott hangszeren (a cél az volt, hogy Corteznek

imponáljak, most már az a cél, hogy egyszer eljátsszam

tökéletesen, hogy Megfogtam egy szúnyogot, amikor kopogtak az

ajtómon. Apu nyitott be, és elég lelkesnek tőnt.

– Ami késik, nem múlik – mosolygott, és elıhúzta a kezét a

háta mögül. Sejtettem. Hat SW filmet dugdosott.

– Ööö, szerintem elég, ha megnézem a neten az elızeteseket…

– próbálkoztam, de addigra apu már bekapcsolta a tévém.

– Akkor csinálok popcornt – adtam meg magam, és a gitárt

félrerakva feltápászkodtam.

Megfogtam egy szúnyogot: 5/1 – ma se tudtam eljátszani…

Cortez: 5/2 – jó hétvégét nekik. Pff.

Star Wars: 5/4 – Én vagyok Padmé, Cortez pedig Anakin.

Virág: 5/3 – este üzent, hogy Activityznek Krisztával és az

apjával. Juj, neki is durva lehet a hétvége.

Hayden Christensen: 5/5* – luv. <3

Pótvacsora: 5/5* – popcorn, snickers, chips, kóla… a

bırömnek már úgyis mindegy…

Apu: 5/5 – most kiabál, hogy nézzük a Sithek bosszúját.

Rohanok.

Január 25., hétfı

Egy egész hétvégét felölelı Star Wars maraton után úgy

gondoltam, megváltás lesz a suli. Hát, tévedtem. Nem elég, hogy

meg kellett néznem mind a hat filmet (szinte nem is tudtam

olvasni emiatt), de apu a fejébe vette, hogy márpedig díjnyertes

SW kosztüm kell nekem, így szinte egész hétvégén a netet bújta,

plusz közölte anyuval, hogy varrnia (?) kell. Na, ez elég viccesen

alakult, mivel anyu éppen ónosesı-elırejelzésekbe merült bele, és

szemmel láthatóan az égvilágon semmi kedve nem volt ahhoz,

hogy elkezdjen varrni. Vasárnap estére lett egy mőanyag

rohamosztag-sisakom (apu valahonnan a garázsból szedte elı;

fogalmam sincs, mik lehetnek még ott) és egy régi bikinim, amit

anyu alakított át Leia hercegnısre. Nos. Ami azt illeti, eszembe

sem jutna bikiniben suliba menni januárban, ráadásul Máday

konzervatív világnézete miatt azonnal kicsapnának. Úgyhogy a

szüleim minden próbálkozása ellenére még nem volt

jelmezötletem. Mindenesetre reméltem, hogy a suliban kicsit

nyugisabb a hangulat. Hát, tévedtem! Az egész Szent Johanna

belelkesedett a közelgı SW farsangtól, mindenkibıl elıtört a

„gyerek”, úgyhogy a folyosón elég komoly fénykardcsaták

folytak, mindenkinél mőanyag lézerstukkerek voltak. A terembe

lépve Andris éppen fedezéket keresett, mert Robi folyamatosan

„lıtte”. Éljenek a gyermekded lelkek.

Elsı óránk irodalom volt, úgyhogy a helyemen ülve vártam a

csengetést, addig pedig Virág IM-jét lapozgattam. Próbáltam

lelkesnek tőnni, de annyira nem kötött le, hogy AFC Tomival van

interjú. Mivel Virág nyaggatott, hogy olvassam el, azért

átfutottam a sorokat.

– Ugye mien nagyon jófej? – kérdezte mosolyogva,

szemüvege mögött csillogó szemmel.

– Igen, valóban – biccentettem. Közben Jacques hátrafordult,

és zavartan kérdezgetett a farsangról. Tudni akarta, hogy minek

öltözöm be, mert akkor esetleg hozzám öltözne, és jó lenne, ha

passzolna a ruhánk… Már majdnem három perce dadogott,

amikor rájöttem, hogy el akar hívni a bulira.  Mivel esélyt sem

láttam arra, hogy más hív el, boldogan mondtam igent, Jacques

pedig boldog volt, hogy együtt megyünk. Mindenki kellıen

boldog volt, csak Virág sóhajtott szomorúan. A Doriánnal történt

szakítása óta ez lesz az elsı eset, hogy egyedül jön Szent

Johannás bulira.

A sulirádióban elhalkult a zene (A birodalom visszavág

filmzenéje), és a csengetést követıen Kardos már bent is volt az

osztályban.

– Tegyétek el a… – nézett körbe Kardos az osztályon – …a

játékokat. És Zsolti, vedd le a köpenyed – tette hozzá fura

grimasszal.

Zsolti vihogva levette magáról a (jedi?) ruhadarabot, de a fél

kezét takaró kesztyőhöz ragaszkodott. Érdekes.

– Antai-Kelemen a táblához, a többiek olvassák a

szöveggyőjteményt.

A szám szélét rágva néztem, ahogy Cortez kimegy a táblához,

majd mikor Kardos durván rászólt, kivette a kezét a zsebébıl. A

felelése nyolc keserves percig tartott, végül akkora egyest kapott,

mint a ház. Bukásra áll irodalomból. Megint. Déja vu a köbön…

Jaj.

Kardos duplaórája után jöttek sorban az izzasztó órák, matek,

fizika, francia, angol és végül… a tesi. Hát, nem a hétfı a

kedvenc napom.

Az öltözıben Virágot vártam, aki szörnyen lassan öltözött,

közben meg a szemben lévı padon ülı a-sok fecsegését

hallgattam. Edina szokásos módon tette a fejét.

– Mit érdekel, ha van barátnıje? Elhívom a farsangra…

Szomorúan   néztem,   ahogyan   a   Szent   Johannás

melegítınadrágjában tesz-vesz a táskájában, miközben felül csak

egy sportmelltartót viselt. Na igen, az a-s lányok elégedettek

magukkal, tesi elıtt állandóan hiányos öltözetben parádéznak az

öltözıben, miközben mi, Virággal minden alkalommal

szenvedünk az átöltözéssel. Jó, lehet, hogy ciki, de mi még

mindig úgy oldjuk meg a pólócserét, hogy az egyiket rávesszük a

másikra, kinyújtva az ujját behúzzuk a karunkat, majd a póló

nyakrészén át kirángatjuk az elızıt. Nem túl menı, de így

legalább nem látnak minket. Hogy is mondjam, a tényleges

fejlettségünk még várat magára. És még enyhén fogalmaztam. Jó,

mindketten überlaposak vagyunk. Ez van.

Kinga, aki éppen elırehajolva a haját fésülte ki (vagy inkább

kefélte), felnézett, és megvetı pillantásokkal illette Edinát.

– Csak nem gondolod, hogy Cortez veled fog menni? Ugyan –

fújtatott gúnyosan.

– Miért? – pislogott Edina, és végre felvette a pólóját.

– Mert eddig hatan hívták el, és mindenkinek nemet mondott –

közölte Kinga tényszerően. Ez engem is meglepett, még csak

hétfı van, hogy lehet, hogy már hatan elhívták?

– Márpedig nekem igent fog mondani! – vigyorgott Edina,

megcsillantva az összes fogát. Azt hiszem, egy tömését is láttam.

– Meglátjuk – vonta meg a vállát Kinga, és fordulás közben

rám mosolygott. Szörnyen élvezi, ha keverhet.

De igaza volt. Tesin (miközben kidobósoztunk) Edina a terem

másik felében focizó fiúkhoz sétált, és félrehívta Cortezt. A

srácok persze nem díjazták ezt, mivel éppen játszottak, úgyhogy

amikor Cortez odakocogott hozzá, Ricsi megcélozta Edinát a

labdával. Kicsit lesántult, de azért tovább vigyorgott, a világért

sem akarta mutatni, hogy mennyire fáj neki, pedig eléggé piros

lett a feje.

Oda-odalestem, hogy mi történik, de közben Tami, az egyik a-

s lány kidobott. Mindegy, amúgy sem élvezem túlságosan a

tesiórát. Felültem a lelátóra, ahol Arnold olvasott.

– Kidobtak – jelentettem be, mintha nem lenne elég

nyilvánvaló.

– Láttam – lapozott Arnold a könyvében. Én is beleolvastam a

sorba, így éppen odahajoltam hozzá, amikor elzúgott fölöttünk

egy focilabda. Riadtan lehúztam a fejem, majd amikor felnéztem,

Cortez intett egyet lazán, ami kábé a „bocs” megfelelıje volt.

Hát, majdnem lerúgta a fejünket. Óriási. Közben Edina dühösen

kidobósozott tovább, azt hiszem, negatív választ kaphatott, mert

olyan erıvel dobta ki Virágot, hogy szegény kis híján

hanyattesett. A tesióra kezdett eldurvulni.

Az öltözıben az a-sok feltőnıen hamar végeztek, és pillanatok

alatt kivonultak, akár egy csorda. Miközben öltöztem, néha Kinga

felé lestem, aki dög módon nem mondott semmit, szerintem

élvezte, hogy kétségek közt ırlıdöm. Végül már nem bírtam

tovább, és megkérdeztem, hogy mit mondott Cortez Edinának.

– Amit a többieknek is. Nemet – mosolygott rosszindulatúan.

– Érthetı. Van barátnıje… – dünnyögtem. Kinga idegesen

megrázta a fejét.

– Tedd már túl magad rajta!

– Próbálom! – védekeztem, de nem sokra mentem.

– Renáta, egyszerően szánalmas vagy! Rólad nevezték el a

„remény hal meg utoljára” mondást.

Megkértem Kingát, hogy szálljon le rólam, mert annyira nem

izgi az életem, hogy állandóan velem legyen elfoglalva, aztán

összeszedtem Virágot (mire befőzi a bakancsát, az egy élet), és

együtt mentünk át a szakkörökre.

Az olvasókör nagyon klasszul telt, az egyik felsıbb éves lány

A skarlát betőrıl beszélt, és mivel nagyon érdekesnek találtam

szinte elrepült az idı. A szakkör végén Arnolddal és Karcsival

vártuk Virágot, aki csupa maszatosan érkezett meg a rajzról.

– Ezt nézd, Reni! – mutatta fel a rajzlapját, amirıl egy Jared

Leto manga nézett rám mogorván.

– Hő, nagyon-nagyon szép lett! – dicsértem meg.

Virág éppen arról csevegett, hogy könnyő volt szépet rajzolni,

mivel Jared is nagyon szép, úgyhogy ilyen komoly témákról

fecsegtünk, miközben kiléptünk a fagyos januári idıbe.

– Fogd az ajtót! – kiáltott hirtelen Cortez, mire Karcsi bevárta.

Cortez egy óriási képet tartott maga elıtt két kézzel, rajzzal

befelé, így nem láthattam, hogy mi van rajta.

A suli elıtti lépcsı elıtt két ember várakozott. Viki, aki

kapucniban ácsorgott, unalmában a bakancsával rugdosva a

lépcsı alját, és… És Dorián.

– Ijjj – húzta el a száját Virág, miközben az emós srác már

megindult felénk.

Arnold, Karcsi és Cortez is megállt mellettünk. Ami azért volt

durva, mert Cortez nem ment oda azonnal Vikihez, aki felvont

szemöldökkel figyelte a jelenetet.

– Virág, beszélhetnénk? – kérdezte Dorián rögtön, nekünk

meg nem is köszönt.

– Ööö – hezitált Virág. – Nem igazán – nyögte ki. Az anyukája

komolyan eltiltotta a fiútól. Na, nem mintha amúgy annyira

szívesen beszélgetne vele.

– Kivel mész a farsangi bálra? – húzta össze a szemét Dorián.

Ez burkolt meghívás volt.

– Hát, az úgy van, hogy… – dadogott Virág, én pedig idegesen

bámultam a földet.

– Velem – közölte Cortez határozottan. Dorián felváltva nézett

hol Cortezre, hol pedig Virágra, aki elıször értetlenül bámult,

majd mikor leesett neki, bizonytalanul elmosolyodott.

– Ó. Hát – nevetett kínosan Dorián. – Akkor mindegy.

– Szerintem is – biccentett Cortez. Az emós fiú eltorzult arccal

figyelt minket, aztán szó nélkül sarkon fordult és elhúzott. Addig

néztük, amíg már nem láttuk a sapkáján a halálfejeket, végül

Virág hatalmasat sóhajtva Cortezhez fordult.

– Azta. Nagyon kösz.

Addigra Viki is odaállt hozzánk, és kérdın figyelte a

párbeszédet.

– Nincs mit – vonta meg a vállát Cortez.

– Na és tényleg elmész vele, vagy megint csak játszod a hıst?

– szólalt meg hirtelen Arnold. Amúgy is baromi hideg volt, de az

ı párbeszédüktıl még jobban megfagyott körülöttünk a levegı.

Cortez biztosította Virágot (anélkül, hogy Arnoldra nézett volna),

hogy elkíséri pénteken, mire Virág ugrándozott örömében.

Cortez és Viki leváltak tılünk, mi pedig négyen indultunk fel a

dombon.

– Ez tényleg rendes volt tıle – ismertem el, és éreztem, hogy a

szívem vadul kalapál.

– Igen, talán szobrot kéne állítani neki – gúnyolódott Arnold.

– Ne már – nevettem el magam –, ez most tényleg nagyon jól

jött ki…

– És szerinted miért tette?

– Mert rendes – vágtam rá, át sem gondolva, hogy mennyire

elfogultan beszélek Cortezrıl.

– Hogyne. Egy önzetlen, rendes ember. Semmiképp sem akar

imponálni valakinek… – bólogatott Arnold.

– Hogy érted?

– Sehogy – rázta meg a fejét, és lejjebb húzta a fülén a

szarvaslövı sapkáját.

– Te, Reni… – szökkent mellém Virág, aki egészen addig

lemaradva lépkedett mögöttünk, mert a zenelejátszójával

bíbelıdött. – Láttad Cortez rajzát?

– Amit cipelt?

– Ühüm.

– Nem, nem láttam. Miért?

– Hát, most kezdte, mert rajzszakkörön a képregényrajzolás

volt soron. Úgyhogy még nincs kész, én is csak egy pillanatig

láttam, de veszett jó. Nagyon kivi vagyok, hogy milyen lesz

színesben…

– Cortezt ismerve biztosan menı… – dünnyögtem, és

igyekeztem lépést tartani Arnolddal, hogy kiderítsem, mit gondo

Kezd elegem lenni abból, hogy Cortez és Arnold ennyire győlöli

egymást, én pedig nem maradhatok pártatlan, mert mindig jelen

vagyok a konfliktusnál… No comment.

Hazaérve készültem angolra, meg tanultam törire, aztán

bekapcsoltam a gépem. Az msn tömve volt, de amikor elérhetıre

változtattam az állapotom, csupán ketten írtak rám. Jacques, hogy

mindenképp szóljak, minek öltözöm, mert akkor úgy tervezi a

jelmezét, és Arnold, kilencvenhat százalékosra sikerült a francia

felsıfokúja, amit a neten csinált meg. Mindkettejükkel

beszélgettem, aztán Virág jelentkezett be, és azonnal videóhívást

indított.

Farsangi hét: 5/3 – a fiúk olyan éretlenek. Totál

belelkesedtek.

Cortez: 5/5* – elhívta Virágot, nehogy Doriánnal kelljen

mennie. Annyira, de annyira… Luv.

Sulirádió: 5/2 – egész nap farsang.

Karcsi: 5/1 – ma egy tizenegyedikes fiú elvette a fénykardját!

Holnap Arnold majd visszaszerzi. Szegény.

Fizika: 5/2 – Gondos dogát íratott. Szerintem jól sikerült.

Mindenkinek, mivel a fél osztály leírta rólam.

Edina: 5/1 – Sosem adja fel. Tényleg.

Arnold: 5/5 – zseni.

Az arany iránytő: 5/5* – juj, de jó könyv! Megyek is olvasni.