Január 12., kedd
Rettegtem a mai naptól. Egyébként volt is miért. Na, mindegy.
Reggel jó rétegesen felöltöztem, vastag pulcsi, kabát, sál, kesztyű,
sapka. Mindezt azért, hogy a fűtött kocsiból kiszállva jó melegem
legyen. Na, mindegy. Szobafogság szerinti rend, hogy apu kitesz a
suli előtt, délután pedig felvesz és egyenesen hazavisz. Mindegy,
ezzel nincs is gond, amit akarok, azt elvileg a suliban el tudom
intézni.
A Szent Johannához érve vadul kalapált a szívem; a fiúk a lépcső
előtt ácsorogtak, már messziről láttam őket.
– Jó tanulást. Ebédszünetben vedd be a gyógyszert – búcsúzott
apu.
– Jó – bólintottam, és komótosan kiszálltam a kocsiból.
Megvártam, hogy apu elhajtson előttem, aztán átsétáltam az úton.
Cortez azonnal észrevett, és nézte, ahogyan feléjük közeledem.
Kicsit félre is állt Ricsiéktől, én pedig zavartan sétáltam, a fülemben
doboló vértől semmit nem hallottam, és annyira remegett a lábam,
hogy erősen koncentráltam a lépteimre.
– Reni! – szólt hirtelen egy hang oldalról, én pedig megtorpantam
és odafordultam. Kicsit feljebb toltam a sapkám, és csodálkozva
néztem Petire, a szilveszterkor megismert emós srácra.
– Szia – motyogtam értetlenül. – Mit csinálsz itt?
– Nincs első órám, és gondoltam, köszönök. Soha, senki nem
hagyott még ennyi üzenetet a Facebookon, mint én egy hete
mindennap. Reméltem, hogy ha le akarsz rázni, akkor legalább
visszaírsz annyit, hogy kopjak le – mosolygott idegesen.
– Ööö – nevettem el magam kínosan. – Az a helyzet, hogy
büntetésben vagyok és nincs gépem. Semmit nem tudtam megnézni
szilveszter óta.
– Ó! – bólintott. – Szerinted ki lehet törölni az el nem olvasott
leveleket? Pár nap után kicsit más stílusban írtam. Egy hét után pedig
kifejezetten… mérgesen.
Hangosan felnevettem, és mondtam, hogy nem baj, megértem,
majd nem olvasom el.
– Oké, akkor örülök, hogy jól vagy, meg hogy nincs semmi baj.
Megyek is. Ha majd lesz neted, akkor…
– Persze, írok – nevettem.
– Várom. És előre is bocs.
– Tényleg nem gond.
– Akkor szia.
– Szia – intettem.
Peti a halálfejes sapkájában, ami alól kilógott az oldalra vasalt
haja, lassan elsétált a sulitól, én pedig visszafordultam a fiúkhoz.
Mind a négyen kérdőn néztek rám, úgyhogy gombóccal a torkomban
végül odamentem.
– Sziasztok – köszöntem, egyesével végignézve rajtuk.
– Ki volt ez? – kérdezte Ricsi, belecsapva a közepébe.
– Egy ismerős.
– Milyen ismerős? Emósokkal lógsz? – röhögött Zsolti.
– Csak egy ismerős. Szilveszterkor találkoztunk – vontam meg a
vállam.
– Aha – biccentett Ricsi. Cortezre néztem, aki éppen a
telefonjával szórakozott.
– Cortez – szóltam, de a hangom vékonyabb volt, mint szokott,
még én is alig ismertem fel –, beszélhetnénk?
– Persze – nézett végre fel a mobilja képernyőjéről –, mondd.
– Mármint – igazítottam meg zavartan a sapim – négyszemközt.
– Mondd nyugodtan – vonogatta a vállát. Oké, nem akar velem
kettesben beszélni. Nagyszerű. Gratulálok magamnak!
– Nem fontos – szóltam, és idegesen bementem a suliba.
A lánymosdóban összeszedtem magam, mert már megint
könnyezni kezdett a szemem, pedig igyekeztem kisírni magam, előre
is. Sajnos ez nem így működik. A tükörrel szemben, a mosdóra
támaszkodva vettem pár nagy levegőt, aztán minden mindegy alapon
kimentem a folyosóra. Szinte belebotlottam Virágba, aki éppen akkor
érkezett.
– Reni! – szólított meg óvatosan, mint aki abban sem biztos, hogy
visszaköszönök-e.
– Szia – mondtam halkan. Egymással szemben álltunk, néma
csendben. Virág haja fel volt csatolva, egyáltalán nem lógott a
szemébe, és egy egyszínű, fekete kapucnis pulcsit viselt. Már nyitotta
a száját, de úgy éreztem, elég pocsék a reggelem így is, semmi
szükségem magyarázatra vagy vitára.
Szó nélkül megfordultam és bementem a terembe. Andris és Robi
egymás ellen bokszoltak a behozott Wii (!) játékkal, úgyhogy mielőtt
leütöttek volna, inkább mögöttük sunnyogtam el. Beültem a
padomba, és összefont karral bámultam magam elé. Jacques
üdvözölt, mesélt egy kicsit mindenféléről, de mivel látta rajtam, hogy
nem vagyok túl jó passzban, inkább visszafordult.
Monsieur Durand már mindenkit lezárt (múlt héten, amíg
hiányoztam, de ötös lettem félévkor), úgyhogy Kingával és
Arnolddal készült a délutáni franciaversenyre. A többiek addig
ellehettek. Hátrafordultam Cortezhez, de elült, egész órán Ricsivel,
Zsoltival és Dave-vel nézett valamit a telefonon. És az egész napom
így telt. Virág angolon oda akarta adni az IM-et, de nem kértem,
inkább csendben olvastam (Joseph Heller: A 22-es csapdája) és
szokásomtól eltérően betettem a fülembe a fülhallgatóm. Nem
hallgattam semmit, de ezt csak én tudom. Ebédszünetben szerettem
volna Arnolddal váltani pár szót, de készült a franciára, úgyhogy
hagytam. Szinte egész nap a teremben voltam, a megfázásom után
nem lett volna jó ötlet az udvaron ácsorogni. Infón Tölgyessy kiadta,
hogy elfoglalhatjuk magunkat, úgyhogy nagy levegőt vettem és
leültem a gépemhez. Mintha az őskorból jöttem volna, körülbelül
úgy csodáltam a számítógépet. Ezer éve volt, hogy utoljára beléptem.
Az e-mailemmel kezdtem, rengeteg jött, de csak hírlevelek és egy
Justine-től, úgyhogy rájöttem, annyira nem is maradtam le, mint
gondoltam. Szóval nem nyilvánítottak eltűntté a virtuális térben.
Hurrá. Aztán beléptem a Facebookra. Egy rakás üzenet Petitől (és
egy barátnak jelölés). Mosolyogva kitörölgettem a „Hahóóó, most
már tényleg nem fogsz visszaírni?” és hasonló üzeneteit, aztán
visszajelöltem ismerősnek. Majd megmagyarázom anyunak, hogy ki
ő. A farmra egy halom ajándékot küldtek, Dave üzent is, hogy
„gondatlan gazda” vagyok, hogy néz ki a farmom… e
Elintéztem a Facebookot, Virág kommentjeit és üzeneteit
töröltem, nem voltam túlzottan kíváncsi rájuk. Megetettem és
tanítottam a tevéimet, aztán vadul dobogó szívvel megnyitottam az
msn-t. Egy csomó ablak ugrált be, Andristól, Jacques-tól, olyasmik,
hogy hol vagyok. Karcsitól, hogy jobbulást kíván és drukkoljak neki
az irodalmon. Virágtól, hogy könyörögve kér, válaszoljak és
beszéljek vele. Aztán beugrott még egy. Cortezé. Másolom.
Január 1. 00:31 Cortez üzenete: itt vagy?
Január 1. 00:45 Cortez üzenete: bekapcsolva hagyom, írj, ha itt
vagy.
Január 1. 17:32 Cortez üzenete: ???
Január 1. 20:55 Cortez üzenete: írtam smst.
Január 1. 23:32 Cortez üzenete: ha beléptél, csörgess meg, jövök.
Január 2. 00:23 Cortez üzenete: oké. Majd beszélünk.
A sírógörcs kerülgetett, nagyokat pislogva, hátha így visszatartom
a könnyeim, bezártam az ablakot, és hátrafordultam. Cortez a gépe
előtt ült, unottan kattintgatott a Facebookon (azt hiszem,
ismerősfelkéréseket utasított el). Még egy kísérlet, gondoltam. Suli
után beszélek vele!
Igen, így terveztem. Aztán kicsöngettek az utolsó óráról, én pedig
szó nélkül összepakoltam a cuccom, és elindultam a folyosón.
– Sok sikert, nagyon szorítok – szóltam oda Arnoldnak, aki a
szekrényénél pakolt.
– Köszönöm – felelte teljesen közömbösen.
– Még mindig nincs telefonom meg gépem, de… szóval érdekel,
hogy ment, esetleg, ha anyut felhívnád vagy üzennél…
– Meglátom – mondta.
– Rendben. Akkor szia – mosolyodtam el, de ez nem igazán
boldog mosoly volt, keserűnek éreztem és szomorúnak.
Lesétáltam a lépcsőn, közben körbetekertem magamon a sálam, és
átvágva az aulán kiléptem a fagyos januári hidegbe. Ricsi, Dave,
Zsolti és Cortez a lépcső előtt éppen valamin nevettek. Cortez mellett
Viki állt. Leblokkoltam, hirtelen mozdulni sem tudtam. Nem
szakítottak. Járnak. Nagyon is!
Szaggatottan vettem a levegőt, éreztem, hogy egy egész kellemes
bőgés készül kitörni belőlem. Apu megállt a suli előtt, úgyhogy a
szememet törölgetve leszaladtam a lépcsőn, és szó nélkül beszálltam
a kocsiba.
– Mi volt a suliban? – kérdezte.
– Semmi – feleltem. Az égvilágon semmi.
Vacsoráig a szobámban gitároztam, igyekeztem minden
bánatomat kidalolni magamból, csak az a baj, hogy nem vagyok túl
muzikális, ráadásul totál elhangolódott a gitárom, és nem bírok vele.
Azért biztos szomorúan festettem, ahogyan búskomoran pengettem a
rémesen szóló hangszerem. Ha még egy dallamot is eltaláltam
volna… Na, mindegy.
Anyu vacsora után bekopogott a szobámba.
– Mit játszol? – kérdezte. Megmutattam neki. Az elejét. Elég volt
az is, úgy láttam, sokkoltam. – Arra gondoltam, hogy ha szeretnéd,
akkor megkapod a notebookod. Talán túl szigorúak voltunk. Elég sok
minden összejött neked az utóbbi időben. A tanulmányi verseny,
amin annyira szerettél volna részt venni, aztán hogy Virággal
összevesztetek, meg ez a Cortez-ügy… Felhozom a géped.
– Köszönöm, de ráér – vontam meg a vállam.
– Értem – bólintott anyu, afféle „most már tényleg nem tudok
kiigazodni rajtad” stílusban. – És a mobilod? Talán felhívhatnád
Virágot és beszélhetnétek…
– Nem. Nem kell a mobilom, és nem akarok Virággal beszélni.
– Tudom, tudom, hogy otthagyott és egyedül maradtál, de…
– Nem! Nem csak otthagyott! Otthagyott Dorián miatt! És már
nem először! Én tényleg jó barát voltam, egy szót sem szóltam, pedig
egy ideje rá sem lehet ismerni! De ezzel betelt a pohár!
– Ha meghallgatnád… Hiszen olyan jó kis barátnők voltatok.
– Nem – feleltem határozottan, aztán újra az ölembe vettem a
gitárom, és pengetni kezdtem. Azt hiszem, a YouTube-on egész nagy
nézettségem lenne humor kategóriában. Semmi közöm a zenéléshez.
És egyáltalán miért csinálom? Cortez miatt? Ugyan már.
Kardos: 5/4 – nagyon sajnálta, hogy lemaradtam a versenyről. Én
is.
Arnold: 5/2 – nem üzent, nem hívott. Azért remélem, jól sikerült
neki.
Peti: 5/5 – tök jófej, hogy eljött a suli elé. e
Cortez: 5/1* – no comment. Tényleg.
Félév: 5/4 – mindenből lezártak, pedig itt sem voltam. e
Január 13., szerda
A tanulmányi versenyhét harmadik napja. Rajz, kémia és
műveltségi. Ebből a kémia és a műveltségi, amiben érintettek
voltunk. Illetve majdnem. Merthogy Kinga és Gábor elment a
kémiára, Arnold a műveltségire, Ricsi azonban csuklókötéssel
érkezett a suliba. Először megrémültem, hogy valami komoly baja
van, de amikor a gipszszerű, tépőzáras szorítót röhögve letépte
magáról, akkor már rájöttem, hogy így védi ki a kémiát. Gondos
persze odavolt, a „kedvenc és egyben legjobb” tanítványa lesérülése
igazán elszomorította, de annyira szereti Ricsit, hogy csak mielőbbi
jobbulást kívánt neki, sőt, kicsit meg is paskolgatta a fejét. Az egész
osztály visszatartott röhögéssel figyelte a jelenetet, Ricsi pedig
tettetett csalódottsággal rázta a fejét, miszerint ő „annyira, de annyira
készült a versenyre”.
Ebédszünetben a büfében álltam sorban, egyedül, és azon
tanakodtam, hogy kókuszkockát vagy lekváros levelet vegyek.
– Beállhatok melléd? – kérdezte Zsolti.
– Persze, nyugodtan. Mit kérsz? – kérdeztem vissza. Örültem a
társaságának, a fiúkkal egyáltalán nem beszéltem még idén.
– Szénsavmentes vizet – közölte.
– Mi? Miért? – döbbentem le.
Zsolti a kezembe nyomott egy diétás étrendet, én pedig gyorsan
átfutottam.
– Fogyózol?
– Az edzés miatt kell. Így könnyebben megy.
– Milyen edzés? – csodálkoztam. Mintha lemaradtam volna
valamiről.
– Gyúrok – mondta. Én pedig véletlenül elnevettem magam.
– Bocs, szóval ez jó. De hogyhogy?
– Csak úgy kedvet kaptam hozzá.
– Aha. De ugye ennek semmi köze ahhoz, hogy Kinga mit
mondott karácsonykor…
– Semmi – rázta a fejét.
– És már beszéltek egymással?
– Soha – bólintott, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. Zsolti
megköszönte a vizet, aztán megkérdezte, hogy kérek-e natúr
csirkemellet, mert van nála. Hát, nem kértem, de azért kedves, hogy
megosztaná velem.
Kókuszkockával mentem fel a terembe, és a helyemen ülve
olvastam tovább a 22-es csapdáját. (Azt hiszem, az én jelenlegi
helyzetem még a 22-es csapdájánál is rosszabb…) Virág egy ideig
felém bámult, de mivel nem figyeltem rá, így a tévét nézte
(szemüvegben!), ahol Andris és Robi teniszezett. Most a Wii a
mániájuk, megállás nélkül veszekednek rajta.
Utolsó hét lévén a tanulmányi versenyekről szól minden, így
valamennyi tanóra lazán telt. Azonban hiába lett volna rá
lehetőségem, hiába néztem hátra, Cortez nem ült mögöttem. Elült,
messze tőlem, Dave-hez.
Csengetéskor összepakoltam, és hogy elkerüljem Virágot (aki a
suliboxában rámolt), bementem a mosdóba. Nekidőltem a falnak és
leguggoltam, közben pedig reméltem, hogy senki nem jön be.
Pechem volt. Dupla. Mivel nemcsak, hogy bejött valaki, hanem
Kinga jött be. A mosdónál megigazította a szoros copfját, aztán a
tükörből észrevett és riadtan megpördült.
– Renáta, a frászt hozod rám! Mit csinálsz itt?
– Várok – feleltem.
– Na, jó, normál esetben sem érdekelne a nyavalygásod, de
mindjárt kezdődik a kémiaverseny, úgyhogy mennem kell.
– Oké. Sok sikert – intettem. Kinga az ajtó felé indult, aztán
megtorpant és visszasétált.
– Mi bajod?
– Cortez – közöltem egyszerűen. Nem volt értelme
titokzatoskodni.
– Mi más – forgatta a szemét unottan.
– Nem beszél velem.
– Miután egy emós fiú várt a suli előtt? Csodálkozol?
– Csak egy ismerős – értetlenkedtem.
– Akkor is.
– Neki például barátnője van, szóval nem hinném, hogy megrázta,
hogy látott valakivel beszélgetni – érveltem, de kezdett nevetséges
lenni a helyzet.
– Igen, barátnője van. És úgy tűnik, marad is.
– Örülök – tártam szét a karom erőltetett mosollyal.,
– De lehetett volna másképp is. Meg sem lepődöm azon, hogy
elszúrtad.
– Most már másodszorra célozgatsz, én pedig semmit nem értek.
Mi az, hogy előbb voltam Corteznek, mint Viki, meg hogy lehetett
volna másképp… nem értem.
– Renáta, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de kétségbe vonom
a tanulmányi átlagod. Annyi logikád van, mint egy tollnak.
– Kösz – sziszegtem.
– Befejeznéd az önsajnálatot? Az agyamra mész! Cortez kedvelt
téged. De elszúrtad!
– Én? Miért? Mikor kedvelt? Sose kedvelt! – ráztam a fejem. –
Akkor szerinted ki írta év elején a választott hajónevének, hogy
„Reni”?
– Arnold – vágtam rá azonnal.
Kinga gúnyosan elmosolyodott.
– Aha, és Cortez meg egy Beatles-dalt. Hát, persze. Bocs, én
szedtem be a lapokat és láttam mindent… – mondta. Mintha arcon
öntöttek volna egy pohár vízzel, úgy tört rám a felismerés. Cortez
miért írt volna Beatles-dalt, amikor nem szereti? Cortez írta a
nevem!? De miért? És ha igen, akkor Arnold miért mondta, hogy ő
írta!? És egyébként is. Miért guggolok a lánymosdóban, amikor
ennyi megválaszolatlan kérdésem van???
– Látom, valami dolgozni kezdett – bólintott Kinga –, ha
megbocsátasz, most meg kell nyernem egy versenyt!
Kinga ott hagyott a mosdóban a kérdéseimmel, én pedig
komótosan, kissé szédelegve felálltam és elindultam.
Hazaérve a babzsák fotelemben ültem és töprengtem. Egészen
hosszú ideig. Semmi nem stimmelt. Ha Cortez valóban az én
nevemet írta, az még jóval Viki előtt volt. De Kinga miért nem szólt?
Mert ő ilyen? Vagy éppen nem voltunk annyira jóban? De Arnold!
Legalább Arnold elmondhatta volna, hiszen a barátom! Ááá,
megőrülök!
Cortez: 5/? – nem tudom. Semmit nem tudok e
Sulirádió: 5/4 – ma egész nap FOB szólt, és ez eszembe juttatta,
hogy mennyire haragszom Virágra.
Arnold: 5/3 – beszélnem kell vele.
Ricsi: 5/5* – ügyes. A műsérülése legendává tette a suliban.
Orrcsepp: 5/2 – már úgy utálom.
Dorián: 5/1* – elmentem ma mellette a folyosón, de nem néztünk
egymásra. Nem is baj.
Zsolti: 5/4 – tényleg nem eszik csokit és nem iszik kólát. Érdekes.
Kétségek: 5/1 – úgy érzem, verekszenek a fejemben.
Január 14., csütörtök
Rémes nap! Borzasztó, rémes, utálom! Ma reggel eleve rossz
kedvem volt, mert a bőröm száraz, megtámadtak a patik, és a hajam
is rémes! Mindegy, ezen még túltettem magam, hiszen nem arról van
szó, hogy tegnap még gyönyörű voltam, ma meg nem, hanem
szépen, lassan csúnyulok. Tök jó. Aztán megérkeztem a suliba. Még
jobb.
Cortez a teremben ült, egy üveges kólának a kupakját adta oda
Virágnak, aki gyűjti.
– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban, mindenkinek.
Néhányan morogtak valamit, de annyira nem foglalkoztak velem.
Virág nézte, ahogyan leülök, de mivel nem fordultam felé,
lehajtotta a fejét a padra és zenét hallgatott.
– Cortez – fordultam hátra hirtelen.
Csak felvont szemöldökkel, amolyan „hallgatlak” nézéssel meredt
rám. Jó, bátorsággyűjtés, aztán megkérdezni. Ahogyan
begyakoroltam.
– Beszélhetnénk?
– Aha – vonta meg a vállát. Milyen kedves.
– Emlékszel arra az ofőórára, amikor hajónevet kellett adni… –
kezdtem. Egy pillanatig gondolkozott, aztán lazán biccentett. –
Valami rémlik.
– Emlékszel, hogy mit írtál?
– Már nem nagyon.
– Oké. Mert elvileg Renit írtál – mondtam, és éreztem, hogy
lángol a fejem.
– Mit? – röhögte el magát.
– A nevemet.
– A nevedet? – vigyorgott, én pedig azonnal elbizonytalanodtam.
Az infóm Kingától van, aki mindig mindent tud. Csak nem
szórakozik egy ilyennel? Jaj, ugye nem? e
– Aha – bólintottam, de kis híján elájultam. Ez a beszélgetés igen
rossz ötlet volt.
– Miért írtam volna a nevedet?
– Nem tudom – mondtam, teljesen őszintén. Cortez vigyorogva
megrázta a fejét, aztán lenéző pillantást vetett rám.
– Emlékszem már – kezdte. – Mondjuk, ha beszélnél angolul,
akkor tudnád, hogy amit írtam, az „Rene”, nem Reni. Nézz utána,
érdemes – tanácsolta, én pedig úgy éreztem, mindjárt elsüllyedek
szégyenemben.
– Ó, oké, persze – nevettem kínosan, és megpróbáltam leküzdeni
a rám törő zokogást. – Ami a szilvesztert illeti… – kezdtem bele,
mert nekem már teljesen mindegy volt.
– Nem történt semmi – szakított félbe, én pedig a szám szélét
rágva bólintottam. Ahogy sejtettem, pont úgy történik minden.
– Igen, tudom – bólintottam erőltetetten, aztán felálltam és
kimentem a folyosóra. Az osztályunk zsibongott, a sulirádió üvöltött,
Dave a suliboxoknál állva telefonált, Máday hangja felhallatszott az
aulából, én pedig szédelegve kószáltam, és minden erőmmel azon
voltam, hogy ne fulladjak meg. Sikerült. Túléltem. És ez volt a mai
nap első komoly pofonja. De nem az utolsó.
Órák után (Vladár lezárt kettessel, hű) Kinga versmondásra
igyekezett, a legtöbb diák ment drukkolni vagy éppen röhögni a
tornaterembe, én pedig hazaindultam. Végigsétáltam a folyosón,
lementem a lépcsőn, aztán az aulában megláttam Arnoldot.
– Szia – köszöntem el tőle.
– Szia – köszönt vissza. Gondoltam, ma már minden mindegy, így
hirtelen megfordultam, és úgy döntöttem, akkor vele is lerendezem a
dolgokat.
– Sajnálom. Sajnálom, hogy önző voltam és nem hallgattalak
meg! Ne haragudj, pocsék barát vagyok, ez most már kiderült! –
magyaráztam. Türelmesen hallgatott, nem szólt, így folytathattam.
– De ha megnyugtat, ma komplett idiótát csináltam magamból.
Cortezt megkérdeztem, hogy miért írta a nevem, akkor, ofőórán,
amikor hajóneveket adtunk… És nem, nem azt írta. Megnéztem a
neten, a „rene” valami angol kifejezés egy prolilányra, ami,
tekintettel arra, hogy milyen zenét hallgat, még stimmel is hozzá… –
magyaráztam a szám szélét rágva. Arnold pislogás nélkül meredt
rám, az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött.
– És most nem vagy önző? – kérdezte végül.
– Éppen bocsánatot kérek – nevettem kínosan.
– Nem. Éppen elmondod, ami bánt. Ami nyomaszt. Ez nem
bocsánatkérés.
– Annak szántam.
– Mégsem az lett – mondta, és most már láttam érzelmet az arcán.
Arnold szomorú volt. – Tudod, egész félévben azon töprengtem,
hogyan mondhatnám el neked – kezdte, én pedig tudtam, most végig
kell hallgatnom. – Volt, hogy elkezdtem, volt, hogy úgy éreztem,
sose mondom el. Mindig volt valami más, és mindig veled. Szinte
mindig Cortez. Megértem. De csak zárójelben jegyzem meg, hogy a
„rene” tényleg azt jelenti, csakhogy Cortez nem azt írta. A nevedet
írta.–
Micsoda? – kérdeztem összeszorult mellkassal, megremegő
kézzel. – Miért? Miért nem mondtad el? Végig tudtál róla!
– Igen, tudtam – bólintott.
– Hagytad, hogy végignézzem, ahogyan Corteznek barátnője lesz?
– ráztam a fejem, és komolyan a sírás szélén álltam.
– Igen. Hagytam.
– De miért? Miért tetted ezt? Milyen barát vagy?
– Jó. Úgy gondolom, hogy jó. Meg akartalak kímélni egy
őrületesen nagy csalódástól. Attól, hogy ne legyél Cortez egyik
barátnője a gimiből. Hogy ne egy hóbort legyél neki, egy múló ötlet,
mert te jobbat érdemelsz!
– Ne döntsd el, hogy mit érdemlek!
– Nem, többé nem teszem – mosolyodott el keserűen. – Azt
csinálsz, amit akarsz, még fél év, és aztán soha többet nem kell a
tanácsaimat hallgatnod, de remélem, egyszer rájössz, jobb barátod
vagyok, mint ahogyan most érzed.
A gondolatok egymás után cikáztak a fejemben, és hirtelen túl sok
információ jutott el hozzám. Mégsem azon akadtam meg, hogy
valóban Cortez írta a nevem és hogy miért tette. Hanem Arnold
utolsó mondatán.
– Mi lesz fél év múlva? – kérdeztem, elcsukló hangon.
– Ez az, amit egy ideje szeretnék neked elmondani, és ha egy
kicsit is figyeltél volna, akkor talán magadtól is észreveszed… –
mondta.
– Miről van szó? – néztem oldalra, tartva a választól, és óvatosan
megtöröltem a szemem.
– Emlékszel, amikor elmentem tanítási idő alatt Párizsba? –Igen,
persze.
– Akkor Borrel és Kardos is jött velem. Átvettek, Reni, a Szent
Johanna testvériskolájába. A tizenegyediket ott kezdem, már csak
ebben az évben járok ide!
Szótlanul néztem a földet, miközben egyre kövérebb
könnycseppek gördültek végig az arcomon.
– Ne sírj – rázta a fejét, de láttam, hogy ő is egyre nehezebben
bírja.
– Nem sírok – zokogtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
Keserű, boldogtalan, elképesztően fájdalmas nevetés volt. Arnold
esetlenül magához húzott és átölelt, én pedig olyan nagyon sírtam,
hogy egész testemben rázkódtam, és olyan szorosan öleltem, hogy
ujjaim belemélyedtek a bőrkabátja vállába.
Azt hiszem, nem álltunk sokáig úgy, pedig nagyon hosszú időnek
tűnt, végül hatalmas, szaggatott sóhajjal kinyitottam a szemem. Amit
Arnold vállán át nézve először megláttam, az Cortez volt. A
lépcsőnél állt, snowboard dzsekije zsebébe dugott kézzel a korlátnak
támaszkodott és nézett. Találkozott a tekintetünk, a sötétkék
szempárból nem tudtam kiolvasni semmit, kifejezéstelen volt. Egy
pillanattal később ellökte magát a korláttól, felkapta a földre dobott
táskáját, és elindult felénk. Szó nélkül kikerült minket, hallottam,
ahogy kilöki a suli ajtaját és elmegy.
Arnold kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Szeretném, ha ez köztünk maradna. Haller csak év végén jelenti
be.
– Persze – bólogattam.
– Most mennem kell – simította meg a vállam.
– Jó, nekem is.
– Holnap találkozunk – mondta, aztán sietve kiment a suliból.
Holnap találkozunk. Ezen elgondolkodtam. Meddig mondhatjuk
még ezt? Év végéig. A gombóc tovább szorította a torkomat, és
kezdtem úgy érezni, soha nem tűnik el onnan.
Hazaérve anyut a konyhában találtam, amikor meglátott, azonnal
abbahagyta, amit készített (valamit krumpliból), és riadtan meredt
rám.
– Arnold év végén elmegy a suliból – jelentettem ki, és ismét rám
tört a keserves zokogás. Anyu azonnal odapattant hozzám és
szorosan átölelt. Csuklások közepette vázoltam neki a helyzetet.
– Annyira sajnálom – mondta. – De most azt kell nézned, ami
Arnoldnak a legjobb. Támogatnod kell, nem szabad, hogy így lásson
– simogatta anyu a hátam. Illetve a kabátom.
– Tudom, összeszedem magam – szipogtam.
– Remek kis barátok vagytok, biztos vagyok benne, hogy ez
semmin nem változtat.
– Igen, tudom. Felmehetek a szobámba?
– Vidd a laptopod – pattant anyu az asztalhoz, és már a kezembe
is nyomta a gépem.
Kisírt szemmel, szétbőgött arccal mentem fel a szobámba,
letettem az asztalomra a notebookom, aztán csak nézelődtem. Az
asztalom feletti tükrön lévő dolgokat figyeltem (Cortez mangarajz
Virágtól, közös fotó az osztályteremben Virággal, Beatles-képek és
Arnold könyvlistája, amit még régebben adott), aztán a
könyvespolcom, a CD-im. Arnold a legjobb barátom, minden rá
emlékeztet. Folyamatosan a szememet törölgetve vettem az ölembe a
notebookom, aztán bekapcsoltam. Az msn betöltött, és láttam, hogy
szinte mindenki online van. Kinga (mindenkit agyonvertem a
versenyhéten. Hah!) – állapota elérhető, Cortez (Walk away…) –
állapota nincs a gépnél, Ricsi (Kornt hallgat) – állapota elérhető,
Gábor (Beugrót néz) – állapota nincs a gépnél, Jacques (Salut! e ) –
állapota elérhető, Zsolti (szénhidrátmentes szép estét) – állapota
elfoglalt. Andris (Wii) – állapota nincs a gépnél, Robi (Wii-zek
Andrisnál) – állapota nincs a gépnél, Dave (nincs a gépnél, de kövesd
Twitteren) – állapota nincs a gépnél, Virág (Bárhogy szeretnéd,
ennek vége, már nem titok!!!) – állapota elérhető. És Arnold (Let it
be) – állapota elfoglalt. Rejtve kapcsolódtam, és a sok zöld név közül
rákattintottam egyre. Másolom.
Reni üzenete: Itt vagy?
Pár másodpercig kétséges volt, hogy válaszol, de végül villogni
kezdett az ablak, én pedig megint letöröltem a könnyeim, és
elmosolyodtam.
Arnold üzenete: Itt, de az elfoglalt, azt jelenti, elfoglalt.
Reni üzenete: Tudom. Csak egy percre jöttem.
Arnold üzenete: Igen?
Reni üzenete: Sajnálom. Dög voltam. Remélem, egyszer
megbocsátod nekem.
Arnold üzenete: Felejtsük el.
Reni üzenete: 3
Arnold üzenete: Ne használj hangulatjeleket!
Reni üzenete: Bocs. Honfoglaló?
Arnold üzenete: Mintha azt mondtad volna, csak egy percre jöttél.
Reni üzenete: Ez most igen vagy nem?
Arnold üzenete: Ott várlak. De mi lesz a nyelvvizsgámmal?
Reni üzenete: Ugyan! Tuti meglesz!
Arnold üzenete: Ott várlak.
Reni üzenete: Köszönöm.
Arnold üzenete: Mit?
Reni üzenete: Mindent.
Arnold üzenete: Nm.
Reni üzenete: Te rövidítettél?????
Arnold üzenete: Rossz hatással vagy rám.
Reni üzenete: 3
Arnold: 5/5 – átvették, örülnöm kell neki, közelebb van az
álmához, támogatnom kell!!! Nem lehetek önző, el tudom engedni.
Nehéz lesz, de muszáj!
Cortez: 5/? – én már semmit nem értek.
Pótvacsora: 5/5* – apuval késő este vaníliás pudingot ettünk, és az
élet olyan nagy dolgain merengtünk, mint például hogy a vanília
milyen fura íz.
Virág: 5/2 – nem értem az msn-kiírását. AFC-dalszöveg, de akkor
is. Ezt kinek üzeni? Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy
megkérdezem, de végül nem írtam rá. Nem fontos.
Félévi: 5/4 – ha minden igaz, évfolyam harmadik lettem.
Január 15., péntek
A félév utolsó napja. Reggel apu kitett a sulinál, én pedig
odaköszöntem a lépcső előtt ácsorogó fiúknak. Hárman
visszaköszöntek. Cortez nem. Jaj, de szépen indult a ma reggel is.
Bementem a suliba, a portán felmutattam a belépőkártyám, aztán
az aulába érve kikerültem Mádayt, aki éppen két tizenkettedikes
sráccal üvöltött, amiért havat ettek (?).
A terembe lépve az ofő mosolyogva fogadott, gratulált a félévi
eredményemhez, aztán a helyemre ültem és csendben nézelődtem. A
félévik kiosztása után (Virág hatból bukott, Andris egyből, Cortez,
Ricsi, Zsolti kettőből, juj.) az ofő tartott egy rövid beszédet arról,
hogy milyen csapnivaló eredmények születtek, aztán bekapcsolta a
tévét, ahol következett a tanulmányi versenyhét eredményhirdetése.
Az osztályunk nem szerepelt túl jól, mondjuk, Arnold kettőt nyert
(francia, műveltségi), Kinga pedig második lett versmondáson
(sokkot kapott az eredménytől, és bundát emlegetett), úgyhogy
összességében nem nagyon figyeltünk. Mikor befejeződött a
nyertesek felolvasása, Máday feje jelent meg közelről a képernyőn,
amitől a legtöbben, főleg mi, az elöl ülők, önkéntelenül
hátrahőköltünk.
– Szeretném, ha azok a diákok, akik a közösségi oldalon „I Luv
Máday” klubot hoztak létre, azonnal leszednék és jelentkeznének
nálam! 10/b, ez főleg rátok vonatkozik!
Kitört belőlünk a röhögés, Andris és Robi pedig büszkén fordultak
körbe, és egy ideig ünnepeltették magukat.
– Na, elég lesz – szólt az ofő. – Arnold, Kinga, mehettek az
igazgatói irodába az ellenőrzőtökért, a többieknek pedig annyit
szeretnék mondani, hogy nehéz félév volt, a jegyeiteken ez jól látszik
– mondta, majd megvárta, hogy a fiúk befejezzék a füttyögést, és
folytatta: – ...de hétfőn lehet kezdeni a javítást, a második félévben.
– Persze. Már most elkezdek tanulni – röhögött Ricsi.
– Pósa, a jegyeidet nézve ezt az ötletet támogatom! – bólogatott az
ofő. – Zsolti, befejeznéd az evést? Még beszélek!
– Tanár úr, ez teljes kiőrlésű kenyér, sovány sajttal.
– Értem, de attól még tedd el – mondta az ofő.
– Mi az, egészséges ételt eszel? Beteg vagy? – gúnyolódott Kinga.
Zsolti szó nélkül elkapta a fejét, esze ágában sem volt hozzászólni.
Kinga vigyorogva felállt és kifelé indult a teremből.
– Neményi, gyere már!
Arnold és Kinga távozásával az egész osztály szedelődzködni
kezdett. Mondjuk, szegény ofő még beszélt, de csak Gábor és
Jacques maradt ott, hogy végighallgassák.
Kivettem a suliboxomból a holmim, aztán lassan lesétáltam a
lépcsőn. A suli zsongott, mindenki az ellenőrzőjével rohangált,
cserélgettek, vihogtak, menőztek. Karcsi az aulában ácsorgott,
örömmel mutatta, hogy harmadik lett az irodalmon.
– Gratulálok, ez nagyon szép eredmény! – dicsértem meg, a
kilencedikes srác pedig elvörösödött, aztán majdnem elesett, mert
egy tizenegyedikes fiú nekidobta a táskáját. Szegény. e
A beszélgető diákok mögött sétáltam ki az ajtón, és a fagyos
januári szél azonnal megcsapta az arcom. A suli előtt Dave, Ricsi és
Zsolti ácsorgott, egymás ellenőrzőjén röhögtek.
– Hétfőn találkozunk, jó hétvégét – köszönt el hirtelen Arnold, én
pedig odakaptam a fejem.
– Neked is jó hétvégét. És gratulálok – mosolyogtam, mert
észrevettem a kezében tartott ellenőrzőt.
– Szerencsém volt, hogy Kinga előtt álltam, mert feltartja a sort –
mesélte.
– Megóvja az eredményt?
– Természetesen. Még maradsz?
– Várom anyut – feleltem.
Arnold feltette a fejére a szarvaslövő sapkáját, és lassan átsétált az
úton.
– Bocs – ment el mellettem hirtelen Cortez, és leszaladt a lépcsőn.
Ricsiék, akik rá vártak, lassan elindultak, és immáron négyen
indultak el.
A hidegben néma csendben néztem utánuk. Arnold egyedül sétált
a dombon felfelé, lassan, töprengősen. Cortezék a másik irányba
mentek, hangosan röhögve, jókedvűen távolodtak egyre messzebb a
sulitól. Addig néztem a két irányba, amíg Arnoldból csak egy távoli
alakot láttam, a fiúk pedig be nem kanyarodtak egy utcába. A
mellkasom őrülten szorított, úgy éreztem, minden széthullott
körülöttem, ami nemrég még annyira rendben volt. A diákok
kikerültek és szép lassan eltűntek a suli környékéről, én azonban még
mindig ott álltam, és a fejemet kapkodtam ide-oda. Már rég nem is
láttam senkit, de azért néztem. Hirtelen egy kéz tartott elém egy
műanyag poharas forrócsokit. Oldalra pillantottam, Virág állt
mellettem. Hatalmas szemével félénken pislogott, nem tudta, hogyan
reagálok.
– Köszönöm – suttogtam, és elvettem a gőzölgő poharat. Virág a
fogával a saját pohara szélét rágta, és látszott rajta, hogy mondana
valamit, de nem tudja, hogy kezdje.
– Szakítottam Doriánnal – közölte végül halkan.
– Cortez megcsókolt – feleltem suttogva.
Virág rám nézett, arcára kiült a döbbenet.
– Aztaa! Juj. Ez oltári!
– Annyira nem – ráztam meg a fejem. – Azóta sem beszéltünk.
– Ijj – húzta el a száját.
– Miért szakítottatok? – kérdeztem a forró csokimba nézve,
mintha csak keresnék benne valamit.
– Hosszú – vonta meg a vállát.
– Értem – bólintottam.
– Nagyon nyomult – mondta hirtelen, én pedig odakaptam a
fejem.
– Mi? De ugye nem bántott?
– Nem – rázta meg a fejét. – Csak nem is tudom. Reni, annyira
sajnálom! Tudom, tudom, hogy rémes voltam és hogy utálsz, és én is
utálom magam, de nem tudom, mi volt velem!
– Igen – enyhültem meg, és láttam, hogy Virág még mindig nem
biztos abban, hogy haragszom-e rá. – Rémes voltál – ismételtem.
– Igen, de úgy sajnálom, és rajzoltam neked, és írtam levelet, és…
és kerestelek, meg akartam veled beszélni, és úgy féltem, hogy
többet nem állsz velem szóba, és te vagy a legjobb barátom, és… –
hadarta, aztán elsírta magát.
– Ne sírj – simítottam meg a karját a kesztyűs kezemmel. Fura
volt ezt másnak mondani, az utóbbi időben csak mástól hallottam
ilyesmit.
– Haragszol?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Kicsit?
– Kicsit sem.
Virág megkönnyebbülten szipogott, aztán átölelt. Mindkettőnk
forrócsokija kiborult, egymás kabátjára. Ezen felnevettünk, és fura,
de kicsit jobban éreztem magam. Az elmúlt időszak
megpróbáltatásai, a sok szenvedés, fájdalom, sírás, kiborulás. Mind
szörnyű volt, de ami a legrosszabb az egészben, hogy nem volt
barátom, akivel megoszthattam. És ez volt a legnehezebb az
egészben.
– Mi történt Doriánnal? – kapcsoltam hirtelen, és éreztem, hogy
elönt az ideg.
Virág ledobta a táskáját a földre, aztán ráült, én pedig követtem a
példáját. Mindketten a suli kijárata előtt ültünk a kegyetlen januári
hidegben, és csak úgy dőlt belőlünk a szó. Doriánra borzalmasan
berágtam, így utólag is, és szégyellem magam, amiért nem
hallgattam meg Virágot, pedig szüksége volt rám. Az emós fiú túllőtt
a célon, egyébként szilveszterkor szakítottak is, merthogy Dorián
elhívta Virágot koncert után, aki azt hitte egy másik helyre mennek,
de Dorián haza tervezte, hozzájuk…. Amikor ez leesett Virágnak,
totál kibukott, és félúton faképnél hagyta, majd visszarohant a
koncert helyszínéhez, aztán többet nem állt szóba Doriánnal. És én
erről nem tudtam, mert éppen „haragszomrádot” játszottam. No
comment.
– Virág, annyira sajnálom! Ne haragudj, hogy nem tudtam
segíteni!
– Te ne haragudj, hogy olyan hülyén viselkedtem?
– Dehogy! Te ne haragudj! És leszállt rólad? Végleg vége? –
kérdeztem.
– Ühüm. Elmondtam anyunak, aki még szilveszter este felhívta.
Többet nem beszélek vele.
– Örülök neki. Tényleg. A szemét! – ráztam a fejem. – Ott kellett
volna lennem, hogy segítsek.
– Nem kellett volna elmennem! – vágta rá. – Mindegy, vége, és ne
is beszéljünk róla! Á, rosszul vagyok magamtól, amiért annyira
elhanyagoltalak!
– Elfelejtjük, oké?
– Oké – mosolygott boldogan. – De figyi, mi van Cortezzel?
– Hosszú sztori – legyintettem.
– És elmondod majd?
– Persze. Figyelj – néztem rá hirtelen. – Nincs kedved nálam
aludni?
– Hát – pislogott nagyokat. – Nincs barátom, nincs programom,
most buktam meg hat tárgyból. Szívesen megyek! – ujjongott.
– Javítanod kell! Évvégére. Mindent! – szóltam rá határozottan.
– Tudom! Juj, képzeld. Kisöcsém lesz!
– Gratulálok! – csillant fel a szemem. – Megbékéltél?
– Igen. Várom. Jó fej lesz. És remélem, Pete Wentz lesz a neve!
– Nocsak, újra FOB-os vagy?
– Ne is mondd! Annyira sajnáltam, hogy nem foglalkoztam
semmivel. Írtam is egy levelet Pete Wentznek a MySpace-en,
remélem, elolvassa.
– Mit írtál? – nevettem fel hangosan.
– Hogy ne haragudjon, amiért Dorián miatt semmire nem volt
időm…
– Jaj, ne – fogtam a fejem. – Magyarul írtad?
– Dehogy – nézett büszkén. – Franciául.
– Hát, persze – mosolyogtam. Virág nem túl okos lány. Még
mindig nem. – Egyébként van egy 1 don’t care pólóm otthon. Egy
adománygyűjtésen szereztem.
Virág visítva a nyakamba ugrott, el is dőltünk a hideg kövön, de
nem számított, mindketten nevettünk.
– Lányok, ebből pokoli nagy felfázás lesz! – kiáltott ránk hirtelen
anyu, aki a kocsi mellett állt és a fejét csóválva figyelt minket.
Feltápászkodtunk és a kocsihoz rohantunk.
– Virág nálunk alszik – közöltem.
– Nagyszerű. Csapunk egy lánybulit? – kérdezte anyu.
– Juj, de jó. És mi lenne, ha a hajammal is csinálnánk valamit?
Olyan naon rémes lett – mutatta a leégett szőke frufruját.
– Megoldjuk – bólintott anyu.
– És mióta tudod, hogy kisöcséd lesz? – kérdeztem Virágot, aki
beült hátra, és megállás nélkül beszélt. Arról, hogy Kriszta (többé
már nem A NŐ) mutatott ultrahangfelvételt, amiből Virág semmit
nem látott, de mindegy. Meg arról, hogy bocsánatot kért Vladártól,
aki elnézi neki. Meg hogy újra rajzol. És hogy farmozik, de nem tud
bővíteni, mert kitörölte Dorián emós haverjait. Csak egyet hagyott
meg, aki nem is igazán Dorián barátja, mert utálják egymást, lehet,
hogy láttam a koncerten, Petinek hívják… e
A fecsegését hallgatva anyu a kezembe nyomta a mobilom, ami
szilveszter óta kikapcsolva hevert. A szám szélét rágva bekapcsoltam
a készüléket, majd a kódom beírása után vártam. Csak egy üzenet
jött. Január elsején. Másolom:
Cortez üzenete: Reni, hívj vissza. Fontos. Thx.
Szomorúan kinyomtam. Már nem aktuális. Talán egyszer még az
lesz. Nem tudom.
A mai nap: 5/? – A félévim jó, de a tanulmányi versenyről
csúnyán lecsúsztam. Cortez levegőnek néz, ami szörnyen fáj. Viki
újabb képeket tett fel a közösségire, már van egy egész Cortez
albuma. Hurrá. Arnolddal próbálok olyan lenni, mint régen, de néha
fojtogat az érzés, hogy hamarosan elmegy. Az osztályátlag elég
rossz, Kinga ki is borult rendesen, és parancsba adta a javítást.
Máday állítja, hogy a mi osztályunk tehet a facebookos csoportról,
úgyhogy büntetésre számíthatunk… Amúgy pedig kamaszosan úgy
érzem, minden és mindenki összeesküdött ellenem, ami, azt hiszem,
nem is túlzás. Viszont a sok veszteség után ma nyertem valamit.
Illetve visszanyertem. Virágot. Aki éppen anyuval kutyul hajfestéket
a fürdőszobában, mert átfestjük a haját. Többé már nem emós, elege
lett. Én pedig most megyek, mert fogalmam sincs, mit csinálnak! e
