Vérkönny 25. rész

A gyötrelem

Az erdei út kissé zötyögős volt, de könnyen megtaláltam az új menedéket.
Oliver egy fánál ácsorgott és várt, a falevelek az arcába hullottak. Ősz volt, a
színes pompa körülölelt mindent, lusta napfény poroszkált az ágakon.
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepve.
– Téged várlak, megéreztem, hogy jössz – mondta és forrón megölelt.
– De hát honnan tudtad?
– Bolus szerint, már profi vagyok a megérzések terén. De miért jöttél
vissza ilyen hamar?
Egész úton ez a kérdés csengett a fülemben, biztos voltam benne, hogy
Oliver felteszi majd. Úgy gondoltam, őszinte leszek, képtelen lettem volna a
szemébe hazudni.
– Konstantin szakított velem – böktem ki a még meg nem emésztett
mondatot.
– Tessék? – képedt el a kölyök.
– Szakított velem – ismételtem el, de még mindig idegenül hangzottak a
szavak.
– Szabadna tudnom, miért?
– Nem ismernél rá, annyira megváltozott, mintha nem is ő lenne. A
gyilkolástól depressziós lett, és újra vért iszik. Szánom az áldozatait, legyenek
akár emberek, akár vámpírok, szerencsétlen mind.
– Bántott téged? – izzott fel Oliver tekintete.
– Természetesen nem, de retteg tőle, hogy megteszi, ezért küldött el. Hidd
el, még most is szeret mindkettőnket, de az elméje elhomályosult, és nem
tudom, kitisztul-e még valaha – omlottam a fiam karjaiba zokogva.
Sokáig álltunk így szótlanul, még az erdei életet sem észleltük, hiába
susogtak a fák, hiába trilláztak a madarak, a lelkünkben haldoklott valami, de
elengedni egyikünk sem tudta még. Még nem.
– Gyere, menjünk be! – fogta meg a kezemet lágyan.
– Köszönöm, hogy vagy nekem – simogattam meg kétségbeesett arcát.
Bolus azonnal tudta, hogy mi a helyzet, tekintete mindent elárult.
Előzékeny volt és kedves, viselkedése meghatott, jólesett minden, amit tett,
vagy mondott. Kérte, hogy maradjak velük még egy darabig, nem akart így
elengedni. Nem is tudtam volna elmenni, nem lett volna hová, minden hely
Konstantinra emlékeztetett. A fájdalom egyre jobban rám telepedett,
bebábozott, fojtogatott, leigázott.
Úgy éltem, oly komor sötétségben, mint a csillagoktól kopár téli éjszaka.
Mindenkibe beleláttam, képes voltam gondolataikat irányítani, érzéseiket
manipulálni, csak arra nem voltam képes, hogy ugyanezt önmagammal is
megtegyem. A nevét nem mondtam ki soha, de mégis mindig a fülemben
csengett, mint egy átkozott lélekharang. A fényképeit elrejtettem, de arca így
is a szemem előtt lebegett, mint egy elpusztíthatatlan festmény. Álmaimban is
őt láttam. Szomjazott, a sivatagi nap hólyagosra égette testét, szája
kirepedezett, szemei vörösen izzottak, de ő csak ment megállíthatatlanul a
forróságban a biztos pusztulás felé. Szavaim leperegtek róla, kiáltásomat sem
hallotta meg, a forró szél az arcába csapott, a kimerültségtől térdre
kényszerült, majd négykézláb haladt tovább, a végén már kúszva. Végül 
beborította a finomszemcsés homok, és csak egy apró dűne maradt belőle
a kietlen sivatag közepén.
Már aludni sem mertem, karikás szemekkel kutattam az erdőt, bár magam
sem tudtam, mi célból. Talán a reményt kerestem, vagy az enyhülést, de nem
találtam sehol, legalábbis ezen a világon nem. Aztán sebeim lassan, de
gyógyulni kezdtek, mint egy horzsolás, kívülről befelé. A mélyebb részek
 felfelszakadtak olykor, véreztek is, de az idő szorgosan munkálkodott, és a bőr
kisimult. Végül egy apró heg maradt csupán, de az nem tűnt el soha,
mindenesetre egy jó darabig nem.
Évek teltek el, de Konstantin néma maradt. A véres háború véget ért, a
Principatus dicsőséges győzelmet aratott, mindenki ünnepelt.
Oliverrel hazaköltöztünk New Orleansba. A házunk újra régi fényében
tündökölt, de valami mégis megváltozott, mindketten tudtuk, hogy mi, de
soha nem hoztuk szóba. Konstantin szobáját átalakítottuk biliárdteremmé,
könyveit és használati tárgyait akkurátusan dobozokba zártuk, és levittük a
pincébe. Életünk nyugodt volt és békés, ennél többet nem is kívánhattunk.
A naplementét néztük a teraszon, amikor megjelent, lángoló vörös haja
beleolvadt a lemenő nap sugaraiba. Közeledett karcsún és fiatalon, szebbet
nem is alkothatott volna Isten, vagy aki teremtette. Meleg barna szemeit rám
szegezte, és mélabúsan elmosolyodott.
–Jó estét, Lámia vagyok, üzenetem van Oliver számára – mondta.
– Jó estét, tudom, hogy ki vagy, Londonban találkoztunk – mondtam kissé
tüskésen.
Meglepve nézett rám, majd tekintete felderült.
– Bocsásson meg, kérem, de azok olyan zaklatott idők voltak, most már
tisztán emlékszem, Konstantint látogatta meg akkor, igaz?
– Nem tesz semmit, csak egy pár órát töltöttem ott, Konstantin
vendégeként.
Oliver csendben ült a karosszékben és Lámiát bámulta, le sem vette róla
tekintetét. Arca kipirult, teste enyhén megremegett, Johanna óta nem láttam
ilyennek. Lámia láthatólag észrevette a fiú pillantását, és merészen a szemébe
nézett. Oliver erre szégyenlősen leszegte tekintetét.
– Gyertek, menjünk be a házba, kezd hűvös lenni! – invitáltam őket.
– Ez a ház annyira ismerős Konstantin elbeszéléseiből. Nem lakott itt
valamikor? – nézett körül Lámia.
– De igen, úgy ötven éve. Abban az időben hárman éltünk itt – mondtam
nyersen.
Lámia megérezte, hogy méhkasba nyúlt, és figyelmesen elterelte a szót.
– Négyszemközt kell beszélnem Oliverrel, megengedi, kedves Iris?
– Természetesen, fáradjatok be a dolgozószobába, ott nem fog zavarni
senki.
Órákig nem jöttek elő, és olykor hallottam Oliver heves kitöréseit, melyek
annyira jellemzőek voltak rá. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Lámia viharzott
ki rajta, feldúltan indult a kijárat felé.
– Hát te meg hova mész?
– Oliverrel nem lehet zöld ágra vergődni, szörnyen makacs – dohogta.
– Maradj, kérlek, ne haragudj rá, borzalmasan temperamentumos, de
ugyanakkor vidám és szórakoztató is tud lenni – fényeztem.
– Rendben van, maradok, köszönöm a kedvességét.
– Kérlek, tegezz engem, Lámia, hisz idősebb is vagy nálam – mondtam
barátságosan.
– Ezt meg honnan veszed? – váltott tegezésre.
– Ismerem a történetedet, kedvesem, Londonban megálmodtam.
–Különleges képesség – bólintott elismerően. – Olivernek elhoztam a
kristályszemet, és én is itt maradnék egy darabig, ha nincs ellenére,
vigyáznom kell rá. A dolgok elfajultak, Rufus tudomást szerzett róla, hogy
Oliver a Kiválasztott.
– Bolus engedélyezte?
– Természetesen, az ő engedélye nélkül nem őrizhetünk egy varázslót,
különösen egy tanácstagot nem.
Tisztában voltam vele, hogy Konstantin küldte, de ezt tapintatosan
elhallgatta, és ezért roppant hálás voltam neki. Az őrizethez szigorú
szabályzat is társult, ekkor már tudtam, hogy ezért dühöngött Oliver a
dolgozószobában, amikor Lámia közölte vele a tényeket. Szobafogság, és
akkor még enyhén fogalmazok. Tilos volt az ablak közelébe menni,
bármilyen, a házba újonnan bekerült tárgyat megérinteni, gondolatait
szabadjára engedni, a titkos dolgokról társalogni, és még tucatnyi ilyen
szabályt kellett a kölyöknek betartania. Lámia pedig felért a Scotland
Yarddal, vörös haját mindenhol láttuk, hol itt, hol ott, az egész ház tele volt
vele.
Oliver nehezen tűrte a bezártságot, de még nehezebben viselte, hogy a
gondolatait kordában tartsa. Hetente kétszer látogatta egy bosprem, érdekes
jelenség volt, meg kell hagyni. Molett testén csak úgy feszült a ruha,
rózsaszínes, vérbő arca majd kicsattant, leginkább egy vágómalacra
emlékeztetett. Távozáskor kissé sápatag volt ugyan, de nyomát sem láttam
rajta gyengeségnek vagy levertségnek, majdnem olyan erőteljes léptekkel
távozott, mint ahogy jött.
Lámia egyre feszültebb lett, Oliver nem különben, gyakran hallottam
indulatos szócsatáikat.
– Vedd észre végre, hogy mindez érted van! – mondta a lány hevesen.
– Értem, vagy azért az átkozott gyűrűért! Miért is kellett elkészíttetnem!?
– Nehogy kiejtsd a nevét, Konstantin szigorúan megtiltotta – tajtékzott
Lámia.
– Te pedig az ő nevét ne ejtsd ki többet ebben a házban! – csattant fel
Oliver.
– Feladom, kérni fogom a Tanácsot, hogy bízzanak meg mást, nem bírom
tovább a makacsságodat!
Ezután síri csönd lett, megijedtem, a legrosszabbra is felkészültem, magam
előtt láttam az álmot, amelyben Lámia csecsemők vérét szívta. Eszeveszetten
rohantam fel a lépcsőn, feltéptem a zárat, de csak egy csókolódzó
szerelmespárt láttam. Hevesen ölelték egymást, ügyet sem vetettek rám. Meg
sem hallották, hogy a szobába léptem, pedig elég nagy zajt csaptam. Óvatosan
becsuktam az ajtót, és lementem a nappaliba, a kandallóban épp az utolsó
fahasábok égtek, lefeküdtem a szőnyegre, kéjesen elnyújtóztam, és
meghatottan néztem a tűzbe.

Oliver és Lámia elválaszthatatlanok lettek, mindent együtt csináltak, ki

sem mozdultak a házból. Nappali álmukat a kristályszem és én vigyáztuk. A

szemet Lámia egy medálba ágyazva viselte a mellkasán, ha egy kicsit is

eltávolodott szerelmétől, azonnal a nyakába akasztotta. Úgy vigyázott rá,

mint kisgyermekre az anyja, egy percre sem hagyta egyedül. De a baj mégis

megtörtént, hiába volt minden igyekezetünk a gonosz utat talált, a

védőbástyák leomlottak.

Az az éjszaka sem volt más, mint a többi, a fiatalok a szobájukban

heverésztek, egymásba gabalyodva. Oliver szerelmes verseket olvasott fel

kedvesének. Minden olyan békés volt, szinte idilli. Ekkor neszre lettem

figyelmes, a kertből jött. Erősen koncentráltam, és lelki szemeimmel

végigpásztáztam a villa parkját. Hatan voltak, mind élőholt, testük fagyos

hideget árasztott.

Elméjüket elzárták, de ennek ellenére, sikerült behatolnom a leggyengébbikük 

tudatába. A Kiválasztottért jöttek, csak őt akarták, bármi legyen is

az ára. Az ár pedig a mi kettőnk élete volt, Lámiáé és az enyém.

Az összpontosítástól zúgni kezdett a fejem, már nem láttam az Árny

gondolatait, de nem féltem, készen álltam a harcra, jobban, mint bármikor,

hisz a fiamért kellett küzdenem. Hangtalanul osontam fel lépcsőn, és akkor

hirtelen, egy eget rengető dörrenéssel betört a ház összes ablaka.

Az üvegszilánkok csörömpölve repültek szerte szét, az egyik mélyen

belefúródott a hátamba, a langyos vér, végigfojt a gerincemen, egészen a

bokámig. A fájdalom letarolt, a szöveteimig hatolt, a legutolsó sejtemig.

Hátrafordultam, az ajtóban egy sötét alak sziluettje rajzolódott ki, a szobát

fagyos szellő lengte be, és vaksötét lett. A védőpajzsomat megerősítettem, és

minden erőmet összeszedve próbáltam továbbmenni. Az ajtóban álló lény,

észveszejtő sebességgel termett mellettem, és hosszú karmos kezeivel

kalodába zárta mindkét lábamat.

– Á, a kis angyal, milyen régen vágyom már rád! – mondta kéjesen, és

egyik kezével letörölte a bokámról vért, majd lassan, kéjesen lenyalta ujjairól.

Még jó, hogy az a szívdöglesztően jóképű Konstantin nincs itt, hogy

megvédjen, ha látná, biztosan megszakadna a kicsi szíve.

Hirtelen megfordultam és a szemébe néztem, Rufus vörös írisze

vészjóslóan izzott, mintha csak a pokol tüzeit láttam volna benne fellángolni.

A lábam körüli szorítás erősödött, majd egy iszonytató reccsenést hallottam.

A fájdalom leírhatatlan volt, tépett, égetett, megsemmisített.

Abban a pillanatban kivágódott a fenti ajtó, homályosan láttam csak a

kíntól. Oliver és Lámia szemet kápráztató gyorsasággal termett a

lépcsőfordulóban. Addigra már mindegyik Árny a szalonban állt, támadó

testtartásuk azonnal elárulta, mire készülnek. Vicsorogva fordultak felénk,

éles szemfogaik megvillantak a sötétben. A lábam körüli szorítás enyhült,

Rufus érdeklődése másfelé irányult.

– Díszes társaság gyűlt itt össze ma éjjel, még a Kiválasztott is megtisztelt

minket jelenlétével. Köszöntöm az egybegyűlteket, kezdődhet a mulatság! –

hajolt meg a fő gonosz, és egy ugrással a társai mellett termett.

– Használd a kristályszemet, Lámia! – küldtem egy gondolatot felé.

A lány felnyitotta a medált, és a szem beragyogott mindent, a vámpírok

üvöltve vetették magukat a földre. A fény egyre erősödött, megdöbbentett az

ereje, a padlón fekvő testek lángra kaptak, és pillanatok alatt szénné égtek.

Csak Rufus állt még mindig a szoba közepén fekete köpenyben sértetlenül,

mintha burok vette volna körül.

– Most mi lesz? Úgy látszik, a bűvös kristályszem nem hatásos ellenem –

nevetett vérfagyasztóan.

– Megküzdök veled, akár puszta kézzel is, te ördög fattya! – emelte fel

hangját Oliver.

– No lám, a Kiválasztottunk milyen hősies, rászolgált a nevére – emelte fel

kezét Rufus, melyen megcsillant a gyűrű.

A gyűrű melyet mítoszok öveznek, és melyet oly sokan keresnek

évezredek óta, az Idő Spirálja.

– Igen, jól látod, Iris – olvasott a gondolataimban Rufus. – Nehezen, de

sikerült megszereznem ezt a kis csecsebecsét, a mi kedvenc vámpírunktól –

mondta, és szemében gonosz fény villant fel.

– Konstantin – sikoltottam fel ijedten.

– Próbált ellenállni a szerencsétlen, oroszlánként küzdött, de hát a

természet már csak ilyen, az erősek megmaradnak, a gyengék pedig… – nem

fejezte be a mondatot, csak gúnyosan nevetett.

Már nem fájt semmim, elhagytam a testemet, csak a lelkemet éreztem,

sajgott a kíntól és haldoklott.

– Megölted? – kérdezte üvöltve Oliver

– Ami azt illeti eléggé halottnak tűnt, olyannyira, hogy a fejét is elvesztette

szegény. Amit adtam, azt most visszavettem, az élet már csak ilyen, ilyen

kegyetlen – ironizált groteszkül.

– Vissza kell hoznunk őt, bármi áron! – ordítottam hisztérikusan.

Törött lábam újra sajogni kezdett, ez jó jel volt, újra éreztem, és éltem,

képes voltam cselekedni, felemeltem a fejemet és a kölyökre néztem.

Oliver támadott, morogva vetette rá magát Rufusra, de acélpajzsnak

ütközött. Az Árny ereje minden képzeletemet felülmúlta, olyan erővel

repítette a kölyköt a falnak, hogy a csontjai ripityára törtek.

Már csak Lámia volt ép hármunk közül, ő volt az utolsó reményünk, talán

Zeusz nyújtott még neki valamilyen bűbájt, amivel most megvédhet minket.

Körbenéztem, mihez kezdhetnék, de Lámiát már nem láttam sehol, csak egy

csodálatos tigris állt a lépcsőfordulóban nemesen és büszkén. Nyugodt volt,

mondhatni szelíd, de sárga szemét le nem vette Rufusról.

– Cambiomágia, gratulálok, kedvesem! Milyen eredeti – bókolt csípősen

Rufus.

Szavai hallatán, a hatalmas állat támadásba lendült, már nem volt az a

doromboló kiscica, mint azelőtt. Hatalmas állkapcsával elkapta az Árny kezét

és leszakította. Ömlött a vér, mindent beborított, a bordó mocsok tócsában állt

a földön. Rufus nyüszített és próbálta elállítani a vérzést, de az szakadatlanul

spriccelt tovább. A tigris nesztelenül lépett Oliverhez, és letette elé a letépett

kezet, melyen ott virított a gyűrű.

Oliver felemelte, lehúzta róla a véres ékszert, majd tenyerébe helyezte, és

meghatottan nézegette.

– Most muszáj lesz egy kicsit változtatni a múlton, remélem, velem tartasz,

Iris! – mondta elszántan.

– Fel akarod támasztani Konstantint? – kérdeztem könnyeimmel

küszködve.

– Mondjuk inkább úgy, hogy más mederbe akarom terelni a megtörtént

dolgokat, de majd meglátjuk, előre nem tudhatom. Most mi ketten, szépen

visszamegyünk Londonba húsz évvel ezelőttre.

– Akkor szakított velem Konstantin, már kezdem érteni, mit szeretnél –

mosolyodtam el rejtélyesen.

Vérkönny 24. rész

A háború

Elkezdődött a háború, a kárhozottak harca, szinte egy időben a
halandókéval, melyet ők az első világháborúnak neveztek később a
történelemkönyvek hasábjain. A visítás és halálhörgés bejárt mennyet és
poklot, csak a bombák robbanása nyomta el néha az átkozottak csatazajait.
Előnnyel is járt az, hogy a két háború egy időben zajlott, a kutyának sem tűnt
fel a halhatatlanok ricsaja, meg a furcsa történések. Az emberek a saját
nyomorúságukkal voltak elfoglalva, nem figyeltek másra.
A Principatus soha nem látott egységbe szerveződött, még a „patkányok”
is beálltak a sorba furcsa képzeteikkel, kik szinte kivétel nélkül rémisztőek
voltak. A küzdelem mindenütt folyt, nyílt utcán, katakombákban, sötét erdők
rejtekén és sírboltokban, ahol gyakran udvariatlanul verték fel még a nyugvó
holtakat is.
Konstantin vezette a Noble-ok seregét, Nestor volt a jobb keze. Oliver nem
harcolhatott, a Vének tanácsa megtiltotta neki, képzelem, mennyit
szenvedhetett emiatt, már ha meg nem szegte. Persze ostobaság lett volna és
felelőtlenség, hiszen ő volt a Kiválasztott.
Mindezeket egy nagyon rafinált kis masina segítségével tudtam meg, ott
fenn, a messzi északon. Még ábécéjét is megtanultam a morze-készüléknek,
mely furmányosabb volt mindennél, amivel eddig találkoztam hosszú életem
során, hát igen, ez már a huszadik század volt, a technika rohamos
fejlődésének százada.
Amikor eljött a tavasz, Avenar is útra kelt. Bár minket, a többi varázslényt
még nem fenyegetett a vámpírok háborúja, ennek ellenére Avenar a tűzfészek
közelében akart lenni.
Konstantin nem kérte segítségét, és ő ezt tiszteletben is tartotta, pedig
borzalmasan nehezére esett. Gyűlölte a búcsúzkodást, minden jót kívánt, és
elment.
Kettesben maradtam Sammel, éltük az eszkimók harmonikus és unalmas
hétköznapjait. Egyszer csak elegem lett, megírtam Olivernek az agyafúrt
szerkezettel, hogy másnap hazatérek. Választ nem kaptam, de nem is vártam,
egy nappal sem tudtam volna tovább maradni, ezen a „halálosan nyugalmas”
helyen.
Vasúton New Yorkba utaztam, majd onnan egy fekete Cadillackel
hajtottam a Veneficusok rejtekhelyére, mely szinte hetente változott. Nem
tudom, hogyan tanultam meg automobilt vezetni, egyszer csak tudtam,
biztosan és gyorsan, még a hajtűkanyaroktól sem riadtam vissza. A varázslók
búvóhelyét is egyből megtaláltam, egyenesen odavitt a puccos autó.
– Hát igen ötszáz év az ötszáz év – mosolyodtam el, és fiatalosan a gázra
léptem.
A tanács egy kisváros kápolnája alatti katakombába fészkelte be magát.
Leparkoltam a melléképület mellett, és határozott léptekkel léptem be az apró
templomba. A padsorok üresen kongtak, a virágokkal díszített oltár feletti
festményen hófehér angyalkák röpködtek, az egész szörnyen mesterkéltnek
hatott. Rég nem jártam templomban, ezt meghagytam a halandóknak, én
Istennel másképp érintkeztem. A mi beszédünk tiszta volt, nyoma sem volt
benne színlelésnek, vagy egyéb megjátszott és eltúlzott dolognak, és ez így is
volt rendjén. A mellékoltár mellett egy kis vasajtóra lettem figyelmes,
próbáltam kinyitni, de nem nyílott, rászegeztem tekintetemet az ósdi zárra, és
az ajtó abban a pillanatban magától kitárult.
– Régi trükk – gondoltam mosolyogva.
A katakomba mélyen a föld alatt húzódott, lementem a sötét, meredek
lépcsőn, és egy viszonylag tágas, gyertyákkal kivilágított terembe értem, ahol
Bolus fogadott.
– Már vártunk – köszöntött szívélyesen
– De hát én nem is ide küldtem az üzenetet, hanem az erdei bunkerbe –
mondtam csodálkozva.
– Iris, ezt épp te mondod, aki elsőre idetalált egyenesen Alaszkából?
– Badarságokat beszélek Bolus, kérlek, bocsáss meg, de már olyan rég
nem használtam a varázserőmet, hogy szinte már el is feledtem, mire is képes.
– Nincs mit megbocsátanom, sőt büszke vagyok rá, hogy nélküle is
boldogulsz.
Kutakodó tekintettel körbejárattam a barátságtalan rejtekhelyen.
– Oliver is itt van? – kérdeztem reménykedve.
– Természetesen. Fárasztó éjszakánk volt, és egy kicsit lepihent, de most
rögtön felébresztem – lépett egy másik helyiség felé az egyik vén.
– Kérlek, hadd keltsem fel én!
Bólintott, és karjával a tőle jobbra lévő nyílás felé mutatott. Bementem a
kicsiny helyiségbe, melyben még a kintinél is nagyobb sötétség fogadott, nem
volt benne más csak egy óriási egyiptomi kő szarkofág. Rémülten fordultam
vissza, Bolus, nyugodt tekintettel egyenesen a szemembe nézett.
– Ne ijedj meg, csak óvatosak vagyunk, így nagyobb biztonságban van.
– De ez olyan, mintha már halott lenne.
– Nagyon is él, alig tudjuk visszatartani, hogy ne utazzon Konstantin után
Európába.
– Ezek szerint Konstantin Európában van? – sápadtam el, mert tudtam,
hogy ennél nagyobb veszélyben már nem is lehetne.
– Jól van, ne aggódj, nem esett bántódása, de erről majd később beszélünk.
Gyere, most ébresszük fel Olivert, mert már nagyon vár.
Úgy emelte le a szarkofág tetejét, mintha egy pehelypaplan lett volna,
óvatosan tette le a padlóra, hogy semmiképp ne sérüljön, majd magunkra
hagyott minket. Oliver még erre sem ébredt fel, olyan mélyen aludt, hogy
szájából apró nyálerecske csordogált, mely nyomot hagyott a sötét bíbor
selyempárnán. Gyengéden simogatni kezdtem meseszép, sápadt arcát, azután
homlokon csókoltam. Nagyon lassan, kábán nyitotta fel szemeit, de azon
nyomban vissza is csukta, mintha hosszú, sűrű szempillái újra lehúzták volna
a szemhéját.
– Oliver ébredj! – búgtam a fülébe.
– Iris, te vagy az, vagy csak álmodom? – nézett rám végre.
– Én vagyok, kicsim – cirógattam meg újra.
– Végre megérkeztél! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
– Hát ennyire hiányoztam?
– Nem is tudod, mennyire.
– Gyere, mássz ki ebből a szörnyű sírból, elviszlek autókázni. Lelkesen
pattant ki a szarkofágból, egy pillanat múlva már a Cadillacben ült, és
érdeklődve nézegette a műszereket.
– Látom, lenyűgöz a technika, lássuk, mit tud! – könnyedén beindítottam
az autót, és gázt adtam.
A motor felbúgott, és az autó gyorsulni kezdett. Oliver felállt,
megkapaszkodott a szélvédő peremében és arcát nekifeszítette a hűvös esti
fuvallatnak. Mohazöld macskaszemei résnyire szűkültek, selymes hajába
belekapott a szél, felszabadultan kacagott bele az alkonyatba. A szabadság
most már nem csupán illúzió volt számára, hanem kézzelfogható valóság.
– Iris, ez fantasztikus! Hol szerezted? – kérdezte csillogó tekintettel.
– New Yorkban vettem – próbáltam túlkiabálni a motorzajt.
– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni?
– Én sem – feleltem nevetve.
– Ez azt jelenti, hogy csak úgy magától ment?
– Valahogy úgy. Meg akarod próbálni?
– Persze! – kiabálta lelkesen.
– Gyere, cseréljünk helyet – fékeztem le a Cadillacet. Oliver még nálam is
ügyesebben boldogult, született sofőr volt.
Gyakorlottan manőverezett a kissé hepehupás úton.
– Lassan vissza kell mennünk – mondtam egy kicsivel komolyabb
hangvételben.
– Ne legyél ünneprontó, még csak most kezdek belejönni –
méltatlankodott.
– Bolustól óriási fejmosást kapok ezért.
– Nem kell mindenről tudnia, amit nem tudunk, az nem fáj– incselkedett.
– Nincs olyan, amiről ő ne tudna. „A Nagy Varázsló szeme mindent lát”–
utánoztam Bolus mély, sejtelmes hangját.
Egymásra néztünk, és mindkettőnkből kitört a nevetés. Sejtésem persze
beigazolódott, Bolus szemei szikrát hánytak, amikor visszaértünk, haragja
még a körülötte lévő tárgyakat is a levegőbe repítette. Az asztalon lévő
könyvek és írószerszámok iszonyú robajjal csapódtak a falnak.
– Ne haragudj, az én hibám – sütöttem le szememet.
– Hogy képzelitek, hogy a háború kellős közepén, csak úgy kisétáltok a
menedékhelyről, és egy igen csak feltűnő, automobilnak nevezett, zajos
szörnyedvénnyel járjátok az utakat!
– Engem büntess, Iris csak jókedvre akart deríteni – állt mellém elszántan
Oliver.
– Most nem jókedvre van szükség, hanem bátorságra és jó értelemben vett
hősiességre. Egyébként most kaptam a hírt, ha egyáltalán érdekel titeket,
hogy Konstantin és vértestvérei fényes győzelmet arattak Angliában.
Megsemmisítették az ellenség főhadiszállását, és hozzájutottak több fontos
haditervhez is. Konstantin varázserejéről pedig már legendák keringenek,
több tanú szerint, szemeivel képes gúzsba kötni bárkit, aki szembeszegül vele.
Ösztönösen összerezzentem, hogy lehet képes erre, tudtommal még soha
egy vámpír sem rendelkezett ilyen képességgel. Bolus a gondolataimban
olvasott.
– Mielőtt harcba küldtük, ivott a legvénebbek véréből, úgy látszik, ezek
felerősítették egymást, ez lehet a magyarázat. De a háborúnak ezzel még
nincs vége – folytatta Bolus –, több országban vannak még gócpontok, és a
Mundro Sambra semmiben sem olyan jó, mint az újraszerveződésben,
földalatti hálózataik szinte megingathatatlanok.
Bolus még sokáig beszélt a háború csatáiról és förtelmeiről, de én csak
távolról, összemosódva hallottam szavait, kizárólag Konstantin járt az
eszemben. Hallgatása kétségbe ejtett, és attól féltem, teljesen elvadult és
kizárólag a vérengzés érdekli, semmi más. Vajon miféle démont szabadított
fel benne a háború? Tudtam, nem teremtődött még olyan lény a földön, aki
visszatarthatott volna attól, hogy Angliába utazzam. Bolus szigorúan
megtiltotta, hogy Olivert magammal vigyem a ködös szigetországba, így hát
egyedül mentem, magányosan.

A Big Ben órája elkondította a hatot, a Westminster palota előtt kis

csoportocska álldogált, csodálattal néztek fel a kivilágított toronyórára. A

háború nyomai még nem látszódtak a városon, de az emberek hangulatára

már rányomta komor bélyegét. Az úton egy babakocsit toló házaspár

közeledett, mindketten ellágyulva nézték gyermeküket, aki épp egy csörgővel

játszadozott. Felnéztem az órára, húsz perccel múlt hat, izgatottan tekintettem

körbe, de Nestort nem láttam sehol. Szemerkélni kezdett az eső. Egyenruhás

alakok közeledtek a híd felől, katonás lépteik visszhangja messzire

elhallatszott. Az óra elütötte a hetet és még mindig semmi.

– Történt valami, valami visszavonhatatlan – súgta a megérzésem.

Hátat fordítottam a toronynak, hogy ne is lássam azt az átkozott órát, és

akkor megpillantottam őt. A folyóparton közeledett, szikár alakja párába

burkolózott, hollófekete haja nedvesen tapadt démoni arcára, sárga ragadozó

szemei élesen villantak a félhomályban. Kezével intett, hogy menjek oda

hozzá, valószínűleg nem akart a nyilvánosság előtt mutatkozni. Átvágtam az

úton, sietségemben összeütköztem egy esőkabátos járókelővel, a magas,

vékony nő véletlenül megérintett, a keze jéghideg volt. Mikor felnéztem, egy

leírhatatlan szépségű, fiatal teremtéssel néztem farkasszemet. Görögös ívű

szoborarcát hosszan leomló, lángvörös, hullámos haj keretezte, vörösesen

izzó barna szemei kutakodva pásztázták arcomat.

– Hisz ez a nő nem vámpír, de mi lehet akkor? – olvastam a lány

gondolataiban.

– Bocsásson meg! – kértem elnézést, és elindultam Nestor felé.

– Ki volt ez? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Üdvözöllek, Iris – mondta Nestor élesen.

– Kérlek, ne haragudj, de az imént egy igazán elbűvölő ifjú vámpír

hölggyel találkoztam.

– Lámiára gondolsz? Én hoztam magammal, hogy fedezzen.

– Vagy úgy!

– Gyere, Iris, ne itt diskuráljunk! – vont magával.

A rakparton egy fekete Rolls-Royce várakozott, mire odaértünk, Lámia

már az autóban ült, ujjaival türelmetlenül dobolt a bordó bársony kárpiton.

Beszálltunk mellé, Nestor intett a sofőrnek és elindultunk.

– Iris, engedd meg, hogy bemutassam Lámiát.

– Örvendek – mosolyogtam rá.

A lány udvariasan biccentett, de arcmimikája mit sem változott, unottan

nézte az ablakra tapadt esőcseppeket.

– Ne haragudj rá, ma rossz kedve van – kért elnézést Nestor.

– Semmi baj! – mondtam.

A Rolls sietve suhant a sötét londoni utcákon, és körülbelül fél óra múlva

behajtott egy külvárosi palota sötét parkjába. A ház csendes volt, mondhatni

kihalt.

– Úgy látszik, Konstantin még nem ért vissza, fontos találkozója van

néhány Dementrexszel – mondta Nestor, és gyanakodva körülnézett –, de ne

aggódj, Lámia vigyáz ránk. Gyere, addig megmutatom a szobádat – mutatott

a lépcső felé.

Zuhogni kezdett. Meg akartam várni Konstantint, de túl fáradt voltam

hozzá, leheveredtem a hatalmas ágyra és elaludtam. Álmomban Lámiát és

Zeuszt láttam egy kopár görög szigeten, a két istenség hevesen vitatkozott.

– Héra, a gonosz cédád megölte gyermekünket, kérlek, sújts le rá Zeusz! –

zokog Lámia kétségbeesetten.

– Nem tehetem – mennydörgi Zeusz –, de hű szerelmedért

megjutalmazlak, képes leszel bármivé és bárkivé átváltozni, ezen kívül még

egy kristályszemet is ajándékozok neked, mely álmodban is őrizni fog majd.

A messzi távolból Konstantin hangját hallom elmosódva.

– Aludj szerelmem, aludj… – suttogja csendesen.

Újabb kép: Lámia alvó csecsemő vérét szívja, vörös hajkoronája lágyan

omlik a kicsi testre. A kisded hangosan felsír, de a bestia rendületlenül iszik

tovább, majd rám emeli elragadtatástól izzó szemeit, és bájosan rám

mosolyog.

– Gyere, Iris, igyál, a vér megszépít – mondja egy szirén éteri hangján.

– … Aludj, csak kedvesem… – szól hozzám Konstantin valahol messze.

A szigetet szökőár sújtja, Lámia és én egy tutajon menekülünk. A

hullámok szinte az égig repítenek minket, de az istennő csak nevet.

– Vigyázz, elsüllyedünk! – kiáltom hangosan.

– Ébredj, Iris, ez már egy rémálom! – rázott fel Konstantin hevesen.

Riadtan tértem magamhoz, testem verejtékben úszott és rázott a hideg.

– Mit álmodtál? – nézett rám aggódva.

– Szörnyű volt, Lámia egy görög istennő bőrébe bújva szívta halandó

csecsemők vérét, és engem is ivásra buzdított. Aztán jött az az iszonyú vihar,

no meg Zeusz, aki kristályszemet ajándékozott neki.

– Az álmod szóról szóra igaz, de ne ijedj meg, Lámia már rég felhagyott

ezzel a kissé frivol szokásával. Ő az egyik legjobb harcosunk, és a

képességeit jól tudjuk kamatoztatni.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a kristályszem is megvan még?

– De igen, és most a te álmodat őrizte – mutatott az ágy mellett lévő éjjeli

szekrényre.

A bűvös tárgy egy cirádás, arany dobozkában hevert, és tündökölve

ragyogta be a szobát. A fénye nagyon különös volt, olyan, akár a hajnali

napfelkelte, de Konstantin szemét mégsem bántotta, talán kizárólag vámpírok

számára alkották.

– Nem szabadna itt lenned – nézett rám szúrósan Konstantin.

– Szóval, nem örülsz nekem? – fordultam felé meglepetten.

– Tudhatnád, hogy nem erről van szó, de ez a hely most szörnyen

veszélyes számodra.

– A veszély soha nem tudott eltántorítani semmitől, különösen attól nem,

hogy a segítségedre legyek.

– Ez nem a te háborúd – mondta ellenvetést nem tűrő hangon.

– Mi történt veled, Konstantin, megváltoztál, rád sem ismerek, rideg és

kemény lettél, akár egy jéghegy.

– A háború teszi, kedvesem, a háború – nézett ki az ezüst esőre, valami

egészen furcsa tekintettel.

– Már értem, arról van szó, hogy nem bírod a vérengzést.

– Sose bírtam, de most egyszerűen muszáj harcolnom, ha nem akarom,

hogy kiirtsák a testvéreimet. Vér, vér és vér, csak ezt látom mindenhol és

mindenkor. Sajnos már az ízére is ráéreztem, kárba veszett az a több száz év,

amit arra szántam, hogy megtartóztassam magamat. Képtelen vagyok ár

elfojtani a bennem tomboló szörnyet, bármennyire próbálom is. Szinte

beleszakadok – sóhajtott. – Én vagyok most a legveszélyesebb számodra, Iris

– húzódott el tőlem meggyötört tekintettel.

Nem akartam vájkálni a lelkében, de tudtam, hogy nagy a baj, és még

annál is nagyobb, kétségbeesettebb volt, mint hajdanán Firenzében, amikor

megismertem.

– Mondd meg, miben segíthetek, és én bármit megteszek – hadartam a

sírás szélén.

– Utazz vissza Amerikába, és vigyázz Oliverre, tedd meg nekem ezt,

nagyon kérlek! – nézett rám esedezve.

– Rendben van, ha ezt akarod, megteszem, de egy feltétellel, ha adsz

nekünk még egy esélyt, amikor ennek a borzalomnak vége lesz – néztem rá

könnyes szemekkel.

– Nem ígérhetek semmit, Iris, a régi Konstantin már halott, másodszor is

odaveszett – meredt a semmibe kifejezéstelen arccal. •

Csak álltam ott, földbegyökerezett lábakkal, a szavak belém fagytak,

szédültem és hányingerem volt, akár egy halandónak. A dermedtséget azután

egy újabb intuíció követte, a ragaszkodás.

– Az érzések emberivé tesznek, vissza fogják hozni azt, aki voltál, semmi

más nem segíthet rajtad csak a szerelmünk, Konstantin. Kérlek, ne taszíts el

magadtól! – mondtam, de a szavak idegenül csengtek, mintha csak egy

romantikus dráma főszereplője mondaná.

Rettegtem válaszától, talán meg sem akartam hallani, szívem vadul

kalapált, dobhártyámban éreztem vérem őrült lüktetését.

– Késő, Iris, már nem tudok neked ellenállni – meredt rám vágytól égő

szemekkel.

Ez a szenvedély azonban egészen más volt, megijesztett, éreztem, hogy a

véremre szomjazik, és nem a testemre. Nem arra áhítozott, hogy

megcsókoljon, és testi gyönyörrel kényeztessen, csak az éltető nedvet, mi

ereimben kering, azt kívánta átkozottul. Fájt minden pillantása, minden szava.

Már nem vágytam másra, csak arra, hogy megsemmisüljek, hogy elnyeljen a

föld, és ne érezzék semmit. Látta rajtam, hogy min megyek keresztül, mindig

is belém látott, nem volt pajzsom ellene.

– Egy napon, ha tudsz, kérlek, bocsáss meg nekem, szerelmem, mert én

képtelen vagyok ezt megtenni. Azt viszont tudnod kell, hogy soha senkit nem

szerettem, és nem is fogok szeretni rajtad kívül – simogatta meg az arcomat

utoljára. – Most menned kell, de ha bajban vagy, tudd, mindig számíthatsz

rám. Vigyázz Oliverre, még mindig veszélyben van, Rufus szüntelenül keresi

a Kiválasztottat és a gyűrűt, soha nem adja fel. A Rolls a rendelkezésedre áll,

a sofőr elvisz, ahová akarod.

Nem szóltam semmit, csak néztem őt, magamba szívtam illatát, lényének

minden szikráját, lenyűgöző tekintetét. Nem tudom, mennyi idő telt ebben a

mozdulatlan némaságban, de örökkévalóságnak tűnt. A szalon órája éjfélt

ütött.

– Vigyázz magadra, Konstantin! – néztem rá szerelmesen, másképp nem is

tudtam volna, és kiléptem a zuhogó esőbe.

– A pályaudvarra megyünk? – kérdezte a sofőr.

Bólintottam és felnéztem a házra. Konstantin az ablakban állt, alabástrom

arcát vérkönny áztatta. Valami elveszni látszott, de a bál folytatódott tovább.

Vérkönny 23.rész

Új kor hajnala

Vágytam Európára, és Európa is vágyott rám, soha ilyen hitetlenség nem
volt még a földön.
Az ipari forradalom, a gőzmasinák kora volt ez az új világ. A feudalizmus
ideje lejárt, az arisztokrácia vergődött, és virágzott a polgárság. A műveltség
közkincs lett, a nyomdák csak úgy ontották a könyveket meg a napilapokat, és
fojtogató füst gomolygott a vén kontinens fölött.
Konstantin rugalmas volt, könnyedén alkalmazkodott az új eszmékhez,
rövid hajat vágatott és ruhatárát is kicserélte, egyedül az új masinákat szokta
meg kissé nehezen, a vámpírösztön már csak ilyen, mindent túlélő, hiszen
muszáj neki.
Olivernek, az „ős öregnek”, egy kissé nehezebben ment a dolog, de
családunkból én voltam a legmerevebb, páncélomat csak a világ iránti
határtalan szeretetem hántotta le. Hiányzott a romantika, a szépség és a hit,
nekem túl szürke volt itt minden, a gépek forradalma engem cseppet sem
lelkesített.
Londonba mentünk Avenart felkutatni, de palotája elhagyatott volt. Lord
Essech a világban kóborolt, akárcsak mi, a többi halhatatlan. Megtalálni
képtelenségnek tűnt, de a szerencse mellénk szegődött, postaládájából egy
levél lógott ki, melyet ügyvédje írt neki pár éve, neve és címe rajta állt, így
könnyedén rátaláltunk.
Pár utcányira lakott csupán, egy bájos, vörös téglaházban, melyet félig
befutott a borostyán. Előzékenyen fogadott minket és udvariasan hellyel
kínált. Elmondta, hogy Avenar jelenleg Alaszkában végez kutatásokat, az
elérhetőségét azonban nem hagyta meg.
Alaszka pont a megfelelő hely volt számomra, a mínuszok sem taszítottak
annyira, mint ez a szürke, sekélyes, pénzközpontú európai világ. Bundákat és
meleg ruhákat vásároltunk elegáns üzletekben, bankszámlánk a hosszú, távol
töltött évek alatt, többszörösére duzzadt, így szinte bármit megengedhettünk
magunknak, amit csak megkívántunk.
Kanadába utaztunk, onnan pedig Alaszkába. Ahol elfogyott az ember
kreálta közlekedés, ott jött a kutyaszán. Távoli helyeken kutakodtunk, ott,
ahol már csak a jávorszarvasok jártak, de Avenarnak hírét sem hallották.
Évek teltek el így, és mi boldogan éltünk a világnak e távoli zugában, messze
a civilizáció fertőjétől, az északi fény bűvkörébe zárva.
A többi vámpír elkerülte Alaszkát, talán túl hideg volt számukra a fagyos
észak. Más halhatatlanok sem jártak erre. Néha felbukkant egy- egy aranyásó,
de ők is inkább délebbre kutakodtak a biztos meggazdagodás reményében.
Konstantin és Oliver állatvéren élt, kizárólag létfenntartási céllal, mivel más
módjuk nem volt a táplálkozásra. Vadászni a hófödte mezőkre jártak, annyi
volt ott a vad, hogy szinte a karjaikba sétáltak. Konstantin féltette Olivert a
régi emlékektől, amikor az erdőben élt remeteként, de aggodalma
alaptalannak bizonyult. Az állati vér gyengébb volt ugyan a bospremek
vérénél, de a mennyiség pótolta a hiányt.
Bejártuk szinte egész Alaszkát, barátságot kötöttem több eszkimó
családdal is, akik melegen fogadtak otthonaikban. Az egyik ilyen vendégség
alkalmával ismertem meg Samet, az eszkimók közül az egyedüli halhatatlant.
Táltos volt, a mágia művésze, már az első találkozáskor megérezte a
rokonlelket bennem és rögvest a szívébe zárt. Később bemutattam neki
Konstantint és Olivert, de velük tartózkodóan viselkedett, sejtettem, miért.
Segítségét kértem tőle Avenar felkutatásához, ő azonnal tudta, kiről van szó.
– A farkasok vezére? – kérdezett rá.
Nem tagadtam az igazságot, minek is tettem volna, hisz ő volt az utolsó
reményem.
– Bucklandben van, fent, északon – vágta rá.
– Mit keres ott? – kérdeztem elgondolkodva.
– Azt csak ő tudja meg a falka, de üzenhetek neki – felelte szívélyesen.
– Hálás lennék érte.
– Egy ilyen angyalnak bármit megteszek – mosolygott rám kedvesen.
Konstantin kissé zokon vette, hogy Sam csak velem állt szóba, de
elmagyaráztam neki, hogy a természeti népek bizalmatlanok a vámpírokkal
szemben, egy kalap alá veszik őket, és tartanak tőlük.
Kértem, hogy ne vegye a szívére, idővel Sam is rájön majd, hogy nem
akarnak ártani neki Oliverrel.
Így is lett, Sam megenyhült, amikor rájött, mennyi jóság és becsületesség
lakozik a két vámpírban, de azt nem értette, én hogyan kerülök a képbe.
– Angyalom, megmagyaráznád, miért élsz te két vérszívóval? – kérdezte
egyszer.
– Ez egy irdatlanul hosszú történet, évszázadokra nyúlik vissza.
Konstantin a mindenem, a halhatatlanságot is feláldoznám érte, Oliver pedig a
fogadott fiam, érte is a véremet adnám bármikor.
– Különös család a tiétek, ereje a szeretetben rejlik, és te vagy az
összetartó kapocs, vigyázz rájuk, még sok veszély leselkedik rátok.
Intelme, jóslatnak hangzott, és tudtam, hogy az is.

Alaszkában lassú mederben folyt az idő, de ezt itt, senki nem vette zokon

tőle. A helyiek élete sem tartogatott sok izgalmat, a napok, évek, évtizedek

változatlanul teltek, csak a szereplők cserélődtek, ha lejárt az idejük. Egy év

is eltelt azóta, hogy üzentünk Avenarnak, de színét sem láttuk. Már kezdtünk

lemondani róla, hogy valaha is megtaláljuk, és akkor megérkezett.

Kutyaszánon száguldott felénk, hosszú barna haja lobogott a szélben, jóképű

volt és vidám, mint mindig.

– Tündérem, ezer éve nem láttalak – kapott karjaiba könnyedén.

– Avenar, nem is tudod, mennyire hiányoztál – öleltem meg.

Ekkor lépett ki a kunyhóból Konstantin, hozzánk sietett, ruganyosan és

derűsen, nyomát sem láttam a régi féltékenységnek, csak baráti melegség

sugárzott tekintetéből.

– Szóval, előkerültél, te csavargó – veregette meg a hátát kedélyesen.

– Bocsássatok meg, hogy csak most jöttem, de nem tudtam magára hagyni

a falkát, voltak bizonyos halaszthatatlan ügyek – komorodott el kissé

bársonyos tekintete.

Nem faggattuk, a falka ügyei nem tartoztak ránk, inkább másra tereltem a

szót, hiszen annyi minden történt utolsó találkozásunk óta. De sokat nem

mondhattam, mert Oliver közeledett zsákmánnyal a hátán.

– Nézd, mit hoztam Samnek, apa! – kiáltott Konstantinnak. Avenar

arckifejezése valahol a döbbenet és a csodálat között lavírozott félúton,

kerekre nyílt szemekkel bámulta a kölyköt.

– Nektek gyereketek született?

– Olivert örökbe fogadtuk, gyere, bemutatlak neki – mondtam szelíden.

Bár már rengeteget hallott Avenarról, talán egy könyvtár is megtelne vele,

kamaszos bizalmatlansággal méregette. Avenar fesztelenül lépett hozzá, és

jobbját nyújtotta felé, amit a kölyök elfogadott ugyan, de gyorsan el is

engedett, mintha tüzet érintene. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem

gondolkodtam ezen, elengedtem az érzést nem volt értelme jobban

belemerülni, hiszen annyi mindent kellett elmesélnünk és meghallgatnunk

még. Órákig folyt a szó belőlünk, csak a fáradtság fojtotta belénk úgy

hajnaltájt, amikor a környék ébredezett, és a vámpírok nyugovóra tértek,

micsoda diszharmónia vagy talán harmónia, eldönteni nehéz, és nem is

érdemes. Amikor a családom már álomba merült, és békésen szendergett,

Avenar és én jól bereggeliztünk, tojást sütött nekem baconnel, ami a világnak

e fertályán ritkaságszámba ment.

– Elviszlek valahová, biztosra veszem, hogy tetszeni fog – mondta

kedvesen.

Kutyaszánba szálltunk és nesztelenül suhantunk az örök hómezőn át

egészen a feneketlen, keskeny fjordokig, melyek a tengerbe ömlöttek valahol

a messzi távolban. Útközben nem is pisszentünk, csak némán bámultuk a

dermesztő káprázatot, amit e táj nyújtott.

– Nem fázol, Iris? Van hátul még takaró – mondta figyelmesen.

Dideregtem egy kissé, de nem akartam elaludni, tudtam, ha meleget

éreznék, azonnal leragadnának a szemeim. Amikor megálltunk, még

hallgatott egy darabig, majd leszegett fejét felemelte, és elkeseredetten

pillantott rám.

– Nagy égzengés van készülőben, forr a halhatatlanok ósdi világa, az új

kor nem kedvez e fajnak, legalábbis most nem. Túlszaporodtunk, és a

tudomány egyre csak terjed, sokan tartanak lelepleződéstől, és még többen a

megsemmisüléstől. A Mundro Sambra háborúra készül, már toborozza

vérszomjas hordáit, hogy elpusztítsa a többi örök életűt, és teljhatalmú ura

legyen e bolygónak.

– A Principatus értesült már erről?

– Nem valószínű, magam is csak pár napja kaptam a bizalmas hírt.

– Konstantinnak feltétlenül tudnia kell róla – pattantam fel hirtelen.

– Természetesen nem akartam eltitkolni előle, de előbb veled akartam

megosztani az információt, így legalább módodban áll választani, itt

maradtok a biztonságban, vagy harcba szálltok.

– Kedves tőled, hogy így vigyázol a testi épségünkre, de nem fogunk

gyáván lapulni itt, az Isten háta mögött, míg a többieket a halálba küldik a

pokolfajzatok.

– Előre tudtam, hogy így határozol, nem hazudtoltad meg önmagad.

– Nem dönthetek másként, és most kérlek, vigyél vissza!

Amikor beléptem a kunyhóba, Konstantin a matracon feküdt és

olvasgatott, fájt tudni, hogy ezt az éteri nyugalmat most egy jó időre

száműzni fogom az életéből. Még halogattam a percet, sőt az órát is,

mellébújtam, és testemmel melengettem mindig hűvös tagjait. Szerencsém

volt, most kivételesen cserbenhagyta a megérzése, bóbiskolva bújt hozzám, és

gyengéden simogatott, míg meg nem szólaltam.

– Drágám, fontos mondandóm van számodra – köszörültem meg a

torkomat.

Kíváncsian ült fel, és nyílt tekintetét egyenesen a szememre szegezte,

pillantása úgy hatolt át rajtam, mint kés a vajban.

– Baj van, igaz? Látom rajtad Iris, nem is tudom, idáig hogy nem vettem

észre, ez csak a varázslatos lényednek tudható be – bókolt újfent.

Bólintottam, ólomsúlyként nehezedett rám a teher, féltettem őt, féltettem

mindnyájunkat, de nem volt más lehetőség, hiába nem futhattunk el a tények

elől.

– A Mundro Sambra háborúra készül – hagyták el lassan ajkamat a szavak.

– Miféle háborúra és ki ellen?

– Minden létező természetfeletti lény ellen, egyedül akarják birtokolni a

halhatatlanság gyümölcsét.

– Túl sokan lettünk, igaz?

Ismét bólintottam.

– Még ma New Yorkba utazom azzal a pokoli masinával, ami úgy pöfög,

mint egy hatalmas bendőjű sárkány. Olivert is magammal viszem, a Vének

tanácsának biztosan szüksége lesz rá – ugrott talpra sietősen.

– Nem gondolod, hogy aludnunk kellene erre még egyet?

– Ez az ügy nem tűr halasztást, felül kell kerekednem önmagámon.

– Egy valakiről azonban elfeledkeztél, kedvesem – mondtam ércesen.

– Kiről? – fordult felém feldúltan.

– Rólam.

– Te itt maradsz Avenarral, és nincs apelláta! – mondta ki az ítéletet.

– Konstantin, hadd döntsem el ezt én, felnőtt, szuverén lény vagyok,

hiszen te mondtad ezt nekem nem egyszer.

– Igazad van, ne haragudj, de ha tudnád, mennyire megnyugtatna, ha

biztonságban tudnálak! – simogatta meg a kezemet.

– Rendben van, itt maradok, de csak azért teszem, hogy megőrizd a józan

ítélő képességedet, és csak a feladatra koncentrálj.

– Köszönöm, hogy megteszed ezt értem, Iris, és tudom, milyen nehezedre

esik, lehet, hogy elviselhetetlen lesz, de hidd el, megéri.

– Még aznap vonatra szálltak, a gőzmozdony hatalmas füstkarikákat

eregetve pöfékelt ki az állomásról. Az új kor beköszöntött határozottan és

visszavonhatatlanul.