Szent Johanna Imádok Sziasztok !

Sziasztok ! 

Sajnálom hogy a nyáron nem raktam fel részeket de nincs gépem otthon mert el romlott a suli kezdés jóvoltából  tudom felrakni nektek a részeket 
A következő könyvet is fel fogom rakni de még meg kell szereznem és folyamatosan fogom fel rakni amíg csak suli van!

SzJG 2 Együtt- Április 15- Április 30

Április 15., szerda

A tavaszi szünet hihetetlenül gyorsan elrepült, részt vettem pár
Szent Johannás programon, meg leginkább a kertben olvastam.
(Arnold és a Zabhegyezője… Mit is mondhatnék? Hogy új kedvenc
könyvem van? Nem, ez annál több. Szó szerint rajongva olvastam
ki, rekordidő alatt, faltam az oldalakat, és dühös voltam magamra a
végén, amiért ennyire gyorsan végeztem vele. Azóta irigylek
minden embert, aki az olvasása előtt áll!) Igazából jól telt az idő,
csak Virág és Arnold nélkül totál egyedül voltam, az esték ezért
elég nehezen teltek, anyuval DVD-ztünk, meg ilyesmi, de azért
már hiányzott a suli. Oké, ez így elég stréber szöveg, de komolyan.
Hiányoztak a többiek. És Cortez! Akiről egyébként semmit, de
semmit nem hallottam egész tavaszi szünet alatt. 
Ricsi reggel felhívott, hogy délután átugrana, hogy
„összeszereljük a Naprendszert”, és miután háromkor csengettek,
lerohantam, hogy ajtót nyissak. Kábé fél percig néztem pislogás
nélkül, mire végül meg tudtam szólalni.
– Hű – ez volt az össz reakció, ami eszembe jutott. Ricsi haja
ugyanis raszta lett!
– Jó, mi? – lépett be röhögve.
– Hát, izé – néztem utána döbbenten. – Aha.
Ricsi megállt az előszobatükör előtt, és megigazítgatta a
tincseit. – Hétfőn csináltattam.
– Máday nem fog szólni? – kérdeztem, miközben igyekeztem
megszokni a látványt.
– Nincs a házirendben – vonta meg a vállát, és a falnak
támasztotta a deszkáját.
– Oké – vontam meg a vállam. – Egyébként tényleg jól áll! –
töprengtem, újra szemügyre véve a frizuráját. Az állig érő,
világosbarna raszta tincsek, amit egy fekete pánttal fogott hátra,
tökre illenek az egyéniségéhez, nem mellesleg pedig ultramenőn
néz ki.
Mindketten elindultunk felfelé a lépcsőn, közben apu ránk
köszönt.
– Nahát, Richárd, milyen jó a hajad! Ez az új trend? Bob
Marley, meg minden? – vette „lazára a figurát”.
– Hát – vakargatta meg a haját Ricsi. – Nem egészen.
– „Mindegy, azért nyomassuk a raggae-t” – próbálkozott apu.
Ricsi illedelmesen motyogott valamit, aztán, miután becsuktam
magunk mögött az ajtót, bocsánatkérően néztem rá.
– Sajnálom, a szüleim néha cikik – mentegetőztem, mire csak
legyintett.
– Kinek nem? – huppant le a babzsák fotelembe, és feltette a
lábát az asztalomra. Mivel a deszkás cipőjével arrébb rugdosott
néhány könyvet, automatikusan odapattantam és felkaptam a
kupacot.
– Rosszkor jöttem? Mert rámolj nyugodtan, nem akarok zavarni
– közölte.
– Mi? – kérdeztem, aztán amikor a kezemben tartott könyvekre
nézett, mosolyogva hozzátettem. – Ja, ezek? Nem, ezek csak a
könyvek, amiket kiolvastam a szünetben – vontam meg a vállam.
Ricsi hátrahőkölt, és elég érdekesen nézett rám.
– Fura vagy!
– Csak olvasok.
– Ezért vagy fura – magyarázta, aztán az ölébe húzta a táskáját,
és kirángatott belőle néhány szakadt, gyűrött lapot. –
Kinyomtattam a Naprendszert.
– Óriási. Akkor csak össze kell ragasztani – bólintottam, mert
gondoltam, mi sem egyszerűbb ennél. Aha. Gondoltam.
Majdnem másfél óráig szenvedtünk a modellel, kivágtuk és
megpróbáltuk ráragasztani egy nagy alakú, fekete kartonra, de a
Nap összegyűrődött ragasztás közben, aztán mikor ki akartam
igazítani, el is szakadt, közben Ricsi rossz sorrendben tette fel a
bolygókat.
– Nem gondolod, hogy ha így lenne, akkor már megfagytunk
volna? – kérdeztem, összeráncolt szemöldökkel meredve a Naptól
számított hatodik bolygóra, a Földre.
– Mi? Miért? – kérdezte Ricsi.
– A Föld a harmadik! – kiáltottam, mert a normál hangsúlyomat
simán elnyomta valami őrült banda, ami a laptopomból üvöltött.
Természetesen nem én állítottam be.
– A fenébe – meredt Ricsi a „Naprendszerünkre”, és elkezdte
lekapargatni a bolygókat.
– Ez így sehogy se jó – sóhajtottam, és képzeletben már
felkészültem a holnapi rajzórára. – Megkérdezem Virágot – tártam
szét a karom, és a notebookom elé ülve feljelentkeztem msn-re.
Virág offline volt, Cortez neve azonban zöld színnel világított. –
Csak Cortez van fent.
– Az is jó – ült mellém Ricsi, aztán se szó, se beszéd,
videóhívást indított.
Visszatartott lélegzettel néztem a jelenetet, és mikor Cortez arca
megjelent a videóablakban, a gyomromban felébredt lepkék
azonnal megőrültek. Cortez válaszolt a hívásra, amikor nem
tudhatta, hogy Ricsi az. Ezek szerint webkamerázna velem! Hűűű.
– Mi van, raszta? – röhögött Cortez, amikor meglátta Ricsit.
– Ki az? Reni? – hallottam Virág hangját, aki egy pillanat
múlva vidáman mosolyogva integetett. – Mit csináltok?
– Naprendszert! Ti? – felelte Ricsi.
– Mi is! Jujj! De kúl a hajad! – sipákolt Virág, Cortez pedig
fájdalmas arccal meredt rá.
– Ne ordíts a fülembe! Hol akadtatok el? – nézett a képernyőbe.
– Itt – emeltem meg a kartont, és kissé eltávolodtam a géptől,
hogy beleférjen a képbe. A röhögésükből tudtam, hogy mikor
látják egészben a munkánkat. Klassz.
– Ez rémes – nevetgélt Virág.
– Tudjuk.
– Ugorjatok át – szólt Cortez.
– Ugorjatok át ti! – vonta meg a vállát Ricsi. Cortez a
képernyőn, én pedig Ricsi mellett meredtem rá pislogás nélkül.
– Gipsz – közöltem, amikor úgy tűnt, sosem esik le neki a
dolog.
– Ja! Mikor veszik már le?
– Pénteken. Na, gyertek – nyomta ki Cortez a kamerát, mi pedig
feltápászkodtunk.
Átugrani Cortezhez? Egy pillanatra lefagytam, és a szám szélét
rágva néztem végig magamon.
– Mire vársz? – kapta fel a táskáját Ricsi, és már nyitotta az
ajtót.
– Jó vagyok így? – csúszott ki a számon, és szinte azonnal
elvörösödtem. Ricsi felvont szemöldökkel nézett rám.
– Mi van?
– Semmi, semmi – legyintettem, és gyorsan előrementem. De
kínos!
Cortez nagymamája beengedett minket, váltottam pár szót vele,
ha már így beestünk délutánra, aztán felmentünk Cortez szobájába.
Mikor beléptünk, a gyomromban lévő lepkék olyan őrült módon
kezdtek bomolni, hogy azt hittem, mindjárt kiszabadulnak.
Kimondhatatlanul hiányzott, hogy lássam! Sötétkék kapucnis pólót
és oldalzsebes farmert viselt, sötét haja „most keltem fel” kócosan
állt szanaszét. Állati menő volt! Virág rögtön a nyakamba ugrott,
mert szinte egész szünetben nem is láttuk egymást, aztán kikapta a
kezemből a kartont, és szemügyre vette.
– Azt hittem, a kamera túloz – csodálkozott. – De nem.
– Hol a tiétek? – kérdeztem, Cortez pedig az asztalára mutatott.
Na jó, Ricsivel totál ledöbbentünk, amikor felemeltem a farudat. A
fához rögzített damilról színes, méretarányos bolygók lógtak.
– Ne már! – sóhajtottam unottan. – Ez azért túlzás, nem?
– Egyszerű volt. Virág festette, én meg összeraktam – vonta
meg a vállát Cortez, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a
világon.
– De honnan voltak a bolygók? – lökdöstem meg a lógó
égitesteket.
– Hát, vettem a hobbiboltban különböző méretű parafa
golyókat, lefestettem, Cortez meg átszúrta damillal, és
hozzárögzítette a farúdhoz – vonta meg a vállát Virág.
– Ren, ez neked miért nem jutott eszedbe? – lökött oldalba
Ricsi.
– És neked? – vágtam vissza.
Ezen elvitatkoztunk egy darabig, Cortez és Virág pedig
hozzálátott, hogy megmentsék a „Naprendszerünket”. A
végeredmény hangulat szempontjából jó, a sikeresség
szempontjából pedig tragikus lett. Mert bár végighallgattunk egy
csomó számot, meg rengeteget nevettünk és szívattuk egymást a
bénázás miatt, a kartonlapra ragasztott bolygóink szakadtan,
gyűrötten és pár helyen felcserélt sorrendben virítottak. Hurrá.
Otthon vacsora közben kissé ábrándozva, néha mosolyogva
nyugtáztam, hogy mennyire jó volt Cortezt újra látni és hogy
mennyire jó érzés, hogy semmit nem hallottam Edináról, és milyen
jó volt Virággal csevegni hazafelé (Ricsi maradt Corteznél PSezni).
Anyuék megértően, amolyan „kamasz a gyerek, és most
éppen nagyon máshol jár” bólintással nyugtázták, hogy bár
valamiről beszéltek nekem, én egy szót sem hallottam belőle. 
Cortez: 5/5 – 
Tavaszi szünet: 5/1 – már unom!
Arnold: 5/4 – este írt smst, hogy hazaért! Végre!
Virág: 5/5 – még egyszer átrágtuk msn-en, hogy mennyire jó fej
volt ma Cortez és hű, meg wow, na meg megállapítottuk, hogy
Ricsi haja menő.
Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. Megyek is olvasni.

Április 16., csütörtök

– Sziasztok! Milyen volt a szünet? – kérdeztem feldobódva a
suli előtt. A reggeli napsütés, a levegőből áradó friss, tavaszi illat,
Cortez mélykék szeme… Egyszerűen imádom a tavaszt!
– Eszméletlenül jó! Megtanultam vakon sms-t írni – közölte
Dave, mire Virággal kérdőn néztünk rá.
– Vagyis?
– Vagyis??? Ti nem láttátok a Téglát?
Mivel megráztuk a fejünket, Dave fontoskodva magyarázni
kezdte, hogy a filmben valaki a zsebébe dugott telefonján ír sms-t,
úgy, hogy nem látja a billentyűket, csak ráérez…
– Hasznosan telt a szüneted – bólintottam elismerően, a többiek
pedig nevettek.
Mindenkinek sok mesélnivalója volt, Virág elpanaszolta, hogy
mennyire unta magát az apukájával, Ricsi elmesélte, hogy
megtanult pár új gördeszkatrükköt, Cortez, hogy végignézett
valami sorozatot, Zsolti pedig valami dobszólóról magyarázott.
– Rém érdekesen hangzik – lépett hozzánk Kinga, és attól
függetlenül, hogy hozzá senki nem szólt, simán belekezdett a saját
sztorijába. – A tavaszi szünetben végig edzettem, jövő hét
szombaton díjugratóversenyem lesz.
– Aha – biccentett Zsolti. – És lóval vagy anélkül versenyzel?
– Ha tudnád, mennyire gyerekes vagy! – bámult unottan az égre
Kinga, majd megperdült, és otthagyott minket. Az az igazság,
hogy rajtam egyszerűen átnézett. Remélem, hogy egyszer elfelejti
a vitánkat vagy legalábbis túllép azon, hogy mindketten
pályáztunk a novellaíró versenyre. 
Edina barackszínű mellényben, fehér farmerszoknyában és elég
menő tavaszi csizmában lépkedett hozzánk, a gyenge tavaszi szellő
belekapott a (színezett) szőke hajzuhatagába, nekem pedig rögtön
végem is lett, ahogyan barna kockás converse-ben, egy sima
farmerdzsekiben és gatyában, tömegszínű világosbarna hajjal
ácsorogtam. Ennyit a trendről.
Töri előtt az egész osztály nyüzsgött, úgy tűnt, a tavaszi szünet
végét nehezen viselték a diákok, mindenkinek fontos közölnivalója
volt valakivel, úgyhogy őrült lármásak voltunk. Én csengetésig
Jacques-kal beszélgettem, a párizsi útjáról mesélt, aztán
becsapódott a terem ajtaja, és Barka lépett be.
– Rendben, az élményeket a szünetben meséljük el, most
pedig…
Barka egész órán át diktált, egyáltalán nem volt tekintettel arra,
hogy nekünk ehhez semmi kedvünk. Arnold huszonkét perces
késéssel érkezett (újabb egyéni csúcsot elöntött), de mivel
kimagyarázta magát, nem kapott igazolatlant. A padom mellett
elsétálva rámosolyogtam, és alig vártam, hogy megbeszéljünk egy
csomó mindent.
Szegény Virág, szünetben igencsak unatkozott, miközben mi
Arnolddal a suliudvar közepére kirakott padon megállás nélkül
beszéltünk.
– Örülök, hogy tetszett a könyv! – bólintott, miközben én egy
szuszra elhadartam a Zabhegyezőről alkotott véleményem.
– Komolyan, egyszerűen imádom! Azt hiszem, ez a könyv volt
rám a legnagyobb hatással. Meg a Godot. Meg a Szép remények,
meg… – töprengtem, Arnold pedig felnevetett. – Mindegy, de a
Zabhegyezőt egyszerűen nem tudtam letenni! És a sapka! Olyan
sapkát hordtál egész télen! – magyaráztam teljesen átszellemülten.
– Ti miről beszéltek? – kérdezte Virág, aki egészen addig
csendben ücsörgött mellettünk.
– Egy könyvről. Odaadom, olvasd ki! – próbálkoztam.
– Nincs meg DVD-n? – húzta el a száját Virág, mire én
mosolyogva széttártam a karom, Arnold pedig azonnal vitatkozni
kezdett.
Rajzon Vladár felszólított minket, hogy névsor szerint vigyük
ki a házinkat, én pedig behúzott nyakkal vártam, hogy mi
következzünk. Persze egyértelmű, hogy előttünk mindenki más
ötöst kapott az „aprólékosan kidolgozott” vagy éppen
„lenyűgözően ötletes” megoldásaira.
– Pósa, Rentai – nézett fel ránk Vladár, szemében némi gúnyt
véltem felfedezni.
Ricsi kivitte a kartont, én meg lehajtott fejjel kullogtam utána.
Vladár elképesztően hosszú másodpercekig bámulta a
„munkánkat”, végül a tőle megszokott módon felmutatta és simán
kiröhögtette az osztállyal.
– Bámulatos. Egyszerűen bámulatos – törölgette a szemét,
mintha csak annyira szórakoztatnánk. – Köszönöm, hogy legalább
hat percet foglalkoztatok a feladattal, míg mások képesek voltak
egészen más aspektusból megközelíteni…
– Több órán át készítettük! – szóltam közbe.
– Aspekt mi? – kapkodta a fejét Ricsi.
– Nézet – súgtam, mire bólintott.
– Rentai! Akár el is hihetném. De nem teszem! A magatartásod
vérlázító, a tárgyamhoz való hozzáállásod elfogadhatatlan, a
beadott munkád pedig elégtelen – közölte. Én meg lesápadtam.
– Tanár úr, az én hibám – vett a védelmébe Ricsi, ami tök
rendes dolog volt tőle, csak sajna nem sokat ért.
– Pósa, te is elégtelent kaptál. A különbség, hogy ezzel te
négyesre állsz, Rentai pedig – nézett a naplóba – bukásra!
Mintha a halálos ítéletem mondta volna ki, úgy sütöttem le a
szemem. Még egy kis kalapácsot is hallottam lesújtani… Bukásra?
Április közepén? Jaj, ebből állati nagy baj lesz!
Totál befordultam, egész órán át, de még szünetben is a
helyemen ücsörögtem, és a padomat vizsgáltam, mintha olyan
érdekes lenne. A többiek próbáltak felvidítani, nem sok sikerrel.
– Talán ha Vladár megsajnálna valamiért, újra megkedvelne –
próbálkozott Zsolti.
– Gondolod? – néztem fel rá.
– Aha. Tényleg! Sántíts – jutott hirtelen eszébe. Bambán
meredtem rá, végül legyintettem. Ezt nem gondolhatja komolyan.
A terem ajtaja becsapódott, mire odanéztünk, merthogy még
nem volt csengő. Máday eszelős pillantással pásztázta az osztályt,
végül a tekintete megállapodott Ricsin.
– Pósa! Mit gondolsz, meddig bujkálhatsz előlem? Gyere ide!
Ricsi, aki cselesen kivédte egész nap a találkozást, összeszorított
fogakkal lépett az ig. helyettes elé.
– Mi a bánat történt a hajaddal?
– Igazgatóhelyettes asszony, nem tudom. Egyik reggel
felébredtem, és ilyen lett! Berasztásodott – vonta meg a vállát.
Máday totál hitetlenkedve meredt rá.
– Ennél jóval eredetibb ötlettel is próbálkoztak már!
– De… – nézett Ricsi a plafonra. – Az igazgatóhelyettes
asszony mondta mindig, hogy csináljak vele valamit. Csináltam.
– Gondoltam, levágathatnád!
– A házirend nem tiltja.
– Még – vágta rá Máday, majd sóhajtva méregetni kezdte
Ricsit. – Nem bánom, maradjon! Ugye ez higiénikus? – hajolt
közelebb Ricsi fejéhez.
– Persze, évente mosom – poénkodott, majd miután Máday nem
értékelte a beszólást, egész szünetben magyarázhatta, hogy milyen
módszerrel és milyen gyakran ápolják a raszta hajat. 
Egyébként is le voltam törve (rajz egyes, Cortez és Edina
szünetekben együtt lógtak, duplamatekon rontottam egy példát,
mire Kinga kiröhögött), úgyhogy igazából örültem, amikor
hazaértem. Kár volt.
– Renáta! – kiáltotta anyu. Zavartan levettem a farmedzsekim,
és a konyhába mentem.
– Már itthon vagy? – próbálkoztam, de felesleges volt, anyu
elengedte a füle mellett a megjegyzésem.
– A rajztanárod felhívott!
– Jaj, ne – roskadtam le az étkezőasztalhoz.
– Mégis, mit csináljak veled? Mit tegyek, hogy hallgass rám?
Tiltsalak le az internetről? Alig használod! Szobafogság? Nem
jársz sehova! Vegyem el a mobilod? Nem hiszem, hogy meghatna!
Korlátozzam a tévéd? Azt se tudom, mikor nézted utoljára! –
lapozgatta anyu egy kamaszkezelő könyv „hogyan büntessük meg
a gyereket” fejezetét.
– Anya – kezdtem, de láthatólag nagyon berágott.
– Nem! Rajzból nincs pótvizsga! Össze kell szedned magad!
Renáta, ez őrület! Azt hittem, segít a korrepetálás!
– Segít! Csak Tomi nem tudott a szünetben jönni, ezért
magamtól csináltam a feladatot. Illetve Ricsivel, de… hagyjuk –
legyintettem. Ezt megszívtam.
– Rendben van! – jelentette ki „fenyegető nézéssel”, amit
valami könyvben láthatott, mert erősen összehúzta a szemöldökét,
és koncentrált. – Most pedig azonnal felmész a szobádba, és
rajzolsz!
– Mi? – hőköltem vissza. –Jól hallottad!
– De mit rajzolok?
– Valamit! Nyomás! – tapsolt kettőt, én pedig úgy éreztem, a
világ legbénább leszidása után a világ legbénább büntetését
kaptam! Felléptem két lépcsőfokot, amikor anyu utánam szólt.
– Reni! Még valami!
– Igen? – fordultam meg.
– Kardos tanár úr is felhívott.
– Hogy? – döbbentem le.
– Beválasztották a novelládat a döntőbe, azt üzeni, nézd meg az
interneten! – mondta elérzékenyülten. – Annyira büszkék vagyunk
rád! – szipogta.
– Te jó ég! – kaptam a kezem a szám elé.
– Igen – bólogatott, aztán eszébe jutott, hogy büntiben vagyok.
– Ettől függetlenül nyomás rajzolni!
Ész nélkül rohantam fel a szobámba, benyomtam a gépem, és
amíg betöltött, türelmetlenül kopogtattam a billentyűzeten.
Igazából összevissza nyomkodtam mindent, mire végre bejött a
net, és azonnal felmentem a könyvesbolt honlapjára. A menüben
rányomtam a pályázatra, majd elolvastam az üzenetet, miszerint a
legjobb száz vers, illetve novella felkerült, és elolvasható.
Átfutottam az ábécé szerinti névsort, az R-nél megtaláltam
magam. Rentai Renáta A hangya, aki világgá ment. Mosolyogva
néztem egy pillanatig, majd összeszorult gyomorral görgettem
lejjebb az oldalt, az Sz betűhöz, miközben magamban
folyamatosan skandáltam, hogy Szatmáry, Szatmáry, Szatmáry.
Nem volt benne. Lesütöttem a szemem, és csak remélni mertem,
hogy Kinga még nem látta.
Rajz: 5/1 – 
Novella: 5/5 – te jó ég! 
Cortez: 5/3 – sajna nem sokat beszéltünk, de legalább láttam
ma.
Bünti: 5/1 – délután megpróbáltam lerajzolni, ahogy Kinga
megöl. Nem sikerült túl jól, de hamarosan úgyis megtapasztalom,
hogy fest élőben a dolog.
Vacsora: 5/3 – sült csirke, majonézes krumplival. Csak
turkáltam benne, pedig nem is volt olyan rossz. Pech, hogy amikor
végre valami ehető, nincs étvágyam. 

Április 17., péntek

Eredetileg nem akartam nagy ügyet csinálni a novella dologból,
igyekeztem úgy felfogni, hogy „benne vagyok a százban, de
ennyi” vagy „na és, nem nagy ügy”, esetleg „ez tényleg nem
érdekes, innentől úgysincs esélyem”. Sajna senki nem
gondolkozott így, Virág a nyakamba borult és ész nélkül
ugrándozott, mert annyira „odavolt” , Arnold elismerően gratulált,
Timi (aki Mádaytól tudta meg) be akarja tetetni a suliújságba,
Kardos pedig feldobódva jött második órára, úgyhogy az is
megtudta, aki addig nem hallott róla, mivel ezzel kezdte az órát.
Miközben részletesen beszámolt az egészről, én lehajtott fejjel
rágtam a szám szélét, és igyekeztem egy-egy köszönömmel
elintézni a gratulációkat. Óvatosan Kinga irányába fordultam, aki
összefont karokkal, hátradőlve ült, és szigorú arccal meredt maga
elé. Azt hittem, nincs annál rosszabb, mint amikor Kinga haragszik
rám. Tévedtem. Mégis van. Amikor egyszerűen nem vesz rólam
tudomást. Mellesleg ez egy tökre boldog nap is lehetett volna az
életemben, de mégsem jött össze, mert valamiféle keserű ízt
éreztem végig, valamit, ami beárnyékolta a boldogságom, és ezt a
keserű, fojtogató érzést nem nyomta le sem az, hogy a barátaim
büszkék rám, sem az, hogy Cortez tiszta szívből gratulált, sem
Kardos elismerő megjegyzései. Nem. Valami nem stimmelt velem,
árnyéka voltam önmagamnak, hiába mosolyogtam, mesterkéltnek
éreztem, és belülről mardosott, emésztett valami. Órák után a
suliboxba pakoltam, miközben Virág arról beszélt, hogy vasárnap
az apukája elviszi ebédelni, mert fontos megbeszélnivalójuk van.
– Úgyhogy Simsezzünk szombaton, oké?
– Nem jó – ráztam meg a fejem. – Színházba megyek
Arnolddal.
– Ó. Hát, megpróbáltam lemondani aput, de azt mondja, muszáj
beszélnünk. Úgyhogy akkor ennyit a hétvégéről – mondta
szomorúan.
– Sajnálom – bólintottam, és becsuktam a szekrényajtóm.
A gombóc, ami egész nap fojtogatott, még mindig a torkomban
volt, és ahogy oldalra hajtottam a fejem, hirtelen értelmet nyert
minden. Kinga monoton mozdulatokkal rámolt a szekrényébe,
kifejezéstelen arca semmit nem árult el az érzéseiről, csak
rutinosan pakolászott. És én megértettem. Azért nem tudok
önfeledten örülni, azért kellemetlen minden gratuláció, azért váltok
görcsösen témát, ha a pályázatról van szó, mert átkozottul
sajnálom Kingát!
Hazaérve bekapcsoltam a gépem, de csak rejtve kapcsolódtam
az msn-re. A fiúk mind online voltak, a legtöbbjük neve mellett
valami sorozatnév szerepelt. Kinga neve azonban szürkén maradt,
és hiába írtam volna rá, nem tudom, hogy még mindig le vagyok-e
tiltva. Hű, komolyan ki lehetek akadva, ha Cortez elérhető állapota
sem dob fel, sőt! Nem is nagyon érdekelt. 
A kedvem: 5/1 – Kingával sosem voltam kifejezetten jóban,
fogalmam sincs, miért bánt ennyire a dolog.
Virág: 5/3 – megint nem látom egész hétvégén.
Arnold: 5/4 – Honfoglalóztunk, de vesztettem. 
Suliújság: 5/2 – beletennék a novellámat, és mégsem örülök!
Mi a baj velem?
Anyu: 5/5 – azt mondja, a lelkiismeret-furdalás bizonyos
szempontból jó dolog. Mert ez bizonyítja, hogy jó emberek
vagyunk. Nem tudom, én nem így érzem. 
Rejtő: 5/5* – legalább valami kicsit feldob. 

Április 20., hétfő”

Reggel Virág totál befordulva várt a kapuban, a hajától szinte
semmi nem látszott az arcából.
– Mi történt? – kérdeztem, rosszat sejtve.
– Apu azt tervezi, hogy elköltözik! – közölte.
– Ó – bólintottam. – Hová?
– A közelbe.
– Az jó! Vagy nem? – húztam el a számat, mert Virág nem tűnt
vidámnak.
– Nem tudom! A lakása is közel van, most meg házat néz! –Aha
– bólogattam, és zavartan összenéztem apuval.
– Ezt akarta tegnap bejelenteni. Érted, mintha valami
ünnepélyes dolog lenne!
– Nagyon nem örülsz? – simítottam meg a vállát.
– Nem! A lakásába költözött a válás után, azt megszoktam… de
ha most elmegy onnan, az olyan, mintha túl lenne a dolgokon! És
akkor már nem jön vissza! Érted? – hadarta, és azonnal hatalmas
könnycseppek gördültek le az arcán. Óvatosan átöleltem, és
komolyan, lehet, rémes barát vagyok, de nem tudtam mit mondani.
Csak megveregettem a hátát, meg bénán ácsorogtam, és reméltem,
hogy ez segít valamit.
Mivel Virág „szétbőgte” a fejét, nem álltunk meg a fiúk mellett,
hanem egyenesen a suliba mentünk, és rendbe szedtük magunkat a
mosdóban. Oké, közben feltűnt, hogy Cortez gipsz nélkül van,
hogy az oldalán Edina vihorászik és hogy a tavaszi reggelen, sajna,
igen szép párt alkottak, de legyűrtem magamban a fájdalmat, és a
fontossági sorrendem alapján Virágot vigasztaltam. Bármennyire
is imádom Cortezt, el kell felejtenem, ha arról van szó, hogy a
legjobb barátnőm zokog. 
Duplaangollal kezdtünk, és a nyelvi előadóban ülve Virággal az
IM-et lapozgattam, próbáltam feldobni, úgyhogy viszonylag sokat
beszéltem Robert Pattinsonról, Pete Wentzről meg egy csomó
olyan alakról, akiket életemben először láttam a magazinban… De
azért megpróbáltam. Arnold tizenkét perces késéssel érkezett, és
amikor meglátta, hogy Virág a szokottnál is emósabb,
megkérdezte, hogy mi van. Virág könnyes szemmel felvázolta a
helyzetet, Arnold némán bólogatott, de mivel Mr. O’Realy ötször
szólt rá Virágra, hogy maradjon csendben, végül kihívta a táblához
megoldani a feladatot.
– Mit gondolsz? Mivel dobhatnám fel? – suttogtam Arnoldnak.
Mindketten Virág után néztünk.
– Nehéz ügy – felelte, fellapozva a Frankensteint. – Szüksége
lesz rád, ennél csak keményebb lesz.
– Gondolod?
– Ha az apja egy házba költözik, akkor nem csak arról van szó,
hogy Virág szülei többet nem békülnek ki.
– Hanem? – kérdeztem. Arnold felnézett a könyvből.
– Arról, hogy kivel költözik oda – bólintott, én pedig lesütöttem
a szemem. A fenébe.
Virág a táblánál elsírta magát, úgyhogy Mr. O’Realy kicsit
furán nézett rá, aztán kiküldte a mosdóba. Az egész osztály kérdőn
fordult felém, én pedig tehetetlenül megráztam a fejem.
Szünetre Virág összeszedte magát, úgyhogy a padjában ülve,
némán megette a szendvicsemet. A mögöttünk lévő padsorban
Ricsi eltette a zenelejátszóját.
– Emó, mi van veled?
– Semmi – vonta meg a vállát Virág.
– Akkor miért sírsz? Pattinson fodrásznál volt, vagy mi van? –
röhögött, én pedig óvatosan intettem neki, jelezve, hogy ennek
nincs itt az ideje.
– Nem, csak… – törölgette újra a szemét Virág. Szegény, totál
bedagadt a feje a sok sírástól. – Apu elköltözik.
– Azt hittem, a szüleid elváltak – nézett fel Zsolti a
melegszendvicséből.
– El – szipogta. – Csak most apu…
– Elköltözik onnan, ahova a válás után költözött, és úgy érzed,
ezzel örökre elveszted, és soha többet nem lesztek egy család? –
kérdezte Zsolti, mire döbbenten meredtünk rá. – Mi van? A
szüleim elváltak, tudom, mi a pálya.
– Hát, olyasmi – biccentett Virág. Ricsi feltápászkodott a
helyéről, előrejött, felült Virág mellé a padra, és fél karral átölelte.
– Ezért vagy így ki? Ne bénázz már! – lökte meg viccesen.
Komolyan, elképesztően aranyos volt, ahogy próbálta feldobni.
– Hát ez elég gáz azért. Nem? – törölte meg az orrát Virág. –
Viccelsz? Az elvált szülők téma nem gáz! Apád új helyre
költözik? Az enyém is ezt csinálta. Viszont annyira görcsölt, hogy
megvédje a lelkivilágom vagy mit, hogy mindenbe belement.
Gondolj bele, csocsóasztal van a konyhájában! Meg
gördeszkázhatok a nappaliban! – magyarázta, mire Virág
felnevetett.
– Ja! – szólt bele Zsolti. – Az a legjobb, hogy a legképtelenebb
ötletedet is megvalósítja, mert fél, hogy haragszol a válás miatt!
Nekem apámnál nincsenek szabályok. Azt csinálok, amit akarok!
– És – tette fel a kezét Cortez – ha vitatkoztok, bármikor
zsarolhatod azzal, hogy átmész a másikhoz.
– Neked nem is váltak el a szüleid! – ráncolta a szemöldökét
Zsolti.
– Na és? Elég, hogy egy másik kontinensen élnek. Egész
gyerekkoromban azzal szórakoztam, hogy ha nem engedtek
valamit, közöltem, haza akarok jönni a nagyanyámékhoz…
Virág felnevetett. Láthatólag segítettek a fiúk, addig mesélték a
vicces „csonka család” sztorikat, míg végül Virág belátta, hogy
minden bizonnyal így kell történnie. Arnold, Dave és én csak
hallgattuk őket, nem tudtunk hozzászólni, de ahogy egymásra
néztünk, úgy tűnt, egyetértünk abban, hogy bizonyára nem ennyire
mókás a dolog.
Kémián Gondos röpdolit íratott, természetesen senki nem
készült. Szerencsére Andris és Robi összevesztek azon, hogy kié
legyen az egyetlen periódusos rendszer, ami náluk volt, így amíg
Gondos hisztérikusan próbálta elcsitítani őket, én lesúgtam a
válaszokat. Az ebédszünetet szokás szerint az udvaron töltöttük,
és amíg Arnold olvasott, én Virággal zenét hallgattam. (Az ő
telefonján Fall Out Boyt, de mindegy, a lényeg, hogy feldobódott
tőle.) Miközben a padon ücsörögtünk, én fél szemmel az árkádok
alatt álló fiúkat figyeltem, és próbáltam kideríteni, hogy milyen
kapcsolat van Edina és Cortez között. Tippem sincs, mert Edina
minden nevetésnél megsimítja Cortez karját, viszont nem fogják
egymás kezét, meg semmi ilyen „járósat” nem tesznek. Az udvar
ajtaja hirtelen kinyílt, és Kinga lépett ki rajta, nyomában két a-s
lánnyal. Felemeltem a fejem, és oda akartam inteni neki, de amikor
észrevett, elkapta a tekintetét, és odasétált néhány színjátszóshoz,
akikkel a szünet végéig beszélgetett. Óriási. 
– Még mindig nem beszél veled? – kérdezte Arnold, miközben
lapozott a könyvében.
– Nem – ráztam meg a fejem, és kihúztam a fülemből a
fülhallgatót.
– Írj rá a neten.
– Letiltott.
– Küldj sms-t.
– Nem válaszol – tártam szét a karom.
– Akkor ne emészd magad. Megpróbáltál mindent.
– Kicsit bánt a dolog.
– Kicsit? – vonta fel a szemöldökét. – Bejutottál egy pályázat
döntőjébe, és nem beszélhetünk róla!
– Mert nem akarok – zártam rövidre, Arnold pedig mosolyogva
tovább olvasott. Örülök, hogy szórakoztatja a harcom Kingával,
miközben én alig alszom a történtek óta!
Egyébként olvasókörön Kardos felolvastatta velem a
novellámat, amit a könyvtárban lévők hosszú tapssal jutalmaztak.
Zavart mosollyal megköszöntem, és a félretolt asztalnál ülő
Cortezre néztem, aki… Aki nem hallgatta végig, mert a
fülhallgatója be volt dugva a fülébe. Hát, ettől nem lett jobb
kedvem, és megjegyzem, Kardosnak sem, mert az olvasókör végén
olyan erősen csapott le egy lexikont Cortez elé, hogy mindenki
ugrott egyet. Ez van.
Hazaérve megcsináltam a leckém, aztán segítettem anyunak
vacsorát készíteni, közben pedig savanyú arccal meséltem, hogy
újabban minden mennyire nehéz!
– Igen, kétségtelen, beléptünk a „minden összefogott ellenem”
szakaszba – bólogatott megértően.
– Nem, csak mostanában úgy érzem, hogy semmi nem úgy
alakul, ahogy terveztem. Virág, Kinga, Cortez, a pályázat, a rajz…
– Tudom. Tinédzsernek lenni nehéz és sokszor hálátlan feladat.
Szeretnél „titokzatos, problémákkal teli” délutánt?
– Mit? – döbbentem meg.
– Amikor felvonulsz a szobádba, és végiggondolod, hogy
mennyire igazságtalan a világ?
– Nem, inkább megoldás kéne a problémámra! – közöltem.
Anyu megkeverte a rántást(?), és elismerően biccentett.
– Milyen éretten gondolkozol. Kóstold meg – nyomott a
számba valamit, amit szerintem nem szoktak kóstolni. Bah. 
Virág: 5/2 – annyira sajnálom, hogy ilyen szomorú. 
Msn: 5/3 – csak Jacques és Ricsi volt online, úgyhogy
váltottunk pár szót, és kiléptem.
Kinga: 5/1* – csekkolni akartam a közösségin, de kitörölt!!!! 
Nincs jó kedvem: 5/1 – 
TeveClub: 5/2 – megfeledkeztem a tevémről! Szomjazott és
éhezett. Szegény.

Április 22., szerda

Ma a suliban szinte elrepültek az órák, amit szörnyen bántam,
ugyanis egész álló nap a délutáni suliújság-megbeszélés miatt
görcsöltem. Szinte biztos voltam abban, hogy szóba fog kerülni a
novellám, és a jelen helyzetben igazán kihagytam volna. Sajna
nem lehetett, úgyhogy utolsó óra után gondterhelten pakoltam be a
táskámba, és Arnolddal együtt lesétáltunk a lépcsőn. A teremben
már voltak páran (Kinga pont előttünk csapta be az ajtót, direkt
figyelmen kívül hagyva, hogy mi is oda tartunk, de mindegy).
– Gyertek, gyertek, kezdünk! – csapta össze a tenyerét Timi, én
pedig összehúzott szemöldökkel körbenéztem.
– Kevesen vagyunk.
– Megfáztak, betegek, influenzásak, jobbulást nekik, gyerünk –
hadarta Timi, miközben tapsikolt, hogy üljünk már le.
Zavartan helyet foglaltam, és ide-oda kapkodva a fejem
próbáltam szemügyre venni, hogy kik hiányoznak, de pechemre
Timi pont velem kezdett.
– Renáta, a novellád mellékletként lesz az újságban – közölte.
Én meg elfehéredtem.
– Minek? – kérdeztem, bár a hangom vékony és bizonytalan
volt.
– Mert döntős. Nem? – vonta fel ívelt szemöldökét.
– De – motyogtam.
– Jó, tovább – lapozott a jegyzetfüzetében, én pedig óvatosan
elfordítottam a fejem, hogy Kingára nézzek. Tuti, hogy észrevette,
de direkt nem fordult felém, csak egyenes háttal, szigorúan maga
elé nézve figyelt. 
Timi beszedett néhány elkészült anyagot (rám förmedt, hogy
szedjem össze magam, mert le kéne adnom), aztán mintha csak
időre menne, azonnal hadarta a további teendőket.
– Mivel Péter lebetegedett, csak félkész évkönyveink vannak a
végzősök számára, ami a jelen helyzetben felér egy tragédiával.
Neményi – fordult Arnold felé. – Befejezed?
– Tekintettel arra, hogy… – kezdte Arnold, de Timi durván
közbeszólt.
– Neményi, ez kérdésnek hangzott, de igazából nem az volt.
Gyors, minőségi munka kell, számítok rád. Vedd fel a kapcsolatot
Péterrel. Kinga, neked a hétvégén versenyed van, ugye?
– Igen – felelte szárazon.
– Jó, menjen az események rovatba. Viszont – vakargatta
idegesen Timi a halántékát – Dani beteg, kéne egy fotós.
Egy pillanat alatt felmorajlott a terem, mindenkinek volt valami
beúszása vagy rájuk szakadt valami a hiányzók miatt, így Timi
csípőre tett kézzel fordult felém.
– Nem! – kiáltottuk egyszerre Kingával.
– Reni, az ajánlóidon kívül nincs más, úgyhogy elmész
Kingával, írsz róla fél oldalt, két fotóval – mondta.
– De én… – kezdtem, de hiába. Timi lapozott a jelölőfilccel
összehúzgált noteszében, és továbblépett. Nekem ez sokkal
nehezebben ment.
A megbeszélés végén pocsékul éreztem magam, komótosan
felkászálódtam, és a szám szélét rágva fordultam Arnoldhoz.
– Eljössz velem?
– Megpróbálok – biccentett. Kinga összecsapta a mappáját, és
dühösen elém állt. Kissé ijesztő volt, úgyhogy automatikusan
hátráltam egy lépést.
– Óriási! Óriási! Neményi megkapja az évkönyveket! Renáta
béna firkáját mellékletként beteszik az újságba! Én
díjugratóversenyre megyek, és mit kapok? Fél oldalt fényképpel
együtt, amit ráadásul nem egy profi készít, hanem ki is… – nézett
a plafonra, mintha csak gondolkodna. – Renáta! Hogy még a saját
versenyem se szólhasson rólam! Gratulálok! – kiáltotta, majd
kiviharzott a teremből, persze mindenki minket nézett.
Hazaérve megcsináltam a leckéimet, aztán beengedtem Virágot,
aki megérkezett a korrepetálásomra. Tomi rögtön Virág után jött,
és miután leszidott a jegyem miatt (be kellett vallanom neki az
egyest ), el is kezdtük a korrepet.
Kinga versenye: 5/2 – miért? Miért pont nekem kell elmennem?
 Cortez: 5/1
–egy szót sem váltottam vele, semmit. 
Edina: 5/1 – ő igen, minden szünetben. 
Vacsi: 5/3 – akármi volt, nem sikerült lenyomnia a keserű ízt,
ami napok óta nem múlik el.
Virág: 5/5 – rajz korrep után felmentünk a szobámba, ahol
minden fontos dolgot megbeszéltünk, mint például Twilight,
Cortez, Kinga, manga, Pete Wentz, Edina, pattanásos homlok,
színtelen kontra fekete körömlakk, matekjegyek…
Tomi: 5/2 – minden igyekezete ellenére a rajzolt asztalom irtó
béna lett, és így, közel az évvégéhez már nem is tűnt viccesnek. Jaj

Április 23., csütörtök

Igazi tavaszi reggelre ébredtem, a nap szikrázóan sütött, a
levegő hűvös, de kellemes és az éjjeli zuhitól esőillatú… Úgyhogy
elvileg totál boldognak kellett volna lennem, csak közben eszembe
jutott, hogy Cortez és Edina mennyire elvannak, Kinga rám sem
bír nézni, akármilyen krémet kenek magamra, a homlokom
pattanásos, a vajszínű horgolt kardigánom szennyes, a hajam pedig
a hajszárítótól elektromos, úgyhogy össze kellett fognom. Ah!
Szörnyű reggel. Na mindegy. Végül valahogy összeszedtem
magam (apu nem kis örömére), úgyhogy felszedtük a kapuban
várakozó Virágot, aki hasonlóan rossz passzban volt, haját a
szemébe fésülte, pink kockás kendőjét pedig a nyaka és szája köré
tekerte, úgyhogy alig látszott az arcából valami. Apu kicsit
kelletlenül dobolt a kormányon, és felváltva nézett rám (aki az
anyósülésen duzzogtam) meg a visszapillantóban Virágra (aki
pedig magában, hátul), aztán gondolta, feldob egy témát.
– Ó, a kamaszkor… Milyen kedves évek voltak – mosolygott
apu. Válaszul két dühödt arc meredt rá, totál értetlenül. – Jó
tanulást – állt félre a kocsival, és azt hiszem, igazán
megkönnyebbült, amikor kiszálltunk.
– Hé, láttátok tegnap a Helyszínelőket? – kérdezte Dave, amikor
megálltunk a lépcső előtt. Őszintén fogalmam sem volt, hogy
miről beszél, úgyhogy megvontam a vállam.
– Én igen. Elég jó volt – biccentett Virág. – De bealudtam, ki
volt a gyilkos?
– Az a szőke nő – tologatta a lábával Ricsi a gördeszkáját.
– Nem is! – rázta meg a fejét Dave.
– Mondom. –Nem!
– Ricsi a Miamit nézte – zárta le a vitát Cortez.
– Ja! – csodálkozott Dave. – Reni, te melyiket láttad?
– Én egyiket se – feleltem. Na jó, kábé olyan döbbenten
meredtek rám, mintha azt közöltem volna, hogy marslakó vagyok.
– Méér? – harapott bele egy pogácsába Zsolti, és megtisztelt
azzal, hogy az egész rágási folyamatot végignézhettem. Sóhajtva
széttártam a karom.
– Mert befejeztem a suliújság-ajánlóimat, megírtam a
fizikaházit a feszítési munkából, gyakoroltam matekra a
háromszög beírt körét, aztán megtanultam irodalomra a francia
klasszicista drámákból feladott anyagot – soroltam. Pislogás
nélkül, totál hitetlenül meredtek rám. – Mielőtt kiröhögnétek, ezek
nagyrészt rátok is vonatkoznak.
– De figy – csavargatta Ricsi az egyik raszta tincsét. – A sorozat
este volt. Nem nézted?
– Én nem tévézek este!
Na, ezt megkaptam. A fiúk és Virág, amolyan „uhhh, ez fájt”
nézéssel nyugtázták a kijelentésemet.
– Most mi van? – ráztam a fejem.
– Nem tévézel? – ismételte hitetlenkedve Zsolti.
– Nem, esténként nem.
– De akkor mennek a sorozatok!!! – kiáltotta Dave kissé
hangosabban, mint tervezte, mert még ő is meglepődött a
hangerején, úgyhogy kicsit halkabban folytatta. – Bocs. Szóval
nem tévézel? Akkor mit csinálsz? Netezel?
– Olvasok – vontam meg a vállam, aztán mosolyogva
hozzátettem. – Oké, ha látnátok az arcotokat, akkor tuti jót
nevetnétek.
– Minek olvasol este is? Állandóan olvasol! Lemaradsz a
sorozatokról! – töprengett Ricsi.
– Nem érdekelnek a bűnügyi sorozatok. Nem tudom – rágtam a
szám szélét. – Én úgy gondolom, hogy elalvás előtt olvasni kell.
Így szoktam meg.
A fiúk még mindig furán méregettek, szerintem azt várták, hogy
elnevessem magam, hogy ez az egész csak vicc.
– Mondjuk, én sem tévézek elalvás előtt – szólalt meg végül
Dave. Már majdnem hálás pillantást vetettem rá, amikor
hozzátette. – Én netezek. Megnézem az e-mailem, elköszönök a
Twitteren…
– Dave, ki a bánat kíváncsi rád? Az oké, hogy óránként nézed a
mailjeid. De mondd, valaha kaptál legalább egyet? – röhögött
Ricsi. Dave nyitotta a száját, de a fiúk egyszerre szóltak rá. – És
nem hírlevelet!
Dave zavartan gondolkodott, mi pedig Virággal bementünk a
suliba, hogy órák előtt leadjuk a májusi ajánlóimat.
Duplamatekon mindenki a helyén ült és lázasan körmölte a
házit (az én füzetemből), amikor csengettek, és szinte abban a
pillanatban becsukódott az ajtó. Meglepetésünkre az ofő érkezett,
vastag mappával a kezében.
– Gazdag tanárnő betegsége miatt ma dupla osztályfőnöki órát
tartunk – kezdte, mire az egész osztály zsibongani kezdett. –
Rendben – csapta össze a tenyerét az ofő, mire némileg
elhalkultunk. – Kérem a hiányzók nevét, Zsolti, te pedig fejezd be
a táncolást, Gazdag tanárnő a jövő héten már jön!
Az ofő felsorolta a borzalmasan fontos megbeszélnivalókat
(jegyek, a végzősök ballagása, jövő héten iskolaszüneti nap…),
aztán megvárta, amíg becsületesen jegyzetelünk, majd mosolyogva
végignézett rajtunk.
– A következő, amiről beszélnünk kéne, az osztálykirándulás…
Hát, ennyit a csendes óráról. Az ofő kábé annyit tudott
elmondani, hogy az érettségi szünetben megyünk, két napra, utána
már egy szavát sem hallottuk. Mindenki ész nélkül ordibált,
természetesen egyszerre.
– Az első kérdés – kopogtatta meg a tanári asztalt a naplóval –,
hogy mit szeretnétek. Egyedül vagy az a-sokkal?
Mivel a válaszokat nem tudta egyértelműen kivenni,
szavazással döntöttük el.
– Először az tegye fel a kezét, aki szeretné, hogy a másik
osztállyal, dupla kísérettel kiránduljunk.
Szorosan keresztbe font karral fordultam félig hátra, és
megnéztem, kik szeretnének az a-sokkal kirándulni. Gábor, Kinga,
Dave, Zsolti és… és Cortez karja volt fenn. Ricsi a fingerboardját
tologatta, Virág egy hajtincsét rágta, Robi és Andris a fejüket
rázták, Arnold pedig egy napilapot lapozgatott. Jacques hiányzott.
Az én kezem döntőnek számított, mindenki forgolódott és számolt.
Az ofő felvont szemöldökkel rám nézett, mire én nyeltem egy
nagyot, és óvatosan megráztam a fejem.
– Rendben, akkor csak mi megyünk – állapította meg az ofő.
– Kösz, Renáta! – szólt oda Kinga, én pedig felháborodottan
fordultam felé.
– Nem csak én nem akartam!
– Igen, de Virág és Arnold miattad nem akarja!
– Ez hülyeség – válaszoltam tágra nyílt szemmel, és éreztem,
ahogyan elvörösödik az arcom. Kingával farkasszemet néztünk, és
tudtam, ez most arra megy, hogy elszólja-e magát vagy nem. Pár
másodpercig konkrétan az idegeimmel játszott, végül gúnyos
mosolyra húzta a száját, és elkapta a fejét. Engem pedig levert a
víz. Óriási.
– A következő a helyszín! – lapozott az ofő.
– Tanár úr, wifi lesz? – kiáltotta előre Dave.
– Tanár úr, vihetjük a Guitar Herót? – kérdezte egymás szavába
vágva Andris és Robi.
– Olyan helyre menjünk, ahol tudok deszkázni! – szólt bele
Ricsi.
– A wifi életbevágó! – erősködött Dave.
– Gyerekek – tapsolt az ofő, miközben záporoztak az egyre
elképesztőbb kívánságok. – Az osztálykirándulás kétnapos.
Szeretném, ha kibírnátok internet és számítógépes játék nélkül… –
kezdte, és mikor látta, hogy Andris és Robi szeme felcsillan,
hozzátette: –, valamint PS, laptop, netbook, Nintendo, tévésorozat
és minden egyéb nélkül. Úgy gondoltam, kellemes két nap lesz,
túrával, tábortűzzel, énekléssel… – merengett az ofő, vele
szemben pedig tizenegy huszonegyedik századi diák nézett totál
értetlen fejjel. Na ja. 
Ebédszünetben persze a kirándulás volt a téma, bár a mi
hármasunkból inkább csak Virágot és engem érdekelt. Arnold
unottan olvasott mellettünk a padon, és próbálta figyelmen kívül
hagyni a csacsogásunkat.
– A Velencei-tó klassz lesz. Juj, és vonattal megyünk! És
tényleg, Cortez hozza a gitárját, meg juj, megyünk majd
kirándulni? – hadarta Virág, akit totál feldobott a téma, annyira,
hogy oldalra csatolta a haját, és csillogó szemmel tervezgetett.
– Aha. És jó, hogy az a-sok nem jönnek – mondtam, mire
Arnold felnézett. – Nem, nem csak Edina miatt! – tettem hozzá
gyorsan. – Nem nagyon ismerem őket, és az olyan fura lenne,
hogy ott vannak…
– Igen, persze – biccentett Arnold úgy, mint aki egy szavamat
sem hiszi.
– Meg aztán így is itt van ez a Kinga-dolog, nem lenne túl jó, ha
végig kibeszélnének Edináékkal – néztem szomorúan az árkádok
alá, ahol Edina éppen elkérte Corteztől a fél fülhallgatót, és együtt
hallgatták a zenét. – Szombaton hányra jöttök? – váltottam témát.
Virág és Arnold olyan arcot vágtak, mint akik mondani akarnak
valamit, de nem tudják, hogy kezdjék. Végül sikerült. Mindketten
lemondtak, és bár sajnos iszonyatosan erős érvük volt, én mégis
összezuhantam. Mert oké, Virág az apukájával megy csekkolni pár
lehetséges házat, Arnold pedig a rászakadt évkönyveket próbálja
megcsinálni, ez bizony azt jelenti, hogy egyedül megyek Kinga
versenyére. Te jó ég! No comment. 
Rajzóra: 5/2 – nem vészes, Vladár négyszer közölte, hogy
szándékában áll megbuktatni, de egyébként békén hagyott. Éljen!
 Msn: 5/3
–
Zsolti átküldött egy csomó videólinket valami
sorozatról, hogy nézzem meg, „mennyire durván jó”.
Pótvacsora apuval: 5/4 – találtunk mákos gubát a hűtőben,
úgyhogy megettük, miközben kipanaszkodtam magam a Kinga
esetről.
Cortez: 5/3 – msn-en elfoglaltat jelzett, így nem mertem ráírni,
meg aztán nem is tudtam volna mit. Semmi, de semmi közös
témánk!
Facebook: 5/1* – Cortez üzenőfalára Edina megszállottként
írogat, a sok smileys, nyálas bejegyzése totál erőltetett, ráadásul
most már üvölt róla, hogy akar valamit, és ezt rendszerint
publikussá teszi. Jaj. 

Április 25., szombat

Ettől a naptól tényleg rettegtem. Hogy a barátaim nélkül menjek
Kinga versenyére, aki annyira utál, hogy újabban rám sem bír
nézni? Ha választhattam volna, inkább négy rajzóra egymás után!
Hát igen, tényleg ennyire féltem! Viszont ahhoz képest, amit
vártam, egészen más történt. Oké, estig kilencszer bőgtem el
magam, annyira, hogy a csukladozástól és a szipogástól beszélni
sem tudtam, de ez a verseny után történt. Szóval délelőtt Kinga
anyukája felvett a kapunkban, és az utazás kellemesen telt,
Gödöllőig egyszer szólaltam meg, akkor is csak azért, mert Kitti
(Kinga húga, aki velem ült hátul) megkért, hogy menjek kicsit
odébb. Nem mondom, utaztam már kellemesebben is, ráadásul
Kinga annyira hátratolta az ülését, hogy nem bírtam mozdítani a
térdem. Igazán kedves volt, jól indult a napom. Mivel hivatalosan
is rosszban voltunk, ahogy megérkeztünk a pályára, jól otthagyott
egyedül, úgyhogy a digitális gépemet meg a jegyzetfüzetemet
szorongatva tébláboltam a nézelődők között.
– Hé, Ren! – kiáltotta valaki, és mivel engem csak egy ember
hív így, mosolyogva kerestem a tömegben Ricsit, akit a raszta haja
miatt viszonylag hamar megtaláltam.
– Mit csináltok itt? – kérdeztem, amikor sűrű bocsánatkérések
közepette átverekedtem magam néhány emberen, és megálltam
Dave meg Ricsi előtt.
– Csak jöttünk, mert esni fog, úgyhogy deszkázás sztornó.
Mielőtt szétuntuk volna az agyunkat, Cortezzel megbeszéltük,
hogy inkább kiröhögjük a lovasokat – hadarta.
– Cortez itt van? – csodálkoztam.
– Aha, de eltűnt valamerre Dinával – bólintott, aztán mintha
eszébe jutott volna valami, folytatta. – Egy csomóan vannak a
suliból. Nézd, ott van Zoli – mutatott az egyik végzős srác felé, aki
egy nagyobb társaságban állt –, meg ott jön Zsolti – hunyorgott
Ricsi. – Honnan szedett kürtős kalácsot?
– Ő Zsolti. Azon lepődnék meg, ha nem talált volna – vontam
meg a vállam, és a nyakamat nyújtogatva néztem Zsolti felé,
reménykedve, hogy Cortezt is meglátom valahol. Sajna a
tömegben esélyem sem volt.
Viszont annyira megörültem Ricsiéknek, hogy ottmaradtam
velük a verseny alatt is. így már nem tűntem olyan bénának, mert
társaságban voltam, bár igaz, hogy a fiúkat abszolúte nem
érdekelte a díjugratás. Zsolti végigette (a kalácson kívül
valahonnan vett még medvecukrot, csokis drazsét, és Kinga száma
alatt beállított egy vattacukorral is), Dave pedig a telefonján nézett
egy Smallville-részt. Úgyhogy mi, Ricsivel bámultuk az egyébként
baromira unalmas versenyt, és igyekeztem nem hangosan röhögni
azon, ahogy Ricsi halkan kommentálta az egészet. Mellesleg
Kinga nyert.
– Ennyi volt? Ezért jöttünk idáig? – méltatlankodott Zsolti, aki
először vett részt nézőként ilyen eseményen.
– Te a kajáért jöttél – rázta a fejét Dave.
– Tényleg. Ezért megérte – töprengett Zsolti.
– Oké, én elköszönök, mert Kingáékkal jöttem, és ha nem
hagynak itt, akkor elvileg velük is megyek haza – magyaráztam, és
intettem a srácoknak.
Miközben a kocsi felé igyekeztem, szinte belerohantam
Kingába, aki a díjával a kezében vigyorgott, azt hiszem, a távolból
figyelő Vass Angélát cukkolta. Amikor meglátta, hogy jövök,
elkomorodott, és csípőre tett kézzel várt.
– Kösz, Renáta, hogy az egész versenyt végigröhögted Ricsivel!
Nem is vártam mást!
– Én… – kezdtem, de megakadtam. Hogy látta a pályáról? Ez
nem igaz, Kinga biztos, hogy alien!
– Igen? – húzta fel a szemöldökét, miközben levette a sisakját.
– Kinga, itt vannak a fotók, a jegyzeteim, holnapra megírom az
anyagot, és átküldöm! Lehet, hogy néha nevettem Ricsin, de
végignéztem a versenyed, és még drukkoltam is! – magyaráztam.
– Milyen nagylelkű vagy. Köszönöm – tette a szívére a kezét
gúnyosan, enyhén túljátszva a helyzetet. – Nem is vártam tőled
mást – tette hozzá csak úgy, mellékesen, nálam pedig betelt a
pohár. Lehet, hogy nem mondott durvábbat, mint szokott, lehet,
hogy ezen nem kellett volna begőzölnöm, de az elmúlt napok
nyomása miatt pont ott, abban a pillanatban egyszerűen elszakadt a
cérna.
– Kinga! – kezdtem lassan, de éreztem, ahogy az érzelmeim
eluralkodnak rajtam, az elfojtott düh teret nyer, és sajna már nem
tudtam legyűrni. – Tudod mit? Sajnálom! Sajnálom a hülye
pályázatot, sajnálom, hogy a novellám bekerült valami béna
versenyre, sajnálom, hogy engem választottak! Sajnálom, hogy
ezért haragszol, amikor erről egyáltalán nem tehetek! Sajnálom,
hogy nem állsz szóba velem, hogy kitöröltél, letiltottál, nem
válaszolsz, levegőnek nézel! Sajnálom, hogy nem hiszed el, hogy a
kapcsolatunk többet jelent nekem egy ostoba versenynél!
Sajnálom, hogy nem hallgattál meg, amikor beszélni akartam róla!
Fogalmad sincs, hogy mennyire lehangol az egész, hogy nem is
érdekel a dolog, mert egyszerűen annyira sajnáltalak, amiért nem
kerültél be! – kiabáltam, és láttam, hogy Kinga egyébként döbbent
arca megremeg, úgyhogy feltettem a mutatóujjam. – Nem! Nem
személy szerint téged sajnáltalak, mert tudom, hogy nincs miért!
Azt sajnáltam, hogy nem sikerült, amit akartál, és láttam, hogy ez
mennyire megvisel! Szerettem volna segíteni vagy legalább
elmondani, hogy sajnálom! Csak ennyit, hogy sajnálom! –
üvöltöttem, és éreztem, hogy a megkönnyebbülés szinte kiszakad
belőlem. Kinga annyira döbbenten hallgatott, hogy szinte pislogni
is elfelejtett, úgyhogy amikor végre befejeztem, és a körülöttünk
lévő emberek felocsúdtak a bámulásból és tovább mentek, Kinga
kifújta a levegőt.
– Hű – mondta, és láthatóan kereste a szavakat.
Szó nélkül ácsorogtunk, a csend nem volt kínos, inkább olyan
töprengős, mint amikor két ember belátja, hogy messzire mentek,
és az egésznek nincs is akkora jelentősége. Szép pillanat lett volna,
ha. Ha Kinga nem néz rám lesápadva.
– Ne fordulj meg! – közölte szinte némán.
Ösztönösen megráztam a fejem, motyogtam valami „Mi?
Miért?-félét, és akkor megfordultam. Az érzés kimondhatatlan,
leírhatatlan, felfoghatatlan volt. Tőlünk körülbelül tíz lépésre
Edina velünk szemben, kissé lábujjhegyen állt, és két karját Cortez
felhúzott kapucnija köré fonta, miközben csókolóztak. A világ
megpördült velem, ha egyedül vagyok, azt hiszem, simán
összeesem, de szerencsémre Kinga erősen megragadta a
könyököm, és elrángatott a kocsi felé. Jól tette, mert útközben
kitört belőlem a zokogás, rögtön eldugult az orrom, bőgés közben
fuldokoltam, de mit számít?
Kinga előreültette a húgát, és hátraült velem a kocsiban. Az útra
nem nagyon emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy
végigbőgtem, és hogy Kinga bátortalanul megveregette néha a
karom.
Nem csoda, hogy anyuék frászt kaptak, amikor megláttak.
Elvégre elengedték a gyereket egy díjugratóversenyre, erre hazaér
bőgve, szétfújt orral, artikulálatlan zokogás közepette, miközben
egy értelmes szót sem tud szólni.
– Te jó ég! Elszabadult egy megvadult ló? – lépett hozzám
anyu, és vizsgálgatni kezdett.
– Cor-tez és… – szipogtam. – És E-di-na.
– Ó – nézett rám anyu szomorúan.
– Ó – nézett rám apu szomorúan.
Hát, ja. Kábé. Becsuktam magam mögött a szobaajtóm,
lerogytam a babzsák fotelembe, és fejemet a párnába fúrva ész
nélkül zokogtam. Úgy éreztem, kiszakad a mellkasom, a torkom
megállás nélkül szorított, és nagyon úgy tűnt, a könnycsatornáim
kifogyhatatlan készlettel rendelkeznek. Virágnak küldtem egy SOS
üzenetet (ez volt a megbeszélt, „irtó nagy gáz van” jelzésünk), és
tíz másodperc múlva pittyegett a mobilom. Folyton
elhomályosodott a készülék előttem, de végül sikerült elolvasnom
Virág sms-ét, amiben az állt, tartsak ki, reggel jön, amilyen hamar
csak tud.
Ezek után úgy döntöttem, az éjszakai programom a bőgés lesz,
felváltva néhány csapkodással és kirohanással, majd további
zokogás, végül a „sírjuk álomba magunkat” jelenettel zárom a
napom. No comment.
Edina és Cortez: 5/1 * – hivatalosan (és látványosan) is járnak.
Nem tudom, meddig fog kísérteni az idilli jelenetük, mindenesetre
pech, hogy akárhányszor lehunyom a szemem, őket látom magam
előtt. 
Vacsora: 5/1 – anyu tolerálja, hogy megszakadt a szívem, nem
kellett vacsiznom, csak felhozott a szobámba egy szendvicset, ami
egyébként még mindig az éjjeliszekrényemen van. Nincs
étvágyam. 
Zsepi: 5/1 – elfogyott! Még ez is! 

Április 26., vasárnap

Amikor Virág tegnap azt írta, hogy „jön, amilyen hamar csak
tud”, akkor nem gondoltam, hogy vasárnap reggel nyolckor anyu
mosolyogva felébreszt azzal, hogy Virág van itt.
Az éjszakai bőgéstől vékony csíkká szűkült a szemem, az orrom
piros volt a sok fújástól, és egyébként is, eléggé „világvége”
hangulatban ébredtem.
– Hű – lépett be Virág a szobámba, és az arckifejezése elárulta,
tényleg nem festhettem túl szépen.
Virág leült az étkezőasztalhoz, és hallgatott, miközben én a
Karib-tenger kalózai pizsimben csináltam egy kakaót, és a
konyhapulton ülve hadartam, hadartam és hadartam.
– Azta! – nézett Virág maga elé, amikor végre elhallgattam.
– Kábé – vontam meg a vállam, és ismét a sírógörcs kerülgetett.
– Te, figy – igazította meg a halálfejes fejkendőjét –, mit
csináljunk ma? Mozi? Vagy DVD? Vagy izé. Elmegyek veled
könyvesboltba, ha akarod! – ajánlotta fel, én pedig halványan
elmosolyodtam. De rendes! Azért, hogy feldobjon, képes lenne
könyvesboltba jönni, pedig ott mindig szétunja magát! Virág igazi
barát.
– Rendes vagy, de nem kell, köszi. Inkább csak maradjunk
itthon és Simsezzünk, vagy valami – vontam meg a vállam.
– Hű, tudod mit? Hallgassunk My Chemical Romanceszámokat,
közben meg töltsünk ki teszteket a neon.hu-n. Az vicces
lesz!
– Hát, jó.
Amíg elkészültem, Virág a szobámban netezett. A
fürdőszobatükör elég rémes képet mutatott magamról: ijesztően
fehér, kialvatlan arc, a szemem körül helyes kis fekete karikákkal.
Edina bezzeg biztos nem így fest! Ez őrület! A teszttöltögetés
egyébként tényleg jópofa elfoglaltság volt, még nevettem is, ami a
jelen helyzetben igazán nagy szó! Anyu néha bejött a szobámba,
hozott üdítőt meg almás pitét, meg ropit, közben pedig olyan
„milyen jó móka a kamaszkori szerelmi bánatunkat kibeszélni a
kis barátunkkal” nézéssel figyelt minket.
– Na jó, hozzád Orlando Bloom illik – közölte Virág felnézve a
notebookomból, aztán hozzá is kezdett a „melyik filmet érdemes
megnézni” teszthez, amikor kopogtak az ajtómon. A következő
pillanatban Kinga köszönt ránk, mire totál ledöbbenve fordultunk
hátra.
– Mondhatom, ez a legszánalmasabb figyelemelterelő
próbálkozás – hunyorgott a képernyőre, miközben levette a
farmerdzsekijét, és az ágyamra dobta.
– Mi? – kérdeztem, amikor végre felocsúdtam a
csodálkozásból.
– Ugyan már! Teszteket töltögetni és Fall Out Boyt hallgatni?
– Ez MCR – vágta rá Virág, de Kinga figyelmen kívül hagyta,
és felém fordult.
– Amatőrök! Ha már csináljátok, akkor csináljátok rendesen! –
közölte.
– Vagyis? – kérdeztük egyszerre.
Na jó, Kinga tényleg értette a dolgát. A mi szánalmas
próbálkozásunk semmi nem volt hozzá képest. A közösségiről
lekapta Edina fotóját, és egy rajzprogram segítségével
szétdekoráltuk. Kapott szarvakat, gondolatbuborékot totál béna
beszólásokkal, meg feltettük egy hegyre, hogy „elég messze
kerüljön Corteztől”. Igaza volt Kingának, ez tényleg jólesett!
Mikor végeztünk, sehol nem mentettük el a képet, csak
kinyomtattuk egy példányban, aztán kitöröltük.
– Hű, ez tényleg nagyon vicces volt – dőlt hátra Virág a
babzsák fotelemben, és kezét az álla alá tartva, hogy ne
morzsázzon, evett még egy almás pitét.
– Tudtam, hogy tetszeni fog – tápászkodott fel Kinga
magabiztosan, kutakodott egy kicsit az íróasztalomon, aztán egy
celluxdarabot erősített a képre, és egyetlen mozdulattal az
asztalom feletti tükörre nyomta.
– Na, jobb kedved van? – mosolygott Virág.
– Aha – biccentettem. – Csak sajna ettől még Cortez és Edina…
– Összejöttek, majd szakítanak! Ettől kár kiborulni. Jó, a mai
napod rámehet az önsajnálatra, de aztán szedd össze magad! –
parancsolt rám Kinga.
– Igen, igazad van – sóhajtottam. – Csak iszonyú volt látni. És
az a csók…
– Az a csók béna volt! – szólt Kinga határozottan, kizökkentve
a bambulásból.
– Nekem nem úgy tűnt. Tök romantikus volt az egész! –
mondtam szomorúan.
– Hát, nemtom – vonogatta a vállát Virág. – Távozó tömegben,
lovak közt, esőben és trágyaszagban… Nekem nem tűnik
romantikusnak.
Automatikusan felnevettem, mire Kinga szigorúan megrázta a
fejét.
– Nem volt trágyaszag. De, mondjuk, tényleg mindenki
hazaindult, és egyáltalán nem tűnt meghittnek, ahogy ott álltak a
sárban, az őket kerülgetők között. Én nem ezt választanám az első
csók helyszínéül! – jelentette ki határozottan.
– Én sem – rázta meg a fejét Virág. – Én az első csókot
valahogy úgy képzelem, hogy baromi nagy koncert van, és… És
nekem van VIP belépőm, amivel beengednek, és a színpad széléről
nézhetem a bulit, aztán az I Don’t Care végén elsötétül a színpad,
egyedül Pete Wentz van megvilágítva. Beleszól a mikrofonba,
megköszöni a tömegnek, hogy eljöttek, meg minden, aztán hirtelen
felém néz, és megköszöni nekem is. Én boldogan bólintok, ő felém
nyújtja a kezét, kihív a színpadra, és megcsókol, a tömeg pedig
először furán néz, egy csomó lány sírva fakad, de aztán
megtapsolnak… – mesélte Virág, mi pedig Kingával furán
összenéztünk.
– Ez az első csókod? De béna vagy! – rázta meg a fejét Kinga.
– Na és Renáta? Neked milyen álmaid első csókja?
– Nekem? Hát – töprengtem –, nem is tudom.
– Naa – vigyorgott rám Virág. – Tuti, hogy ezerszer elképzelted
már!
– Oké – bólintottam. Mindketten fürkésző tekintettel néztek, én
pedig sóhajtva megvontam a vállam. – Konkrét helyszínem nincs.
Csak Cortez – suttogtam, mire Virág szomorúan bólintott, Kinga
pedig unottan a plafonra meredt.
– Nem eresztetted el nagyon a fantáziád!
– Én beérném ennyivel – mosolyodtam el, és éreztem, ahogy a
keserű érzés eluralkodik rajtam. – De mindegy, az én tervemnek
úgyis lőttek. Strébernek tartanak, nem hordok menő ruhákat,
fogalmam sincs a trendről, nem ismerem az új bandákat, nem
nézek sorozatokat, minden menő műsorról lekések, olvasókörös
vagyok, úgyhogy az csak hab a tortán, hogy a suli egyik
legmenőbb fiújába estem bele, aki a házin kívül észre sem vesz.
Sose lesz barátom! – közöltem egyszerűen. Virág még a
hallottakat értelmezte, amikor Kinga felvont szemöldökkel
megrázta a fejét.
– Renáta, az, hogy nincs barátod, egyáltalán nem ciki! Jó, a
többi, amit elsoroltál, az tényleg elég szánalmas…
– Kösz – biccentettem.
– Ez a te hülyeséged! Olvasókörösként és suliújságosként
lehetnél menő. Elvégre nem vagy buta, a harmadik legjobb
osztályátlaggal rendelkezel, és ha nem bőgöd szét a fejed, akkor
még ki is nézel valahogy!
– Ezekkel a megjegyzésekkel te tényleg fel akarsz vidítani? –
ütköztem meg.
– Sajnálom, ha fáj az igazság! Tudod, mi a baj veled, Renáta?
Hogy mindent feladsz!
– Mi? Én nem! – ráztam meg a fejem.
– De igen! És emiatt vagy szánalmas. Most komolyan, mit
tervezel? Hogy tovább merengsz magadban, elvörösödsz, ha
Cortez hozzád szól, hogy titokban, reménytelenül epekedsz érte,
miközben végignézed, hogy más jár vele?
Ezen elgondolkodtam.
– Igen – feleltem. – Kábé ezt terveztem. Miért? Mit kéne
csinálnom? – tártam szét a karom tehetetlenül.
– Megmondom! – tapsolt Kinga. – Vetesd észre magad, ha már
annyira béna, hogy magától nem lát meg.
– Úgy érted, álljak elé és integessek?
– Renáta, komolyan, néha megkérdőjelezem az iskolai
teljesítményedet. Hol az eszed? – pattant fel, és Virágot arrébb
lökve a notebookom elé ült. – Mi az, ami neked van, és Edinának
nincs? – kérdezte.
– Elnyűtt kötött kardigánom?
– Ostoba! – csapott Kinga a homlokára, pedig szerintem jó
poén volt. Mindegy, legalább Virág mosolygott.
– Tehetség! Elvileg – motyogta Kinga, és ujjai sebesen jártak a
billentyűzeten. – Itt a lehetőség! Bent vagy a novellaíró
pályázaton! Mit kéne tenned? Hajtani! Szavaztatni, hirdetni,
versenyezni! Tudod, mi a különbség köztünk? – kérdezte, mire
megráztam a fejem. – Az, hogy én nem írtam elég jót, de ha
bejutottam volna a döntőbe, akkor meg is nyerem! Te jót írtál, de
elvérzel a végén.
– Mit akarsz ezzel mondani? – csodálkoztam, mert Kingától
tényleg szokatlan volt a dicséret. Jónak nevezte, amit írtam?!
Wow.
– Azt, hogy gondolkozz! Itt a százas lista, te a kilencvenhetedik
helyen vagy, két szavazattal!
– Bocs, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni, mert éppen utáltál!
– háborodtam fel.
– És akkor mi van? És ha utáltalak? És ha az egész világ utál?
Mit érdekel? Renáta, szedd már össze magad! Szavazás alapján
lesz eredmény, a nehezén már túl vagy, bejuttattad az írásod!
Innen már gyerekjáték! Gyerünk, gyűjts szavazatokat, érd el, amit
akarsz, és akkor Cortez is észrevesz!
– Figyi – vakargatta meg Virág a homlokát. – Ebben van
valami. Olvastam az IM-ben, hogy a fiúk egyébként tökre bírják
az okos lányokat.
– Igen, az okos, céltudatos, magabiztos lányokat! Renáta
viszont mulya – értett egyet Kinga, és sajna Virág is bólogatott. –
Hé!
– Ez az igazság – fordult felém Kinga. – Zárd ki a fejedből
Cortezt, hagyd, hogy ő vegyen észre téged, és most koncentrálj
egy kicsit magadra! Javítsd a rajzot, gyűjtsd a szavazatokat a
pályázatra, erősítsd az átlagod! Cortez most Edinával jár! Akkor
hagyd őket. Buta vagy, ha azt hiszed, a kapcsolatuk tovább húzza
egy hónapnál!
– Értem – biccentettem, és Kinga magabiztossága kezdett
engem is magával ragadni. – Kinga – szóltam rá elérzékenyülve. –
Köszönöm.
– Jaj, most nehogy elkezdj lelkizni! Három oka van annak,
hogy segítek! Az első, hogy a pályázaton elért eredményeddel az
iskolánkat és az osztályunkat képviseled. A második, hogy Edina
és Cortez csókja miatt a díjugratóversenyem, amit mellesleg meg
is nyertem, senkit nem érdekel majd, mivel minden róluk szól. Ez
megbocsáthatatlan. A harmadik és egyben utolsó ok pedig – nézett
mélyen a szemembe –, amit tegnap, a verseny után mondtál. Hogy
sajnáltad, hogy az én novellám nem került be. Bár nem kell a
szánalmad, azért mégis, ez valahol kedves volt tőled…
A délután hátralévő részét együtt töltöttük, Kinga konkrétan egy
egész tervezetet készített arra, hogyan szavaztassuk meg a
novellám, különböző színű filcekkel húzogatott a noteszében,
miközben a notebookom előtt totálisan begőzölt.
Ez tök rendes dolog tőle, de mégis, ami a legjobb az egészben,
hogy beláttam, igaza van. Eredetileg úgy terveztem, hogy
meghúzom magam és némán, a háttérből figyelem Cortezt, hátha
egyszer csak észrevesz, és a házikon és irodalombeadandókon túl
meglátja, hogy létezem! Igen, ez volt az elképzelésem. Csak
mégis, ma valahogy felnyílt a szemem (örök hála érte Kingának),
és rájöttem, hogy ha Cortez és Edina járnak, akkor az az ő dolguk.
Oké, baromira fáj, meg minden, de az élet megy tovább.
Nyakamon az év vége, és így, hogy Kinga a fejébe vette, hogy
elérünk valamit a pályázaton, már nekem is megjött a kedvem
hozzá! Strébernek és nyominak látnak a többiek? Lehet. De akkor
legyek igazi stréber és igazi nyomi! Érjek is el vele valamit!
Virág: 5/5 – az összes MySpace- és Facebook-ismerősének
elküldte a linkem, hogy szavazzanak rám! 
Kinga; 5/5 – a közösségin 57(!) ismerősének üzent, hogy
szavazzanak rám, azonnal! Eléggé begőzölt, és bár nem mondta
ki, azt hiszem, valahol örül neki, hogy azzal, hogy elfogadtam a
segítségét, tulajdonképpen részt vesz a pályázaton. 
Cortez és Edina: 5/1 – erős vagyok, nem érdekelnek, erős
vagyok. Na jó, inkább erősnek kell lennem.
Új én: 5/3 – még fejlesztem, de igen, azt hiszem, ideje a saját
dolgaimmal foglalkozni.

Április 30., csütörtök

Őrülten zsúfolt volt a hetem. A nem veszek tudomást Cortezről
dolog egész jól bejött, sőt, igazából még élveztem is. Mondjuk,
azokban a pillanatokban, amikor a folyosón láttam őket vagy
amikor csengetés után pár másodperccel Edina bedugta a fejét a
termünkbe, hogy kihívja Cortezt, akkor, mondjuk, szinte kiszakadt
a mellkasom, de szerencsémre voltak, akik mellettem álltak és
támogattak. Virág, akire bármikor, bármilyen helyzetben
számíthattam, Arnold, akinek segítettem az évkönyvekben, és a
héten kétszer is együtt tanultunk, mert elakadtam a fizikával, és…
És Kinga. Aki megszállottként hajtotta az embereket, hogy
szavazzanak a novellámra. Komolyan, a suliban páran kifejezetten
féltek tőle, mert állítólag a közösségin Kinga szinte zaklatta a
diákokat, olyanokat írt, mint pl: „Tudom, hogy még nem
szavaztál! Mire vársz, mi? Jobban tennéd, ha most rögtön
szavaznál” meg ilyesmi. Oké, a történethez hozzátartozik, hogy
vasárnap óta a kilencvenhetedik helyről felugrottam a
huszonegyedikre. Wow. Úgyhogy direkt lefoglaltam magam,
napközben szinte egyáltalán nem agyaltam Cortezen, az estéim
pedig… Hát, oké, az estéim leginkább olyan dalok hallgatásával
teltek, mint a Fool On The Hill, Girl, Strawberry Fields Forever és
persze a Yesterday, minden mennyiségben. Anyu szerint tök
normális „szívbemarkoló kamaszviselkedést” produkáltam, és
támogatta a „szomorkodjunk szerelmes dalokra” estéimet. A
Facebookot azért rendszeresen csekkoltam, de semmi érdekeset
nem találtam rajta, sőt, bár az ominózus csók elég látványosra
sikerült, senkit nem hallottam a suliban, hogy erről beszélne.
Diszkrétre vették a kapcsolatukat. Óriási. Éppen ideje volt.
Reggel gyorsan felkaptam egy farmert és egy sima bordó
garbót, a hajam pedig lazán hátrafogtam, gondoltam ez olyan
díszítős imidzs, úgyis összekoszolom magam. Ugyanis ma van a
ballagás, és persze „a kicsik” melóznak a legtöbbet. A sulihoz érve
Virággal köszöntünk a fiúknak – egy pillanat alatt
megállapítottam, hogy Cortez átkozottul helyes a reggeli
napsütésben –, aztán gyorsan bementünk a kapun. Napok óta alig
volt kapcsolatom a fiúkkal, és bár kicsit fájt a dolog, be kellett
látnom, ez is a terv része. Bármennyire is szerettem volna velük
lógni, nem akartam az a szánalmas lány lenni, aki annak ellenére,
hogy Cortezt nem érdekli, állandóan a nyakán lóg. Mint ahogy
Edina tette, mielőtt járni kezdtek.
A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, kivettünk egy-egy
példányt a májusi suliújságból, majd az aulába lépve megcsapott
minket a tömény virágillat. Máday a Jeanne d’Arc-szobor mellett
állt, és kíméletlenül utasítgatott.
– Virág, vedd le a baseballsapkát, és gyerünk díszíteni! –
förmedt Virágra, aki szomorúan lekapta a fejéről a halálfejes
sápiját, és ujjaival igazgatta a lelapult haját.
A termünkben Kinga csípőre tett kézzel állt, és éppen Andrist és
Robit osztotta.
– Mondjátok, ti nem értitek, amit beszélek? Ti teljesen hülyék
vagytok?
A két fiú értetlenül meredt rá, majd össze, végül kitört belőlük a
röhögés.
– Jellemző. Akkor még egyszer elmondom. A virágokkal a
folyosót díszítjük. Indulás – tapsolt kettőt Kinga, mire a srácok
vihogva kimentek a teremből. Tíz másodperc múlva rángó vállal
jöttek vissza, Kinga pedig oda se figyelve nyújtotta feléjük a
dobozt, amiben a virágok voltak, és ami nélkül indultak díszíteni.
 – Biztos, hogy ezek nem normálisak – rázta meg a fejét unottan
Kinga, majd mikor észrevett minket, rögtön felcsillant a szeme,
mint a ragadozónak, amikor új áldozatot talál. – Virágokat a…
– Tudjuk. A folyosóra.
Hálátlan feladat a kilencedikeseknek. Folyosódíszítés, amikor a
ballagás úgyis a tornateremben lesz. Totál kiszúrás. Virág a létrán
ácsorgott, én pedig hol őt tartottam, hogy le ne essen, hol pedig
felnyújtottam neki néhány virágot, miközben Cortezék mellénk
értek.
– Mit csináltok? – kérdezte Ricsi.
– Díszítünk – feleltem, ha esetleg nem lenne egyértelmű.
– Megléphetünk? – nézett rám Cortez, nekem pedig felugrott a
gyomrom a torkomba. Edinával jár, Edinával jár, ismételgettem
magamban, és elkaptam a fejem, hogy ne bámuljak bele a mélykék
szempárba.
– Hát… Kinga irányítja a díszítést, ha jól hallom, most Jacqueskal
üvölt, úgyhogy futás – bólintottam, mire Cortez és Ricsi
automatikusan megfordultak és eltűntek a folyosón.
– Na, léptem a büfébe – kacsintott Zsolti vidáman, és a többiek
után rohant.
Kérdőn néztem Dave-re, aki továbbra is mellettünk ácsorgott.
Megböktem a vállát.
– Mi az?
– Te nem mész?
– Hova? – vette ki a fülhallgatóját. Vagyis nem hallott semmit.
– Menekülj! – suttogtam, de késő volt. Kinga megjelent az
ajtóban, és összehúzott szemmel Dave-re meredt.
– Húzz be a terembe, és fogj meg egy csokor virágot! – közölte
ellentmondást nem tűrő hangon. – Hol vannak a többiek? Hová
bújtattad őket?
– Én semmiről nem tudok – közölte Dave. Igazán rendes volt
tőle.
– Aha. Na jó! Zsolti tuti a büfében van, lemegyek érte. – indult
el a folyosón, de félúton hátranézett. – Renáta, ne lazsáljatok!
Hát, nincs mese, Kinga kemény diktátor. Unottan díszítettük a
folyosót, időközben megjelent Arnold is, akinek eszébe sem volt
díszíteni, kihozott egy széket a folyosóra, leült, és a 80 nap alatt a
Föld körült bújta.
Már majdnem a korláthoz értünk a díszítéssel, amikor két
tizenegyedikes srác lépett oda hozzánk.
– Hé – szólított meg minket az egyikük. Mivel még soha nem
beszéltem velük, és azt hiszem, még köszönőviszonyban sem
voltunk, kérdőn néztem rájuk. – Szavazzatok ránk.
– Oké – biccentett Virág. Csodálkozva néztem, aztán
legyintettem, azt hiszem, neki nem volt kérdése. Nekem viszont
akadt. Például, hogy miről van szó.
A két srác amolyan „ja, igen, kilencedikesek” nézéssel
nyugtázta az értetlenségemet, aztán egymás szavába vágva
elmesélték, hogy a sulirádiósok ma elballagnak, és a helyükre
pályáznak. Mivel ez szemmel láthatóan sokat jelentett nekik,
megígértem, aztán pillanatok múlva már Andrisékat kérlelték.
Hamar kiderült, hogy elhamarkodottan ígértük oda a
szavazatunkat, mert egy órán belül további két-két tizenegyedikes
fiú próbált meg rábeszélni minket. Mivel folyamatosan kaptunk
némi információt a dologról, kiderült, hogy a két stúdiós posztért
kemény harc megy, a bekerüléshez igen komoly elvárásoknak kell
megfelelni. Az oké, hogy egész évben élveztük a sulirádió zenéjét,
és köztudott, hogy a stúdiósok ultramenőnek számítanak, de hogy
milyen komoly feltételekkel vehetik át a helyüket, nos, erre nem
számítottam. Az elmaradt tanórák miatt egész nap szólt a zene,
óránként két potenciális jelölt szolgáltatta a műsort, a diákok pedig
az aulában lévő ládába dobhatták be a szavazatukat. Stúdiósnak
bárki jelentkezhetett, amennyiben tizenegyedikes (tehát jövőre
végzős), legalább közepes tanuló (mert a stúdiósokat gyakran
elengedik az órák utolsó perceiről, és késhetnek is egy-két percet)
és fiú (kivédve ezzel, hogy „lányos” zenék szóljanak). Ha ez a
három kritérium megvan, akkor csak annyi kell, hogy a
próbanapon (ez mindig a ballagás napja) a zenéjével elnyerje a
diákok tetszését. Komolyan, majdnem olyan húzós bekerülni, mint
a suliújsághoz. Érdekes.
Ebédszünetben az udvarra mentünk, addigra bedobtuk a
szavazatunkat, azokra, akiknek megígértük, és titkon
reménykedtünk, hogy nem ők nyernek, ugyanis az ő órájukban
hallott dalok rémesek voltak. Amíg Virág a szendvicsemet ette,
mi, Arnolddal a jövő hétről beszélgettünk (az érettségi szünet miatt
nem lesz suli), amikor a sulirádióban hirtelen abbamaradt a dal, és
a két stúdiós hangja törte meg a hirtelen beállt csendet.
– Jól van, Szent Johannás diákok! Itt az idő, hogy érzékeny
búcsút vegyünk tőletek. Ma elballagunk, és igyekszünk méltó
utódokat hagyni magunk mögött. Az eskütételhez, kérjük, fáradjon
a stúdióba a 11/b-ből Bence és Tibi. – Az udvaron hangos
tapsvihar tört ki.
– Azok melyikek voltak? – kérdeztem Virágot.
– Akik a Muse-számokat nyomták, nekik drukkoltam! –
bólogatott Virág.
A két fiú eltűnt az udvarról, és pár pillanat múlva hallottuk a
hangszórókból, ahogy szinte berontanak a stúdió termébe.
– Gratulálunk, a maradék tanévben és az egész következőben
tiétek a terep. Most pedig ismételjétek utánunk – szólt a sulirádiós
a mikrofonba, és elismételtette a nyertesekkel az „esküt”, ami totál
vicces volt.
Olyanok voltak benne, mint hogy mindig követik a
hagyományokat és nem hoznak szégyent a stúdiósok hírnevére.
Hogy mindig gondosan felírják a naponta játszott dalokat, amik
így változatosak maradnak. Hogy Máday büntetésétől nem
tartanak, és cenzúrázatlanul adják a zenéket… Ennél a pontnál
mindenki felnevetett, Máday pedig sietősen átvágott az udvaron. A
stúdiósok sejthették, hogy mennyi idejük van hátra, mert gyorsan
beleszóltak.
– Kösz, hogy minket hallgattatok! Üdv mindenkinek! –
köszöntek el végleg, és átadták a helyüket az újaknak.
A mikrofon még bekapcsolva maradt, amikor Máday dörömbölt
az ajtón, aztán felcsendült a Muse-tól Supermassive Black Hole,
így lemaradtunk a további eseményekről. 
Kinga viszont megtalált minket: egy kartondobozzal a kezében
egyenesen hozzánk lépett.
– Ne lazsáljatok! Ezt vigyétek be a tornaterembe, ott díszítenek
a tizenegyedikesek, mondjátok, hogy Máday küldi, aztán gyertek
vissza a folyosóra! – nyomta a kezembe.
Virággal komótosan elindultunk a tesiterem felé, Kinga pedig
Arnolddal próbált vitázni, természetesen esélytelenül. A
tornaterem öltözőjén át a folyosóra értünk, ahol őrültekháza volt,
végzősök és tizenegyedikesek rohangáltak dekorációkkal, és
csokrokkal.
– Bocs – szólítottam meg egy végzős lányt, akinek álomszép
sminkje volt, valószínűleg már a ballagásra készítette. – Ezeket
hova rakjuk?
– Be, a tornaterembe – mutatta, és már el is rohant.
A dupla szárnyú ajtón belépve aztán szó szerint leesett az
állunk. Virágillat lengte be az egész termet, a korlátok, a színpad,
minden fehér virágokkal volt díszítve, néhány fiú utolsó
simításként a fényfüzéreket ellenőrizte.
– Hű – kiáltottam fel, Virág pedig bólintott.
– Na, igen. Minden kilencedikes ilyen arcot vág – állt meg
mellettem Timi mosolyogva.
– Szép ballagás lesz – mondtam, még mindig döbbenten.
– Igen. És még szebb végzősbál – biccentett, mire csodálkozva
néztem rá.
– Itt lesz a bankett?
– Reni, a Szent Johannában végzősök bálja van.
– Ma? Komolyan?
– Aha. De ne aggódj. Kilencedikeseket szinte sose hívnak meg.
De jövőre lehet, hogy jöttök majd… – veregette meg a vállam, és
ott is hagyott minket.
Totál ledöbbentem a hallottakon. Egy iskolai rendezvény, amin
csak a végzősök és az általuk meghívottak vehetnek részt. Wow.
Visszafelé Virággal még megcsodáltuk a tizenkettedikes lányok
izgatott kapkodását, és titkon reméltük, hogy legalább jövőre részt
vehetünk benne. Hű.
Ötre kellett visszaérni a suliba, természetesen a Szent Johannás
ünneplőben. Aminek egyébként semmi értelme nem volt, mert mi
az egész ballagásból semmit nem láttunk, kilencedikesként a
tornaterem közelébe se jutottunk. A folyosókon ügyeltünk, meg a
rokonok és családtagok virágcsokrait cipeltük a termekbe. Hálátlan
feladat. A ballagás végén az ofő a terembe parancsolt minket, és
mivel Mádayval érkezett, mindannyian elhallgattunk.
– Rendben, 9/b – bólintott alaposan végignézve rajtunk az ig.
helyettes. – Jövő héten az érettségi szünet alatt osztálykirándulásra
mentek. A kísérő tanárotok az osztályfőnökötök és Korponay
tanárnő. – Az osztályban halk zúgolódás keletkezett, titkon
mindenki az infótanárért fohászkodott. Pech. – Mivel
kilencedikesek vagytok, szeretném személyesen tisztázni a
szabályokat – folytatta. – A kiránduláson az iskolánkat
képviselitek, kéretik úgy viselkedni.
Zsolti, Andris és Robi felnevettek, Ricsi és Cortez
összepacsiztak, a többiek pedig mosolyogva néztek. Kivéve
Mádayt.
– Azonnali felfüggesztés jár italozásért, dohányzásért,
tudatmódosító szerek használatáért. A kirándulás alatt
viselkedjetek, mert kétszer fordult elő komolyabb szabályszegés,
mindkét esetben eltanácsoltuk a diákokat.
A kijelentésére már mindenki komolyan nézett, mert ha
valamitől komolyan rettegnek a diákok a Szent Johannában, az az,
hogy el kell menni innen. Máday pedig nem viccelt.
– Tehát hétfő reggel hét órakor mindenki pontosan érkezik a
Déli pályaudvarra. Neményi, értetted? – nyújtogatta a nyakát
Máday.
– Igen, úgy gondolom az agykapacitásom lehetővé teszi, hogy
ezt a roppant bonyolult információt befogadjam – közölte Arnold.
Máday unottan bólintott, aztán végignézett a társaságon.
– A balhés négyes – mutatott egyenként Cortezre, Ricsire,
Zsoltira és Dave-re. – Rajtatok a szemem – jelentette ki szigorúan,
majd kiment a teremből. Az osztály egy emberként röhögött fel.
Na ja. Az ofő mosolyogva csendre intett minket, és még egyszer
ismertette, hogy hol és mikor találkozunk.
Virággal a suli előtt ácsorogtunk és Arnoldot vártuk, aki
elszaladt a könyvtárba. A suliból szinte hömpölygött a tömeg,
úgyhogy kissé félreálltunk, és némán figyeltük a hatalmas
csokrokat cipelő végzősöket.
– Ti mit csináltok? – állt meg előttünk hirtelen Kinga. –
Arnoldra várunk – feleltem. Kinga türelmetlenül az órájára nézett.
– Értem. Nos, van két percem – hadarta, és olyan arcot vágott,
mintha csak szívességet tenne, pedig igazából nem kértük, hogy
maradjon.
– Ez annyira nem fair! – húzta el a száját Virág, kábé
ezredszerre.
– Mi? – kérdezte Kinga.
Mivel Virág magában duzzogott, elmagyaráztam Kingának,
hogy Virág eléggé fájlalja, amiért a végzősök bálján csak
meghívottként lehet részt venni.
– Egyébként ez szerintem is gáz – fejeztem be. Kinga vadul
bólogatott, végül megvonta a vállát.
– Hát, ez van.
Virág egyetértően motyogott valamit, nekem pedig nem
stimmelt a dolog. Nem vehetünk részt valamin, Kinga pedig
elfogadja? Nem hőbörög? Nem reklamál? Nem rohan Mádayhoz?
Nem, ez egyáltalán nem tetszett. Aztán mintha fejbe vágtak volna,
hirtelen tört rám a felismerés!
– Meghívtak! – kiáltottam, Kinga pedig rémülten a szája elé
tette az ujját.
– Pszt már!
– Ki? Kicsoda? Tényleg mész? Kivel? – türelmetlenkedett
Virág.
– Halkabban! Na jó – suttogta, egészen közel hajolva hozzánk.
– Danival megyek.
– A fotóssal? – üvöltötte Virág a szája elé kapva a kezét.
– Csend! Én vagyok az egyetlen kilencedikes, akit meghívtak,
úgyhogy pszt!
– De mikor? És miért nem mondtad? Ez tök jó – mosolyodtam
el.
– Nem voltunk beszélőviszonyban, amikor igent mondtam –
közölte Kinga. Virág mindent tudni akart a dologról, úgyhogy
Kinga unottan (de egyébként szerintem örömmel) mesélte el a
meghívásának körülményeit, közben pedig Arnold jött ki az
épületből.
– Mehetünk?
– Persze. Kinga, sok sikert, és azért üzenj, hogy mi volt! –
vigyorogtam.
A dombon felfelé ballagva Arnold megkérdezte, hogy miről
van szó.
– Kingát meghívták a végzősök báljára! – ujjongtam. Arnold
hosszasan nézett rám.
– Elképesztő történés – biccentett gúnyosan.
– A bálozás klassz! Kár, hogy mi nem mehetünk – nézett rám
Virág szomorúan.
– Talán jövőre – vontam meg a vállam kelletlenül, és
magamban beláttam, hogy az egész évem elment azzal, hogy
Cortez miatt szomorkodtam. Ha Kingára hallgatok és kihasználom
a suliújság meg az olvasókör adta lehetőségeimet, most engem is
tuti meghívtak volna. 
Ballagás: 5/5 – sokat nem láttam belőle, de tuti szép volt.
Végzősök bálja: 5/5 – hűűű. Kábé most kezdődhet. Alig várom,
hogy Kinga beszámoljon róla.
Virág: 5/5 – az előbb üzent, hogy vár msn-en, úgyhogy
rohanok.
Hosszú hétvége: 5/2 – Már alig várom a hétfői kirándulást. 
Suliújság: 5/5* – szuper lett a szám, mellékletként pedig benne
van az írásom. Wow. 
Novella: 5/4 – az előbb néztem, 19-ik helyen áll.