Evermore-mindörökké-huszonhat

huszonhat

Mihelyt Damen lefékez a kocsifeljárón, kiugrom és a házba rohanok, a fokokat kettesével véve felvágtatok a szobámba, hátha ott találom Rileyt. Látnom kell, beszélnem kell vele az őrült gondola- tokról, amelyek kavarognak bennem. Ő az egyetlen, akinek egyáltalán elkezdhetem elmagyarázni, az egyetlen, aki talán megért.

Keresem a hálószobámban, a fürdőben, az erkélyen, nincs sehol. Állok a szoba közepén és szólongatom. Furcsán, zavartan érzem magam, meg sem tudom magyarázni, miért, de pánikolok.

Amikor nem jön, összegömbölyödöm az ágyamon, és újra átélem az elvesztése fájdalmát.

– Ever, kicsim, rosszul vagy? – Sabine ledobja a táskáit, és mellém térdel. Hűvös tenyere hideg verejtéket tapint a homlokomon.

Behunyt szemmel nemet intek, tudom, hogy az ájulás és a kimerültség ellenére nem vagyok beteg. Legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja. Ez annál bonyolultabb és nem olyan könnyen gyógyítható.

Az oldalamra fordulok, a párnahuzat sarkával letörlöm a könnyeimet, és felé fordulok.

– Néha csak így rám tör, tudod? És nem lesz könnyebb –csukladozom a sírástól.

Sabine arca ellágyul a bánattól.

– Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni. – Letörli a könnyeimet.

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

Amikor Sabine végül felkel, hogy vacsorát csináljon, beletúr a táskájába, és előhúz valamit.

– Nézd, mit találtam a csomagtartómban? Száz éve kértem kölcsön, amikor ideköltöztél. El is felejtettem, hogy nálam van.

A barackszínű pulcsi.

Amiről megfeledkeztem.

Amit az első hét óta nem viseltem.

Ami a Damen asztalán talált képen van rajtam, pedig akkor még csak nem is ismertem.

Másnap elhajtok Damen mellett, aki nekem foglalja azt a hülye parkolóhelyet, és megállok valahol a világ túlvégén.

– Mi a fene? – mereszti a szemét hitetlenkedve Miles. – Túlmentél! Most nézd, mennyit kell gyalogolni!

Bevágom az ajtót, és átvágtatok a parkolón, el a kocsijának támaszkodó Damen mellett.

– Khm. Halló! Magas és sötéthajú három óránál, épp elmentél mellette! Mi van veletek, srácok? – kérdezi Miles a karom után nyúlva. – Összevesztetek?

– Semmi sincs velünk. – Bemegyek az épületbe.

Ugyan Dament magam mögött hagyom, mégis ott ül az asztalánál, amikor belépek az osztályba. Felteszem a kapucnimat, bekapcsolom az iPodot, és rá sem nézek. Várom a névsorolvasást.

– Ever – suttog Damen, miközben én egyenesen előre bámulva Robins tanár úr kopaszodó fejére összpontosítok. Várom, hogy mondhassam: jelen. – Ever, tudom, hogy zaklatott vagy. Meg tudom magyarázni.

Úgy teszek, mintha nem hallanám.

– Ever, légy szíves! – könyörög.

Mintha ott se lenne! Amikor Robins tanár úr a nevemhez ér a sorban, Damen behunyt szemmel felsóhajt:

– Jól van, te akartad, ne feledd!

A következő pillanatban egy szörnyű csattanás hangzik fel a teremben, és tizenkilenc fej zuhan az asztalokra.

Csak az enyém és Damené nem.

Tátott szájjal körülnézek, próbálom felfogni a látványt, s amikor visszafordulok Damenhez, ő csak vállat von:

– Pont ezt szerettem volna elkerülni.

– Mit csináltál? – bámulok az élettelen testekre, és valami szörnyű felismerés kezd megfogalmazódni bennem. – Úristen, megölted őket! Mindenkit! – kiabálok, a szívem úgy ver, hogy biztosan hallja.

– Jaj már, Ever, minek nézel? Természetesen nem öltem meg őket. Csak... sziesztáznak, ennyi az egész.

A székem szélére csúszom, és az ajtót nézem, tervezem a menekülést.

– Megpróbálhatod, de nem jutsz messzire. Ide is előbb értem be, pedig jó nagy előnyöd volt.

– Olvasol a gondolataimban? – suttogom, és eszembe jut az előzőnél sokkal kínosabb gondolatom is, hogy belevörösödöm.

Szorongatom az asztal szélét.

– Szoktam. Mindig. Igen.

– Mióta? – meredek rá. Egyik részem menekülne, a másik pedig kérdezősködne egy kicsit bizton bekövetkező halála előtt.

– Mióta először megláttalak. – A pillantása az enyémbe kapaszkodik, és melegséggel tölt el.

– És az mikor is volt? - kérdezem remegő hangon. Eszembe jut a fotó, és elgondolkodom, vajon mióta követhet?

– Nem követtelek — nevet. – Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod.

– Miért kéne hinnem neked? – Eszemben sincs hinni neki.

– Mert sosem hazudtam.

– Most is hazudsz!

– Sosem hazudtam neked semmi fontos dologgal kapcsolatban. – Elfordítja a tekintetét.

– Tényleg? És mi van a fényképpel, amit azelőtt készítettél, hogy egyáltalán beiratkoztál volna a suliba? Hol szerepel a fontos dolgok listáján egy kapcsolatban?

Felsóhajt, és fáradt pillantással így felel:

– És hol szerepel a listán a látnok, aki a halott kishúgával tölti a szabadidejét?

– Nem tudsz rólam semmit. – Felállok. Izzad a tenyerem, reszket a kezem, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, amikor körbenézek a körülöttem szunnyadó, ernyedt testeken. Stacia szája nyitva, Craig iszonyú hangosan horkol, Robins tanár úr arca békésebb, mint valaha. – Az egész iskola alszik? Vagy csak ez a terem?

– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az egész iskola – mosolyog elégedetten a jól végzett munka örömétől.

Egy szó nélkül felugrom a székről, az ajtóhoz rohanok, végig a folyosón, át az aulán, keresztül az irodán. Elfutok az íróasztaluknál alvó titkárnők és adminisztrátorok mellett, és kirontok a parkolóba. A piros Miata mellett Damen vár, kezében a táskámmal.

– Mondtam. – Vállat von, és visszaadja a hátizsákomat.

Izzadtan állok előtte, teljesen magamon kívül vagyok. Minden elfelejtett pillanat beugrik: a véres arca, a vergődő, nyöszörgő Haven, az a furcsa szoba... és tudom, hogy valamit csinált velem, hogy elfelejtsem mindezt. Lehet, hogy nem vagyok neki ellenfél, de akkor sem hagyom magam.

– Ever! – Damen felém nyújtja a kezét, aztán visszakozik. – Tényleg azt hiszed, hogy meg akarlak ölni? - A pillantása elgyötört, kétségbeesetten fürkészi az arcomat.

– Nem ez a terv? Haven azt hiszi, valami vad lázálom volt. Csak én tudom, mi az igazság, csak én tudom, micsoda szörnyeteg vagy. Csak azt nem tudom, miért nem öltél meg mindkettőnket, amikor megtehetted volna? Miért vesződtél, hogy elfeledtesd velem, és életben hagyj?

– Sosem ártanék neked. – A pillantása teli van fájdalommal. – Félreérted az egészet. Épp hogy megmenteni akartam Havent, nem bántani! Csak nem figyeltél.

– Akkor miért nézett ki úgy, mint aki a sír szélén áll? – Összeszorítom a számat, hogy ne remegjen az ajkam, és a szemébe nézek. Nem engedem, hogy hasson rám.

– Mert a sír szélén állt. A tetoválás a csuklóján elfertőződött, és halálos volt. Amikor ránk találtál, a mérget próbáltam kiszívni a sebből, ahogy a kígyómarással szokták.

– Tudom, hogy mit láttam - rázom a fejemet.

Damen lehunyt szemmel megnyomkodja az orrnyergét. Hosszú, mély lélegzetet vesz, és így szól:

– Tudom, minek látszott. És tudom, hogy nem hiszel nekem.

Próbáltam elmagyarázni, de nem hagytad, és próbáltam magamra vonni a figyelmedet. Mert hidd el, hogy félreértetted.

Egyenesen rám néz, tiszta a tekintete, a keze maga mellett, tenyérrel kifelé, de nem veszem be. Egy szavát sem hiszem. Évszázadok, talán évezredek alatt volt ideje begyakorolni, és jó az előadás, de csak előadás. El sem hiszem, hogy kimondom, végig sem gondolom, de egyetlen magyarázat lehetséges, nem számít, mekkora őrültség.

– Menj vissza a koporsódba, vagy a váradba, vagy akárhol latál, mielőtt idejöttél... – Levegőért kapkodok, úgy érzem, mintha valami szörnyű rémálomba keveredtem volna, és azt kívánom, bár felébrednék. - Csak hagyj békén! Menj el!

Damen visszafojtja a nevetést.

– Nem vagyok vámpír.

– Tényleg? Kipróbáljuk? – kérdezem remegő hangon, a szemébe nézve. Meg vagyok győződve róla, hogy a megoldástól csak egy rózsafüzér, némi fokhagyma és egy fakaró választ el.

De ő csak nevet.

– Ne légy nevetséges, ilyen nincs.

– Tudom, mit láttam – ismétlem. A vérre és Havenre gondolok, a furcsa, ijesztő szobára, hogy ő is lássa a fejemben. Kíváncsi vagyok, hogy magyarázza a barátságát Marie Antoinette-tel,

Picassóval, Van Goghgal, Emily Brontë-val, William Shakespeare-rel, amikor ők évszázadokkal ezelőtt éltek.

– Mellesleg jó barátja voltam Leonardo da Vincinek, Botticelli-nek, Francis Baconnek, Albert Einsteinnek, és Johnnak, Paulnak, George-nak meg Ringónak is – egy pillanatig figyeli az arcomat. – Istenem, Ever, a Beatlesről beszélek! Egek, de öreg vagyok!

Csak állok, és alig veszek levegőt, nem fogom fel, de amikor felém nyúl, elhúzódom.

– Nem vagyok vámpír, Ever. Halhatatlan vagyok.

– Vámpír, halhatatlan, egykutya – morgom a bajszom alatt. Nevetséges, hogy nem létező lényekről vitatkozunk! – gondolom.

– Ó, és ha már lényekről van szó, amelyeken vitázni lehet, elég nagy a különbség. A vámpírok kitalált lények, csak a könyvekben meg a filmeken léteznek, ja, meg a te túlfűtött képzeletedben. Míg én valóban halhatatlan vagyok. Ami azt jelenti, hogy évszázadok óta ugyanazt az életet élem a földön. A fejedben létező elképzeléssel szemben a halhatatlanságom nem függ össze vérszívással, emberáldozattal, vagy más visszataszító cselekedettel, amit elképzelsz.

Rásandítok, és eszembe jut a fura, piros itala, hátha van valami köze a hosszú életéhez. Valami életelixír vagy mi?

– Életelixír, ez jó! Micsoda marketingfogás lehetnék! – Amikor látja, hogy nem nevetek, ellágyul az arca. – Ever, ne félj tőlem, kérlek! Nem vagyok veszélyes, sem gonosz, sosem tennék kárt benned. Csak egy fickó vagyok, aki nagyon régóta él már. Talán túl régóta, ki tudja? Ettől még nem leszek rossz ember. Csak halhatatlan. És attól tartok...

A kezemért nyúl, én pedig bizonytalanul reszkető lábakkal elhátrálok előle, mert nem akarok többet hallani.

– Hazudsz! – A szívem megtelik haraggal – Ez őrültség! Örült vagy!

Mérhetetlen bánattal a tekintetében rám néz és felém lép.

– Emlékszel, amikor először láttál? Pont itt a parkolóban? És hogy amikor találkozott a pillantásunk, milyen felismerést éreztél? És amikor elájultál? Amikor kinyitottad a szemed és rám néztél, olyan közel jártál az emlékezéshez, csak elvesztetted a fonalat.

Mozdulatlanul bámulok rá, és érzem, mit akar mondani, de nem akarom hallani.

– Nem – motyogom, és hátrálok egy lépést. Szédülök. A térdeimből kiszáll az erő.

– Én találtalak meg az erdőben! Én hoztalak vissza.

A szemem megtelik könnyekkel. NEM!

– Az én szemembe néztél, amikor... visszajöttél, Ever. Ott voltam. Melletted. Visszahoztalak. Megmentettem az életedet. Tudom, hogy emlékszel, látom a gondolataidban.

– Nem! – kiáltom a fülemet eltakarva, lehunyt szemmel. – Hagyd abba! - kiabálok, nem akarom hallani.

– Ever! – A hangja beszivárog a gondolataimba, az érzékeimbe.

– Sajnálom, de ez az igazság. Nincs mitől félned.

Lekuporodok, az arcomat a térdemre szorítom, és zokogni kezdek.

– Nem volt jogod ehhez! Nem volt jogod a közelembe jönni és beleavatkozni! A te hibád, hogy szörnyeteg lettem, és itt ragadtam ebben a szörnyű életben! Miért nem hagytál békén, miért nem hagytál meghalni?

– Nem veszíthetlek el újra. – Letérdel mellém. – Ezúttal nem. Felnézek, fogalmam sincs, mire gondol, de remélem, hogy nem akarja megmagyarázni. Eleget hallottam, és nem kell több. Csak azt akarom, hogy vége legyen.

Az arcán fájdalom suhan át.

– Ever, kérlek, ne gondolj ilyeneket, légy szíves...

– Véletlenül úgy döntöttél, hogy visszahozol ide, miközben az egész családom meghalt? – A szomorúságot iszonyú harag váltja Fel. – Miért? Miért tetted? Ha olyan erős vagy, hogy feltámasztod a halottakat, miért nem mentetted meg őket is? Miért csak engem?

Az ellenséges tekintettől, a kis gyűlöletnyilaktól összerezzen. Lehunyt szemmel válaszol.

– Nem vagyok olyan erős. Késő volt már, ők akkorra már elmentek, de te még... még tétováztál. Azt gondoltam, hogy ez azt jelenti, élni akarsz.

A kocsimnak támaszkodva lehunyom a szemem, és levegőért kapkodok. Tényleg az én hibám. Késlekedtem, tétováztam, kóvályogtam azon a hülye mezőn, hagytam, hogy eltérítsenek a lüktető fák meg a reszkető virágok. Amíg ők elmentek. Átkeltek, én meg bekaptam a horgot...

– Szóval megitattál az élet vizével? – mondom végül.

Rám pillant, majd félrenéz.

Olyan dühös vagyok, hogy meg tudnék ölni valakit, s a haragom pont rá irányul, aki történetesen megölhetetlen.

– Menj el! – Letépem a lópatkós karkötőt a csuklómról, és hozzávágom. El akarom felejteni azt az estét, őt, mindent. Sokkal többet láttam és hallottam, mint amit képes lennék felfogni. - Csak... csak menj el! Soha többé nem akarlak látni.

– Ever, kérlek, ne mondj ilyet, ha nem gondolod komolyan – könyörög szomorúan. – Nem tudnálak megint elveszíteni.

A tenyerembe temetem az arcomat. Túl fáradt vagyok, hogy sírjak, túl feldúlt, hogy beszéljek. Tudom, hogy hallja, amit gondolok, hát behunyom a szemem, és ezt gondolom: Azt mondtad, sosem tudnál bántani, de nézd, mit csináltál! Tönkretettél mindent, az egész életemet, és miért? Hogy egyedül legyek! Hogy a hátralévő életemet szörnyetegként éljem le? Gyűlöllek azért, amit velem tettél, azért, amit csináltál belőlem, gyűlöllek, mert önző vagy! Soha, soha többé nem akarlak látni!

Nem nézek fel, csak előre-hátra ringatózva hagyom, hogy a szavak átfolyjanak rajtam újra és újra.

Hadd legyek normális, csak hadd legyek normális megint! Menj el, hagyj békén! Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek...

Amikor végül felnézek, százezernyi piros tulipán vesz körül. Lágy, viaszos szirmaik csillognak a napsütésben. Tele van velük a parkoló, még a kocsikat is eltakarják. És ahogy talpra állok, és lesöpröm a port a ruhámról, tudom, anélkül, hogy körülnéznék...

Damen elment.