Október 12., hétfő
jobb hangulatban telt. Arnolddal megnéztük a kiállítást, aztán
elmentünk könyvesboltba, végül meghívott egy sütire. e Az érzés,
miszerint senkim nincs, kissé módosult, mert legalább Arnold
törődik velem. De úgy tűnik, csak ő.
Reggel Virág üzent, hogy Doriánnal megy suliba, ha nem gond.
Tanácstalanul meredtem az sms-re, nem tudtam, hogy erre mit
mondjak. Természetesen visszaírtam, hogy oké, akkor majd bent
találkozunk.
– Mehetünk – csaptam be a kocsiajtót, mire apu kérdőn nézett
rám.
– Virág?
– Most nem velünk jön – legyintettem, és próbáltam lazának
tűnni, mint akinek ez tökre normális. Pedig nem volt az.
– Összevesztetek?
– Dehogy. Csak most… Szóval most. Most nem velünk jön –
zártam rövidre, és ujjaimmal a műszerfalon doboltam. Idegbajosnak
tűnni hétfő reggel? Szuper.
Apu kirakott a sulinál, én pedig köszöntem a fiúknak.
– Emó? – csodálkozott Ricsi.
– Doriánnal jön – vontam meg a vállam. A fiúk „húúú”-ztak egy
sort.
– Valaki ejtve lett… – mosolygott Dave.
– Nem! – vágtam rá kissé hevesen. – Csak vannak más barátaink
is, de ezzel semmi gond – hazudtam. Mert sajnos ez tényleg az volt.
Hazugság.
– Hát, jó. De azért szomorúúú vagy. Látom – mutogatott rám
Dave. Ezt kissé gyerekesnek találtam.
– Csak fáradt vagyok.
– Mér’, kimerített a holland fotókiállítás? – röhögött Ricsi.
– Mi? – néztem értetlenül. Aztán dühösen Cortezhez fordultam.
Nem azért mondtam el neki a vasárnapi programom, hogy jól
kiröhögjenek! – Kösz – suttogtam csalódottan.
– Jól van, na, nincs semmi gond, szeretünk – ölelte át a vállam
Zsolti. Gyanús volt. Nem véletlenül.
– Fizikaházi? – kérdeztem unottan.
– Ha már így felajánlottad…
Kirángattam a táskámból a füzetem, és a kezébe nyomtam.
– Felszereljük ma a dartsot? – kérdezte Dave a többiektől.
– Milyen darts? – csodálkoztam.
– A próbaterembe… – magyarázta Cortez. Időközben megjött
Edina, és odaállt hozzánk. Ricsit annyira nem érdekelte a barátnője,
totál lázba hozta a dartstábla.
– Jó, de ha lesz darts, tévé és csocsó… Akkor mikor fogunk
zenélni? – kérdezte Zsolti.
– Hűtő is van, az neked pont eléggé elvonja a figyelmed – felelte
Dave. Ezen a fiúk jót röhögtek, én meg úgy döntöttem, bemegyek.
Máday abban a pillanatban rontott ki az épületből, és elordította
magát.
– Pósa, Antai-Kelemen! Eltenni a deszkákat!
– Igazgatóhelyettes asszony, nem csináltunk semmit! – esküdözött
Ricsi, pocsék színészi alakítást nyújtva.
– Hogyne! Akkor csak képzeltem, hogy egy diák leugrik a
lépcsőről!
– Talán a sok stressz – vakargatta az állát Dave, mire Máday
homlokán kidagadtak az erek.
– Felmayer, ne szemtelenkedj! Befelé, most!
Hát, Máday eléggé kiakadt már hétfő reggel, ráadásul ahogy
felértünk az emeletre, Cortez és Ricsi ösztönösen lecsapták a deszkát,
és a többi diákot kikerülve (vagy néha nem), a teremig deszkáztak.
Ha egyszer Máday elkapja őket…
A suliboxomba pakolva álltam a folyosón, amikor Virág
megérkezett.
– Szia – köszöntem mosolyogva, aztán hozzátettem, hogy „sztok”.
Mert Doriánnal volt.
– Szia, Reni – vigyorgott Virág boldogan. Haja féloldalt fel volt
tűzve egy lila, pillangós csattal. Dorián csak biccentett. Egy csomó
mindent akartam kérdezni meg mondani, de egyszerűen nem tudtam
elkezdeni. Úgyhogy csak szóltam, hogy a teremben leszek, és
otthagytam őket.
Csengetésig a helyemen olvastam a Szilmarilokat, miközben
körülöttem mindenki őrjöngött.
– Renáta – állt meg a padomnál Kinga. – A héten interjút kell
csinálnom Cortezékkel. Vállalnád a fotós feladatát?
– Miért? Hol a fotós?
– Kirúgtam.
– Miért?
– Mert megbízhatatlan, szakmailag nulla és fegyelmezetlen. Ezért
amíg nem sikerül új fotóst találnom, ideiglenesen felkérnélek rá.
– Kinga, semmi közöm a fotózáshoz. Még csak profi gépem sincs
– tártam szét a karom.
– Csak a novemberi számhoz vállald!
– Jó – sóhajtottam. – Nekem mindegy.
– Mi bajod?
– Semmi, mondom, hogy oké, megcsinálom.
– Értettem. De azon kívül. Rád van írva a világfájdalom. Mi van?
– Semmi.
– Jó, titokzatoskodj csak, igazából úgysem érdekel. Holnap suli
után megcsináljuk a riportot.
– Rendben.
Kardos becsapta maga mögött az ajtót, mire az egész osztály
elnémult.
– Rousseau – mondta, és kinyitotta a naplót. Kinga jelentkezett,
alig várta, hogy feleljen, azonban színötösként erre kevés esélye volt.
Bezzeg a többieknek. – Antai-Kelemen.
– Nem készültem – közölte Cortez lazán, még csak nem is
jelentkezett, csak úgy beszólt. Kardos felvonta a fél szemöldökét, és
úgy maradt, „naplókinyitó pózban”. Jaj.
– Hogy mondod?
– Nem készültem – ismételte Cortez cseppet sem halkabban, vagy
ilyesmi. Ugyanúgy.
– Ellenőrzőt, most. És jelezni fogom az osztályfőnöködnek, hogy
a magatartásod elfogadhatatlan.
Cortez kivitte az ellenőrzőjét, ledobta az asztalra, aztán visszaült a
helyére. Kardos totál ideges volt, Cortez kihúzta nála a gyufát, és a
többi felelő még csak eztán következett. Mindenki lapult. Sajna ez a
módszer azért nem túl biztos, a tanár általában azokat is látja, akik
lejjebb csúsznak a széken. e
– Felmayer – szólította fel Dave-et, aki összecsukta a bonyolult
mobilját, és feltápászkodott.
– Rousseau… Rousseau – szöszölte le a zakóját Dave, mintha a
bonyolult és aprólékos művelet közben eszébe jutna valami. –
Rousseau… Lássuk csak. Rousseau.
A tanár pislogás nélkül meredt rá, mi, többiek pedig próbáltuk
visszatartani a röhögést. Nehezen ment, Dave kábé tízszer ismételte
meg, hogy „Rousseau”, mire Kardos megelégelte és ráordított.
– Felmayer, tudnál valami mást is mondani?
– Gondolkozom! – tárta szét a kezét felháborodottan.
– Na, ebből elég, ülj le!
Dave a vállát vonogatva leült a helyére, közben mosolyogva
körbefordult, mivel az osztály nagy része megtapsolta a feleletét.
– Én ezen nem nevetnék. Haraszti!
– Tessék? – nézett fel Robi.
– Talán állj fel!
– Ja, még felelünk? – csodálkozott Robi, és valóban döbbentnek
tűnt.
– Igen, ha nem vetted volna észre, még felelünk.
– És miből?
– Mondd, fiam, te mit műveltél az elmúlt percekben?
– Stratégiát készítettem a WoW-hoz – mondta. Én a fejemet
fogtam, mert ennyire ostoba nem lehet valaki!
– Hogy mit? – támaszkodott Kardos a tanári asztalra, és kicsit
lehajolt. Ez volt a „rettegett, fenyegető Kardos-nézés”. – Na, ülj
vissza – bólintott dühösen, és már írta is a naplóba az egyest. –Virág!
– Ajj már! – sziszegte a száját húzva, és felállt. – Ruszló… –
kezdte.
– Hogy ki? – nézett rá Kardos csodálkozva. – Rousseau, talán… –
javította ki unottan.
Virág nagyokat pislogva nézett vissza a tanárra, aztán elkezdett
nevetni. De annyira, hogy képtelen volt abbahagyni. Kardos egy
ideig várt, aztán leültette. Virág a szemét törölgetve vihogott, néha
csitult, de aztán megint kezdte. Hisztérikus röhögőgörcs. Nála
előfordul.
– Reni – intett a tanár, én pedig összeszorított fogakkal felálltam.
Jaj, ne. – Kezdheted.
– Rendben.
Ötöst kaptam. Ez önmagában csodás hír, meg büszke vagyok rá,
azonban nem örültem feltűnően, mert a többiek mind egyest kaptak.
Arnold lépett a terembe, huszonegy perces késéssel.
– Neményi, örülök, hogy megtaláltad az iskolát. Esetleg le is
felelhetnél – lapozgatta a naplót Kardos.
– Örömmel – bólintott Arnold, és le se tette a táskáját, csak
megállt a tanári asztal mellett.
– Rousseau.
Hát, Arnold elkezdte, aztán mondta, csak mondta és mondta.
Többen bóbiskoltak, mások nyitott szemmel merengtek, de még
Kardos is meg-megbillent párszor.
– Nos – szólt a tanár gyorsan, két mondat között. – Kimerítő,
aprólékos, lexikális tudású felelet. Nagyon szép.
– Még nem fejeztem be – tette hozzá Arnold.
– Igen, de azt hiszem… – kereste a szavakat a tanár, majd élesen
megszólalt a csengő.
Elment egy irodalomóra. Hű, Arnold tényleg nem semmi.
– Rendben – tapsolt kettőt Kardos, mire az ébredező osztály
felkászálódott. – Mehettek szünetre. Kivéve Antai-Kelemen,
Haraszti, Felmayer, Bencze, Pósa…
– De én ma nem is feleltem – kiáltotta Ricsi.
– Attól még bukásra állsz – vágta rá Kardos.
Kimentünk a teremből, és miközben én azon agyaltam, hogy
Kardos vajon mit mond a többieknek, Arnold a feleletéről beszélt.
Szerinte nem helyes, hogy szó szerint belefojtották a szót. Elmondása
szerint még nem is elemezte, amit akart.
– Talán majd legközelebb – mosolyogtam.
Utolsó óra előtt (tesi) az öltözőben csendben vártam Virágot, aki
cipőfűzőt cserélt, szerinte a fehér totál unalmas, úgyhogy beújított
egy lila-fekete, kiscica mintájút. A padon ücsörögtem, közben meg a
szemben öltöző a-s lányok trécselését hallgattam, ami elsőre nem
tűnt túl érdekesnek, de aztán Edina átvette a szót.
– Szörnyen jó volt a próba, ma is megyek. Eszméletlenül menő,
hogy zenésszel járok – közölte, a három a-s lány pedig irigykedve
bólintott. Kinga viszont annyira nem lelkesedett, és jó szokásához
híven közbe is szólt.
– Igen, tényleg nagyszerű. Csak annyira ne éld bele magad…
– Hogy érted? – nézett fel rá Edina, kicsit lesápadva.
– A „nincs ló, jó a szamár is” elv ritkán működik hosszú távon.
Soha nem kerülsz közel Cortezhez, még a legjobb haverja által sem.
Törődj bele!
– Én nem… – rázta a fejét Edina, de nem volt elég meggyőző.
Kinga most is fején találta a szöget. Egyébként nem is értem,
hogy Edina hogy gondolta. Most jár Ricsivel, aztán majd ha Cortez
észreveszi, akkor vele fog járni? Ugyan már! Vagy így akarja Edina
féltékennyé tenni? Láthatólag ez sem jött össze, mert Cortezt
annyira, de annyira hidegen hagyja az egész, hogy az már kínos.
– Amúgy is – copfozta össze a haját Kinga durva mozdulatokkal.
– Cortez teljesen jól elvan Viktóriával, bár érthetetlen számomra,
hogy mit eszik ezen a nagyképű, röhejes, primitív lányon, de hát ő
tudja.
Csodálkozva néztem Kingára. Jó, ő soha nem kedvel senkit, de az,
hogy Vikire ennyire be lenne rágva, az nekem új.
– Pfff. Viki. Láttátok, hogy milyen igénytelen? Lepattogzott,
fekete körömlakk – húzta a száját Edina. Csodás, helyben vagyunk.
Lányok, akik kibeszélnek valakit a tesiöltözőben.
– És a haja is olyan fura. Azok a csíkok benne. Rémes – szólt
hozzá Tami, a másik a-s lány.
Mivel Virág kész lett a fűzőcserével, gyorsan kimentünk. Semmi
kedvem nem volt részt venni egy ilyen beszélgetésben. Mert hát jó,
Viki tövig vágott körmein mindig lepattogzik a fekete lakk, ami
valóban nem túl igényes, de a punk stílusába ez belefér.
Nem, nem akarok olyan lenni, aki irigységből elkezd fúrni.
Tisztában vagyok vele, hogy Viki nemcsak menő, de übermenő.
Mindenki kedveli, mindenki irigyli, Cortezzel jár… Most tényleg
hitessem el magammal, hogy a körömlakkja miatt béna lenne?
Ugyan már! Ezt amúgy is csak azok veszik észre, akik görcsösen
keresnek rajta kifogásolnivalót. Vagyis a legtöbb lány.
Korponay tanárnő kedves feladatot szánt ma nekünk, váltófutás.
Óriási. A fiúk az udvaron fociztak, természetesen mindenfajta
erőlködés nélkül, mi meg kimentünk a suli elé. Iskolakörök. Hogy ez
hogy fog fájni holnap. Na mindegy. Mivel az egyik a-s lány fel volt
mentve, hatan maradtunk. A-sok, b-sek külön csapatban.
– Jó, gyertek ide! – mutogatott Kinga türelmetlenül, majd mikor
Virággal odavánszorogtunk, Kinga átölelt minket, lehajolt, és kis
kört alkotva tanácskoztunk.
– Most amerikai focit játszunk? – pislogott Virág, én meg
elnevettem magam.
– Virág, szörnyen sötét vagy! – suttogta idegesen Kinga. – Ez
megbeszélés. Na! Én vagyok a leggyorsabb futó, én maradok
utoljára, hogy behozzam a lemaradásotokat!
– Jó, mi mit csináljunk? – kérdeztem.
– Talán fussatok. Mivel ez váltófutás, jegyre! – ordította, én meg
ösztönösen hátrahőköltem. Egy kis körben Kinga közelről üvölt az
arcomba. Igen, volt már ilyen rémálmom.
Véget ért a kupaktanács, Korponay odaadta a botot, mi pedig
elfoglaltuk a helyünket. Kinga terve szerint úgy lett volna a dolog,
hogy én kezdem, rohanok, mint az őrült, átadom Virágnak a botot, ő
is rohan, mint az őrült, végül a saroknál átadja Kingának, aki amúgy
is őrült, tehát csak rohan. Klassz terv volt, elméletben minden simán
ment. Aztán Korponay megfújta a sípot. Onnantól meg minden
rosszul sikerült. Elrajtoltam, de Edina sokkal gyorsabb volt nálam,
így igazából utána futottam. Befordultam, láttam, hogy Virág ugrálva
integet, így sprintelni kezdtem. Már szinte ott voltam, amikor Virág
„okééé, megyek” kiáltással rohanni kezdett.
Csak éppen nálam hagyta a botot. Kész, rohanhattam tovább,
hogy beérjem, mert bot nélkül nehéz váltót futni. Kinga a saroknál a
térdére támaszkodva várt, aztán amikor meglátta Virágot, tapsolni
kezdett. Majd nem sokkal később meglátott engem is.
– Renáta, mi a fenét csinálsz? – üvöltötte.
– Itt a bot! – lihegtem, közben szúró oldalamat fogtam.
– Mi? Mivan? – rázta a fejét hitetlenül. Virág közben megérkezett
mellé.
– Fuss! – bólintott, aztán lerogyott a fűbe.
– Mégis hogyan? Virág, annyira sötét vagy, hogy félelmetes! Add
már azt ide – rántotta ki a kezemből a botot, mikor odaértem, aztán
ész nélkül elrohant. Én lehuppantam Virág mellé a fűbe, hanyatt
feküdtem, és azon tanakodtam, kiugrik-e a szívem vagy csak úgy
érzem.
– Mi baja? – kérdezte Virág értetlenül.
– A bo-tot… Hoz-nod kel-lett vol-na – lihegtem kissé
szaggatottan.
– Ó! Ja! – szomorodott el Virág.
Korponay, azon túl, hogy mindhármunk munkáját egyesre díjazta,
óra végéig a váltófutás szabályait magyarázta. Az a-sok büszkén
mosolyogtak, Kinga szélütést kapott az egyes miatt, Virág pedig az
arcába fésülte a haját, totál befordult. Én meg csak figyeltem a
tanárra, mert valakinek azt is kell néha. e
Olvasókörön Karcsi jelezte, hogy pont most olvassa a
Szilmarilokat, úgyhogy nem akartam előadást tartani belőle. Kardos
ezért úgy döntött, a mai alkalommal beszéljünk Oscar Wilde-ról. Én
még sosem olvastam tőle, úgyhogy nagyon figyeltem, és el is
határoztam, hogy kiveszek valamit. Arnold a segítségemre volt,
olvasó után segített választani.
– Olvasd a Dorian Gray arcképét. – tanácsolta.
– Jó? – kérdeztem vissza, amint megállapodott a kezem a könyv
gerincén, és kihúztam a sorból.
– Kiváló. Franciául olvastam, de szerintem neked érdemes
magyarul kivenned, mivel elég nehéz a nyelvezete.
– Oké – bólintottam, és már vittem is a könyvtárosnőhöz, hogy
regisztrálja a kölcsönzést.
Még Wilde munkásságáról beszélgettünk (Arnold elég sokat
olvasott tőle), miközben az aulában bevártuk a rajzszakkörösöket.
Virág Cortezzel érkezett, mindketten festményt cipeltek.
– Milyen volt a rajz? – érdeklődtem.
– Hú, nagyon izgi. Portréfestés volt, most egy ideig ezt csináljuk.
Tök durva – vigyorgott Virág.
Még akartam Corteztől is kérdezni pár dolgot vagy hogy mutassa
meg a festményét, de csak intett nekünk, és már ki is ment az ajtón.
Szomorúan néztem utána, aztán mosolyt kellett erőltetnem az
arcomra, mert Virág büszkén mutatta a munkáját.
– Hű, ez tényleg zseniális – bólintottam elismerően.
– És tudod, mi van? Vladár versenyre akarja küldeni néhány
képem. Fúú, tökre örülök – mosolygott Virág.
Őszintén gratuláltam, meg mondtam, hogy azért ennek már itt van
az ideje, mert Virág képei magasan verik az összes rajzszakkörös
munkáját.
– Mehetünk? – nézett körbe Arnold.
– Ühüm – biccentett Virág, és feltette a kapucniját.
– Dorián? – csodálkoztam.
– Nem várt meg, mert a régi sulijából hívták a barátai, hogy
találkozzanak.
– Értem. Akkor szerintem mehetünk – mosolyodtam el.
Tudom, szörnyű vagyok, de azért valahol örültem, hogy Dorián
nincs velünk. Nem, nem! Tényleg örülök, hogy Virág boldog, de
mostanában annyira keveset vagyunk együtt, hogy egyszerűen jó volt
újra úgy hazamenni, mint régen. Csak sétáltunk a hűvös, őszi
délutánon, fel a dombon, miközben mindenféléről dumáltunk,
Arnold és Virág szokás szerint vitázott. Össze-összehúztuk a
dzsekinket, kerülgettük a kupacba gyűjtött leveleket, amiket a szél a
járdára fújt. Olyan volt, mint régen. Azzal a különbséggel, hogy este
Virág állapota elfoglalt volt az msn-en, így nem írhattam rá.
Farmville: 5/3 – mivel az msn-en senki nem volt, vagyis mindenki
volt, de elfoglalt vagy nincs a gépnél, inkább átrendeztem a virtuális
farmom. Még mindig kéne négy szomszéd a bővítéshez. e
Kardos: 5/2 – házi dolgozatnak kiadta Goethe Faustját. Én örülök,
de a többiek annyit emlegették ma, hogy szerintem estig csuklott. e
Vacsora: 5/1 – pesztós tészta natúr csirkemellcsíkokkal. Oké lett
volna, ha a hús nem zöld. A pesztó teszi, de azért elég gusztustalanul
festett.
Dorian Gray arcképe-. 5/5 – megyek olvasni. e
Október 13., kedd
kell csinálni a fiúkkal, és én vagyok az ideiglenes fotós. Hurrá. A
telefonom annyira béna, hogy kizárt, hogy megfelelő fotót csináljak
vele, így a digitális fényképezőgépem keresgélésével telt el vagy
negyedóra. Mindegy, végül meglett, úgyhogy indulhattam suliba.
Virág ma sem tartott velünk, ezért egyedül szálltam ki a kapu előtt. A
nap egyébként eltelt, valamennyi órán továbbhaladtunk az anyaggal.
Mondjuk, fura, mert Arnoldot elkérték, az utolsó két óráról.
Egyszerűen bejött az infóterembe Monsieur Borrel, és szólt, hogy
Arnold menjen vele. Totál tanácstalanul néztünk össze, Arnold pedig
szó nélkül felállt és kiment. Mivel suli után Kinga sürgetett, meg sem
tudtam várni. e
– Renáta, szedd már össze magad, nem érek rá egész nap! –
üvöltött rám Kinga.
– Jó, de beszélni akarok Arnolddal – ellenkeztem, miközben
bedobáltam a táskámba a tollaimat.
– Majd beszélsz vele! Cortezék várnak, indulás!
– Jó, jó – vetettem át a vállamon a táskám, és kisiettem a
teremből.
Mire Zsoltiékhoz értünk, Kinga legalább ezerszer ismételte el,
hogy pontosan mi a feladatom. Ez azért jó, mert nem vagyok hülye,
azt hiszem, le tudok nyomni egy gombot a fényképezőgépen. Na,
mindegy. Az interjú helyszíne Zsoltiék garázsa, vagyis a srácok
próbaterme. Ezt Kinga találta ki. Mint mindent.
– Na, jó, szerencsétek, hogy a mai színjátszót átrakták, így van
időm megcsinálni az interjút veletek. Hozzátenném, egyáltalán nem
támogatom, hogy rólatok szóljon az iskolaújság, mert elvileg ez egy
nívós magazin. Sajnos a többség szívesen olvas a zenétekről, így
kénytelen vagyok…
– Zabos a lovacska – röhögött bele Zsolti Kinga sértegetéseibe.
Úgyhogy ők így elvoltak.
Én meg letettem a táskám a fotelbe, és körbenéztem a garázsban.
Sok minden változott, amióta együtt kitakarítottuk. És nem csak arra
gondolok, hogy lett darts a falon meg ősrégi tévé, meg ütött-kopott
csocsóasztal. Hanem a kapcsolatunkra. A fiúk próbaterme, ahogyan
mostanában a fiúk is, nagyon távolinak tűntek. Hiába ácsorogtam ott
a falra fúrt parafa tábla előtt, amin rajzszöggel felszurkált fotók
vannak (majdnem mindegyiken Viki is szerepel), hiába volt minden
ismerős, mégis idegen volt az egész.
– Ren, végig ott fogsz állni? – kiáltott rám Ricsi, miközben kivett
a hűtőből egy üdítőt.
– Nem, csak várom az instrukciókat – mosolyogtam. Kinga meg
sem hallotta a célozgatásomat, éppen azzal volt elfoglalva, hogy
hogyan lehet ilyen trehány körülmények között bármit is csinálni,
meg ráförmedt Zsoltira, aki leette valamivel a szőnyeget.
– Mondjuk, ma még elkezdjük? A Twitteren már kétszer írtam,
hogy csúszik az interjúnk – fontoskodott Dave.
– Ki a bánat követ téged Twitteren? – röhögött fel Cortez,
miközben levágta magát a fotelbe, és felrakta a lábát az asztalra.
Egyenesen rá Kinga jegyzetére.
– Mi lenne, ha – rángatta ki Kinga az összegyűrt papírokat –
normálisan ülnél? Ez egy interjú.
– Jó, kezdjük már – türelmetlenkedett Dave.
– Rendben. Tehát – ült le Kinga a másik fotelbe, de előtte
gondosan lesöpörte a kárpitot, nehogy koszos legyen. Egyenes háttal,
tollal a kezében fürkészte a többieket, akik nagyjából elhelyezkedtek.
Ricsi végigfeküdt a kanapén, Zsolti a dobszerkó mögött ült és chipset
evett, Dave a telefonja kijelzőjén pötyögött. Cortez pedig lazán
beleivott a kólájába, és félig felvont szemöldökkel nézett vissza
Kingára. – Első kérdésem. Miért Jalapeno a neve az együttesnek?
– Mert a Red Hot Chilli Peppers már foglalt volt – vágta rá
Cortez, mire mindenkiből kitört a röhögés. Én is elmosolyodtam, de
Kinga olyan gyilkos pillantással jutalmazott, hogy inkább
elkomolyodtam.
– Ha szórakoztok, akkor hagyjuk az egészet! – förmedt rájuk.
– Nem szórakozunk. Ezt válaszoltam. Mi a baj vele? – mosolygott
Cortez.
– Nem akarok idióta válaszokat! Kis komolyságot, jó? Tehát
akkor válasznak megy, hogy Cortez spanyol nyelvtudása miatt,
valamint a zenei stílusotokból kiindulva, mivel a dalaitok ska
elemeket is tartalmaznak…
– Nemár! – ébredt fel Ricsi, és még a fejét is megemelte. –Nem
adunk ilyen gyökér válaszokat! Írd, amit Cortez mondott!
– Nem írom! – rázta a fejét Kinga.
– Akkor nem adunk interjút – lépett közbe Dave.
– Mi az, hogy nem adtok? Dehogynem!
– Én vagyok a menedzser, én mondom meg, mikor, kinek adunk
interjút!
– Én meg azt írok, amit akarok!
Na, jó, Kinga kijelentésére mindenki vitázni kezdett, konkrétan
egy szót sem értettem, mert teljesen egyszerre üvöltöztek. Csak
álltam ott, kezemben a fényképezőmmel, aztán a következő
pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Viki. Nem számítottam az
érkezésére, ami hiba volt, természetesen ésszerű, hogy ő is jelen van.
Gyorsan végignéztem magamon. Horgolt, méregzöld kardigán,
farmer, copf. A legjobb formám. Ő bezzeg csíkos, hosszú ujjú
pólóban, ujj nélküli kesztyűben, szoknyában és bakancsban.
– Azt mondtátok, riport lesz, nem tömegverekedés – közölte
köszönés nélkül.
– Úgy volt – bólintott Ricsi.
– Jó, beszálltam – röhögött fel Viki, és rólam abszolúte tudomást
sem véve kikerült, félrelökte Ricsi lábát, és levágta magát mellé, a
kanapéra.
– Jó, akkor maradjon az egyáltalán nem vicces, jópofának vélt
válaszotok! Bánom én! – fújtatott Kinga. – Folytathatjuk?
– Kajaszünet – tette fel a kezét Zsolti.
– Na, ne viccelj velem! – torkolta le Kinga egy határozott
nézéssel. – Tehát. Meséljetek kicsit a zenétekről.
– A zenénk jó – felelte Ricsi.
– Ez meg milyen válasz?
– Rövid – röhögött Ricsi, és összepacsizott Vikivel, aki láthatólag
élvezte a dolgokat.
– Na, jó, ez így nem megy. Megírom nélkületek, egyszerűen az
értelmi szintetek alacsony ahhoz, hogy normálisan összehozzuk a
dolgot.
– Nyugtassátok már le a lovat! – kiáltott Zsolti, aki félig a hűtőben
volt.
– Zsolt, ha még egyszer így hívsz! – rázta fenyegetően a
mutatóujját Kinga.
– Húúú – dörzsölte meg Zsolti a karját, mintha csak félne. Ekkor
már határozottan úgy éreztem, hogy ebből semmi nem lesz.
– Akkor beszéljünk kicsit a tagokról – tett Kinga egy újabb
kísérletet.
– Beszéljünk – bólintott Cortez, de a szája sarkában ott húzódott a
gúnyos mosoly.
– Akkor beszélj! – förmedt rá Kinga.
– Mit? – kérdezte Cortez szemtelenül, Kingán pedig tisztán
látszott, hogy kezd elfogyni a türelme.
– Az agyamra mentek! – pattant fel hirtelen.
– Ne már, most mit akadsz ki? Csak hülyültünk – mosolygott
Dave.
– Egyszerűen nem birok veletek! Belehalnátok, ha rendesen
válaszolnátok és hamarabb végeznénk?
– Mér, mennyi az idő? – ült fel Ricsi, aztán, miután lecsekkolta az
óráját, a távirányító után nyúlt, és benyomta a tévét. Kinga
idegrendszere amúgy sem volt túl stabil, de miután meglátta, hogy a
fiúk és Viki is tévézni kezdenek, totálisan kiakadt.
– Befejeztem veletek! Renáta, csinálj pár képet, majd felhasználod
a zeneajánlódba! Felhívom Neményit és Timit is, ez a riport nem fog
elkészülni. Képtelenség!
Zavartan néztem Kingára, aki tényleg indulni készült.
– Most mit vagy úgy oda? Majd firkálsz valamit a rovatodba, nem
mindegy? Úgyis csak a képeket nézik… – közölte Viki, és bevallom,
a beszólásától megfagyott az ereimben a vér.
– Hogy mondod? – kérdezte Kinga. Ettől féltem. Nagyon. A fiúk
persze vigyorogva nézték a balhégyanús szituációt. Én annyira nem
szórakoztam jól.
– Hogy minek pedálozol annyit? Írd, amit mondanak, aztán
csináljatok képeket. Elég az, minek túlspilázni.
– Túlspilázni? Túlspilázni – ismételgette Kinga. Viki megvonta a
vállát és belemarkolt az asztalon lévő cukros tálba. – Nos, bizonyára
neked nehéz lesz megmagyaráznom, de az iskola magazinja nívós,
igényes kiadás, ami mögött sok munka van. Honnan is tudhatnád,
hogy komoly válogatás kell ahhoz, hogy bekerülj. Hogy ki kell
érdemelni a pozíciót. Neked hiába magyarázom. Hagyjuk – legyintett
Kinga olyan lekezelően, hogy gombócot éreztem a torkomban. Pedig
nem is engem kezdett ki. Vikit sem kellett annyira félteni, rögtön
kontrázott.
– Mit akarsz ezzel mondani? – ült fel. Hűha.
– Azt, hogy vannak diákok, akik foglalkoznak értelmes dolgokkal.
Ilyen például az iskolaújság. És amíg ti itt vihorásztok meg
zenélgettek, én éppen azon vagyok, hogy egy interjúban bemutassam
az együtteseteket, népszerűsítsem, megismertessem olyanokkal, akik
esetleg keveset tudnak róla. Örömmel látom, hogy ennek nemhogy
örülnétek, de direkt megnehezítitek a munkámat. Ami azért jó, mert
musicalt adok elő az október 23-i ünnepségen, én vagyok a
főszereplő, tele vagyok próbákkal. Közben tanulnom kell, mert
tartani akarom a kitűnő átlagom. A barátom vár skype-on, ma már
lehet, hogy nem is tudunk beszélni. Persze mindemellett edzésre is
kell járnom, mert a díjugratás a mindenem. Mindezek ellenére, mert
profi újságíró vagyok, eljöttem ma ide, hogy készítsek egy riportot.
Hiba volt. Oldjátok meg! – hadarta Kinga, és szinte mindenki
lesütötte a szemét.
– Jó, csináljuk meg, válaszolok rendesen – szólalt meg nagy soká
Ricsi.
– Sajnos nincs időm – közölte Kinga kíméletlenül, és az ajtó felé
indult.
– Hé, várj már! – kiáltott utána Zsolti.
Kinga válaszra sem méltatta, csak kiment a garázsból.
– Hú, ez rendesen berágott – húzta el a száját Dave.
– Na és? – vonta meg a vállát Viki.
Totál esetlenül álltam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Kingának
igaza volt, bár kicsit túlreagálta a hülyülést, azért megértem, hogy
nem lehet könnyű neki. Csak aztán nem tudtam, hogy én pontosan
mit csináljak. Menjek utána? Vagy fotózzak?
– Khm – köhintettem, mire mindenki felém fordult. – Szerintetek
kell fotó?
– Nemtom – vonta meg a vállát Ricsi, tökre tanácstalanul. Mint
minden kérdéses pillanatban, most is mindenki Cortezre nézett.
– Csinálhatsz párat – bólintott végül.
– És hogyan? – kérdeztem.
– Ez kész! A riporter elhúz, a fotós azt se tudja, hogy kezdje –
röhögött fel Viki.
– Nem vagyok fotós – szóltam halkan. – Csak beugró – tettem
hozzá, de egyébként hiába.
– Figy – szólt Zsolti –, játszunk, és akkor közben fotózol. Biztos
lesz pár, ami használható.
– Oké.
Lassan mindenki elhelyezkedett, és akkor zenélni kezdtek. A
dalokról nem tudok sokat mondani, klassz volt, meg nagyon
ügyesek, de nem igazán figyeltem külön, mert azon voltam, hogy jó
szögből csináljak képeket. Ideálltam meg odaálltam, leguggoltam,
felléptem az asztalra, szóval úgy próbálkoztam. Közben meg
dübörgött a zene, leginkább ska-punk, de volt néhány punk-pop szám
is, amit hallottam korábban. Vagy legalábbis ismerősnek tűnt.
Mindeközben azért rém kellemetlenül éreztem magam. Viki és
Cortez, teljesen közös nevezőn, zenéltek, énekeltek, menőztek.
Hurrá. Négy számot hallgattam végig, addig sikerült egy halom
fényképet csinálnom.
Mikor végeztem, leültem a kanapéra, mert ellenőrizni akartam,
hogy jók lettek-e a fotók. Közben Ricsi megint benyomta a tévét, és
azonnal belemerültek valami sorozatba.
– Milyenek? – ült le mellém Cortez.
– Van köztük jó – bólintottam, és kicsit felé fordítottam a gépet,
hogy rálásson a kijelzőre. – Figyelj – szóltam halkan. – Kingát
kirakják az újságtól, ha nem adja le az interjút veletek.
– Mit tudok tenni? – vonta meg a vállát Cortez.
– Tudom, hogy Kinga néha kibírhatatlan. De azért mégis. Ne
ilyenen vérezzen el. Nem segítenél kicsit?
Cortez mélyen a szemembe nézett, láttam, hogy vacillál, végül így
szólt:
– Hogyan?
– Mi lenne, ha összeírnék néhány kérdést? És akkor mindenki
válaszol rá, Kinga meg majd kiválasztja, hogy melyik választ írja
bele a riportba. Tudod, akkor van lehetősége, könnyebben dönt.
– Jó. Írd össze – bólintott.
– Köszönöm szépen – mosolyodtam el. Cortez időközben kivette
a kezemből a gépet, és tovább nézte a fotókat.
– Ez rendes dolog tőled – szólt halkan, úgy, hogy csak én
hallhattam.
– Mi?
– Tudod te azt – pillantott rám óvatos mosollyal, aztán már nézte
is tovább a képeket. Igen, tényleg tudtam, mire gondol. Arra, hogy
mindentől függetlenül, teljes mellszélességgel kiállok Kinga mellett.
– Hát – vontam meg a vállam. – Kinga a barátom.
– Tudom – bólintott. – Szerinted ez milyen? – mutatta felém a
gépet.
– Én is erre gondoltam, ez a legjobb – feleltem, és épp csak egy
pillantást vetettem a képre. Az volt a kedvencem. És nem csak azért,
mert Viki alig látszik rajta. A fiúk pillanatképe tökéletesre sikerült,
mind a hárman remekül mutatnak, ami egy zenekari fotón elég ritka.
– Melyik? – huppant le Viki Cortez ölébe(!!!), és már el is vette a
gépet. – Ja, jól sikerült. Bár Zsolti kicsit béna!
– Mi? Csak szeretnéd – pattant fel Zsolti, és már oda is jött.
Persze két pillanattal később már Ricsi és Dave is a fényképező után
kapkodtak, úgyhogy ők vihogtak meg cikizték egymást. Én meg
elővettem a jegyzetfüzetem a táskámból, és gyorsan lefirkáltam tíz
kérdést.
– Ennyi? – vette el Cortez, és átfutotta.
– Átküldöd mailben? – kérdeztem, miközben felálltam.
– Nem maradsz? Gyorsan megcsináljuk! – nézett rám Cortez.
Maradjak? Azt akarja? Hűűű. Persze ez semmit nem jelent, főleg,
mert szerintem nem akart egyedül szórakozni a kérdésekkel, ráadásul
ott volt a vihogós barátnője, aki éppen dartsnyilakkal dobálta Zsolti
combját, aki ész nélkül ordított.
– Nem, késő van – néztem hirtelen az órámra, ami azt mutatta,
hogy tényleg késő van! Jaj!
– Oké, akkor átküldőm – vonta meg a vállát Cortez.
Felvettem a táskám, visszakönyörögtem a fényképezőgépem,
aztán az ajtóhoz indultam.
– Sziasztok! – köszöntem el, és kicsit határozatlanul néztem
kifelé, mert sötétedett. – Öhm – fordultam vissza kelletlenül. A
többiek mind rám bámultak. – Nem kísérne el valaki?
Jó, persze lehet, hogy ez tök gyerekes dolog, de semmi kedvem
nem volt sötétben egyedül hazasétálni. e
A fiúk összenéztek, Viki meg egyszerűen kiröhögött. Na ja, ő
bátor, és ha megtámadják, akkor jól használja a bakancsát, meg mit
tudom én. De én nem vagyok ő, és Korponay tanárnő minden
igyekezete ellenére sem bírok hazáig rohanni. Úgyhogy inkább
beégek, de legalább nem megyek egyedül.
– Várj, Ren, jövök – tápászkodott fel Ricsi, és miközben felém
indult, belebújt a kapucnis pulcsijába.
– Ne lépj már le! – üvöltötte Viki.
– Mindjárt jövök, nyugi – legyintett, és kiengedett az ajtón. Mikor
kiértünk az útra, Ricsi elkezdett magyarázni valami HC bandáról,
hogy mennyire menők és hogy feltétlenül nézzem meg őket a
YouTube-on, mert „akkora pogót én még nem láttam”. Mondtam,
hogy ebben egészen biztos vagyok. Egész úton ilyesmiről
beszéltünk, aztán még egyszer megköszöntem, hogy hazakísért, és
gyorsan besiettem. Kézmosás, azonnal vacsora, aztán S. O. S.
bepakolni holnapra, csekkolni az e-mailt. Rohanok. e
Cortezék próbája: 5/5* – wow.
Kinga: 5/2 – kicsit túlreagálta, de azért sajnáltam.
Virág: 5/5 – hagyott üzenetet msn-en, hogy Dorián moziba hívott
minket péntek délután. Illetve őt, de menjek én is. Klassz.
Gyertyatartó?
Arnold: 5/4 – az előbb hívtam, mert mindenképp meg akartam
kérdezni, hogy mit akart tőle az igazgató. Azt mondja, csak az
átlagáról beszéltek.
Október 16., péntek
fizikából, meg feleltem föciből is, közben megírtam a Goetheházidogám,
Cortezzel mailben csináltuk az interjút, olvastam a
Dorian Grayt, szereztem szomszédokat a farmon, meg ilyesmi. e
Ma reggel apu kirakott a suli előtt, és a lelkemre kötötte, hogy időben
legyek otthon. Na, igen, a szüleim elég tragikusan élik meg, hogy
moziba megyek Virággal és Doriánnal, tudni akarták hol, hánykor,
milyen film, sőt, még a jegyemet is csekkolni akarták. Úgyhogy jól
elraktam. Persze napközben kiderült, hogy Dorián egyáltalán nem
örül annak, hogy én is megyek, de Virág ragaszkodott hozzá. Jó, az
emós srác így, szemtől szemben nem mondott semmit, de azért
láttam rajta, hogy eléggé húzza a száját. Mindegy. Még ha annyira
nem is volt kedvem velük menni, mert mégiscsak ketten járjanak
moziba, azért amikor Zsoltiék megkérdezték, hogy mit csinálok a
hétvégén, legalább rá tudtam vágni, hogy moziba megyek, így
kevésbé vagyok lúzer. Duplaangollal kezdtünk, Arnold szokás
szerint negyedórát késett, de végül csak beesett a nyelvi előadóba.
– Szia – köszöntem halkan, amikor leült.
– Hol tartunk? – kérdezte.
– Ruhabolti beszélgetés – toltam félre a fejemen a fülhallgatót.
– Csodálatos – közölte unottan.
– Figyelj, arra gondoltam, hogy a jövő hét végén úgyis kezdődik a
szünet, csinálhatnánk programot, nem tudom, könyvtár, meg ilyesmi.
– Sajnos nem lehet – felelte Arnold. Ez olyan válasz volt, amire
egyáltalán nem számítottam, úgyhogy kérdőn néztem rá. – Nem
leszek egész jövő héten.
– Mi? – döbbentem le. – Beteg vagy?
– Nem, dehogy – rázta a fejét. – Elutazom.
– Suliidőben?
– Igen – biccentett.
– Ó. Értem. És az ofő elengedett?
– Igen.
– Klassz. És hova?
– Párizs.
– Párizs??? – kiáltottam fel. Kicsit hangosabban, mint kellett
volna, mert Mr. O’Realy a nyakát nyújtogatva nézett felém.
Lapultam pár másodpercig, aztán suttogva folytattam. – De jó! És
meddig maradsz? A szüleiddel mész?
– Pszt – tette Arnold a szája elé a mutatóujját, és fejével a tanár
felé biccentett.
– Jó, de később megbeszéljük?
– Persze.
Igazából Arnoldból túl sokat nem tudtam kiszedni, csak annyit,
hogy elutazik és majd az őszi szünet után lesz legközelebb.
Megkérdeztem, hogy azért a hétvégén még találkozunk-e, de nemet
mondott. Azzal indokolta, hogy holnap pakolnia kell, vasárnap meg
már utazik. Hát jó. e
Suli után Cortezékre Viki várt, mentek deszkázni, Kinga maradt
színjátszó próbán, Andris és Robi rohantak haza Band Herót játszani,
Jacques és Gábor pedig elindultak a sulitól, miközben franciául
barkochbáztak.
– Mehetünk? – kiáltott rám Dorián, aki Virággal együtt a saroknál
ácsorgott. Rám vártak.
– Még egy pillanat! – mondtam, miközben kapkodtam a fejem.
Mindenképp el akartam köszönni Arnoldtól, aki még nem jött ki a
suliból. A Szent Johannából időközben kitódultak a diákok, a legtöbb
arcon az a tipikus „végre péntek” kifejezés volt látható. Egy hangos
kilencedikes csoport után végre megjött Arnold is. Azonnal
odaléptem hozzá.
– Eszembe jutott, hogy akkor nem is találkozunk már –
mosolyodtam el.
– Nem, majd csak őszi szünet után – bólintott.
– Reni, jössz? – kiáltotta Virág.
– Mindjárt! – néztem hátra feléjük. Közben a lépcső előtt ácsorgó
Cortezék egy pillanatra felénk néztek. – Vigyázz magadra, oké?
– Mindenképp – nézett a szemembe Arnold, és egy kicsit el is
mosolyodott. De valahogy mégsem tűnt boldognak, ami nagyon fura.
Ha valaki Párizsba készül, annak minimum ragyog a szeme, nem?
– Hé, Párizs jó dolog, örülj egy kicsit! – unszoltam. – És nézz meg
mindent! És írj sms-t! És küldj képet! És ha netközelben vagy, akkor
írj rám! És… – hadartam. Aztán kifogytam. – És siess vissza, jó? –
fejeztem be végül. Arnold bólintott egyet, aztán gyorsan megöleltem.
Esetlenül átölelte a vállam, közben meg hátulról hallottam, hogy
valakik őrülten „húúúúú”-znak. Elengedtem Arnoldot, aztán
megfordultam. Zsoltiék, ki más. Megráztam a fejem, jelezve, hogy
mennyire gyerekesek.
– Na, siess moziba – búcsúzott el Arnold.
– Oké. Leszel még msn-en a hétvégén?
– Meglátjuk.
– És hozol nekem könyvjelzőt? – vigyorogtam, mire Arnold
elnevette magát.
– Szerinted vissza mernék jönni könyvjelző nélkül? Az első
dolgom lesz, hogy veszek.
– Azért ne az első!
– Reniiiii! – sipította Virág.
– Mennem kell. Beszélünk! Szia! – köszöntem el gyorsan, és
lefutottam a lépcsőn. Ricsiék még mindig röhögtek valamin, így nem
is köszöntem, de amikor feléjük fordultam, egy pillanatra találkozott
a tekintetem Cortezével. Viki éppen a fél fülhallgatóját nyomta
Cortez kezébe, azt hiszem, mutatni akart neki valamit. De Cortez
nem figyelt rá. Furán elmosolyodtam, és intettem egyet felé. Nem
intett vissza. Csak lenézett, elvette a fülhallgatót a barátnőjétől, és
benyomta a fülébe. Jó, lassan már köszönni sem fogunk egymásnak.
Csodálatos.
– Mehetünk – mondtam szomorúan.
– Miért ölelgeted Arnoldot? – kérdezte Virág, miközben
elindultunk.
– Mert elutazik, és nem lesz már szünetig.
– Juj, nem is tudtam – forgolódott Virág, hogy intsen Arnoldnak.
Ő azonban már átment az úton, és egyedül baktatott felfelé a
dombon. Fura volt így utánanéznem, kicsit úgy éreztem, mintha
cserben hagytam volna. Elutazik, tökre sokáig nem látom, és akkor
moziba megyek. e Mindegy, hülyén jött ki.
A bevásárlóközpontban egyenesen a mozipénztárhoz mentünk és
gyorsan megvettük a jegyeket. Mivel miattam kicsit késésben
voltunk, Dorián javasolta, hogy vegyük meg az üdítőket, meg
ilyesmi, aztán menjünk is be. Beálltunk a sorba, Virág és Dorián
előttem volt, én meg még azon hezitáltam, hogy mit vegyek.
– Juj, és még egy csokit – tette hozzá Virág. Dorián kért egy
Bountyt is, aztán kifizette, és mindketten félreálltak.
– Ööö – néztem körbe riadtan. – Azért megvártok, nem?
– Aha, csak ideállunk – közölte Dorián. Zavartan néztem, ráadásul
az eladó tökre türelmetlen volt mögöttem kezdtek morogni, amiért
lassú vagyok, én meg közbe azon agyaltam, hogy ez kicsit ciki.
Mármint oké, persze nem vártam el, hogy Dorián meghívjon engem
is, akkor sem, ha ők hívtak el, de így, hogy ők, Virággal kikérték a
rendelésüket, Dorián kifizette, aztán el is húztak, ez így teljesen úgy
tűnt, mintha egyedül lennék. Legalább kértünk volna közösen, és
akkor majd utólag kifizetem. e Mindegy, gyorsan kértem egy
közepes popcornt meg kis kólát, meg perecet, aztán egy csomót
bénáztam, hogy fel tudjam venni a pultról. Persze a mögöttem állók
nem várták meg, hogy összeszedjem magam, hanem félrelöktek és
már kérték a sajátjukat. Mindegy, nagy nehezen elindultam. Virágék
bevártak, és legalább együtt mentünk be. Az utolsó előtti sorba
ültünk a nagyteremben, de azért jó messze volt a vászon. Virág ült
középen, jobbján Dorián, balján én. Mellettem egy testes férfi, aki
kisajátította a karfát, így az ölembe ejtettem a kezem, és úgy ültem.
Klassz.
– Pszt – szóltam Virágra halkan. – Nem veszed fel a szemüveged?
– Nem, dehogy. Dorián nem tudja – sziszegte alig hallhatóan.
– De messze ülünk.
– Nem baj, látok. Nagyjából – hunyorgott Virág maga elé. Én ezt
abszolút nem értettem, ráadásul amikor Virág meglátta, hogy
feliratos a film, elég kétségbeesetten nézett. De nem vette fel a
szemüvegét.
Hát, a film nem volt rossz, bár láttam már jobbat is. Én speciel
néha tökre untam, és olyankor az agyam egészen máshol járt.
Arnoldon, Cortezen, a sulin meg azon, hogy mit keresek Virág és
Dorián randiján. Kábé a felénél Dorián odahajolt hozzánk, hogy
kimegy még üdítőért. Mikor kikászálódott a sorból, Virág gyorsan
kivette a táskájából a hemüjét, és feltette.
– Miről maradtam le? – olvasta türelmetlenül a feliratot.
– Hát, kábé mindenről.
– Jó, majd megnézem DVD-n. Hú, figyi – nézett rám vigyorogva.
– Dorián végig fogja a kezem!!?
– Tényleg? – mosolyogtam.
– Ühüm.
– Pszt! – szólt ránk a karfa-kisajátító ember gorombán.
– Bocsánat! – suttogtam.
– Juj, totál nyirkos a tenyerem, de ciki! – fújta Virág a kezét, de
hiába, annyira izgult és görcsölt a közös mozizástól, hogy verte a víz.
– Jön Dorián – mutattam az árnyékra, ami felénk közeledett.
Virág gyorsan eltette a szemüvegét, és tovább hunyorgott.
Én meg komótosan ettem a popcornt, egyik oldalamon Virág, aki
amúgy sem látta a feliratot, meg teljesen lekötötte, hogy Dorián fogja
a kezét. A másik oldalamon pedig a goromba karfa-kisajátító ember,
aki jó hangosan nevetett minden, nem is vicces poénon. Hát, éreztem
már jobban is magam.
Film után jött a kötelező „beszéljük meg, mit láttunk és kinek
hogy tetszett” dolog, ezért beültünk egy palacsintázóba. Itt, ha lehet
ilyet mondani, még kellemetlenebbül éreztem magam, mint a
moziban. Ott legalább csend volt és sötét. Itt viszont nem, és Dorián
meg Virág tökre jól elvoltak, beszélgettek meg nevettek. Én meg ott
ültem, turkáltam a villámmal a banánkrémes, tejszínhabos amerikai
palacsintámban, és folyton azt kérdeztem magamtól, „mit keresek én
itt”? Persze Virág őrülten hálás volt, amiért elkísértem az első közös
mozijukra, de azt hiszem, a továbbiakban már menni fog nekik
egyedül is. Igazából egyszer szólaltam meg, akkor is áthívtam
Virágot vasárnapra jógázni, de sajna nemet mondott. Szombatvasárnap
az apukájával és A NŐ-vel lesz.
– De azért msn-en leszel, nem? – kérdezte Dorián.
– Persze – mosolygott Virág.
– Akkor jó. Mindjárt jövök – állt fel Dorián, és leszaladt a galéria
lépcsőjén, valószínűleg a mosdóba ment.
– Reni – tette Virág a karomra a kezét. Ez bizalmas érintés,
sejtettem, hogy valami komolyról van szó. – Kísérj haza!
– Mi? – csodálkoztam, és majdnem elnevettem magam. De Virág
túl riadt volt ahhoz, hogy kinevessem. – Miért?
– Dorián miatt! Azt hiszem… – rázta a fejét. – Lehet, hogy ma
megcsókolna!
– Mi? – nevettem el magam végül, és furán néztem rá.
– Tudod, első csók! Ma!
– Honnan veszed?
– Mozi, palacsinta, hazakísér. Juj, légyszi, gyere velünk, akkor
tuti nem!
– De… – csavargattam a hajam idegesen – hát jó. De biztos?
– Totál félek, nem vagyok felkészülve! Elbénázom, ideges
vagyok, ráadásul hányingerem van
– Annyira izgulsz? – kérdeztem félve.
– Nem, baromi sok popcornt ettem – mondta, mire mindketten
felnevettünk.
– Figyelj. Aludj nálam, akkor hazakísér minket, és tuti nem akar
megcsókolni. Főleg ha én ott vagyok! – tanácsoltam.
– Jó ötlet. Akkor apu meg A NŐ reggel nálad vesznek fel.
– Oké. Aztán kitalálunk valamit – paskoltam meg a kezét, és
Virág szemmel láthatóan megkönnyebbült.
Dorián visszajött, mondtuk neki, hogy mi a helyzet, mármint hogy
Virág nálam alszik ma. Erre csak annyit kérdezett, hogy de attól
Virág még lesz-e msn-en. Hát, nem is tudom. Úgy tűnik, Dorián agya
nem terjed nagyon tovább. Msn. Kábé ennyi, amit szól. Mindegy.
Végül megettük a palacsintát, aztán hazamentünk. A kapunkban
én előre akartam menni, hogy legalább normálisan elköszönjenek
egymástól, mármint négyszemközt, de Virág nem engedte el a
kezem. Hát, szegény Dorián csak két puszit kapott, tőlem, mondjuk,
egyet sem, de azért annyira nem is vagyunk jóban, aztán elment.
– Hú – könnyebbült meg Virág, amikor becsuktuk az ajtót. –
Egyszer túl kell esnem rajta, de ne ma! Örök hála, Reni – sóhajtotta.
– Igazán nincs mit.
Vacsoráig a neten böngésztünk, mindenféle „első csók” fórumba
benéztünk, felolvastunk béna, ciki sztorikat, volt köztük jó néhány
LL is, úgyhogy végül Virág kezdett megnyugodni.
– Gyerekek, kész a vacsora – jött be anyu a szobámba.
Ösztönösen lehajtottam a laptopom fedelét, amit persze anyu nem
hagyhatott figyelmen kívül.
– Titkos beszélgetések? Tinitesztek, hogy melyik sztár illik
hozzátok? Talán egy imádott Facebook-adatlap? – tippelgetett anyu
szórakozottan.
– Olyasmi – bólintottam zavartan.
– Jó, de nem jelöltök be idegeneket, ugye?
– Nem, dehogy! – ráztam a fejem.
Két okból sem jelölök be idegeneket. Az egyik, mert nem vagyok
hülye. A másik, anyu kétnaponta ellenőrzi az ismerőseimet.
Persze erről elvileg nem tudok, de azért tisztában vagyok vele,
hogy van egy alternatív regisztrációja, amivel állandóan rám néz. e
Vacsora után (Virág megette, így nem tűnt fel, hogy mi apuval csak
összekutyultuk) DVD-ztünk, megnéztük a Twilight filmeket. Úgy
tűnik, Virág nem unja meg, legalább ezerszer látta már, de mindig
azt akarja nézni. A filmek közben ránéztem az msn-re, de Arnold
offline volt. e
Mozi: 5/2 – nem is tudom. Furán éreztem magam.
Virág pánikol: 5/4 – szegény. De azért sikerült kicsit
megnyugtatnom. Remélem.
Arnold: 5/1* – e az klassz, hogy elutazik, de azért hiányozni
fog.
Cortez: 5/1 – Twitteren csekkoltam, deszkáztak, pizzáztak, aztán
próbáltak. Menő pénteki program, az biztos.
Twilight: 5/4 – annyiszor láttam már… Mindegy, Virág totál
belelkesült, most is a laptopomon néz Robert Pattinsonháttérképeket.
e
Október 19., hétfő
– Sziasztok. Goethe? – kérdeztem.
– Nem láttuk ma még. De biztos mindjárt jön – vágta rá Cortez, a
többiekből pedig hatalmas röhögés tört ki. Én is elmosolyodtam,
aztán próbáltam komolyra fordítani a szót.
– Oké, szóval a Faust beadandó? Mindenkinek megvan?
– Huppsz – nézett rám Dave riadtan. – Na, mindegy, mindjárt
letöltöm valahonnan.
– Kardos kiborul a plagizálás miatt – ráztam a fejem. Dave csak a
vállát vonogatta, én meg tovább firtattam a beadandót.
– Nem lettem kész – közölte Ricsi.
– Ne már! Azért küldtem át tegnap mailben a jegyzeteket, hogy
használj belőle valamit! Nem igaz, hogy csak akkor adjátok be, ha
valaki az egészet megírja nektek! – hitetlenkedtem.
– Hát, pedig úgy tűnik.
– Óriási – sóhajtottam, és félve Cortezre néztem. – Gondolom,
nem írtad meg.
– Jól gondolod – felelte. Hű, de bájos néha.
– Pedig kerestelek msn-en.
– Pedig nem voltam – mondta, a többiek pedig majd kipukkadtak
a nevetéstől. Fogalmam sem volt, hogy Cortez miért kezdett el
bunkózni, de hirtelen egész magas szinten űzte. Azt se tudtam, hogy
reagáljam le, amikor elővette a mobilját és felvette.
Miközben Cortez elsétált telefonálni, én gyomorgörccsel néztem
utána. Most komolyan. Csináltam valami rosszat?
– Hát, akkor én bemegyek – mondtam. Senkit nem érdekelt.
Hurrá.
A portán felmutattam a belépőkártyám, aztán az aulába érve
sikeresen kikerültem Mádayt, aki egy kilencedikes fiúval üvöltött,
amiért kitágíttatta a fülcimpáját. Vagy mi.
Duplaórával kezdtünk, leültem a padomhoz, belemerültem
Dorian Gray arcképébe, és egészen az óra elejéig fel sem néztem.
Nem volt túl jó kedvem.
Virág csengetéskor esett be, zilált volt, megint elaludt. Szokás
szerint későig msn-ezett Doriánnal.
– Megvan a beadandód? – csuktam össze a könyvem. Virág
félrefésülte a haját, és immáron mindkét szemével értetlenül meredt
rám. – Mára volt – tettem hozzá.
– Ijjj, kiment a fejemből. Gyorsan megírom – nyitotta fel a Hello
Kitty-s füzetét, és lila tollal valamit írni kezdett. Fogalmam sincs,
hogy mit. Jacques hirtelen hátrafordult és megkérdezte, hogy mára
kellett-e a beadandó.
– Igen – bólintottam mosolyogva.
– Mon Dieu! – kapott a szájához. Igen, hamar kiderült, hogy csak
Kinga, Gábor és én írtuk meg.
Vibrált a levegő, olyan feszültség volt a teremben, a fél osztály az
ajtó felé lesett, a többiek pedig vadul írtak kiszakított lapokra. A
hétfő reggeli káosz. Mint mindig.
– Jó reggelt – lépett be a Tölgyessy, és becsukta maga mögött az
ajtót. Az infótanár érkezése meglepett minket, csodálkozva
meredtünk rá. – Kardos tanár úr beteg, én helyettesítem – tette hozzá.
Oké, gondoltam, hogy a magyartanár hiánya nem rázza meg az
osztályt, de arra nem számítottam, hogy tapsban és füttyögésben
törnek ki, sőt, Robi eldobta a könyvét, Zsolti pedig felpattant a
székre, és ész nélkül ordította, hogy „Igeeeeen”.
Tölgyessy mondta, hogy foglaljuk el magunkat, ami így, hétfőn,
első két órában nem is volt nehéz. Andris és Robi két perc alatt
megbütykölte a tévét, úgyhogy aki akart, kábeltévét nézhetett az első
padokon ülve. Ezért bírjuk annyira az infótanárt. Mert ő is nézte. e
Cortez, Dave, Ricsi és Zsolti a hátsó sorokba ültek, és Dave
laptopján neteztek. Igen, behozta a suliba. No comment. e Virág
rögtön átült mellém, és az IM-et lapozgattuk.
– Istenem, nem is tudjátok, hogy mennyire gyerekesek vagytok –
ült fel a padomra Kinga. Én megpróbáltam kirángatni alóla a
tolltartóm, miközben Virág azt ecsetelte, hogy a teszt szerint „75%
love” jött ki.
– Mi az, hogy „75% love”? Mi ez a baromság? – húzta a száját
Kinga.
– Itt van! Azt írja, hogy az első lépéseket megtettük, minden esély
megvan arra, hogy összejöjjünk, és hogy tutira odavan értem! Hát
nem szupi? Dorián és én… – áradozott Virág.
– Tényleg csodálatos – mondta Kinga unottan. – Na, add azt ide.
Kinga ultragyorsan kitöltötte a tesztet, és büszkén nézett fel.
– „100% love” – bólintott elégedetten. – Azt írja, gratulálunk,
sikerült teljesen az ujjad köré csavarnod…
– Dejóó – mosolygott Virág kedvesen. 75%, 100%. Szuper. Aztán
mindketten rám néztek.
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Léccci, csak poénból – unszolt Virág.
– Hidd el, az eredmény nem lesz vicces. – sziszegtem, de
mindegy, végül elvettem az újságot. Lássuk csak. Mindennap
kedvesen köszön. Nem. Keresi a társaságod. Nem. Megragad minden
pillanatot, hogy a közeledben lehessen. Nagyon nem. Beszélgetés
közben sűrűn megérint. Egyáltalán nem. Gyakran keres meg átlátszó
ürüggyel. Ultranagy nem. Wow, az eredmény 10% love. És ez is
csak azért, mert ennél rémesebb eredmény nincs a tesztben.
– Na? – tártam szét a karom. Virág szomorúan nézett, Kinga
azonban idegesen rázta a fejét.
– Mégis mit vártál? A kisujjadat sem mozdítod, hogy ne így
legyen – közölte kíméletlenül.
– Barátnője van – mondtam, mert úgy tűnt, ezt elfelejti.
– Felőlem gyötrődj. A fátyolos, réveteg tekintet amúgy is hozzá
tartozik a megjelenésedhez.
– Kinga, lételemed, hogy megalázz? – kérdeztem hitetlenül.
– Csak azt lehet alázni, aki hagyja – vonogotta a vállát.
– Ne veszekedjetek. Juj, itt van még egy teszt! Mennyire vagy
társasági ember! Csináljuk meg! – ujjongott Virág.
Csodás, minden vágyam az volt, hogy miután a teszt kimondja,
hogy Cortez és én soha nem leszünk együtt, kiderüljön rólam, hogy
antiszociális vagyok. Márpedig pont ez jött ki. Visszahúzódó, félénk,
magányos. Utálom a hétfő reggelt!
Arnold hiányzása miatt egyébként is rémes napom volt.
Egyszerűen nem találtam a helyem. Virág minden szünetben
Doriánnal volt, Kinga az a-s lányokkal lógott, és azzal szórakoztatták
magukat, hogy lekezelik a kilencedikeseket. Én meg csak lézengtem,
lementem a büfébe, kimentem az udvarra, visszamentem a terembe,
olvastam. Nem volt túl jó. Cortezzel egész nap egy szót sem
váltottam, sőt, rám se nézett. És ha ez még nem lenne elég, Kardos
hiányzása miatt elmaradt az olvasókör, pedig ez volt az egyetlen, ami
megmenthette volna a napomat. Suli után a szakadó esőben indultam
haza. Még ez is! Az esőkabátom kapucniján monoton ütemben
kopogtak az esőcseppek, úgy baktattam fel a dombon, és a járda
mélyedéseiben sebesen lefolyó vizet bámultam. Akár romantikus is
lehetett volna, de nem volt az. Szomorú voltam.
Hazaérve persze megint egyedül találtam magam, anyu az eső
miatt későn ért haza, apu is sokáig dolgozott. Úgyhogy csináltam
magamnak melegszendvicset, letelepedtem a laptopom elé, és
neteztem egy órát. Az msn kongott az ürességtől, egyedül Jacques
volt online, aki felkért amőbára. Hát, így telt a délutánom. e
IM-teszt: 5/1 – e
Arnold: 5/4 – csak egy rövid e-mailt írt, jelezte, hogy minden
rendben vele.
Cortez: 5/1* – bár tudnám, miért rágott be rám.
Facebook: 5/2 – senki nem jelölt be, a farmon sem adott magához
senki, így továbbra sem tudok bővíteni. e
Arckrém: 5/1** – most már dührohamot kapok, egyáltalán nem
használ, tiszta pattanás a homlokom. Bányarém vagyok! e
Revolver: 5/5 – netezés közben meghallgattam a kedvenc Beatlesalbumom.
Kicsit feldobott. De csak kicsit.
Október 20., kedd
legtöbb óráról elkérték, mert a színjátszósok a tesiteremben
gyakoroltak. A tanárok jól kezelték, hogy a közelgő őszi szünet miatt
senkinek nincs kedve semmihez, úgyhogy a legtöbb órán
beszélgettünk vagy filmeztünk. Baranyai tanárnő például elkért
minket infóról, és duplaórát tartott, amin a Bolygónk, a Föld című
sorozatból néztünk pár részt. Dávid Attenborough alkotása
mindenkire másként hatott. Kinga dühös volt, amiért a környezet
pusztul, Virág sírdogált, mert szerinte ez „oan nagyon szomorúúú!”.
Cortez zenét hallgatott, Ricsi dalszövegeket firkált a füzetébe, Dave
pedig Twitteren jelezte, hogy éppen mi történik. Jó, őket annyira nem
hatotta meg Földünk sorsa. Zsolti szinte végig evett, és amikor egy
marhacsordát mutattak a tévében, rávágta, hogy hamburger, amin a
fiúk persze szakadtak a nevetéstől. Baranyai tanárnő rosszalló
pillantással nézett rá, aztán meghatódva visszafordult a tévéhez.
Andris és Robi a pad alatt PSP-ztek, Jacques pedig a padján
pihentetett alkarjára támasztotta az állát, és a monoton narráció
harmadik percében elaludt. e
Csengetéskor mindenki kicsit lelassult, komótosan szedtük össze a
cuccunkat, a „chill out filmezés” megtette a hatását, a borongós őszi
időben amúgy is nyomik voltunk, úgyhogy kábé úgy mentünk ki a
suliból, mintha lassított felvétel lenne.
– Nem Simsezünk ma? – kérdeztem Virágot, miközben feltettük a
kapucninkat és átvágtunk a portán.
– Klassz lenne, de megvárom Doriánt, aztán elmegyünk
csuklóvédőt venni – mosolygott.
– Értem. Jó program – bólintottam visszafojtott mosollyal. –
Akkor jó vásárlást, és később beszélünk.
Virág a suli előtt maradt, én meg lesétáltam a lépcsőn. Éppen
átmentem az úton, amikor Viki jött velem szemben.
– Szia – köszöntem. Egy pillanatra rám nézett, látszott, hogy
gondolkozik, ezért kicsit megemeltem a kapucnimat.
– Ja! – röhögött fel. – Szia. Cortezék végeztek már?
– Igen. Mindjárt jönnek – bólintottam.
– Jó, mert leléptem a nyolcadik órámról, hogy ideérjek – hadarta.
Lógós. Hurrá. Én meg még csak nem is késtem soha. No comment.
– Hát, szerintem pár perc, csak, gondolom, Zsolti még a büfében
van, szerintem rá várnak – vontam meg a vállam. Viki vihogott egy
sort, aztán rácsapott a vállamra egy „na, szia” kiáltással, és már át is
futott az úton. Közben rádudált egy kocsi, ő meg utánaordított
valamit. Valami nem túl szépet.
Cortez barátnője. Aki minden ciki és kínos megnyilvánulása
ellenére is fényévekkel menőbb nálam. Csendben, egyedül sétáltam
haza, miközben azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki. De ki?
Virág Doriánnal, Kinga a színjátszókört alázza. Cortez a
barátnőjével, Ricsi Edinával, Arnold nagyon-nagyon messze. Klassz
lesz az őszi szünet. e
Hazaérve bepakoltam holnapra, de semmiből nincs lecke,
úgyhogy még egyszer ellenőriztem a suliújságnak írt cikkemet, aztán
bekapcsoltam a netet. Honfoglalóztam kettőt, de Arnold nélkül nem
tetszett. Kvízpart dettó. Facebook unalmas, Twitter pörög, csak
éppen nem velem. Elszenvedtem egy darabig, aztán lementem és
boldogítottam anyut. Ötször ültem fel a konyhapultra és szálltam le,
mire sóhajtva felém fordult.
– Mi a baj?
– Semmi – vonogattam a vállam.
– Jó. Akkor máshogy kérdezem. Mi bánt?
– Nem bánt semmi.
– De valami van… – fürkészett, eléggé aggódva.
– Hát. Nem tudom. Nem találom a helyem. Mindenki elvan, én
meg lézengek – nyögtem ki végül.
– Ó, értem – biccentett anyu amolyan „de nehéz kamasznak lenni”
stílusban. – A kis barátaid nem érnek rá, és emiatt elveszettnek érzed
magad?
– Nem, csak… Mindegy, megyek olvasni – zártam le a témát, és
felmentem a szobámba.
Alig négy oldal után apu bekopogott.
– Mit olvasol? – érdeklődött.
– Dorian Gray arcképe – feleltem.
– Az kiváló. Remek. Nagyszerű…
– Igen, tényleg jó – szóltam közbe, mielőtt apu további jelzőkkel
illetné Wilde művét. Azt hiszem, elég alkalommal megállapították
már, hogy mennyire nagy mű, úgyhogy kár lett volna tovább ragozni.
– Nos – dobolt apu az asztalomon. – Tulajdonképpen anyád
küldött, azt mondta, hogy egyedül érzed magad, befordultál, és
aggódik.
– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – nevettem el magam. – Csak
Arnold elutazott, Virágot meg leköti Dorián. Nemcsak reggel nem
jön velem, de esténként Doriánnal sétáltatja Doriánt, pedig régen
mindig együtt mentünk…
Apu pár pillanatig furán nézett, ezért elmagyaráztam, hogy van
Dorián, a fiú, meg Dorián, a kutya. Így már világos volt.
– Hát. Van, hogy ezek a dolgok így összejönnek, és úgy érezzük,
egyedül vagyunk. Majd elmúlik, és minden visszaáll a régi
kerékvágásba – mondta. Bölcs gondolatok, de erősen kételkedtem.
– Biztosan – vontam meg a vállam végül, mert semmi értelme
nem volt mélyebben belemenni a témába. Apu feszengve ácsorgott
még pár pillanatig, végül bedobta a mindig díjnyertes ötletét.
Pótvacsora. e
A konyhában találtunk két doboz gyümölcssalátát, de mivel túl
egészségesnek ítéltük, telenyomtuk szintetikus tejszínhabbal. Így már
más. Közben csapongtam a témák között, mint például Virág kicsit
elhanyagol, legalábbis így érzem, a suliújságnak írt cikkem szerintem
tökre jó lett, vagy hogy tudja-e apu, hogy a bálnavadászat mennyire
komoly probléma. Nem tudta. e
Francia kultúra: 5/5 – ötösre feleltem, Monsieur Durand meg is
dicsért, hogy milyen szépen felkészültem. e
TeveClub: 5/5 – tanult egy új trükköt a tevém. Virág viszont egy
hete nem látogatta a sajátját! Szörnyű. e
Cortez: 5/1 – Egy fél köszönés. Ennyi sem. Semmi, nulla, nem
vesz észre. No comment. e
Időjárás: 5/1* – borult, esik, anyu mutatta a felhőtérképet és az
előrejelzést. Már nem lesz idén jó idő.
Dorian Gray. 5/5* – Most ez a kedvenc könyvem. Jó, mindig azt
mondom, hogy az a kedvencem, amit olvasok, de akkor is. Woow!
Imádom!
Október 21., szerda
volt, mert a bordó kardigánom szennyes, ezért nem tudtam felvenni.
Toporzékolhattam, attól még nem lett tiszta. Úgyhogy kénytelen
voltam egy drapp pulcsit választani, összecopfoztam a hajam, és
összességében olyan stréber látszatot keltettem, hogy az már szinte
kínos. Jó, mindegy, túl lettem rajta, elindultunk. A suliba érve
azonban dőlt az egész napom. Azon már ki se akadtam, hogy
Cortezék mellett szó nélkül elsétáltam, szerintem észre sem vettek.
Mindegy, beértem a suliba, Máday egy hangos „Reni, a
szerkesztőségbe!” kiáltással a suliújság termébe irányított.
Kezdődhetett a móka.
Arnold hiányzása miatt Timi fogadott, egy gyors „szia” után már
nyújtotta is a kezét. Odaadtam a jegyzeteim, villámgyorsan átfutotta
őket, majd közölte, hogy rendben van. Megkönnyebbültem, sikerült
időben leadnom, és még el is fogadták. Ennyit az én cikkemről. A
többi pedig rémálom. Először is, Kinga bejelentette, hogy
megcsinálta az interjút a büfés nénivel. Timi tombolt, mivelhogy
nem ebben egyeztek meg.
– Értsd meg, Cortezékkel semmire nem mentem! Nem fogok egy
idióta, benyögött válaszokból összerakott riportot lehozni, mert az
engem minősítene! – rikácsolta Kinga.
– Értsd meg, ez volt a feladatod, és nem teljesítetted! – üvöltötte
Timi. Fél méterre álltak egymástól, és leüvöltötték egymás fejét, én
meg feszengve ültem a padon, és vártam, hogy mi lesz a vége.
– Nem érdekel! Megcsináltam a riportot!
– De nem azzal, akivel kellett volna!
Ez így eltartott pár percig, végül óvatosan feltettem a kezem,
hátha egyszer észreveszik.
– Mi van? – nézett rám Timi. Ijesztő volt.
– Én ott voltam Kingával, megcsináltam a fotókat. És egyébként
Cortezék válaszoltak, össze is írták – húztam ki a táskámból a
nyomtatott mailt.
– Megvan a Jalapeno-interjú? – húzta fel a szemöldökét Timi.
– Igen, utólag elküldték – bólintottam.
– És miért neked? És Kinga miért nem tud erről? Mi folyik itt? –
tette csípőre a kezét.
– Igen, Renáta, mi folyik itt? – nézett rám Kinga, cseppet sem
kedvesen.
– Mert én fotóztam és tovább maradtam, mint Kinga. Így nekem
küldték a válaszokat – vontam meg a vállam.
– Miért te fotóztál? Hol a fotós? – forgolódott Timi értetlenül.
– Kirúgtam – vágta rá Kinga.
– Miért? Miért te rúgod ki a fotóst? Ha probléma van vele, akkor
hozzám jössz vagy Neményihez.
– Azt hiszem, meg tudom ítélni, hogy hasznos-e a fotósom vagy
sem.
– Kinga, ne húzd ki a gyufát! – emelte fel az ujját fenyegetően
Timi. Kinga nem rémült meg, állta a tekintetét, sőt, azt hiszem, Timi
kapta el elsőnek a fejét, kitépte a kezemből a lapokat és belenézett. –
Jó! Húzok belőle, mert sok. De mehet. Fotók?
– Elküldtem e-mailben – feleltem halkan.
– Rendben. Mehettek. Mindketten. Kinga, veled még számolok,
őszi szünet után visszatérünk rá.
– Alig várom – feleselt Kinga, és kiviharzott a teremből. Az nem
gond, hogy be akarta csapni az ajtót, csak éppen elfelejtette, hogy én
is jövök utána. Kicsit fájt, de túlélem.
– Hú, ez húzós volt – sütöttem le a szemem, amint kiértünk a
folyosóra. A java viszont csak eztán jött. Kinga betorzult arccal,
eszelős tekintettel meredt rám.
– Mi a fenét művelsz? Hátba támadsz? Mit akarsz? A riportot
nyúlnád le? Kifúrsz?
Annyira ledöbbentem, hogy pislogni is elfelejtettem.
– Mi van? – nyögtem ki végül, nagy sokára.
– Megírod helyettem a riportot? E-mailezgetsz Cortezzel? A
tudtom nélkül?
– Kinga, azért csináltam, mert sajnáltam, hogy nem vesznek
komolyan, és akkor úgy éreztem, több türelmem van hozzájuk, mint
neked. Ezért írtam össze a kérdéseket. Neked akartam segíteni,
dehogy fúrlak ki! – hadartam rémülten.
– Aha, na persze! Hülyét csinálsz belőlem! Megcsináltam a büfés
riportot, közben pedig te a hátam mögött a helyemre pályázol?
– Kinga, állj már le! Nem pályázom semmire! Csak féltem, hogy
Timi rosszul reagál, ha nem hozod a kért anyagot!
– Egy szavadat sem hiszem! Nagyot csalódtam benned, Renáta,
mindig is tudtam, hogy jellemtelen alak vagy, de ezt sosem
gondoltam volna! Kétszínű, aljas!
– Kinga, fejezd már be! Hidd el, azért csináltam, hogy le tudd
adni!
– Na, persze! Leadtad helyettem!
– Te adtad le, én csak összeírtam a kérdéseket, és kinyomtattam
Cortez mailjét.
– Vagyis megcsináltad a munkám!
– Igen, mert te nem voltál képes rá! – fakadtam ki.
Kinga döbbenten nézett rám.
– Most már szánsz is? Mi vagyok én, valami béna? Nem tudom
megcsinálni, ezért besegítesz? Összekeversz valakivel, Renáta! Én
nem vagyok a kis lúzer barátaid egyike, akiknek szívességet teszel
pár sorral! Ez az én rovatom! Megdolgoztam érte, az enyém!
– Tudom, tudom, hogy a tiéd, azért segítettem, hogy a tiéd is
maradjon!
– Ah, szóval neked köszönhetem! Örök hála, megmentetted a
pozícióm. Milyen kedves! – üvöltötte cinikusan.
– Miért nem érted meg, hogy semmi rossz szándék nem volt
bennem? Segíteni akartam! – kiáltottam már én is. Egy rakás diák
meredt ránk, csendben, fürkészve figyelték a jelenetet.
– Hát, hogyne! Tudod, egyvalamiben tényleg segítettél! Most már
tisztán látom, hogy akkor is folyton a hátam mögé kell néznem,
amikor te vagy mögöttem! – mondta olyan hidegen, hogy könny
szökött a szemembe.
Kinga összehúzott szemmel méregetett, végül megpördült és ott
hagyott a folyosón. Pár pillanat kellett, hogy összeszedjem magam, a
körénk gyűlt tömeg is oszlani kezdett. Lehajtott fejjel felsiettem a
lépcsőn, belöktem a mosdó ajtaját, és épphogy beértem, kitört
belőlem a zokogás. Mélyről jött, beleremegett az egész mellkasom,
és alig kaptam levegőt. Mivel nyílt az ajtó, gyorsan bementem egy
fülkébe, és megpróbáltam csendben sírdogálni. Remegő kézzel
előkaptam a telefonom, és pötyögtem egy sms-t. Virág a „hol vagy?”
kérdésre azonnal válaszolt. „Doriánnal a suli előtt. Miért?” A
pulcsim kinyújtott ujjával letöröltem az arcom, és visszaírtam egy
„mindegy, semmi”-t. Aztán a kijelzőre meredtem, és hirtelen
felindulásból írtam egy sms-t. Arnoldnak. Tudtam, hogy
valószínűleg zavarom, de nem bírtam ki. Viszont válasz, az nem jött.
e
Csengetés előtt pár perccel kimentem a fülkéből, megmostam az
arcom a csapnál, és belenéztem a tükörbe. Juj. Rémesen festettem.
Kisírt, szétbőgött, vörös szemek, fehér arc, csapzott haj.
Lehajtott fejjel mentem be a terembe, és igyekeztem senkire sem
nézni, amikor leültem a helyemre. Pechemre Zsolti kiszúrta, hogy
valami nem stimmel.
– Reni, te sírtál? – kérdezte hangosan, jól érthetően. Mindenki
felém fordult.
– Nem, dehogy! – legyintettem.
– De, bőgtél, látszik a fejeden! – erősítette meg Andris.
Mindenkinek nagyon köszönöm.
Mivel Kinga csípőre tett kézzel fordult felém, gyorsan matatni
kezdtem a táskámban, és előhalásztam a könyvem. Körülbelül két
centire hajoltam bele a lapokba, úgy olvastam.
– Reni, mi a baj? – guggolt le mellém Virág aggódva.
– Semmi, majd megbeszéljük. Már jól vagyok – suttogtam, hogy
csak ő hallja.
– De tényleg sírtál?
– Kicsit, de nem nagy ügy. Csak kiborultam.
– Jaj, de nincs nagy gáz, ugye?
– Semmi – mosolyodtam el halványan. Virág megsimította a
vállam, és leült a helyére. Baranyai tanárnő becsukta maga mögött az
ajtót, és körbenézett. A hiányzókat akarta csekkolni, de megakadt
rajtam a tekintete.
– Reni, minden rendben?
– Persze – bólintottam, a lehető leghatározottabban.
– Bőgött – ordította be Robi.
– Kösz – tártam szét a karom értetlenül. A tizedikes fiúk miért
ennyire gyerekesek???
– Nos, ha szeretnéd, akkor kimehetsz a mosdóba.
– Köszönöm, jól vagyok.
– Semmi baja. Csak fáj a karja, amelyikkel hátba szúrt.
Megerőltető lehet, nem vitás – jegyezte meg Kinga, szavai
visszhangzottak a csendes teremben.
– Kinga, állj le! – szóltam rá olyan dühösen, amilyen még talán
sosem voltam.
– Fejezzétek be! Mindketten. Ha problémátok van, szünetben! –
szidott le mindkettőnket a biosztanár, és a naplót lapozgatta.
– Mi volt ez? – suttogta felém Virág.
– Semmi – csóváltam a fejem, és még egyszer Kingára néztem.
Könyörtelen, gyilkos tekintettel meredt rám. Nézni sem bírtam,
inkább elfordultam.
Csendben meredtem magam elé, miközben a tanárnő a táblára írt
valamit.
– Pszt! Ren! – sziszegte egy hang, mire hátrafordultam. Ricsi
mosolyogva nézett. – Ki bántott?
– Senki – suttogtam.
– Na, ja – vigyorgott hitetlenül. – Akarod, hogy megverjem? –
kérdezte.
– Kingát? – döbbentem le.
– Kinga? – kérdezett vissza. – Kinga miatt vagy úgy ki? Ne
hülyülj már!
– Pósa, megismételnéd, amit mondtam? – szólította fel Baranyai
tanárnő.
– Hogyne – biccentett Ricsi. – Az ízeltlábúak télen kimúlnak –
mondta. Azt hiszem, meg akarta tippelni, hogy miről lehetett szó az
órán. Nagyon nem erről. A tanárnő döbbenten nézett rá, a többiekből
meg kitört a röhögés. A jó hangulatot és a rossz választ Baranyai egy
egyessel díjazta. Szegény Ricsi.
Tovább jegyzeteltem, amikor valaki megbökött. Óvatosan
hátranéztem, mire Cortez egy kis levelet nyomott a kezembe.
Gyorsan a pad alá dugtam a kezem, és remegő ujjakkal kibontottam.
Másolom.
„Oké vagy?”
Kapkodva visszaírtam: „Igen, csak kicsit összevesztünk
Kingával.”
Gyorsan jött a válasz: „Vele csak azt lehet.”
Pár pillanatig néztem magam elé, aztán már írtam is. „Nem hisz
nekem, és nem tudok mit tenni. Azt hiszem, örökre megharagudott.”
Hátratettem a kezem, mintha csak a copfomat birizgálnám, mire
Cortez a kezembe nyomta a papírt. Elmosolyodtam rajta. „Örökre
megharagudott? LoL. Azért egyszer csak elfelejti, a következő
egymillió évben talán megenyhül. e ”
Mosolyogva megvontam a vállam. Jó, nem így értettem, hogy
örökre. Hanem hogy… Mindegy.”
Hallottam, hogy Cortez halkan felnevet mögöttem. Aztán már
adta is a kis cetlit.
„Beszéljek vele?”
Ösztönösen megráztam a fejem. Már csak az kéne. „Ne, dehogy!!!
De azért köszi.” Utoljára adta oda a levelet: „Nm.”
Igazából örültem, hogy ő írt utoljára. Mert így megtarthattam a
levelet. e
Csengetéskor mindenki felpattant a helyéről. Kinga még a tanár
előtt húzott ki a teremből, egy kis ajtócsapkodással és
vállvonogatással vegyítve. Óriási. Zavartan felálltam, közben meg
éreztem, hogy rezeg a mobilom a zsebemben. Türelmetlenül
kivettem, és a kijelzőre nézve azonnal elfogott valami megnyugtató
érzés.
– Arnold, de jó, hogy hívsz! – szóltam bele azonnal.
– Mi a baj? – kérdezte köszönés nélkül.
– Neményi az? – üvöltötte Zsolti. – Mondd neki, hogy ráér
visszajönni!
– Pszt! – szóltam rá durván, és kimentem a teremből.
Arnold másfél perc alatt lerendezte a dolgot, azt mondta, igazam
van, nem hibáztam, és hogy ne foglalkozzak Kingával, mert ő ilyen,
és neki idő kell, hogy ezt a szituációt megeméssze. És azt is mondta,
hogy ne sírjak, mert nincs miért, és hogy majd átbeszéljük az
egészet, tartsak ki.
– Oké, köszönöm! – szóltam mosolyogva, és így, hogy sikerült
vele beszélnem, már nem is tűnt olyan rémesnek az egész. – Hol
vagy most? – kérdeztem.
– Reni, rohannom kell, így is kilógtam telefonálni, mert tudtam,
hogy szünetetek van.
– Kilógtál? Honnan? Jaj, múzeumban vagy? – kaptam a szám elé
a kezem. – Akkor menj gyorsan, és vigyázz magadra! – tettem le a
telefont.
Oké, ettől függetlenül a napom rémes volt, az udvaron tökre
egyedül ácsorogtam, a pocsolyákat bámultam, miközben a
sulirádióból The Killers szólt. A diákok csoportokba verődve
beszélgettek, tervezték az őszi szünetet. Igen, jó nekik. Én is
átfutottam a sulibox ajtajába benyomott listát, amin az őszi szünet
programlehetőségei vannak. De mivel Virág a szünet nagy részét az
apukájával és A NŐ-vel tölti, a maradék idejét pedig Doriánnal, nem
igazán számíthattam rá. Arnold, ugye, nincs itthon. A fiúkat meg az
égvilágon semmi nem érdekli.
Utolsó óránk fizika volt. Gondos nem tolerálta, hogy már csak ő
választ el minket az őszi szünettől, ezért maratonit diktált, sőt, még
kötözködött is (Zsolti kapott egy egyest). Mindegy, végül is eltelt a
nap. Hála az égnek. A suliboxomba pakoltam, Virág éppen arról
magyarázott, hogy Pete Wentz milyen vicces tweetet írt, amikor
valaki rám szólt a hátam mögött.
– Réni!
Jacques volt az, érdeklődött, hogy mik a terveim a szünetre.
Mondtam, hogy kábé semmi, de az nagyon. Ekkor megkérdezte,
hogy megyek-e vele a Francia Intézetbe meg az Operába (Monsieur
Durand programjai). Azonnal igent mondtam. Jacques örömmel
bólintott, aztán félve megkérdezte, hogy tervezem-e a Szent
Johannás halloween bálon való részvételt.
– Nem is tudom – hajtogattam szét a papírt. – Drakula gróf és
barátai rendezésében meghívó a Vámpírok báljára! – olvastam fel.
Jacques csillogó szemekkel bólintott. – Miért is ne – vágtam rá némi
töprengés után. Meghívtak a bálra. Szuper.
Mire kiértem a suliból, addigra még egy programra szert tettem,
Andris és Robi elhívott egy informatikai kiállításra (Tölgyessy
szervezi). Hogy én mit keresek majd ott, azt ugyan nem tudom, de
legalább nem telik rémesen lassan a szünetem.
Hazaérve beszámoltam anyuéknak a napomról, ügyelve arra, hogy
Kingát csak említsem, aztán felmentem a szobámba. Benyomtam a
gépem, remélve, hogy Kinga online lesz. Sajna nem volt, de ezt
valahol mélyen azért sejtettem. Viszont meglepő, hogy rá akartam
írni Facebookon, és már nem az ismerősöm. A fenébe! Elegem van,
Kingával akármikor összezördülünk vagy éppen meggyűlöl,
mindenhonnan letilt, így ha akarom, se tudom elérni. No comment.
e
A mai napom: 5/1*** – Én nem csináltam semmi rosszat. e
Kinga: 5/1 – utál. Nagyon.
Cortez: 5/4 – végre ma kedves volt. El is tettem a levelezésünket a
Cortez-dobozomba. Apró örömök.
Arnold: 5/2 – hiányzik. Ma végig azt kívántam, bárcsak itt lenne.
Virág: 5/4 – írt msn-en, hogy reggel velünk jön. Ennek örülök.
Csak hát ez is elég ritkaságszámba megy mostanában.
Szomorú vagyok: 5/1 – eléggé. e
Október 22., csütörtök
Johannás ünneplőmet. Szörnyen festettem benne, megint előjött a
VV szindrómám, amit szóvá is tettem a szüleimnek.
– Mi az a VV szindróma? – pislogott anyu kérdőn.
– Vastag vádli szindróma. VV – tártam szét a karom, mert nem
igaz, hogy ez nem elég egyértelmű.
– Reni, a vádlid mérete normális!
Persze, a szülők mindenre azt mondják, hogy szép meg normális,
meg pont jó. Már ha a gyerekükről van szó. Én bezzeg tudom, hogy
nem igaz, és emiatt görcsösen feszengtem az egész ünnepség alatt.
Szerencsére Virág is hasonlóan utálja felvenni ezt a göncöt,
mondjuk, neki nem VV szindrómája van, hanem RL. Az a „rövid
láb”. e Az sem tett túl jót a hangulatomnak, hogy a fiúkon tökre jól
áll az öltöny (Cortez, wooow), meg hogy az a-s lányok úgy néztek
rám, mint a véres rongyra. Természetesen Kinga beuszította őket
ellenem. Jaj.
Virággal bementünk a suliba, semmi kedvünk nem volt a béna
ünneplőben odaállni a fiúkhoz, mielőbb szerettünk volna leülni és
elvegyülni a tömegben. A portán felmutattuk a belépőkártyánkat,
aztán átmentünk az aulán. Máday a fejét csóválva szólt rá az
érkezőkre, mint pl.: „Kata, a szoknyád nem ilyen hosszúságú volt.
Vagy felhajtottad, amit tilos, vagy hirtelen nőttél. Utóbbi esetben
keress fel egy doktort!” Meg „Zsófia, a tűsarkadban topogj szépen
haza, és negyedórán belül jelentkezz nálam egy laposabb cipőben!”
Továbbá „Virág, vedd le a kokárdát, október 23. van! Te jó ég!”
Virág zavartan leszedte magáról az oda nem illő darabot, aztán
átmentünk a tesiterembe. Felültünk a lelátóra, a többiek már szinte
mind ott voltak, csak a balhés négyes hiányzott, de ők szinte rögtön
utánunk érkeztek. Sikerült elhelyezkednünk, én Virág és Jacques
között ültem, előttem Cortezék, a sor szélén pedig Andris és Robi.
– Kaját? – kínált körbe Zsolti egy csomag pillecukrot.
– Köszi – vett ki Virág egyet, aztán előhalászott a zsebéből egy
Kinder tojást. – Csokit?
– Ú, a játékot add ide! – kérte el rögtön Ricsi.
– Íme, a majdnem tizenhét éves, érett gimnazista – jegyezte meg
Dave, arra célozva, hogy Ricsi idősebb nálunk.
– Hé – lökött meg Zsolti.
– Nem kérek, köszi – ráztam meg a fejem.
– Jó, de nem azt akartam. Hanem, hogy jössz a halloween bulira?
– Igen.
– Fellépünk – vigyorgott, én pedig csillogó szemmel néztem
körbe.
– Komolyan? Hű!
– Ja, egész héten Mádayval egyeztettem. Még csekkolja a
dallistát, de nem lesz gáz! – mesélte Dave.
– Gratulálok, ez óriási! – mondtam őszintén.
– Kivel jössz? – kérdezte Cortez.
– Jacques-kal – vágtam rá. A fiúk kérdőn a mellettem ülő francia
osztálytársunkra néztek.
– Zsákkal? – fintorgott Dave.
– Ő hívott meg – tártam szét a karom.
– Jó, de akkor is! Zsákkal? – röhögött Ricsi.
Jacques félénken közbeszólt, hogy ő is jelen van. A fiúk csak
legyintettek. Szegény.
Az ’56-os megemlékezést furcsamód Máday nyitotta. Borrel
igazgatót nem is láttam, de mivel nem indokolták meg külön, hogy
miért nem vett részt, senki nem firtatta. Az igazgatóhelyettes beszéde
után a színjátszósok lepték el az ideiglenesen felállított színpadot, és
előadták az 56 csepp vér című musicalt. Én lélegzet-visszafojtva
figyeltem, Kinga zseniálisat alakított. Kár, hogy nem volt alkalmam
gratulálni. Mert ünnepség után a folyosón egyszerűen elhúzott
mellettem, fél vállára kapott, dög nehéz táskájával hátba is lökött, de
nem kért bocsánatot. Hátra sem nézett. Ez van. e
Mivel Virágra Dorián várt az aulában, én egyedül mentem ki a
kapun. A lépcső előtt Cortezék négyese ácsorgott, kiegészülve
Edinával és Vikivel.
– Sziasztok! – köszöntem halkan, miközben elhaladtam mellettük.
– Jó szünetet! – kiáltotta Dave.
– Köszi. Nektek is – néztem vissza egy pillanatra.
Viki és Cortez összeölelkezve állt, Ricsin Edina lógott szüntelen.
Zsolti ropival dobálta Dave-et. Igen, nekik jó szünetük lesz. Az tuti.
Én meg elindultam haza. Az őszi szünet első perceiben, tök egyedül,
szomorúan. És senkit nem hívhattam fel, hogy csináljunk valamit.
Senkit.
Ünnepség: 5/3 – szép volt, Kinga óriási alakított, de attól még
utál. Éljen. e
Cortez: 5/1 – 31-éig tuti nem látom. e
Virág: 5/2 – holnap reggel elutazik az apukájával és A NŐ-vel,
nem is lesz, csak a jövő héten. e
Dorian Gray. 5/5* – kiolvastam. Nagyon-nagyon-nagyon tetszett!
Sms: 5/5*** – te jó ég, Virág most üzent! Járnak Doriánnal!
Megcsókolta!!! Azt írta rohan, két perc és itt van, megyünk kutyát
sétáltatni. Semmi mást nem tudok, ennyit írt csak. Wooow, rohanok!
Október 31., szombat
hír. Legalábbis nekem. Jó, klassz programokon vettem részt,
élveztem az Operát is, sőt, még az informatikai kiállítás sem untatott,
bár ezt csak Andrisnak és Robinak köszönhetem, akik
végigveszekedték az egészet, így mindhármunkat kiküldtek. e
Sajna Virággal szinte egyáltalán nem találkoztam, csak telefonon
beszéltünk, akkor is leginkább Dorián volt a téma. Virág a létező
összes közösségin átírta az állapotát „kapcsolatban”-ra, feltöltött egy
halom fotót Doriánról, szóval most csak az emós barátja köti le.
Ráadásul legalább hétszer kellett meghallgatnom a híres „első csók”
sztorit, ami nem gond, mert Virág az LB-m, így nem untat. Csak, hát,
nem is tudom. Amíg nem volt Dorián, ezerszer átrágtuk a témát, meg
ezerszer elképzeltük, hogy milyen lesz. Virág beszámolója alapján
viszont nem tűnt akkora durranásnak, Dorián egyszerűen hazakísérte
az ünnepség után, és a házuk előtt gyorsan megcsókolta. Délután,
csak úgy, búcsúzóul. Ráadásul Virág azt mondja, max. tíz
másodpercig tartott az egész, úgyhogy nem egy nagy szám. De túl
van rajta.
Ma minden szempontból izgatottan ébredtem, egyrészt, mert
végre láthattam Cortezt! Másrészt meg már halálra untam magam az
őszi szünetben, a néhány programon kívül csak olvastam, zenét
hallgattam, lábatlankodtam, meg elkísértem anyut dolgozni.
Überlúzer. Ezt a jelzőt ragasztottam magamra. Délelőtt a suliban
tökfaragás volt a feladat, de mivel Cortezék a tesiteremben próbáltak,
ők nem vettek részt a versenyen. Mindegy, végül csak eltelt a
délelőtt, Kinga, mondjuk, rám sem nézett, csak általánosságban
utasítgatta az osztályt, hogy a kis dísztököket hogyan faragjuk. Virág
Doriánék termében lógott szüntelen, meg úgy mindenki elvolt. Én
meg Jacques-kal farigcsáltam. Közben azért rengetegszer gondoltam
arra, hogy állatira hiányzik Arnold! És akkor még az este nem is jött
el. Na, az volt a rémesen szomorú része a napomnak. e
Hazaérve elkészültem, tiszta feketébe öltöztem, tetőtől talpig,
aztán anyu kifestette az arcom. Igazából inkább fehérre meszelte,
kaptam vörös rúzst is, és szerinte „igazán helyes kis vámpír” lettem.
Az mellékes, hogy egy vámpírnak legkevésbé kéne „kis helyesnek”
lennie, inkább tekintélyt parancsolónak meg ijesztőnek, esetleg
gyönyörűnek… Mindegy. Jacques háromnegyed hatra jött értem,
fodros inget viselt felhajtott gallérral és hosszított kabáttal. Mint az
Interjú a vámpírral, gondoltam mosolyogva.
– Érezzétek jól magatokat, gyerekek! Biztosan jó móka lesz! –
intett anyu nevetve utánunk, miközben beszálltunk a kocsiba, és apu
eldobott minket a suliig.
A Szent Johanna körül mindenfelé „vámpírdiákok” kószáltak, a
kilencedikesek diszkrét, fekete öltözetben, diliboltból szerzett
műfogakkal, az idősebbek azonban hosszú, nyakban megköthető
bársonyköpenyekben, a lányok pedig fűzőkben, loknisra sütött hajjal.
Amíg a diákok élvezték a parádés ruhákban billegést, Máday szinte
szívbajt kapott, másodpercenként förmedt rá valakire a mély
dekoltázs, illetve nyakra rászáradt művér miatt, de semmit nem
tehetett, halloween lévén ez nemhogy megengedett, de kötelező.
Összességében vicces volt, de ez az össz, amit ma annak találtam.
Jacques-kal vettünk a büfében üdítőt meg kókusz-kockát, aztán
átmentünk a tesiterembe. A délelőtt faragott dísztökök kivilágítva
égtek a lelátók előtt és a lépcsők szélén, miközben a The Moog You
raised a vampire című dala fogadta az érkezőket. Baromi hangulatos
volt az egész, de a figyelmemet lekötötte a színpad. Zsolti a
dobszerkója mellett ácsorgott, Ricsi a basszgitárjával bíbelődött.
Cortez pedig… Cortez a színpad szélén ült fehér ingben, fekete
gatyában és fekete kapucnis pulcsiban. Sötét, szinte fekete haja erős
kontrasztot alkotott a fehérre festett arcával. A zenekar valamennyi
tagja ilyen öltözetben volt, beleértve Vikit is. Aki természetesen jelen
volt. Vérvörös rúzs, füstös fekete szem, fehér blúz, fekete rövid
szoknya, térdig érő bakancs. A fenébe, borzasztóan menőn festett.
– Szia, Reni – intett felém Dave, aki a színpad előtt állt és a
kameráját próbálgatta.
– Szia! – köszöntem, és mosolyt erőltettem az arcomra.
Nem álltam meg beszélgetni, mert egy tizenkettedikes fiú (a szája
szélén piros festékcsík futott le, egészen a nyakáig) sürgetett minket,
így Jacques-kal felültünk a lelátóra, és csendben nézelődtünk.
Minden diák boldognak tűnt, csoportokat alkotva beszélgettek,
susogtak, a színpad felé lestek, várták, hogy mi történik.
– Reniii! – pattant mellém hirtelen Virág, és a nyakamba borult.
– Szia… sztok – néztem fel mosolyogva. Virág és Dorián,
akiknek igazán feküdt a halloween jelmezbál, tökéletesen festettek.
Mindketten erős sminkben (igen, Dorián is), fekete körömlakkal
(igen, Dorián is) és hosszított fazonú, fodros ingben jelentek meg
(igen, Dorián is).
– Annyira klassz ez a buli – visongott Virág boldogan.
– Igen, egész jó – bólintottam, és kezdett ráfagyni a fejemre az
erőltetett mosoly. Nem, annyira nem tetszett a dolog, de nem akartam
lelombozni, Virág láthatólag nagyon boldog volt.
– Na, megyünk, megnézzük a büfét – köszönt el Virág. Karon
ragadta Doriánt, és már el is tűntek a tömegben.
Bénán utánuk intettem, de természetesen nem látták. Tovább
ücsörögtem, eleinte öten voltunk, de Andris és Robi megunták, és
lementek a színpad elé, hogy majd pogóznak, vagy mi. Így maradtam
Jacques-kal és Gáborral. Akik iszonyat szórakoztatóak voltak,
barkochbáztak. Legalább Karcsi lett volna jelen, de sajna őt nem
engedték el a szülei, mert „durvának” találták a vámpírbulit. e Jaj
nekem. A stúdiós már felállt a színpadra, hogy megnyissa az estét, a
diákok nagy része pedig a táncparketten ácsorgott, türelmetlenül
várva, hogy mi lesz. Éppen bambultam, amikor valaki megállt
előttem.
– Renáta, ennél szánalmasabban nem is festhetnél! – közölte
Kinga. Felnéztem rá. Hosszú, dús, barna haja kiengedve omlott a
vállára, csupán egy hajpánttal fogta hátra. Fekete blúzának csipkeujja
tökre jól nézett ki, hozzá feltűzött egy brosst, úgyhogy összességében
nagyon vampos volt.
– Szia, Kinga – köszöntem, figyelmen kívül hagyva a
megjegyzését.
– További jó szórakozást! – vigyorgott gúnyosan, miközben a rá
várakozó a-s lányok vihogva néztek minket.
– Köszönöm, neked is! – feleltem. Kinga összehúzott szemmel
bámult rám, aztán megrázta a fejét.
– Ha azt hiszed, megszánlak, akkor nagyon is tévedsz! Nem
érdekel, hogy bénán ülsz a két nyomival. Megérdemled. Na, szia! –
fordult meg durván, és otthagyott minket.
Próbáltam elhitetni magammal, hogy nincs igaza. Jacques és
Gábor nem nyomi. Aztán rájuk néztem. Még mindig barkochbáztak,
aztán felnevettek, mert Gábor valami butaságot tippelt. Tényleg
mókás. Te jó ég! Nyomi vagyok!!! e
Hatalmas taps következett, a stúdiós lefutott a színpadról, Cortez
pedig beállt a mikrofon elé. Az egész suli fütyülni és éljenezni
kezdett, aztán Zsolti hangosan számolt, és rákezdett a dobolásra. A
Time Bomb című dal kezdésnek olyan hangulatot csinált, hogy
mindenki egy emberként ugrált. A siker garantált volt. És amíg
mindenki jól érezte magát, telefonnal fotózkodott, táncolt vagy éppen
nekiugrált másoknak (Andris és Robi), addig én a lelátón ültem, tök
egyedül, és gombóc szorongatta a torkomat. Nem sokáig bírtam.
Három szám után felálltam, elköszöntem Jacques-tól, és
lebotorkáltam a lépcsőn. Közben megbotlottam egy dísztökben,
gyorsan felállítottam, és elsőfokú égési sérülést szerezve
megigazítottam a gyertyát. A táncoló, ugráló diákok között
megpróbáltam megkeresni Virágot, de amint megpillantottam,
inkább letettem a tervemről. Nem mentem oda hozzá, Doriánnal
táncolt, felszabadultan, boldogan, szerelmesen. El sem köszöntem
tőlük. Az I Want To Be Sedated szám közben sikerült a tornaterem
ajtajához nyomulnom, addigra a hangulat a tetőfokára hágott, a fiúk
őrülten jól nyomták az élő műsort.
– Hé! – üvöltötte valaki teljes tüdőből, de így is alig hallottam
meg. – Reni!
– Igen? – pördültem meg, és szemben találtam magam Dave-vel.
A színpad mellett állt, és fotókat készített. – A büfébe mész?
– Nem – kiáltottam. – Haza!
– Máris? Nem vagy jól?
– Nem nagyon. Fáj a fejem – füllentettem, és a hatalmas
hangzavarban a halántékomra mutattam.
– Oké, jobbulást – mosolygott Dave.
– Kösz, nektek meg jó szórakozást.
Kinyitottam az ajtót, de mielőtt kiléptem volna, még egyszer
visszanéztem. Hiába.
A friss levegő azonnal felébresztett, néhány percig csak álltam és
lehunyt szemmel maximálisan azon voltam, hogy legyen erőm
visszamenni. Nem volt, így előszedtem a telefont. Hátulról még
dübörgött a zene (Green Day, Little girl, ha jól hallottam), és tudtam,
hogy mindenki veszettül jól érzi magát.
Apu hat perc múlva ott volt értem. Egész úton próbálta kiszedni
belőlem, hogy mi történt, de nem volt kedvem beszélgetni. Hazaérve
felmentem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és
elvágódtam az ágyamon. Soha, de soha nem éreztem még magam
ennyire láthatatlannak. e
Halloween buli: 5/1 – no comment. e
Cortez: 5/5* – Igen, remekelt. Igen, csodálatos zenész. Igen, a
legmenőbb diák. Igen, tényleg semmi közöm hozzá. Szomorúúú
vagyok: 5/1* – nagyon. Elalszom. De még csak negyed nyolc. Nem
baj. Megpróbálom. e
