három
Elalszom, de sikerül időben elindulni és odaérni Milesékhoz. Nem telik annyi időbe elkészülnöm, mióta Riley nem tart fel. Még ha halálra idegesített is, hogy a komódon ücsörgött valamelyik jelmezében, miközben faggatott a fiúkról, meg röhögött a ruháimon, sajnálom, hogy nem láthatom, mióta meggyőztem, hogy lépjen tovább, keljen át a hídon a szüléinkhez és Puszedli kutyához.
Igaza volt. Csak azokat láthatom, akik még nem keltek át.
Ha a húgomra gondolok, összeszorul a torkom és szúrni kezd a szemem. Sosem szokom hozzá a gondolathoz, hogy elment. Hogy örök, visszavonhatatlan, hogy nincs köztünk. Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
Megtorlóm a szememet, és beállok Milesék háza elé. Riley azt ígérte, küld egy jelet, valamit, hogy tudjam, jól van. Szaván fogtam, s lázasan keresem a jelenléte nyomait, figyelem a jeleket, de eddig még semmit sem küldött.
Miles kinyitja az ajtót, s még mielőtt mondhatnám, hogy szia, felemeli a kezét és így szól:
• Ne szólj semmit! Csak nézd meg az arcomat és mondd meg, mit látsz! Mi az első, amit észreveszel? És ne hazudj!
• Csodaszép a szemed - felelem a gondolatai hallatán. Bárcsak megtaníthatnám a barátaimat, hogyan kendőzzék el a gondolataikat előlem! De akkor fel kéne fednem a saját képességeimet, a gondolatolvasást, az auralátást, mindent, amihez értek.
Miles megrázza a fejét, és beszáll a kocsiba. Lehajtja a napellenzőt, és a piperetükörben az állát kezdi vizsgálgatni.
• Hazudós. Most nézd meg! Világít, mint egy stoplámpa, el sem lehet téveszteni, szóval ne mondd, hogy nem látod!
Megnézem magamnak, miközben kitolatok a kocsibeállóról. Látom, hogy egy pattanás virít a képén, de be kell valljam, hogy az élénkrózsaszín körömlakkja kissé elvonja a figyelmemet.
• Szép a körmöd - nevetek.
• Csak a darab miatt — mosolyog, még mindig a pátiját vizsgálgatva. — Nem hiszem el! Mire minden tökéletes lenne, darabjaimra hullok! A próbák tök jól mentek, tudom a szövegemet, ahogy mindenki másét is... Azt hittem, teljesen felkészültem, és erre tessék! — legyinti képen magát.
• Csak az idegeid — lesek rá, amíg zöldre vált a lámpa.
• Pontosan! - bólint. - Ami csak azt mutatja, milyen amatőr vagyok. Mert a profik, az igazi profik, na, ők nem idegesek. Csak lemennek a kreatív zónájukba, és ott... kreatívak. Talán nem is kéne ezt csinálnom? — rám néz, az arca olyan feszült. — Lehet, hogy csak mázlim volt, hogy megkaptam a főszerepet.
Eszembe jut, hogy Drina bemászott a rendező agyába és rávette, hogy Milest válassza ki a szerepre. Ez még nem jelenti azt, hogy nem ő volt a legjobb.
• Ez nevetséges — rázom a fejemet. — Egy csomó színész ideges, lámpalázuk van, vagy milyük. Komolyan. Nem kell mindent elhinni, amit Riley... - tátott szájjal meredek Milesra. Ezt a mondatot nem fejezhetem be! Nem fecseghetem ki a sztorikat, amikkel a halott kishúgom szórakoztatott, miután visszatért egy-egy kémbevetéséről Hollywoodból. — Mindegy. Úgyis egy tonna smink lesz rajtad.
Miles rám pillant.
• Ja. De mit akarsz mondani ezzel? Pénteken lesz az előadás, ami, csak hogy tudd, holnap van! Ez addigra nem múlik el.
• Lehet — vonom meg a vállamat. — De azt akartam mondani, hogy majd a sminked eltakarja.
Miles a szemét forgatja.
• Persze, csak a stoplámpaszínű dudor helyett egy arcszínű dudor virít majd a képemen. Mondd, megnézted te ezt az izét? Ezt nem lehet eltakarni! Ennek már saját személyije van! Árnyékot vet!
Beállok a suli parkolójába, elfoglalom a szokott helyemet Damen csilivili fekete BMW-je mellett. Amikor újra Miles felé fordulok, érzem, hogy meg kell érintenem az arcát. A pattanása érthetetlenül vonzza a mutatóujjamat. ;
• Mit művelsz? - kérdezi, és elhúzódik.
• Csak... maradj nyugton — suttogom, és gőzöm sincs, mit csinálok, vagy miért. Csak azt tudom, hogy az ujjamnak határozott elképzelése van.
• Ne taperolj! - ordít fel abban a pillanatban, amikor hozzáérek. — Fasza! Nagyszerű! Most valószínűleg a kétszeresére fog duzzadni — rázza a fejét. Kiszáll a kocsiból, és csalódottan látom, hogy a pikhercse még mindig ott virít az állán.
Azt reméltem, hogy szert tettem már némi gyógyító képességre. Amikor elfogadtam a végzetemet és elkezdtem inni az elixírt, Damen elmondta, hogy számíthatok bizonyos változásokra. Bármilyen változás lehet, akár a médiumi képességeim fejlődése (amire nem annyira vágyom), a fizikai képességeim fokozott növekedése (ami kifejezetten jól fog jönni tesiórán), vagy esetleg mindez együtt (mint például a gyógyítás képessége, ami tök klassz lenne). Szóval alig várom, hogy valami rendkívüli történjen végre. Egyelőre be kell érnem egy extra háromcentis növekedéssel, amivel nem sokra megyek, csak kell egy új farmer. De ez úgyis megtörtént volna előbb-utóbb.
Fogom a táskámat, és kiszállok. Damen ajka máris az enyémen, ahogy odaér.
• Oké, most komolyan. Meddig tart még ez? Szétrebbenünk és Milesra bámulunk.
• Igen, hozzátok beszélek. Ez a smacizás, ölelkezés! Ja, és ki ne hagyjuk az édes kis semmiségek suttogását egymás fülébe! - Összehúzott szemmel csóválja a fejét. - Komolyan. Reméltem, hogy mostanra túl lesztek ezen. Félre ne értsetek, örülök, hogy Damen visszajött, meg hogy újra egymásra találtatok, és val’szeg boldogan éltek, amíg meg nem haltok. De tényleg el kéne gondolkodni azon, hogy visszavesztek egy kicsit! Csak mert egyesek nem olyan boldogok, mint ti. Egyeseknek nem jut ki ennyi etyepetye.
• Vagyis neked? - nevetek, és egyáltalán nem érzem magam rosszul attól, amit mondott. Igazából nem nekünk szól a kötekedése, csak ideges a bemutató miatt. - Mi van Holttal?
• Holttal? - hőköl vissza. - Ne is említsd! Eszedbe se jusson, Ever! - fejcsóválva sarkon fordul, és elindul a kapuban várakozó Haven felé.
• Mi baja? — kérdezi Damen, és a kezem után nyúl. Összefonjuk az ujjainkat. A pillantása tele van szerelemmel, a tegnapi hisztim ellenére is.
• Holnap lesz a bemutató - vonok vállat. - Ezért be van rezeivé, pattanás van az állán, és úgy döntött, természetesen mi tehetünk mindenről - felelem. Miles és Haven előttünk kart karba öltve vonulnak az osztálytermük felé.
• Nem állunk szóba velük - jegyzi meg Miles a válla fölött hátrapillantva. - Hozzájuk sem szólunk, amíg ilyen ütődöttek, vagy amíg a pattanásom el nem múlik, attól függ, melyik lesz előbb. -Rábólint, és csak a fele tréfa. ..:
Haven mellette ugrándozva kacarászik. Damen meg én bemegyünk az irodalomórára. Stacia Miller édesen mosolyogva megpróbál elgáncsolni.
De amikor lepottyantja a kis táskát az utamba, reménykedve egy szépen kivitelezett, megszégyenítő pofára esésben, látom a táskát felemelkedni, és érzem, ahogy térden vágja. Ugyan érzem a fájdalmat is, de attól még boldog vagyok, hogy sikerült.
• Aú! - nyivákol a térdét dörzsölgetve. Vádlón bámul, de semmi bizonyítéka, hogy én tehetek róla.
Keresztülnézek rajta, és a helyemre megyek. Egyre jobb vagyok a keresztülnézésben. Mióta rajtakapott, hogy ittam a suliban, mindent megteszek, hogy elkerüljem. De néha... néha egyszerűen nem tudom megállni! -:
• Ezt nem kellett volna - suttogja Damen, és megpróbál szigorúan nézni.
• Jaj, kérlek! Te mondtad, hogy gyakoroljam a teremtést - vonom meg a vállam -, látod, kezdek profitálni a leckéidből.
• Ez rosszabb, mint hittem — csóválja a fejét. — Összekevered a teremtést a pszichokinézissel. Látod, mennyi tanulnivalód van még?
• Pszichominézis? — bandzsítok az ismeretlen szó hallatán. Mondjuk csinálni mókás volt. ,
Megfogja a kezemet, a szája sarkán mosoly játszik.
• Azon gondolkoztam...
Az órára pillantok, s látom, hogy kilenc múlt öt perccel, Robins tanár úr most indult el a tanáriból.
• Mi volna, ha pénteken elmennénk valahová? Valami különleges helyre? - kérdezi mosolyogva.
• Nyárvidékre? - nézek rá kitágult szemmel, gyorsuló pulzussal. Megőrülök, hogy újra lássam a varázslatos, rejtélyes helyet. A dimenziók közötti dimenziót, ahol óceánokat és elefántokat teremthetek a gondolataimmal, ahol sokkal nagyobb dolgokat mozgathatok az akaratommal, mint egy Prada táska - csakhogy Damen nélkül nem tudok odajutni.
De ő csak nevetve rázza a fejét.
• Nem, nem Nyárvidékre. De még visszatérünk oda, ígérem. De amire gondoltam, az jobban hasonlít a Montage-ra, vagy a Ritz Szállodára - néz rám kérdőn.
• De pénteken lesz Miles előadása, és megígértem, hogy elmegyünk! - Nyárvidék említésére teljesen elfelejtettem Miles Hajlakk-béli fellépését. De most, hogy Damen azt tervezi, hogy bejelent kezünk a környék egyik legpuccosabb szállodájába, valahogy helyreállt az emlékezetem.
• Oké, akkor a darab után? – kérdezi. De amikor rám néz, és látja, hogy tétovázom, összeszorított szájjal keresem a szavakat, hogy kedvesen utasítsam vissza, hozzáteszi:
• Vagy mégsem, csak egy ötlet volt.
Bámulom Dament. Tudom, hogy el kell fogadnom, amit el kell fogadnom. A fejemben egy hang üvölti: Mondj igent!Mondj már igent! Megígérted magadnak, hogy egy nagy ugrással továbblépsz, tétovázás nélkül, vissza sem nézve, és most itt a lehetőség, csak menj és tedd meg! MOND] MÁR IGENT!
Hiába vagyok meggyőződve róla, hogy ideje továbblépni, még ha teljes szívemből szeretem is Dament, és hiába határoztam el, hogy elfelejtem a múltját és végre megteszem a következő lépést, valami egészen mást válaszolok:
• Majd meglátjuk.
Az ajtóra szegezem a pillantásomat. Robins tanár úr besétál.
négy
Amikor végre kicsöngetnek a negyedik óráról, Munoz tanár úr asztalához lépek.
• Biztosan befejezted? - kérdezi. - Ha szükséged van egy percre, nincs gond.
Ránézek a dolgozatomra, és megrázom a fejem. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy negyvenöt másodperc alatt kitöltöttem a tesztlapot, és a következő ötven percben úgy tettem, mintha szenvednék a megoldásával?
• Készen vagyok - felelem, és még igazat is mondok. A médiumság extrája, hogy nem kell tanulnom, egyszerűen csak tudom a válaszokat. Nagy a kísértés, hogy minden dolgozatomat egyenletes, százszázalékos ötösök sorozataként adjam be, általában visszafogom magam, és ejtek egy-két hibát. Nem kell túlzásba vinni.
Legalábbis ezt mondja Damen. Mindig emlékeztet, hogy milyen fontos a visszafogottság, hogy legalább a látszatát fent kell tartani a normalitásnak — még ha kicsit sem vagyunk azok. Amikor először beszéltünk erről, önkéntelenül az a sok tulipán jutott eszembe, amit első találkozásunkkor kaptam. Erre azt mondta, hogy bizonyos engedményeket kellett tennie annak érdekében, hogy lenyűgözzön. Esetünkben ez egy kicsivel tovább tartott, mint kellett volna, mivel nem értettem, hogy a tulipánok halhatatlan szerelmet jelentenek, csak amikor már majdnem késő volt.
Átadom a dogámat Munoz tanár úrnak, és összerezzenek, amikor hozzám ér az ujja hegyével. Csak egy pillanatra ér hozzám, de ez is elég, hogy többet mutasson meg magából, mint kéne. Elég világos képet kapok a rettenetesen rendetlen lakásáról, az asztalon szétszórt kínai kajás dobozokkal és az elmúlt hét év kézirataival... látom, ahogy teli torokból énekli a Born to runt, miközben egy tiszta ing után kutat, mert indul a Starbucks kávézóba, ahol tegnap belefutott abba a kis szöszibe, aki véletlenül végiglocsolta rajta a kávéját, de a hideg, nedves, idegesítő foltot a nő egyetlen gyönyörű mosolya eltörölte. Az a csodaszép, felejthetetlen mosoly, ami... ami a nagynéném arcán ült!
• Megvárod, amíg kijavítom?
Bólintok. Effektíve nem kapok levegőt, nézem a piros tollat. Visszajátszom a jelenetet a fejemben újra meg újra, és minden alkalommal ugyanarra az iszonyú következtetésre jutok: Sabinénak tetszik a töritanárom!
Ez nem történhet meg. Sabine a lábát nem teheti be a Starbucksba többé! Attól még, hogy helyesek, meg csinosak és szinglik, nem kell feltétlenül randizniuk!
Állok jéggé dermedve, alig kapok levegőt, és próbálom kizárni Munoz tanár úr gondolatait a fejemből. A piros tolla hegyére összpontosítok. Figyelem, ahogy megjelöli a tizenhetes és a huszonötös válaszomat — épp ahogy terveztem.
• Csak két rossz válaszod van. Nagyon jó! — dicsér meg. Megdörzsöli a kávéfoltot az ingén. Arra gondol, hogy vajon látja-e még Őt valaha? - Érdekel a helyes válasz?
Hát nem igazán — gondolom. Alig várom, hogy mehessek, és nem csak mert Damennel ebédelek, de azért is, mert tartok tőle, hogy a fantáziája meglódul, és olyat látok, amit nem akarok.
A normális az, ha valami érdeklődést mutatok. Mély levegőt veszek és mosolyogva bólintok, mintha másra sem vágynék. Átadja a megoldókulcsot, én pedig előadom magam: A csudába, nem jó az évszám! meg Hát persze, hogy felejthettem el Azta!
Ő csak bólogat. A gondolatai visszatértek a szőkéhez, azaz A Világ Egyetlen Nőjéhez, Akivel Tilos Randiznia! Azon filózik, hogy vajon holnap is ott lesz-e a kávézóban ugyanakkor.
A vágyakozó tanárok gondolata amúgy is kiborít, de hogy egy tanár olyasvalaki után vágyakozzon, aki gyakorlatilag olyan a számomra, mint egy szülő, az már több a soknál!
De aztán eszembe jut, hogy pár hónapja volt egy látomásom, hogy Sabine randizik valami helyes pasival az irodaházból, ahol dolgozik. És mivel Sabine ott dolgozik, Munoz meg itt, nem fenyeget a veszély, hogy a két világom valahol találkozik. De ha esetleg mégis, még mindig mondhatom, hogy...
• Hmm, mázli volna.
A tanár úr felhúzott szemöldökkel próbálja megfejteni a szavaim értelmét. • ’ ’
Tudom, hogy túl messzire megyek, és valami messze nem normálisát fogok mondani, de nem érzem, hogy lenne más esélyem. Nem hagyhatom, hogy a töritanárom randizzon a nagynénémmel. Nem hagyhatom. Egyszerűen nem lehet.
Így hát az ingén éktelenkedő foltra mutatok, és így szólok.
• Tudja, Ö. A nő a Starbucksban - biccentek. Riadt arccal néz. - Nem hiszem, hogy látja még. Nem jár oda túl gyakran.
És még mielőtt mást is mondhatnék, ami összezúzza az álmait és igazolja, hogy elmebeteg vagyok, a vállamra kapom a táskámat, és kirohanok az ajtón. Lerázom magamról Munoz tanár úr energiáját, és az ebédlő felé indulok, ahol Damen vár. Alig várom, hogy három hosszú, egyedül töltött óra után lássam.
De amikor odaérek, nem azt kapom, amire számítok. Egy új srác ül Damen mellett, az én helyemen, és annyira lefoglalja, hogy engem alig vesz észre.
Nekidőlök az asztal szélének, és figyelem, ahogy nevetnek valamin, amit az új fiú mondott. És mivel nem akarom udvariatlanul félbeszakítani őket, leülök Damennel szemben.
• Te jó ég, annyira jó fej vagy! - hajol előre Haven, hogy megérintse a srác kezét. Az arckifejezése alapján új fiúja és lelki társa ideiglenesen el van felejtve. - Ever, kár, hogy lemaradtál róla, annyira állati, hogy Miles még a pattanásáról is megfeledkezett.
• Kösz, hogy emlékeztetsz — morran Miles és kezdené babrálni a makeszát, csakhogy... csakhogy nem találja.
Tágra nyílt szemmel néz ránk, hogy igazoljuk, valóban eltűnt az egész délelőttjét megkeserítő, mamutméretű szépséghiba. Nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy vajon nekem köszönheti-e a hirtelen eltűnését, az érintésemnek? Mert ez azt bizonyítja, hogy tényleg szert tettem a gyógyító tehetségre.
De Új Fiú közbeszól:
• Mondtam, hogy hatni fog. Elképesztő cucc. Tartsd meg a maradékot, ha esetleg kiújulna.
Összeszűkül a szemem. Mikor volt ideje belefolyni Miles bőrproblémáiba, amikor most látom először?!
• Miles kapott tőlem egy kenőcsöt - fordul hozzám a srác. -Egy osztályba kerültünk. A nevem amúgy Román. . ,
Nézem a fiút, az aurája ragyogó sárgán örvénylik körülötte, a szélei hívogatók, mint valami nagy, barátságos ölelés. Amikor végignézek rajta, és felfogom a mély, tengerkék szemét, a napsütötte bőrét, a kócos, szőke haját, lezser öltözetét, a külseje ellenére szeretnék elfutni. Amikor rám villant egy lassú, könnyed, zsongító mosolyt, annyira ideges leszek, hogy viszonozni sem tudom.
• Te minden bizonnyal Ever vagy - húzza vissza a kezét. Észre sem vettem, hogy kezet nyújtott, és azóta is várja, hogy kezet fogjak vele.
Haven elképed a bunkóságomon, Miles pedig észre sem veszi a baklövést, annyira lefoglalja a tükre. Damen az asztal alatt megszorítja a térdemet, mire torkot köszörülök, és Románra nézve válaszolok végre:
• Öhm, igen, Ever vagyok.
Újból rám mosolyog, de még mindig nem hat rám. Csak a gyomrom kezd émelyegni.
• Úgy tűnik, sok közös van bennünk. Két sorral mögötted ültem a történelemórán. Nem tehetek róla, de a kínlódásod láttán azt kellett gondolnom, végre valaki, aki legalább annyira hadilábon áll a történelemmel, mint én.
• Én szeretem a történelmet - felelem túl gyorsan, túl védekezőn, olyan éllel, hogy a többiek rám bámulnak. Damenre pillantok egy kis együttérzésért. Biztosan ő is érzi ezt a nyugtalanító energiát, ami Románból áramlik felém.
De ő csak vállat von, iszik. Mintha minden teljesen rendben volna, és semmi gyanúsat nem venne észre. Visszafordulok Romanhez, és elmerülök az elméjében, csak hogy kihallgassak egy (csomó ártatlan gondolatot, amelyek kissé gyerekesek, de jóindulatúak. Ami azt jelenti, hogy az én készülékemben lehet a hiba.
• Komolyan? - kérdi felhúzott szemöldökkel, és felém hajol. - Kotorászni a múltban, kutatni rég elfeledett helyek és események után, vizsgálgatni évszázadokkal ezelőtt élt emberek életét, akiknek már nem számít a jelen... Halál unalmas. Ez téged nem zavar?
De igen. Főleg ha a rég elfeledett helyeknek és eseményeknek bármi közük van a fiúm hatszáz évnyi dorbézolásához.
De csak gondolom. Nem mondom ki. Helyette vállat vonok.
• Jó lett. Igazság szerint könnyű volt, lazán megoldottam. Román bólint, és tüzetesen végignéz.
• Jó tudni - mosolyog. - Kaptam egy hétvégét Munoztól, hogy felzárkózzam. Esetleg korrepetálhatnál.
Havenre lesek, és látom, hogy elsötétül a pillantása, az aurája pedig féltékeny hányászöldbe vált. Miles épp Holttal SMS-ezik, Damen pedig látszólag megfeledkezett mindannyiunkról, és a távolba mered valamire, amit nem látok. Tudom, hogy nevetséges vagyok, mert mindenki kedveli az új srácot, és segítenem kéne, de csak vállat vonok.
• Á, nem hiszem, hogy kéne. Nincs szükséged rám. Amikor a szemembe néz, libabőrös leszek, a gyomromban fura érzés támad. Román rám villantja hófehér, tökéletes mosolyát:
• Köszönöm a bizalmat, Ever. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy igazam van.
E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése