huszonegy
YouTube-sztár lettem. A Victoria
Haven mondja el. A szekrényénél találkozom vele, miután nagy nehezen átvergődöm a „Hé, Gyogyós!”-t ordítozó tömegen. Van olyan kedves, hogy felvilágosít a népszerűségem okáról, de az iPhone-omon még a videót is megmutatja, amelyen az üzletben bénázom.
• Nagyon remek! - rázom meg a fejemet. Tudom, hogy ez a legkisebb gondom, de akkor is.
• Elég szar ügy - ért egyet velem. Bezárja a szekrényét, és sajnálkozó arccal rám néz egy pillanatra. Egyeden pillanatra, amit a hozzám hasonlók sajnálatára tud pazarolni. - Van még valami.’ Csak mert megígértem Honornak, hogy...
Ránézek. Rendesen megnézem magamnak. A lángvörös csík a hajában most rózsaszín, és a szokásos sápatag, feketébe öltözött emós szoláriumbarna, csilivili ruhás, bolyhos hajú Stacia-klónná változott, akiket pedig mindig is kigúnyolt. Az új VIP-lista-tagság, az új külső és minden
De ettől még nem könnyebb elfogadni. Tudom, hogy semmi értelme és semmit nem változtat, azért kimondom:
• Nem hiszem el, hogy velük barátkozol. Mindazok után, amit velem tettek - csóválom a fejemet. Szeretném, ha tudná, hogy mennyire faj.
Hallom ugyan a válaszát, mielőtt kimondaná, de ez kicsit sem enyhíti az élét:
• Kényszerítettek bármire is? Rálöktek arra a polcra, vagy ilyesmi? Vagy egyedül csináltad? - néz rám felhúzott szemöldökkel, ajakbiggyesztve. Állok némán, megdöbbenve, és összeszorul a torkom.
• Jaj már, legyél lelkesebb! - forgatja a szemét. - Csak viccből töltötték fel. És ha végre lazítanál, és nem vennél mindent ilyen rohadtul komolyan, akkor boldogabb lennél, és végre élnél egy kicsit. Komolyan, Ever, gondolkozz el ezen, oké?
Sarkon fordul, és beolvad az ebédlőbe tartó tömegbe, amely hamarosan összegyűlik az extra hosszú asztal körül. A kapuhoz rohanok.
Miért kínozzam magam? Miért lézengjek itt, hogy lássam Dament flörtölni Staciával, és hogy a barátaim csúfoljanak? Miért kaptam az új képességeimet, ha nem azért, hogy jóra használjam lel őket, mint például a lógás?
• Máris mész?
Nem állok meg Román hangja hallatán. Ő az utolsó, akivel beszélgetni akarok.
• Ever, várj már! - nevet. Meggyorsítja a lépteit, és mellém ér, - Tűz van, vagy mi?
Kinyitom az autót, és beülök. Megragadom az ajtót és becsuknám, de Román megfogja. Erősebb vagyok, és nagyon szeretném becsapni az ajtót, aztán elhúzni. De még nem szoktam hozzá az erőmhöz, és bár utálom Románt, nem akarom rácsapni a kezére a kocsiajtót, és megnyomorítani.
Majd inkább akkor, ha tényleg szükség lesz rá.
• Ha nem bánod, most megyek — rántom meg újból az ajtót, de szorosabban fogja. Hirtelen összeáll a kép. Az arcán ülő szórakozott mosoly és a meglepő erő, amivel szorítja az ajtót... Furcsa érzés támad a gyomromban. Ez a két, látszólag véletlenül egybeeső dolog alátámasztja a legszörnyűbb sejtésemet.
Amikor felnézek rá, épp kortyol az ásványvizéből. Látom a csuklója belső oldalát, és semmilyen jelet, vagy kígyótetoválást nem látok rajta. A saját farkába harapó Ouroboros-kígyó a rosszindulatú halhatatlanok jele, mint azt kiderítettük. De semmi ilyet nem látok.
Ráadásul nem csak hogy eszik és iszik, de van aurája, és hozzáférek a gondolataihoz. Utálom beismerni, de nem viseli a gonoszságnak semmilyen jelét. És ha mindezt összeadom, egyértelmű, hogy a gyanakvásom nem csak paranoia, hanem indokolatlan is.
Ami azt jelenti, hogy nem egy gonosz halhatatlannal van dolgom.
Ami azt is jelenti, hogy nem ő felelős Miles és Haven dilijéért, vagy azért, hogy Damen dobott. Nem bizony, ez mind rám vonatkozik.
És ugyan a bizonyítékok alátámasztják, mégsem akarom elfogadni.
Mert amikor Romanre nézek, felgyorsul a szívverésem, összeszorul a gyomrom, és nyugtalan leszek. Lehetetlen, hogy csak valami vidám angol fickó, aki ebben a suliban kötött ki és belém esett.
Mert egyvalamit biztosan tudok:
Hogy minden rendben volt, amíg meg nem érkezett.
És azóta semmi sincs rendben!
• Kihagyod az ebédet?
Egyértelmű, hogy mi a szándékom, úgyhogy nem fáradok válaszadással.
• Látom, van még egy hely. Veled mehetek?
• Hogy őszinte legyek, nem. Szóval szíveskedj eltávolítani a... az ujjai felé mutatok.
Feltartja a kezét, mintha megadná magát és fejcsóválva megjegyzi:
• Nem tudom, észrevetted-e, Ever, de minél inkább kerülsz, annál jobban üldözlek. Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha feladnád.
Összehúzott szemmel próbálok átlátni a napfényes auráján és a szervezett gondolatain, de áthatolhatatlan akadály emelkedik előttem, úgyhogy vagy ez itt az út vége, vagy a pasi sokkal rosszabb, mint gondoltam.
• Ha ragaszkodsz a hajszához, jobb, ha elkezdesz edzeni - mondom magabiztosabban, mint ahogy érzem magam. - Csak hogy tudd, cimbi, beneveztél a maratonra.
Román összerezzen, megrándul a teste és kitágul a szeme, mintha megszúrták volna. És ha nem ismerném jobban, azt hinném, valódi a reakciója. De a helyzet az, hogy ennél jobban ismerem. És nem akarok elszenvedni egy újabb viccet.
Hátramenetbe lököm a sebváltót és kitolatok, remélve, hogy ennyiben maradunk.
Román rácsap a kocsim ponyvájára.
• Ahogy akarod, Ever. Kezdődjék a verseny!
huszonkettő
Nem megyek haza.
Elindulok. Voltaképpen semmi mást nem szeretnék, mint hazamenni, felrohanni a lépcsőn, az ágyra vetni magam, és párnába temetett arccal kibőgni a szemem, mint valami nagyra nőtt, szánalmas csecsemő.
De amikor befordulok az utcánkba, jobb ötletem támad. A nyafogás luxusát nem engedhetem meg magamnak. Nincs elvesztegetni való időm. Úgyhogy visszafordulok, és a külváros felé veszem az irányt. Autózom a keskeny, meredek utcákon, a gyönyörű kertekben álló, csinos kis házikók között. Az egyeden emberhez tartok, aki segíthet.
• Ever - mosolyog rám Ava, és kisöpri vörös haját az arcából. Nagy, barna szeme az arcomon függ. Bejelentés nélkül érkeztem, de ő egy cseppet sem tűnik meglepettnek. Mondjuk lévén, hogy jósnő, elég nehéz meglepni. ,
• Bocs, hogy csak így berontok és nem hívtalak előbb, de... Nem hagyja, hogy befejezzem. Kinyitja az ajtót, és betessékel. A konyhaasztalhoz terel, ahol már ültünk együtt egyszer - amikor legutóbb bajban voltam és nem tudtam, hová forduljak.
Gyűlöltem, tényleg gyűlöltem akkor. Amikor meggyőzte Riley-t, hogy lépjen tovább, keljen át a hídon, ahol Puszedli és a szüleink várják, a helyzet még rosszabb lett. A legádázabb ellenségeim között tartottam számon Avat, közvetlenül Stacia után kövei következett a sorban, de most nagyon távolinak tűnik az az időszak. Nézem, ahogy tesz-vesz a konyhában, sütit tesz az asztalra, zöld teát főz. Bűntudatom van, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot, és csak akkor jelenek meg, ha bajban vagyok.
A szokásos kedvességek után leül velem szemben, és teáscsészével a kezében megjegyzi:
• Megnőttél. Tudom, hogy alacsony vagyok, de te határozottan fölém tornyosulsz.
Vállat vonok, nem vagyok biztos benne, hogyan kellene ezt kezelni, de jobb, ha hozzászokom. Ha centiket nősz néhány nap alatt, az emberek észreveszik.
• Késői kamaszkor, vagy mi. Növekedési hullám lehet, vagy ilyesmi - mosolygok félszegen. Ennél azért meggyőzőbb válasszal kéne előállnom, vagy legalábbis több meggyőződéssel mondanom.
Végigmér és bólint. Egy szavamat se hiszi, de úgy dönt, annyiban hagyja.
• Szóval, hogy működik a pajzsod?
Nagyot nyelek és pislogok egyet, majd még egyet. Annyira lefoglalt a küldetésem, hogy teljesen elfeledkeztem a pajzsról, amit Ava segített megalkotni. Ami kizárta a zajokat és a hangokat, amikor Damen legutóbb eltűnt. A pajzsot le is dobtam, mihelyt ő visszatért.
• Hát, ööö, megszabadultam tőle - felelek. Rossz érzés ilyet mondani, mert emlékszem, hogy fél délutánunkba került, hogy a helyére tegyük.
Ava a csészéje pereme fölött rám mosolyog.
• Nem csodálom. Normálisnak lenni nem minden, ha egyszer felfedezted, milyen másnak lenni.
Kettétörök egy zabkekszet, és vállat vonok. Tudom, hogy az én választásom volt, hogy átlagos leszek.
• De nem a pajzs miatt jöttél. Mi a helyzet?
• Nem tudod? Hát ilyen látnók vagy? - nevetek túl hangosan a hülye vicchez képest.
Ava végighúzza egyik felgyűrűzött ujját a csésze peremén.
• Hát közel sem vagyok olyan gyakorlott gondolatolvasó. De érzem, hogy valami rossz lépett működésbe.
• Damenről van szó — vágok bele. — Ö... megváltozott. Hűvös, távolságtartó, még gonosz is, én meg... — elfordítom a tekintetem. Az igazság a szavak mögött megnehezíti, hogy kimondjam. — Nem hív vissza, nem áll szóba velem, még át is ült máshová irodalomórán, és... randizik azzal a csajjal, aki... hát... elég szörnyű lány. Komolyan, nagyon szörnyű. És most már Damen is szörnyű...
• Ever... - a hangja lágy és meleg, a pillantásába gyengédség költözik.
• Ez nem az, aminek látszik. Egyáltalán nem. Damen meg én nem szakítottunk, nem voltak gondjaink, semmi ilyesmi. Az egyik nap minden rendben volt, és másnap meg... már nem.
• Történt valami, ami előrevetíthette ezt a változást? - kérdezi elgondolkodva.
Ja, Román, az történt. De nem mondhatom el, hogy arra gyanakszom, a srác egy gonosz halhatatlan (minden bizonyíték ellenére), és valami tömeghipnózist vagy agykontrollt, vagy varázslatot használt az egész iskolában (ami felől szintén nem vagyok biztos). Inkább elmesélem Damen fura viselkedését, a fejfájásokat, a verejtékezést és egyéb, nem titkos dolgokat.
Aztán csak ülök a széken, és visszatartom a lélegzetemet, míg Ava belekortyol a teájába és kinéz a gyönyörű kertre.
• Mondj el mindent, amit Nyárvidékről tudsz! - tér vissza rám ,1 pillantása.
Bámulom a kettétört kekszet, és becsukom a számat. Sosem hallottam még ilyen nyíltan, hétköznapi módon kiejteni ezt a Mindig a kettőnk szent helyeként gondoltam rá, nem hittem, hogy a halandók is tudhatnak róla.
• Jártál ott - jelenti ki felhúzott szemöldökkel, miközben leteszi a csészét. - A halálközeli élményedben esetleg?
Bólintok. Emlékszem. Először halott voltam, a második alkalommal pedig Damen vitt oda. És annyira magával ragadott a varázslatos, rejtélyes dimenzió a végtelen, illatos mezőivel, lüktetőén zöld fáival, hogy vonakodtam ott hagyni.
• Jártál a templomaiban is?
Templom? Nem láttam templomokat. Elefánt, strand, lovak, amelyeket alkottunk, de semmi épület vagy lakóház.
• Nyárvidék híres a templomairól, vagy a Tudás Csarnokairól, hogy másképpen nevezik. Szerintem ott van a válasz a kérdéseidre.
• De... De azt se tudom, hogy kell odamenni Damen nélkül. Úgy értem anélkül, hogy meghalnék, meg minden... Egyáltalán honnan tudsz te róla? Jártál ott?
Ava nemet int.
• Évek óta próbálkozom átjutni. Néhányszor egészen közel jutottam, de a kapun sosem tudtam még átlépni. De talán ha a kettőnk közös energiáit használjuk, összeadjuk az erőnket, hogy úgy mondjam, talán sikerülhet.
• Lehetetlen. - Legutóbb is így próbáltuk Damennel, és mégsem sikerült, pedig ő aztán sokkal tapasztaltabb, mint Ava a legjobb formájában. - Nem ilyen egyszerű. Sokkal bonyolultabb mint gondolod, még ha összeadjuk is minden erőnket.
Ava csak mosolyog és a fejét csóválja.
• De ha nem teszünk egy próbát, sosem tudjuk meg, nem Igaz.
huszonhárom
Követem Avat a rövid folyosón. A papucsom csattog a piros szőttesen, és azt gondolom: Nem fog működni.
Ha Damennel nem sikerült megnyitnunk az átjárót, hogy sikerülhetne Avával? Mert alapvetően tehetséges látnók, de az adottságait főképp arra használja, hogy bulikon jósoljon egy összecsukható kártyaasztalon, és nagyvonalú adomány ellenében reményeket csillogtasson.
• Ha nem hiszel benne, nem fog működni - megállunk egy indigókékre festett ajtó előtt. - Legyen hited! Mielőtt belépünk, kérlek, szabadítsd meg az elmédet minden negatív energiától. Meg kell tisztulnod minden szomorú vagy boldogtalan gondolattól, és minden mástól, ami visszahúz és a tagadást erősíti.
Veszek egy mély lélegzetet, és nézem az ajtót. Nem forgatom a szememet, miközben arra gondolok, remek, tudhattam volna. A szokásos porhintés, amit tolerálni kell Ava esetében.
• Ne aggódj miattam, jól vagyok - felelem bólogatva. Remélem, meggyőzően csinálom, hogy elkerüljem a szokásos, húsz lépésből álló meditációt, vagy más hókuszpókuszt, ami a fejében jár.
Ava csípőre tett kézzel áll és néz. Nem enged be, amíg nem teszem le az érzelmi terhet.
• Hunyd be a szemed! - kéri.
Megteszem, csak hogy felgyorsítsam a dolgokat.
• Képzeld el, ahogy hosszú, indaszerű gyökerek nőnek ki a talpadból, és fúródnak a földbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre ásnak a talajban, amíg el nem érik a Föld magját és nem tudnak tovább haladni. Megvan?
Bólintok és elképzelem, amit mond, de csak hogy mihamarabb túl legyünk a műsoron, és nem azért, mert hiszek benne.
• Most lélegezz mélyeket, és lazítsd el a tested! Érezd, ahogy az izmaid ellazulnak, és a feszültség elmúlik! Tűnjön el minden negatív gondolat vagy érzés! Űzd ki őket az energiameződből, és szabadulj meg tőlük! Meg tudod csinálni?
Ühüm, biztosan - gondolom. Végigcsinálom, és eléggé meglep, hogy az izmaim ellazulnak. Valóban kezdek ellazulni, mintha egy hosszú csata után pihennék meg.
Nem is tűnt fel, mennyire feszült és negatív vagyok, amíg Ava nem kért, hogy szabaduljak meg tőle. Ugyan bármit megtennék, hogy bejussak a szobába és közelebb kerüljek Nyárvidékhez, be kell ismernem, hogy az abrakadabrája remekül működik.
• Most összpontosíts a fejed tetejére. Képzelj el egy fehér fénycsóvát, amint áttör azon a ponton és leáramlik a nyakadon át a végtagjaidba, a törzsedbe, egészen a talpadig. Érezd ezt a meleg, csodálatos, könnyű gyógyulást magadban, amely körülveszi minden sejtedet kívül-belül. Engedd el a szomorúságot és a haragot, és azok szeretetenergiává fognak alakulni a fény által. Érezd, ahogy dolgozik benned a szeretet és a megbocsátás végtelen fénye. Ha úgy érzed, könnyebb lettél, ha érzed, hogy megtisztultál, nyisd ki a szemed és nézz rám, de csak ha tényleg kész vagy.
Így teszek. Végigcsinálom az egész fehérfény-rituálét, legalábbis úgy teszek, mintha komolyan venném, mivel Avának ez nagyon fontos. Elképzelem a fénycsóvát, amint keresztülhatol a testemen és körülveszi a sejtjeimet meg minden, közben próbálom kiszámítani, hogy meddig csináljam még, hogy ne tűnjön színlelésnek.
És ekkor valami furcsa történik. Könnyebbnek, boldogabbnak, erősebbnek érzem magam, és a kétségbeesésem ellenére teljesnek.
Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy Ava rám mosolyog. A testét a legcsodálatosabb violaszínű aura veszi körül, amit valaha is láttam.
Kinyitja az ajtót, és követem a szobába. Pislogva és hunyorogva szoktatom a szemem a kis szoba mélybordó falaihoz. Alig nagyobb, mint egy kripta.
• Itt szoktál jósolni? - kérdezem a hatalmas kristálykollekció és a gyertyák, meg a falakon függő szimbólumok láttán. Nemet int és elhelyezkedik egy dúsan díszített ülőpárnán, és engem is hellyel kínál maga mellett.
• A legtöbben, akik hozzám jönnek, sötét érzelmi állapotban vannak. Nem engedhetem be őket ide. Sok munkámba került, hogy ebben a szobában tisztán tartsam az energiaáramlást, mentesen minden negatívumtól, és senki nem teheti be ide a lábát, amíg meg nem tisztulnak a gondolatai, még én sem. A tisztítógyakorlat, amit csináltunk, az első dolgom minden reggel, ébredés után, aztán az előtt, hogy belépnék ebbe a szobába. Neked is ajánlom. Tudom, hogy szerinted ostobaság, de azt is tudom, hogy meglepett, mennyire megkönnyebbültél általa.
összeszorított szájjal félrenézek. Tudom, hogy nem kell gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejemben. Az arcom mindig elárul, képtelen hazudni.
• Beismerem, hogy tényleg jobban érzem magam tőle. És mi volt ez az inda-dolog? - kérdezem, miközben körülnézek. Bambuszredőny fedi az ablakot, és a polcon istenségek kőszobrai állnak, mindenhonnan a világból.
• Ez egy koncentrációs gyakorlat - mosolyog. - Amikor ajtót nyitottam neked, éreztem, hogy nagyon szétszóródnak az energiáid. Ez majd segít összetartani. Akár mindennap elvégezheted.
• De nem fog távol tartani minket Nyárvidéktől? Ha ide vagyunk kötve a földhöz?
• Dehogy, ez fog segíteni abban, hogy összpontosítani tudj a célodra. Körülnézek a szobában. Tele van zsúfolva, nem is lehet egyszerre befogadni a látványt.
• Ez a szent helyed? - kérdezem végül. Ava mosolyogva piszkálni kezd egy kóbor cérnaszálat a párnáján.
• Ide jövök imádkozni és meditálni, és itt próbálok elérni más dimenziókat. És most nagyon úgy érzem, hogy sikerülni fog.
Lótuszülésbe helyezkedik és int, hogy tegyem én is ugyanazt. Először attól tartok, hogy az új, hosszú és esetlen lábaim sose fognak úgy összefonódni, mint az övéi, de aztán könnyedén összefonom őket egymással. A pozitúra meglepően természetes és kényelmes, egy csepp nehézség nélkül ülök.
• Kész vagy? - kérdezi Ava. ; Megvonom a vállam és nézem, ahogy a talpaim a térdemen nyugszanak. Vajon milyen szertartás következik?
• Jól van. Mert innentől te vezetsz - nevet rám Ava. - Sosem voltam még ott. Mutasd az utat!
huszonnégy
Fogalmam sem volt, hogy ilyen könnyű. Nem is hittem volna, hogy képes leszek rá. De miután végigvezettem magunkat a szertartáson, és lehunytuk a szemünket, elképzeltük a ragyogó fényfüggönyt, s kézen lógva átléptünk, egymás mellett értünk földet a harsogó zöld fűben. Ava tágra nyílt szemmel bámul, tátva marad a szája is. Képtelen megszólalni.
Biccentek és körülnézek, tudom, mit érezhet. Csak mert nem először vagyok itt, nem tűnik kevésbé szürreálisnak.
• Hé, Ava! - rázom fel a csodálkozásból. Felállók és lesöpröm a füvet a nadrágomról. Meg akarom mutatni neki, milyen csodás is ez a hely. - Képzelj el valamit! Bármit. Egy tárgyat, állatot, személyt. Csak hunyd be a szemed, és lásd magad előtt olyan tisztán, ahogy csak bírod, aztán...
Figyelem, ahogy lehunyja a szemét. A szemöldökét összevonva koncentrál.
Amikor felnéz, a mellére szorított kézzel bámul egyenesen előre:
• Jaj! Jaj, ez lehetetlen, de... nézd, pont olyan, mint ő, és olyan valódi!
Letérdel, és boldogan összecsapja a tenyerét. Egy gyönyörű golden retriever ugrik a karjaiba és nyalja végig az arcát. Ava szorosan magához öleli a kutyát, és újra meg újra a nevét mormolja. Figyelmeztetnem kell, hogy ez nem igazi.
• Ava... Sajnálom, de... - Még mielőtt befejezném a mondatot, a kutyus kicsusszan az öleléséből, és vibrálva eltűnik. Megszakad a szívem, látva Ava arcán a megsemmisülést. Én tehetek róla, hogy belerángattam a játékba. - Szólnom kellett volna. Nagyon sajnálom.
Ava csak biccent, és visszafojtja a könnyeit. Feláll, lesöpri a térdére ragadt fűszálakat.
• Minden rendben. Tényleg. Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen... Nos, még ha nem is volt igaz, egy percig sem fogom bánni. De te se bánd, jó?! Annyira hiányzott, és hogy egy percig is láthattam, nagy ajándék. És neked köszönhetem.
Remélem, hogy komolyan is gondolja. A következő néhány órát eltölthetnénk különböző dolgok manifesztálásával, amit csak a szívünk kíván, de az az igazság, hogy én csak egyvalamire vágyom. És miután láttam, hogy Ava találkozott a kutyusával, az anyagi dolgok valahogy nem tűnnek olyan fontosnak.
• Ez hát Nyárvidék - néz körül Ava.
• Igen. De még csak ezt a rétet láttam belőle, a forrást, meg néhány dolgot, amelyek nem is léteztek, amíg meg nem alkottam őket. Ó, és látod azt a hidat a távolban? Ott, ahol a köd leereszkedik.
Megfordul, és bólint, hogy látja.
• Ne menj a közelébe! A túloldalra vezet. Erről beszélt Riley, ez az a híd, amin átkelt, miután meggyőztem róla. A segítségeddel.
Ava összehúzott szemmel nézi a hidat.
• Mi történik, ha megpróbálsz átmenni? Tudod, anélkül, hogy meghaltál volna. Meghívás nélkül.
Megvonom a vállamat. Nem vagyok elég kíváncsi, hogy kipróbáljam.
• Nem ajánlom - felelek, látom, hogy mérlegeli, hogy talán átmehetne, puszta kíváncsiságból. - Lehet, hogy nem jöhetnél vissza - teszem hozzá, hogy érzékelje a helyzet komolyságát, mert nem úgy néz ki, mint aki tart ettől. Szerintem Nyárvidék hat így az emberre; olyan csodaszép és varázslatos, hogy olyasmire is rávesz, amit amúgy nem tennél meg.
Ava nincs meggyőzve, de alig várja, hogy üldögélés helyett többet is láthasson. Úgyhogy belém karol és megkérdezi:
• Nos, hol kezdjük?
Mivel nincs ötletünk, sétálunk. Átvágunk a táncoló virágokkal teli mezőn és a lüktető fák erdején, átkelünk a szivárványszínű forráson, amely tele van mindenféle hallal, és végül találunk egy ösvényt, amely végtelen hosszúságú kanyargás, emelkedés, lejtés után végül egy hosszú, üres útra vezet.
Nem a Sárga Út, vagy arannyal kikövezett, csak egy adagos utca, aszfaltozott, amit otthon is látni.
Be kell ismerjem, hogy jobb, mint az otthoni utcák, mert tiszta és a felszíne egyenletes, nincsenek kátyúk vagy repedések. Tulajdonképpen minden úgy néz ki itt, mintha vadonatúj lenne, és azt hinnéd, sose használták, pedig Ava szerint Nyárvidék ősidők óta létezik.
• Mit tudsz ezekről a templomokról, vagy a Tudás Nagycsarnokairól, ahogy te nevezted? - kérdezem felpillantva egy hatalmas márványépületre, amelyet angyalokkal és különböző mitikus lényekkel faragott oszlopok díszítenek. Talán ez az a hely, amit keresünk? Érdekes és komoly, lenyűgöző, de nem ijesztő, olyan, amilyennek a tudás fellegvárát képzeli az ember.
Ava csak megrántja a vállát, mint akit nem érdekel. A gesztusa kicsit közömbösebb, mint szeretném.
Biztos volt benne, hogy itt találom a választ, ragaszkodott hozzá, hogy egyesítsük az energiáinkat és utazzunk együtt, de most, hogy sikerült, annyira beleszerelmesedett a teremtésbe, amire itt képes, hogy másra nem is tud figyelni.
• Csak azt tudom, hogy létezik - feleli, miközben a maga elé nyújtott kezeit forgatja ide-oda. - Sokszor olvastam róla a tanulmányaim során.
Aha, és úgy tűnik, most az ujjaidra manifesztálódott bazi nagy, gyémántköves gyűrűket tanulmányozod inkább! - gondolom, de nem mondom ki. Ha rám néz, úgyis leolvassa az arcomról.
De csak mosolyog, és közben a gyűrűihez illő karperecek lepik el a karját. És amikor lepillant a lábára, hogy új cipőket szerezzen be, tudom, hogy ideje kézbe venni a dolgot.
• Szóval, mit kell tennünk, ha odaérünk? - kérdezem elszántan, és próbálom a figyelmét a küldetésünkre irányítani. Részemről megtettem, amit tudtam, a legkevesebb, amit Ava megtehet, hogy segít megtalálni a templomokat. - És mit keresünk voltaképpen? Váratlan fejgörcsök? Extrém verejtékezés? Egyáltalán beengednek minket oda?
Megfordulok, és várom a kioktatást a negatív hozzáállásomról, a pesszimizmusomról, ami eltűnt egy kis időre, de nem csillapodik soha. Csakhogy Ava nincs ott.
És ezt úgy kell érteni, hogy egyáltalán, kétségtelenül, százszázalékosan nincs.
• Ava! - forgok magam körül, hunyorgók a csillogó ködbe, amely a semmiből jön és örök ragyogásba von mindent. - Ava, hol vagy? - kiabálok és visszafutok az úton, benézek az ablakokon, ajtókon. Mennyi üzlet és étterem, meg művészeti galériák, szalonok, és sehol egy lélek!
• Nem fogod megtalálni.
Megpördülök. Aprócska, sötét hajú kislány áll mögöttem. Egyenes haja a válláig ér, fekete szeme mértani pontossággal egyenesre vágott frufru alól tekint rám.
• Az emberek elvesznek itt. Előfordul.
• Ki... ki vagy te? - kérdezem. Keményített fehér blúzt visel, skót kockás szoknyát, kék blézert és térdzoknit. Tipikus magániskolás kislány egyenruhában. De nem igazi iskolás, főleg ha itt van.
• Romy vagyok - feleli. Csak a szája nem mozog. És a hangja is mögülem jön.
Megpördülök, és ugyanaz a kislány áll mögöttem nevetve.
• Ő pedig Rayne.
Visszafordulok. Romy megkerül és csatlakozik Rayne-hez. Két egyforma kislány áll előttem, mindenük egyforma, a hajuk, a ruháik, az arcuk, a szemük, minden ugyanaz.
A térdzoknijukat kivéve. Romyé lecsúszott, Rayne-é a helyén van.
• Isten hozott Nyárvidéken - mosolyog Romy, miközben Rayne gyanakodva méreget. - Sajnáljuk, ami a barátoddal történt - böki oldalba a testvérét, és amikor az nem válaszol, hozzáteszi: - Rayne is sajnálja. Csak nem ismeri be.
• Tudjátok, hol találhatom meg? - váltogatom a pillantásomat kettőjük között. Honnan jöhettek vajon?
Romy vállat von.
• Nem akarja, hogy megtalálják. Helyette megtaláltunk téged.
• Miről beszélsz? És egyáltalán honnan jöttetek? - kérdezem. Sose láttam még itt más embert magunkon kívül.
• Csak mert sosem akartál másokat látni - feleli Romy a gondolatomra válaszolva. - Mostanáig nem vágytál ilyesmire.
Olvas a gondolataimban?
• A gondolatok energiából állnak. Nyárvidék is erős, áramló energiából van. Annyira erős, hogy olvasni lehet benne.
Ahogy kimondja, eszembe jut a látogatásom Damennel, és hogy hogyan beszélgettünk telepatikus úton. De akkor azt hittem, csak mi tudunk ilyet.
• De ha így van, miért nem olvastam Ava gondolataiban? És hogy tudott így eltűnni?
Rayne a szemét forgatja, de Romy közelebb hajol, és lágy, mély hangon, mintha egy kisgyerekhez beszélne, így szól:
• Mert vágynod kell valamire, hogy valóság legyen. - Értetlen arcom láttán tovább magyarázza. - Nyárvidéken minden lehetséges. Minden. De először vágynod kell rá, hogy aztán életre keltsd. Máskülönben csupán lehetőség marad, a sok-sok lehetőség egyike, élettelen és tökéletlen.
Próbálom megérteni, amit mond.
• Azért nem láttál embereket ezelőtt, mert nem akartál. De most nézz körül, és mondd el, mit látsz!
Körülpillantok, és látom, hogy igaza van. Az üzletek és az éttermek teli vannak emberekkel, a galériák falain képek lógnak, és a múzeum lépcsőjén tömeg gyülekezik. Ahogy az energiáikra és a gondolataikra összpontosítok, rájövök, mennyire változatos ez a hely, mert minden nemzetiség, vallás jelen van, mindenki békében, együtt.
Azta! - gondolom, és próbálom befogadni a látványt. Romy bólogat.
• És amikor azt kívántad, bár megtalálnád a templomokat, itt teremtünk, hogy segítsünk. Ava pedig eltűnt.
• Én tüntettem el? - kezdem kapiskálni a lényeget.
Romy nevet, Rayne pedig úgy néz rám, mintha én lennék a földön a legostobább ember.
• Ugyan már!
• Szóval ők mind... - intek a tömeg felé. - Mind halottak? -Romynak szegezem a kérdést, Rayne-vel feladtam a harcot.
A kislány a testvére füléhez hajol, és súg valamit.
• A tesóm szerint túl sokat kérdezel.
Rayne rosszallóan néz, keményen belebokszol a karjába, de Romy csak nevet.
Nézem őket, Rayne kimért pillantását, Romy talányos tekintetét, és rádöbbenek, hogy eddig szórakoztatóak voltak, de kezdenek az agyamra menni. Dolgom van, meg kell találni a templomokat, és ez a zavaros incselkedés időpazarlás.
Eszembe jut, hogy olvasnak a gondolataimban. Romy bólint.
• Ahogy akarod. Megmutatjuk az utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése