RICHELLE MEAD VÁMPÍR AKADÉMIA (1 rész )1- 10 rész

Egy

  

Előbb éreztem a rettegését, mintsem hogy meghallottam volna a sikoltozását.

A rémálma lüktetve árasztott el, felrázva saját álmomból, amely mintha egy strandon játszódott volna, ahol éppen valami dögös pasi kent be napolajjal. Mindenféle képek bukfenceztek át az agyamon: tűz és vér, egy autó megron­gálódott fémborítása, még füst szagát is érezni véltem. A látványok körém fonódtak, fojtogatni kezdtek, de az agyam racionálisabb része még időben figyelmeztetett, hogy ez az  ő álma, nem az enyém.

Felébredtem. Hosszú, sötét hajam tincsekben tapadt a homlokomra.

Lissa sikoltozva dobálta magát az ágyában. Kiugrottam a sajátomból, és sietve megtettem azt a pár lépésnyi távolságot, ami elválasztott minket.

- Liss - ráztam meg. - Liss, ébredj fel!

A sikoltozás abbamaradt, csendes nyöszörgés váltotta fel.

- Andrej - hüppögte Liss. - Ó, istenem! Segítettem neki felülni.

- Liss, már nem vagy ott. Ébredj fel!

Csak pár másodpercbe telt, hogy kinyissa a szemét, és a félhomályban láttam, ahogy a tudatosság kezdi átvenni az uralmat. Zihálása csillapodott, és Liss nekem dőlt, a fejét a vállamra hajtva. Átkaroltam, és megsimogattam a haját.

- Semmi baj - nyugtatgattam gyengéden. - Minden rendben.

- Megint azt álmodtam.

- Igen. Tudom.

Pár percig csak üldögéltünk, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Amikor úgy éreztem, hogy eléggé lecsillapodott, odahajoltam a két ágy között álló éjjeliszekrényhez, és felkapcsoltam a lámpát. Halvány volt a fénye, de iga­zából egyikünknek sem volt szüksége erősebbre. A fény odacsalta a lakótár­sunk macskáját, Oscart, aki felugrott a nyitott ablak párkányára.

Engem nagy ívben kikerült - valami oknál fogva az állatok nem kedvelik a dampyrokat -, majd felugrott az ágyra, és halkan dorombolva Lissához tör­leszkedett. A morákkal semmi bajuk a négylábúaknak, és Lissát különösen kedvelik. Mosolyogva megvakargatta a macska állát, és éreztem, ahogy a feszültsége tovább csökken.

- Mikor voltál utoljára megetetve? - kérdeztem az arcát tanulmányozva. Fehér bőre még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és összességében elég törékeny benyomást keltett. Az iskola nagyon lefoglalt a héten, és nem emlékeztem, mikor adtam neki utoljára vért. - Körülbelül... több mint két napja lehetett, nem? Három? Miért nem szóltál?

Lissa a tekintetemet kerülve vállat vont.

- Sok dolgod volt. Nem akartam..

- A fenébe! - helyezkedtem el kényelmesebben. Nem csoda, hogy olyan gyengének tűnt. Oscar, aki nem szerette volna, ha közelebb kerülök hozzá, leugrott, és visszatért az ablakpárkányra, ahonnan biztos távolból figyelhetett minket. - Akkor hajrá! Essünk túl rajta!

-Rose...

- Csináld már! Jobban fogod érezni magad utána.

Oldalra hajtottam a fejem, és hátratoltam a hajam, hogy a nyakam szabadon maradjon. Lissa habozott, de a nyakam és az általa kínált lehetőségek csábí­tása erősebbnek bizonyult. A kiéhezettség kifejezése suhant át az arcán, és szétnyíló ajkai mögül előtűntek a szemfogai, amiket általában elrejtett az emberek elől. Azok a hegyes agyarak furcsa kontrasztot képeztek a megjele­nésével. A csinos kis arcával és a szőke hajával általában sokkal inkább hasonlít angyalra, mint vámpírra.

Ahogy a fogai közeledtek a fedetlen bőrömhöz, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem a félelem és az izgatott várakozás keverékétől. Az utóbbiért mindig is utáltam magam, de nem tudtam megakadályozni, képtelen voltam úrrá lenni ezen a gyengeségemen.

Liss fogai belém mélyedtek, keményen, én pedig felsikoltottam a röviden felvillanó fájdalomtól. De a sajgás pillanatok alatt elmúlt, és csodálatos, arany­színű gyönyör vette át a helyét és árasztotta el a testemet. Jobb volt, mint az ivás vagy a kábítószer. Még a szexnél is jobb, legalábbis úgy képzelem, mert azt még soha nem csináltam. Olyan, mintha a vegytiszta boldogság puha taka­rója ölelne körül, és azt sugallná, hogy minden rendben lesz a világgal. Vége­láthatatlan volt. A Lissa nyálában megtalálható vegyi anyagok endorfinro-hamot váltottak ki bennem, én pedig megfeledkeztem minden másról, még arról is, hogy ki vagyok.

De sajnos egyszer csak véget ért. Alig egy percig tartott.

Lissa felemelkedett, és fürkésző pillantást vetett rám, miközben megtörölte a kezével a száját. Jól vagy?

- Hát... aha. - A vérveszteségtől szédelegve az ágyra hanyatlottam. - Csak ki kell aludnom magam. Jól vagyok.

Lissa aggódva figyelt világos, jádezöld pillantásával. Majd felállt.

- Szerzek neked valamit enni.

Ajkamat suta tiltakozás hagyta el, de Lissa eltűnt, mielőtt végig tudtam volna mondani a mondatot. A harapása okozta bizsergés rögtön alábbhagyott, amikor a barátnőm megszakította a kapcsolatot, de egy része még ott cirku­lált az ereimben, és éreztem, hogy fülig szalad a szám. Oldalra fordítottam a fejem, és felpillantottam az ablakpárkányon kuporgó Oscarra.

- Nem tudod, mit veszítesz - közöltem vele.

De a macska valami másra figyelt odakint. Felpúposította a hátát, és korom­fekete szőrének minden szála az égnek állt. A farka izgatottan verdesni kezdett.

Eltűnt az arcomról a mosoly, és kényszerítettem magam, hogy felüljek. Megfordult körülöttem a világ, de kivártam, hogy visszakerüljön a helyére, és a felállással is megpróbálkoztam. Amikor sikerült, újból rám tört a szédület, és ezúttal nem is akart abbamaradni. Ezzel együtt elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy odabotorkáljak az ablakhoz, és Oscarral együtt kikukucs­káljak rajta. A macska bizalmatlanul végigmért, egy kicsit odébb helyezke­dett, majd figyelmét ismét arra a valamire fordította odakint.

Meleg szellő - a portiandi őszhöz képest szokatlanul meleg - fújt játékosan a hajamba, amikor kihajoltam. Az utca sötét volt, és csendes. Hajnali három volt, az egyetlen időpont, amikor az egyetem környéke elcsitul, legalábbis nagyjából. A ház, aminek az elmúlt nyolc hónapban béreltük az egyik szo­báját, egy öreg, különféle épületekből álló lakóövezeti utcában állt. Az út túl­oldalán egy már majdnem kiégett utcai lámpa pislákolt. A fénye elég volt ahhoz, hogy ki tudjam venni a házakat és az autókat. A saját kertünkben is láttam a bokrok és fák körvonalait.

És a férfit, aki engem figyelt.

Meglepetésemben hátrahőköltem. Az alak a kert egyik fája mellett ácsor­gott, körülbelül tíz méterre tőlem, ott, ahonnan könnyedén belátott az ablakon. Olyan közel volt, hogy valószínűleg eltaláltam volna, ha megdobom valamivel. Ahhoz mindenképpen elég közel, hogy pontosan lássa, mit csinál­tunk Lissával az imént.

Az árnyékok olyan jól eltakarták, hogy még az én hiperérzékeny látá­sommal sem tudtam kivenni az arcvonásaiból semmit, a magasságáról nem is beszélve. De magas volt. Nagyon magas. Még egy pillanatig ott maradt, majd hátralépett, és eltűnt a kert túlsó végében álló fák árnyékai között. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki odalépett és csatlakozott hozzá, mielőtt mindkettőjüket elnyelte volna a sötétség.

Bárkik is voltak ezek az alakok. Oscar tetszését határozottan nem nyerték el. Ha engem nem számítunk, általában jól kijött az emberekkel, és csak akkor lett morcos, ha valaki agresszívan viselkedett vele. Az a fickó odakint egyál­talán nem jelentett fenyegetést Oscarra, de a macska megérzett valamit, valami olyat, amitől ideges lett.

Valami olyat, amit rajtam is érezni szokott.

Jeges félelem száguldott végig rajtam, ami szinte - de csak szinte - kitörölte belőlem Lissa harapásának édes emlékét. Hátrálni kezdtem az ablaktól, magamra rángattam egy a földön talált farmernadrágot, miközben majdnem átestem a saját lábamon. Amint sikerült felvenni, felmarkoltam Lissa kabátját az enyémmel és a tárcáinkkal együtt. Magamra kaptam az első cipőt, amit megláttam, és már az ajtónál is voltam.

Lissát a zsúfolt kis konyhában találtam meg odalent, amint a hűtőszek­rényben kutakodott. Az egyik lakótársunk, Jeremy az asztalnál ült, és tenye­rében a homlokával meredt búsan az analízistankönyvére. Lissa meglepődött, amikor meglátott.

- Nem lett volna szabad felkelned.

- Mennünk kell! Most! Lissa szeme tágra nyílt, majd egy másodperc múlva leesett neki a tantusz.

- Biztos, hogy... tényleg? Biztos vagy benne?

Bólintottam. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért vagyok olyan biztos a dolgomban. Egyszerűen csak tudtam.

Jeremy kíváncsian bámult minket. .

– Mi a baj?

Támadt egy ötletem.

–Lissa, vedd el tőle a slusszkulcsát! Jeremy egyikünkről a másikunkra pislogott.

–Mi a fenét...

Lissa habozás nélkül odalépett hozzá. A félelme a lelki kötelékünkön keresztül belém áradt, de valami más is: a rendíthetetlen bizonyossága, miszerint én majd gondoskodom arról, hogy mindketten biztonságba kerüljünk. Mint mindig, most is reméltem, hogy érdemesnek bizonyulok erre a nagymértékű bizalomra.

Lissa szélesen elmosolyodott, és mélyen Jeremy szemébe nézett. Jeremy egy pillanatig csak zavartan visszabámult rá, majd látszott, hogy legyőzi a bűvölet. A tekintete elhomályosult, és imádattal pillantott Lissára.

- Kölcsön fogjuk venni az autódat - közölte vele a barátnőm. - Hol a kulcsod? Jeremy elmosolyodott, én pedig megborzongtam. Erősen immúnis vagyok a bűbájra, de a hatását akkor is érzem, ha mást céloznak meg vele. Egyrészt ez zavart, másrészt meg az, hogy világéletemben azt hallgattam, milyen bűnös dolog használni. Jeremy a zsebébe nyúlt, és átadott egy kulcscsomót, amit egy nagy, piros kulcskarika tartott össze.

- Köszönöm - mondta neki Lissa. - És hol áll?

- Az utca végén - válaszolta a fiú megigézve. - A sarkon. Brown mellett. Vagyis négysaroknyira.

- Köszönöm - ismételte meg Lissa, és hátrálni kezdett. - Azt akarom, hogy amint elmentünk, folytasd a tanulást! És felejtsd el, hogy ma éjszaka láttál minket

Jeremy engedelmesen bólintott. Az a benyomásom támadt, hogy akár egy szikláról is levetette volna magát, ha a barátnőm arra kéri. Minden ember esendő a bűbájjal szemben, de Jeremy még az átlagnál is gyengébbnek tűnt. Ez most nagyon jól jött.

- Gyerünk! - szóltam oda Lissának. - Mennünk kell!

Kimentünk a házból, és a Jeremy által említett sarok felé vettük az irányt. Még mindig szédelegtem a harapástól, és folyamatosan megbotlottam vala­miben; egyszerűen képtelen voltam olyan gyorsan haladni, ahogy szerettem volna. Több ízben csak Lissa segítsége óvott meg az eleséstől. A rettegés szünet nélkül áramlott belém az elméjéből. Mindent megtettem, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni; elég volt nekem a saját félelmeimmel meg­birkózni.

- Rose... Mit csinálunk, ha elkapnak? - suttogta Lissa.

- Nem fognak - válaszoltam harciasan. - Nem hagyom.

- De ha megtalálnak...

- Volt már olyan, hogy megtaláltak. Akkor sem kaptak el. Egyszerűen csak odamegyünk a pályaudvarra, és felszállunk egy Los Angelesbe tartó vonatra. El fogják veszíteni a nyomunkat.

Úgy tettem, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Mindig úgy tettem, noha cseppet sem volt egyszerű folyamatos szökésben élni, a nya­kunkban azokkal, akikkel együtt nőttünk fel. Már két éve ezt csináltuk, elrej­tőztünk, ahol tudtunk, és próbáltuk befejezni a középiskolát. Most kezdődött az utolsó évünk, és az egyetem területe biztonságos lakóhelynek tűnt. Olyan közel jártunk a szabadsághoz.

Lissa nem mondott semmit, de ismét elárasztott a belém vetett bizalma. Mindig is így mentek a dolgok kettőnk között. Én vagyok az, aki a tettek mezejére lép, aki gondoskodik arról, hogy történjenek a dolgok – időnként akár nagy kockázatot is vállalva. Lissa elméletibb alkat, ő az, aki kigondolja a terveket, és gondosan körbejárja őket, mielőtt cselekedne. Mindkét megkö­zelítésnek megvan a maga előnye, de pillanatnyilag némi kockázatvállalásra volt szükség. Nem volt időnk habozni.

Lissa és én az iskolai előkészítő óta a legjobb barátok voltunk, mióta csak a tanítónk párba állított minket olvasásórán. Ötéveseket arra kényszeríteni, hogy Vaszilisza Dragomir és Rosemarie Hathaway nevét kibetűzzék, az több mint kegyetlenség, és mi - pontosabban én - ennek megfelelően reagáltunk. Hoz­závágtam a könyvet a tanítónkhoz, és fasiszta gazembernek neveztem. Fogalmam sem volt, mit jelentenek azok a szavak, de azt pontosan tudtam, hogyan kell egy mozgó célpontot eltalálni.

Lissa és én azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

- Hallottad? - kérdezte váratlanul.

Beletelt pár másodpercbe, amíg én is elkaptam, amit az ő kifinomultabb érzékszervei már rég vettek. Sietős léptek zaja. Fintorogtam egyet. Még két-saroknyi távolságot meg kellett tennünk.

- Futnunk kell! — kaptam el a karját.

- De te nem tudsz...

- Futás!

Az utolsó pár gramm akaraterőmre is szükségem volt ahhoz, hogy ne essek össze ott a járdán. A testem egyáltalán nem kívánta a tornát ekkora vérveszteség urán, Lissa nyála utóhatásainak feldolgozása közben. De ráparancsoltam az izmaimra, hogy hagyják a primadonnáskodást, és a barátnőmbe kapaszkodtam, miközben a lábunk a betonon csattogott. Normál esetben különösebb erőfeszítés nélkül le tudtam volna hagyni – különösen, mivel ő mezítláb volt -, de ezen az éjjelen a segítsége nélkül nem bírtam volna állva maradni.

A nyomonkban egyre hangosabbá váltak a közeledő léptek. Fekete csillagok táncoltak a szemem előtt. Már ki tudtam venni Jeremy zöld Hondáját. Ó, istene, ha sikerülne elérnünk...

Az autótól három méterre egy férfi lépett ki elénk. Hirtelen fékezve meg-álltunk, Lissát a karjánál fogva kellett visszarántanom. Ő volt az, a fickó, aki az utcáról  figyelt engem. Idősebb volt nálunk, a húszas évei közepén járha­tott, és jól saccoltam a magasságát, ami olyan két méter körüli lehetett. Más körülmények között — úgy értem, ha nem a kétségbeesett menekülésünk közben tartott volna fel minket - nagyon jóképűnek gondoltam volna. Vállig érő barna haj, rövid copfban hátrafogva. Sötétbarna szemek. Hosszú, barna kabát. Viharkabát - azt hiszem, így hívják.

De a jóképűsége pillanatnyilag huszadrangú volt. Csak az akadályt láttam benne, ami Lissa és én, illetve a szabadságot jelentő autó között áll. A léptek lelassultak mögöttünk, és tudtam, hogy az üldözőink utolértek minket. Oldalról további mozgolódást észleltem, még több embert, akik megkezdték a bekerítésünket. Istenem! Majdnem egy tucat őrzőt küldtek ránk, hogy elkapjanak minket. Nem tudtam elhinni. Még maga a királynő sem utazik ennyivel.

Páni félelemben, és magasabb rendű szellemi képességeim nem teljes bir­tokában, ösztönösen cselekedtem. Lissához simultam, magam mögött tartva őt, minél távolabb a férfitól, aki a vezetőjüknek tűnt.

– Hagyjátok békén! – vicsorogtam. – Hozzá ne érjetek!

A pasas arcában nem lehetett olvasni, de kinyújtotta a kezét, amit alig­hanem valamiféle nyugtató gesztusnak szánt, mintha egy veszett állat lennék, akit el akar altatni.

– Nem akarom...

Tett egy lépést előre. Túl közel került.

Nekiestem, olyan agresszív stílusban reagálva, mint már két éve nem tettem, pontosan azóta, hogy megszöktünk Lissával. Ostoba mozdulat volt, ami az ösztöneimből és a félelmemből született. Egyben reménytelen. Ezúttal egy gyakorlott őrzővel álltam szemben, nem egy testőrtanonccal, aki még csak tanulja a szakmát. Ráadásul ő nem gyengélkedett, és nem állt az eszmé­letvesztés határán.

És tyű, milyen gyors volt! Már elfelejtettem, milyen sebesen támadnak az őrzők, hogy úgy mozognak és csapnak le, mint a kobra. Úgy védte ki a táma­dásomat, mintha csak egy legyet hessintene el, és a keze érintésétől hanyatt estem. Nem hinném, hogy ilyen erősen szándékozott volna megütni - való­színűleg csak távol akart tartani -, de a koordinációs képességem hiánya lehe­tetlenné tette, hogy reagáljak. Nem sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és kicsavarodott testtartásban, csípővel előre zuhanni kezdtem a beton felé. Előre éreztem, hogy fájni fog. Nagyon.

De nem fájt.

A pasas előrenyúlt, éppen olyan gyorsan, ahogy visszaverte a támadásomat, és a karomat elkapva megakadályozta, hogy elessek. Amikor sikerült újra kiegyenesednem, észrevettem, milyen intenzíven bámul engem - ponto­sabban a nyakamat. Még mindig kóválygott a fejem, úgyhogy nem esett le rögtön, miért. De azután a szabad kezemmel lassan felnyúltam, és megérin­tettem a bőröm ott, ahol korábban Lissa megharapott. Sötét, ragacsos vér tapadt az ujjaimhoz. Elszégyelltem magam, és megráztam a hajam, ami elő­rehullott, az arcom köré. Hosszú volt, sűrű, és teljesen eltakarta a nyakam. Pontosan ebből a célból növesztettem meg.

A pasas még egy pillanatig az immár nem látható harapásnyomon nyugtatta a tekintetét, majd a szemembe nézett. Dacosan viszonoztam a pillantását, és egy gyors mozdulattal kirántottam a karom a szorításából. Elengedett, noha – mint azzal tisztában voltam – akár egész éjszaka fogva tarthatott volna, ha úgy kívánja. Megpróbáltam legyőzni a hányingert, amit a szédülésem oko­zott, és ismét hátraléptem Lissa elé, erőt gyűjtve egy új támadáshoz. De egy­szer csak megéreztem a kezét az enyémen.

- Rose - mondta halkan-, ne!

A szavai először semmilyen hatást nem gyakoroltak rám, de szép lassan csil­lapító gondolatok kezdték ellepni az elmém, amelyek a kötelékünkön keresztül szivárogtak át. Nem nevezném bűbájnak - azt nem fordítaná ellenem de éppen olyan hatásos volt, mint a tudat, hogy reménytelen túl­erővel állunk szemben, úgy számbelileg, mint képzettség szempontjából. Még én is felfogtam, hogy hiábavaló lenne ellenállnunk. A testemből kiszállt a feszültség, és a vereség súlyától megrogyott a vállam.

Megérezve, hogy feladtam, a férfi előrelépett, és Lissa felé fordította a figyelmét. Az arckifejezése békés volt. Meghajolt a barátnőm előtt úgy, hogy sikerült közben megőriznie a kecsességét, ami a magasságát tekintve elég meglepő volt.

- Dmitrij Belikovnak hívnak - mutatkozott be alig érezhető orosz akcentussal.

- Azért jöttem, hogy visszavigyem a Szent Vlagyimir Akadémiára, hercegnő.

Kettő

A gyűlöletem nem múlt iránta, ennek ellenére kénytelen voltam elismerni, hogy Dmitrij Beliakárki nem hülye. Miután elfuvaroztak minket a repülő­térre, és felraktak az akadémia magángépére, egyeden pillantást vetett ránk, miközben ott sutyorogtunk, majd megparancsolta, hogy különítsenek el ben­nünket egymástól.

- Ne engedjétek, hogy beszélgessenek - figyelmeztette az őrzőt, aki a gép hátul­jába kísért. - Öt percre sincs szükségük ahhoz, hogy megtervezzék a szökésüket

Vetettem rá egy lenéző pillantást, majd végigmasíroztam a folyosón. Füg­getlenül attól, hogy valóban szökést terveztünk.

Hőseink - vagy inkább hősnőink - szénája nem állt túl jól. A levegőbe emelkedve még inkább lecsökkent a menekülésünk esélye. Ha feltételezzük is, hogy valami csoda folytán sikerül hatástalanítanom mind a tíz őrzőt, még mindig ott van a probléma, hogy izé, hogyan jutunk ki a gépből. Biztos voltam benne, hogy valahol lennie kell pár ejtőernyőnek, de ha sikerül is rájönnöm, hogyan kell kinyitni - ami nem valószínű -, valahogy még a túlélést is kény­telenek leszünk megoldani. A Sziklás-hegység kellős közepén.

Nem, erről a gépről nem jutunk le, amíg oda nem érünk Montana isten háta mögötti erdőségeibe. Majd akkor kell kigondolnom valamit, valami olyasmit, amivel sikerül kitörnünk az akadémia mágikus védfalain át, tízszer ennyi őrzőn keresztül. Aha. Nem gond.

Bár Lissa jóval előttem ült az orosz pasival, rettegésének dala hátraszállt hozzám, és dübörögve kalapált a fejemben. Az iránta érzett aggodalmam fer­geteges dühhé nőtte ki magát. Nem vihetik vissza oda, arra a helyre. Kíváncsi voltam, hogy Dmitrij akár egy pillanatig is habozna-e, ha érezné, amit én érzek, és tudná, amit én tudok. Valószínűleg nem. Egyszerűen nem érdekelné.

Lissa érzelmei annyira kezdtek feltolulni, hogy egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ő székében ülnék - sőt, az ő bőrében. Néha előfordult az ilyesmi, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerűen berántott a fejébe. Dmitrij magas alakja tornyosult mellettem, a kezemben pedig - az ő kezében - egy üveg vizet szorongattam. A férfi előrehajolt, hogy felvegyen valamit, és kivil­lant a nyaka, amire hat apró minta volt tetoválva: a molnyija szimbólumok. Úgy néztek ki, mint két cikcakkos villám, amelyek X alakban keresztezik egy­mást. Minden megölt striga után egy. Felettük egy hullámos vonal látszott, olyasmi, mint egy kígyó, ami az őrzők jele. Az ígéret szimbóluma.

Pislogva vettem fel a küzdelmet Lissával, és egy fintor kíséretében sikerült visszaugranom a saját fejembe. Ezt mindig is utáltam. Az egy dolog, hogy átveszem Lissa érzelmeit, de egyikünk se bírta elviselni azt, amikor belecsusszantam. Ő az intim szférája megsértésének tekintette a dolgot, úgyhogy álta­lában el sem mondtam neki, amikor megtörtént. De egyikünk sem tudta sza­bályozni. Ez a kötelékünk egyik mellékhatása volt, annak a köteléknek, amelyet egyikünk sem értett pontosan. Kering pár legenda a testőrök és a moráik között szövődő természetfeletti kapocsról, de egyik sem említ semmi ilyesmit. Pedig olyan alaposan utánanéztünk a dolognak, ahogy csak tudtunk.

Az út vége felé Dmitrij hátrasétált hozzám, és helyet cserélt a mellettem ülő őrzővel. Én jelzésértékű mozdulattal elfordultam tőle, és elgondolkozva kibá­multam az ablakon.

Több másodpercig egyikünk sem szólalt meg. Végül megkérdezte:

- Tényleg meg akartál támadni mindannyiunkat? Nem válaszoltam.

- Az... Az, hogy így a védelmére keltél, az nagyon bátor dolog volt - Egy pillanatra elhallgatott - Ostoba, de bátor. Miért próbálkoztál egyáltalán?

Rápillantottam, miközben kisimítottam az arcomból a hajam, hogy a sze­mébe tudjak nézni.

- Mert a testőre vagyok. - Ezzel visszafordultam az ablak felé.

Egy újabb néma másodperc után Dmitrij felállt, és visszatért a gép elejébe.

Amikor leszálltunk, Lissának és nekem nem volt más választásunk, úgyhogy hagytuk, hogy a különítmény elvigyen bennünket az akadémiára. Az autónk megállt a kapunál, és a sofőr váltott pár szót a kapuőrökkel, akik azt ellen­őrizték, nem gyilkos szándékú strigák vagyunk-e. Egy perc múlva már be is engedtek minket a bejáraton, ahonnan egyenesen az akadémiára hajtottunk. Napnyugta felé járt - a vámpírok napjának kezdete felé -, és az egyetemi lakónegyed sötét árnyékokba burkolózott

Valószínűleg ugyanolyan, mint volt, burjánzó és gótikus. A morák nagyon hagyománytisztelők; semmiféle változást nem tűrnek. Ez az iskola nem olyan mint az európaiak, de ugyanabban a stílusban épült Az épületei kidolgo­zott, már-már templomszerű szerkezettel dicsekedhetnek, magas tornyokkal és domborművekkel. Kovácsoltvas kapui kisebb kerteket és bejáratokat rej­tenek. Most, miután egy felsőoktatási kollégiumban éltem, láttam, mennyivel jobban hasonlít ez a hely egy egyetemre, mint egy adagos középiskolára.

A felsősök kampuszán haladtunk át - a kampusz két részre volt osztva. Mindegyik egy tágas, nyitott négyszög köré épült, amelyet kövesút és hatalmas, százéves fák díszítettek. A felsőbb iskola tere felé tartottunk, aminek az egyik oldalán a tanépületek voltak, szemben a dampyrok hálótermeivel és a tornateremmel. A morák lakónegyede egy másik sor végén helyezkedett el, szemben az adminisztrációs épületekkel, amelyek az alsóbb iskolát is kiszol­gálták. A fiatalabb tanulók az alsósok kampuszán éltek, nyugatabbra innen.

Minden egyetemi negyedet vadon, vadon és további vadonok vettek körül. Végtére is Montanában voltunk, kilométerekre bármilyen nagyobb telepü­léstől. Hideg levegő töltötte meg a tüdőmet, a fenyő és a bomló avar illatával. Burjánzó erdőségek vették körbe az akadémiát, és nappal a távolban maga­sodó hegyeket is látni lehetett

Miközben besétáltunk a felsőbb iskolák központjába, kitéptem magam az őröm kezéből, és odaszaladtam Dmitrijhez.

- Hahó, elvtárs!

Csak ment tovább, rám se nézve.

- Most szeretnél beszélgetni?

- Kirovához visztek minket?

- Kirova igazgatónőhöz - javított ki. Lissa a másik oldaláról olyan pillantást vetett rám, amiből azt lehetett kiolvasni: Nehogy elkezdd!

- Akkor igazgatónőhöz. Tök mindegy. Akkor is csak egy öntelt vén pi... A szavaim elfúltak, amikor az őrök egy sor ajtón át egyenesen az ebédlőbe vezettek minket Felsóhajtottam. Tényleg ilyen kegyetlenek lennének ezek az emberek? Kirova irodájához legalább egy tucat útvonalon el lehet jutni, erre pont az ebédlő kellős közepén keresztül visznek minket Ráadásul éppen reggeliidő volt.

A testőrtanoncok - a hozzám hasonló dampyrok - és a moráik együtt üldögéltek, ettek, szocializálódtak, és az arcuk az akadémia éppen aktuális pletykaitól ragyogott Amikor beléptünk, a beszélgetés hangos zsivaja egy csapásra elnémult, mintha valaki lekattintott volna egy kapcsolót Szempárok százai fordultak felénk.

Lusta vigyorral viszonoztam a volt évfolyamtársaim tekintetét, miközben megpróbáltam ráérezni, vajon változott-e valami. Á, nem úgy tűnt. Camille Conta még mindig ugyanolyan mesterkélt, aggályosan hibátlan megjelenésű libának tűnt, mint ahogy emlékeimben élt, az akadémia uralkodó mora klikk­jeinek önjelölt királynőjének. Oldalról pedig Lissa esetlen majdnem-unoka-testvére, Natalja pislogott ránk nagy szemekkel, ugyanolyan ártatlanul és naivan, mint régen.

Ami pedig a terem másik felét illeti... hát, az érdekes volt. Aaron. Szegény, szegény Aaron, akinek kétségkívül összetörte a szívét Lissa távozása. Még mindig ugyanolyan helyes volt, mint azelőtt - vagy talán még helyesebb - a maga aranyszíneivel, amelyek olyan jól illettek Lissához. A tekintete barátnőm minden lépését követte. Aha! Egyértelmű, hogy még nem tudta túl­tenni magát rajta. Ez valójában elég szomorú, mert Lissa soha nem volt úgy istenigazából belé habarodva. Szerintem csak azért volt hajlandó járni vele, mert úgy érezte, ezt várják el tőle.

De a legérdekesebbnek azt találtam, hogy Aaron a jelek szerint megtalálta a módját, hogy üsse el az időt nélküle. Egy mora lány ült mellette a kezét szo­rongatva, aki nagyjából tizenegy évesnek nézett ki, de minden bizonnyal több lehetett, hacsak Aaron nem érzett rá a pedofília ízére, amióta nem láttuk. A pufók kis arcocskájával és az aranyfürtjeivel úgy nézett ki a kiscsaj, mint egy porcelánbaba. Egy nagyon zabos, gonosz porcelánbaba. Szorosan mar­kolta Aaron kezét, és olyan égető gyűlölettel teli pillantást vetett Lissára, hogy megállt bennem az ütő. Ez meg mi a fene? Még csak nem is ismerjük. Valószínűleg csak egy féltékeny barátnő, tippeltem. Én is berágnék, ha a pasim így bámulna valakit .

A vesszőfutásunk végül szerencsére véget ért, bár az újabb helyszín - Kirova igazgatónő irodája - nem jelentett igazán pozitív változást A vén szatyor pon­tosan úgy nézett ki, mint az emlékeimben a hegyes orrával és az ősz hajával. Magas volt és karcsú, mint a legtöbb mora, de leginkább mindig is egy kese­lyűre emlékeztetett Sokat láttam, mert rengeteg időt töltöttem az irodájában.

Miután leültettek bennünket Lissával, a kísérőink nagy része távozott, és már kevésbé éreztem magam fogolynak. Csak Alberta, az iskola őreinek kapi­tánya és Dmitrij maradt A fal mellé álltak, ahol rendíthetetlenül és félelem­keltően néztek maguk elé, éppen úgy, ahogy a munkaköri leírásuk megkívánta.

Kirova ránk vetette haragos tekintetét, azután kinyitotta a száját, minden bizonnyal abból a célból, hogy maratoni hegyi beszédben részesítsen minket Egy mély, gyengéd hang fojtotta belé a szót.

– Vaszilisza...

Ijedten vettem észre, hogy van még valaki a szobában. Eddig nem tűnt fel.

Ez súlyos mulasztás egy őrző részéről, még ha csak tanuló is az illető. Viktor Daskov állt fel nagy erőfeszítéssel egy sarokba tolt fotelből. Viktor Daskov herceg. Lissa felugrott, és odarohant hozzá, hogy a férfi törékeny teste köré fonja karjait

– Bácsikám - susogta. Hallatszott a hangján, hogy mindjárt elsírja magát, miközben még szorosabbra vonta az ölelését

A nagybátyja egy kis mosollyal gyengéden megveregette a hátát

– El nem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy épen és egészségesen látlak viszont, Vaszilisza. - Rám nézett - És téged is, Rose.

Biccentettem, miközben megpróbáltam elrejteni a meghökkenésemet Viktor már akkor gyengélkedett, amikor megszöktünk, de ez... ez borzasztó volt Ö volt Natalja apja, és olyan negyvenéves lehetett, de kétszer annyinak nézett ki. Sápadt volt Összeaszott Remegett a keze. A szívem szakadt meg, miközben néztem. Annyi szörnyű ember él a világon, egyszerűen nem igazság, hogy pont ez a férfi betegedjen meg valamiben, ami fiatalon megöli, és egyben megakadályozza, hogy trónra léphessen.

Bár a szó szoros értelmében nem volt a nagybátyja - a morák nagyon nagy­vonalúan használják a rokoni megnevezéseket, különösen a királyi családok tagjai -, Viktor Lissa családjának közeli barátja volt, és amikor a barátnőm szülei meghaltak, mindent megtett, hogy segítsen rajta. Nagyon szerettem; ő volt az első ember, akinek örültem, hogy viszontlátom.

Kirova hagyott még nekik pár pillanatot, majd mereven visszavezette Lissát a székéhez.

Eljött a szentbeszéd ideje.

Nagyon ütős volt - Kiróva egyik legsikerültebb darabja, ami azért nem kis dolog. Az igazgatónő mesteri tökélyre fejlesztette a műfajt. Esküszöm, ez lehet az egyeden oka, hogy a pedagógusi pályát választotta, mert annak még soha nem láttam jelét, hogy szeretné is a gyerekeket A szájtépés a szokásos témákat érintette: a felelősségtudatot, a felelőtlen tetteket, az önzést... Jaj! Az első pil­lanatban azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, és inkább azt latolgatom, hogyan lehetne az ablakon keresztül megszökni.

De amikor a tiráda áttért becses személyemre, na, akkor megint elkezdtem figyelni.

- Maga, Hathaway kisasszony, megszegte a fajtánk legszentebb ígéretét; a testőr esküjét, hogy megvédi a moraját Ezzel a bizalmi szereppel élt vissza, amikor önző módon elrángatta innen a hercegnőt A strigák leghőbb vágya, hogy végezzenek a Dragomirokkal; maga szinte tálcán kínálta nekik a lehetőséget.

- Nem Rose rabolt el - szólalt meg Lissa, mielőtt még ki tudtam volna nyitni a számat. Az arca és a hangja nyugodt volt, felkavart érzelmei ellenére. - Én akartam elmenni. Ne őt hibáztassák!

Kiróva úrhölgy mindkettőnkre csak cöcögött idegesen, és róni kezdte a szobát fel-alá, keskeny háta mögött összekulcsolt kezekkel.

– Dragomir kisasszony, felőlem akár maga is lehetett az, aki megkompo­nálta az egész szökési tervet, de akkor is neki lett volna a feladata megakadá­lyozni, hogy keresztülvigye. Ha lenne akár egy csepp felelősségtudata, szólt volna valakinek. Ha lenne felelősségtudata, vigyázott volna magára.

Felcsattantam.

- Megtettem a kötelességem! - kiáltottam a székemből felugorva. Dmitrij és Alberta mindketten összerezzentek, de békén hagytak, mivel nem pró­báltam megütni senkit. Egyelőre. - Vigyáztam rá! Akkor is vigyáztam rá, amikor maguk közül - intettem körbe a szobában - senki nem tudott! Azért vittem el innen, hogy megvédjem. Azt tettem, amit tennem kellett Mert maguk nem tették meg.

Megint megéreztem, hogy Lissa nyugtató gondolatokat küld felém a köte­lékünkön keresztül, hogy megpróbál meggyőzni, ne hagyjam, hogy a düh elvegye az eszem. De már késő volt

Kiróva kifejezéstelen arccal meredt rám.

- Hathaway kisasszony, bocsássa meg nekem, ha nem látom át, mitől véd­heti meg a moráját azáltal, hogy eltávolítja őt egy őröktől nyüzsgő, mágiával erősen védett létesítményből. Hacsak nincs valami, amit eddig nem árult el nekem.

Az ajkamba haraptam.

- Értem. Akkor jó. Nézetem szerint távozásuk egyeden oka, persze csak a hírnév utáni vágyat leszámítva, az volt, hogy elkerülje a következményeit annak a borzalmas, destruktív gaztettnek, amit közvetlenül az eltűnésük előtt követett el.

- Nem, nem azért...

- És ez nagyban megkönnyíti a döntésemet Móraként a hercegnőnek itt kell folytatnia a tanulmányait a biztonsága végett, de magával szemben nem áll fenn hasonló nemű kötelezettség. Amint megoldható, távoznia kell innen.

Minden dac elszállt belőlem.

- Hogy... micsoda?

Lissa felállt, és mellém lépett

- Ezt nem tehetik! Ő az én testőröm.

- Ez nem egészen helytálló, különösen, mivel Hathaway kisasszony még nem is őrző. Csak egy testőrtanonc.

- De a szüleim...

- Tisztában vagyok azzal, hogyan rendelkeztek a szülei, nyugodjanak békében, de azóta megváltozott a helyzet Hathaway kisasszonyra nincs szük­ségünk. Nem érdemli meg, hogy őrző lehessen, és távoznia kell.

Hitetlenkedve meredtem Kirovára.

- Hová akarnak küldeni? Az anyámhoz Nepálba.? Értesült egyáltalán arról, hogy eltűntem? Vagy az apámhoz?

Kiróva szeme összeszűkült az utolsó szavam marásától. Amikor újból meg­szólaltam, olyan hűvös volt a hangom, hogy rá sem ismertem.

- Vagy esetleg vérszajhának próbálnak majd elpasszolni. Ha ezt forgatják a fejükben, akkor estére bottal üthetik a nyomunkat

- Miss Hathaway - sziszegte Kiróva-, fogja vissza magát!

- Kialakult közöttük egy kötelék - törte meg Dmitrij mély, jellegzetes hangja a tűrhetetlen feszültséget, amire mindannyian felé fordultunk. Szerintem Kiróva már el is felejtette, hogy ott van, de én nem. A jelenléte túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy ki tudjam iktatni a tudatomból. Még mindig a fal mel­lett állt, és abban a nevetséges, hosszú kabátjában úgy nézett ki, mint egy szol­gálatban lévő vadnyugati hős. Engem nézett, nem Lissát, sötét tekintete egye­nesen belém fúródott - Rose tisztában van vele, mit érez Vaszilisza. Igaz.?

Legalább az az elégtételem megvolt, hogy Kiróva egy pillanatra kizökkent a határozott mindentudó szerepéből, miközben közöttünk és Dmitrij között cikázott a tekintete.

- Nem... az lehetetlen. Ilyesmi már évszázadok óta nem történt

- Pedig nyilvánvaló - válaszolta a férfi. - Azonnal gyanítottam, amint figyelni kezdtem őket .

Sem Lissa, sem én nem mondtunk erre semmit, és én a tekintetemet is elfordítottam.

- Ez ajándék - dünnyögte Viktor a sarokból. - Ritka és csodálatos jelenség.

- A legjobb őrzőknek mindig is megvolt erre a képességük — tette hozzá Dmitrij. - A szájhagyomány szerint

Kiróva felháborodása visszatért

- Évszázados legendák szerint! - kiáltotta. - Ugye nem azt akarja javasolni, hogy tartsuk itt az akadémián, mindazok után, amit tett?

A férfi vállat vont.

- Lehet, hogy vad és neveletlen, de ha van benne tehetség...

- Vad és neveletlen? - vágtam közbe. - Ki vagy te egyáltalán? Valami bevándorló szakmunkás?

- Belikov mostantól a hercegnő testőre - válaszolta Kiróva. - A hivatalos testőre.

- Olcsó külföldi munkaerőre akarják bízni Lissát?

Ez nagyon csúnya volt tőlem — különösen, mivel a legtöbb mora és az őreik orosz vagy román származásúak -, de a megjegyzés szellemesebbnek tűnt a fejemben, mint ahogy kijött. Pedig nekem szavam sem lehet. Bár az Egyesült Államokban nevelkedtem, a szüleim nem itt születtek. Dampyr anyám skót - vörös hajú, borzalmas akcentussal -, és úgy tudom, mora apám pedig török. Ezeknek a géneknek a kombinációjától lett olyan színű bőröm, mint a man­dula belseje, és lettek egzotikus jellegű, „sivatagi hercegnő"- arcvonásaim (leg­alábbis így szeretem megfogalmazni magamban): nagy, sötétbarna szempár, felette pedig olyan mélybarna haj, ami már-már feketének tűnik. Nem bántam volna, ha vörös a hajam, de kénytelen vagyok azzal megelégedni, amim van.

Kiróva fáradt mozdulattal a levegőbe emelte a karját, és Dmitrij felé fordult

- Látja? Teljességgel hiányzik belőle az önmérséklet! Ezt a világ minden lelki köteléke és a nagyon kivételes tehetség sem tudja pótolni. A fegyelme­zetlen őr rosszabb a semmilyennél is.

- Hát akkor tanítson neki fegyelmet! Most kezdődik az iskolaév. Vegye vissza, és folytassa a képzését!

- Lehetetlen. Reménytelenül lemaradna a kortársai mögött

- Nem is - ellenkeztem. Senki nem figyelt rám.

- Akkor adjon neki különórákat! - javasolta Dmitrij.

Egy darabig ebben a szellemben folytatták, miközben mi úgy figyeltük a párbeszédüket, mint egy asztalitenisz-mérkőzést Még mindig fájt a seb, amit az önbecsülésemen ejtett Dmitrij azzal a könnyedséggel, amivel elkapott bennünket, de kezdett felmerülni bennem, hogy esetleg segíthet abban, hogy itt maradhassak Lissával. Inkább vele lennék a pokolnak eme bugyrában, mint bárhol máshol nélküle. A kötelékünkön keresztül megéreztem reménykedé­sének apró kis patakját

– És ki áldozna rá ennyi időt? - vágta oda Kirova. - Maga? Dmitrijben hirtelen benne szakadt a szó.

– Hát, én nem erre akartam…

Kiróva győzedelmesen karba fonta a kezét

- Értem. Én is így gondoltam.

Dmitrij nyilvánvalóan tanácstalanul összevonta a szemöldökét A tekintete Lissa felé és felém rebbent; kíváncsi voltam, vajon mit lát Két szánalmas kis­lányt, akik tágra nyílt, esedező szemekkel nézik? Vagy két szökevényt, akik kitörtek egy szigorúan őrzött iskolából, és nyakára hágtak Lissa fél örökségének?

- Igen - jelentette ki végül Dmitrij. - Hajlandó vagyok a szárnyaim alá venni Rose-t Adok majd neki különórákat a rendes foglalkozásokon túlmenően.

- És akkor mi lesz? - csattant fel Kiróva dühösen. - Megússza büntetés nélkül?

- Találjon valami más módot arra, hogy megbüntesse! - javasolta a férfi. - Az őrök száma túlságosan lecsökkent ahhoz, hogy még egyet veszni hagyjunk. Különösen egy lányt

A ki nem mondott szavaiba beleborzongtam, mert eszembe jutott korábbi megjegyzésem a „vérszajhákról". Kevés dampyr lány választja manapság az őrséget mint hivatást

Hirtelen Viktor is megszólalt a sarokban.

- Hajlamos vagyok egyetérteni Belikov testőrrel. Kár volna elküldeni Rose-t és elpazarolni a tehetségét

Kiróva igazgatónő kibámult az ablakon. Odakint teljesen sötét volt Az aka­démia éjszakai órarendjével a „reggel" és a „délután" fogalma relatívvá vált Egyrészt, másrészt pedig az ablakokat elsötétítették, hogy ne jöhessen be túl sok napfény.

Amikor visszafordult, tekintete találkozott Lissáéval.

- Kérem, Kiróva úrhölgy! Hadd maradjon Rose!

Ó, Lissa, gondoltam. Csak óvatosan! Bűbájt használni egy másik morával szemben mindig kockázatos, különösen tanúk előtt Ugyanakkor Lissa csak egy icipicit vetette be, és minden segítségre szükségünk volt Szerencsére lát­hatóan senkinek nem tűnt fel, mi történik.

Igazából fogalmam sincs, hogy a bűbáj billentette-e át a mérleget a mi javunkra, de Kiróva végül felsóhajtott

- Amennyiben Hathaway kisasszony marad, feltételeim vannak. - Felém fordult. - A tanulmányait a Szent Vlagyimiron szigorúan próbaidős jelleggel folytathatja csak. Ha csak egyszer megszegi a szabályokat, mehet, amerre lát! Minden órán és a korosztályának megfelelő gyakorlaton kötelező részt vennie! Továbbá szabadidejében Belikov testőrrel gyakorol, órák előtt ár után. Ezt leszámítva tilos bármiféle iskolai közösségi életben részt vennie, kivéve az étkezéseket, és tartózkodását a szobájára kell korlátoznia! Amint megszegi ezen feltételek bármelyikét... elküldjük.

Hangosan felnevettem.

- Ki vagyok tiltva a közösségből? így próbál minket távol tartani egymástól? - biccentettem Lissa felé. - Attól fél, hogy megint megszökünk?

- Csak elővigyázatos vagyok. Mint arra szerintem pontosan emlékszik, végül nem igazán kapott semmilyen büntetést az iskola tulajdonának meg­rongálásáért. Nagyon sok mindent jóvá kell tennie! - Vékony ajkait keskeny vonalba szorította össze. - Az ajánlatom több mint nagylelkű. Javasolnám, hogy a modorával ne sodorja veszélybe!

Már majdnem megszólaltam, hogy kifejtsem, mennyire nem nagylelkű, de akkor elkaptam Dmitrij pillantását. Nem volt könnyű olvasnom benne. Lehet, hogy azt mondta, ő hisz bennem. Az is lehet, hogy azt mondta, hülye vagyok, ha vitatkozni kezdek Kirovával. Nem tudom.

Immár másodszor kaptam el róla és sütöttem le a tekintetemet, mióta az irodában voltunk, tudatában Lissa jelenlétének, aki mellettem ült, és érezve a kötelékünkben égő biztatását. Végül, nagy sokára kifújtam a levegőt, és fel­pillantottam az igazgatónőre.

- Rendben. Elfogadom.

Három

Közvetlenül a megbeszélés után rögtön órára küldeni minket szélsőségesen kegyetlen dolognak tűnhet, de Kiróva pontosan ezt tette. Lissát elvezették, én pedig néztem, ahogy elmegy, és örültem, hogy a kötelékünk révén továbbra is tisztában lehetek majd az érzelmi hőmérsékletével.

Ami engem illet, először az egyik pályaválasztási tanácsadóhoz küldtek. Egy ősöreg mora férfi volt az illető, emlékeztem is még rá a távozásunk előttről. Őszintén el voltam képedve attól, hogy még mindig az akadémián dolgozik. Olyan cseszettül öreg volt, hogy már rég nyugdíjban kellett volna lennie. Vagy a föld alatt.

A találkozónk nagyjából öt percig tartott. Semmilyen megjegyzést nem fűzött a visszatérésemhez, csak megkérdezte, miket tanultam Chicagóban és Portlandben. Majd a kapott információt összevetette a régi aktámmal, és gyorsan összedobott nekem egy új órarendet. En morcosan átvettem tőle, majd elindultam az első óra felé.

1. óra Haladó szintű közelharc testőröknek

2. óra A testőrködés elmélete és személyi védelem

3. óra Súlyemelés és testedzés

4. óra Végzős nyelvtan (testőrtanoncoknak)

- Ebéd -

5. óra Állati viselkedéstan és fiziológia

6. óra Bevezetés az analízisbe

7. óra Mora kultúra 4.

8. óra Szláv képzőművészet

Jaj! Már elfelejtettem, milyen zsúfolt az akadémia órarendje. A testőrta-noncok és a morák a nap első felében másfajta órákra vannak beosztva, ami azt jelenti, hogy csak ebéd után látom Lissát - már amennyiben lesz közös óránk. A délutáni tanrend átlagos végzős programnak tűnt, úgyhogy úgy éreztem, jó esélyem van erre. A szláv képzőművészet olyan választási lehe­tőségnek tűnt számomra, amire önszántából senki nem iratkozik fel, követke­zésképpen valószínűleg Lissát is benyomják rá.

Dmitrij és Alberta úgy kísértek oda az őrök tornaterméhez az első órámra, hogy eközben egyikük sem vett tudomást a létezésemről. Mögöttük sétálva fel-tűnt, hogy Alberta rövidre, manósra vágva hordja a haját, ami így nem takarja el nyakán az ígéret szimbólumát és a molnyija tetoválásokat Sok testőrnő csi­nálja ezt Nálam ez egyelőre se nem oszt, se nem szoroz, mivel az én nyakamon még nincsenek tetoválások, de a jövőben sem szeretném levágni a hajam.

Se a nő, se Dmitrij nem szóltak egy szót sem, és majdnem úgy sétáltak, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne a sok közül. Amikor megérkeztünk, a kortársaim reakciója nyilvánvalóvá tette, hogy nem az. A bemelegítés közepén tartottak, amikor beléptünk a tornaterembe, és éppen úgy, mint az ebédlőben, minden tekintet rám szegeződött Nem tudtam eldönteni, hogy úgy érzem magam, mint egy rocksztár, vagy úgy, mint egy cirkuszi csodabogár.

Hát jó. Ha még sokáig itt kell maradnom, akkor nincs értelme, hogy eközben végig megrettent kislányként viselkedjek. Egykor az egész iskola tisztelt minket Lissával, és ideje, hogy emlékeztessem erre az embereket Ismerős arcokat keresve végigpillantottam a meredten bámuló testőrtanon­cokon. A nagy részük fiú volt. Az egyiken megakadt a tekintetem, és alig bírtam visszatartani a vigyorgást

- Hé, Mason, hagyd abba a nyáladzást! Ha meztelenül próbálsz elképzelni, azt tedd a szabadidődben.

Pár horkantás és vihogás törte meg a csendet, és Mason Ashfordot is sike­rült kibillentenem a megdöbbenésből, mint azt a rám vetett lapos vigyora jelezte. Az összevissza meredező vörös hajával és a szeplőfoltjaival egészen helyes volt, bár szexinek nem mondanám. Ugyanakkor ő az egyik legjobb humorérzékű srác, akit ismerek. Jó barátok voltunk annak idején.

- Ezzel az idővel én rendelkezem, Hathaway. Én vezetem a mai órát

- Ó, valóban? - vágtam vissza. - Jé! Hát akkor azt hiszem, tényleg ez a leg­jobb idő arra, hogy elképzeljünk engem meztelenül.

Rólad képzelődni bármikor jó - szólalt meg valaki a közelben, és ez még inkább megtörte a jeget Eddie Castile. Ő is a barátom volt

Dmitrij megrázta a fejét, és elsétált, miközben valami olyasmit dünnyögött oroszul, ami egyáltalán nem tűnt hízelgőnek. De ami a helyzetemet illeti... hát, egy csapásra sikerült visszailleszkednem a testőrtanoncok közé. Ők sokkal lazábbak, nem olyan származás centrikus kis diplomaták, mint a mora tanulók. Az osztály körém csoportosult, és egykettőre azon kaptam magam, hogy velük nevetgélek, viszontlátva azokat, akiket már szinte el is felejtettem. Min­denki tudni akarta, merre jártunk; úgy tűnt, Lissával legendává váltunk. Azt természetesen nem árulhattam el, miért szöktünk meg, ehelyett boldogan ugrattam és húztam a témával mindenkit, ami éppen olyan jól megtette.

A viszontlátás öröme eltartott még pár percig, mielőtt odajött volna a fel­nőtt oktató, aki az edzést felügyelte, és le nem szidta Masont, amiért elhanya­golja a kötelességét Mason, még mindig vigyorogva, utasításokat kezdett vak­kantani a többieknek, és kiadta, milyen gyakorlatokkal kezdjünk. Bánatosan vettem tudomásul, hogy a legtöbbjét nem ismerem.

- Gyerünk, Hathaway! - fogta meg a karom. - Lehetsz az én párom. Kíváncsi vagyok, mit tanultál, mióta nem láttalak.

Egy órába telt, hogy kielégüljön a kíváncsisága.

- Nem sokat edzettél, mi?

- Úúú - nyögtem vissza, mivel abban a pillanatban képtelen voltam az arti­kulált beszédre.

Mason kinyújtotta a kezét, és felsegített a matracról, amire letepert Nagy­jából ötvenszer.

- Utállak - közöltem vele, miközben a combomon dörzsölgettem azt a részt, ami holnapra szépen be fog lilulni.

- Még jobban utálnál, ha hagytalak volna győzni.

- Hát, az is igaz - értettem vele egyet sántikálva, miközben a csoport többi tagja elpakolta a felszerelést

- Igazából nem is voltál olyan rossz.

- Mi van? Tálcán szolgáltad fel nekem a fenekemet

- Ezzel együtt Két év kihagyásod volt De lám, mégis tudsz még járni. Ez is valami - vigyorgott rám gunyorosan.

- Említettem már, hogy utállak?

Mason újabb mosolyt villantott rám, aminek a helyét gyorsan valami komolyabb váltotta fel.

- Ne érts félre... Úgy értem, te született harcos vagy, de kizártnak tartom hogy végig tudnád csinálni a versenyt tavasszal...

- Különórákat is kapok - magyaráztam. Nem mintha számítana Úgy terveztem, kijutunk valahogy Lissával még azelőtt, hogy a különórákban nagyon belemerülnék. - Fel tudok készülni.

- És ki fog neked különórát tartani?

- Az a magas pasas. Dmitrij.

Mason megtorpant, és rám meredt.

- Te Belikovval fogsz edzeni?

- Igen. És akkor mi van?

- Csak annyi, hogy az a pasas egy isten.

- Nem túlzás ez egy kicsit? - kérdeztem.

- Nem, tényleg az. Úgy értem, általában csendes és zárkózott, de amikor verekszik... azta! Ha úgy gondolod, hogy most ki vagy készülve, hát, mire ő is végez veled, halott leszel.

Remek. Mintha nem lenne már így is elég jó a napom.

Könyökkel oldalba vágtam Masont, és elindultam a második órámra, ami a testőrség alapvető tudnivalóit foglalta össze. Minden végzősnek kötelező tan­anyag volt Igazából ez volt a harmadik kurzusa annak a sorozatnak, ami másodévben indult Ez azt jelentette, hogy itt is komoly lemaradással kell szembenéznem, de reménykedtem, hogy mialatt a való világban védel­meztem Lissát, ragadt rám egy s más.

Az oktatónk az a Stan Alto volt, akit Stanként emlegettünk a háta mögött, de Alto testőrnek hívtunk hivatalosabb körülmények között Egy kicsit idősebb volt Dmitrijnél, de messze nem olyan magas, és mindig úgy nézett ki, mint aki zabos valamiért Ezen a napon a hozzáállása e téren csak intenzívebb lett, amikor besétált a terembe, és meglátta, hogy ott ülök. Megjátszott meglepe­téssel elkerekítette a szemét, és körbesétált, hogy végül mögöttem álljon meg.

- Hát ez meg micsoda? Nekem senki nem szólt, hogy ma egy vendégelőadót is üdvözölhetünk körünkben. Rose Hathaway. Micsoda megtiszteltetés! Milyen nagylelkű magától, hogy bokros teendői között időt szakít arra, hogy megossza velünk a tapasztalatait

Éreztem, hogy ég az arcom, és hihetetlen mértékű önuralmat tanúsítva sikerült csak megállnom, hogy ne küldjem el a picsába. De biztos vagyok benne, hogy az arcomra kiült az üzenet, mert Stan vigyora még szélesebbé vált. Intelt, hogy álljak fel.

Jöjjön csak, jöjjön! Ne ücsörögjön ott Jöjjön ki előre, és segítsen megtartom az előadást! A székembe süppedtem.

– Ugye nem gondolja komolyan...

A  gúnyos  mosoly eltűnt

– Pontosan azt gondolom, amit mondok, Hathaway. Álljon ki az osztály elé! Vaskos némaság ülte  meg a termet Stan a rettegettebb tanárok közé tar­tozik, és a csoport legnagyobb része túlságosan meg volt illetődve ahhoz, hogy nevetni kezdjen a csúfos helyzetemen. Megálltam, hogy ne könyörögjek kegyelemért, és kivonultam az osztály elé, majd szembefordultam minden­kivel. Bátor pillantást vetettem rájuk, és hátravetettem a hajam, amivel kiér­demeltem pár együtt érző mosolyt a barátaimtól. Akkor vettem észre, hogy nagyobb közönségem van, mint amekkorára számítottam. Pár őrző - köztük Dmitrij is - a terem hátsó végében lébecolt Az akadémián kívül a testőrök a személyre szóló védelemre koncentrálnak. Itt sokkal több embert kell szemmel tartaniuk, és a tanoncokat is oktatniuk kell. Úgyhogy idebent nem egy-egy embert követnek, hanem váltott műszakban őrzik az iskolát úgy egé­szében, illetve felügyelik az órákat

- Szóval, Hathaway - szólalt meg Stan vidáman, miközben visszalépdelt előre velem -, világosítson fel minket a védelmező módszereiről!

- A... módszereimről.?

- Természetesen. Mivel feltételezem, volt valami stratégiája, amit mi töb­biek nem érünk fel ésszel, amikor kijuttatott egy fiatalkorú morát az akadémia területéről, hogy a strigák folyamatos fenyegetésének tegye ki őt.

Megint úgy éreztem magam, mintha Kiróva szentbeszédét hallgatnám, csak ezúttal több tanú előtt .

- Nem találkoztunk egy strigával sem - válaszoltam mereven.

- Ez nyilvánvaló - kaccantott fel a tanár. - Ezt már akkor sejtettem, amikor élve láttam viszont magukat

Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy egy strigát is le tudnék győzni, de miután úgy ellátták a bajom az előző órán, kezdtem belátni, hogy még Mason támadását sem élném túl, nemhogy egy valódi strigáét.

Amikor látta, hogy nem válaszolok, Stan elkezdett fel-alá járkálni az osztály előtt .

- Szóval mit csinált? Hogy gondoskodott arról, hogy a védence életben maradjon? Nem járkált ki vele éjszaka?

- Csak néha. - Ez igaz is volt Különösen az első időkben, miután megszöktünk. Amikor több hónap is eltelt támadás nélkül, kicsit lazábbak lettünk,

- Csak néha - ismételte utánam Stan erőltetetten magas hangon, amitől  a válaszom végtelenül ostobának tűnt - Akkor feltételezem, hogy nappal aludt, éjszaka pedig őrt állt

- Ööö... nem.

- Nem? Pedig ez az egyik első tudnivaló, amit a személyi őrzésről szóló fejezet megemlít. Ja, várjunk, maga azt nem tudhatja, mert nem volt itt.

További vulgáris kifejezéseket nyeltem vissza.

- Figyeltem a környéket, amikor kimentünk - jelentettem ki, hogy védjem magam.

- Ó? Hát az már valami. Carnegie négyszöges megfigyelési metódusát alkalmazta, vagy a körkörös felmérést?

Nem válaszoltam.

- Ó! Akkor, gondolom, a Hathaway-féle „pillants körbe, amikor éppen eszedbe jut”- módszert használta.

- Nem! - kiáltottam fel dühösen. - Ez nem igaz. Vigyáztam rá. Még mindig életben van, nem igaz.?

Stan visszasétált hozzám, és az arcomba tolta a képét

- Mert szerencséjük volt.

- Nem ólálkodnak minden utcasarkon strigák odakint - vágtam vissza. - Nem úgy van, ahogy tanultuk. Sokkal biztonságosabb, mint ahogy beállítják.

- Biztonságosabb? Biztonságosabb? Háborúban állunk a strigákkal! - üvöltötte Stan. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a kávé illatát a leheletén. - Bár­melyikük odasétálhatna magához, és kitörhetné a csinos kis nyakát, még mi­előtt egyáltalán észrevenné őt, anélkül, hogy eközben akár egy izzadság-cseppet ejtene. Lehet, hogy maga gyorsabb és erősebb, mint egy mora vagy egy ember, de egyszerűen senki, senki egy strigához képest Ok végzetesek és nagyon erősek. És tudja, mitől lesznek még erősebbek?

Semmiképpen nem adom meg azt az elégtételt ennek a bunkónak, hogy sírni lásson. Levettem róla a tekintetem, és megpróbáltam valami másra kon­centrálni. A pillantásom Dmitrijen és a többi testőrön állapodott meg. Faarccal bámulták a megaláztatásomat

– A morák vérétől - suttogtam.

– Hogy mondta? - kérdezte Stan hangosan. - Nem hallottam jól. Visszarántottam a fejem, és az arcába néztem.

– A morák vérétől! A morák vérétől lesznek még erősebbek.

A tanár elégedetten bólintott, és hátrált pár lépést

– Igen. Úgy van. Erősebbek lesznek tőle, és nehezebb őket elpusztítani utána. Ölnek embert és dampyrt is, hogy igyanak belőlük, de jobban áhítják a morák vérét, mint bármi mást Azt keresik. A halhatatlanságért cserébe Álltak át  a sötét oldalra, és mindent megtesznek, hogy megőrizzék ezt a halhatatlanságot . A legelszántabb strigák akár nyilvános támadást is intéznek a morák ellen. Stiga csapatok támadnak ehhez hasonló iskolákra. Léteznek olyan strigák, akik ezer éve élnek, és morák generációiból táplálkoztak már.

Szinte lehetetlen megölni őket És ezért fogynak a morák. Nem elég erősek, még a testőreikkel együtt sem ahhoz, hogy megvédjék magukat Pár mora fel is adta küzdelmet, és szabad akaratából változott strigává. És ahogy tűnnek el a morák...

- .. .úgy fogynak a dampyrok is - fejeztem be.

- Nahát! - nyalta le az ajkáról Stan a kifröccsent nyálat - Úgy tűnik, hogy végül is valamit azért megtanult Most majd kiderül, ahhoz
tanult-e eleget, hogy elvégezze ezt a kurzust, és elkezdhesse a terepgyakorlatot a következő félévben.

Jaj! A borzalmas óra maradékát azzal töltöttem - szerencsére immár a helyemen -, hogy újra és újra lejátszottam a fejemben ezeket a szavakat A végzősök terepgyakorlata az őrtanoncok képzésének legjobb része. Egy fél­éven keresztül nincs egyetlen óránk sem. Ehelyett mindenki kap egy mora tanulót, akire vigyáznia kell mindig, mindenhol. Eközben a felnőtt őrök fel­ügyelnek minket, és próbára is tesznek megrendezett támadásokkal, illetve egyéb vészhelyzetekkel. Az, hogy a gyakornok miként teljesít a terepgyakor­laton, majdnem olyan fontos, mint az összes többi jegy együtt Azt is befolyá­solhatja, hogy melyik morát kapja, miután végzett

És én? Csak egy olyan mora van, akire én vágyom.

Két órával később végre kijárt nekem egy ebédszünet Miközben végigbo­torkáltam az ebédlő felé vezető úton, Dmitrij vette fel velem a lépést, aki nem tűnt különösebben istenszerűnek - hacsak azt nem vesszük, milyen istenien jól nézett ki.

- Gondolom, láttad, mi történt Stan óráján - jegyeztem meg neki a kérdést anélkül, hogy a megszólítással bajlódtam volna.

- Igen.

- És nem gondolod, hogy egy kicsit igazságtalan volt?

- De nem volt igaza? Szerinted fel voltál készülve arra, hogy megvédd Vasziliszát?

Lesütöttem a szemem.

- Sikerült életben tartanom - dünnyögtem.

- Hogy ment ma az edzés az osztálytársaiddal?

Ez gonosz beszólás volt Nem válaszoltam, mert tisztában voltam vele, hogy nincs rá szükség. Stané után volt még egy gyakorlati órám is, és kétségem nem volt afelől, hogy Dmitrij végignézte, ahogy ott is szétvernek.

– Ha őket sem tudod legyőzni...

– Igen, igen, tudom – csattantam fel.

Dmitrij visszavett hosszú lépteiből, hogy igazodni tudjon az én fájdalmas vánszorgásomhoz.

– Te erősnek és gyorsnak születtél. Csak edzésben kell tartanod magad. Sportoltál bármit is, míg odakint voltatok?

– Persze – vontam meg a vállam.– Időnként.

– Beléptél bármelyik csapatba?

– Az túl nagy fáradtság lett volna. Ha olyan sokat akartam volna edzeni, itt maradtam volna.

Dmitrij ingerült pillantást vetett rám.

– Nem leszel képes valóban megvédeni a hercegnőt, ha nem finomítod a technikádat. Mindig kevés maradsz hozzá.

– Képes leszek megvédeni – feleltem harciasan.

– Tudod, hogy nincs rá garancia, hogy pont mellé fognak beosztani akár a terepgyakorlaton, akár miután végeztél.– Dmitrij hangja mély és minden együttérzéstől mentes volt. Nem egy tutujgatós típusú mentort kaptam. – Senki nem akarja, hogy kárba vesszen a köteléketek, de nem fognak mellé egy alsóbbrendű testőrt kirendelni. Ha vele akarsz lenni, meg kell dolgoznod érte. Ott van neked a tananyag. Itt vagyok neked én. Vagy használsz minket, vagy nem. Te leszel a tökéletes testőr Vaszilisza mellé, amikor majd végeztek, amennyiben be tudod bizonyítani, hogy érdemes vagy rá. Remélem sikerül !

– Lissa, Lissának hívd! – javítottam ki. Lissa utálja a keresztnevét, sokkal jobban szereti az amerikanizált becenevét.

Dmitrij elsétált, én pedig hirtelen már nem is éreztem annyira rossz fejnek magam,

Mostanra már elég sok idő eltelt azóta hogy vége lett az órának. Szinte mindenki más berohant már az ebédlőbe enni, hogy minél több időt tölthessenek együtt beszélgetéssel. Már én is majdnem visszaértem oda, amikor egy hang szólított meg a bejáratboltíve alól.

– Rose?

Bekukucskáltam és Viktor Daskovot pillantottam meg a mosolygós kedves arcával, egy botra támaszkodva a fal mellett. A két testőre is a közelben tartózkodott, illendő távolságot tartva tőle.

– Das…ööö, felség. Jó napot.

Még időben kaptam észbe, mielőtt megfeledkeztem volna a morák uralkodói megszólításának használatáról. Az emberek között nem használtam ilyen címeket. A morák a tizenkét királyi családból választják ki az uralkodóikat. A családok rangidősét illeti meg a „herceg" vagy „hercegnő" megszólítás. Lissa azért kapta meg, mert az ő vérvonalából ő maradt egyedül.

- Milyen volt az első nap.? - kérdezte Viktor.

- Még nincs vége. - Próbáltam valami társalgási témát találni. - Hosszabb látogatásra jött?

- Délután távozom, csak még beköszönök Nataljának. Amikor meghal­lottam, hogy Vaszilisza visszajön, veled együtt, egyszerűen muszáj volt eljönnöm hozzátok.

Bólintottam, és nem tudtam, mit mondhatnék még. A herceg inkább Lissa barátja volt, mint az enyém.

- Csak annyit szeretnék még mondani... — kezdte a herceg habozva. — Tisztában vagyok azzal, milyen súlyos dolgot cselekedtél, de szerintem Kiróva igazgatónő elismerhette volna az eredményeidet. Valóban sikerült Vasziliszát megvédened mindentől. Ez lenyűgöző teljesítmény.

- Hát, nem arról volt szó, hogy strigákkal kellett volna szembeszállnom, vagy ilyesmi – mondtam.

- De szembe kellett szállnod pár dologgal, nem?

- Persze. Az iskola egyszer pszi-kopókat küldött utánunk.

- Ez igen figyelemre méltó.

- Nem igazán. Elég könnyű volt lerázni őket. Viktor felnevetett.

- Vadásztam már velük. Egyáltalán nem olyan könnyű megszabadulni tőlük, amilyen erősek és intelligensek.

Ez igaz volt. A pszi-kopók azok közé a mágikus fenevadak közé tartoznak, amelyek a világot járják, és amelyekről az emberek nem is tudnak, illetve ha látják őket, akkor sem hiszik el a létezésüket. Az említett fenevadak falkában járnak, továbbá képesek egy bizonyosfajta gondolatátvitelre, és emiatt különösen nagy veszélyt jelentenek az áldozataikra - meg amiatt is, hogy mutáns farkasokra hasonlítanak.

- És mivel kellett még szembeszállnotok?

Megvontam a vállam.

- Ezzel-azzal, imitt-amott.

- Igen figyelemre méltó teljesítmény - ismételte meg Daskov.

- Szerintem inkább csak szerencsés voltam. Mint kiderül, nagyon le vagyok maradva ezzel az egész testőrös cuccak - Kezdtem úgy beszélni, mint Stan.

- Te okos lány vagy. Be fogod hozni a lemaradást. És ott van a köteléketek is.

Lesütöttem a szemem. A képességem, hogy „érezni" tudom Lissát, olyan sokáig volt a mi titkunk, hogy most furcsán éreztem magam attól, hogy mások is tudnak róla.

- A történelem tele van olyan testőrök történeteivel, akik képesek voltak megérezni, ha a védencük veszélyben forgott - folytatta Viktor. - A hob­bimmá vált ezeknek a történeteknek a tanulmányozása, és az ősök pár szoká­sának is utánanéztem. Úgy hallottam, hogy óriási előnynek számít.

- Hát, lehet - vontam meg a vállam. Milyen unalmas egy hobbi, gondoltam, miközben elképzeltem, ahogy történelem előtti források felett görnyedezik egy pókhálókkal borított, dohos könyvtárban.

Viktor félrebillentette a fejét, és kíváncsiság öntötte el az arcát. Kiróva és a többiek ugyanígy néztek, amikor szóba került a kötelékünk, mintha valami­féle laboratóriumi patkányok lennénk.

- És milyen érzés, már ha megbocsátod a kérdést?

- Hát... nem is tudom. Egyszerűen csak mindig van valami benyomásom arról, hogy mi van vele. Általában csak az érzelmeiről. Nem tudunk üzengetni egymásnak, vagy ilyesmi. - Arról nem beszéltem, hogy a fejébe is be tudok mászni. Ezt a részét még én is alig tudtam felfogni.

- De a másik irányba nem működik? Ő nem képes érzékelni téged?

Megráztam a fejem.

Viktor arcáról csodálat sugárzott.

- És hogy keletkezett? - Nem tudom – válaszoltam, még mindig nem nézve a szemébe. –Egyszerűen csak elkezdődött két éve. A férfi összevonta a szemöldökét.

- A baleset körül?

Habozva bólintottam. Az biztos, hogy a baleset nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekről beszélgetni akartam. Lissa emlékei éppen elég szörnyűek voltak anélkül is, hogy a sajátjaim szerepeltek volna köztük. Roncsolt fém, forróság, hideg, majd ismét forróság. Lissa sikoltozik felettem, azt sikoltozza hogy ébredjek fel, és azt sikoltozza, hogy a szülei és a bátyja is ébred-jenek fel. De csak nekem sikerült. És az orvosok szerint már ez is csoda volt. Azt mondták, a lehetetlennel volt határos, hogy túléltem.

Viktor, aki nyilvánvalóan észrevette, hogy kényelmetlenül érzem magam, hagyta elszállni a pillanatot, és témát váltott.

- Még  mindig alig tudom elhinni. Már nagyon régen nem fordult elő Ilyesmi. Ha  gyakrabban megtörténne... képzeld csak el, milyen hatással lenne ez a morák biztonságára. Ha a többiek is így lennének vele. Utána fogok járni a dolognak, mert ki kell deríteni, nem lehetne-e másokba is átültetni. . – Aha. – Kezdett elfogyni a türelmem, bármennyire is kedveltem Viktort. Natalja végtelenül locsi-fecsi lány, és nem volt kétségem afelől, kitől örökölte ezt a tulajdonságát. Vészesen fogytak az ebédidőm percei, és bár a morák és a testőrtanoncok délután közös órákra jártak, akkor nem nagyon tudunk majd beszélgetni Lissával.

- Nem lehetne esetleg... – Viktor köhögni kezdett, a rohamba az egész teste beleremegett. A betegsége, a Sandovsky-szindróma felemésztette a tüdejét, és ezzel az egész testét a halál felé terelte. Ideges pillantást vetettem a testőreire, mire az egyikük odalépett.

– Felség – mondta udvariasan –, kérem, jöjjön be! Idekint túl hideg van. Viktor bólintott.

– Igaz, igaz. És Rose is minden bizonnyal éhes már. – Felém fordult. – Nagyon köszönöm, hogy beszélgettél velem. Nem tudom eléggé kihangsú­lyozni, mit jelent számomra, hogy Vaszilisza még életben van, és hogy ez rajtad is múlt. Megígértem az apjának, hogy gondját viselem, amennyiben vele történne valami, és amikor megszöktetek, úgy éreztem, kudarcot val­lottam.

Görcs támadt a gyomromban, amikor elképzeltem, mennyire nyomaszt­hatta a bűntudat és az aggodalom az eltűnésünk miatt. Egészen mostanáig nem igazán gondolkoztam azon, hogy érezhették magukat mások akkoriban.

Elköszöntünk egymástól, és végre bejutottam az iskolaépületbe. Eközben éreztem, hogy Lissa egyre feszültebbé válik. Figyelmen kívül hagyva a lábam sajgását, sietni kezdtem az ebédlő felé.

És majdnem egyenesen beleszaladtam Lissába.

De nem vett észre. A többiek sem, akik ott ácsorogtak mellette: Aaron és a kis porcelánbaba. Megálltam, és még elkaptam a beszélgetésük végét. A lány Lissa felé hajolt, aki inkább döbbentnek tűnt, mint bármi másnak.

– Hát, nekem úgy tűnik, mintha egy turkálóban vetted volna. Az ember azt hinné, hogy egy drágalátos Dragomirba szorul némi igényesség. - A Dnigomir szó gúnytól csöpögött.

Elkaptam a Babalányt a vállánál fogva, és félrelöktem. Olyan könnyű volt, hogy egy méterrel odébb került, és majdnem elesett.

— Lissa valóban elég igényes — közöltem vele -, ezért most vége a társalgásotoknak.

Négy

  

Hála az égnek, ezúttal nem minket figyelt az egész ebédlő, de páran meg­álltak a közelben, és bámulni kezdtek.

– Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte a Babalány tágra nyílt, dühtől szik­rázó kék szemekkel. így közelről már jobban meg tudtam nézni magamnak. Ugyanolyan karcsú volt, mint a legtöbb mora, de messze nem olyan magas, és részben ezért nézett ki annyira fiatalnak. Nagyon csinos kis lila ruhácskát viselt - ami eszembe idézte, hogy én valóban turkálóból öltözködöm -, de közelebbről megvizsgálva az a benyomásom támadt, hogy csak valami nagy márka olcsó másolata.

Keresztbe fontam a karom a mellkasomon.

- Eltévedtél, kislány? Az általános iskola a nyugati részen van.

A lány arca rózsaszínre váltott.

- Hozzám ne merj érni még egyszer! Ha megpróbálsz kicseszni velem, megemlegeted!

O, micsoda alacsony labda. Csak Lissa fejrázása akadályozta meg a szám­talan szellemes visszavágás valamelyikét részemről. Ehelyett inkább a nyers erőt választottam, már úgy allegorikusan.

- És ha te próbálsz kicseszni velünk, akkor félbetörlek. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Dawn Yarrow-tól, mi történt a karjával kilencedikben. Te valószínűleg éppen tente-tentéztél aznap délután.

A Dawnnal kapcsolatos sztori nem olyasmi, amire büszke lennék. Tényleg nem hittem volna, hogy eltörik a csontja, amikor egy fához vágtam. De az eset után elterjedt, hogy veszélyes vagyok, amellett, hogy már amúgy is híre volt a csípős nyelvemnek. A történet legendássá vált, és szerettem azt képzelni, hogy még mindig el-elmesélik nyári estéken a tábortűz körül. A lány arcából ítélve így is volt.

Az őrség egyik tagja ekkor ért mellénk, és gyanakvó pillantást vetett kis cso­portunkra. A Babalány hátrálni kezdett, és megfogta Aaron karját.

- Gyere! - mondta neki.

- Szia, Aaron - köszöntem vidáman, mert leesett, hogy ő is ott van. - Örülök, hogy újra látlak!

Aaron egy gyorsat biccentett, és félszegen elmosolyodott, miközben a lány elvonszolta. Jó öreg Aaron. Kedves és aranyos, de agresszívnek nem lehetne nevezni.

Lissához fordultam.

- Jól vagy? - kérdeztem, mire bólintott. - Van bármi fogalmad arról, hogy kit fenyegettem meg az imént testi erőszakkal?

- Nincs.

Ahogy elindultam a konyhai sor felé, Lissa megrázta a fejét.

- Az etetőkhöz kell mennem.

Furcsa érzésem támadt. Annyira hozzászoktam, hogy én vagyok Lissa kizá­rólagos vérforrása, hogy a morák szokásos rutinjához való visszatérésének gon­dolatától idegenkedni kezdtem. Sőt, már szinte zavart. Pedig nem kellett volna zavarnia. A morák életének szerves része a napi etetés, és én nem voltam képes ezt megadni neki, amikor csak ketten voltunk. Sok kellemetlenséget okozott, hogy én az etetős napokon gyengélkedtem, Lissa pedig a közbeeső napokon. Örülnöm kellett volna, hogy végre megint normális életet élhet.

Mosolyt erőltettem magamra.

- Ja, persze.    

Besétáltunk az etetőterembe, ami az ebédlő mellett nyílt. Hogy biztosít­sanak némi diszkréciót, kisebb bokszokra osztották a helyiséget. Egy sötét hajú mora nő üdvözölt bennünket a bejáratnál, majd lepillantott a csiptetős táblájára, és lapozgatni kezdett a listájában. Megtalálta, amit keresett, odafir­kantott valamit, utána intett Lissának, hogy kövesse. Vetett rám egy csodál­kozó pillantást, de ez nem akadályozott meg abban, hogy én is velük menjek.

Az egyik bokszhoz vezetett, amiben egy kövérkés, középkorú nő ült egy magazint lapozgatva. Amikor odaértünk, felnézett, és elmosolyodott. Ugyanazt az álomszerű, üveges tekintetet láttam a szemében, mint a többi etetőében. Valószínűleg már majdnem a teljes napi adagját leadta, abból ítélve, amilyen kábának tűnt.

Amikor felismerte Lissát, még szélesebbé vált a mosolya.

- Örülök, hogy újra látom, hercegnő.

A hoszteszünk otthagyott bennünket, és Lissa leült egy székre a nő mellé. Valamiféle zavart éreztem benne, kicsit más milyet, mint az enyém volt. Fz az egész neki is furcsa volt; hosszú idő telt el. De az etető semmiféle gátlást nem tanúsított. Vágyakozó pillantás suhant át az arcán – mint a drogosokén, amikor a következő adagjukra várnak.

Elöntött az undor. Régi ösztön volt, olyan, amit évek során döngöltek belém. Az etetők nélkülözhetetlen részei a morák életének. Olyan emberek, akik szabad akaratukból vállalkoztak arra, hogy folyamatos vérforrást bizto­sítsanak, a társadalom peremére szorult lények, akik életüket a morák titkos világának áldozták. Jó ellátást kaptak, és minden igényüket kielégítették. De a szívük mélyén egyszerű kábszeresek voltak, a morák nyálából és a harapá­sokból fakadó gyönyörnek a függői. A morák - és az őrzők ~ lenézik az ilyes­fajta kiszolgáltatottságot, annak ellenére, hogy a morák meghalnának nél­külük, vagy arra kényszerülnének, hogy ártatlanokat támadjanak meg. Az álszentség netovábbja.

Az etető félrebillentette a fejét, hogy Lissa hozzáférjen a nyakához. A bőre heges volt az évek hosszú során kapott napi harapásoktól. Az aránylag ritka etetések, amit Lissával csináltunk, nem hagytak nyomot a nyakamon; az én sebeim legfeljebb egy nap alatt elmúltak.

Lissa előrehajolt, és agyarai belemélyedtek a felkínált húsba. A nő lehunyta a szemét, és halkan felnyögött az élvezettől. Én nagyokat nyeltem, miközben Lissa ivott. Vért nem láttam, de el tudtam képzelni. Egyetlen érzelem öntötte el vad hullámával a szívem; a vágyakozás. És a féltékenység. Elfordítottam a tekintetem, a padlót kezdtem nézni. Gondolatban leszidtam magam.

Mi bajod van? Miért hiányolnád? Csak naponta egyszer csináltad. Te nem vagy függő, vele ellentétben. És nem is akarsz az lenni.

De nem tudtam mit tenni, nem voltam képes elfojtani az érzést, amit a vám­pírharapás gyönyörének emléke keltett bennem.

Lissa végzett, és visszatértünk az aulába, ahol a sor felé kezdtünk ballagni. Rövid volt, mert már csak egy negyedóra maradt az ebédszünetből. Amikor odaértünk, megpakoltam a tányéromat sült krumplival és valami kerek, harapásnyi cuccal, ami távolról csirkefalatkára emlékeztetett Lissa csak egy jog­hurtot vett el. A moráknak éppen úgy szükségük van az evésre, mint a dampyroknak és az embereknek, de vérivás után soha nincs étvágyuk. 

- Szóval, milyenek voltak az óráid?- kérdeztem.

 Lissa vállat vont Az arca színessé és elevenné vált a vértől.

- Semmi különös. Megbámultak. Rengetegen megbámultak. Rengeteget kér­deztek arról, merre jártunk. Sugdolóztak.

- Nálam ugyanez pepitában – válaszoltam. A felügyelő kipipált minket, és odasétáltunk egy asztalhoz. Oldalról Lissára sandítottam.     

–Ugye nincs semmi gond? Nem borultál ki?

– Nem... semmi baj. – A kötelékünk által szállított érzelmek megcáfolták a szavait Mivel Lissa tudta, hogy én is érzem, átnyújtotta az órarendjét, hogy témát váltsunk.

Átnéztem:

1. óra Orosz nyelv 2.

2. óra Amerikai gyarmatosítás kori irodalom

3. óra Az elementál mágia alapjai a   

4. óra Ókori költészet

- Ebéd -

5. óra Állati viselkedéstan és fiziológia

6. óra Haladó analízis

7. óra Mora kultúra 4.

8. óra Szláv képzőművészet

– Te stréber - jegyeztem meg. - Ha téged is a hülyék matekjára osztottak volna be, akkor ugyanolyan lenne a délutáni órarendünk. –Megtorpantam. - Miért kell az elementál alapjaira járnod? Az másodéves tantárgy.

Lissa rám meredt

– Mert a végzősök szakosított órákra járnak.

Ettől mindketten elhallgattunk. Minden mora gyakorolja az elementál varázslatokat Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti az élő vámpírokat a strigáktól, a halott vámpíroktól. A morák ajándékként tekintenek a varázs­latra. A lelkük része, és ez jelenti számukra a kapcsolatot a világgal.

Réges-régen nyíltan használták a varázserejüket, megakadályozták vele a természeti katasztrófákat, illetve segítettek az élelmiszer- és az ivóvíz előál­lításában. Most már erre nem volt olyan nagy szükség, de a varázslat a vérükben maradt Ott égett bennük, és arra ösztökélte őket, hogy kinyúljanak a nagyvilágba, és használják a hatalmukat Az ilyen akadémiák, mint ez, azért létesültek, hogy a morák megtanulják uralni a varázsképességeiket, és elké­pesztően bonyolult dolgokat tudjanak végrehajtani velük. A tanulóknak a varázslattal kapcsolatos szabályokat is el kell sajátítaniuk, azokat a szabá­lyokat, amelyek évszázadok óta nem változtak, és amelyek megszegését szi-gorúan büntették.

Minden morának van egy kis tehetsége minden elemhez. Amikor körül­belül olyan idősek lesznek, mint mi, a diákok „szakosodnak", mert az egyik elem erősebbé válik a többinél: a föld, a víz, a tűz vagy a levegő. Nem szako­sodni olyan, mintha az ember nem esne át a pubertáson. Lissa pedig... hát, Lissa még nem szakosodott.

- Még mindig Carmack tanárnő tanítja? Mit mondott?

- Azt mondta, ő nem aggódik. Eljön majd az ideje. -És nem... nem mondtad el neki.. Lissa megrázta a fejét.

- Nem. Persze hogy nem.

Nem folytattuk a témát. Ez olyasmi volt, amire rengeteget gondoltunk, de szinte soha nem beszéltünk róla.

Folytattuk az utunkat, közben az asztalokat nézegettük, hogy hova üljünk. Pár szempár leplezetlen kíváncsisággal bámult fel ránk.

- Lissa! - szólt oda valaki a közelből. Amikor odapillantottunk, láttuk, hogy Natalja az. Egymásra néztünk Lissával. Natalja ugyanúgy Lissa unokatestvér­félesége, ahogy Viktor a nagybácsifélesége, de soha nem kerültünk vele szo­rosabb barátságba.

Lissa vállat vont, és elindult arrafelé.

–Miért is ne?

Vonakodva követtem. Natalja kedves lány, de egyike a legunalmasabb embereknek, akit ismerek. Az iskola főnemesi sarjaira általában úgy tekin­tettek, mint a hírességekre, de Natalja soha nem tudott beilleszkedni közéjük. Túl jellegtelen volt, túl kevés érdeklődést tanúsított a klikkek diplomáciai viszonyai iránt, és amúgy is túl naiv volt ahhoz, hogy sikerüljön felfognia őket

Natalja barátai elfojtott kíváncsisággal pillantottak felénk, de ő nem fogta vissza magát A nyakunkba ugrott Lissához hasonlóan neki is jádezöld szeme volt, de vele ellentétben koromfekete haja, mint Viktornak is, mielőtt bele­őszült volna a betegségébe.

- Visszajöttetek! Tudtam, hogy visszajöttök! Mindenki azt mondta, hogy végleg eltűntetek, de én soha nem hittem el. Tudtam, hogy nem lesztek képesek távol maradni. Miért mentetek el? Annyi pletyka van arról, hogy vajon miért tűntetek el! - Lissával egymásra pillantottunk, miközben Natalja tovább locsogott - Camille azt mondta, hogy valamelyikőtök teherbe esett, és abortuszra kellett mennetek, de arról tudtam, hogy nem lehet igaz. Valaki azt mondta, hogy Rose mamájához költöztetek, de én úgy gondoltam, hogy az igazgatónő és apu nem lennének olyan idegesek, ha ott bukkantatok volna fel. Tudtátok, hogy lehet, hogy szobatársak leszünk? Beszéltem...

Végeérhetetlenül csicsergett, és közben villogtatta a vámpíragyarait Én udvariasan mosolyogtam, és hagytam, hogy Lissa verje vissza a rohamot, amíg Natalja fel nem tett egy húzós kérdést

- És hogyan szereztél vért, Lissa?

Az egész asztaltársaság kérdő pillantást vetett ránk. Lissa lefagyott, de én azonnal felvettem a fonalat, és folyékonyan hazudni kezdtem.

- Ó, hát az nem gond. Rengeteg ember van, aki szívesen segít ebben.

- Tényleg? - kérdezett vissza Natalja egyik barátja tágra nyílt szemmel.

- Aha. Ilyen bulikon, meg hasonló helyeken lehet őket megtalálni. Nem érdekli őket más, csak hogy megkapják a következő adagjukat, és még csak észre sem veszik igazán, hogy egy vámpírtól jutnak hozzá: a legtöbben már annyira szét vannak esve, hogy úgysem emlékeznének rá. - Ezzel feléltem az amúgy is homályos részleteim maradékát is, úgyhogy egyszerűen csak meg­vontam a vállam, olyan lazán és magabiztosan, ahogy csak tudtam. Úgysem tudnak megcáfolni. - Mondom, tök könnyű volt. Szinte könnyebb, mint a saját etetőinkkel.

Natalja megelégedett ennyivel, és témát váltott Lissa hálás pillantást vetett rám.

Miközben megint elengedtem a fülem mellett a szózuhatagot, végignéztem a rég nem látott arcokon, és megpróbáltam kideríteni, ki kivel barátkozik, és hogy alakultak az erőviszonyok az iskolán belül. Mason, aki pár testőrtanonc mellett ült, elkapta a tekintetem, és én rámosolyogtam. Mellette egy mora csoport foglalt helyet, és éppen jót nevettek valamin. Aaron és a szőke lány is velük volt

- Hé, Natalja - vágtam közbe a társalgásba. Nem úgy tűnt, mintha Natalját zavarta volna. - Kicsoda Aaron új barátnője.?

- Mi.? Ja, Mia Rinaldi. - Látván értetlen tekintetemet, visszakérdezett - Nem emlékszel rá?

- Kellene.? Ide járt már, amikor elmentünk.?

- Mindig is idejárt - válaszolta Natalja. - Csak egy évvel fiatalabb nálunk. Kérdő pillantást vetettem Lissára, aki vállat vont

- Miért van annyira kiakadva ránk.? - kérdeztem. - Egyikünk sem ismeri.

- Nem tudom - válaszolta Natalja. - Lehet, hogy féltékeny Aaron miatt Ő egy senki volt, amikor tí leléptetek. És nagyon népszerű lett nagyon hirtelen. Nem származik uralkodói családból, vagy ilyesmi, de amint Aaronnal kezdett járni...

- Oké, köszi - vágtam közbe. - Igazából annyira nem is...

A tekintetem Natalja arcáról Jesse Zekloséra vetődött, aki éppen az aszta­lunk mellett haladt el. Ó, Jesse! Már el is felejtettem. Én szívesen flörtöltem Masonnal és a többi testőrtanonccal is, de Jesse egészen más kategória. A többi sráccal csak a flört kedvéért flörtöl az ember. Jesse-vel azért, mert abban reménykedik, hátha egy ágyban találja magát vele félmeztelenül. Főne­mesi családból származó mora volt, és olyan szívdöglesztő, hogy egy „VIGYÁZAT! GYULLADÁSVESZÉLY!" táblát kellett volna hordania. Elkapta a tekintetemet.

- Hahó, Rose, üdv ismét itt. Még mindig töröd a szíveket.

- Szeretnéd megtudni.? Jesse még jobban elvigyorodott.    

- Lógjunk el valamikor, és meglátjuk. Ha valaha is kiengednek. Továbbment, én pedig csodálattal bámultam utána. Natalja és a barátai

engem néztek lenyűgözve. Lehet, hogy a Dmitrij-féle értelemben én nem vagyok istennő, de ebben a csoportban Lissa és én istennők voltunk –vagy legalábbis volt istennők -, egy másik fajtából.

- Ó, te jó ég! - sóhajtott fel az egyik lány. - Ez Jesse volt.

- Igen - értettem vele egyet mosolyogva. - Határozottan ő volt az.

- Bárcsak úgy néznék ki, mint te! - tette hozzá a lány búsan.     Mindenki rám pillantott. Papíron félig mora vagyok, de úgy nézek ki, mint egy ember. Jól be tudtam illeszkedni az emberek közé a szabadságoltatásunk alatt, annyira jól, hogy alig foglalkoztam a külsőmmel. Itt, a vékony, lapos mora lányok között bizonyos tulajdonságaim - konkrétan a nagyobb mellem és az íveltebb csípőm –feltűnővé tettek. Tisztában voltam azzal, hogy csinos vagyok, de a mora fiúk nemcsak csinosnak találták a testem, hanem szexinek, a maga veszedelmes módján. A dampyr lányok egzotikus hódításnak számí­tanak, olyan különlegességnek, amit minden mora fiú ki akar egyszer pró­bálni.

Ironikus, hogy idebent ennyire kapósak a dampyr lányok, mert a nyúlánk morák sokkal jobban hasonlítanak az emberek világában annyira népszerű csontsovány szupermodellekre. A legtöbb ember soha nem lenne képes elérni azt az „ideális" vékonyságot, éppen úgy, ahogy a mora lányok soha nem tud­nának úgy kinézni, mint én. Mindenki azt akarja, amit nem kaphat meg.

Lissa és én egymás mellett ülhettünk a közös délutáni óráinkon, de nem tudtunk sokat beszélgetni. A tekintetek, amiket említett, valóban követtek minket, de úgy találtam, minél többet beszélgetek emberekkel, annál inkább felengednek. Lassan, fokozatosan mintha eszükbe jutott volna, hogy kik is vagyunk, és az újdonság varázsa lassan elmúlt, bár az őrült kalandunkkal kap­csolatos kíváncsiskodás nem.

Vagy talán úgy kellett volna mondanom, visszaemlékeztek arra, én ki vagyok. Mert csak én beszéltem. Lissa egyenesen maga elé meredt, és nem jelzett vissza, de még csak nem is figyelt, amikor beszélgetni próbáltam. Éreztem, hogy szorongás és szomorúság árad belőle.

- Rendben - mondtam neki, amikor végre vége lett az óráknak. Az iskola előtt ácsorogtunk, és tisztában voltam vele, hogy ezzel rögtön meg is szegtem a megegyezésünk feltételeit Kirovával. — Nem fogunk itt maradni — közöltem Lissával, miközben gyanakodva pásztáztam a környéket — Meg fogom találni a módját, hogy kijussunk innen.

- Tényleg azt hiszed, hogy másodszor is sikerülni fog.? - kérdezte Lissa csendesen.

–Tutibiztos - válaszoltam határozottan, ismételten meg–könnyebbülve attól, hogy ő nem tud olvasni az érzelmeimben. Már az első alkalommal is nagyon necces volt a szökésünk. Ha még egyszer megpróbáljuk, cseszett nehéz dolgunk lesz, nem mintha ez megakadályozna.

- Tényleg képes lennél rá, mi? - mosolyodott el Lissa inkább magában, mint rám, mintha valami vicces jutott volna az eszébe. - Hát persze hogy képes lennél. Csak annyi, hogy... - Felsóhajtott - Nem tudom, hogy el akarok-e menni. Talán... talán jobb lenne, ha maradnánk.

Meglepetten pislogtam.

- Micsoda? - Ez nem tartozott a legszellemesebb válaszaim közé, de ennél jobbat nem tudtam összehozni. Soha nem hittem volna, hogy Lissa ilyet mond nekem.

- Láttalak, Rose. Láttam, hogy beszélgetsz a többi testőrtanonccal óra közben az edzésekről Ez hiányzott neked.

- De az egész nem ér annyit - vitatkoztam. - Akkor nem, ha... ha te... - Nem tudtam befejezni, de igaza volt Olvasott a gondolataimban. Tényleg hiányzott a többi testőrtanonc. Még pár mora is. De nem csak erről volt szó. A tapasztalatlanságom súlya, a tudat, hogy mennyire le vagyok maradva, egész nap nőtt bennem.

- Lehet, hogy jobb lenne - folytatta Lissa. — Eddig nem történt... szóval nem történt semmi olyan dolog. Nem éreztem úgy, mintha bárki is követne vagy figyelne minket

Erre nem válaszoltam semmit Mielőtt eltűntünk volna az akadémiáról, Lissa folyamatosan úgy érezte, mintha valaki követné, mintha vadásznának rá. Én soha nem láttam semmit, ami alátámasztotta volna ezt a gyanúját, de hallottam, amint az egyik tanárunk ugyanerről fecseg hosszan. Karp tanárnő. Csinos mora nő volt, mélyvörös hajjal és magas arccsontokkal. És biztos voltam benne, hogy őrült.

- Soha nem lehet tudni, ki figyeli az embert - szokta magyarázni, miközben fürgén körbesétált az osztályban, és sorban lehúzott minden sötétítőt. - Vagy hogy ki követi az embert. A legjobb, ha óvatosak vagytok. Ha mindig óvatosak vagytok. - Erre vihogtunk egy kicsit egymás közt, mert ezt szokták tenni a diákok az excentrikus és paranoiás tanárok közelében. A gondolat, hogy Lissa úgy viselkedik, mint Karp tanárnő, eléggé zavart.

- Mi a haj? - kérdezte Lissa, aki észrevette, mennyire elmerültem a gondo­lataimban.

- Mi? Ja , semmi, csak elgondolkoztam — sóhajtottam fel, miközben megpró­báltam egyensúlyt találni a saját igényeim és aközött, ami Lissának a legjobb. - Liss, azt hiszem, akkor maradhatunk... De akkor van pár feltételem.

Ettől elnevette magát.

- Rose ultimátuma, mi.?

- Komolyan mondom. - Általam ritkán használt szavak. - Azt akarom, hogy ne tölts sok időt a királyi családok társaságában! Nem Nataljára gondolok, vagy ilyesmi, hanem a hatalmi játékosokra. Camille-ra. Carlyra. Arra a csapatra.

Lissa vidámságának a helyét elképedés vette át.

- Ezt komolyan mondod.?

- Persze. Te úgysem szeretted őket túlságosan soha.

- Te viszont igen.

- Nem. Igazából nem. Én azt szerettem, amire lehetőséget adtak. A bulikat, meg minden.

- És most kibírod ezek nélkül.? - kérdezte Lissa szkeptikusan.

- Persze. Portlandben is kibírtuk.

- Igen, de az más volt - A tekintete elvándorolt, és nem igazán fókuszált semmire. - Itt...  itt muszáj, hogy a része legyek az egésznek. Nem tudom elkerülni

- Az ördögöt nem. Nataljának is sikerült

- Natalja nem a családi cím várományosa - vágott vissza Lissa. - Én már meg is kaptam. Muszáj belemennem a dolgokba, és kiépíteni a kapcsolata­imat Andrej...

 - Liss - morogtam. - Te nem vagy Andrej. - Nem tudtam elhinni, hogy még mindig a bátyjához hasonlítgatja magát

-Ő mindig is nagy hangsúlyt fektetett az ilyesmire.

- Hát, igen - csattantam fel-, és meg is halt.

Lissa arca megkeményedett

- Tudod, időnként nem vagy túl kedves.

- Nem azért tartasz, hogy kedves legyek. Ha kedvességre vágysz, akkor leg­alább egy tucat birka van odabent, akik átharapnák egymás torkát, csak hogy bevágódjanak egy Dragomir hercegnőnél. Azért tartasz, hogy megmondjam neked az igazságot, és tessék, itt van: Andrej meghalt Most már te vagy a rangidős, és ezzel úgy kell megbirkóznod, ahogy tudsz. De ez egyelőre azt jelenti, hogy távol kell tartanod magad a többi királyi sarjtól. Kicsit kerülni fogjuk a feltűnést Beleolvadunk a tömegbe. Ha megint belekeveredsz olyas­mikbe, Liss, akkor előbb-utóbb megbo...

- Megbolondulok.? - segített Lissa, amikor elharaptam a szót Most én kaptam el a tekintetem.

- Nem úgy értettem...

- Semmi gond - válaszolta Lissa egy másodperccel később. Felsóhajtott, és megsimogatta a karom. - Rendben. Maradunk, és nem keveredünk bele sem­mibe. „Beleolvadunk a tömegbe", ahogy szeretnéd. Majd barátkozunk Nataljával, vagy valami.

Az igazat megvallva én egyáltalán nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy ott lehessek az összes örökös buliján és a vad, alkoholmámoros összejövete­leken, mint régen. Ebbe az életformába évekig nem bonyolódtunk bele, egé­szen addig, amíg Lissa szülei és bátyja meg nem haltak. Andrejnek kellett volna örökölnie a családi rangot, és határozottan meg is felelt a feladatra. Jóképű volt és társasági ember, mindenkit elbűvölt, aki ismerte, és az iskola összes magas rangú klubjában és klikkjében vezető szerepet játszott A halála után Lissa úgy érezte, neki kell átvennie a helyét

És vele együtt én is belesodródtam ebbe a világba. Nekem könnyű volt, mert nem kellett a diplomáciai vonatkozásokkal foglalkoznom. Csak egy csinos dampyr voltam, aki nem bánta, ha bajba kerül, és készen állt bármilyen csínyre. Hírességgé váltam; szerették, ha ott vagyok, mert szórakoztattam őket

Lissa eközben mással volt elfoglalva. A Dragomiroké volt a tizenkét ural­kodói család egyike. Lissának nagyon erős volt a helyzete a morák társadal­mában, és a többi hercegi sarj jóban akart vele lenni. Hamis barátok törlesz­kedtek hozzá, és próbálták beszervezni mások ellen. A trónörökösök képesek egy lélegzetvétel alatt lekenyerezni és hátba szúrni ugyanazt az embert, és ez csak az, amit egymással szemben elkövetnek. A pórnéppel és a dampyrokkal szemben kiszámíthatatlanok.

Ez a kegyetlen világ végül megtette a maga hatását Lissára. Az ő lelke nyílt és kedves, amit én imádok, és nagyon rossz volt látni, ahogy elkeserítik és stresszelik a királyi játékok. A baleset óta törékennyé vált, és a világ összes bulija sem ér annyit, hogy neki baja essen.

- Hát akkor jó - mondtam végül. - Majd meglátjuk, hogy sikerül. Ha bármi balul sül el – bármi az égvilágon –, akkor megszökünk. És nem akarok ellen­vetést hallani.

Lissa bólintott.

 - Rose?

Felnéztünk Dmitrij fölénk tornyosuló alakjára. Reméltem, hogy azt a részt a szökésünkről nem hallotta.

- Elkéstél az edzésről - közölte velem tárgyilagosan. Lissát egy udvarias biccentéssel üdvözölte. –Hercegnő.

Miközben elsétáltam vele, Lissáért aggódtam, és azon töprengtem, jó döntés-e részünkről, hogy maradunk. Semmi riasztót nem éreztem a kötelé­künkön keresztül, de Lissa érzelmei mindenféle területen dúltak. Zavaro­dottság. Nosztalgia. Félelem. Várakozás. Erőteljes, masszív hullámban ömlöttek belém.

Közvetlenül azelőtt éreztem meg a húzást, hogy megtörtént volna. Pon­tosan olyan volt, mint a repülőn: az érzelmei annyira erőteljessé váltak, hogy „beszippantottak" a fejébe, mielőtt még meg tudtam volna állítani a folya­matot. Láttam és éreztem azt, amit ő.

Lassan körbesétált az ebédlőben, a kis orosz ortodox kápolna felé, ami az iskola lelki szükségleteinek legnagyobb részét kiszolgálta. Lissa mindig is rendszeresen járt misére. Én nem. Nekem volt egy határozatlan idejű megál­lapodásom Istennel: én hajlandó vagyok hinni benne - már úgy nagyjából -, amíg ő hagy engem aludni vasárnaponként.

De miközben Lissa bement a kápolnába, éreztem, hogy nem imádkozni indult. Más oka volt rá, olyasmi, amit én nem tudtam. Körbenézett, hogy ellenőrizze, sem a pap, sem hívők nincsenek a közelében. A helyiség üres volt.

A kápolna végében besurrant egy ajtón, és egy keskeny, nyikorgó lépcsőn át felmászott a padlásra. Sötét volt és por mindenütt. Csak egy csiszolt üvegű ablakon át szüremlett be némi fény, ami a sápadt hajnali napsugarat színes ékkövekként szórta szét a padlón.

Eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy ez a helyiség Lissa bejáratott mene­déke. De most már éreztem, éreztem az emlékeit arról, hogyan szokott ide elszökni, hogy egyedül lehessen és gondolkodhasson. A feszültsége lassacskán alábbhagyott, miközben végignézett az ismerős környezeten. Felmászott az ablakpárkányra, és fejét a keretének támasztotta, miközben pár pillanatra rnegigézték a csend és a fények.

A strigákkal ellentétben a morák kibírnak valamennyi napfényt, de nekik is korlátozniuk kell a mennyiségét. Ott üldögélve Lissa kicsit úgy tehetett, mintha napozna, miközben a prizmaként működő üveg szétszórta a sugarakat, és ezzel megvédte őt.

Lélegezz, csak lélegezz, mondta magának. Minden rendben lesz. Rose majd gondos­kodik róla.

Ebben szenvedélyesen hitt, mint eddig is, és még inkább megnyugodott. Ekkor egy hang szólalt meg a sötétben.

–Tiéd lehet az egész akadémia, de az ablakpárkányt hagyd meg nekem! Lissa zakatoló szívvel felugrott. Éreztem az idegességét, és a saját pulzusom is megugrott.

- Ki van ott?

Egy pillanattal később egy alak állt fel egy rekesz halom mögül, éppen hogy csak Lissa látóterén kívül. Az illető előrelépett, és a szegényes fényben ismerős arcvonások bontakoztak ki. Kócos, fekete haj. Világoskék szemek. Állandó cinikus félmosoly. Christian Ozera.

- Ne aggódj - mondta. - Nem harapok. Legalábbis nem úgy, mint amitől tartasz. - Felkuncogott a saját viccén.

Lissa nem találta viccesnek. Már teljesen megfeledkezett Christianről. És én is.

Függetlenül attól, hogy mi történt a mi világunkban, pár alapvető igazság mindig helytálló maradt. A morák élnek; a strigák élőhalottak. A morák szü­letnek; a strigák azzá

És kétféleképpen válhat valaki strigává. A strigák erőszakkal át tudják vál­toztatni az embereket, a morákat és a dampyrokat egyetlen harapással. Azok a morák, akik nem tudnak ellenállni a halhatadanság kísértésének, önként strigává válhatnak, ha evés közben szándékosan megölnek valakit. Ezt sötét és beteges dolognak tartják, a legnagyobb főbűnnek, ami a morák szokásai és a természet ellen való. Az a mora, aki ezt a sötét ösvényt választja, elveszíti az elementál mágiára való képességét és a többi világi hatalmát. Ezért nem tudnak kimenni többé a napra.

És ez történt Christian szüleivel. Strigák lettek.

   Öt

Vagy inkább strigák voltak. Egy testőrcsapat levadászta és megölte őket. Ha lehet adni a pletykákra, Christian is tanúja volt a dolognak, még egészen kis­korában történt. És bár ő maga nem striga, páran úgy vélik, nem áll messze attól, hogy az legyen, a fekete ruháival és a zárkózottságával.

Striga vagy nem, én nem bíztam benne. Egy bunkó volt, úgyhogy némán üvöltöttem Lissának, hogy tűnjön el onnan — nem mintha az üvöltésem bármit is számított volna. Az a hülye egyirányú kötelék.

- Te mit keresel itt? — kérdezte Lissa.

- Természetesen turistáskodom. Az a szék a ponyvával különösen bájos az évnek ebben a szakában. Ott arra egy régi doboz található, tele az áldott, egyben őrült Szent Vlagyimir írásaival. És ne feledkezzünk meg arról a gyö­nyörű, lábatlan asztalról sem ott a sarokban.

- Jó, akkor hagyjuk - emelte Lissa a szemét az égre unottan, majd elindult az ajtó felé, hogy kimenjen, de a fiú elállta az útját

- És mi a helyzet veled.? — gúnyolódott — Mit keresel itt? Nem valami bulin kellene lenned, vagy valakinek az életét tönkretenned.?

Lissába visszatért a régi szikra halvány árnyéka.

- Hú, hát ez nagyon vicces volt Mi van, valamiféle férfiassági próbatétel lettem.? Próbáld ki, fel tudod-e bosszantani Lissát, hogy bebizonyítsd, milyen menő vagy.? Ma egy lány, akit nem is ismerek, ott üvöltözött velem, és most még te is.? Mi kell ahhoz, hogy békén hagyjatok.?

- Ó! Szóval ezért jöttél. Önsajnálós bulit rendezni.

- Ez nem vicc. Komolyan beszélek. — Éreztem, hogy Lissa tényleg egyre dühösebb. Már-már ugyanolyan feszült lett, mint korábban.

- Én is. Imádom az önsajnálós bulikat Sajnos elfelejtettem szerpentint hozni. Miről szeretnél először panaszkodni.? Hogy egy egész napba is beletelik, hogy isméi népszerű legyél? Hogy hetekbe is beletelhet, amíg Hollister újabb ruhákat tud szállítani? Ha  légipostával kéred, akkor lehet, hogy hamarabb is meglesz.

- Hagyjál, hadd menjek! - válaszolta Lissa dühösen, és ezúttal félre is tolta a srácot.

- Várj! - kérte Christian, miközben a barátnőm eljutott az ajtóig. -Milyen... izé, szóval milyen volt?

- Mi milyen volt? - csattant fel Lissa.

- Odakint lenni. Távol az akadémiától.

Lissa egy pillanatra habozott, mielőtt válaszolt volna, mert meghökkentette ez az őszinte kísérlet a párbeszédre.

- Nagyon jó volt Senki nem tudta, ki vagyok. Csak egy arc voltam a sok közül. Nem mora. Nem főnemesi sarj. És semmi egyéb sem. - A padlóra sütötte a szemét - Itt mindenki azt hiszi, hogy mindent tud rólam.

- Aha. Senkinek nem könnyű leszámolni a múltjával - felelte Christian keserűen.

Csak ebben a pillanatban merült fel Lissában - és így természetesen bennem is -, hogy milyen nehéz lehet a fiúnak. Az emberek legnagyobb része úgy tett körülötte, mintha nem is létezne. Mintha csak egy szellem lenne; nem beszéltek hozzá. Egyszerűen nem vettek róla tudomást A szülei bűnének stigmája túl erős volt, az egész Ozera családra árnyékot vetett

Ugyanakkor Christian korábban szemétkedett Lissával, aki nem volt haj­landó sajnálni őt

- Várjunk... Szóval ez igazából a te önsajnáltatós bulid.?

Christian felnevetett, szinte vidáman.  - Ez a szoba most már egy éve az önsajnálatom színtere.

- Bocs - válaszolta Lissa csípősen -, de én már azelőtt idejártam, mielőtt megszöktünk. Nekem több jogom van a helyre.

- Azé a szoba, aki megműveli. És különben is, ügyelnem kell arra, hogy minél több időt töltsek a kápolna környékén, hogy az emberek megnyugod­janak, még nem lettem striga... legalábbis egyelőre. - A hangjában ismét megjelent a keserű él.

- Láttam, hogy mindig ott vagy a misén. Csak ezért mész.? A látszat ked­véért? –A strigák nem léphetnek megszentelt földre. Ez is a „bűnt követett el a világ ellen" következményei közé tartozik.

- Persze - válaszolta Christian. - Mi másért mennék.? A lelkem üdvéért? - Jó, mindegy - vágta rá Lissa, aki határozottan nem osztotta a véleményét

- Akkor hagylak is.

- Várj! - mondta megint a fiú. Úgy tűnt, mintha nem akarná, hogy Lissa elmenjen. –Üzletet ajánlok. Te is idejárhatsz, ha elárulsz nekem valamit

- Mit? - pillantott vissza Lissa. Christian előrehajolt.

- Az összes pletyka közül, amit ma hallottam rólad, és nekem elhiheted, hogy rengeteget hallottam, még ha egyiket sem nekem mesélték, volt egy, ami egyáltalán nem tűnt hihetőnek. Minden mást apróra cincáltak: hogy miért mentetek el, hogy mit csináltatok odakint, miért jöttetek vissza, a sza­kosodást, mit mondott Rose Miának, bla, bla, bla. És mindeközben senki, senki az égegyadta világon nem kérdőjelezte meg azt az ostoba kitalációt, amit Rose mesélt arról, hogy odakint mindenféle lecsúszott ember él, akik engedik, hogy vért vegyenek tőlük.

Lissa lesütötte a szemét, és éreztem, hogy ég az arca.

- Az nem ostobaság. És nem kitaláció.

Christian halkan elnevette magát.

- Én éltem emberek között. A nagynénémmel elköltöztünk, miután... meg­haltak a szüleim. Nem olyan könnyű vérhez jutni. - Amikor látta, hogy Lissa nem válaszol, megint elnevette magát. - Rose volt az, ugye? Ő etetett.

Újra végigsöpört rajta és rajtam a rettegés. Ezt senkinek nem szabad meg­tudnia az iskolában. Kiróva és az illetékes testőrök tisztában vannak vele, de ők tudják tartani a szájukat.

- Hát, ha ez nem barátság, akkor nem tudom, mi az — állapította meg a fiú.

- De nem árulhatod el senkinek! - csúszott ki Lissa száján.

Na már csak ez hiányzott. Mint korábban emlékeztetve lettem rá, az etetők vámpírharapás-függők. Mi ezt elfogadjuk, mint az életünk részét, ugyanakkor meg is vetjük őket érte. Ha bárki más — különösen egy dampyr — hagyja, hogy egy mora igyon belőle, az szinte, hát, mocskos dolognak számít. Ami azt illeti, a legperverzebb, már-már pornográf dolog, amit egy dampyr tehet, az az, ha hagyja, hogy szex közben vérét igya egy mora.

Lissa és én persze soha nem szexeltünk, de mindketten tisztában voltunk vele, mit gondolnának rólam a többiek.

- Ne áruld el senkinek! - ismételte meg Lissa.

Christian zsebre dugta a kezét, és leült az egyik ládára.

- Kinek is tudnám elárulni? Figyelj, menj csak, és foglald el az ablakpárkányt! Ma a tiéd lehet, maradj nyugodtan. Hacsak nem félsz tőlem még mindig.

Lissa habozott, felmérte a fiút. Sötétnek és mogorvának tűnt, és a szája afféle „én akkora egy lázadó vagyok" félvigyorba görbült. De nem tűnt veszé­lyesnek. Nem úgy nézett ki, mint egy striga. Lissa óvatosan leült az ablakpár­kányra, közben önkéntelenül is megdörzsölte a karját a hideg miatt.

Christian őt nézte, és egy pillanattal később a levegő érezhetően felmele­gedett.

Lissa elkapta a fiú tekintetét, és elmosolyodott, miközben csodálkozott, hogy még soha nem vette észre, milyen jeges kék a szeme.

- Te a tűzre szakosodtál?

A fiú bólintott, és előhúzott egy törött széket,

- Tessék, most már luxuskörülmények között vagyunk. Ekkor kizuhantam a látomásból.

- Rose? Rose?

Pislogva Dmitrij arcára fókuszáltam. Felém hajolt, a kezével a vállamat szo­rongatta. Már nem sétáltam; annak a négyszögletes térnek a közepén álltunk, ami a felsőbb iskola épületeit választja el egymástól.

- Jól vagy?

- Én... igen. Én... izé, Lissával voltam... - A homlokomra tettem a kezem. Még soha nem volt ilyen hosszú vagy tiszta az élmény. – A fejében voltam.

- A fejében?

- Aha. Ez is a kötelék része.   Nem igazán kívántam részletezni a dolgot.

- Jól van?

- Aha, most éppen... - Haboztam. Tényleg jól van? Christian Ozera az imént ajánlotta fel neki, hogy lógjanak együtt. Ez nem jó. Van a „beleolvadás a tömegbe", meg van a sötét oldalra sodródás. De a kötelékünkön át érkező érzelmek már nem utaltak félelemre vagy bosszúságra. Lissa szinte jól érezte magát, bár egy kicsit még riadt volt. - Nincs veszélyben –mondtam végül És reménykedtem.

- Tudsz jönni?

A kemény, állhatatos harcos, akinek ismertem, eltűnt- csak egy pillanatra-és Dmitrij kifejezetten együtt érző benyomást keltett. Őszintén együtt érzőt. Ettől a tekintetétől mintha megrebbent volna bennem valami - ami persze ostobaság. Az, hogy egy férfi túl jóképű, még nem ok arra, hogy hülyét csi­náljak magamból. Végtére is Mason szerint Dmitrij egy antiszociális isten. Olyasvalaki, aki rengeteg fájdalmat készül nekem okozni.

- Aha. Jól vagyok.

Besétáltam a tornaterem öltözőjébe, és átvettem a tornaruhát, amivel végre eszükbe jutott ellátni, miután egész nap farmerban és pólóban edzettem. Pfuj. Az, hogy Lissa Christiannel barátkozik éppen, egy kicsit zavart, de ezt a gon­dolatot eltettem későbbre, mivel az izmaim azt próbálták a tudtomra adni, hogy aznapra elegük van az edzésből.

Úgyhogy azt javasoltam Dmitrijnek, hogy esetleg most az egyszer hagyjon futni.

A férfi nevetett, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy rajtam, nem pedig velem.

- Mi ebben olyan vicces.?

- Ja - tűnt el a mosoly az arcáról -, ezek szerint komolyan beszéltél.

- Hát persze, hogy komolyan beszéltem! Figyelj, gyakorlatilag két napja nem aludtam. Miért muszáj most elkezdenem az edzést.? Hadd menjek aludni! - siránkoztam. - Már csak egy óra van hátra úgyis.

Dmitrij karba font kézzel nézett le rám. A korábbi együttérzése eltűnt. Gya­korlatias, szenvtelen arcot vágott. A kemény külső mögött megbúvó érző lélek.

- Hogy érzed magad ebben a pillanatban.? A mai edzések után.?

- Pokolian fáj mindenem.

- Holnap még rosszabb lesz.

- És.?

- És ezért inkább ma kellene elkezdeni, amíg... amíg nem érzed annyira rosszul magad.

- Ez meg milyen érv már.? - vágtam vissza.

De nem vitatkoztam tovább, miközben bevezetett a súlyemelőterembe. Megmutatta a súlyokat és az elismétlendő gyakorlatokat, amelyeket aznapra szánt nekem, majd eldobta magát a sarokban egy rongyosra olvasott wes-ternnel. Isten, na persze!

Amikor végeztem, odaállt mellém, és mutatott pár levezető nyújtást.

- Hogy lettél pont te Lissa testőre.? - kérdeztem. - Pár éve még itt sem voltál. Ebben az iskolában képeztek egyáltalán.?

Dmitrij nem válaszolt azonnal. Az az érzésem támadt, hogy nem nagyon szokott magáról beszélni.

- Nem. Én a szibériaira jártam.

- Azta! Valószínűleg az az egy olyan hely van a világon, ami rosszabb, mint Montana.

Valaminek - talán a vidámságnak - a szikrája csillant Dmitrij szemében, de egyébként nem reagált a poénra.

- Miután végeztem, egy Zeklos nagyúr testőre voltam. Nemrég megölték

- tűnt el a mosoly az arcáról, és vette át a helyét egy sötét árnyék. - Azért hívtak ide, mert az iskolának erősítésre volt szüksége. Amikor megjelent a hercegnő, akkor beosztottak mellé, ha már úgyis itt voltam. Nem mintha szá­mítana, amíg el nem hagyja az akadémia területét.

Azon gondolkoztam, amit korábban említett. Valami striga megölte a védencét, miközben ő vigyázott rá.? - A védenced veled volt, amikor meghalt? - Nem. A másik testőrével volt Én máshol tartózkodtam.

Ezzel elhallgatott, és láthatóan elkalandoztak a gondolatai. A morák nagyon sokat elvárnak tőlünk, de tisztában vannak vele, hogy a testőrök is - többé-kevésbé - csak emberek. Úgyhogy a testőrködésért is jár fizetés és szabadság, mint bármilyen más munkáért Pár keményvonalas testőr - mint például az anyám - nem hajlandó szabadságra menni, mert felesküdött arra, hogy soha nem hagyja el a moraját így elnézve Dmitrijt ebben a pillanatban, nagyon is elképzelhetőnek találtam, hogy belőle is ilyesvalaki válik. Ha engedélyezett eltávozáson volt, akkor nem hibáztathatja magát azért, ami a gazdájával tör­tént De valószínűleg mégis azt teszi. Én is magamat hibáztatnám, ha bármi történne Lissával.

- Hé - szólaltam meg, mert hirtelen késztetést éreztem, hogy felvidítsam -, te találtad ki, hogy hogyan fogtok minket elkapni Lissával? Mert nagyon jó terv volt A nyers erő, meg minden.

Dmitrij érdeklődve felemelte a fél szemöldökét Hú, ez nagyon menő moz­dulat Bárcsak én is meg tudnám csinálni!

- Most tényleg képes vagy ezért megdicsérni?

- Hát, durván jobb terv volt, mint az eggyel korábbi próbálkozás.

- Az eggyel korábbi?

- Aha. Chicagóban. A pszi-kopókkal

- Most először bukkantunk a nyomotokra. Portlandben. Abbahagytam a nyújtásokat, felálltam, és keresztbe tettem a lábam.

- Ööö, nem hinném, hogy csak odaképzeltem a pszi-kopókat Ki más küld­hette volna őket? Csak morákra hallgatnak. Talán neked nem szóltak róluk.

- Lehet - zárta le a témát Dmitrij. De láttam az arcán, hogy nem sikerült meggyőznöm.

Ezután visszatértem a testőrtanoncok lakóépületébe. A mora tanulók a tér másik oldalán laktak, közelebb az ebédlőhöz. Az elhelyezés részben gyakor­lati megfontolásokból történt így. Itt a testőrtanoncok közelebb voltak a tor­nateremhez és a sportpályákhoz. De azért is éltünk külön, mert a dampyrok és a morák életformája különbözik egymástól. Az ő hálótermükön szinte nincs is ablak, leszámítva pár feketére festett üveget, amelyek kizárják a napfényt És van egy különleges házrészük is, ahol mindig kéznél tartanak pár etetőt A testőrtanoncok hálóterme nyitottabb, több fényt enged be.

Mivel mi elég kevesen voltunk, különösen a lányok, saját szobát kaptam.

Kicsi és rideg volt, egy franciaággyal és egy íróasztallal, amin számítógép állt. A pár személyes holmimat eljuttatták Pordandből, és most ott vártak rám bedobozolva a szobában. Végigtúrtam őket, és találtam egy pólót, amiben alhatok. Közben pár képre is ráleltem, az egyiken Lissával voltunk egy ame­rikaifoci-meccsen Portlandben, a másikon a családjával vakációzom, egy évvel a baleset előtt.

Az asztalomra raktam őket, és bekapcsoltam a gépet. Az egyik informatikus segítőkészen ellátott egy sor papírra gépelt utasítással, amelynek segítségével beállíthatom az e-mail szolgáltatómat és a jelszavam. Mindkettőt megtettem, elégedetten nyugtázva, hogy senki nem gondolt arra, miszerint így kapcso­latban maradhatok Lissával. Mivel túl fáradt voltam ahhoz, hogy írjak neki, már majdnem kikapcsoltam mindent, amikor észrevettem, hogy kaptam is egy üzenetet. Janine Hathawaytől. Rövid volt:

Örülök, hogy megkerültél Amit tettél, arra nincs mentség.

- Én is szeretlek, anya - dünnyögtem, miközben kikapcsoltam a gépet. Amikor végre lefeküdtem, még azelőtt elaludtam, hogy a párnára ért volna a fejem, és pont, mint azt Dmitrij megjósolta, tízszer rosszabbul éreztem magam másnap reggel. Még ott az ágyban heverészve elgondolkoztam azon, milyen előnyökkel járna, ha megszöknék. Majd eszembe idéztem, hogy szét­rúgták a seggem előző nap, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha csök­kenteni akarom az ilyesmi előfordulási lehetőségét, akkor kénytelen leszek ma is alávetni magam a dolognak.

Az izomláztól csak rosszabb volt, de sikerült túlélnem anélkül a reggeli sze­ánszot Dmitrijjel és utána a délelőtti óráimat is, hogy leütöttek volna, vagy elájultam volna.

Ebédnél hamar elrángattam Lissát Natalja asztalától, és egy Kirova-szintü szentbeszédben részesítettem Chrisriannel kapcsolatban - azért külön meg-feddtem, amiért a tudtára adta a vérivásos dolgot. Ha az kiderül, mindkettőnk reputációja rámegy, és én nem bíztam abban, hogy Chrisrian tartja a száját.

Lissát más zavarta.

- Már megint a fejemben jártál.? - kiáltott fel. - És ilyen hosszan.?

- Nem direkt csináltam - torkoltam le. - Csak megtörtént. És nem ez a lényeg. Utána meddig voltál még vele.?

- Nem túl sokáig. És valahogy... jól éreztem magam.

- Hát, ez többé nem fordulhat elő. Ha az emberek megtudják, hogy vele barátkozol, keresztre feszítenek - meredtem rá fenyegetően. - Ugye nem vagy  belezúgva, vagy ilyesmi?

Lissa felhúzta az orrát.

- Nem. Persze hogy nem.

- Akkor jó. Mert ha pasi kell neked, akkor szerezd inkább vissza Aaront. Igaz, ő elég unalmas, de legalább biztonságos. Mint Natalja. Miért van az, hogy az ártalmatlan emberek olyan bénák.? Talán ez a „biztonságos" definíciója. Lissa elnevette magát.

- Mia kikaparná a szemem.

- El tudunk bánni vele. Egyébként is, Aaron olyasvalakit érdemel, aki nem a gyerekosztályról öltözködik.

- Rose, nem lenne szabad így beszélned!

- Én csak kimondom, amit te nem akarsz.

- Az a lány csak egy évvel fiatalabb nálunk - válaszolta Lissa. Felnevetett. - Nem tudom elhinni, hogy attól tartasz, miattam fogunk bajba keveredni.

Miközben mosolyogva elindultunk a következő óránk felé, vetettem Lissára egy oldalpillantást

- De azért Aaron tök jól néz ki, nem.?

Lissa visszamosolygott, de kerülte a tekintetem.

- Aha. Elég jól.

- Látod? Utána kellene koslatnod.

- Nem tudom. Én jól megvagyok így, hogy csak barátok vagyunk.

- Olyan barátok, akik régebben ledugták a nyelvüket egymás torkán.

Lissa a szemét forgatta.

- Jól van, na - fejeztem be az ugrálását - Hagyjuk Aaront ovizni! De Christiant is hagyd békén! Ő veszélyes.

- Túlreagálod a dolgot Nem akar striga lenne.

- De rossz hatással lenne rád. Lissa elnevette magát

- Szerinted engem fenyeget az a veszély, hogy strigává válok?

Nem várta meg a válaszomat, inkább előresietett, és benyitott a természet­tudományi tanterembe. Én csak álltam, és visszajátszottam a fejemben a sza­vait, majd utána indultam. Amikor bejutottam, éppen dúltak a királyi játékok. Pár srác - körülöttük kuncogva bámészkodó lányokkal - egy esetlen, hóri­horgas morát szívatott Őt nem ismertem túl jól, de azt tudtam, hogy szegény, és semmilyen kapcsolatban nincs a főnemesi családokkal. A kínzói közül páran levegőmágusok voltak, és lefújták az asztaláról a papírjait, majd lég­áramlatok segítségével körbeküldték a teremben, miközben a srác megpró­bálta elkapni őket

Az ösztöneim arra biztattak, hogy menjek és tegyek valamit, esetleg pofozzam le az egyik légvarázslót. De nem verhetek meg mindenkit, aki ide­gesít, főleg egy csapat kisherceget- különösen most, amikor Lissával pró­báljuk nem felhívni magunkra a figyelmüket. Úgyhogy meg kellett elé­gednem egy odavetett lenéző pillantással útban a padom felé. Eközben egyszer csak megfogta valaki a karomat. Jesse.

- Hé! - szóltam rá viccelődve. Szerencsére úgy tűnt, ő nem vett részt a kegyetlenkedésben. - Mindent a szemnek, semmit a kéznek!

Jesse elmosolyodott, de nem vette le rólam a kezét.

- Rose, meséld már el Paulnak, milyen volt, amikor bunyót robbantottál ki Karp tanárnő óráján!

Félrebillentettem a fejem, és játékos mosolyt vetettem rá.     

- Rengeteg bunyót robbantottam ki az óráin.

- Arra a remeterákos dologra gondolok. A fehér egérrel.     Nevettem, miközben felidéztem magamban az esetet.

- Ja, megvan. De azt hiszem, egy hörcsög volt. Beledobtam a remeterák akváriumába, és a közelségemtől mindketten elég idegesek voltak, úgyhogy egymásnak estek.

Paul, egy fiú, aki a közelben ült, és akit nem igazán ismertem, szintén elne­vette magát. Valószínűleg az előző évben került ide, és még nem hallotta a történetet.

- És ki nyert?

Kérdő tekintetet verettem Jesse-re.

- Én nem emlékszem. Te igen?

- Nem. Én csak arra emlékszem, hogy Karp mennyire kiborult. - Paul felé fordult. - Ember, látnod kellett volna, milyen elmebeteg egy tanár volt. Azt hitte, üldözik, és folyamatosan olyasmiről hablatyolt, aminek semmi értelme nem volt. Egy igazi őrült. Odakint kóborolt, miközben mindenki aludt.

Feszülten elmosolyodtam, mintha én is viccesnek tartanám a dolgot. De eközben arra gondoltam, milyen furcsa, hogy immár másodszor jut eszembe Karp tanárnő az elmúlt két nap alatt. Jesse-nek igaza volt - tényleg nagyon sokat kószált az akadémia környékén, amikor még itt dolgozott. Tök fiira volt. Egyszer bele is futottam, teljesen váratlanul.

Épen a szobám ablakán másztam ki, mert találkozni készültem pár emberrel. Már jóval takarodó után voltunk, és elvileg mélyen aludtunk az ágyunkban. Az ilyesfajta szökési kísérletek nem számítottak ritka mutatványnak a részemről. Ez volt a specialitásom.

De ezúttal leestem. Az emeleten volt a szobám, és félúton lefelé megcsú­szott a kezem. Látván, hogy rohan felém a talaj, elkeseredetten próbáltam elkapni valamit, hogy lelassítsam a zuhanásomat. Az épület érdes kövei fel­szakították a bőrömet, de mivel mással voltam elfoglalva, észre sem vettem a sebesüléseimet. Háttal előre belevágódtam a füves talajba, és kiszállt belőlem a levegő.

- Rossz formában vagy, Rosemarie. Óvatosabbnak kellene lenned! Az okta­tóid csalódni fognak benned.

Az összekócolt hajamon keresztül Karp tanárnő csodálkozó arcát láttam, amint lebámul rám. Ezzel egy időben testem minden porcikáját fájdalom öntötte el.

Amennyire tudtam, elnyomtam, és talpra kecmeregtem. Egy dolog Ketyós Karp óráján részt venni a többi diákkal. És teljesen más dolog odakint ácso­rogni vele kettesben. A szemében mindig az a fajta hátborzongató, túlvilági fény égett, amitől libabőrös lett a karom.

És még az a veszély is fenyegetett, hogy Kiróva színe elé vonszol, és meg­büntetnek. Ami még ijesztőbb.

Ehelyett csak elmosolyodott, és a kezeimért nyúlt. Megrándult az arcom, de hagytam, hogy megfogja őket. Cöcögött, miközben végignézett a karcolá­saimon. Szorosabban kezdte fogni a kezem, és kicsit összevonta a szemöl­dökét. Bizseregni kezdett a bőröm, és valamiféle kellemes zsibongás kísére­tében begyógyultak a sebeim. Egy pillanatra megszédültem. Felszökött a testhőmérsékletem. Eltűnt rólam a vér, a lábamból és a csípőmből pedig a fáj­dalom.

Levegő után kapkodtam, és elrántottam a kezem. Elég sok mora varázslatot láttam már, de ilyet még soha.

- Ezt hogy... hogy csinálta?

Karp megint olyan furán mosolygott.

- Menj vissza a szobádba, Rose! Odakint gonosz dolgok leselkednek az emberre. Soha nem lehet tudni, ki figyel éppen.

Én még mindig a kezemet bámultam. -De...

Felnéztem, és most először vettem észre a sebhelyeket Karp tanárnő halán­tékán. Mintha karomnyomok lettek volna. Rám kacsintott.

- Nem foglak beárulni, ha te sem árulsz be engem.

Visszaugrottam a jelenbe, kicsit zavartan annak a bizarr éjszakának az emlé­kétől. Jesse eközben valami buliról magyarázott nekem.

- Ma este le kellene ráznod a pórázodat pár órára. Nyolc harminc körül találkozunk azon a részen ott az erdőben. Mark szerzett egy kis füvet.

Vágyakozva felsóhajtottam, miközben búsongás vette át a Karp tanárnő emléke keltette borzongás helyét.

- Nem lehetséges. Az orosz börtönőrömmel leszek.

Jesse csalódott arckifejezéssel elengedte a karomat, és bronzszínű hajába túrt. Hát igen. Hogy nem találkozhatok vele, az átkozottul nagy kár. Ezt még meg kell oldanom valamikor.

- Még jó magaviseletért sem kapsz kimenőt.? - viccelődött velem. Vetettem rá egy csábítónak szánt mosolyt, miközben megkerestem a padomat.

- Dehogynem - vetettem oda a vállam felett. - Kár, hogy soha nem vagyok jó.

Hat

Annyit foglalkoztam Lissa és Christian találkozójával, hogy másnapra támadt tőle egy ötletem.

- Hahó, Kiróva... úgy értem, igazgatónő. - Az irodája küszöbén ácso­rogtam, anélkül, hogy zavartattam volna magam időpont-egyeztetéssel. Kiróva felemelte a tekintetét a papírjairól, és láthatóan nem örült nekem túl­ságosan.

- Igen, Hathaway kisasszony?

- A háziőrizet azt jelenti, hogy templomba se járhatok?

- Tessék?

- Azt mondta, hogy ha nem órán vagy edzésen vagyok, akkor a szobámban kell maradnom. De mi a helyzet a vasárnapi misékkel? Szerintem nem lenne túl igazságos, ha megvonnák tőlem a lelki... ööö, szükségleteimet.

Vagy ha megtagadnák tőlem a lehetőséget, hogy még több –bármilyen rövid és unalmas –időt töltsek Lissával. Kiróva feltolta a szemüvegét az orrán.

- Nem is tudtam, hogy vannak lelki szükségletei.    

- Miközben távol voltam, megtaláltam Jézust.

- Az anyja nem ateista? - kérdezett vissza az igazgatónő szkeptikusan.

- Az apám pedig valószínűleg muzulmán. De én a saját utamat járom. És nem lenne szabad letérítenie engem róla.

Kirova olyan hangot adott ki, mintha kuncogna.

- Nem, Hathaway kisasszony, igaza van. Rendben. Részt vehet a vasárnapi miséken.  

De a győzelmem rövid életű volt, mert a templomba járás éppen olyan unalmasnak bizonyult, amikor pár nappal később elmentem oda, mint ahogy emlékeztem. De Lissa mellett ülhettem, amitől úgy éreztem magam, mintha túljártam volna az eszükön. Leginkább csak az embereket figyeltem. A mise nem kötelező a diákoknak, de ennyi Kelet-Európából származó tanuló között nagyon sok görögkeleti ortodox vallású van, akik részt vesznek rajta vagy önszántukból, vagy a szüleik nyomására.

Christian a folyosó túloldalán ült, és éppen olyan vallásosnak próbált tűnni, mint ahogy azt mondta. Bármennyire nem kedveltem, az álspiritualitásától muszáj volt mosolyognom. Dmitrij hátul foglalt helyet, arcát árnyékok takarták, és hozzám hasonlóan ő sem vette fel a szentségeket. Amilyen elgondolkozónak tűnt, abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán odafigyel a szentbeszédre. Én néha belehallgattam.

- Isten ösvényét járni nem könnyű - magyarázta a tiszteletes. - Még Szent Vlagyimirnak, iskolánk védőszentjének is nehéz dolga volt. Annyira tele volt spiritualitással, hogy az emberek gyakran köré gyűltek, megigézve a szava­itól és a személyétől. A régi források azt állítják, olyan erős hite volt, hogy meg tudta gyógyítani a betegeket. De a tehetsége ellenére sokan nem tisz­telték. Kigúnyolták, és azt állították, hogy zavart elméjű.

Vagyis Vlagyimir őrült volt, csak ezt nem szabad kimondani. De mindenki tudja. Ó a maroknyi mora szent egyike, és a pap nagyon szeretett róla beszélni. Már akkor mindent hallottam róla oda és vissza, mielőtt megszök­tünk. Remek. Úgy néz ki, vasárnapok végtelen sora áll előttem, amikor újra és újra meghallgathatom a történetét.

- ...és ez történt árnyékcsókolta Annával.

Felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, miről beszél éppen a tiszteletes, mert egy ideje már nem figyeltem. De ezek a szavak égettek. Amyékcsókolta. Már jó idő eltelt, mióta utoljára hallottam őket, de nem felejtettem el. Vártam, hátha folytatja, de a pap már áttért a ceremónia következő részére. A szent­beszédnek vége volt.

A gyülekezet feloszlott, és amikor Lissa elfordult, hogy kimenjen, meg­ráztam a fejem.

- Várj meg! Mindjárt jövök.

Kitülekedtem a tömegen át a bejárathoz, ahol a tiszteletes egy kisebb cso­porttal beszélgetett. Türelmetlenül vártam, hogy befejezze. Natalja is ott sorakozott, és afelől érdeklődött, milyen önkéntes munkával segíthetné az egyházat. Jaj! Amikor végzett, elment, és közben odaköszönt nekem.

A pap felvonta a szemöldökét, amikor meglátott.

- Szervusz, Rose. Örülök, hogy újra látlak.

- Igen... én is - válaszoltam. - Hallottam, amit Annáról mondott. Hogy „árnyékcsókolta" volt. Ez mit jelent?

A tiszteletes homloka ráncba szaladt.

- Nem vagyok benne biztos. Nagyon régen élt. Akkoriban gyakran kaptak olyan melléknevet az emberek, amivel valamilyen tulajdonságukra utaltak. Lehet, hogy azért hívták így, hogy félelmetesebbnek tűnjön.

Megpróbáltam palástolni a csalódottságomat.

- Ó! És ki volt ő?

Beszélgetőtársam ezúttal sokkal inkább elítélően, mint elgondolkozva rán­colta a homlokát.

- Rengetegszer említettem.

- Ó! Hát, úgy tűnik, elkerülte a figyelmemet.  A pap még elítélőbb pillantást vetett rám, és sarkon fordult.

- Várj csak egy pillanatod

Eltűnt az oltár melletti ajtó mögött, arrafelé, amerre Lissa ment fel a pad­lásra. Felmerült bennem a szökés gondolata, de úgy véltem. Isten esetleg lesújt rám, ha megteszem. Egy percbe se telt, és a pap egy könyvvel tért vissza. Átnyújtotta nekem. A mora szentek.

- Ebből mindent megtudhatsz róla. Amikor legközelebb találkozunk, szí­vesen meghallgatnám, mit tanultál.

Morcos képpel sétáltam odébb. Remek! Házi feladat vallásból .

A kápolna bejáratánál Lissával találkoztam, aki Aaronnal beszélgetett.

A barátnőm mosolygott, és a belőle átcsorgó érzelmek vidámnak tűntek, bár semmiképpen sem rajongónak.

- Te viccelsz! - kiáltott fel. 

A fiú megrázta a fejét - Nem.

Látván, hogy közeledem, Lissa felém fordult

- Rose, ezt soha nem fogod elhinni. Emlékszel Abby és Xander Badicára.? A testőrük fel akar mondani. És össze akar házasodni egy másik testőrrel.

Na, ez aztán izgalmas pletyka volt Konkrétan botrányos.

- Komolyan? És ők, izé, akkor most megszöknek együtt?   

Lissa bólintott

- Vesznek egy házat Keresnek valami munkát az emberek világában, azt hiszem.

Aaronra pillantottam, aki hirtelen elcsendesedett a jelenlétemtől.

- És hogy viselik ezt Abby és Xander.? - kérdeztem tőle.

- Jól. Kicsit kínos nekik. Szerintük ez ostobaság. - Ekkor ráébredt, kivel is beszélget - Ó! Nem úgy értettem...

- Semmi gond — kényszerítettem mosolyt az arcomra. — Tényleg ostobaság. Hú! Hát ez megdöbbentett A rebellis énem imád minden olyan sztorit, ahol az emberek „fellázadnak a rendszer ellen". Csakhogy ebben az esetben az én rendszerem ellen lázadtak fel, mindaz ellen, amit életem során belém neveltek.

A dampyroknak és a moráknak van egy furcsa egyezségük. A dampyrok eredetileg a morák és az emberek keveredéséből születtek. Sajnos a dampyrok nem tudnak egymás között szaporodni - és az emberekkel sem. Valami genetikai izé miatt Ugyanúgy, ahogy az öszvérek, mint azt mondani szokták, bár ezt a hasonlatot nem szeretem túlságosan. A dampyrok és a morák képesek utódokat létrehozni, akik egy másik genetikai izé miatt sima dampyrok lesznek, félig ember, félig vámpír génállománnyal.

Mivel a dampyrok csak a morák segítségével képesek szaporodni, kényte­lenek vagyunk a közelükben maradni, és keveredni velük. És emiatt ugye az is fontossá vált számunkra, hogy a morák ne haljanak ki. Nélkülük végünk. És mivel a strigák annyira rá vannak indulva a morákra, az életben tartásuk a leg­főbb gondunkká vált

És így alakult ki az őrzők rendszere. A dampyrok nem tudnak varázsolni, cserébe viszont remek harcosok vagyunk. A vámpír génjeink biztosítják a kiélezett érzékeket és reflexeket, az emberi génjeink pedig gondoskodnak arról, hogy erősebbek és kitartóbbak legyünk a moráknál. És minket a vér szükséglete vagy a napfény sem korlátoz. Persze nem vagyunk annyira erősek, mint a strigák, de keményen edzünk, és a testőrök nagyszerű munkát végeznek, ha a morák biztonságáról van szó. A legtöbb dampyr úgy gondolja, hogy érdemes kockáztatnia az életét azért, hogy cserébe a fajtánk ne haljon ki.

Mivel a morák általában mora gyerekeket szeretnének nemzeni és felnevelni, nem sok mora-dampyr románc van a világon. Különösen ritka az, amikor egy mora nő egy dampyr férfi mellett köt ki. De rengeteg mora fiatalember szeret dampyr lányokkal szórakozni, bár általában ők is mora lányokat vesznek el végül. Ennek következményeképpen borzasztó sok egyedülálló dampyr anya van a világon, de mi kemények vagyunk, és ezzel is megbirkózunk.

Ugyanakkor sok dampyr anya dönt úgy, hogy nem testőrködik, hanem inkább a gyermekét neveli majd. Ezen nők egy része „rendes" munkát vállal a morák vagy az emberek világában; páran együtt élnek kommunákban. Ezeknek a kommunáknak elég rossz a hírük. Nem tudom, mennyi igaz a pletykákból, de a mora férfiak állítólag állandóan odajárnak szexelni, és pár dampyr nő azt is hagyja, hogy igyanak belőle eközben. A vérszajhák!

Visszatérve, szinte minden testőr férfi, vagyis sokkal több mora van, mint testőr. A legtöbb dampyr fickó elfogadja, hogy nem lehet gyereke. Tisztában vannak vele, hogy nekik a morák biztonságának kiszolgálása a feladatuk, miközben a lánytestvéreik és az unokatestvéreik gyerekeket szülnek.

Néhány dampyr nő, mint például az anyám is, kötelességének érzi, hogy testőrködjön - még ha ez azzal is jár, hogy nem nevelheti fel a gyerekét. Amikor megszülettem, átadott a moráknak, hogy gondoskodjanak rólam ők. A morák és a dampyrok elég korán kezdik az iskolát, és az akadémia gyakor­latilag örökbe fogadott engem, amikor négyéves voltam.

Az ő példája és az akadémián szerzett tapasztalataim miatt tiszta szívből hittem abban, hogy a dampyrok dolga a morák védelmezése. Ez az öröksé­günk része, és az egyetlen módja a túlélésünknek. Ennyire egyszerű.

És ezért volt számomra annyira megdöbbentő, amit a Badicáék testőre tett Magára hagyta a moráját, és lelépett egy másik őrzővel, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett hagynia a saját moráját Még csak közös gyerekük sem lehet, és most két család marad védelem nélkül. Mi ennek az értelme? Senki nem törődik azzal, ha a kamasz dampyrok randizgatnak, vagy a felnőtt dampyroknak gáláns kalandjaik vannak. De hosszú távú kapcsolat? Különösen olyan, ami szökéssel jár? Nagy pazarlás. Es nagy szégyen.

Miután még egy darabig beszélgettünk a Badicáékról, Lissával otthagytuk Aaront Amikor kiléptünk, valami furcsa susogást hallottam, meg egy csúszós hangot Túl későn döbbentem rá, hogy mi történik, és a nyakunkba zuhant egy nagy kupac latyakos hó a kápolna tetejéről. Október eleje volt, és előző éjjel lehullott a korai hó, ami szinte azonnal olvadásnak is indult. Ennek következtében a ránk hulló cucc nagyon nedves és nagyon hideg volt

Lissa kapta a javát, de így is csak hápogtam, amikor jeges víz csorgott a hajamra és a nyakamba. Páran még felsikkantottak a közelünkben, akiket elkapott a minilavina széle.

- Jól vagy? - kérdeztem Lissát A kabátja átázott, platinaszőke haja pedig nedvesen az arcára tapadt

–A... aha –válaszolta reszkető fogakkal.

Lehúztam a kabátom, és átnyújtottam neki. Az enyémnek csúszós felülete volt, ami lepergette a víz nagy részét –A sajátodat vedd le! -De akkor te...

–Vedd csak el!

Lissa engedelmeskedett, és miközben bebújt a kabátomba, végül meghal­lottam a kacajokat, amik mindig követik az ilyesfajta helyzeteket Kerültem a körülöttünk állók tekintetét, és inkább Lissa csuromvíz kabátjára koncent­ráltam, miközben ő átöltözött

- Bárcsak ne vettél volna kabátot, Rose! - sóhajtott fel Ralf Sarkozy, egy különösen duci és nagydarab mora, akit utáltam. - Ez a felső nagyon jól nézne ki vizesen.

- Az a felső olyan ronda, hogy el kellene égetni. Egy hajléktalanról akasz­tottad le?

Felpillantva láttam, hogy Mia sétál oda hozzánk, miközben Aaronba karol. Szőke fürtjei tökéletesen voltak elrendezve, és egy gyönyörűséges fekete magas sarkút viselt, ami sokkal jobban állt volna rajtam. De legalább maga­sabbnak tűnt, ezt meg kell hagyni. Aaron pár lépéssel mögöttünk jött, de valami csoda folytán őt elkerülte a latyak. Mia önelégült arckifejezéséből arra következtettem, hogy semmiféle csoda nem játszott szerepet a történtekben.

- Feltételezem, azt szeretnéd felajánlani, hogy majd te elégeted, igaz? –kér­deztem, miközben nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra, mennyire zavart a megjegyzése. Pontosan tisztában voltam vele, hogy az öltözködéshez való érzékem mennyire elsatnyult az utóbbi két évben. - Ja, várjunk csak; a te elemed nem a tűz, igaz? Te vízmágus vagy. Micsoda véletlen, hogy most zuhant ránk egy csomó belőle.

Mia megbántott arcot vágott, de a szeme csillogása elárulta, hogy túlsá­gosan is élvezi a helyzetet ahhoz, hogy ártatlan kívülálló legyen.

- Ezzel meg mit akarsz mondani?

- Én semmit. De Kirovának valószínűleg lesz pár szava, amikor kiderül, hogy mágiát vetettél be egy másik diák ellen.

- Senki nem vetett be semmit - húzta fel az orrát. - Főleg nem én. Isteni közbeavatkozás volt.

Nagy örömére páran elnevették magukat. Gondolatban azt válaszoltam, hogy ez is az, és a templom falához vágtam. A való világban Lissa egyszerűen csak oldalba bökött, és azt mondta, hogy menjünk, elsétáltunk külön-külön a saját szobánk felé, magunk mögött hagyva a nevetést, és a poénkodást arról, hogy milyen vizesek lettünk, és Lissa meny­nyire nem tud semmit a szakosodásról. Odabent tovább fortyogtam. Ráéb­redtem, hogy csinálnom kell valamit Miával. Az idegesítő picsáskodásán túl­menően azt sem akartam, hogy Lissának még több stresszel meg kelljen birkóznia. Ezen az első héten jól elboldogultunk, és szerettem volna, ha így is marad.

Tudod - mondtam -, egyre inkább úgy gondolom, hogy jó lenne, ha visszaszereznéd Aaront. Az móresre tanítaná Babalibát. És szerintem nem is lenne nehéz. Még mindig odáig van érted.

- Én nem akarok móresre tanítani senkit –válaszolta Lissa. - És én nem vagyok odáig Aaronért.

- Ne már, az a liba állandóan kötözködik velünk, és rajtunk köszörüli a nyelvét a hátunk mögött. Tegnap rám fogta, hogy az Üdvhadseregtől sze­reztem a farmeromat.

- De hát tényleg onnan szerezted. - Jól van, na - fújtattam –, de semmi joga nevetségessé tenni, amikor ő a

Targetből öltözködik.

- Hé, a Targettel semmi baj. Én szeretem a Targetet.

- Én is. Nem erről van szó. Hanem hogy úgy próbálja eladni a cuccait, mintha ő lenne Stella McCartney.

- És az bűn?

Komor arcot vágtam.

- Határozottan. Bosszút kell állnod.

- Mondtam már, engem nem érdekel a bosszú - vetett rám Lissa egy oldal­pillantást. - És téged se érdekeljen!

Olyan ártatlanul mosolyogtam, ahogy csak tudtam, és amikor elbúcsúztunk egy­mástól, megint megkönnyebbültem, hogy ő nem tud olvasni a gondolataimban.

- Szóval, mikor lesz a nagy iszapbirkózás?

Mason várt a lakóépületem előtt, miután szétváltunk Lissával. Lusta és cuki benyomást keltett, ahogy karba font kézzel, a falnak dőlve figyelt.

- Nem tudom, mire gondolsz.

Mason felegyenesedett, és bekísért az épületbe, miközben átnyújtotta a kabátját, ugyanis az enyém Lissánál maradt

- Láttam, hogy civakodtok a kápolna előtt Hát nincs bennetek semmi tisz­telet Isten háza iránt?

Felhorkantam: –Te sem táplálsz több tiszteletet iránta, mint én, te pogány. Te be se mentél. És egyébként is, mint azt mondtad, előtte voltunk, nem benne.

- De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Csak vigyorogtam, és belebújtam a kabátjába.

Az épületünk társalgójában álltunk, egy gondosan felügyelt szabadidős és tanulóhelyiségben, ahol a fiúk és a lányok társadalmi életet élhettek, mora vendégeikkel együtt Vasárnap lévén eléggé tele volt azokkal, akik az utolsó pillanatban próbálták a másnapi leckét összedobni valahogy. Észrevettem egy kicsi, üres asztalt, megragadtam Mason karját, és odavonszoltam.

- Nem egyenesen a szobádba kellene menned?

Lekuporodtam az egyik székre, és gyanakvóan körbepillantottam.

- Ma olyan sokan vannak itt, hogy beletelik egy kis időbe, amíg észrevesznek. Istenem, annyira unom már, hogy be vagyok zárva. És még csak egy hete tart.

- Nekem is elegem van belőle. Hiányoztál tegnap este. Páran lementünk, és biliárdoztunk egyet a játékszobában. Eddie be volt sózva.

Felnyögtem.

- Ne csináld ezt Nem akarok az élmény dús társadalmi életetekről hallani.

- Hát jó. - Mason felcsapta a könyökét az asztalra, és a tenyerében nyug­tatta az állát - Akkor mesélj nekem Miáról! Egy szép napon egyszerűen sarkon fordulsz, és lekeversz neki egyet, ugye.? Emlékeim szerint legalább tíz­szer megtetted már ezt azokkal, akik felbosszantottak.

- Én Rose új, javított változata vagyok - tájékoztattam, miközben próbáltam minél illedelmesebb benyomást kelteni. De nem igazán jártam sikerrel. Masonból fuldokló nevetés tört fel. - Egyébként is, ha megteszem, akkor vége a próbaidőmnek Kirovával. Feddhetetlennek kell maradnom.

- Más szóval úgy kell visszavágnod Miának, hogy ne kerülj bajba. Éreztem, hogy mosolyra görbül a szám sarka.

- Tudod, mit szeretek benned, Mase.? Hogy pontosan úgy gondolkozol, ahogy én.

- Ez bóknak is ijesztő - válaszolta a fiú szárazon. - Akkor hát mondd meg nekem, mit gondolsz erről: lehet, hogy tudok valamit Miáról, amit valószí­nűleg nem lenne szabad elmondanom neked...

Előrehajoltam: –Jaj, ezzel betetted a bogarat a fülembe. Most már muszáj elárulnod.

- Az nem lenne helyes — ugratott Mason. - Honnan tudjam, hogy jóra fogod használni a tudást, nem pedig rosszra?

Megrebegtettem a szempillámat

- Ellen tudsz állni ennek az arcnak? Mason pár másodpercig méregetett

- Hát, az a helyzet, hogy nem. Szóval akkor nesze: Mia nem nemesi csa­ládból származik.

Visszagörbedtem a székembe.

- Na, ne már! Ezzel tisztában vagyok. Kétéves korom óta tudom, ki szüle­tett uralkodói családba, és ki nem.

- Igen, de ennél többről van szó. A szülei az egyik Drozdov nagyúrnál dol­goznak.

Tettem egy türelmetlen kézmozdulatot. Sok mora dolgozik odakint az emberek világában, de a mora társadalom is rengetegféle álláslehetőséget biz­tosít a saját fajtájának. És valakinek be kell tölteni ezeket

- Takarítanak. Gyakorlatilag szolgálók. Az apja a füvet nyírja, az anyja pedig szobalány.

Én igazából mély tiszteletet táplálok azok iránt, akik kétkezi munkával töltik a mindennapjaikat, függetlenül attól, hogy milyennel. Az embereknek mindenhol el kell végezniük a vacakabb melókat is a megélhetésért De, ugyanúgy, mint a Target esetében, egészen más tészta, ha valaki másnak próbál látszani, mint ami. És az elmúlt hetem alatt észrevettem, Mia milyen elszántan próbál beilleszkedni az iskola elitjébe.

- És senki nem tudja - mondtam elgondolkozva.

- Mia nem is akarja, hogy tudják. Tudod, milyenek azok a rangkórosok. - Egy pillanatra elhallgatott - Persze Lissát kivéve. Nem kímélnék Miát

- És ezt te honnan tudod?

- A nagybátyám a Drozdovok testőre.

- És egészen idáig magadban tartottad ezt a titkot?

- Amíg meg nem törtél. Szóval, melyik utat választod: a jót vagy a rosszat?

- Szerintem majd kap egy kis...

- Hathaway kisasszony, tudja, hogy magának nem lenne szabad itt lennie. A lakóépület egyik felügyelőnője jelent meg, arcán mély helytelenítéssel. Nem vicceltem, amikor azt mondtam. Mason ugyanúgy gondolkozik, mint én. Pont olyan ügyesen füllentett, mint én szoktam.

- Páros feladatot kaptunk az egyik humán óránkon. Hogy csinálhatjuk meg, ha Rose el van zárva?

A felügyelőnő összehúzta a szemét

- Nem úgy néznek ki, mintha dolgoznának.

Én odahúztam a lelkész könyvét, és véletlenszerűen kinyitottam valahol. Még akkor tettem az asztalra, amikor leültünk.

- Mi, szóval, mi ezen dolgozunk.

A nő még mindig gyanakodva nézett

- Egy óra. Még egy órát kapnak, és lássam ám, hogy folyik a munka!

- Igenis–válaszolta Mason pókerarccal. –Úgy lesz!

A felügyelőnő elballagott, de a szemét nem vette le rólunk.

- Én hősöm - sóhajtottam fel.

Mason a könyv felé bökött - Mi ez?

- Csak valami, amit a tiszteletestől kaptam. Volt egy kérdésem a szentbe­széddel kapcsolatban.

Mason megkövülten bámult rám.

- Jaj, hagyd már abba, és próbálj érdeklődést mímelni - kezdtem el a tárgy­mutatót bogarászni. - Egy Anna nevű nőt keresek. Mason odahúzta a székét, és átült közvetlenül mellém.

- Oké. Tanuljunk!

Megtaláltam a kérdéses oldalszámot, ami nem túl meglepő módon a Szent Vlagyimirról szóló részben volt. Anna nevét keresve végigolvastuk az oldalt Amikor rátaláltunk, kiderült, hogy a szerzőnek nincs róla túl sok mondaniva­lója. De berakott egy idézetet valami fickótól, aki ugyanakkor élt, mint Szent Vlagyimir:

És Vlagyimirral mindig ott kend Anna, Fjodor lánya. Egymás iránt táplált szeretetük tiszta vala és erkölcsös, mint fivéré nővére iránt, és sok ízben megmenté Anna Vlagyi­mirt, az kit strigák üldözének, hogy tönkretegyék testét s az üdvét Hasonlatosan Anna nyújt vala néki vigaszt, az mikor az hit túl nehéz súllyal rogyasztá vállait, és az Sátán sötétje kísérel lesújtani rá, hogy meggyengítse az egészségét és az testét. Anna ez ellene is védelmezi őtet, hisz egymás által kötve vannak, mióta Vlagyimir gyermekkorukban megmenté Annát a haláltól Isten kegyelmének a bizonysága, hogy áldott Vlagyimirnak oly védelmezőt külde, mint Anna, az Ámyékcsókolta, ki mindig tudja, mi leend Vlagyimir szívében s fejében.

- Tessék - állapította meg Mason. - A testőre volt

- De az nem derül ki, mit jelent az árnyékcsókolta.

- Valószínűleg semmit

Ezt valahogy nem voltam képes elhinni. Még egyszer átolvastam, és pró­báltam megfejteni a régies nyelvezetet. Mason kíváncsian bámult, mintha nagyon szeretett volna segíteni.

- Lehet, hogy együtt jártak - találgatott. Felnevettem.

- Vlagyimir szent volt

- És az mit bizonyít? Biztos, hogy a szentek is szeretik a szexet. Az a „fivér és nővér" dolog valószínűleg csak álca. - Az egyik sorra mutatott - Látod? „Kötve" voltak. - Rám kacsintott - Virágnyelv.

Kötve. Furcsa szóhasználat, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy Anna és Vlagyimir valaha is letépték volna egymásról a ruhát

- Nem hinném. Csak közeli barátok voltak. Fiú-lány barátság is van a világon - mondtam jelentőségteljesen, mire Mason száraz pillantást vetett rám.

- Igen? Mi is barátok vagyunk, mégsem tudom, mi leend „szívedben s fejedben". - Filozofikus arcot vágott - Persze egyesek úgy érvelhetnek, hogy az ember soha nem tudhatja, mi leend egy nő szívében...

- Ó, fogd be! - morogtam, és a karjába bokszoltam.

- ...mert ők fura, misztikus teremtmények - folytatta Mason az előadói hangján -, és a férfinak gondolatolvasónak kell lennie, ha valaha is boldoggá akarja őket tenni.

Fékezhetetlenül kitört belőlem a kuncogás, és tisztában voltam vele, hogy valószínűleg ismét bajba fogok kerülni.

- Hát, akkor próbálj meg a gondolataimban olvasni, és ne csináld ezt a... Abbahagytam a nevetést, és visszanéztem a könyvre.

Egymás által kötve vannak, és mindig tudja, mi leend Vlagyimir szívében s fejében.

Köztük is megvolt a kötelék, döbbentem rá. Erre minden vagyonomat - bár az nem volt sok - feltettem volna. Meghökkentő felismerés volt Rengeteg homályos történet és mítosz szól arról, hogy a testőrök és gazdájuk között „létrejöhet kötelék". De ez volt az első eset, hogy arról értesültem, valakivel konkrétan megtörtént

Mason észrevette a döbbenetemet

- Jól vagy.? Olyan furán nézel ki.

Magamhoz tértem.

- Aha. Jól vagyok.

Hét

Ezután eltelt pár hét, és hamarosan megfeledkeztem az egész Anna-ügyről, ahogy magába szippantott az akadémiai élet. A visszatérésünk keltette döb­benet lassan alábbhagyott, és sikerült belerázódnunk egy nagyjából kényelmes napirendbe. A napjaim a templomi misék, a Lissával elköltött ebédek és a szórványos társadalmi életem körül forogtak. Mivel hivatalosan semmi szabadidőm nem volt, sikerült kívül maradnom a rivaldafényen, bár nemes elhatározásom ellenére, miszerint „beleolvadunk a tömegbe", imitt-amott így is keltettem némi feltűnést. De nem tehetek róla. Szeretek flörtölni, szeretek bandázni, és szeretek vicces megjegyzéseket tenni órán.

Lissa az új szerepével, miszerint mintegy inkognitóban van, egyszerűen azért hívta fel magára a figyelmet, mert ez annyira különbözött attól, amilyen szerepet a távozásunk előtt alakított, amikor olyan aktívan részt vett az ural­kodói sarjak életében. A legtöbben hamar túltették magukat a dolgon, elfo­gadták, hogy a Dragomir hercegnő kezd eltűnni a társadalmi palettáról, és megelégszik Natalja csapatának társaságával. Natalja locsogásától időnként legszívesebben még mindig a fejemet vertem volna a falba, ugyanakkor mégis egy őszintén kedves lánynak bizonyult - sokkal kedvesebbnek, mint szinte bármelyik örökös -, és általában véve jólesett vele lenni.

Továbbá, mint arra Kiróva előre figyelmeztetett, minden időmet edzéssel és tréninggel kellett töltenem. De ahogy telt-múlt az idő, a testem kezdett kevésbé utálni. Az izmaim megerősödtek, és az állóképességem is jobb lett. Még mindig szétrúgták a seggem az órákon, de már nem annyira, mint korábban, és ez is valami. A bőröm bánta a dolgot leginkább. Attól, hogy annyit voltam odakint a hidegben, teljesen kicserepesedett, és csak a Lissa-féle folyamatos arckrémellátás mentett meg attól, hogy idő előtt vénasz-szonynak tűnjek.

Dmitrijjel is kialakult egy napirendünk. Masonnek igaza volt abban, hogy antiszociális. Dmitrij nem volt túl sokat együtt a többi testőrrel, bár azok lát­hatóan tisztelték őt. És minél jobban megismertem, annál inkább tiszteltem én is, noha az edzéstervét nem láttam át teljes mélységében. Nem volt túl durva. Mindig bemelegítéssel indítottunk a tornateremben, majd kiküldött futni, hogy küzdjek meg az egyre hidegebb montanai ősszel.

Három héttel a visszatérésem után az egyik nap iskola előtt bementem a tornaterembe, és ott találtam Dmitrijt, amint az egyik matracon végignyúlva egy Louis L'Amour-könyvet olvasgat. Valaki egy CD-lejátszót is hozott, és bár ennek eleinte örültem, az általa lejátszott dalnak annyira nem: a „When Doves Cry" szólt Prince-től. Ciki, hogy tudom a címét, de az egyik korábbi lakótársunk nagy rajongója volt a '80-as éveknek.

- Hűha, Dmitrij - dobtam le a zsákom a padlóra. - Tudom, hogy ez való­színűleg új slágernek számít Kelet-Európában, de nem hallgathatnánk valami olyasmit, ami azután jött ki, hogy megszülettem?

Csak a szeme villant felém, a testtartásán nem változtatott.

- Mit számít az neked? Én fogom hallgatni. Miközben te odakint futod a köröket.

Fintorogtam egyet, miközben feldobtam a fél lábam a korlátra, és nyújtani kezdtem a térdizmaimat. Mindent egybevetve, Dmitrij nagyon udvariasan kezelte a szemtelenséget. Amíg nem sumákoltam az edzéssel, addig nem kapta fel a vizet a folyamatos beszólásaimon.

- Figyelj - kérdeztem, miközben áttértem a következő nyújtógyakorlatra -amúgy mi ez az állandó rohangálás? Úgy értem, tisztában vagyok azzal, mennyire fontos az állóképesség, meg minden, de nem kellene most már áttérnünk valamire, amiben némi ütéstechnika is szerepel? Még mindig legyilkolnak az edzéseken.

- Esetleg üssél nagyobbat — válaszolta Dmitrij szárazon.

- Komolyan kérdeztem.

- Azt nem könnyű megállapítani. - Letette a könyvét, de nem mozdult a heverőjéről. - Az én dolgom az, hogy felkészítselek a hercegnő védelmére és a sötét erők elleni harcra, igaz?

- Aha.

- Akkor most válaszolj a következőre: tételezzük fel, hogy sikerül ismét elrabolnod őt, és eljuttatnod egy bevásárlóközpontba. Mialatt ott vagytok, megtámad egy striga. Mit teszel?

- Attól függ, melyik boltban vagyunk.

Dmitrij csak nézett.

-Jó. Akkor leszúrom egy ezüstkaróval.       

Dmitrij felült, és ugyanazzal a mozdulattal keresztbe rakta hosszú lábait. Soha nem sikerült megértenem, hogy lehet egy ilyen magas ember ilyen kecses.

- Ó? - vonta fel a szemöldökét. - Van nálad ezüstkaró.? Tudod egyáltalán, hogy kell használni?

Elszakítottam a tekintetem a testéről, és haragos pillantást vetettem rá. Az elementál mágiával kovácsolt ezüstkaró a testőr leghalálosabb fegyvere. Az a striga, akinek átszúrják vele a szívét, azonnal meghal. A penge a morákat is megöli, szóval nem osztogatják tucatjával a testőrtanoncoknak. Az évfolyam­társaim mostanában kezdték tanulni a használatát. Lőfegyvert már hasz­náltam, de karó közelébe eddig nem engedtek. Szerencsére ezenkívül még kétfajta módszerrel meg lehet ölni a strigákat.

- Hát jó. Akkor levágom a fejét.

- Ha figyelmen kívül is hagyjuk, hogy nincs erre alkalmas fegyvered, hogyan birkózol meg azzal a helyzettel, ha esetleg másfél fejjel magasabb nálad?

Felpaprikázva egyenesedtem fel a nyújtásbók .

-Jó, akkor felgyújtom.    

- Megint csak azt kérdezem, mivel?

- Rendben, feladom. Te már előre tudod a választ. Csak szórakozol velem. Szóval a bevásárlóközpontban vagyok, és észreveszek egy strigát. Mit teszek?

Dmitrij rezzenéstelen tekintettel rám nézett.

- Elszaladsz.

Leküzdöttem a késztetést, hogy hozzávágjak valamit. Amikor végeztem a bemelegítéssel, felajánlotta, hogy kijön velem futni. Most először tett ilyet. Talán a közös futás során kiderül, miért van olyan gyilkos hírneve.

Elindultunk a fagyos októberi estébe. Még mindig nehezemre esett vissza rázódnom a vámpírok napirendjébe. Mivel egy órán belül kezdődött az iskola, úgy éreztem, a napnak nem lemennie, hanem felkelnie illenék. De éppen lenyugvóban volt a nyugati horizonton, és narancssárgán világította meg a hósapkás hegyeket. Meleg nem igazán jött már belőle, és hamarosan szúrni kezdett a tüdőm, ahogy erősödött az oxigénhiányom. Nem beszélgettünk. Dmitrij felvette az én lassabb tempómat, hogy ne hagyjuk el egymást.

Valami nagyon zavart engem ebben; hirtelen nagyon vágyni kezdtem az elismerésére. Úgyhogy gyorsítani kezdtem, keményebb munkára fogva a tüdőm és az izmaimat. Tizenkét kör az öt kilométer; kilenc volt hátra.

Amikor már csak három kör maradt, pár testőrtanonc ment el mellettünk a csoportos edzésre készülve, amin én is hamarosan ott leszek. Amikor meg­látott. Mason odaköszönt  - Jó formában vagy, Rose! Mosolyogva visszaintettem.

- Ne lassíts! - csattant fel Dmitrij, mire a tekintetem ráugrott a fiúkról. A hangjának élessége meglepett. - Ezért nem javul a szintidőd? Mert könnyű elvonni a figyelmedet.?

Elszégyelltem magam, és még gyorsabb tempót kezdtem diktálni, annak ellenére, hogy a testem obszcén dolgokat üvöltözött nekem. Végül sikerült letudnunk mind a tizenkét kört, és amikor Dmitrij leellenőrizte, kiderült, hogy két egész percet lefaragtam a legjobb időmből

- Nem rossz, mi? - krákogtam, miközben elindultunk visszafelé a terembe, letudni a levezető gyakorlatokat - Úgy tűnik, egészen a Limitedig eljutottam, mielőtt a striga elkapott volna a bevásárlóközpontban. De abban nem vagyok biztos, hogy Lissa hogy teljesített.

- Ha veled volt, nem esett baja.

Meglepetten felpillantottam. Ez volt az első igazi bók, amit kaptam tőle, mióta elkezdtünk együtt edzeni. Barna szemében egyszerre tükröződött elis­merés és csodálat, miközben engem nézett.

És ekkor történt meg.

Úgy éreztem, mintha valaki meglőtt volna. Rettegés harapott durván a tes­tembe, és robbant a fejemben is. A fajdalom apró pengéi. A látásom elhomá­lyosodott, és pár pillanatra nem ott álltam, ahol. Hanem egy lépcsőn rohantam lefelé, rémülten és elkeseredve, mert muszáj volt kijutnom onnan, és muszáj volt megtalálnom... engem.

Majd újból tisztán kezdtem látni, visszakerültem a futópályára, ki Lissa fejéből. Minden magyarázat nélkül futásnak eredtem, és amilyen sebesen csak tudtam, a morák lakóépülete felé száguldottam. Nem számított, hogy az imént használtam tropára a lábaimat egy minimaratonon. Keményen és gyorsan mozdultak, mintha vadiúj állapotban lennének. Homályosan a tuda­tában voltam, hogy Dmitrij utolért, és azt kérdezgeti, mi a gond. De nem voltam képes válaszolni. Egyetlenegy cél lebegett előttem: hogy odajussak az épülethez.

Magasan tornyosuló, borostyánfedte körvonalai pont akkor kezdtek kibon­takozni a szemünk előtt, amikor Lissa könnyáztatta arccal odaért hozzánk. Csikorogva megálltam, a tüdőm majd szétrobbant.

- Mi a baj? Mi történt? - követeltem magyarázatot, miközben megragadtam a karját, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

De nem tudott válaszolni. A nyakamba vetette magát, és hozzám bújva zokogni kezdett. Átöleltem, és a selymes haját simogattam, miközben azt mondogattam neki, hogy minden rendben lesz - bármi is az a „minden". És őszintén megvallva, abban a pillanatban nem is érdekelt olyan nagyon, hogy miről van szó. Ott állt mellettem épen és egészségesen, más nem számított. Dmitrij felettünk tornyosult éberen és készen bármely fenyegetés leküzdé­sére, a teste megfeszült, mint egy rugó. Biztonságérzettel töltött el, hogy velünk van.

Fél órával később Lissa hálószobájában szorongtunk három további őr. Kiróva igazgatónő és az egyik házfelügyelőnő társaságában. Most először láttam Lissa szobáját. Natalja valóban elintézte, hogy összeköltözhessenek, és a két félszoba maga volt a kontraszt. Nataljáé úgy nézett ki, mint amiben laknak, képek lógtak a falán, és egy habos-babos, nem akadémiai ágytakaró fedte az ágyát. Lissának éppen olyan kevés tulajdona volt, mint nekem, és az ő szobarésze feltűnően csupaszon maradt. Egyetlen képet tartott a falán, ami előző évben készült halloweenkor, és minket ábrázolt tündérnek öltözve, szárnyakkal meg csillámporos sminkkel. A kép felidézte bennem, hogyan mentek akkoriban a dolgok, és tompán fájni kezdett a mellkasom.

A nagy zűrzavar közepette senkinek nem jutott eszébe, hogy nekem nem is lett volna szabad ott lennem. Odakint a folyosón mora lányok csoportosultak; azt próbálták kitalálni, mi történhetett. Natalja keresztül verekedte magát rajtuk, miközben kíváncsiskodott, hogy mi ez a csődület. Amikor meglátta, kővé merevedett.

Döbbenet és undor tükröződött szinte mindnyájunk arcán, miközben Lissa ágyát bámultuk Egy róka hevert a párnáján. Fehérbe hajló vörösesbarna bun­dája volt. Olyan puha és ölelgetnivaló benyomást keltett, mintha valami házi­kedvenc lenne, például egy cica, olyasmi, amit az ember a karjában ringat, és összebújik vele.

Leszámítva azt a körülményt, hogy a torka át volt vágva.

A nyaka belseje rózsaszín volt, és zselészerű. Vér foltozta azt a puha bundát, és csordult le a sárga ágyneműre, sötét tócsában állva össze, ami átitatta a szö­vetet. A róka szemei felfelé néztek, üvegesen, valamiféle döbbenettel, mintha az állat nem lett volna képes elhinni, hogy ez történik vele.

Kezdett felkavarodni a gyomrom, de kényszerítettem magam, hogy oda­nézzek. Nem engedhettem meg magamnak a kényeskedést. Egy szép napon strigákat fogok majd ölni. Ha egy rókát sem bírok ki, akkor esélyem sincs túl­élni a nagyobb csatákat.

Ami az állattal történt, az beteges és ferde dolog volt, amit egyértelműen csak olyasvalaki tehetett, aki elmondhatarianul perverz. Lissa halálsápadtan bámulta, és tett felé pár lépést, miközben a keze akaradanul előrenyúlt. Tisz­tában voltam vele, hogy ez a gusztustalan tett ott sebezte meg, ahol igazán fáj neki, aki annyira szered az állatokat. Lissa imádott minden négylábút, és azok is őt. Amikor szökésben voltunk, sokszor kérlelt, hogy hadd fogadjunk örökbe valami háziállatot, de mindig nemet mondtam, és megmagyaráztam neki, hogy nem tudnánk gondját viselni, amikor esetleg egy pillanat alatt el kell tűnnünk. Ráadásul engem utálnak az állatok. Úgyhogy Lissa beérte azzal, hogy segített a kóbor négylábúakon, akik az utunkba akadtak, és összebarát­kozott a szomszédaink jószágaival, mint például Oscarral, a macskával is.

De ezen a rókán már nem tudott segíteni. Nem lehetett visszahozni, mégis láttam Lissa arcán, hogy rajta is segíteni szeretne, mint mindenkin. Meg­fogtam a kezét, és arrább húztam, miközben felidéződött bennem egy két évvel azelőtti párbeszédünk.

- Mi az? Egy varjú? 

--Ahhoz túl nagy Holló. 

- Meghalt?

- Igen. Határozottan halott. Ne érj hozzá! Akkor nem hallgatott rám. Reméltem, hogy ezúttal fog!

- Még élt, amikor visszaértem - suttogta a fülembe Lissa a karomat szoron­gatva. - De már alig. Ó, istenem, vonaglott. Biztosan nagyon szenvedett.

Éreztem, ahogy epe kúszik felfelé a torkomon. Semmilyen körülmények között nem fogom elhányni magam.

- De ugye nem...

- Nem. Pedig akartam... Elkezdtem...

- Akkor felejtsd el! - szóltam rá élesen. - Ez hülyeség! Valakinek a hülye vicce. Össze fogják takarítani. Valószínűleg még új szobát is kapsz, ha szerétnél.

Lissa felém fordult, és a tekintete szinte űzött volt.

- Rose... emlékszel amikor... arra, tudod...

- Hagyd abba! - válaszoltam. - Azt felejtsd el! Ez nem ugyanaz.

- Mi van, ha valaki meglátta? Mi van, ha valaki tudja... Megszorítottam a karját, még a körmömet is belé vájtam, hogy jobban

figyeljen. Lissa arca megrándult. - Nem! Ez nem ugyanaz. Ahhoz semmi köze. Felfogtad? - Natalja és Dmitrij tekintetét is magunkon éreztem. Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz!

Lissa bólintott, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hisz is nekem.

- Ezt takarítsák össze! - dörrent rá Kiróva a házfelügyelőnőre. - És derítsék ki, nem látott-e valamit valaki!

Valakinek végül leesett, hogy ott vagyok, és utasították Dmitrijt, hogy tün­tessen el, bármennyire is könyörögtem, hogy hadd maradjak Lissával. A férfi visszakísért a testőrtanoncok lakóépületéhez. Csak akkor szólalt meg, amikor már majdnem ott voltunk.

- Te tudsz valamit. Valamit arról, ami történt. Erre gondoltál, amikor azt mondtad Kiróva igazgatónőnek, hogy Lissa veszélyben van?

 - Nem tudok semmit. Ez csak valami beteg vicc.

- És nem is sejted, ki tehette? Vagy miért?

Ezen elgondolkoztam. Mielőtt megléptünk, akárki lehetett volna. Az ilyesmi előfordul, ha az ember népszerű. Egyesek szeretik, mások gyűlölik. De most? Lissa eléggé kikerült a köztudatból. Az egyetlen ember, aki szívből és mélyen gyűlöli, az Mia, de úgy tűnt, ő inkább a szavak embere, mint a tet­teké. És még ha úgy is határozott volna, hogy tesz valami agresszív lépést, miért pont ezt? Nem rá vallott a dolog. Legalább egymillió egyéb módon bosszút lehet állni valakin.

- Nem - válaszoltam. - Fogalmam sincs.

- Rose, ha tudsz valamit, mondd el! Ugyanazon az oldalon állunk. Mind­ketten meg akarjuk védeni Lissát Ez nem vicc!

Megpördültem, és Dmitrijre zúdítottam a róka miatt felgyülemlett hara­gomat

- Igen, ez nem vicc. Nagyon komoly dolog. És akkor te körbe-körbe fut­tatsz engem, amikor pedig harcolni kellene megtanulnom, hogy képes legyek megvédeni őt Ha segíteni akarsz neki, akkor taníts nekem valamid Verekedni taníts meg! Azt már tudom, hogy kell elszaladni.

Egészen addig a pillanatig nem is voltam tisztában azzal, milyen mohón vágyom arra, hogy tanuljak valamit, mennyire szeretnék bizonyítani Dmitrij, Lissa és mindenki más előtt A rókás kalandtól tehetetlennek éreztem magam, és ez nem tetszett Tenni akartam valamit, bármit

Dmitrij higgadtan, rezzenéstelen arccal nézte végig a kitörésemet Amikor végeztem, egyszerűen csak előretessékelt, mintha nem is mondtam volna semmit .

- Nyomás! Elkésel az óráról.

Nyolc

A bennem izzó düh miatt keményebben és ügyesebben verekedtem aznap a testőrtanoncokkal, mint bármikor azelőtt Annyira, hogy végre először meg­nyertem az első páros küzdelmemet, és a porba tiportam Shane Reyest Vele mindig is jól kijöttem, és nagylelkű vesztesnek bizonyult, ugyanúgy megtap­solt, mint a többiek közül páran.

- Kezdesz visszatérni - jegyezte meg Mason óra után.

- Hát, úgy tűnik.

Gyengéden megérintette a karomat

- Hogy van Lissa?

Nem lepett meg, hogy tud a dologról. Errefelé olyan gyorsan terjednek a hírek, mintha mindenki gondolatolvasó lenne.

- Megvan. Tartja magát - Nem részleteztem, honnan származnak az érte­süléseim. A kötelékünket titokban tartottuk a diákok előtt - Mase, te azt állí­tottad, ismered Miát Szerinted neki lehetett köze a dologhoz?

- Jaj, hé, azért annyira közeli ismerőse nem vagyok. De most komolyan: nem! Mia még biológiaórán sem vesz részt a boncolásokban. Azt sem tudom elképzelni, hogy elkapjon egy rókát, nemhogy, izé, meg is ölje.

- És nincs olyan barátja, aki megtenné ezt helyette? Mason megrázta a fejét

- Nem hinném. A barátai sem szeretik bepiszkítani a kezüket De ki tudja? Lissa még mindig fel volt zaklatva, amikor ebédnél találkoztunk, és az csak

rontott a kedvén, hogy Natalja és társai nem voltak hajlandóak leszállni a rókás témáról. Úgy tűnt, Natalja eléggé túltette magát az undoron ahhoz, hogy kiélvezze a közfigyelmet, ami az eset kapcsán ráterelődött Talán nem is volt annyira elégedett a maga peremvidéki helyzetével, mint gondoltam.

- És egyszerűen csak ott volt- magyarázta, széles kézmozdulatokkal nyo­matékosítva a mondanivalóját - Az ágy kellős közepén. Mindenütt vér.

Lissa arca éppen olyan zölddé vált, mint a pulóver, amit viselt, úgyhogy az

ebédemet be sem fejezve arrébb húztam, és igen csúnya szavakkal illettem Natalja empátiára való képességét.

- Pedig kedves lány - válaszolta automatikusan. - Pont azt magyaráztad a múltkor, mennyire bírod.

- Tényleg bírom, de vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen felfogni. A bioszterem előtt ácsorogtunk, és ahogy a többiek elhaladtak mellettünk,

feltűnt, hogy összesúgnak, és fura pillantásokat vetnek ránk.

- Te hogy viseled ezt az egészet? Félmosoly suhant át Lissa arcán.

- Nem érzed amúgy is?

- De igen, de tőled akarom hallani.

- Nem tudom. Túl fogom tenni magam rajta. Csak azt kívánom, bár ne bámulnának rám úgy, mint valami szörnyszülöttre!

Újból kitört belőlem a düh. A rókás ügy már önmagában is elég szörnyű. Az, hogy az emberek piszkálják Lissát, csak ront a helyzeten, de ezen legalább tudok segíteni.  

- Ki bántott?

- Rose, nem verhetsz meg mindenkit, akivel valami bajunk van.

- Mia? - találgattam.

- És mások - válaszolta Lissa mentegetőzve. - Figyelj, nem számít. Igazából azt szeretném tudni, hogyan történhetett meg... Úgy értem, nem tudom kiverni a fejemből azt az esetet, amikor...

- Ne! - figyelmeztettem.

- Miért teszel mindig úgy, mintha meg se történt volna? Pont te. Kigú­nyolod Natalját, amiért nem tudja befogni a száját, de neked is akadnak kom­munikációs problémáid. Úgy értem, általában bármiről szívesen beszélsz.

- De arról nem. Azt el kell felejtenünk! Régen volt már. Még azt sem tudjuk igazából, mi is történt.

Lissa rám meredt azokkal a nagy, zöld szemeivel, miközben a következő érvet fogalmazgatta magában.

- Szia, Rose!

A beszélgetésünk abbamaradt, ahogy Jesse odajött hozzánk. Beindítottam a legszebb mosolyomat. Szia.

A fiú jól nevelten odabiccentett Lissának is.     

– Figyi, ma este a te lakóépületedben fogok tanulni. Nem lehetne esetleg... talán...

Pillanatnyilag megfeledkeztem Lissáról, és minden figyelmemet Jesse-re összpontosítottam. Hirtelen annyira kedvem támadt valami őrült rossza­sághoz. Túl sok minden történt aznap.

- Dehogynem!

Elmondta, mikor lesz nálunk, én meg azt feleltem, hogy találkozzunk az egyik tanulószobában, ahol majd ellátom „további instrukciókkal".

Amikor a fiú elment, Lissa rám meredt: - Te házi őrizetben vagy. Nem fogják hagyni, hogy együtt szórakozzatok és beszélgessetek.

- Hát nem is beszélgetni szeretnék vele. Majd meglógunk. Lissa felnyögött.

- Néha egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad.

- Ez azért van, mert kettőnk közül te vagy az óvatos, én pedig a vakmerő.

Miután megkezdődött az állati viselkedéstan óránk, elkezdtem azon töpren­geni, mennyire valószínű, hogy Miának köze van a dologhoz. Pszichoangyal arcának kárörvendő kifejezéséből ítélve határozottan élvezni tűnt a véres rókás botrányt De ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy ő a tettes, mert amennyire az elmúlt pár hétben alkalmam nyílt megfigyelni, úgy véltem, bármi jólesne neki, ami nekem vagy Lissának fáj. Akkor is, ha nem ő tehet róla.

- A farkasok, mint sok más faj is, falkájukon belül megkülönböztetik az alfa­hímeket és az alfa-nőstényeket, akiknek a többiek alávetik magukat Az alfák szinte mindig a fizikailag legerősebb egyedekből lesznek, bár az összecsapá­sokat gyakran inkább az akaraterő és a személyiség dönti el. Amikor egy alfát kihívnak, és alulmarad, az adott farkast gyakran kiközösítik, sőt, meg is támadják.

Felráztam magam az álmodozásból, és Meissner tanárnőre koncentráltam.

- A legtöbb párbaj a párzási időszakban történik - folytatta. Ez, mint vár­ható volt, kiváltott némi vihogást az osztályban. - A legtöbb falkában csak az alfa pár párosodhat Ha az alfa-hím egy idősebb, leharcoltabb farkas, egy fia­talabb rivális úgy vélheti, hogy egy próbát megér a dolog. Az csak a konkrét esetben derül ki, hogy igaza volt-e. A fiatalok gyakran nincsenek tisztában azzal, milyen komoly előnyt jelent velük szemben a tapasztalat.

Az öreg farkas-fiatal farkas dolgot leszámítva úgy véltem, a lecke többi része nagyon is helytálló. Az akadémia társadalmi felépítésében, gondoltam keserűen, határozottan rengeteg alfa és párbaj létezik.

Mia felemelte a kezét

- Mi van a rókákkal? Nekik is vannak alfáik?

Az osztály kollektívan visszafojtotta a lélegzetét, majd páran idegesen fel­kuncogtak. Senki nem tudta elhinni, hogy Mia képes ilyen messzire menni. Meissner tanárnő elvörösödött, valószínűleg haragjában.

- Most a farkasokat tárgyaljuk, Rinaldi kisasszony.

Nem úgy tűnt, mintha Miát felzaklatta volna a burkolt megrovás, és amikor az osztály egy feladat kapcsán párokra bomlott, egyre csak felénk nézett, és nevetgélt. A kötelékünkön keresztül éreztem, ahogy Lissa egyre idegesebb lesz, miközben a róka képe jelenik meg újra és újra a fejében.

- Ne aggódj! — mondtam neki. — Már tudom, hogyan...

- Szia, Lissa - szakított félbe valaki.

Mindketten felnéztünk, és láttuk, hogy Ralf Sarkozy állt meg a padunk mellett. A védjegyének számító ostoba vigyorgás ült az arcán, és volt egy olyan érzésem, hogy a haverjai biztatták fel, hogy odajöjjön hozzánk.

- Ismerd csak be - mondta -, te ölted meg a rókát. Meg akarod győzni Kirovát arról, hogy megőrültél, csak hogy ismét kijuthassál innen.

- Baszd meg! - válaszoltam halkan.

- Ezt vehetem ajánlatnak?

- Úgy hallottam, nincs meg hozzá az eszközöd - vágtam vissza.

- Jujj - gúnyolódott Ralf — Te tényleg megváltoztál. Nem olyannak ismer­telek, aki nagyon válogatós abban, kivel vetkőzik pucérra.

- Én meg olyannak ismertelek, mint aki pucér lányokat csak az interneten lát. Ralf túljátszott gesztussal félrebillentette a fejét.

- Hé, ebben a pillanatban esett le: te voltál az, nem? - pillantott Lissára, majd vissza rám. - Téged vett rá, hogy megöld a rókát, ugye? Valamiféle fura leszbikus szertar... ááááá!

Ralf lángba borult.

Felugrottam, és félrelöktem Lissát az útból - amit nem volt egyszerű meg­tennem, mivel a padunkban ültünk. Mindketten a padlón kötöttünk ki, miközben sikoltozás - különösen Ralfé - töltötte be a termet, és Meissner tanárnő a tűzoltó készülékhez rohant.

Ekkor egy pillanat alatt eltűntek a lángok. Ralf még mindig sikoltozott és csapkodta magát, de egy árva égésnyom sem volt rajta. A történtekre már egyedül csak a levegőben szálló halvány füstszag emlékeztetett.

Pár másodpercre az egész osztály kővé dermedt. Majd lassan mindenki összerakta magában, mi történhetett. Köztudott volt, melyik mora mire sza­kosodott, és miután végignéztem a termet, három tűzhasználóra szűkítettem a kört: Ralfra, a barátjára, Jacobra, és...

Christian Ozerára.

Mivel sem Ralf, sem Jacob nem gyújtanák fel Ralfot, nyilvánvalóvá vált, ki volt a tettes. És kicsit az is segített, hogy Chrisdan hisztérikusan kacagott. Meissner tanárnő arca vörösből mélylilába váltott.

- Ozera! - süvöltötte. - Hogy merészelte... Van fogalma arról... Azonnal jelentkezzen Kiróva igazgatónő irodájában!

Christian az izgalom legkisebb jele nélkül felállt, és fél vállára lendítette a hátizsákját. A gúnyos vigyor ott maradt az arcán.

- Persze, Meissner tanárnő.

Úgy távozott, hogy el kelljen haladnia Ralf mellett, aki gyorsan hátrahőkölt, amikor Christian mellé ért. Az osztály többi része leesett állal bámult utána.

Ezután Meissner tanárnő még megpróbálta folytatni az órát az osztállyal, de ezzel egy eleve vesztes ügyet tűzött a zászlajára. Mindenki csak arról tudott beszélni, ami az imént történt. A dolog több szempontból is megdöbbentőnek bizonyult Először is, senki nem látott még ilyen bűvigét: erős tüzet, ami nem éget meg semmit Másod­szor, Christian támadásra használta. Egy másik ember ellen fordította. A morák nem csinálnak ilyet Az ő hitük szerint a mágia arra való, hogy segítsen a Földön és az emberek életén. Soha, soha nem használják fegyverként A mágiatanárok nem taní­tanak ilyesfajta bűvigéket; szerintem nem is ismerik őket Végül, ami a legőrültebb vonatkozása volt, hogy Christian tette. Christian, akit soha senki észre se vett, akivel soha senki nem is törődött. Hát most sikerült felhívnia magára a figyelmet

Úgy tűnt, egyesek még mindig tudnak támadó bűvigéket, és bármennyire is jólesett látnom Ralf arcán a rettegést, hirtelen felmerült bennem, hogy Christian esetleg tényleg, igazából is elmebeteg.

- Liss - szólaltam meg, miközben kifelé sétáltunk az osztályból -, kérlek, mondd azt, hogy nem találkozgattál vele azóta!

A kötelékünkön végigfutó bűntudat többet elárult, mint amennyit bármi­lyen magyarázat képes lett volna.

- Liss! – ragadtam meg a karját

- Nem túl sokszor - mentegetőzött Lissa zavartan. - És tényleg nincs vele semmi baj...

- Semmi baj? Semmi baj? - Az emberek bámulni kezdtek minket a folyosón. Ráébredtem, hogy szinte kiabálok. - Elment az esze. Felgyújtotta Ralfot. Azt hittem, megállapodtunk, hogy nem találkozol vele többet

- Te állapodtál meg, Rose. Én nem. - Lissa hangja olyan élesen csengett, amilyennek már jó ideje nem hallottam.

- Mi folyik köztetek? Ti ugye nem... Tudod...

- Nem! — háborodott fel Lissa. — Már mondtam, hogy nem. Jaj, istenem. — Utálkozó pillantást vetett rám. - Nem mindenki gondolkozik és cselekszik úgy, mint te, Rose.

Megrezzent az arcom ezekre a szavakra. Ekkor vettük észre, hogy Mia halad el mellettünk. Nem hallotta a szavainkat, de a hanghordozásunkat igen. Sunyi mosoly terült el az arcán.

- Vihar támadt a paradicsomban.

- Menjél, keresd meg a cumidat, és fogd be a pofád - vágtam vissza, és meg sem várva a válaszát, továbbmentem, Leesett az álla, majd morcos arcot vágott.

Csendben sétáltunk egy darabig, majd Lissából kitört a nevetés. És ezzel a vitánkat mintha a szél fújta volna el.

- Rose... - vált gyengédebbé a hangja.

- Lissa, Christian veszélyes. Nem szeretem. Kérlek, legyél óvatos! Megérintette a karom.

- Az vagyok. Én vagyok az elővigyázatos kettőnk közül, nem emlékszel? És te vagy a vakmerő.

Csak remélni tudtam, hogy ez még mindig így van.

De később, iskola után visszatértek a kételyeim. A szobámban írtam a lec­kémet, miközben Lissa felől halványan megéreztem azt, amit leginkább csak trükközésnek tudnék nevezni. Nem tudtam tovább odafigyelni a munkámra, úgyhogy a levegőbe meredve próbáltam részletesebb képet kapni arról, mi is történhet a barátnőmmel. Ha valaha is volt rá jó alkalom, hogy a barátnőm fejébe bújjak, ez lett volna az, de nem tudtam, hogyan befolyásolhatnám a dolgot.

Összevontam a szemöldököm, és megpróbáltam rájönni, mi szokta általában kiváltani azt a fajta kapcsolódást. Olyankor szokott megtörténni, amikor Lissa valami erőteljes érzelemmel küszködik, olyasmivel, ami próbál az agyamba robbanni. Ezt csak kemény harccal tudom megakadályozni; egyfajta mentális falat építettem az ilyen esetekre.

Most Lissára koncentrálva megpróbáltam eltüntetni a falat. Egyenletesen kezdtem venni a levegőt, és kiürítettem az elmémet. Az én gondolataimmal nem törődtem, csak Lissa gondolatai számítottak. Igyekeztem megnyitni magam számára, és hagyni, hogy összekapcsolódjunk.

Még soha életemben nem csináltam ilyesmit; nincs türelmem a meditáció­hoz. De most annyira akartam, hogy belekényszerítettem magam egy intenzív, koncentrált elmélyedésbe. Muszáj volt tudnom, mi történik Lissával, és pár pillanattal később ki is fizetődtek az erőfeszítéseim.

Bejutottam.

Kilenc

Bekapcsolódtam Lissa elméjébe, ismét láthattam és megtapasztalhattam, mi folyik körülötte,   

Most is a kápolna padlására osont éppen fel, igazolva a legvadabb félelme­imet. Csakúgy, mint legutóbb, ezúttal sem ütközött akadályba. Jóságos istenem, gondoltam, az a pap nem is hagyhatná védtelenebbül a saját templomát.

A felkelő nap fénye világította meg a homokfúvott ablaküveget, ami előtt Christian alakja rajzolódott ki: az ablakpárkányon ült.

- Késtél - üdvözölte Lissát. - Már elég régóta váriak,

Lissa odahúzta az egyik rozoga széket, és leveregette róla a port.

- Azt hittem, elleszel egy darabig az igazgatónőnél. Christian megrázta a fejét.

- Nem csinált belőle nagy ügyet. Egy hétre felfüggesztettek, ennyi. Nem mintha nehéz lenne kijátszani a rendszert - intett körbe. - Mint azt láthatod.

- Meglep, hogy nem kaptál nagyobb büntetést.

Egy napsugár világította meg a fiú kristálykék szemét.

- Csalódott vagy? Lissa arcára kiült a döbbenet.

- De hát felgyújtottál egy embert!

- Nem, ez így nem igaz. Láttál rajta égésnyomokat?

- Mindene lángold

- Vigyáztam a tűzzel Nem ért hozzá.

Lissa felsóhajtott.

- Nem lett volna szabad ilyet tenned.

Christian felegyenesedett a henye pózból, felült, és Lissa felé hajolt.

- Érted tettem.

- Értem támadtál rá valakire?     

- Persze. Piszkálni kezdett téged és Rose-t. A barátnőd ugyan jól helyre tette, de úgy gondoltam, nem árt egy kis erősítés. És egyébként is, ezek után mindenki befogja majd a száját az egész rókás üggyel kapcsolatban.

- Nem lett volna szabad ilyet tenned - ismételte meg Lissa másfelé nézve. Nem volt benne biztos, mit kellene éreznie ettől a „nagylelkű" gesztustól. - És ne tegyél úgy, mintha csak miattam tetted volna. Szívesen csináltad. Egy­szerűen meg akartad tenni - mert csak.

Christian önelégült arckifejezését rá nem jellemző meglepettség váltotta fel. Lehet, hogy Lissa nem gondolatolvasó, de meglepően rá tud érezni emberekre.

Látván, hogy Christian kiesett a szerepéből, folytatta: - Tilos mágia segít­ségével egy másik emberre támadni, és te pontosan ezért akartad megtenni. Mert izgalmasnak találtad.

- Azok hülye szabályok. Ha a mágiát fegyverként is használnánk, nem csak mindenféle bájos, cuki szarságra, a strigák nem tudnának olyan sokat megölni közülünk.

- De az nem lenne helyes - szögezte le Lissa. - A mágia ajándék. Békés dolog.

- Csak azért, mert annak tartják. Ugyanazt a lózungot ismételgeted, amivel egész életünkben etettek minket - Christian felállt, és elkezdett fel-alá jár­kálni a szűk padlástérben. - De tudod, ez nem volt mindig így. Régen mi is harcoltunk, a testőrökkel vállvetve. Évszázadokkal ezelőtt Utána viszont az emberek elkezdtek beijedni, és abbahagyták. Úgy gondolták, elbújni bizton­ságosabb. És elfelejtették a támadó varázsigéket

- Akkor te honnan tudtad azt, amit használtál? Christian ajka mosolyra görbült

- Nem felejtette el őket mindenki.

- Mint például a családod sem? A szüleid? A mosolynak nyoma veszett .

- Semmit nem tudsz a szüleimről.

Christian arca elsötétült, a tekintete keménnyé vált A legtöbb ember ijesz­tőnek és félelmetesnek látta volna, de ahogy Lissa figyelmesen tanulmá­nyozni kezdte és megcsodálta az arcvonásait, váratlanul inkább sebezhetőnek tűnt számára.

- Igazad van - ismerte be Lissa csendesen pár másodperc múlva. - Tényleg nem tudok semmit a szüleidről. Ne haragudj!

A találkozásuk alatt Christian már másodszor tűnt döbbentnek. Valószí­nűleg senki sem szokott tőle bocsánatot kérni. Hiszen beszélni sem szokott hozzá igazán senki. Meghallgatni, amit mond, meg pláne. De mint általában, a fiú most is gyorsan visszaváltott a megszokott, pimasz önmagára.

- Felejtsd el! - Váratlanul megtorpant járkálás közben, és letérdelt Lissa elé hogy egy szintben legyen a szemük. A közelségétől a barátnőm visszafojtotta a lélegzetét Veszedelmes mosoly költözött Christian arcára. - És egyébként is, nem értem, hogy lehetsz pont te felháborodva azon, hogy „tiltott" mágiát használok.

- „Pont én?" Hát ez meg mit jelentsen?

- Játszhatod az ártatlant nyugodtan, megjegyzem, nagyon jól csinálod, de én tudom az igazságot

- Milyen igazságot? - Lissa képtelen volt elrejteni a zavarát előlem és Christian elől.

A fiú még közelebb hajolt hozzá.

- Hogy bűbájt használsz. Folyamatosan.

- Nem is - vágta rá Lissa ösztönösen.

- Dehogynem! Éjszakánként ébren fekszem, és azon töprengek, hogy a fenébe tudtatok lakást bérelni és beiratkozni középiskolába anélkül, hogy bárki is találkozni akart volna a szüleitekkel. De rájöttem. Biztosan bűbájt használtál. És valószínűleg eleve csak azzal tudtatok innen elszökni.

- Értem. Szóval egyszerűen csak rájöttél. Minden bizonyíték nélkül.

- Ahhoz, hogy bizonyítékom is legyen, elég volt csak figyelnem téged egy darabig.

- Te képes voltál megfigyelni engem, kémkedni utánam, csak azért, hogy bebizonyítsd, bűbájt használok?

Christian megvonta a vállát .

- Nem. Igazából azért kezdtelek figyelni, mert szívesen tettem. A bűbáj csak bónusz volt A múltkor vettem észre, hogy beveted, amikor hosszabbítást sze­rettél volna kérni a matekleckédre. És Carmack tanárnőn is alkalmaztad, amikor azt akarta, hogy még pár vizsgálatra menjél el.

- És úgy gondolod, hogy az bűbáj? Lehet, hogy csak nagyon jó a rábeszélő-képességem. - Lissa hangja meglehetősen dacos volt, ami érthető, tekintve, mennyire félt Christiantől, és hogy mennyire haragudott rá. Viszont miközben beszélt, a haját igazgatta, ami - külső szemlélő számára - akár flörtölésnek is tűnhetett volna. De én nem külső szemlélő vagyok... vagy igen? Hirtelen már nem is voltam ebben olyan biztos.

Christian folytatta, de a tekintete elárulta, hogy észrevette a hajas dolgot, hogy mindig mindent észrevesz Lissával kapcsolatban: - Az emberek arca kicsit mulyává válik, amikor velük beszélgetsz. És nem csak az egyszerű embereké. A morákkal is meg tudod tenni. Valószínűleg a dampyrokkal is. Na látod, ezt nevezem. Én még azt sem tudtam, hogy lehetséges az ilyesmi. Te egyfajta szupersztár vagy. Mármint olyan gonosz, a bűbájjal visszaélő fajta. - Ez komoly vád volt, de Christian hangjából és testtartásából ugyanaz az évődés sugárzott, mint Lissáéból.

Lissa nem tudta, mit válaszoljon. Christiannek igaza volt. Mindenben. Lissa bűbájának segítségével boldogultunk el a világban felnőttek nélkül. Azzal sikerült meggyőznünk a bankot, hogy hadd kapjuk meg az örökségének egy részét.

Es ez ugyanolyan tiltott cselekedetnek számít, mint a mágia fegyverként való használata. De miért is ne lenne az? Végül is tényleg fegyver. Méghozzá erős fegyver, olyan, amivel nagyon könnyen vissza lehet élni. A mora gyere­kekbe már egészen kicsi koruktól beledöngölik, hogy a bűbáj használata nagyon-nagyon rossz dolog. És sehol nem tanítják, hogy kell használni, bár többé-kevésbé minden morának megvan rá a képessége. Lissa egyszerűen csak belepottyant valahogy a dologba - nyakig -, és mint azt Christian kikö­vetkeztette, morák ellen is képes volt alkalmazni, csakúgy, mint emberek és dampyrok ellen.

- És akkor most mit fogsz tenni? - kérdezte Lissa. - Beárulsz?       Christian megrázta a fejét, és elmosolyodott.

- Nem. Szerintem ez szexi.

Lissa tágra nyílt szemmel és zakatoló szívvel meredt rá. Christian szájának ívében volt valami, ami izgatta a fantáziáját.

- Rose szerint veszélyes vagy - nyögte ki idegesen. - Azt hiszi, hogy esetleg te voltál az, aki megölte a rókát.

Nem igazán tudtam, örüljek-e, hogy belekeveredtem ebbe a bizarr párbe­szédbe. Vannak, akik félnek tőlem. Lehet, hogy Christian is közéjük tartozik. Araikor megszólalt, a hangjának vidámságából egyértelmű lett, hogy mégsem.

- Az emberek beszámíthatatlannak tartanak, de én mondom, Rose tízszer rosszabb nálam. Persze ez megnehezíti, hogy neked bajod essék, úgyhogy én csak örülök neki. - Hátraereszkedett a sarkára, és ezzel végül megtörte az intim közelségüket. - Az pedig átkozottul biztos, hogy azt nem én csináltam. De derítsétek ki, hogy ki volt az... és amit Ralffal tettem, az csak játékos gye­rekcsínynek fog tűnni.

A véres bosszú eme gáláns felajánlása nem igazán nyugtatta meg Lissát... de egy kicsit izgalomba jött tőle.

Nem akarom, hogy bármi ilyesmit tegyél. És még mindig nem tudom, ki csinálta.

Christian újból Lissa felé hajolt, és elkapta a csuklóját Mondani kezdett valamit, majd elhallgatott, meglepetten lepillantott, és végigfuttatta az ujjait a halvány, alig látható sebhelyeken. Amikor visszanézett Lissára, furcsa - tőle furcsa - kedvesség ült az arcán.

- Lehet, hogy nem tudod, ki tette. De valamit tudsz. Valamit, amiről nem beszélsz.

Lissa rámeredt, mellkasában mindenféle érzelmek örvénylettek.

- Nem árulhatom el neked az összes titkomat - dünnyögte.

Christian megint lepillantott a csuklójára, majd leeresztette, és a gúnyos mosoly visszatért az arcára.

- Nem. Úgy tűnik, nem.    

Lissát béke töltötte el, az a fajta béke, amiről azt hittem, csak én tudom megadni neki. Visszatértem a fejembe és a szobámba, ahol a földön ülve bámultam a matekkönyvemet Olyan okoknál fogva, amiket nem igazán értettem, becsuktam, és a falhoz vágtam.

Az időm további részét búslakodással töltöttem, amíg el nem érkezett a találkozónk perce Jesse-vel. Leosontam az emeletről a konyhába — oda nyu­godtan bejárhattam, amíg rövidre fogtam a látogatásaimat -, és araikor átmentem a nagy közös társalgón, elkaptam Jesse tekintetét

Amikor mellé értem, kicsit megálltam, és odasúgtam:

- A negyediken van egy tanulószoba, amit senki nem használ. Menj fel a vécé túloldalán lévő lépcsőn, és találkozzunk ott öt perc múlva! Az ajtózár nem működik.

Jesse híven engedelmeskedett, és megtaláltuk a tanulószobát, ami sötét volt, poros és elhagyott A testőrök évek óta csökkenő száma azzal járt, hogy a lakóépületek nagy része üresen maradt, ami rossz jel volt a morákra nézve, nekünk viszont nagyon kapóra jött

Jesse leült a kanapéra, én meg hanyatt feküdtem, és a lábamat az ölébe tettem. Még mindig ingerült voltam Christian és Lissa bizarr padlástéri románca miatt, és másra sem vágytam, csak hogy megfeledkezhessek róluk egy időre.

- Tényleg tanulni jöttél, vagy az csak ürügy volt? - kérdeztem.

- Nem. Tényleg. Meredith és én közös feladatot kaptunk. - A hanghordozásából kiderült, hogy nem örül túlságosan a dolognak.

- Úúúú - ugrattam. - Rangon alulinak tartod, hogy dampyrokkni dolgozzál? Most meg kellene sértődnöm?

Jesse elmosolyodott, és kivillant az összes hófehér foga és agyara.

- Te sokkal jobb vagy nála.

- Örülök, hogy megfelelek az igényeidnek. - Valamiféle tűz égett a tekin­tetében, amitől kezdtem izgalomba jönni, csakúgy, mint a kezétől, ami felfelé vándorolt a lábamon. De előbb még meg kellett tennem valamit Eljött a bosszú ideje. — Biztos Mia is, mert hagyjátok, hogy veletek szórakozzon. Pedig ő sem királyi családból származik.

Jesse játékosan megbökte a vádlimat .

- Aaronnal jár. És rengeteg olyan barátom van, aki nem nemesi családból származik. Meg damp barátaim is. Ne hidd, hogy valami seggfej vagyok.

- Az oké, de tudtad, hogy Mia szülei gyakorlatilag szolgálók a Drozdovoknál?

Erre azért megállt a keze a lábamon. Kicsit túloztam ugyan, de Jesse imádja a pletykákat - és hírhedten jó a terjesztésükben is.

– Komolyan?

- Igen. Padlót súrolnak, meg ilyesmi.  

- Hú!

Láttam, ahogy elkezdenek csikorogva forogni a fogaskerekek a sötétkék szeme mögött, és el kellett fojtanom egy mosolyt A mag termékeny talajra lelt

Felültem, közelebb húzódtam hozzá, és a fél lábamat átvetettem az ölén. Köré fontam a karjaim, és a Miával kapcsolatos gondolatok késedelem nélkül eltűntek a fejemből, ahogy Jesse-ben felbuzgott a tesztoszteron. Mohón csó­kolt- sőt, kicsit lucskosan -, miközben a kanapé támlájának döntött, én meg elmerültem abban, ami az elmúlt hetek első élvezetes testmozgása volt

Hosszú ideig csókolóztunk így, még akkor sem állítottam le, amikor lehúzta a felsőmet

- Nem vagyok hajlandó szexelni - figyelmeztettem két csók között Nem egy tanulószoba kanapéján szándékoztam elveszíteni a szüzességemet

Jesse kicsit leállt, elgondolkozott, majd úgy döntött, nem erősködik. - Oké.

De lenyomott a kanapéra, rám feküdt, és lankadatlan hevülettel csókolt Az ajkai vándorolni kezdtek a nyakamon, és amikor a szemfoga hegyével meg­karcolta a bőröm, akaratlan izgatottsággal felsóhajtottam.

Jesse felemelkedett, és nyílt kíváncsisággal pillantott az arcomba. Pár pilla­natig levegőt sem kaptam, miközben az a gyönyör járt a fejemben, amit a vámpírharapás okoz, és azon töprengtem, milyen lehet szex közben átélni. De végül közbeléptek az ősi tabuk. Még ha nem is szexeltünk, vért adni eközben ugyanolyan rossz, mocskos dolog lenne.

- Ne! - figyelmeztettem.

- De te is akarod. - Jesse hangjából izgatott vágy csendült - Látom rajtad.

- Nem, nem akarom. Felcsillant a szeme.

- Dehogynem. Honnan... Hé, te csináltál már ilyet?

- Nem! - háborodtam fel - Dehogyis!

Azok a gyönyörű kék szemek engem bámultak, és láttam, hogy zakatolni kezdenek mögöttük a fogaskerekek. Lehet, hogy Jesse csapodár és pletykás, de hülyének nem hülye.

- Úgy viselkedsz, mint aki már csinálta. Felizgultál, amikor a nyakadnál jártam.

- Mert olyan jól csókolsz - vágtam vissza, bár ez nem volt teljesen igaz. Egy kicsit többet nyáladzott, mint szerettem volna. - Szerinted nem tudna róla mindenki, ha hajlandó lennék vért adni?

Jesse hirtelen megvilágosodott

- Kivéve, ha még nem csináltad, mielőtt elmentetek. Akkor kezdted, amikor szökésben voltatok, ugye? Lissát etetted.

- Dehogyis! - ismételtem meg.

De Jesse már szagot fogott, és ezzel tisztában is volt

- Csak így történhetett Nem találtatok etetőt Te jó ég!

- Lissa simán talált - hazudtam. Ugyanazt a szöveget nyomtam, mint Nataljának, amit tovább is adott, és amit senki nem vont soha kétségbe, Christiant leszámítva. - Rengeteg ember hajlandó rá.

- Persze - felelte Jesse mosolyogva. Visszahajolt a nyakamra.

- Nem vagyok vérszajha - csattantam fel, és közben hátrébb húzódtam.

- De akarod. Szereted csinálni. Minden damp lány szered. - A fogai visszataláltak a bőrömre. Hegyesek voltak. Csodálatosak.

Úgy éreztem, hogy az ellenségesség csak rontana a helyzeten, úgyhogy némi évődéssel próbáltam lezárni a témát

- Hagyd abba! - mondtam gyengéden, miközben végigfuttattam az ujjam az ajkán. - Már mondtam, én nem vagyok olyan lány. De ha mindenképpen szeretnél csinálni valamit a száddal, tudok ötleteket adni.

Ettől felhorgadt a kíváncsisága.

- Igen? Mire...

És ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó.

Szétrebbentünk. Fel voltam készülve arra, hogy egy diáktársunkkal vagy az egyik házfelügyelőnővel kell szembenéznünk. Dmitrijre nem voltam felké­szülve.

Úgy robbant be az ajtón, mintha számított volna arra, hogy ott talál minket, és abban a rettenetes pillanatban, viharos dühe láttán megértettem, miért nevezte Mason istennek. Egy szempillantás alatt átvágott a szobán, és felrán­totta Jesse-t az ingjénél fogva, szinte a levegőbe emelve őt.

–Hogy hívnak?-vakkantotta oda neki. -J... Jesse, uram. Jesse Zeklos, uram.

–Zeklos úr, van arra engedélye, hogy az épületnek ebben a részében tar­tózkodjon?

–Nincs,uram.

 –Ismeri a kollégium különnemű diákok érintkezésére vonatkozó szabályait?

–Igen, uram.

–Akkor azt javaslom, tűnjön el innen, amilyen gyorsan csak tud, még mi­előtt átadom valakinek, aki kiszabná magára a megfelelő büntetést. Ha még egyszer meglátom ilyen helyzetben - mutatott Dmitrij arrafelé, ahol én takar­gattam magam félmeztelenül a kanapén -, én leszek az, aki megbünteti. És az nagyon fog fájni. Megértette?

Jesse tágra nyílt szemmel nyelt egyet. Szokásos vagányságának egy szikrája sem látszott rajta. Azt hiszem, vannak a „szokásos" helyzetek, és van az, amikor az embert egy nagyon izmos, nagyon magas és nagyon dühös orosz pasas szorongatja.

– Igenis, uram!

–Akkor tűnj innen! –engedte el Dmitrij, és, amennyiben ez lehetséges, Jesse még sebesebben távozott a szobából, mint ahogy Dmitrij érkezett. A mentorom ekkor felém fordult, szemében veszedelmes lánggal. Nem mon­dott semmit, de a dühös, csalódott véleménye pontosan átjött.

Majd valami megváltozott.

Majdnem olyan volt, mintha meglepődött volna, mintha még soha nem látott volna engem. Ha bárki másról lett volna szó, azt mondtam volna, elis­merően méreget. De az biztos, hogy egyértelműen végigmért. Az arcomat, a testemet. És hirtelen ráébredtem, hogy csak a farmerem és a melltartóm van rajtam - ráadásul a fekete melltartóm. Pontosan tudtam, hogy nem sok isko­latársam néz ki olyan jól melltartóban, mint én. Ezt még egy olyan pasasnak is el kell ismernie, mint Dmitrij, akit eddigi benyomásaim szerint szinte csak a kötelesség, az edzés meg az ilyesmik érdeklik.

És végül azt is észrevettem, hogy elönt a forróság, és Dmitrij tekintete nagyobb hatással van rám, mint Jesse csókjai. Dmitrij általában hallgatag és távolságtartó, de olyan elhivatottságra és elmélyülésre képes, amilyet még soha nem láttam.

Elmerengtem azon, hogy nyilvánulhat meg az ilyesfajta erő és intenzitás a... hát, szóval a szexben. Milyen lenne, ha megérintene, és... a fenébe!

Mik járnak a fejemben? Elment az eszem? Elszégyelltem magam, és pökhendiséggel próbáltam leplezni a zavarom.

- Tetszik, amit látsz? - kérdeztem.

- Öltözz fel!

Dmitrij álla megfeszült, és bármit is érzett korábban, nyoma veszett. A szi­gora kijózanított, és feledtette velem a saját ijesztő gondolataimat. Azonnal felhúztam a pólómat, ijedten ettől a keményebb énjétől.

- Hogy találtál rám? Követni szoktál, hogy meggyőződj arról, nem szököm meg?

- Maradj csendben! - csattant fel, miközben lehajolt, hogy egy vonalba kerüljön a tekintetünk. - Az egyik takarító látott meg, és rögtön jelentette. Van fogalmad arról, mekkora ostobaságot csináltál?

- Tudom, tudom, a próbaidős dologra gondolsz, ugye?

- Nem csak arra. Arra gondolok, hogy milyen ostobaság eleve már az is, hogy ilyen helyzetbe keveredtél.

- Folyamatosan ilyen helyzetekbe keveredek, elvtárs. Nem nagy ügy. - Harag váltotta fel a félelmemet. Nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy gyerekkel.

- Ne hívj így! Fogalmad sincs, miket beszélsz.     

- Dehogy nincs. Tavaly dolgozatot kellett írnom Oroszországból és a Szov­jetfúzióból.

- Szovjetunióból. És az nagy ügy, ha egy mora egy dampyr lánnyal kavar. Szeretnek eldicsekedni az ilyesmivel.

- És?

- És?-Dmitrij undorodó arcot vágott. –Nincsen benned semmi tartás? Gondolj Lissára. Úgy viselkedsz, mint az olcsó lányok. Igazolod sokak véle­ményét a dampyr lányokról, és ezzel Lissát is kényelmetlen helyzetbe hozod. Meg engem is.

- Ó, értem. Szóval erről van szó? Foltot ejtettem azon a nagy rosszfiúimázsodon.? Attól félsz, hogy ártok a hírnevednek.?

- Az én hírnevemnek te nem árthatsz. Rose. Nekem megvannak az önma­gammal szemben támasztott követelményeim, amelyeknek meg is felelek. Hogy te mit kezdesz magaddal, az a jövő zenéje. - Ismét keményebbé vált a hangja. –És most tűnj vissza a szobádba –már ha sikerül odaérned anélkül, hogy letepernél valakit.

- Így próbálsz finoman kurvának nevezni?

- Hallok ezt-azt a fiúktól. Rólad is hallottam történeteket.

Jujj! Válaszul szerettem volna az arcába üvölteni, hogy semmi köze hozzá, mit teszek a testemmel, de az arcán tükröződő haragtól és csalódottságtól elakadt a szavam. Nem értettem, miért. Olyasvalakinek „csalódást okozni", mint Kiróva, az nem hírértékű, de Dmitrijnek... Eszembe jutott, milyen büszke voltam, amikor az utolsó pár edzés után megdicsért. Látni, ahogy ez semmivé lesz... hát, ettől kezdtem olyan olcsónak érezni magam, mint ami­lyennek nevezett.

Valami megtört bennem. Miközben pislogva próbáltam visszakényszeríteni a könnyeimet, megkérdeztem:

- Miért baj az, ha egy kicsit... nem is tudom, szórakozom? Tizenhét éves vagyok, mint azt te is tudod. Miért ne élvezhetném ki?

- Tizenhét éves vagy, és alig egy év múlva egy ember életéért és haláláért felelsz. - Dmitrij hangja még mindig határozott volt, de most már némi ked­vesség is kicsendült belőle. - Ha ember lennél, vagy mora, nyugodtan szóra­kozhatnál. Csinálhatnád azt, amit a többi lány.

- De szerinted nekem nem szabad.

Dmitrij elvette rólam a tekintetét, és a semmibe meredt. Valami nagyon távoli dologra gondolhatott.

- Én tizenhét éves voltam, amikor megismertem Ivan Zeklost. Mi nem úgy voltunk egymással, mint te és Lissa, de összebarátkoztunk, és amikor végeztem, engem kért fel testőrének. Az iskolámban én voltam az osztályelső. Mindig nagyon figyeltem az órákon, de végül még ez sem bizonyult elegen­dőnek. Ilyen ez a mi életünk. Egyetlen kis hiba, egy pillanatnyi figyelmet­lenség. .. - Felsóhajtott. - És már késő.

Összeszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, hogy egy kis hibám vagy figyelmetlenségem Lissa életébe kerülhet.

- Jesse is Zeklos – szólaltam meg hirtelen, ahogy ráébredtem, hogy az imént Dmitrij a volt barátja és védence rokonát dobta ki.

- Tudom.

- És ez nem zavar? Nem emlékeztet Ivánra?

- Az nem számít, hogy én mit érzek. Nem számít, mit érzünk.

- De azért zavar — vált számomra hirtelen egyértelművé. Láttam rajta a fáj­dalmat, annak ellenére, hogy nagyon erősen próbálta elrejteni. — Fáj neked. Minden egyes nap. Ugye? Hiányzik.

Dmitrij meglepettnek tűnt, mintha nem szerette volna, hogy erről tudjak, mintha egy titkára jöttem volna rá. Eddig azt hittem, eredendően antiszoci­ális, amolyan magányos farkas típus, de talán azért zárkózott el az emberek elől, hogy ne fájjon neki az elvesztésük. Ivan halála egyértelműen maradandó nyomot hagyott benne. Kíváncsi voltam, nem magányos-e esetleg.

A meglepődés eltűnt az arcáról, hogy a megszokott szigorú nézésnek adja át a helyét

- Nem számít, mit érzek. Ok számítanak. És a biztonságuk. Megint eszembe jutott Lissa.

- Igen. Ez így van.

Sokáig csendben voltunk, mielőtt Dmitrij ismét megszólalt volna.

- Azt mondtad, harcolni akarsz, igazából. Ezt még mindig így gondolod?

- Igen. Persze.

- Rose... Én meg tudlak tanítani, de ahhoz tudnom kell, hogy mennyire vagy elhivatott Hogy a végsőkig elhivatott vagy-e. Nem engedhetem, hogy az ilyesmi elvonja a figyelmedet - intett körbe a tanulószobában. - Megbíz­hatok benned?

Megint sírni támadt kedvem a pillantásától, a kérdése komolyságától. Egy­szerűen nem értettem, hogy lehet ekkora hatással rám. Én soha nem törődtem azzal túlságosan, mit gondol rólam bárki.

- Igen. Megígérem.

- Rendben. Megtanítalak mindenre, de ehhez az kell, hogy erős legyél. Tudom, hogy utálod a futást, de muszáj. Fogalmad sincs, milyenek a strigák. Az iskola megpróbál felkészíteni téged, de amíg a saját szemeddel nem látod, milyen erősek, milyen gyorsak... hát, el sem tudod képzelni. Úgyhogy nem hagyhatjuk abba a futást és a szinten tartást Ha többet szeretnél tanulni a közelharcról, további edzéseket kell beiktatnunk. Ez még több idődet elveszi majd. Nem marad sok a leckédre vagy bármi másra. És fáradt leszel. Nagyon.

Elgondolkoztam ezen, rajta és Lissán.

- Nem számít Ha azt mondod, csináljam, megteszem.

Dmitrij szigorúan végigmért, mintha még mindig azt próbálná eldönteni, hihet-e nekem. Amikor végzett, egy rövidet biccentett

- Holnap kezdjük.

Tíz

- Elnézést, Nagy tanár úr, de, nem tudok figyelni, amíg Lissa és Rose folyamatosan levelezik,

Mia ekként próbálta magáról - és arról, hogy képtelen megválaszolni a tanár kérdését - elterelni a figyelmet, és ezzel romba döntött egy máskü­lönben ígéretesnek tűnő napot. Egyesek még mindig felemlegették a rókát, de a legtöbben Christian Ralf elleni támadásáról akartak beszélni. Én még mindig nem zártam ki Christiant a gyanúsítottak közül, ami a rókás ügyet illeti - meglehetősen biztos voltam abban, hogy elég elmebeteg ahhoz, hogy így próbálja kifejezni rajongását Lissa iránt-, de bármi is rejtőzzön a lelkében, legalább elterelte Lissáról a figyelmet, mint azt előre megjósolta.

Nagy tanár úr, aki legendás volt arról, hogy levelezésük felolvasásával alázza meg a tanítványait, úgy repült rám, mint egy támadórakéta. Elragadta a levelet, és az osztály hátradőlve várta a felolvasást. Visszanyeltem a mor­gást, és próbáltam olyan unottnak és közömbösnek tűnni, amilyennek csak tudtam. Lissa úgy nézett ki mellettem, mint aki meg akar halni.

- Istenkém, istenkém - mondta a tanár, miközben végignézte a cetlit. - Bár­csak a dolgozatba is ennyit tudnának írni a diákok. Az egyikőtök lényegesen csúnyábban ír, mint a másikótok, szóval elnézést, ha valamit félreolvasnék. - Megköszörülte a torkát. - Szóval tegnap találkoztam J-vei, kezdi a macskaka­parás, amire az a válasz, hogy Mi történt, és ezt nem kevesebb, mint öt kérdőjel követi. Ez érthető, mivel ha csak egy van, vagy akár négy, akkor nem válik feltédenül nyilvánvalóvá, mit akar vele a költő, ugye.? - Az osztály felneve­tett, és Mia egy különösen gonosz mosolyt vetett rám. - Az első megszólaló erre azt válaszolja. Szerinted mi történt?Hülyültünk egy kicsit az egyik üres tanuló­szobában.

Mivel erre is felkuncogtak páran. Nagy tanár úr felpillantott. A brit akcen­tusától csak még viccesebb lett az egész.

Ebből a reakcióból leszűrhetem azt, hogy a „hülyültünk" kifejezésnek

ebben az esetben a modernebb, hogy úgy mondjam, testi vonatkozású jelen­tésére utaltak, nem pedig arra az orvosi definíciójára, ami az én fiatalko­romban volt elfogadott? További kuncogások. Felegyenesedtem, és bátran kijelentettem:

- Igen, Nagy tanár úr. Pontosan. - Erre többen minden visszafogottság nélkül felnevettek.

- Köszönöm szépen a megerősítést, Hathaway kisasszony. És most, hol is tartottam,? Ó, igen, és akkor a másik azt kérdezi, Milyen volt?, amire az a válasz, hogy Jó, ami után mondatvégi írásjelként egy mosolygó arcocskát rajzoltak a melléknév nyomatékosítása kedvéért Nahát! Úgy érzem, gratulálhatunk a titokzatos J-nek, nemdebár.? És izé, szóval meddig jutottatok?Hoppá, hölgyeim -folytatta a tanár -, remélem, nem lesz korhatáros a további tartalom. Nem túl messze. Rajtakaptak. És a helyzet komolyságát ismét hangulatjel teszi hangsú­lyosabbá, ezúttal egy szomorú arcocska. Mi történt?-Megelent Dmitrij Kidobta Jesse-t, majd lebaszott.

Az osztály kontrollálhatatlanul hahotázott, egyrészt amiatt, hogy a tanár kimondta a „lebaszott" szót, másrészt amiatt, hogy végre nevesítve lett az egyik szereplő.

- Zeklos, csak nem maga a korábban említett J.? Az, aki mosolygós arcocskát kapott a randa kézírású hölgytől? -Jesse arca cinóbervörössé vált, de úgy tűnt, annyira azért nem zavarja, hogy a kalandozásairól tudomást szereztek a barátai. Eddig tartotta a száját a történtekről - beleértve a véres beszélgeté­sünket is -, méghozzá gyanúm szerint azért, mert Dmitrij halálra rémítette.

- Hát, bár éppen annyira tudok értékelni egy diákcsínyt, mint bármelyik másik tanár, akinek csak az idejét vesztegetik, a jövőben emlékeztessék a „barátaikat" arra, hogy az órám nem személyes megbeszélésekre szolgál. - Visszadobta a cetlit Lissa padjára. - Hathaway kisasszony, úgy hiszem, nincs értelme annak, hogy magára szabjak ki büntetést, mert egy újabb már nem férne bele az idejébe. Vagyis Dragomir kisasszony fog kétszer itt maradni óra után, egyszer a barátnője helyett Csengetés után ne távozzon, kérem!

Óra után Jesse keresett meg zavart arckifejezéssel.

- Hé, izé, azzal a levéllel kapcsolatban... tudod, hogy semmi közöm nem volt a dologhoz. Ha Belikov megtudja... megmondanád neki.? Úgy értem, ugye szólsz, hogy nem én... ,

- Persze, persze - szakítottam félbe.

- Ne aggódj, biztonságban vagy.

Lissa mellettem állt, és ő is végignézte, hogy sétál ki Jesse a teremből. Amikor belegondoltam, milyen könnyedén elbánt vele Dmitrij - és hogy azóta milyen gyáván viselkedik -, nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem:

- Tudod, Jesse már nem is tűnik olyan szexinek, amilyennek azelőtt hittem. Lissa csak nevetett. '

- Menj inkább! Nekem még le kell mosnom az asztalokat. Otthagytam, és elindultam vissza, a lakóépületem felé. Útközben több kis csoportba összeverődött diák mellett elhaladtam. Vágyakozva nézegettem feléjük, és azt kívántam, bár nekem is lenne időm szocializálódni.

- Nem, ez nem igaz - hallottam egy határozott hangot. Camille Contáét, aki gyönyörű, népszerű, és a Conta klán egyik legtekintélyesebb családjának tagja. Ő és Lissa olyan barátnőfélék voltak, mielőtt leléptünk, már abban a távolságtartó értelemben, mint amikor két nagyhatalom egymáson tartja a szemét. - Ők ilyen izé, vécépucolók, vagy ilyesmi.

- Ó, te jóságos ég! - válaszolta valaki. - Mia helyében meghalnék.

Elmosolyodtam. Úgy tűnik, Jesse sikeresen továbbadta az előző este témá­inak egy részét. Sajnos a következő meghallott beszélgetés romba döntötte a diadalomat.

- .. .hallottam, hogy még élt. Ott vonaglott az ágyán, vagy mi.  

- Ez olyan gusztustalan. Miért rakhatták oda?

- Nem tudom. Eleve miért ölték meg?

- Szerinted Ralfnak volt igaza? Hogy ők tették Rose-zal, csak hogy kirúg... - Ekkor észrevettek, és elhallgattak.

Dühösen átvágtam a négyszögön. Még élt, még élt

Nem voltam hajlandó megbeszélni Lissával, mennyiben hasonlított ez az eset ahhoz, ami két éve történt. Nem akartam arra gondolni, hogy összefüggés lehet a történtek között, azt pedig pláne nem szerettem volna, ha Lissa erre gondol.

De képtelen voltam kiverni a fejemből azt az incidenst, és nemcsak azért, mert vérfagyasztó volt, hanem azért is, mert nagyon emlékeztetett arra, ami Lissa szobájában történt.

Egyik délután ellógtunk az utolsó óránkról, és kiszöktünk inkább az akadé­miát körülvevő erdőbe. Abby Badicával elcseréltem a cuki, strasszokkal kira­kott szandálomat egy üveg baracklikőrre - ez végsőkig elkeseredett tett volt, tudom, de Montanában mit tegyen az ember -, amit valahogy sikerült becsempésznie. Lissa rosszallóan rázta a fejét, amikor javasoltam, hogy lógjunk el az utolsó óráról, és szabadítsuk meg az üveget a szenvedéseitől, de azért velem jött. Mint mindig.

Egy kis zöld lápnál találtunk egy kidőlt fatörzset, amire leülhettünk A félhold nagyon halványan világított, de a vámpíroknak és a félvámpíroknak ez is bőven elég ahhoz, hogy lássanak. Egymásnak adogattuk az üveget, és közben Aaronról faggattam. Lissa bevallotta, hogy az előző hétvégén lefeküdtek egymással, és engem elöntött a féltékenység, hogy kettőnk közül ő szexelhetett először.

- Szóval milyen volt?

Lissa vállat vont, és meghúzta az üveget.

- Nem tudom. Semmilyen.

- Hogy érted, hogy semmilyen? Nem mozdult ki sarkaiból a föld, nem állt össze az összes csillagkép, vagy ilyesmi?

- Nem - fojtotta vissza Lissa a nevetést. - Dehogy.

Nem igazán értettem, hogy mi ebben a vicces, de azt láttam, hogy nem akar róla beszélni. Ekkortájt kezdett kialakulni a kötelék, és időnként már belém lopóztak az érzelmei. Megemeltem az üveget, és rámeredtem.

- Szerintem ez a cucc nem hat.

- Csak azért, mert alig van alkohol a...

Valahol a közelben megzörrent az egyik bokor. Azonnal felpattantam, és Lissa, illetve a zajforrás közé vetettem magam.

- Valami állat lesz az - állapította meg Lissa egy perc csend után.

Ez nem jelentette azt, hogy nem forgunk veszélyben. Az iskola tett arról, hogy a strigák ne jussanak be, de a vadállatok gyakran betévedtek a külső területeire, és páran közülük nem kis fenyegetést jelentettek. Medvék. Pumák.

- Gyere! - szóltam rá Lissára. - Menjünk vissza!

Nem jutottunk messzire, amikor ismét mozgást hallottam, és valaki kilépett az ösvényünkre.

- Hölgyeim! Karp tanárnő.

Kővé dermedtünk, és bármilyen gyorsan is reagáltam odafent a lápon, annak a képességemnek nyoma veszett, ugyanis most több másodpercbe bele­telt, hogy a hátam mögé dugjam az üveget.

Egy félmosoly futott át Karp tanárnő arcán, majd kinyújtotta a kezét.

Engedelmesen átnyújtottam neki a zsákmányt, ő pedig a hóna alá csapta. Egy árva szó nélkül sarkon fordult, mi pedig követtük, mert tudtuk, hogy következményei lesznek az esetnek.

- Szerintetek nem tűnik fel, ha a fél osztály hiányzik? - kérdezte egy kis idő múlva.

-A fél osztály?

- Úgy tűnik, sokan a mai napot választottátok a lógásra. Biztos a szép idő miatt Kitört a tavaszi bezsongás.

Lissával tovább trappoltunk a nyomában. Mióta meggyógyította a kezem, soha nem éreztem magam túl jól Karp tanárnő társaságában. A fura, paranoiás viselkedését más, riasztó színben kezdtem látni - sokkal riasztóbb színben, mint azelőtt Akár félelmetesnek is nevezhetném. És az utóbbi időben nem voltam képes anélkül ránézni, hogy észre ne vettem volna a sebhelyeket a homlokán. Mélyvörös haja általában eltakarta őket, de nem mindig. Időnként új sebhelyei voltak; máskor pedig a régiek is teljesen elhalványultak.

Fura, verdeső zaj hangzott fel jobbról. Mindannyian megálltunk.

- Gondolom, csak valamelyik osztálytársuk - dünnyögte Karp tanárnő, miközben arrafelé fordult

De amikor odaértünk, egy nagy, fekete madarat találtunk a földön. A mada­rakért - és a legtöbb állatért - nem vagyok túlságosan oda, de még én is elis­meréssel kellett adózzak fényes tollainak és veszedelmes csőrének. Valószí­nűnek tartottam, hogy képes lenne fél perc alatt kikapni bárki szemét -leszámítva, hogy éppen haldoklott Egy utolsó, meggyőződés nélküli mozdu­lattal az állat végül elcsendesedett

- Mi az? Egy varjú? - kérdeztem.

- Ahhoz túl nagy - válaszolta Karp tanárnő. - Holló.

- Meghalt? — kérdezte Lissa. Rásandítottam.

- Igen. Határozottan halott Ne érj hozzá!

- Valószínűleg megtámadta egy másik madár - magyarázta Karp tanárnő. - Időnként harcba szállnak a területért és az erőforrásokért

Lissa együtt érző arccal letérdelt Nem voltam meglepve, hiszen mindig is imádta az állatokat A hírhedt hörcsög-remeterák párviadal megrendezése után napokig leckéztetett. Én úgy tekintettem a meccsre, mint méltó ellen­felek erejének összemérésére. Szerinte állatkínzás volt

Mintegy transzban a holló felé nyúlt

- Liss! - kiabáltam rá ijedten. - Lehet, hogy beteg.

De Lissa keze úgy folytatta útját, mintha meg se hallott volna. Karp tanárnő szoborként állt mellettünk, arca olyan fehér volt, mint egy szellemé. Lissa ujjai végigsimítottak a holló szárnyán.

- Liss! - ismételtem meg, miközben elindultam felé, hogy visszahúzzam. Hirtelen furcsa érzés öntötte el a fejemet, valami gyönyörű édesség, tele élettel. Olyan erős érzés, hogy muszáj volt megállnom.

És akkor megmozdult a holló.

Lissa halkan felsikoltott, és visszarántotta a kezét Mindketten tágra nyílt szemmel bámultuk.

A holló verdesni kezdett a szárnyával, lassan megpróbált kiegyenesedni és felállni. Amikor sikerült neki, felénk fordult, és olyan pillantást vetett Lissára, ami túl intelligensnek tűnt egy madártól. Farkasszemet néztek, és én nem éreztem semmit a barátnőmből a kötelékünkön keresztül. Végül, nagy sokára, a holló elszakította a tekintetét, és felszállt a levegőbe, ahol erős szárnyain tovalebbent

Ezután csak a leveleket borzoló szél hangja hallatszott

- Ó, jóságos ég! - szólalt meg Lissa. - Mi történt?

- Ha én azt tudnám - válaszoltam rettegésemet palástolva.

Karp tanárnő előrelépett, megragadta Lissa karját, és erővel maga felé for­dította a barátnőmet Egy pillanat alatt ott termettem, készen arra, hogy köz­belépjek, ha Ketyós Karp bármivel megpróbálkozna, bár még nekem is voltak fenntartásaim a tanárok elleni erőszakkal kapcsolatban.

- Semmi nem történt - szuggerálta Karp tanárnő nyomatékos hangon, eszelős tekintettel. - Értesz engem? Semmi. És nem mondhatod el senkinek - senkinek -, amit láttál. Egyikőtök sem. ígérjétek meg! ígérjétek meg, hogy soha nem beszéltek erről!

Lissa és én riadtan összenéztünk.

- Rendben – nyögte ki Lissa. Karp tanárnő szorítása lazult egy kicsit

- És soha többé ne csinálj ilyet Ha mégis, akkor megtudják. És megke­resnek téged. - Felém fordult - Ne hagyd, hogy még egyszer ezt tegye! Soha!

A belső udvarban, az épületem előtt valaki a nevemen szólított

- Hé, Rose! Most szólok századszor.       

Megfeledkeztem Karp tanárnőről és a hollóról, és Masonre pillantottam, aki a jelek szerint mellém csapódott a hazavezető utamon, mialatt fejben máshol jártam.

- Bocs - dünnyögtem. - Kicsit szétszórt vagyok. Izé... elfáradtam.

- Túl sok volt az izgalom tegnap éjjel? Résnyire szűkült szemmel mértem végig.

- Semmi olyan nem történt, amivel ne tudnék megbirkózni.

- Azt meghiszem - nevetett Mason, bár nem tűnt túl vidámnak. - Úgy tűnik, inkább Jesse-nek volt túl sok.

- Jól helytállt.

- Ha te mondod. De ami azt illeti, szerintem nem túl jó az ízlésed. Megtorpantam.

- Szerintem pedig semmi közöd az egészhez! Mason mérgesen elkapta a tekintetét.

- Tettél róla, hogy az egész osztálynak köze legyen hozzá.

- Hé, azt nem direkt csináltam!

- Úgyis kiderült volna. Jesse nem tudja tartani a száját.

- Nem árulta volna el.

- Ja - gúnyolódott Mason. - Mert olyan cuki, és olyan magas rangú a csa­ládja.

- Ne legyél már ilyen hülye - csattantam fel. - És egyébként is, miért érdekel a dolog egyáltalán? Féltékeny vagy, hogy nem veled csinálom?

Mason egyre pirosabb lett, egészen a vörös haja tövéig.

- Csak nem szeretem, ha az emberek minden szarságot összehordanak rólad, ennyi. Rengeteg mocskos viccet kitaláltak. Azt mondják, lotyó vagy.

- Nem érdekel, mit mondanak rólam.

- Ja, persze. Mert te olyan kemény vagy. Nincs szükséged senkire. Megálltam.

- Tényleg nincs. Én vagyok az egyik legjobb testőrtanonc ezen a kibaszott helyen. Nincs szükségem arra, hogy gáláns lovagként a védelmemre siess. Ne kezelj úgy, mintha valami gyenge virágszál lennék.

Sarkon fordultam, és továbbindultam, de Mason könnyedén utolért. Ezzel jár, ha az ember csak százhatvannyolc centi.

- Nézd... nem akartalak megbántani. Csak aggódom érted. Harsányan felnevettem.

Komolyan gondolom. Várj... - kezdte. - Én, izé, elintéztem valamit neked. Vagy mi. Tegnap este elmentem a könyvtárba, és megpróbáltam utá­nanézni Szent Vlagyimirnak. Megint megtorpantam. Tényleg.?

Igen, de nem sok mindent találtam Annáról. Az összes könyvben csak általánosságokat írtak. Olyasmit, hogy Vlagyimir embereket gyógyított, és a félholtakat is megmentette.

Ez az utolsó mondat az elevenembe vágott.

- Nem... nem volt erről még valami.?

Mason megrázta a fejét.

- Nem. Valószínűleg valami elsődleges forrásmunkára lenne szükséged, de olyan itt nincs.

- Első micsodára.?

Mason arcát gúnyos mosoly öntötte el.

- Értesz te egyáltalán valamihez az órai levelezésen kívül.? Most tanultunk azokról a minap Andrews óráján. Olyan írást jelent, ami abból a korszakból származik, amelyikre kíváncsi vagy. A másodlagos forrásmunkákat a ma élő emberek írják. Több információhoz jutsz, ha találsz valamit, amit a pasas maga írt. Vagy olyasvalaki, aki ismerte.

- Hű! Hát jó. Mi van, újabban zsenifiú lettél? Mason könnyedén karon bokszolt.

- Csak odafigyelek, ennyi. Te meg tök figyelmetlen vagy. Mindenféléről lemaradsz. — Idegesen elmosolyodott. — És figyelj... Nagyon sajnálom, amit mondtam. Én csak...

Féltékeny volt, döbbentem rá. Láttam a szemében. Hogy lehet, hogy ezt eddig észre sem vettem.? Megőrül értem. Azt hiszem, tényleg figyelmetlen vagyok.

- Semmi gond, Mase. Felejtsd el! - Elmosolyodtam. - És köszönöm, hogy utánanéztél annak a cuccnak.

Visszamosolygott, én pedig bementem, szomorúan, amiért nem vagyok képes viszonozni az érzelmeit.