negyvenhét
• Ever, kész vagy? Mindjárt indulunk! Nem akarok a dugóban állni!
• Megyek! — kiabálok le, de nem megyek. Állok a szobám közepén, és bámulok egy gyűrött papírdarabot, amit a farmerom zsebében találtam. Az én kézírásom, de nem tudom, mikor írtam és mit akar jelenteni.
1. Ne menjetek vissza a pulcsiért!
2. Ne bízz Drinában!
3. Ne menjetek vissza a pulcsiért, semmi esetre sem!
4. DamenY
Amikor ötödszörre olvasom, még mindig olyan zavart vagyok, mint első alkalommal. Milyen pulcsi? Miért ne menjünk vissza érte? Arról nem is beszélve, hogy nem is ismerek semmilyen Drinát. És ki a csuda az a Damen, szívecskével a neve mellett?
Miért írtam ilyet? Mikor írtam? És mit jelenthet?
Apa megint kiabál, és hallom a lépteit a lépcsőn felfelé, úgyhogy félredobom a cetlit, ami a szekrényemről a padlóra esik. Majd kitalálom, mi ez, ha visszajöttünk.
* * *
A hétvége klassz volt. Jó volt kicsit távol lenni a sulitól, a barátoktól (különösen Brandontól). Jó együtt tölteni egy kis időt a családdal, olyan ritkán sikerül. Sokkal jobban érzem magam, és mihelyt visszatérünk a civilizációba és lesz térerő, küldök SMS-t Brandonnak. Nem akarom annyiban hagyni a péntek estét. Akármilyen fura is volt, most már vége. , ^
A vállamra veszem a hátizsákomat és indulok. Amikor körülnézek a táborhelyen utoljára, mintha valami hiányozna, mintha valamit elfelejtettem volna. A táskám bepakolva, minden tisztának tűnik, de nem mozdulok. Anya szólongat, aztán megunja, és értem küldi Riley-t.
• Hé - rángatja meg a ruhámat. - Mindenki rád vár.
• Egy pillanat. Csak még...
• Mit még? - vigyorog. - Még bámulod egy-két órát a füstölgő fahasábokat? Ever, mi bajod?
Birizgálom a karkötőm kapcsát. Fogalmam sincs, mi bajom, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Mintha valami hiányozna, vagy mintha valami félbemaradt volna. Mintha valamit csinálnom kellett volna még, de megfeledkeztem volna róla. Nem tudok rájönni, micsoda.
• Anya menni akar, apa aggódik a forgalom miatt, még Puszedli is azt akarja, hogy gyere végre, mert ki akarja lógatni a fejét az ablakon, hogy loboghasson a füle a szélben. Ja, és én is szívesen otthon lennék, mielőtt vége az összes jó délutáni filmnek. Úgyhogy mi lenne, ha indulnánk végre? Nem indulok, felsóhajt.
• Elfelejtettél valamit? - néz rám figyelmesen, miközben a szüleink felé sandít a válla fölött.
• Lehet. Nem biztos.
• Hátizsák megvan?
Bólintok.
• A mobilod?
Ráütök a hátizsákra.
• Az agyad?
Nevetek, tudom, hogy furcsán viselkedek és nevetséges vagyok, de az elmúlt néhány napban hozzászoktam.
• Megvan a kék Pinecone-tavi szurkolótáboros pólód? - mosolyog.
• Ez az! Ott maradt a parton! Mondd anyuéknak, hogy mindjárt jövök!
Riley a karomnál fogva visszaránt.
• Nyugi. Apa megtalálta és bedobta a hátsó ülésre. Komoly. Mehetünk?
Körülnézek még utoljára, aztán követem Riley-t a kocsihoz. Beülünk hátra, apa elindul, és a telefonom pittyegni kezd. Kiveszem a táskámból és elolvasnám az üzenetet, de Riley megpróbál leselkedni. Olyan gyorsan fordulok el, hogy Puszedli sértődött pillantást lövell felém. Riley még mindig próbálkozik.
• Anyaaa! - nyafogok.
Ö csak lapoz egyet a kezében tartott újságban.
• Fejezzétek be!
• Ide se néztél! Semmit nem csináltam, Riley nem hagy békén.
• Csak mert szeret - néz rám apa a visszapillantó tükörből. - Annyira szeret téged, hogy mindig veled akar lenni, nem tud betelni veled!
A szavai hatására Riley az ülés másik végébe húzódik, nekilapul az ajtónak. Látványosan megborzong, mintha a gondolat is undorítaná. Apával egymásra nézünk és nevetésben törünk ki.
Elolvasom Brandon SMS-ét: Bocs. Hülye voltam. Hívj fel este! Azonnal válaszolok egy mosolygós szmájlival, remélem, hogy ez megteszi, amíg nem tudok elég érzelmet összelapátolni, hogy többet is küldjek.
Az ablaknak támasztom a fejemet, és épp lehunynám a szemem, amikor Riley hozzám fordul:
• Nem léphetsz vissza az időben, Ever. Nem változtathatod meg a múltat. Az csak van.
Összerezzenek, fogalmam sincs, miről beszél.
• Ez a mi végzetünk, nem a tiéd. Nem gondolkodtál el soha azon, hogy talán oka van annak, hogy túlélted? Hogy talán nem csupán Damen mentett meg?
Bámulok a húgomra elnyílt szájjal, és próbálom megfejteni. Körülnézek, hogy a szüleim is hallották-e, amit mondott, de minden megfagyott. Apa keze a kormányon, pislogás nélkül nézi az utat, anya épp lapoz az újságban, Puszedli farkcsóválás közben dermedt meg. Az ablakon kinézve látom, hogy a madarak függnek a levegőben, és körülöttünk minden autós áll. Riley közelebb hajol, és a szemembe néz. Világos, hogy csak mi tudunk mozogni.
• Vissza kell térned. Meg kell találnod Dament, mielőtt túl késő lesz. - A hangja határozott.
• Késő? Mihez? - kérdezem közelebb hajolva. - Ki az a Damen? Miért mondod ezt? Mit akar ez jelenteni...
Riley hirtelen szemforgatva ellök magától.
• Jézusom! Ever! Tartsd a távolságot! Függetlenül attól, hogy ő mint gondol - mutat apára -, engem te egyáltalán nem érdekelsz.
Elfordul, és egy Kelly Clarkson-nótát énekel az iPodjával fals, reszelős hangon. Megfeledkezik anyáról, aki finoman rácsap a térdére, és apáról is, aki a visszapillantó tükörben engem néz. Egyszerre mosolygunk a tréfán, amit csak mi ketten értünk.
Egy kamion csapódik a kocsi oldalának, és a világ elsötétül körülöttem.
negyvennyolc
Az ágyamon ülök sikolyra nyitott szájjal. Másodszor veszítem el a családomat. A fülemben Riley szavai visszhangzanak:
Meg kell találnod Dament, mielőtt túl késő lesz!
Felugróm az ágyról, és a hűtőszekrényhez rohanok. Látom, hogy az elixír és az ellenszer nincsenek ott. Nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy csak én utaztam vissza az időben és minden a régi, vagy ott folytatom, ahol abbahagytam, vagyis Damen még mindig veszélyben van, én meg elfutok.
Ledübörgök a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy a fokok elmosódni látszanak a lábam alatt. Fogalmam sincs, mennyi az idő, vagy milyen nap van, de tudom, hogy Avához kell mennem, mielőtt kifutok az időből.
Amint leérek, Sabine szól ki a konyhából.
• Ever, te vagy az?
Megtorpanok. Sabine kötényt visel, a kezében egy egész tál csokis süti.
• Kipróbáltam anyukád receptjét, tudod, amit mindig sütött. Kóstold meg, és ne kímélj!
• Dermedten pislogok. Erőltetett türelemmel válaszolok:
• Biztosan nagyon finom. Figyelj, Sabine... Nem hagyja, hogy befejezzem.
• Legalább egyet vegyél!
Nem arról szól a dolog, hogy lássa, amint eszem, hanem arról, hogy jóváhagyjam a sütijét. Azon tépelődik, hogy alkalmas-e arra, hogy gondomat viselje, és arra kíváncsi, vajon ő-e a felelős a viselkedési problémáimért. Azt hiszi, ha jobban kezelné a dolgokat, akkor az egész meg sem történt volna. Az én okos, sikeres nagynéném, aki életében sosem vesztett még el egyetlen pert sem, tőlem vár elismerést.
• Csak egyet - erősködik. - Nem akarlak megmérgezni! Amikor a szemébe nézek, látom, hogy a szavak csak látszólag véletlenszerűek, és azon gondolkodom, hogy vajon ez valami üzenet, hogy siettessen? Túl kell esnem rajta.
• Biztosan nem olyan finom, mint anyukádé, mert az övé vitathatatlanul a legjobb volt, de az ő receptjéből sütöttem. Hajnalban arra ébredtem, hogy sutit kell süssek, és azt gondoltam...
Tudom, hogy kész belemenni egy komplett védőbeszédbe, hogy meggyőzzön, ezért inkább elveszem a legkisebb szeletet. Gondolom, hogy bekapom és futok is tovább. De amikor meglátom az eltéveszthetetlen E betűt a közepében, akkor már tudom.
Ez a jel.
Amire egész idő alatt vártam.
Már feladtam a reményt, amikor Riley végre jelentkezett! Megjelölte a legkisebb sutit a nevem kezdőbetűjével, pontosan úgy, ahogy régen csinálta.
Megkeresem a legnagyobb darabot, és látom, hogy egy R van belekarcolva, határozottan tudom, hogy tőle van. A titkos üzenet, a jel, amit ígért, mielőtt elment.
Nem akarok holdkórosnak látszani, aki különös jelentőséget tulajdonít egy tál sütinek. Sabinére nézek és megkérdezem:
• Ezt te csináltad? - mutatok a kezdőbetűmmel megjelölt sütire. - Te karcoltad bele?
Rám hunyorog, aztán a sütire.
• Figyelj, Ever, ha nem akarod megenni, nem kell, csak gondoltam...
Mielőtt befejezné a mondatot, a számba tömöm a sutit. Behunyt szemmel élvezem az ízét, és hirtelen otthon érzem magam. Azon a csodálatos helyen, amit újra láthattam, nem számít, milyen rövid időre, és végre rádöbbenek, hogy az otthon nem csak egyetlen hely lehet. Az otthon ott van, ahol megteremtem magamnak.
Sabine várakozón néz rám.
• Már próbáltam egyszer, de valahogy nem lett olyan jó - vállvonogatva várja az ítéletet. - Mindig azzal viccelt, hogy van egy titkos hozzávalója, és most kíváncsi lettem, igaza volt-e.
Nagyot nyelek, és letörlöm a morzsákat a szám sarkából.
• Volt is egy titkos hozzávaló - mosolygok. Elkomorodik az arca. - A Szeretet. És nagyon sokat használhattál belőle, mert ez rettentően finom!
• Tényleg? - kérdezi felvillanyozva.
• Tényleg - ölelem magamhoz egy pillanatra. - Péntek van?
• Igen. Miért? Jól vagy?
Bólintok, és kirontok az ajtón. Kevesebb időm van, mint gondoltam.
negyvenkilenc
Megállok Ava háza előtt. Hátsó kerék a betonon, elsők a füvön. Észre sem veszem a lépcsőt, olyan gyorsan rohanok az ajtóhoz. De valami furcsát érzek, amit nem tudok megmagyarázni. Megállok. Túl nagy a csend. Túl nyugodt minden. A ház úgy néz ki, ahogy itt hagytam - virágcserép az egyik oldalon, lábtörlő a helyén, de minden olyan mozdulatlannak tűnik. Ijesztő. Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, amikor az ajtó kinyílik.
A nappalin átvágva a konyhába megyek és szólongatom Avat. Látom a tegnapi teáscsészét a pulton, a kekszet a tányéron, minden a szokásos helyén, mint amikor utoljára itt jártam. A szekrényből eltűnt az elixír és az ellenszer is. Nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, hogy működött-e a tervem és egyáltalán nem volt rájuk szükség, vagy az ellenkezője igaz, és valami baj van.
A kék ajtóhoz rohanok, hogy megnézzem, ott van-e Damen, de hirtelen Román áll elém.
• Jó, hogy újra látlak, Ever - vigyorog szélesen. - Mondtam Avának, hogy visszajössz. Tudod, mit mondanak: Kétszer nem mehetsz haza.
A nyakán fel-felvillanó Ouroboros-kígyót tökéletesen keretezi a szándékosan összekócolt haja. Minden erőfeszítésem ellenére, annak ellenére, hogy felébresztettem a sulit, még mindig ő van nyeregben.
• Hol van Damen? - kérdezem összeránduló gyomorral körülnézve. - És mit csináltál Avával?
• Nyugi, nyugi - mosolyog. - Ne félj, míg engem látsz! Damen ott van, ahol hagytad. Bár azt kell mondjam, nem hiszem el, hogy elhagytad. Alábecsültelek. Fogalmam sem volt. Kíváncsi vagyok, mit gondolna, ha tudná. Fogadok, hogy ő is alábecsült.
Elhagytál - jut eszembe Damen utolsó szava.
Tudom, hogy egyáltalán nem becsült alá, pontosan tudta, milyen utat választottam.
• És ami Avat illeti - mosolyog Román -, boldogan közlöm, hogy semmit nem csináltam vele. Mostanra tudhatnád, hogy engem csak te érdekelsz — mormolja. Olyan gyorsan mozdul, hogy pislogni sincs időm, máris centikre van tőlem az arca. - Ava önszántából távozott, hogy kettesben lehessünk. És most már csak... - Az órájára pillant. - ... másodpercek kérdése, hogy hivatalosan is kijelenthessük, hogy ketten maradtunk, plusz a bűntudatod, hogy túl korán jössz össze mással... még mielőtt ő távozik. Nem mintha nekem bűntudatom lenne, de te olyan vagy, aki szereti azt hinni magáról, hogy jó és tiszta, meg jóindulatú és a többi hülyeség, ami őszintén szólva az én ízlésemnek kissé érzelgős. De majd túlteszem magam rajta.
Kizárom az agyamból, amit mond. Már a következő lépést tervezem. Megpróbálom kitalálni, mi a leggyengébb pontja, a legsérülékenyebb csakrája. Elállja előttem az utat, ami Damenhez vezet, így nincs más választásom, csak hogy a testén keresztül menjek tovább. Óvatosnak kell lennem. Gyorsan és váratlanul kell lesújtanom, mert aligha lesz időm újabb ütésre, ha elvétem.
Megsimogatja az arcomat, és olyat csapok a kezére, hogy a törött csontok végei kilátszanak a bőre alól. Az ujjai a szemem előtt himbálóznak.
• Aú — mosolyog és megrázza a kezét. Megropogtatja az azonnal összeforrt ízületeit. - Micsoda kis bestia vagy! Tudod, mitől döglik a légy, nem igaz? - Érzem a hideg leheletét az arcomon. - Miért harcolsz ellenem, Ever? Miért löksz el magadtól, amikor csak én maradtam neked?
• Miért csinálod ezt? - kérdezem. Görcsbe rándul a gyomrom, amikor látom, hogy a pillantása elsötétül. - Mit ártott neked Damen?
Félrebillentett fejjel figyel.
• Egyszerű eset, kedvesem. - Hirtelen eltűnik a brit akcentusa. Sosem hallottam még ilyen hangon beszélni. - Ö megölte Drinát. Én megölöm őt. Kvittek vagyunk. Ügy lezárva.
Amint kimondja, már tudom. Tudom, hogyan győzhetem le, és juthatok be a kék szobába. A ki és a hogyan mellett már tudom a miértet is. A nehezen megfogható okot, amire egész idő alatt szükségem volt. Az egyetlen dolog, ami köztem és Damen között áll, az egy határozott ütés Román köldökcsakrájára, a szakrális középpontjába, ahol a féltékenység, az irigység és a birtoklásvágy lakozik.
Égy ütés, és Román a múlté.
De még valamit el kell neki mondanom.
• Nem Damen ölte meg Drinát - közlöm vele rezzenetlenül a szemébe nézve. - Én tettem.
• Szép próbálkozás - nevet. - Szánalmas, kissé érzelgős, mint már mondtam, de sajnos nem működik. Így nem mentheted meg Dament.
• De miért ne? Ha ennyire fontos az igazság, a szemet szemért, meg minden, akkor tudnod kell, hogy én voltam. Én öltem meg azt a szukát.
Figyelem, ahogy meginog. Csak egy kicsit, de elég, hogy észrevegyem.
• Folyton utána mászkált, teljesen odavolt Damenért. Tudtad, nem? Teljesen meg volt őrülve érte. ’
Megrándul az arca. Nem ismeri be és nem is tagadja, de ez a kis rándulás elég, hogy tudjam, rátapintottam az érzékeny pontjára.
• El akart tenni az útból, hogy megszerezze Dament. Hónapokig próbáltam nem odafigyelni, reméltem, hogy elmegy, de ehelyett rám kezdett vadászni, ezért aztán... Megöltem - vonom meg a vállam. Nyugodtabban adom elő a történetet, mint ahogy érzek. Kihagyom belőle a saját butaságomat, félelmeimet. - Annyira könnyű volt! - mosolygok fejcsóválva, mintha újraélném a történteket. - Tényleg. Látnod kellett volna. Az egyik pillanatban még ott volt, lángvörös haj, hófehér bőr, aztán a másikban meg... pff! Vége. Amúgy Damen ott sem volt. Szóval, mint látod, ha valaki bűnös, az én vagyok, nem ő.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Ökölbe szorított kézzel közelebb lépek hozzá:
• Szóval, mit mondasz? Akarsz még járni velem? Vagy inkább megölnél? Mindegy, én megértelek.
A mellkasára teszem a kezemet, és nekilököm az ajtónak. Könnyű volna: néhány centivel lejjebb, keményen odavágni, és vége.
• Te? - A kérdése inkább lelkiismereti krízis, mint vád, ahogy szeretné. - Te voltál? Nem Damen?
Bólintok. Megfeszül a testem, felkészülök a végső csapásra. Már csak ő választ el Damentől. Ökölbe szorítom a kezem, amikor...
• Még nem késő! Még megmenthetjük! Az öklöm megáll fél úton. Játszik velem?
Román megrázza a fejét, láthatóan nyomorultul érzi magát.
• Nem tudtam... biztos voltam benne, hogy ő volt... Tőle kaptam mindent... az életet... ezt az életet... Biztos voltam benne, hogy ő...
Megkerül, és futásnak ered a folyosón.
• Nézd meg, mi van vele, én hozom az ellenszert! - szól vissza a válla fölött.
ötven
Az első, amit a szobába lépve megpillantok, az Damen. A heverőn fekszik, és ugyanolyan sápadt és sovány, ahogyan itt hagytam.
A második Rayne. Mellette térdel, nedves ruhát nyom az arcához. Tágra mered a szeme, amikor megpillant, és feltartja a kezét:
• Ne, Ever! Ne gyere közelebb. Ha meg akarod menteni, állj meg ott - ne törd meg a kört!
Lenézek. A padlóra valami szemcsés fehér port szórtak, ami sónak tűnik. Tökéletes kört formál, amelyen belül Rayne és Damen, kívül pedig én vagyok. Ránézek a kislányra, hogy mit akarhat, mi jár a fejében, hogy távol akar tartani Damentől. A valódi világban még furábban néz ki, mint Nyárvidéken. Az arca kísértetiesen sápadt, apró arcában ijesztően nagy a szénfekete szempár.
Damen minden lélegzetvételért megküzd. Mellette kell lennem, bármit is mond Rayne. Én tehetek róla, hogy ilyen állapotban van. Hiszen magára hagytam. Elhagytam. Hülye voltam és önző, elég naiv, hogy elhiggyem, hogy minden jó lesz, csak mert úgy akarom, és Ava majd összerakja a kirakós utolsó darabkáit.
Előbbre lépek, a lábujjaim majdnem súrolják a kört, amikor Román beront.
• Ez meg hogy a pokolba került ide? - bámul szájtátva a Damen mellett térdelő Rayne-re.
• Ne higgy neki! Végig tudta, hogy itt vagyok. - Rayne egyikünkről a másikunkra néz.
• Dehogy tudtam! Sose láttalak. - Megrázza a fejét. - Na jó, bocs, szivi, de ez a katolikus iskoláslány-stílus sose jött be. A boszorkákat szeretem, mint Ever - nyúl felém. Végigsimít a hátamon. Eljegesedik a bőröm az érintésétől, de nem mozdulok. Mély levegőt veszek és nyugodt maradok. A másik kezére koncentrálok, amelyben az ellenszer van. Az egyetlen, ami megmentheti Dament.
Csak az számít. Minden várhat.
Elmarom az üveget és letekerem a kupakját. Már majdnem megtöröm Rayne varázskörét, amikor Román a karomra teszi a kezét.
• Ne olyan gyorsan. Megtorpanok. Rayne a szemembe néz.
• Ne! Ne figyelj oda, bármit is mond! Csak rám figyelj! Ava megfőzte az ellenszert nem sokkal azután, hogy elmentél, és eltűnt az elixírrel, de szerencsére én még őelőtte ideértem - mutat Romanre. A szeme akár a legsötétebb éjszaka. - Azért kellesz neki, hogy megtörd a varázskört, hogy bejöhessen, mert nélküled nem férhet Damenhez. A Körbe csak az léphet, aki érdemes rá, csak aki jó szándékkal jön. De ha most belépsz. Román követni fog. Ha tényleg meg akarod menteni Dament, megvárod, míg Romy ideér.
• Romy? Rayne bólint.
• Ö hozza az ellenszert. Csak estére lesz meg, mert szükség van hozzá a telihold fényére, hogy teljes legyen.
Román nevetve rázza a fejét.
• Milyen ellenszer? Csak nekem van ellenszerem. A pokolba is, én kevertem a mérget, mi a francot tudhat ő? - Amikor látja az arcomon a zavarodottságot, hozzáteszi: - Tényleg nem tudom, mitől lenne esélyed. Ha rá hallgatsz - mutat Rayne-re -, Damennek vége. De ha rám hallgatsz, nem fog meghalni. Egyszerű képlet, nem?
Rayne a fejét rázza, és újra figyelmeztet, hogy ne hallgassak Románra, várjam meg Romyt, várjak a naplementére, ami órák múlva lesz. Damen egyre sápadtabb, a lélegzése nehéz...
• Mi van, ha megpróbálsz átverni? - minden figyelmem Romanre irányul.
Visszatartom a lélegzetem.
• Akkor meghal.
A padlót bámulom, nem tudom, mit tegyek. Higgyek Romannek, aki az egészért felelős? Vagy Rayne-nek, a rejtvényekben beszélő ikernek? Lehunyom a szemem, és az ösztöneimre koncentrálok, amelyek ritkán csalnak, bár sokszor nem hallgatok rájuk. Ezúttal semmit nem súgnak.
• De ha nem verlek át, élni fog - szólal meg Román. - Tényleg nem tudom, milyen választásod lehet még...
• Ne hallgass rá! Nem azért van itt, hogy segítsen, én tudok segíteni! - kiáltja Rayne. - Én küldtem a látomást Nyárvidéken, én mutattam meg, hogy tudod megmenteni. Azért zártak ki az Akashból, mert már hoztál egy döntést. Mi megpróbáltunk útba igazítani, segíteni, és lebeszélni arról, hogy elmenj, de te nem hallgattál ránk, és most...
• Azt hittem, nem tudtok erről. Azt hittem, nem fértek hozzá a... - Romanre pillantok. Vigyáznom kell, mit mondok. - Azt hittem, bizonyos dolgokat nem láttok.
Rayne megbántott arccal rám néz.
• Sosem hazudtunk, Ever. Nem vezettünk félre. Bizonyos dolgokat nem látunk, ez így van. De Romy gondolatolvasó, én pedig a jövőbe látok, így együtt látjuk az érzéseket és a jövőt. így találtunk rád először, és próbáltunk vezetni azóta az érzékelt információk szerint. Mióta Riley megkért, hogy vigyázzunk rád...
• Riley?
A gyomrom felkavarodik. Hogy keveredett Riley ebbe a szószba?
• Nyárvidéken találkoztunk, megmutattuk neki a helyet. Együtt jártunk suliba, amit ő manifesztált, ezért viseljük ezt - mutat az egyenruhájára. Eszembe jut, mennyire szeretett volna Riley bentlakásos iskolába járni, hogy megszabaduljon tőlem. - Amikor úgy döntött, hogy... - mielőtt folytatná, Romanre sandít - ...hogy átkel, megkért, hogy nézzünk körül, hátha találkozunk veled.
• Nem hiszek neked - mondom, bár semmi okom rá. - Riley elmondta volna...
Eszembe jut, hogy egyszer mintha mondta volna, hogy találkozott valakivel, akitől sokat tanult. Vajon az ikrekre célzott?
• Ismerjük Dament, ő... segített nekünk egyszer... régen... Már beadnám a derekamat, amikor hozzáteszi:
• Csak várjunk pár órát, jön Romy, és...
Végignézek Damen ernyedt, sápadt testén, verejtékes bőrén, beesett szemén. Minden kilégzéssel és belégzéssel gyengülnek a lélegzetvételei. És tudom, hogy egyetlen esélyem van.
Hátat fordítok Rayne-nek, és Romanre nézek.
• Jó, mondjad, mit csinálunk!
ötvenegy
Román bólint, és kiveszi a palackot a kezemből.
• Kell valami éles tárgy.
• Miről beszélsz? - hunyorgók rá. - Ha ez az igazi ellenszer, akkor miért nem itatjuk meg vele. Ez jó, nem?
• Ez az ellenszer. Csak kell még egy utolsó dolog, amitől teljessé válik.
Tudhattam volna, hogy ha valamiben Román keze van, az nem egyszerű.
• Mi az? - A hangommal együtt az egész bensőm remeg. - Milyen játék ez már megint?
• Nyugi, nyugi - mosolyog. - Ne aggódj! Semmi bonyolult, és nem is tart órákig. Néhány csepp a véredből, és már készen is vagyunk. Ennyi.
Nem értem. Ez az apróság dönt élet és halál dolgában? Román válaszol a ki nem mondott kérdésre.
• Ha meg akarod menteni a halhatatlan társadat, az ellenszerrel együtt az igaz szerelme egy csepp vérét is meg kell vele itatni. Ez az egyetlen módja, hidd el!
Sokkal kevésbé félek a véremet adni, mint attól, hogy bolondot csináljon belőlem és elveszítsem Dament.
• Nem kételkedsz benne, hogy te vagy Damen igazi szerelme, ugye? - kérdezi mosollyal a szája sarkában. - Vagy szóljak inkább Staciának?
Felkapok egy ollót, és a csuklóm felé közelítek a hegyével, amikor Rayne felsikít:
• Ne, Ever! Ne csináld! Hazudik! Ne higgy neki! Egy szavát se hidd el!
Damenre nézek. Nincs idő erre. Az olló hegye átszakítja a csuklómat, kis híján kettévágja. Vérsugár lövell a levegőbe, mielőtt a gravitációnak engedve lehullana a padlóra. Rayne sikítása áttör minden más hangot. Román leguggol mellettem, összegyűjti a véremet.
Anélkül, hogy elájulnék vagy megszédülnék, másodpercek alatt összeforrnak az ereim és a csuklóm bőre. Fogom az üveget, és Rayne tiltakozására nem is rezzenve megtöröm a kört. Letérdelek Damen mellé, és a fejét feltámasztva megitatom. Figyelem, ahogy a lélegzése gyengülni kezd, majd abbamarad.
• NE! Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz el! - Beleerőltetem a maradék italt, vissza akarom hozni, életre kelteni, ahogy ő tette velem.
Magamhoz szorítom. Mindent kizárok körülöttünk, csak őrá koncentrálok, örök szerelmemre, egyetlen lelki társamra, nem akarok búcsúzni, nem adom fel a reményt. Az üveg kiürül. Damen mellkasára borulok, és a szájára szorítom az ajkaimat, a lélegzetemet, a létezésemet, az életemet adom neki.
• Nyisd ki a szemed és nézz rám! - suttogom, ahogy ő is tette. Újra és újra...
Amíg fel nem néz.
• Damen! - kiáltok fel könnyek között. - Hála istennek, élsz! Annyira hiányoztál... annyira szeretlek... sosem hagylak el, megígérem, csak... csak bocsáss meg... kérlek...!
Megrebben a szemhéja és megmoccannak az ajkai, de nem hallom, mit mond. Közelebb hajolok. Tapsot hallok a hátam mögül.
• Bravó! - tapsol lassan, ütemesen Román. Mögöttem áll. Belépett a körbe. Rayne a szoba távolabbi sarkában kuporog. - Szép munka, Ever. Azt kell mondjam, nagyon... megindító. Nem sokszor lát az ember ilyen szép jelenetet.
Remeg a kezem és összeszorul a gyomrom. Vajon mit akarhat még? Az ellenszer hatott, Damen életben van, mi kell még?
Damen újra elalszik. Nézem, ahogy a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Rayne-re nézek, aki hitetlenkedve figyel nagyra kerekedett szemekkel.
Román élvezi a móka utolsó pillanatait, a szánalmas hencegést, most, hogy Damen megmenekült.
• Most én jövök? Erről van szó? - kérdezem. Felkészülök a harcra.
Nevetve rázza a fejét.
• Most már minek? Miért akarnék megszabadulni egy vadonatúj szórakozástól, ami csak most kezdődik?
Pánikba esem, de nem mutatom.
• Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű, kiszámítható, de hát ez a szerelem, igaz? Kicsit megőrjíti az embert, kissé lobbanékony lesz, még irracionális is, nem gondolod?
Összeszűkült szemmel figyelem, fogalmam sincs, mire megy ki a játék, de jó nem sülhet ki belőle, azt tudom.
• Elképesztő, hogy milyen gyorsan bedőltél. Semmi ellenállás. Komolyan, kérdés nélkül meglékelted magad. Nem szabad alábecsülni a szerelem erejét, vagy a te esetedben mondjunk inkább bűntudatot? Ezt csak te tudhatod.
Kezdem érteni, miről beszél, és halálra rémülök. Óriási hibát követtem el.
• Annyira kétségbeesetten fel akartad áldozni az életedet az övéért, annyira akartál tenni valamit, hogy megmentsd! Sokkal könnyebb dolgom volt, mint gondoltam. Bár igazság szerint tudom, mit érzel. Én is megtettem volna Drináért, ha lett volna esélyem.
A pillantása két sötét vonás az arcában.
• De mivel tudjuk, hogy végződött, szeretnéd tudni, hogy ez a történet hogyan végződik, nem igaz?
Damenre nézek, hogy jól van-e.
• Igen, életben van, ezen ne törd a csinos kis fejedet. És még sok, sok, sok évig élni is fog. Nem tervezem, hogy megölöm, szóval nem kell betojnod. Eredetileg egyikőtöket sem akartalak megölni, függetlenül attól, hogy mit gondoltál. Azt hiszem, figyelmeztetnem kell téged, hogy a boldogságnak ára van.
• És mi az? - suttogom. Mit akarhat Drinán kívül, aki már nem is él? Bármibe kerül, megadom. Ha cserébe visszakapom Dament, bármit megteszek.
• Látom, ez felzaklatott - gügyögi. - Mondtam, hogy Damen rendben lesz. Jobban is, mint rendben. Jobb lesz, mint újkorában. Nézz rá, máris visszatért a színe, szépen kitelt a bőre is. Nemsokára ugyanaz a jóképű fickó lesz, akit állítólag annyira szeretsz, hogy bármit megtettél volna a megmentéséért...
• Térj a tárgyra! - Kezdem unni, hogy némely halhatatlanok csak saját magukkal foglalkoznak.
• Ó, nem. Éveket vártam erre a pillanatra, nem fogom elsietni. Amint látod, Damen meg én régóta ismerjük egymást. A kezdetek óta, még Firenzéből, ahol találkoztunk. - Az arckifejezésem láttán hozzáteszi: - Igen, az árvaházban. Én voltam a legfiatalabb közülük, és amikor megmentett a pestistől, apámként néztem rá.
• Amiből az következik, hogy Drina volt az anyád? - kérdezem. Megkeményedik a tekintete, aztán megint feloldódik.
• Nehezen - mosolyog. - Szerettem Drinát. Nem félek beismerni. Tiszta szívemből szerettem. Úgy, ahogy te gondolod szeretni őt - int Damen felé, aki időközben teljesen visszanyerte a régi formáját. - A létezésem minden molekulájával szerettem, bármit megtettem volna érte, és sosem hagytam volna el, ahogy te elhagytad őt.
Tudom, hogy megérdemlem.
• De csak ő számított neki! Mindig... csak... Damen. Csak erre tudott összpontosítani. Csak őt látta. Amíg nem találkoztatok ti ketten először. Akkor Drina hozzám fordult. Barátságból - szinte köpi az utolsó szót.
• Társaságra vágyott, egy nagy, erős vállra, amin kisírhatja magát. Bármit megadtam volna, amit csak kér, mindent a világon, de már megvolt mindene, ő csak azt akarta, amit tőlem nem kaphatott meg. Dament. Az átkozott Damen Auguste-ot. Drina balszerencséjére Damen téged akart. És akkor elkezdődött. Négyszáz éves szerelmi háromszög. Hajthatatlanok, elborultak voltunk, nem adtuk fel, amíg én nem kényszerültem feladni, amikor te megölted Drinát. Most már soha nem lehetünk együtt. A szerelmünk már soha nem fog beteljesedni.
• Te tudtad, hogy én voltam? Egész idő alatt?
• Ja, hát nagy dolog! - nevet Staciát utánozva. - Elterveztem mindent, de hogy őszinte legyek, eléggé kiakadtam, amikor itt hagytad. Alábecsültelek, Ever, tényleg. De tartottam magam a tervemhez és azt mondtam Avának, hogy visszajössz.
Ava.
Tágra nyílt szemmel nézek rá és nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, mi történt az egyetlen emberrel, akiről azt hittem, megbízhatok benne.
• Ó, igen, a barátnőd, Ava. Az egyetlen, akire számíthattál. Egyszer jósolt nekem, csupa jót. És kapcsolatban maradtunk. Gyakorlatilag elrohant a városból abban a pillanatban, amikor te elmentél. Vitte az elixírt is. Itt hagyta Dament egyedül, sebezhetően, védtelenül, rám várva. Még csak azt sem várta meg, hogy lássa, működik-e a kis elméleted. Tudod, körültekintőbben kéne megválogatni a barátaidat, Ever. Naiv vagy.
Vállat vonok. Nem tudok mit kezdeni ezzel. A múltat nem lehet megváltoztatni, csak azt, ami még előttem áll.
• Imádtam, ahogy kerested a csuklómon az Ouroboros-kígyót - nevet - Ott viseljük, ahol akarjuk, én a nyakamat választottam.
Csendben állok, hátha hallok még valamit. Még Damen sem tudott a gonosz halhatatlanokról, amíg Drina meg nem kergült.
• Én kezdtem. Igaz, hogy Damen barátodtól kaptuk az elixírt az első alkalommal, de amikor a hatása múlni kezdett, hagyott minket meghalni, nem adott többet.
Vállat vonok. Egy évszázadnyi életidőt ajándékozni valakinek nem nevezhető önző cselekedetnek.
• Tanulmányozni kezdtem a világ legnagyobb alkimistáinak munkásságát, s végül sikerült túlszárnyalnom Dament.
• Ez neked dicsőség? A gonoszságod? Hogy életet adsz és veszel el szórakozásból? Hogy Istent játszol?
• Azt teszem, amit tennem kell - vizsgálgatja a körmeit. - Én legalább nem hagytam meghalni az árvákat. Damennel ellentétben. És vettem a fáradságot és felkutattam őket, hogy megmentsem az életüket. És igen, időnként segédkezem egy-egy új halhatatlan megszületésénél. Biztosítalak, hogy az ártatlanoknak nem esik bántódásuk, csak azoknak, akik megérdemlik.
Találkozik a pillantásunk, de gyorsan félre is nézek. Damen láthatta volna előre... azt hitte, Drina volt az utolsó.
• Gondolj bele, mit éreztem, amikor megláttam ezt a... kis... csitrit itt a varázskörével, az ikertestvére meg a várost járta az ellenszer hozzávalóiért, hogy még napszállta előtt összeállítsa. Sikerrel járt, azt hozzáteszem. Te pedig, Ever, igazán várhattál volna. Nem kellett volna megtörni a kört. Azok ketten értékesebbek, mint gondolnád, de ahogy már mondtam: te hajlamos vagy nem a megfelelő emberekben megbízni. Mindegy, én elvoltam itt, vártam, hogy megjelenj és megszakítsd a védővarázslatot. Tudtam, hogy ez lesz.
• Miért? - Damenre, majd Rayne-re pillantok, aki még mindig a sarokban kuporog rettegve. - Mit számít ez?
• Hát, ez ölte meg. Napokig élhetett volna, ha nem lépsz be a körbe. Szerencsére kéznél volt az ellenszer, hogy visszahozhasd. Ára van, magas, komisz ára, de ami történt, megtörtént, igaz? És most már nincs visszaút. Nincs. Jobban érted te ezt, mint bármelyikünk, ugye?
• Elég volt - mondom ökölbe szorított kézzel. Most megszabadulhatnék tőle. Damen biztonságban van, Romanre nincs szükség, mit árthatok vele?
Nem tudom megtenni. Nem helyes. Damen megmenekült, és nem lehet csak úgy embereket ölni, csak mert rossznak ítéltem őket. Nem élhetek vissza az erőmmel.
• Bölcs döntés - jegyzi meg, amikor látja, hogy ellazítom a kezemet. - Nem akarsz semmit sem elkapkodni, még ha nagy is a kísértés. Látod, Damen jól van, teljesen egészséges és olyan, amilyennek szeretnéd látni, de félek, nehéz lesz, ha rájössz, hogy sosem lehettek együtt.
Remeg a kezem. Nem hiszek neki. Damen élni fog, én is, mi állhat közénk?
• Nem hiszed? Jó, rajta, teljesítsétek be a szerelmeteket, és majd meglátod. Nem mintha érdekelne. Évszázadokkal ezelőtt megszűntem hűségesnek lenni Damenhez. Egy kicsi lelkiismeret-furdalásom sem lesz, amikor majd végre egymásnak estek az ágyban, aztán ő belehal.
Vigyorogva nézi a hitetlenkedő arcomat, aztán felröhög. A nevetése megrázza a falakat körülöttünk, aztán ránk nehezedik, akár a végzet takarója.
• Hát hazudtam én neked valaha? Rajta, gondolkodj! Várok. Hát nem voltam mindig őszinte hozzád? Néhány apró, lényegtelen részletet elhallgattam, ami nem volt szép, de azt csak a tréfa kedvéért csináltam. Ügy tűnik, elérkeztünk a végkifejlethez, úgyhogy engedd meg, hogy felvilágosítsalak. Ti ketten sosem lehettek együtt. Semmi DNS-csere, hogy úgy mondjam. Hadd magyarázzam el, ha esetleg nem lenne világos. Semmilyen testnedvetek nem érintkezhet. Azaz nincs nyalakodás, csókolózás, egymás poharából ivás, ja, és az sem, amit eddig sem csináltatok. Hűha, még csak nem is sírhattok együtt bánatotokban, hogy még nem csináltátok! Röviden, semmit nem csinálhattok. Legalábbis egymással nem. Mert ha mégis, Damen meghal.
• Nem hiszek neked. Ez nem lehetséges.
• Hát nem vagyok orvos vagy tudós, de tanulmányoztam néhányukat a múltban. Albert Einstein, Max Plank, Sir Isaac Newton vagy Galilei neve mond neked valamit?
Vállat vonok.
• Hallgatlak.
• Ha leegyszerűsítem a dolgot, az ellenszer magában megállította volna a sejtek öregedését, de a véred hozzáadásával biztosítottam, hogy ha a DNS-ed a szervezetébe kerül, a folyamat újra megindul, visszafordítja a gyógyulást, és megöli. Na jó, nem megyünk át Discovery Channel-be, elég, ha tudod, hogy soha nem lehettek együtt. Soha. Megértetted? Mert ha mégis, Damen meghal. És most, hogy mindent tudsz, a többi rajtad múlik.
A padlót bámulom. Hogy tehettem, hogy lehettem ilyen hülye, hogy hittem neki? Alig hallom, amit mond:
• Ha nem hiszel nekem, gyerünk, próbáld ki. De aztán ne gyere sírva, ha felfordul!
A szemébe nézek, és ahogy nemrég az ebédlőasztalnál, elnyel a mélység. Érzem a vágyakozását Drina után, utánam, a saját vágyamat az otthonom után, és tudom, hogy ezek mind ide vezettek.
Megrázom a fejem, és kirántom magam a szorításából.
• Nézd csak, felébredt! - mosolyog. - És milyen csinos! Élvezzétek a találkozást, drágám, de ne nagyon!
Damen mocorog, nyújtózkodik, a szemét dörzsöli. Romannek rontok, meg akarom ütni, elpusztítani, hogy megfizessen mindenért. Csak nevet és eltáncol előlem. Az ajtóból még visszaszól:
• Hidd el, ezt nem akarod. Még szükséged lehet rám.
Haragtól reszketve állok előtte, és nagy a kísértés, hogy belemártsam az öklömet a köldökcsakrájába, hogy aztán örökre eltűnjön.
• Tudom, hogy hihetetlen, de gondold végig. Most, hogy Damennel nem bújhatsz össze, nagyon hamar iszonyú magányos leszel. Én pedig megbocsátó típus vagyok, és készségesen betöltöm majd a hiányérzetedet.
Felemelem a kezemet.
• És itt van még ez az apróság is... az ellenszer ellenszere...
Levegőért kapok.
• Mivel én készítettem, csak én tudom biztosan. Ahogy most állnak a dolgok, ha engem kicsinálsz, kicsinálsz minden reményt, hogy valaha is együtt legyetek. Érdemes kockáztatni, mondd?
Összefonódó tekintettel állunk mozdulatlanul, amíg Damen nem szólít.
Megfordulok, és csak őt látom. Visszatért. Feláll a heverőről, én pedig a karjaiba vetem magam. Érzem a melegét, hogy megölel, úgy néz rám, ahogy régen: mintha én volnék a világa közepe.
A mellére szorítom az arcomat, a testem bizsereg a forróságától. A nevét suttogom újra és újra, magamba szívom a melegét, az erejét. Hogy mondjam el, mit tettem?
• Mi történt? - kérdezi eltolva magától. - Jól vagy? Körülnézek. Román és Rayne eltűntek.
• Nem emlékszel? - nézek mélyen a szemébe.
Nemet int.
• Semmire?
• Pénteken színházban voltunk, aztán... Hol vagyunk? Ez nem a Montage.
Összesimulva az ajtóhoz megyünk. El kell mondanom minél előbb, de szeretném húzni az időt, amíg csak lehet. Most, hogy visszatért, hogy jól van, ki akarom élvezni az együttlétünk minden percét.
• Beteg voltál - magyarázom, miközben kinyitom a kocsiajtót. - Nagyon beteg. De már jobban vagy. Elég hosszú történet, úgyhogy...- a helyére csúsztatom a slusszkulcsot.
Damen a térdemre teszi a kezét.
• És most hová? - kérdezi, miközben hátramenetbe kapcsolok.
Érzem a pillantását. Figyelmen kívül hagyom a kérdésében rejlő valódi kérdést.
• Ahová csak akarunk. Csak most kezdődik a hétvége.
VÉGE
