negyven
Korán ébredek. Valószínűleg mert ez az életem, helyesebben az itteni életem utolsó napja, és szeretném kiélvezni minden pillanatát. A suliban biztosan a szokásos Lúúúzer!-kórus fogad majd, és a mostanában felkapott Boszorkány!. Tudva, hogy ma hallom utoljára, egész más érzés.
A Hillcrestben (ahová nemsokára visszatérek) rengeteg barátom volt. Amitől a hétfőtől péntekig való suliba járás sokkal szórakoztatóbb, majdhogynem élvezet. Nem emlékszem, hogy valaha is lógtam volna (itt meg folyton), és nem voltak gondjaim a beilleszkedéssel sem.
És hogy őszinte legyek, ezért akarok annyira visszamenni. Megkönnyíti a döntést a tudat, hogy kiugróm a bőrömből örömömben, hogy a családommal és a barátaimmal lehetek, akik szeretnek és elfogadnak, akik között önmagam lehetek.
Ha Damen nem lenne, még ennyit sem gondolkodtam volna ezen a döntésen.
Nem tudom felfogni, hogy sosem látom többé, nem érint meg, nem érzem a forró pillantását, a száját az enyémen... de még mindig fel akarom adni.
Ha cserébe visszakapom a régi önmagamat és a családomat -hát akkor tényleg nincs más választásom.
Drina megölt, hogy visszakapja Dament. Damen visszahozott, hogy visszakapjon engem. Bármennyire is szeretem, bármennyire is sajog a szívem attól, hogy nem látom többé, tudom, hogy abban a pillanatban, amikor visszahozott az életbe, a természet rendjével húzott ujjat, és olyasvalamivé változtatott, amivé nem kellett volna.
És most az én dolgom, hogy ezt helyrehozzam.
Megállok a szekrény előtt. Felveszem a legújabb farmeromat, egy fekete V-kivágású pulcsit és az újabbik balerinacipőmet. Beletúrok a hajamba, felteszek egy kis szájfényt, beteszem a fülembe a pici gyémánt fülbevalót, amit anyuéktól kaptam a tizenhatodik szülinapomra (úgyis észrevennék, hogy nincs meg), és a lópatkós karkötőt, amit Damentől kaptam. Ugyan ennek nincs helye a régi életemben, de kizárt, hogy megváljak tőle.
Fogom a táskámat és körülnézek a nevetségesen nagy szobában még utoljára. Kilépek az ajtón. Alig várom, hogy egy utolsó pillantást vethessek az életre, amit sose élveztem igazán, és valószínűleg nem is fogok rá emlékezni, de azért el kell köszönnöm tőle, és van még egy kis dolgom, mielőtt lelépnék.
Amint megállok az iskola parkolójában, máris keresem Dament. A kocsiját, valami apróságot, ami rá utal. Látni akarom, amíg lehet. Csalódottan leparkolom a kocsit, és megyek az órámra.
Próbálok nem rémüldözni vagy messzemenő következtetéseket levonni, csak mert még nincs itt. Mert ugyan a méreg miatt egyre normálisabb, ahogyan az szép lassan elemészti az évszázadokat, de tegnap egészségesnek látszott, és egyáltalán nem kezdett öregedni. Ugyanaz a jóképű, szexi pasi volt, mint eddig. Úgyhogy a végkifejlet még messze van, talán napokra.
De úgyis előkerül majd. Miért ne tenné? Ö a suli vitathatatlan sztárja. A legjobban kinéző, leggazdagabb, aki szenzációs bulikat rendez, legalábbis így hallottam. Gyakorlatilag ovációban tör ki a tömeg, ha megjelenik. Ki tudna ennek ellenállni?
Megyek a folyosón, olyan emberek között, akikhez sosem szóltam, és ők sem hozzám, ha csak nem csúfolni akartak. Nem fogok nekik hiányozni, de egyáltalán észreveszik-e, hogy eltűntem? Vagy az egész csak egy villanás lesz a képernyőjükön?
Mély sóhajjal belépek az irodalomórára, és felkészülök Damen meg Stacia látványára, de a lány egyedül ül. Honorral és Craiggel pusmog, ahogy szokott, de Damen nincs sehol. Felkészülök rá, hogy belém kötnek, de csend van és visszautasítás. Stacia mintha fel sem ismerne, arra se méltat, hogy elém toljon valamit, amiben orra eshetek. És ez rettegéssel és nyugtalansággal tölt el.
Leülök, és a következő ötven percet az óra és az ajtó bámulásával töltöm. Az idegességem minden perccel nő. Minden lehetséges szörnyűséget lejátszók a fejemben, mire kicsöngetnek és kirobbanok a folyosóra. A negyedik óra magasságában pánikba esem, de Damen még mindig sehol sincs. Történelemórán látom, hogy Román sem jött be.
• Ever - szólít meg Munoz tanár úr, miközben megállok mellette és tátott szájjal bámulok Román üres székére. A rémület összeszorítja a gyomromat. - Sok bepótolnivalód van.
Ránézek, és tudom, hogy meg akarja vitatni a hiányzásomat, az elmulasztott órákat és egyéb nem fontos dolgokat, amelyekre nem vagyok kíváncsi. Kirohanok az ajtón, át az aulán, egyenesen az ebédlőbe, aztán ki a parkolóba, ahol megtorpanok. Megkönnyebbülten fellélegzem. Damen. Illetve a kocsija. A csillogó, fekete BMW-t, amit úgy szeret, vastag porréteg és kosz fedi. Féloldalasan parkolta le a tilosban.
A retkes állapota ellenére a legszebb dolog, amit valaha láttam. Ha a kocsija itt van, ő is itt van. És minden rendben.
Épp amikor arra jutok, hogy meg kéne próbálni odébbállni vele, mielőtt elvontatják, valaki megköszörüli a torkát a hátam mögött.
• Elnézést kérek, de nem kellene az osztályban lenned? Buckley igazgató.
• De, igen, csak előbb... - intek Damen hanyagul leparkolt kocsija felé, mintha nem csak a barátomnak, hanem a sulinak akarnék szívességet tenni.
Buckley-t nem érdekli annyira a parkolás, inkább a szabályszegők zavarják, mint én. Még mindig fáj neki a legutóbbi szerencsétlen eset, amikor Sabine meggyőzte, hogy kirúgás helyett függesszen fel. Hunyorogva végigmér.
• Két lehetőséged van. Felhívom a nagynénédet, hogy jöjjön el a munkából, vagy... - elhallgat, hogy kínozzon a várakozással, bár nem kell médiumnak lenni, hogy tudjam, mi következik. - Vagy visszakísérlek az osztályba. Melyiket választod?
Egy percre kísértésbe esem, hogy az első lehetőség mellett döntsek, csak hogy lássam, mit tesz. De végül követem a teremhez. A cipője dobban a betonon, miközben átmegyünk az udvarról az előcsarnokba, aztán a teremhez. Román megérkezett. Nevetve rázza a fejét, miközben a helyemre surranok.
Munoz tanár úr már megszokta a viselkedésemet, de azért felszólít. Mindenféle történelmi kérdést tesz fel, olyanokat is, amelyeket nem tanultunk. Annyira lefoglal, hogy Damenen meg Romanen, meg a terveimen gondolkozzam, hogy csak válaszolgatok automatikusan, hisz látom a fejében a válaszokat, így csak el kell ismételnem mindent.
Így, amikor azt kérdezi:
• Mit vacsoráztam tegnap? Automatikusan felelem:
• Két szelet maradék pizzát és másfél pohár chiantit. - Az agyam annyira máshol jár, hogy észre se veszem azonnal, hogy leesik az álla.
Mindenkinek.
Mindenkinek, kivéve Románt, aki még hangosabban röhög.
Kicsöngetnek, és az ajtóhoz rohanok, de Munoz elém áll.
• Hogy csinálod?
Vállat vonok, mintha nem tudnám, miről beszél. Világos, hogy nem hagyja annyiban, hetek óta ezen gondolkozik.
• Honnan tudod? Véletlenszerű kérdéseket tettem fel történelemből, amit nem tanultunk. És a vacsorám?
Kinek árthatok, ha mondok valamit?
• Nem tudom. Nem csinálok semmit, csak megjelennek a dolgok a fejemben.
Tépelődik, hogy higgyen-e nekem. Nem akarom, és időm sincs meggyőzni, de valami kedveset akarok neki mondani.
• Azt is tudom, hogy nem szabad feladnia az írást, mert egy nap majd kiadják a könyvét.
Tágra nyílt szemmel mered rám, valahol a remény és a hitetlenkedés között. ;
Utálom magam, de tudom, hogy mondanom kell még valamit. Amúgy kinek fájhat? Én úgyis elmegyek, Sabine pedig megérdemli, hogy szórakozzon. És attól eltekintve, hogy Rolling Stones-os alsógatyát hord, Bruce Springsteent hallgat és imádja a reneszánszot, ártalmatlan a fickó.
• A neve Sabine - mondom, mielőtt meggondolnám magam. A zavart pillantás láttán hozzáteszem: - A csinos szőke a Starbucksban. Aki leöntötte kávéval. Akit nem tud kiverni a fejéből.
Nem jut szóhoz. Összeszedem a holmimat, és az ajtóhoz megyek. A vállam fölött még hátraszólok neki:
• Ne féljen tőle! Komolyan. Kapja össze magát és szólítsa meg! Nagyon kedves lány.
negyvenegy
A teremből kilépve arra számítok, hogy Román vár rám. De nem. Az ebédlőbe lépve azt is megtudom, hogy miért nem.
Szerepel. Vezényel, akár egy karvezető, egy porondmester, mintha csak habozna. Valami elkezdi piszkálni az agyamat, csak egy apró, formálódó látomás, megpillantom őt.
Damen.
Minden életem szerelme bizonytalan léptekkel tart az asztal felé, zilált és elgyötört. Nem kérdés, hogy a dolgok kezdenek aggasztóan előrehaladni. Kifutunk az időből.
Stacia megfordul, grimaszol és azt sziszegi: Lúúzer! Megrökönyödve látom, hogy nem nekem szánja.
Damen a gúnyolódás céltáblája.
Pillanatok alatt bekapcsolódik mindenki. Ami egykor engem kínozott, most Damenre irányul.
Milesra és Havenre pillantok, hallom, hogy ők is csatlakoznak a kórushoz, aztán Damenhez sietek. Nyirkos a bőre és hideg. Ijesztően beesett az arca, a szeme pedig vizenyős és duzzadt, alig tud fókuszálni. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megcsókoljam a kirepedezett ajkait. Nem számít, hogy néz ki, nem számít, mennyire megváltozott, ő Damen. Az én Damenem. Fiatal vagy öreg, egészséges vagy beteg, nem számít. Csak ő számít, az egyetlen, akit valaha szerettem, és ezen sem Roman, sem senki más nem fog változtatni.
• Szia - suttogom könnyes szemmel, rekedten. Kizárom a rikácsoló gúnyolódást, ami körülvesz, hogy csak rá összpontosítsak. Szégyellem magam, hogy elfordultam tőle, és hagytam, hogy mindez megtörténhessen. Ö sosem hagyta volna.
Felém fordul és próbál fókuszálni. A felismerés szikrája villan a tekintetében, de aztán el is tűnik, mintha csak képzeltem volna.
• Menjünk innen! - rángatom meg az ingét, próbálom magammal húzni. - Lógunk - mosolygok. Bízom benne, hogy emlékszik a szokásos pénteki rutinra. A kapuban Roman utolér.
• Mit törődsz vele? - kérdezi karba tett kézzel, félrebillentett fejjel. Az Ouroboros-tetoválás fel-felvillan a nyakán.
Megszorítom Damen karját és elhatározom, hogy elmegyünk Roman mellett, bármi történjék.
• Komolyan, Ever! Miért pazarlód az idődet? Öreg, gyenge, megvénült, és bocs, hogy ezt mondom, de ránézésre nem igazán van már köztünk. Biztosan egy dinoszauruszra akarod pazarolni az ifjúságodat?
Lobogó kék szemekkel néz rám és mosolyog. Az ebédlőasztaltól idehallatszik az üvöltözés.
És egyszer csak rájövök.
Az ödet, ami piszkált, ami próbálta felkelteni a figyelmemet. Végre meghallom. Nem vagyok biztos benne, hogy igazam van, és tudom, hogy nem tudok elslisszolni, ha nincs. A tömeget figyelem, benne Miiest, Havent, Staciát, Honort, Craiget...
Minden egyes srácot, akik csak követik az utasításokat, teszik, amit mindenki más, mondják, amit a többiek, és nem kérdezik, miért?
Veszek egy mély lélegzetet, lehunyom a szemem és minden energiámmal rájuk összpontosítok, amikor felkiáltok:
ÉBREDJETEK FEL!
Aztán csak állok és oda sem nézek, hogy ne lássam, ahogy a gúnyolódásuk Damenről rám irányul. De ez nem állíthat meg, tudom, hogy Román tömeghipnózist hajt végre rajtuk, valami agyatlan transzban vannak, amiben azt teszik, amit mond.
• Ever, ne csináld! Menekülj, amíg tudsz - nevet Román. -Még én sem tudok segíteni, ha nem hagyod ezt abba.
Nem figyelek rá, nem tudok. Rá kell jönnöm, hogyan állíthatom meg, hogy hogyan állíthatom meg őket. Ki kell találnom valamit, hogy kijöjjenek ebből a...
A csettintés!
Ez az! Csak csettintek az ujjammal, és...
Mély lélegzetet veszek, lehunyom a szememet, és miközben csettintek az ujjammal, újra felüvöltök:
ÉBREDJETEK FEL!
Az osztálytársaim egyre vadabbul röhögnek, és a fejem körül üdítős dobozok kezdenek repkedni. , i
Román felsóhajt.
• Ever! Légy szíves! Ragaszkodom hozzá. Hagyd abba ezt az őrültséget, most azonnal! Istenverte hülyét csinálsz magadból, ha azt hiszed, hogy ez működni fog. Mit fogsz még csinálni, felpofozod őket sorban?
Alig kapok levegőt. Tudom, hogy igazam van, bármit is mond. Varázslat, agykontroll, transz...
Hirtelen eszembe jut egy régi dokumentumfilm, amit a tévében láttam. A hipnotizőr nem egyszerű tapssal vagy csettintéssel hozta vissza a hipnotizáltat, hanem háromig számolt, aztán tapsolt egyet.
Az osztálytársaim felmásznak az asztalok tetejére, és kajával dobálnak. Tudom, hogy ez az utolsó esély, és ha nem sikerül... hát akkor nem tudom, mi lesz.
Behunyt szemmel elordítom magam:
ÉBREDJETEK FEL!
Aztán háromig számolok, és kétszer összecsapom a tenyeremet.
Aztán...
Aztán... semmi.
Az egész iskolára csend borul, és lassan...
Pislogva dörgölik a szemüket és ásítoznak. Nyújtózkodnak, mintha hosszú szunyókálás után ébrednének. Zavartan néznek körül, hogy mit keresnek az asztal tetején azokkal az emberekkel, akikkel szóba sem állnak.
Craig kap észbe legelőször. Amikor észreveszi, hogy Milesszal összeér a válluk, az asztal másik végére menekül a csapattársai közé. Vidám ütlegeléssel biztosítja magát a férfiasságáról.
Haven undorral mered a sárgarépa-vagdalékra a tányérján, és ezen muszáj mosolyognom. A nagy, boldog család-fíling visszatér a szemforgatás, csúfolódás és a klikkesedés normális kerékvágásába, a világba, ahol az ellenségeskedés és a gyűlölet az úr.
Az iskolám újra a régi.
A kapu felé fordulva látom, hogy Román eltűnt. Szorítom Dament és átsegítem a parkolón, és beültetem a kocsimba. Miles és Haven, a legjobb barátaim, akiket valószínűleg soha többé nem látok, követnek.
• Ugye tudjátok, hogy nagyon szeretlek benneteket? - nézek rájuk. Tudom, hogy frászt kapnak, de ettől még ki kell mondanom.
Egymásra néznek riadt pillantással, és csodálkoznak, hogy hová lett a Jégkirálynő.
• Ohm, jó... - nyöszörgi Haven fejcsóválva. Mosolygok, és szorosan magamhoz ölelem őket.
• Bármi történik, ne hagyd abba az éneklést és a színészkedést, mert... - suttogom Miles fülébe. Talán el kéne mondanom, hogy épp most pillantottam meg a Broadway fényeit, de nem akarom megfosztani az odavezető úttól, úgyhogy inkább... - mert nagyon sok örömet fog még szerezni neked.
Mielőtt válaszolhatna, Havenhez fordulok, mert gyorsan túl kell esnünk ezen, ha időben Avához akarok érni Damennel. Szeretném meggyőzni a barátnőmet, hogy szeresse magát jobban, és ne oldódjon fel másokban, meg hogy Josh megéri a várakozást, bármeddig tart is.
• Annyira értékes ember vagy! Annyi mindent adhatsz másoknak... bár látnád, milyen fényesen ragyog a csillagod!
• Khmm - Haven kibontakozik a karjaimból. - Jól vagy? Mi van Damennel? Miért van így összezuhanva?
Beszállok a kocsiba, nincs több időm. Kitolatok, és leeresztem az ablakot:
• Srácok, tudjátok, hol lakik Román?
negyvenkettő
Sosem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a hirtelen megnyúlt végtagjaimért és az izmaimért. Ennek (és a lesoványodott Damennek) köszönhetően gond nélkül odacipelem őt Ava ajtaja elé. Megtartom a testét, amíg bekopogok. De be is törném, ha nem nyitna ajtót és nem tessékelne be.
Damen mellettem botladozik a folyosón. Megállunk a kék ajtó előtt, de Ava vonakodik kinyitni.
• Ha a szobád tényleg olyan tiszta és megszentelt, amilyennek hiszed, akkor csak ez segíthet Damenen, nem gondolod. Minden pozitív energiára szüksége van, amit csak kaphat.
Tudom, hogy nem szívesen engedi be egy beteg, egy haldokló ember „szennyezett” energiáit a szobába, ami olyan nevetséges, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Ava hosszabb ideig néz a szemembe, mint ameddig a türelmem tart, és amikor végül beadja a derekát, félrelököm, és lefektetem Dament a sarokban álló heverőre. Betakarom az ágy végébe dobott gyapjú takaróval.
• Az ital a csomagtartómban van az ellenszerrel együtt - dobom felé a kulcsot. - Még nem lesz jó vagy két napig, de az ellenszer hatni fog, és telihold van, úgyhogy Damen jobban lesz ma éjjel. Aztán odaadhatod neki később, hogy összeszedje magát. Valószínűleg nem lesz rá szükség, mert úgyis visszafordul a folyamat. De azért, ha mégis kellene... - Előhúzom az utolsó üveg elixíremet a táskámból.
• Biztosan működni fog?
• Muszáj neki.
Damenre nézek, aki egyre sápadtabb, egyre gyengébb, olyan... öreg. De még mindig Damen. Régi szépségének nyomai még mindig ott vannak az arcán, csak kicsit rongálták meg a hirtelen felgyorsult évek. A bőre majdnem áttetsző, és megőszült, a szeme sarkában szarkalábak.
• Ez az egyetlen esélyünk - teszem hozzá, és egy intéssel elküldöm Avat. Becsukom az ajtót, és letérdelek Damen mellé. Kisimítom a haját a homlokából, és megitatom.
Először küzd ellene, ide-oda dobálja a fejét, és nem hajlandó kinyitni a száját, de aztán feladja, mert látja, hogy nem hagyom békén. Ahogy a folyadék lecsorog a torkán, felmelegszik a bőre, és a szín is visszatér az arcába. Kiissza az egész üveget, és a tekintetébe visszatér a rajongás és a szerelem.
• Hiányoztál - suttogom, a könnyeimtől hunyorogva. A szívem majd kiugrik, amikor arcon csókolom. Minden visszafojtott érzelem, amit egész idő alatt elnyomtam magamban, most a felszínre tör, és megcsókolom, aztán újra meg újra. - Rendbe jössz. Nemsokára jobban leszel.
A hirtelen boldogság kipukkad, akár egy lufi, amikor elsötétül a tekintete.
• Elhagytál - suttogja.
Megrázom a fejemet, szeretném, ha tudná, hogy nem igaz. Sosem hagytam el, ő hagyott el engem, de nem az ő hibája, és megbocsátok. Mindenért megbocsátok, amit valaha tett vagy mondott, még ha már túl késő is, és többé nem is számít...
• Nem - felelem. - Nem hagytalak el. Beteg voltál. Nagyon beteg. De már vége, és nemsokára jobban leszel. Csak ígérd meg, hogy megiszod az ellenszert, amikor... megkapod Avától... nem tudom kimondani, nem fogom kimondani. Nem akarom, hogy tudja, hogy ez az utolsó együtt töltött percünk. A végső búcsú.
• Elég, ha tudod, hogy meggyógyulsz. De vigyázz Romannel! Nem a barátod, gonosz. Meg akar ölni. Össze kell szedned magad minél hamarabb, hogy legyőzhesd.
Megcsókolom a homlokát, az arcát, csókokkal borítom az arcát, érzem a saját könnyeim sós ízét az ajkán. Magamba szívom az illatát, az ízét, a bőre érintését, hogy az emlékét magammal vihessem.
Elmondom, hogy szeretem, mellé fekszem, magamhoz ölelem, és hozzá simulok. Órákig fekszem mellette, míg alszik. Gondolatban összeolvasztom kettőnk energiáit, remélem, hogy a szerelmem, a létezésem meggyógyítja. Mindezek ellenére, amikor elhúzódom tőle, álmában megint azt mondja:
• Elhagytál.
Nem fogom fel, amíg el nem búcsúzom, és be nem csukom az ajtót magam mögött, hogy nem a múltról beszél.
A jövőnket látja.
negyvenhárom
A konyhába megyek. Nehéz a szívem, a lábaim mintha fából lennének, és minél messzebb megyek Damentől, annál rosszabb lesz.
• Jól vagy? - kérdezi Ava a tűzhely mellett állva. Teát készít. Mintha az elmúlt órák nem is lennének.
A falnak támaszkodva megrázom a fejemet. Nem tudok megszólalni. Igazság szerint mindenhogy vagyok, csak nem jól. Üres érzés, reményvesztett, szörnyű, depressziós - ezek helyes kifejezések. De hogy jól lennék? Nem igazán.
Mert bűnös vagyok. Áruló. Rossz ember. Egész idő alatt próbáltam elképzelni, milyen lesz ez az utolsó jelenet, az utolsó perceim Damennel, és sosem gondoltam, hogy így végződik.
Nem hittem volna, hogy én leszek a bűnös. Még ha meg is érdemlem a vádat.
• Nincs sok időd - néz a faliórára Ava. - Kérsz egy teát indulás előtt? Nem kérek, mert még néhány dolgot meg kell beszélnem vele, és van még pár lépés, mielőtt elmegyek.
• Mindent tudsz? - kérdezem. Bólint, és iszik egy kortyot. - Bízom benned, Ava. Ha nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, ha csak én térek vissza a múltba, te maradsz az egyetlen reményünk. - A szemébe nézek. Meg kell értse, milyen komoly dologra készülök. - Gondját kell viselned Damennek, mert nem érdemli meg, hogy... - elfúl a hangom. Tudom, hogy mennem kell, és még mindig van mit mondanom, csak kell egy kis idő. - És vigyázz Romannel! Jóképű, elbűvölő, de ez csak a látszat. Belül a velejéig romlott, megpróbálta megölni Dament, és ő a felelős azért, ami lett belőle.
• Ne aggódj egy percig se! Kivettem a cuccot a csomagtartódból, az ellenszer itt van a szekrényben, az ital... erjed, a harmadik napon hozzáadom a növényt, ahogy mondtad. Nem lesz rá szükség, mert minden úgy lesz, ahogy eltervezted.
Látom a szemén, hogy őszintén beszél, és megkönnyebbülök, hogy jó kezekben hagyom az ügyet.
• Menj Nyárvidékre, a többit én elintézem - ölel szorosan magához. - Es ki tudja, lehet, hogy egy nap itt találod magad Laguna Beachen, és még találkozunk? - mondja nevetve.
Bár vele nevethetnék, de képtelen vagyok. Az a furcsa a búcsúzkodásban, hogy sosem könnyű.
Elhúzódom, és beszéd helyett bólogatok, tudom, hogy ha megszólalok, össze fogok omlani. Kinyögök egy kösz-t, aztán már az ajtónál is vagyok.
• Nincs mit köszönnöd - jön utánam az ajtóig. - Ever, nem akarsz meg egyszer benézni Damenhez, utoljára?
Kezemben a kilinccsel visszanézek, és egy pillanatig tétovázom, aztán nemet intek. Nincs értelme halasztgatni az elkerülhetetlent, és nem akarom újra látni a vádló tekintetét.
• Már elbúcsúztunk - lépek ki a verandára. - Amúgy sincs időm. Még meg kell állnom valahol.
negyvennégy
Befordulok Román utcájába, megállok a kocsifeljárón, kiszállok, és berúgom az ajtót. A fa szilánkokra szakad, megreccsennek a zsanérok, az ajtó kitárul. Remélem, hogy készületlenül érem, és egy-egy jól célzott ütéssel a csakráira, eltehetem az útból.
Bemegyek. Körülnézek. A falak tojáshéjszínűek. Porcelánvázákat látok, tele selyemvirágokkal. Van Gogh Csillagos éjszakája, Gustav Klimt A csók-ja, és egy hatalmas Vénusz születése Botticel-litől függ a falon, aranyozott keretben, a kandalló felett. Mindez annyira, meglepően normális, hogy egy pillanatig azt hiszem, rossz házban vagyok.
Homokkőre számítottam, posztapokaliptikus dizájnra fekete bőrkanapéval, krómozott asztallal és tükrökkel, zavaros festményekkel a falakon. De erre a giccsre nem voltam felkészülve. Hihetetlen, hogy Román itt lakik.
Körbejárom a házat, és benézek minden szobába, minden szekrénybe, még az ágy alá is. Nincs itthon. A konyhába megyek, megtalálom az elixírkészletét, és kiöntöm a lefolyóba az egészet. Tudom, hogy gyerekes és felesleges, és lényegtelenné válik abban
a pillanatban, hogy visszalépek az időben, mivel minden visszaáll a régibe. De ha csak egy apró kellemetlenséget okozok is, legalább tudni fogja, hogy én tettem.
Áttúrom a fiókokat egy darab papír és egy toll után, hogy felírjam, mit nem szabad elfelejtenem. Néhány egyszerű utasítás, ami nem zavar majd össze, hiszen nem fogom tudni, mit jelentenek, de elég világosak ahhoz, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat újra.
Leírom tehát, hogy:
1. Ne menjetek vissza a pulcsiért!
2. Ne bízz Drinában!
3. Ne menjetek vissza a pulcsiért, semmi esetre sem!
Aztán, remélve, hogy nem felejtem el teljesen, és valami emlékfoszlányt felébreszt bennem, hozzáírom:
4. DamenY
Átnézem a listát újra (és újra), hogy nem maradt-e ki valami, aztán összehajtogatom és zsebre dugom. Az ablakhoz megyek, és kinézek az égre, amely napfénytelen kékké változott. A Hold nehéz és hatalmas. Mély lélegzetet veszek, és a ronda, giccses kanapéhoz megyek. Eljött az idő.
Lehunyom a szemem, és a fény felé nyúlok. Alig várom, hogy még utoljára lássam azt a ragyogó fényfüggönyt... Lágy fűre érkezem, a hatalmas, illatozó rétre. Kihasználom a fű rugalmasságát, és futás közben ugrándozom, pörgők, cigánykerekezem, kézen járok, bukfencezem, az ujjaim végigsimítják a lüktető virágszirmokat, és magamba szívom a varázslatos, édes virágillatot, miközben átvágok a vibráló fák között a szivárványszínű forrásig. Mindent magamba akarok szívni, minden apró részletét meg akarom jegyezni, hogy valami módon megtartsam ezt a csodálatos érzést örökre.
Aztán, mert van néhány percem, és mert muszáj látnom még egyszer, hogy velem legyen, ahogy régen, lehunyom a szemem, és Damenre gondolok.
Látom, ahogy először láttam az iskola parkolójában. Magam elé képzelem a sötét, fényes, arcát keretező, kis híján vállig érő haját, a mély, sötét mandulaszemeket, amelyek annyira ismerősek voltak már legelső látásra is. És az ajkait. A telt, hívogató, tökéletesen ívelt ajkait, majd az izmos, karcsú testét. Az emlék annyira élénk, olyan kézzelfogható, hogy minden apró részlet jelen van a gondolataimban.
Felnézek, és ott áll előttem. Meghajol, és a kezét nyújtja, táncolni hív, az utolsó táncunkra. A tenyerébe csúsztatom a kezemet, ő átöleli a derekamat, és hatalmas, széles árkádok alatt vezet, a testünk hajladozik, lebegünk, forgunk a csak a mi fülünknek hallható zenére. Minden alkalommal, amikor eloszlana a tünemény, behunyom a szemem, és maradásra bírom a gondolataimmal. Nem vétünk el egy lépést sem. Mint Fersen gróf és Marié, vagy Albert és Victoria, Antonius és Kleopátra, mind mi vagyunk, a világ legnagyobb párosai. A vállgödrébe temetem az arcomat. Nem akarom, hogy véget érjen a dalunk.
Nyárvidéken ugyan nincs idő, mégis mennem kell. Végigsimítom az arcát, emlékezetembe vésem a bőre lágyságát, az álla vonalát, az ajkát az enyémen. Ö az, tényleg ő!
Aztán szertefoszlik.
* * *
Kilépek a rétről, és az ikrek várnak. Az arcukon látom, hogy figyeltek.
• Kifutsz az időből - néz rám Rayne kistányérnyi szemekkel. Mindig sikerül felidegesítenie ezzel a pillantással.
Meggyorsítom a lépteimet. Zavar, hogy leskelődtek, és unom már, hogy mindig beleütik az orrukat mindenbe.
• Mindent elterveztem - nézek vissza rájuk a vállam fölött. -Úgyhogy nyugodtan mehettek és... - Nem tudom, mit csinálnak, ha nem engem zargatnak. Úgyhogy ennyiben hagyom. Mindegy, mit csinálnak, többé semmi dolgom velük.
Futnak tovább mellettem. Egymásra néznek, és hangtalanul beszélgetnek a titkos ikernyelvükön.
• Valami nincs rendben - mondják és rám merednek, hogy figyeljek. - Szörnyen rossz érzésünk van - olvad össze a hangjuk tökéletes harmóniában.
De csak vállat vonok, egy kicsit sem érdekel, ezúttal nincs kedvem megfejteni a rejtvényüket. Amikor megpillantom a márványlépcsőket, nekivágok. Felpillantok a világ legszebb épületeire, aztán besietek a Csarnokba. Az ikrek hangját elvágják a becsukódó ajtók. Megállok a hatalmas, márványból faragott bejárat előtt, és szorosan lehunyom a szemem. Remélem, most nem zárnak ki, mint legutóbb, remélem, hogy visszautazhatok az-időben. ,
Felkészültem. Valóban és tényleg felkészültem. Kérlek, hadd menjek vissza! Eugene-ba, Oregonba. Anyuhoz és apuhoz, és Riley-hoz és Puszedlihez. Hadd menjek vissza, hadd legyen minden a régi...
Rövid folyosó bukkan elő előttem a semmiből. Egy szobába vezet, ahol egy széken és egy asztalon kívül semmi nincs. Nem egyszerű asztal, hanem egy hosszú, fémből készült munkaasztal, mint amilyen a régi sulim kémialaborjában volt. Leülök a székre, és egy kristálygömb jelenik meg előttem. Lebeg, vibrál, villog, aztán megállapodik. Magamat látom ugyanennél az asztalnál ülni. Dolgozatot írok. Ez nem az az esemény, amit szívesen átélnék újra, de nincs más lehetőségem. Mély lélegzetet veszek, és a gömb felé nyúlok. Aztán minden elsötétül.
negyvenöt
• Te... jó... ég! Ezt totál megszívtam - mordul Rachel, barna haját hátradobva. - Alig tanultam tagnap. Komolyan. Éjfélig SMS-eztem... - rám pillant, és tágra nyilt szemmel megrázza a fejét. - Mindegy. Elég, ha tudjátok, hogy mától új életet kezdek. Nézzetek jól meg, mert ha kijavítják a dogákat, és a szüleim meglátják, én szobafogságban leszek egy életre. Szóval most láttok utoljára.
• Ne már! Ha valaki megszívta, az én vagyok. Egész évben azt se tudtam, miről szól ez az óra! Nem mintha tudós akarnék lenni, vagy valami, de még az információt sem fogom soha használni. - Rachel a szekrényébe hajítja a könyveit.
• Örülök, hogy vége, a jegyet a jövő hétig úgyse tudjuk meg. Kihasználom a szabadságomat, amíg még lehet. Hányra menjek ma? - kérdezi magasra húzott szemöldökkel.
Felsóhajtok. Még nem is mondtam. Ki fog borulni.
• Ami azt illeti... Kicsit megváltozott a terv. Anyuék nem lesznek otthon, és Riley-ra kell vigyáznom.
A parkoló felé tartunk.
• Kicsit? - Rachel megtorpan a parkoló bejáratánál és figyeli, ki kivel megy.
• Hát, miután lefektettem, átjöhetsz... - Nem figyel, úgyhogy nem is fejezem be a mondatot. Abban a pillanatban, hogy a húgomat említem, már nem is érdekli tovább a dolog. Rachel egyke, és soha nem is vágyott kistestvérre. Nem az ő műfaja osztozni a rivaldafényen.
• Felejtsd el! - mondja. - A kis embernek nagy a füle, és nem bízhatsz benne. Holnap?
• Nem megy. Családi nap. Felmegyünk a tóhoz.
• Aha - bólint Rachel. - Ezzel nem kell foglalkozni, ha a szüleid elválnak. Nálunk a családi nap azt jelenti, hogy találkozunk a bíróságon és marakodunk a gyerektartáson.
• Nem is tudod, milyen szerencsés vagy - jegyzem meg, és már meg is bánom a viccet. Hazugság, ráadásul elszomorít és bűntudatom támad tőle. Legszívesebben visszaszívnám.
Nem mintha Rachel figyelne. Shayla Sparks figyelmét szeretné magára vonni, aki a legmenőbb végzős a suliban. Magánkívül integet és ugrándozva sikoltozik, mint valami koncerten, aztán úgy tesz, mintha csak a fülét vakargatná, amikor Shayla nem veszi észre.
• Hagyd már, az a kocsi nem is olyan jó - nézek az órámra. Hol a csudában van Brandon, már rég itt kéne lennie? - A Miata jobban megy.
• Mi? És te azt honnan tudod? - kérdezi összeráncolt homlokkal.
Fogalmam sincs, ezt miért mondtam.
• Nem tudom. Csak... olvashattam valahol.
Rachel hunyorítva végignéz a V-nyakú pulcsin, a földet söprő farmeromon.
• És ezt hol szerezted? - markolja meg a csuklómat.
• Ne már, ezerszer láttad. Tavaly karácsonyra kaptam - felelem és próbálok kiszabadulni a szorításából. Brandon közeleg. Annyira helyes, ahogy az arcába hull a haja!
• Nem az órát, hülye, ezt! - mutatja a karkötőt az óra mellett, amelyen ezüst lópatkók vannak meg rózsaszín kristályok. Égy kicsit se ismerős, de fura érzésem támad, amikor ránézek.
• Nem tudom... - motyogok. Néz rám, mintha elment volna az eszem. - Szerintem a nagynéném küldhette, tudod, meséltem róla, Laguna Beachen lakik...
• Ki lakik Laguna Beachen? - kérdezi Brandon a derekamat átölelve. Rachel a szemét forgatja, a fiúm pedig megcsókol. Fura érzés. Nyugtalanító. Elfordulok.
• Megjött anya - indul Rachel a mamája kombija felé. - Szólj, ha változik a helyzet, tudod, az estével kapcsolatban.
Brandon rám néz és közelebb húz magához, amitől a gyomromban megint olyan fura érzés támad.
• Mi változik? - kérdezi. Nem veszi észre, hogy elhúzódom tőle, ami nagy megkönnyebbülés, hiszen magam sem tudom, hirtelen mién nem érdekel.
• Ja, Jaden bulijára akart menni, de bébiszittelnem kell a húgomat.
A dzsipje padlójára dobom a táskámat.
• Beugorjak? Ha esetleg segítségre van szükséged... - mosolyog rám.
• Ne! - mondom túl erőltetetten, túl gyorsan. Gyorsan visszakozom, amikor a csalódott arcára nézek. - Riley későn alszik el, szóval nem túl jó ötlet.
Brandon végignéz rajtam, mintha ő is érezne valamit, azt az ismeretlen nem jó dolgot, ami közöttünk lebeg, és amitől minden olyan furcsa. Vállat von, és az útra néz. Csendben autózunk. Legalábbis mi ketten csendben vagyunk, a zene teljes hangerővel üvölt. Általában ez az agyamra megy, de ma még hálás is vagyok érte, hogy figyelhetek az ótvar zenére ahelyett, hogy azon gondolkozzam, miért nem akarok csókolózni vele.
Ránézek. Úgy értem igazán ránézek, ahogy nem tettem, mióta egy pár vagyunk. Megnézem magamnak a szemébe hulló haját, a nagy, zöld szemét, és általában nem tudok neki ellenállni - de ma valahogy nem esik nehezemre. És ha belegondolok, hogy tegnap még teleírtam a nevével a füzetemet, elég érthetetlen a dolog.
Felém fordul, és rajtakap, hogy nézem. Mosolyogva megfogja a kezemet. Összefonjuk az ujjainkat és megszorítja a kezem, amitől összerándul a gyomrom. Viszonzom a szorítását és a mosolyt, mert tudom, hogy ezt várja, mert egy barátnőnek ez a dolga. Aztán kinézek az ablakon, és visszatartom az elsuhanó táj láttán támadt hányingert. Eső áztatta utcák, spalettás házak, fenyők... Örülök, hogy mindjárt hazaérek.
• Szóval, mi legyen este? - kérdezi, miközben megáll a házunk előtt. Elhallgattatja a zenét és felém hajol, ahogy szokott.
Összeszorított szájjal felveszem a táskámat, és pajzsként tartom magam előtt, mintha ezzel távol tarthatnám.
• Majd küldök egy SMS-t - motyogom, és a pillantását kerülve kinézek az ablakon. A szomszéd fogócskázik a kislányával. A kilincsért nyúlok, kétségbeesetten menekülnék a kocsijából, fel a szobámba.
Kinyitom az ajtót, és fél lábbal kint vagyok, amikor utánam szól:
• Nem felejtettél el valamit?
A hátizsákomra nézek, csak nálam van, aztán rájövök, mire céloz. Es tudom, hogy túl kell esnem ezen, hogy ne kezdjen gyanakodni, hozzáhajolok, és a szájához nyomom az ajkaimat. Lágy és sima az ajka, de alapvetően semleges, nem érzem a szokásos szikrát.
• Hát... öhm... majd látjuk egymást - motyogom és kiugróm a dzsipből. A pulcsim ujjába törlöm a számat, még mielőtt odaérnék az ajtóhoz. Berohanok és egyenest a szobámba rohannék, de egy műanyag dobfelszerelés, egy húrtalan gitár és egy kis fekete mikrofon állja utamat, ami valószínűleg el fog törni, ha Riley és a barátnője nem hagyják abba a bunyót.
• De megegyeztünk - mondja Riley maga felé rántva a mikrofont. - Én éneklem a fiúdalokat, te meg a lánydalokat. Mi a gond?
• Az a gond - nyafog a barátnője maga felé húzva a játékot -, hogy nincsenek lánydalok, és ezt te is tudod!
Riley megrántja a vállát.
• Erről nem én tehetek. Rendezd le a Rock Banddel, ne velem.
• Olyan vagy...! - a kislány elhallgat, amikor megpillant az ajtóban.
• Srácok - nézek Riley-ra sokatmondóan. Örülök, hogy végre akad egy probléma, amit tudok kezelni, még ha senki nem is kérdezett. - Énekeljetek felváltva! Emily most te jössz, aztán Riley és így tovább. Menni fog?
Emily kikapja Riley kezéből a mikrofont.
• Anya itthon van? - kérdezem Riley fintorgását figyelmen kívül hagyva. Megszoktam.
• A szobájában van. Készülődik - felek a húgom, majd odasúgja Emilynek: - Jó, enyém a Dead on arrival, tiéd a Creep.
Elmegyek a szobám ajtaja előtt, és ledobom a táskámat. Anya szobájába megyek, és nekitámaszkodom a boltívnek, ami elválasztja a fürdőt a hálószobától. Figyelem, ahogy kifesti magát. Kiskoromban imádtam nézni. Az én anyukám volt a legszebb nő a világon. Ha elfogultság nélkül megnézem most, akkor is ő a legszebb a világon, de olyan külvárosi anyuka módjára.
• Mi volt a suliban? - kérdezi a fejét forgatva jobbra-balra, hogy ellenőrizze, egyenletes-e az alapozója.
• Semmi. Dogát írtunk kémiából, ami valószínűleg karó lesz - vonok vállat. Nem gondolom, hogy ennyire rosszul ment, de nem tudom, hogy mondjam el, amit akarok. Hogy minden olyan furcsa és bizonytalan, nem teljes az egyensúly, mintha valami hiányozna... Remélem, mond valamit.
Felsóhajt, és a szemét kezdi festeni. A kicsi sminkecsetet végighúzza a szemhéján, miközben vigasztal:
• Biztos, hogy nem lesz karó - néz rám a tükörből. - Biztosan mindent jól csináltál.
Az ujjammal körberajzolok egy foltot a falon. Talán mehetnék a szobámba, lazíthatnék, zenét hallgathatnék, vagy olvashatnék. Csinálni kéne valamit, ami eltereli a figyelmemet.
• Bocs, hogy az utolsó pillanatban szóltunk. Tudom, hogy programod volt. ’
Vállat vonok. Tekergetem a csuklómat, figyelem, ahogy a fény játszik a kristályokon, és próbálok visszaemlékezni, kitől kaptam a patkós karkötőt.
• Semmi baj. Lesz még péntek este idén.
Anya összerezzen. Kezében a szempillaspirállal megdermed.
• Ever, te vagy az? - nevet rám. - Van valami, amiről tudnom kéne? Csak mert az én kislányom nem szokott ilyeneket mondani.
Szeretném, ha lenne mit mondanom arról, hogy valami határozottan van, amit nem tudok hová tenni, és amitől úgy érzem magam... mintha nem is én lennék.
De nem mondok semmit. Még én sem értem, neki hogy tudnám elmagyarázni.’ Csak azt tudom, hogy tegnap még jól voltam, ma meg... pont az ellenkezője. Mintha nem illenék bele a világba, mintha én kerek lennék, az meg szögletes.
• Tudod, hogy nem baj, ha átjönnek a barátaid - mondja anya, miközben rúzst, majd szájfényt ken az ajkára. - Amíg nem vagytok többen, mint négy, és figyelsz közben a húgodra.
• Koszi - mondom erőltetett mosollyal, hogy lássa, minden oké. - Ma inkább nem.
A szobámban ledőlök az ágyra és bámulom a plafont, amíg rá nem jövök, milyen szánalmas, és kinyitom az éjjeliszekrényemen hagyott könyvet. Elmerülök a sztoriban: fiú és lány, egymásnak teremtve, időtlen szerelemben. Bárcsak beléphetnék a könyvbe és ott élhetnék örökké, hogy az ő életüket éljem...
• Szia Ev! - néz be apu az ajtón. - Csak beköszönök és elköszönök. Késésben vagyunk, úgyhogy máris indulunk.
Félredobom a könyvet és hozzárohanok, hogy megöleljem.
• Jó, hogy még nem vagy túl nagy ahhoz, hogy megölelgesd az öregedet - nevet. Elengedem, és rémülten érzem, hogy könnyes a szemem. Ügy teszek, mintha a könyvespolc érdekelne, míg elmúlik a sírásveszély.
• Csomagoljatok be holnapra, jó? Korán reggel már szeretnék úton lenni.
Bólintok. Furcsa üresség borít el, amikor kilép az ajtón.
Mi a fene van velem?
negyvenhat
• Felejtsd el! Nem vagy a főnököm! - kiabál Riley összefont karral, fintorogva. Mozdulni sem akar.
Ki hitte volna, hogy egy negyvenkilós tizenkét éves ilyen kis hörcsög? De nem adom fel. Miután a szüleink elmentek, Riley megfürdött és megvacsorázott, küldtem Brandonnak egy SMS-t, hogy tíz körül jöjjön át, és perceken belül itt lehet, úgyhogy evidens, hogy Riley-nak ágyban a helye.
Felsóhajtok, és azt kívánom, bár ne lenne ilyen makacs, és felkészülök a harcra.
• Sajnálom, hugi, de nincs igazad. Én vagyok a főnök. Attól a pillanattól kezdve, hogy anyuék elmentek, százszázalékosan én vagyok a főnök, és ez így lesz addig a pillanatig, amíg haza nem étnek. Ellenkezhetsz, de semmit nem fog változtatni.
• Ez nem igazság! Ha végre tizenhárom leszek, itt egyenlőség lesz, esküszöm!
Legalább annyira várom azt a percet, mint ő.
• Jó. Legalább nem kell vigyáznom rád, és visszakapom az életemet végre - vonok vállat. Toporog a szőnyegen.
• Kérlek! Ilyen hülyének nézel? Gondolod, nem tudom, hogy Brandon átjön? Nagy ügy - rázza a fejét. - Kit érdekel? Csak tévét akarok nézni, ennyi az egész. Csak azért akarsz eltenni az útból, hogy smárolhassatok a kanapén. És pontosan ezt fogom elmesélni anyuéknak, ha nem nézhetem a filmet.
• Nagy ügy. Kit érdekel? - utánozom a húgomat. - Anya azt mondta, átjöhetnek a barátaim, úgyhogy...
Hé, ki is itt a gyerek, ő, vagy én?
Tudom, hogy csak üres fenyegetés, de szeretném kihasználni az utolsó esélyt:
• Apa korán akar indulni, úgyhogy aludnod kell, hogy reggel ne legyél morcos. És csak hogy tudd, Brandon nem jön át - vigyorgok, és remélem, jól leplezem, hogy mekkorát hazudok.
• Ó, tényleg? - mosolyog felderülő szemmel. - Akkor miért állt meg a kocsija a ház előtt?
Megfordulok és kinézek az ablakon, majd a húgomra pillantok.
• Jó - sóhajtok fel az orrom alatt. - Nézd a tévét! Mindegy. Nem érdekel. De ha rémálmaid lesznek, ne gyere hozzám sírva!
* * *
• Jaj már, Ever, mi van? - Brandon arckifejezése kíváncsiból dühösbe vált pillanatok alatt. - Egy órája várom, hogy a húgod lefeküdjön, és kettesben lehessünk, erre most így viselkedsz? Mi bajod van?
• Semmi - morgóm a pillantását kerülve, és megigazítom a pólómat. A szemem sarkából látom, hogy a fejét csóválva begombolja a farmerját - amit ki sem kellett volna gombolnia!
• Ez nevetséges - motyogja, miközben becsatolja az övét. - Idáig vezettem, a szüleid nincsenek itthon, és úgy viselkedsz, mint aki...
• Mint aki? - suttogom. Hallani akarom. Remélem, összefoglalja néhány szóban, hogy min megyek épp keresztül. Mert korábban, amikor meggondoltam magam, és elküldtem az SMS-t, hogy jöjjön át, azt hittem, ezzel minden visszatér a rendes kerékvágásba. De amint kinyitottam az ajtót, az első megérzésem az volt, hogy be is kéne rögtön csukni. És hiába töröm a fejemet, nem tudok rájönni, miért.
Amikor ránézek, egyértelmű, hogy mekkora mázlim van. Helyes, focizik, menő kocsija van, a legnépszerűbb elsősök egyike, nem beszélve arról, hogy milyen régóta tetszik. Alig hittem, amikor kiderült, hogy tetszem neki. De most minden megváltozott. Nem erőltethetem, hogy olyat érezzék, ami nincs bennem.
Veszek egy mély levegőt, és érzem a pillantása súlyát, miközben a karkötőmmel játszom. Forgatom körbe-körbe, és próbálok rájönni, honnan van. Valami motoszkál a fejemben, valami...
• Felejtsd el! Ever, komolyan mondom, hogy el kéne döntened, mit akarsz, mert így...
Nézem a fiúmat és kíváncsi vagyok, befejezi-e a mondatot, meg arra is, hogy miért nem érdekel az egész? De csak fogja a kocsikulcsát és indul.
• Mindegy. Érezd jól magad a tónál!
Nézem, ahogy becsukódik utána az ajtó, aztán leülök apa foteljébe, magam köré tekerem a nagyi takaróját, felhúzom egészen az államig, és betömködöm a lábam alá. Csak a múlt héten mondtam Rachelnek, hogy azon gondolkodom, lefekszem Brandonnal, és most... most meg ki nem állhatom, ha hozzám ér.
• Ever.
Felnézek. Riley áll előttem reszkető szájszéllel, kék szeme az arcomon függ.
• Elment? - néz körül. Bólintok.
• Feljönnél a szobámba, amíg nem alszom el? - kérdezi az ajkába harapva. A bánatos kiskutya-tekintetnek lehetetlen ellenállni.
• Mondtam, hogy túl ijesztő az a film - mondom, miközben a kezemmel a vállán a szobájába megyünk. Megvárom, míg elhelyezkedik az ágyában, mielőtt mellé telepednék. Szép álmokat kívánok, és kisimítom a haját az arcából. - Ne aggódj! Aludj csak! Szellemek nincsenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése