Evermore-mindörökké-huszonkettő

huszonkettő

Haven nem veszi fel a telefont, de Milest utolérjük. És miután meggyőzzük, hogy ugorjon be próba után, Eric társaságában meg is érkezik. Klassz estét töltünk négyesben, eszünk, úszunk, rossz horrorfilmeket nézünk. A barátaimmal töltött este hatására majd-nem elfelejtem Riley-t, Havent, Evangeline-t, Drinát, a partot és az egész délutáni drámát.

Majdnem megfeledkezem arról a merengő tekintetről, ami Damen szemébe költözik, amikor azt hiszi, senki sem látja.

Majdnem figyelmen kívül hagyom az aggodalmat a felszín alatt.

Majdnem. De nem egészen.

Bár Damen számára teljesen világos, hogy Sabine nincs itthon, és addig marad, amíg csak akar, épp hogy megvárja, míg elalszom, aztán csendben kisurran a házból.

Másnap reggel, amikor megpillantom a küszöbön kávéval, fánkkal és mosollyal az arcán, nem tehetek róla, de megkönnyebbülök.

Újra hívjuk Havent, hagyunk néhány üzenetet, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy tudjam, nem fogja visszahívni egyikünket sem. Amikor végül felhívom a lakásukat és beszélek az öccsével, Austinnal, nyilvánvaló, hogy a kissrác nem hazudik, hanem valóban nem látta a nővérét.

Egy egész napnyi sütkérezés után a medencénél épp rendelnék egy újabb pizzát, amikor Damen kikapja a telefont a kezemből.

– Ma én főzök.

– Tudsz főzni? – Nem tudom, miért vagyok meglepve, hiszen egyelőre nem tudok olyasmiről, amihez ne értene.

– Majd te megmondod – mosolyog.

A vízforraláson és a müzli tejjel való felöntésén kívül sok mindenhez nem értek, de azért megkérdezem:

– Segítsek?

A tűzhely felé indul, így hát felmegyek és lezuhanyozom, átöltözöm. Amikor Damen vacsorázni hív, elképedek, mert az ebédlő Sabine legszebb porcelánjával, abroszával, gyertyákkal van feldíszítve. Az asztalon egy nagy kristályváza áll — minő meglepetés! – teli piros tulipánnal.

– Mademoiselle. – Széket tol alám, a kiejtése könnyed és tökéletes.

– Nem hiszem el, hogy ezt te csináltad! – Végignézek az előttem sorakozó, megrakott tányérokon. Tán vendégeket várunk?

– Mind a tiéd - felel a ki nem mondott kérdésre.

– Az enyém? Te nem eszel? - Figyelem, ahogy szed nekem a mesterien elkészített zöldségekből, a grillezett húsból és a szószból, amely olyan finom és különleges, hogy nem is tudom, mi az.

– Dehogynem. De főleg neked készült. Az ember lánya nem élhet pizzán, nem igaz?

– Meglepődnél – nevetek rá. Vágok egy falatot a szaftos sültből.

Evés közben kérdezősködök. Kihasználom, hogy alig eszik, és kérdezgetem azokról a dolgokról, amelyeket nagyon szeretnék tudni, de ha a szemébe nézek, folyton elvesztem a fonalat. Kérdezem a családjáról, a gyerekkoráról, a költözésekről, a függetlenségéről – részben mert kíváncsi vagyok, részben pedig mert fura érzés, hogy ilyen keveset tudok róla. Minél többet beszélgetünk, annál meglepőbb, hogy mennyi közös van bennünk. Például hogy mindketten árvák vagyunk, bár ő sokkal kisebb volt, amikor meghaltak a szülei. Nem megy bele a részletekbe, de mivel én sem akarok sokat beszélni a saját helyzetemről, nem erőltetem.

– Hol szerettél a legjobban élni? – kérdezem, miután elpusztítottam az utolsó morzsát a tányéromról, és kezdem kellemesen bágyadtnak érezni magam.

– Itt. – Alig evett valamit, de elég jól adta elő a kaja ide-oda tologatását a tányérján.

Hunyorítok, nem igazán hiszem. Orange megye szép hely, de hogy jobb legyen itt, mint az érdekes európai városokban, az kizárt.

– Komolyan. Nagyon boldog vagyok itt – néz a szemembe.

– Rómában, Párizsban, Új-Delhiben vagy New Yorkban nem voltál boldog?

Vállat von, hirtelen szomorúság költözik a szemébe. Kortyol a furcsa piros léből.

– Amúgy mi a csuda az? – bökök rá az üvegre.

– Ja, ez? Titkos családi recept.

Meglötyögteti a folyadékot a palackban. A színe ragyog és szikrázik, ahogy felcsapódik és lefolyik az üveg oldalán. Mintha villámlás, bor és némi gyémántpor keveredne benne.

– Megkóstolhatom? – kérdezem, bár nem vagyok benne biztos, hogy akarom, viszont emészt a kíváncsiság.

– Nem ízlene. Orvosságíze van. Valószínűleg azért, mert orvosság.

Összeszorul a gyomrom, és gyógyíthatatlan betegségek, szörnyű, hosszas szenvedés jelenik meg lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy túl jó, hogy igaz legyen.

– Ne aggódj! Néha leesik az energiaszintem. Ez segít – nyugtat meg a kezemet fogva.

– Hol szerzed be? – Hunyorgók, hátha látok egy címkét, valami jelzést, de a palack sima, egyenes és egy darabból öntöttnek tűnik.

Rám mosolyog.

– Mondom, titkos családi recept. – Kiissza az utolsó kortyig. Feláll az asztaltól a majdnem teli tányérjával a kezében. – Úszunk egyet?

– Nem kéne várni egy órát evés után? – sandítok rá.

Csak mosolyog és kézen fog:

– Nyugi. Nem hagylak megfulladni.

Mivel a medencénél töltöttük a napot, inkább a jacuzzi mellett döntünk. Amikor már annyit áztunk, hogy az ujjaink kezdenek aszalt szilvára hasonlítani, fürdőlepedőbe burkolózva felmegyünk a szobámba.

Damen követ a fürdőszobába, ahol ledobom a nedves törülközőt. A hátam mögé lépve magához húz, a testünk szinte összeolvad. Amikor megérzem a száját a tarkómon, jobbnak látom lefektetni az alapszabályokat, amíg működik az agyam.

– Khmm, maradhatsz – motyogom elhúzódva. Belepirulok, amikor ránézek, és látom, hogy remekül szórakozik. – Vagyis úgy értem, hogy maradj. Maradj! De... izé, nem hiszem, hogy... tudod...

Édes istenkém, mit beszélek? Hallói Mintha nem tudná, miről beszélek. Mintha nem löktem volna el magamtól a barlangban, meg máskor is. Mi van veled, Ever? Mit művelsz? Bármelyik lány ölni tudna egy ilyen pillanatért, egy ilyen hosszú, lusta hétvégéért felügyelet nélkül, és erre itt vagyok én, és hülye szabályokat állítok fel, aminek semmi értelme...

Damen állam alá simuló ujjakkal felemeli a fejemet.

– Ever, ezen már túl vagyunk – suttogja. A fülem mögé söpri a hajamat, és megcsókolja a nyakamat. – Tudok várni, tényleg. Már eddig is sokat vártam rád, és eztán is fogok.

Gyorsan álomba merülök Damen testének melegében, a fülemben nyugodt lélegzetének hangjával. Aggódtam, hogy túl rémült leszek ettől a közelségtől, hogy aludni tudjak, de a meleg, biztonságos érzés, hogy ott van mellettem, segít elaludni.

Hajnali háromnegyed négykor felébredek, és látom, hogy nincs ott. Lerúgom a takarót, és az ablakhoz rohanok, és újra átélem a barlangbéli pillanatot. Kinézek az ablakon, hogy megnézzem, ott-e a kocsi.

– Engem keresel?

Vörös fejjel megfordulok, a szívem majd' kiugrik a helyéből... Damen az ajtóban áll.

– Én... csak megfordultam, és nem találtalak, és... – Nevetségesnek, kicsinek és szánalmasnak érzem magam.

– Csak lementem vízért. – Kézen fog, és visszahúz az ágyba.

Melléfekszem, és érzem, hogy a lepedő az ő oldalán hűvös, mintha már egy jó ideje nem feküdt volna ott senki.

Amikor másodszor is felébredek, megint egyedül találom magam. Hallom, hogy Damen a konyhában tesz-vesz, felveszem a köntösömet, és lemegyek hozzá.

– Mióta vagy fent? – kérdezem csodálkozva. A konyha makulátlan, a tegnapi vacsorának nyoma sincs, az asztalon egy sor fánk, zsemle, müzli, csupa olyasmi, ami alapvetően nem volt a konyhában.

– Korán kelő vagyok. Gondoltam, összetakarítok, mielőtt elugrom a boltba. Lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon, de nem tudom, mit szeretsz reggelizni. – Megkerüli a pultot, és megpuszil.

Iszom egy kortyot a frissen facsart narancsléből, amit elém tesz, és megkérdezem:

– Kérsz? Vagy még mindig koplalsz?

– Koplalok? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel.

– Ne csináld már, kevesebbet eszel, mint bárki, akit ismerek.

Csak iszod a... az orvosságodat és piszkálod az ételt. Mohónak érzem magam hozzád képest.

– Így jobb? – kérdi, és a szájába töm egy fél fánkot. Keményen dolgozik rajta, hogy eltüntesse a mázas sutit.

Vállat vonok, és kinézek az ablakon. Még mindig nem szoktam meg a kaliforniai időjárást, a végtelen, meleg, derűs napokat. Tulajdonképpen tél van.

– Mit csináljunk ma? – kérdezem.

Damen az órájára néz.

– Nemsokára mennem kell.

– Sabine csak későn jön haza. – Gyűlölöm magam, mert a hangom nyafka és követelő. A gyomrom összeszorul, amikor a kezébe veszi a kocsikulcsot.

– Van egy kis dolgom otthon. Főleg ha holnap is találkozni akarsz velem a suliban — feleli. A szája végigkalandozik az arcomon, a fülcimpámon, végül a tarkómon.

– Ja, a suli! Még mindig járunk oda? – nevetek. Pedig már sikerült nem gondolni a lógásokra és a következményeikre.

– Te tartod fontosnak. Ha rajtam múlna, minden nap szombat volna.

– De akkor a szombat nem lenne többé különleges, és mindegy volna, milyen nap van. - Felkapok egy fánkot. - Hosszú, lusta napok véget nem érő folyama volna, semmi munka, semmi várakozás, csak egyik hedonista pillanat a másik után. Csak egy ideig volna jó.

– Erre ne vegyél mérget! – Mosolyog.

– Szóval mi is ez a rejtélyes elfoglaltság? – kérdezem, remélve, hogy nyerek egy kis bepillantást az életébe, némi rálátást a földi létének azon szeletéte, amikor nincs velem.

– Hát, mindenféle. – Hiába nevet könnyedén, egyértelmű, hogy már menne.

– Nos, talán...

De már rázza is a fejét.

– Felejtsd el! Nem fogsz mosni rám. – Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, mintha valami versenyen melegítene be.

– De szeretném látni, hol laksz. Sosem láttam még, hogyan él egy független tizenéves, és kíváncsi vagyok. – Próbálok könnyednek hangzani, de eléggé nyafogósra sikerül.

Úgy nézi az ajtót, mint a szeretőjét, akivel alig várja, hogy találkozhasson.

Bár kifejezetten elérkezik az idő, amikor fel kéne húznom a fehér zászlót és kiszállni a csatából, nem tudom megállni, hogy megkérdezzem:

– De miért? – És várom a választ.

Feszült az arca.

– Mert nagy a rendetlenség. Szörnyű kosz meg összevisszaság van. És nem akarom, hogy lásd, mert rossz következtetéseket vonnál le engem illetően. Nem mellesleg pedig nem tudnék rendet rakni, ha te is ott lennél, mert elvonnád a figyelmemet.

Damen mosolyog, de a száját összeszorítja, és a pillantása nagyon türelmetlen. Egyértelmű, hogy azért beszél, hogy addig se álljunk szótlanul, amíg végre elmehet.

– Este felhívlak. – Hátat fordít, és már indul is.

– És mi van, ha úgy döntök, követlek? Akkor mi lesz? – Nevetek idegesen, mire megpördül.

– Ne kövess, Ever!

Miután Damen magamra hagy, megpróbálom felhívni Havent, de a telefonja ki van kapcsolva. Nem hagyok újabb üzenetet. Az az igazság, hogy hagytam már jó párat, és most rajta a sor, hogy visszahívjon. Felmegyek, lezuhanyozom, és eltökélten leülök az íróasztalomhoz leckét írni, de nem jutok messzire. A gondolataim újra meg újra visszatérnek Damenhez, a fura, rejtélyes dolgaihoz, amelyeket már nem tudok figyelmen kívül hagyni.

Mint például: Honnan tudja folyton, hogy mire gondolok, amikor én még csak kicsit sem tudok olvasni a gondolataiban?

Hogyan élhetett annyi egzotikus helyen tizenhét év alatt, hogy a csudába tanult meg így festeni, focizni, szörfözni, főzni, hogyan érthet az irodalomhoz, a világtörténelemhez és minden egyébhez? És mi a helyzet a gyorsaságával? Időnként szinte elmosódik, olyan gyors! És a rózsabimbók meg a tulipánok, a lebegő toll? Nem beszélve arról, hogy az egyik percben úgy beszél, mint egy normális tini, a másikban meg mint Heathcliff az Üvöltő szelekből, vagy Mr. Darcy, vagy valamelyik Brontë-hős. Ó, és azt tegyük hozzá, hogy hogyan viselkedett Riley társaságában, holott nem is láthatta, meg azt is, hogy nincs aurája, hogy Drinának sincs aurája, és azt is, hogy tudom, valamit titkol a csajjal kapcsolatban, és most meg hogy nem akarja, hogy tudjam, hol lakik!

Miután együtt aludtunk!

Jó, tényleg csak aludtunk, de akkor is, szerintem megérdemlek néhány választ, ha nem is mindegyik kérdésemre. És még ha nem is szándékozom feltörni az igazgatói irodát a suliban, és kikeresni az anyagát, ismerek valakit, aki megcsinálja.

Csakhogy nem tudom, hogy kéne Riley-t bevonni ebbe. Arról nem beszélve, hogy nem is tudom, hogyan hívhatnám, mert sose kellett hívnom. Szólongassam, vagy gyújtsak meg egy gyertyát? Hunyjam be a szemem és kívánjak?

Mivel a gyertyagyújtás elég gáz, behunyom a szemem:

– Riley! Riley, ha hallasz, nagyon kéne beszélnünk. Szívességet kérnék. De ha nem akarod, megértem, nincs harag, tudom, hogy kicsit furcsa, és most elég hülyén érzem magam, hogy itt állok és beszélek magamban, szóval, ha hallasz, nem adnál valami jelet?

A hifitorony üvölteni kezdi Riley kedvenc Kelly Clarkson - számát, amit énekelni szokott, mire kinyitom a szemem, és látom, hogy a húgom hisztérikusan röhög rajtam.

– Jó ég, már azt hittem, behúzod a sötétítőt, meggyújtasz egy gyertyát, és előkapod az Ouija-táblát az ágy alól!

– Na, most érzem tök hülyének magam! – Elvörösödöm.

– Úgy is néztél ki – nevet. – Na jó, vegyük át ezt még egyszer! Rá akarod venni a kishúgodat, hogy kémkedjen a fiúd után?

– Honnan tudod? – bámulok rá meglepetten.

– Ugyan már – forgatja a szemét azt hiszed, te vagy az egyetlen gondolatolvasó a világon?

– És azt honnan tudod?

– Ava mesélte. Ne légy dühös, légy szíves, mert sokat megmagyaráz a divatőrületedből.

– És mi van a te divatőrületeddel? – bökök rá a Csillagok háborúja jelmezre.

Megvonja a vállát.

– Na, akarod tudni, mi a helyzet a fiúddal vagy sem?

Leülök mellé az ágyra.

– Őszintén? Nem vagyok benne biztos. Illetve tudni akarom, de lehet, hogy nem helyes téged is belekeverni.

– És ha már megvolt? Ha már tudom? – emelgeti a szemöldökét.

– Betörtél a suliba? – kérdezem. Vajon mit művelt még, mióta nem láttam?

– Sokkal jobb! Követtem hazáig.

– Mikor? Hogyan?

– Ne már, Ever, tudod, hogy nekem nem kell kocsi, hogy eljussak bárhová, ahová menni akarok. Amúgy tudom, hogy milyen szerelmes vagy belé, és nem hibáztatlak, álom jó pasi. De emlékszel, hogy úgy mozgott a múltkor, mint aki lát engem?

Bólintok. Hogy tudnám elfelejteni?

– Hát eléggé rám hozta a frászt, úgyhogy úgy döntöttem, utánajárok.

– És? - hajolok közelebb.

– És hát... nem is tudom, hogy mondjam, remélem, nem veszed sértésnek, de elég furi a srác. Egy nagy házban lakik a Newport Coastnál, ami a korához képest is elég furcsa. Úgy értem, miből futja erre? Mert nem mintha dolgozni járna.

Bólintok. Rádöbbenek, hogy kevesebbet tudok Damenről, mint gondoltam.

– Nem ez a legfurcsább - folytatja Riley. – Hanem hogy az a ház tök üres! Se bútor, se semmi.

– Végül is pasi... – Miért érzem úgy, hogy meg kell védenem?

A húgom megrázza a fejét.

– Oké, de ez komolyan nagyon furcsa. Az összes berendezés egy iPod-töltő és egy síkképernyős tévé. Komolyan. Ennyi. És higgy nekem, megnéztem minden szobát. Egy kivételével minden ajtó zárva volt.

– És mikor volt neked akadály a zárt ajtó? – kérdezem. Sok falon láttam átsétálni az elmúlt évben.

– Hidd el, nem az ajtó állított meg. Én állítottam meg saját magamat. Attól még, hogy meghaltam, megijedhetek. – Riley ráncolja a szemöldökét.

– De csak nem régóta lakik ott. - Keresem az újabb kifogásokat, amikkel a védelmére kelhetek, mint egy társfüggő idióta a rosszabb fajtából. – Lehet, hogy még nem volt alkalma bútorokat venni. Valószínűleg ezért nem akarta, hogy átmenjek hozzá, hogy ne lássam így. - Ahogy megismétlem magamban a szavakat, rájövök, hogy rosszabb vagyok, mint hittem.

Riley úgy néz rám, mintha épp a Fogtündér, a Húsvéti Nyuszi és a Mikulás nemlétezését készülne megosztani velem egyszerre. De aztán csak vállat von:

– Talán a saját szemeddel kéne látnod.

– Ezt hogy érted? – Tudom, hogy valamit nem mondott el.

Feláll és a tükörhöz lép, hogy megigazítsa a jelmezét.

– Riley!

– Figyelj ide! - fordul felém végül. – Lehet, hogy nincs igazam. Gyerek vagyok, mit tudhatom... És valószínűleg semmi, de...

– De?

Mélyet lélegzik.

– De szerintem a saját szemeddel kéne látnod.

– Merre lakik? – Felkapom a kulcsaimat.

– Ki van zárva. Felejtsd el! Meg vagyok győződve róla, hogy lát engem.

– Engem is.

Riley nem enged.

– Ezért nem megyek. De rajzolok egy térképet.

Tekintve, hogy Riley nem valami jó térképrajzolásból, írt egy listát az utcákról, hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni, mert az

észak–dél, kelet-nyugat engem csak összezavar.

– Biztosan nem akarsz jönni? - kérdezem, kezemben a táskámmal.

Bólint, és jön utánam a földszintre.

– Ever! – Megállok. – Elmondhattad volna ezt a médium-dolgot. Sajnálom, hogy gúnyolódtam a ruháidon.

Kinyitom az ajtót.

– Tényleg olvasol a gondolataimban?

– Csak ha próbálsz kommunikálni velem. Szerintem csak idő kérdése volt, hogy mikor kérsz meg, hogy kémkedjek Damen után – nevet. – Még valami, Ever!

Megállok és felé fordulok.

– Ha nem jövök egy ideig, nem azért van, mert haragszom, vagy büntetni akarlak, vagy ilyesmi, jó? ígérem, hogy benézek majd, hogy jól vagy-e meg ilyenek, de lehet, hogy egy ideig nem jövök, dolgom lesz.

Megdermedek, és kezd eluralkodni rajtam a pánik.

– De visszajössz, igaz?

– Igen - bólint –, megígérem, hogy visszajövök, csak nem tudom, mikor. – Mosolyog, de csak erőlteti.

– Nem hagysz el, ugye? – Visszatartom a lélegzetemet, amíg nem int nemet. – Oké. Akkor sok szerencsét! - Bárcsak megölelhetném, itt tarthatnám, de lehetetlen. A kocsihoz megyek, és indítom a motort.