öt
• Mi bajod az új sráccal? — kérdi Haven a többiektől lemaradva. :
• Semmi - rázom le a kezét, és megyek tovább. Az energiái átáramlanak rajtam, miközben figyelem a nevetgélő Románt, Milest meg Dament. Mintha csak régi haverok lennének.
• Ne már! - forgatja a szemét. - Tök egyértelmű, hogy nem bírod.
• Ez nevetséges - felelem, a szememet le nem véve Damenről, az én gyönyörű és fantasztikus fiúmról/lelki társamról/örök partneremről/páromról (tényleg kéne már egy jó szó erre), aki a reggeli irodalomóra óta alig szólt hozzám. Reménykedem, hogy nem a tegnapi viselkedésem miatt van, no meg a hétvégi program visszautasítása miatt.
• Teljesen komolyan kérdezem - néz a szemembe Haven. -Csak mert... mert olyan, mintha utálnád az új embereket. — Amit mond, sokkal kedvesebb, mint amit gondol.
Összeszorítom a számat, és egyenesen előrenézek, ellenállva a kísértésnek, hogy a szememet forgassam inkább.
De a barátnőm csak mered rám csípőre tett kézzel. Erősen kihúzott szeme hunyorog rám a lángvörös frufruja alól.
• Emlékszem ám, és mindketten tudjuk, hogy jól emlékszem, hogy először Dament is utáltad.
• Nem utáltam Dament - felelem az égre emelt pillantással, pedig igazán nem akartam forgatni a szememet.
Kiegészítés: csak úgy tettem, mintha utálnám Dament. Az igazság az, hogy egész idő alatt szerelmes voltam belé. Jó, kivéve, amikor tényleg gyűlöltem. De még akkor is szerettem. Csak nem akartam beismerni...
• Khm, bocsi, de ellent kell mondjak. — Haven művészien kócos fekete haja az arcába hullik. - Emlékszel, hogy nem hívtad meg a Halloween-bulidra?
Felsóhajtok. Nagyon idegesít már ez az egész. Csak szeretnék már bejutni a terembe, úgyhogy úgy teszek, mintha figyelnék, de közben telepatikus SMS-t küldök Damennek.
• Igen, és arra is emlékezhetnél, hogy aznap este jöttünk össze -felelem végül, de már meg is bánom. Haven csókolózáson kapott minket a medencénél, és ez összetörte a szívét.
De nem érdekli, amit mondok, eltökélten alá akarja támasztani az álláspontját, nem foglalkozik azzal a bizonyos múltbéli eseménnyel.
• Lehet, hogy csak féltékeny vagy, hogy Damennek új haverja van? Tudod, rajtad kívül valakije.
• Ez tényleg röhejes — válaszolom túl gyorsan, hogy hihetőnek tűnhessen. — Damennek sok barátja van — teszem hozzá, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Haven ajakbiggyesztve, mozdulatlanul figyel.
Ha már ennyire belementem, nincs visszaút, tehát folytatom:
• Ott vagy te, meg Miles, meg... - Meg én, gondolom, de nem akarom kimondani, mert szomorú kis lista ez, és ide akart kilyukadni a barátnőm. Az az igazság, hogy Damen sosem lóg velük, csak ha én is ott vagyok. Minden
De amikor ránézek a barátnőmre, elgondolkodom rajta, hogy talán igaza lehet? Talán mégiscsak féltékeny vagyok. Talán Román tényleg csak egy kedves, normális srác, aki új suliba került és barátkozni akar, és nem az az ijesztő fenyegetés, aminek gondolom. Talán tényleg olyan paranoiás, féltékeny és túl ragaszkodó lettem, hogy csak mert Damen nem százszázalékosan rám összpontosít, automatikusan azt gondoltam, hogy le fog pattintani. És ha ez a helyzet, hát ezt elég szánalmas beismerni. Tehát megrázom a fejem, és nevetve így felelek:
• Mondom, hogy röhejes. Az egész komolyan röhej. - Próbálok úgy kinézni, mint aki komolyan mondja.
• Igen? És mi van Drinával? Azt mivel magyarázod? - vigyorog Haven. - Az első pillanattól fogva utáltad, ne is próbáld letagadni. És amikor kiderült, hogy ismeri Dament, még jobban meggyűlölted.
Összerezzenek. És nem csak azért, mert igaza van, hanem azért, mert Damen volt feleségének neve hallatán kiráz a hideg. Nem tehetek róla, ez van. És ötletem sincs, hogy magyarázhatnám meg Havennek. Csak annyit tud, hogy Drina a barátnőjének lel tette magát, aztán otthagyta a bulin, és örökre eltűnt. Nem emlékszik, hogy Drina meg akarta ölni a mérgezett kenőccsel, amivel a nemrég eltávolíttatott tetkóját kenegette, nem emlékszik, hogy...
Te jó ég! A kenőcs! Román kenőcse, amivel Miles bekente a pattanását! Tudtam, hogy valami nem stimmel! Tudtam, hogy nem csak kitalálom!
• Haven, milyen órája van Milesnak? - kérdezem az udvari kémlelve. Nem látom őket, és nem érek rá, hogy bíbelődjek a távolba látással, ami még mindig nem megy túl jól.
• Szerintem irodalom, miért? - kérdezi furcsa pillantás kíséretében.
• Semmi, csak... rohannom kell.
• Jó, mindegy. De csak hogy tudd, még mindig azt gondolom, hogy utálod az új embereket! - kiabál utánam.
De lemarad mögöttem, már sehol nem vagyok.
Keresztülrohanok az udvaron, Miles energiáját követem, és próbálom kideríteni, melyik teremben van. A sarkon befordulva ;i jobb oldalamon megpillantok egy ajtót és gondolkodás nélkül berontok rajta.
• Segíthetek? - kérdezi a tanár, kezében egy törött krétával. Állok az osztály előtt, Stacia talpnyalói gúnyolódnak, miközben levegőért kapkodok.
• Miles - lihegem és rámutatok. - Beszélnem kell Miles-szal. Csak egy pillanat - ígérem, amikor a tanár összefonja a karjait és kételkedve néz. — Fontos — teszem hozzá Milesra sandítva, aki behunyt szemmel csóválja a fejét.
• Feltételezem, hogy engedéllyel császkálsz a folyosón — jegyzi meg a tanár. Nagyon tartja magát a szabályokhoz.
Tudom, hogy magam ellen fordíthatom, de nem engedhetem meg, hogy akadályozzon ezzel az időrabló szabállyal, amit természetesen a mi biztonságunk érdekében találtak ki. De most épp élet-halál kérdése, amiben feltart vele.
Vagy ilyesmi.
Nem vagyok benne biztos. De szeretném megtudni.
Annyira ideges vagyok, hogy csak megrázom a fejem:
• Figyeljen, tanár úr, mindketten tudjuk, hogy nincs engedélyem, de ha megteszi azt a szívességet, hogy kiengedi Milest egy percre a folyosóra, megígérem, hogy ha végeztünk, azonnal visszajön.
Rám néz, és mérlegeli a lehetőségeket, a helyzet minden
• Jól van. Igyekezzetek!
Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódik mögöttünk, Mileshoz fordulok:
• Add ide a kenőcsöt!
• Mi? - tátja a száját.
• A kenőcsöt. Amit Romántól kaptál. Add ide! Látnom kell! -nyújtom érte a kezemet. Billegetem az ujjaimat.
• Megőrültél? - suttogja. Körülpillant, de csak a padlószőnyeg, barnásszürke falak és mi ketten vagyunk.
• Fogalmad sincs, milyen komoly ez az ügy - felelem. Nem eresztem a pillantását, de nem akarom megijeszteni, hacsak nem muszáj. - Gyerünk, nem érek rá egész nap!
• A hátizsákomban van - von vállat.
• Akkor hozd ide! ;
• Ever, most komolyan? Mi a... ?
Karba font kézzel nógatom:
• Rajta! Itt várlak.
Miles megcsóválja a fejét, és eltűnik a teremben. Egy perc múlva savanyú képpel visszatér, és átnyújt egy kicsi, fehér tubust.
• Tessék. Örülsz? - nyomja a kezembe.
Elveszem a tubust, és a hüvelyk- és mutatóujjam között forgatva vizsgálgatom. Ismerem a márkáját, láttam már a drogériában, ahol én is gyakran vásárolok. Nem értem.
• Tudod, ha esetleg elfelejtetted volna, holnap előadásom lesz, és nagyon nincs most szükségem erre a drámára, meg a plusz stresszre, szóval, ha nem bánod... - kinyújtott tenyérrel várja, hogy visszaadjam a tubust, és visszamehessen a terembe.
Csakhogy nem akarom visszaadni. Valami tűszúrást keresek, vagy rést, valamit, ami bebizonyítja, hogy megrongálták, hogy nem az, aminek látszik...
• Tudod örültem, amikor ebédnél láttam, hogy Damennel visszavettetek egy kicsit, és ezért jár neked egy pacsi, de úgy fest, valami sokkal rosszabb folyik itt. Ever, csavard le a kupakját, és vegyél belőle, vagy add már vissza!
Nem adom vissza. A markomba zárom, és próbálok olvasni az energiáiból. De csak egy hülye pattanástalanító krém. Ami használ.
• Végeztünk? - kérdezi fintorogva.
Vállat vonok, és visszaadom a kencéjét. Ha azt mondom, kínos, akkor még semmit sem mondtam. De amikor Miles elveszi a tubust és zsebre dugja, majd az ajtó felé indul, muszáj megjegyeznem:
• Észrevetted?
Forró és ragacsos a szó a torkomban.
• Mit vettem észre? — torpan meg dühösen.
• Hát a... hogy visszavettünk. -Miles rám néz, és a szemét forgatja.
• Ja, feltűnt. Szerintem komolyan vettétek a fenyegetésemet. Bámulok.
• Reggel. Amikor azt mondtam Havennek, hogy nem szólunk hozzátok, amíg abba nem hagyjátok ezt a... - Megrántja a vállát. - Mindegy. Visszamehetek végre?
• Bocs - bólintok. - Bocs az egész...
De mielőtt befejezhetném a mondatot, Miles mögött becsukódik a teremajtó.
hat
Amikor belépek a rajzterembe, megkönnyebbülten látom, hogy Damen már ott van. Mivel Robins tanár úr jóvoltából irodalmon nagyon elfoglaltak voltunk és ebédnél se nagyon beszélgettünk, alig várom, hogy egy kis időt együtt lehessünk. Már amennyire együtt lehetünk harminc másik gyerek között a teremben.
Felveszem a köpenyemet, összeszedem a holmimat a szekrényből, és az állványom felé indulok. Összeszorul a szívem: Román ül a helyemen.
• A, szia Ever - biccent, miközben a tiszta vásznat felerősíti az én állványomra. Ott állok, a karomban a cuccaimmal, és Damenre meredek, akit olyannyira lefoglal a festménye, hogy teljesen megfeledkezik rólam.
Már épp felszólítanám Románt, hogy tűnjön el a helyemről, amikor eszembe jut, mit mondott Haven. Hogy gyűlölöm az új arcokat. Tartok tőle, hogy igaza van, úgyhogy mosolyt erőltetek magamra, és felteszem a vásznamat a Damen másik oldalán álló állványra. Megfogadom, hogy holnap sokkal korábban jövök, és visszafoglalom a helyemet.
• Na, mi a dolgunk ma, édes öregem? — kérdezi Román egy ecsettel a fogai között rólam Damenre pillantva.
Ez a másik fele! Normális esetben a stílus igazán aranyos, de ez a srác az idegeimre megy vele! Főleg mert kamu az egész. Egyértelmű, hogy csak akkor veszi elő a divatjamúlt, brit beszédstílusát, amikor menőzni akar.
Amint végiggondolom, ismét elönt a bűntudat. Mindenki tudja, hogy ha az ember elszántan menőnek akar látszani, az a bizonytalanság egyik jele. És ki nem lenne bizonytalan az első napján egy új suliban? '
• Az izmusokat vesszük - felelem. Eltökélem, hogy jó kislány leszek, még ha a gyomromban ott is marad az a piszkáló érzés. — A múlt hónapban mi választhattunk, de mivel a fotórealizmus senkinek nem tetszett, most mindenki ezzel foglalkozik.
Román végigmér a lenőtt frufrumtól kezdve egészen az aranyszínű Haviana papucsomig. Lassú, kényelmes pillantásától a gyomrom összeszorul, és reszketni kezd - az érzés kellemetlen értelmében.
• Jó. Szóval valódinak kell látszania, mint egy fényképnek — mondja a pillantásomba kapaszkodva.
A szemébe nézek. Túl sokáig tartja fogva a tekintetemet. De nem nézek félre. Elhatároztam, hogy amíg csak lehet, játékban maradok, bármibe is kerül. A felszínen teljesen ártatlannak látszik a dolog, de van valami sötét, fenyegető és kihívó a pillantásában.
Vagy talán mégsem. ^
Mert Román így szól:
• Ezek az amerikai sulik elképesztőek! Otthon, a jó öreg, nedves Londonban... — kacsint — mindig fontosabb az elmélet, mint a gyakorlat.
És ez az a pont, ahol elszégyellem magam az összes elítélő gondolatom miatt. Mert ezek szerint nemcsak hogy Londonból jön (ami azt jelenti, hogy a hülye akcentusa valódi), de mert Damen, aki sokkal érzékenyebb médium, mint én, egy cseppet sem aggódik miatta.
Ráadásul úgy tűnik, kedveli is a srácot. Ami azt mutatja, hogy Havennek igaza van.
A helyzet egyre rosszabb.
Tényleg féltékeny vagyok.
És túl ragaszkodó.
És paranoiás.
És utálom az új arcokat.
Mély lélegzetet veszek, és nekifogok a munkának. Megpróbálok a torkomba szorult csomó és a gyomromban hízó szikla ellenére barátságosan beszélgetni Romannel. Még ha színlelnem is kell.
• Azt festesz, amit csak akarsz - mondom azon a vidám, barátságos hangon, amely a régi életemben (mielőtt a családom meghalt volna a balesetben és mielőtt Damen megmentette volna az életemet és halhatatlanná tett volna) teljesen normális volt számomra. - Csak valódinak kell látszania, mint egy fotónak. Egy igazi fotót kéne használnunk, hogy megmutathassuk, mi inspirált, és persze az osztályzáshoz is. Tudod, hogy bebizonyíthassuk, hogy tényleg hasonlít a festmény a képre.
Damenre pillantok, hogy egyáltalán hallott-e egy szót is az egészből, és idegesít, hogy inkább a festményével foglalkozik, mint hogy beszélgessen.
• És ő mit fest? - kérdezi Román a fiúm vászna felé intve. - Úgy néz ki, mint maga a Paradicsom.
Damen vásznán Nyárvidék tökéletes, virágzó mezői hullámzanak. Minden fűszál, minden harmatcsepp, minden
Túl gyorsan felelek. Magával ragad a festmény, nem gondolkozom. Nyárvidék nem csak egy szent hely, hanem a kettőnk titkos helye. A sok titok egyike, amelyekről hallgatnom kell.
• Az is - suttogom.
• Akkor létezik ez a hely?
Damen közbeszól, mielőtt válaszolhatnék:
• Csak szeretné. Én találtam ki, csak a fejemben létezik - éles pillantás kíséretében üzeni egyenest a fejembe: Vigyázz!
• És hogy teljesíted a feladatot? Ha nincs fotó, hogy bebizonyítsd, hogy létezik? - kérdi Román, de Damen csak vállat von és visszafordul a vászonhoz.
Az új fiú kíváncsi hunyorgása láttán nem hagyhatom annyiban a dolgot.
• Damen nem szokta betartani a szabályokat. Inkább felállítja a saját szabályait. — Eszembe jut, hogy vett rá a lógásra, a lóversenyre és még cifrább dolgokra.
Román bólint, és a vásznához fordul, erre Damen egy nagy csokor telepatikus tulipánt küld, tehát működött a hazugságom, a titkunk biztonságban van, és köztünk minden
Az utolsó óra után összepakolunk, és a parkoló felé indulunk. Bár megfogadtam, hogy rendesen viselkedem az új fiúval, rám jön a vigyorgás, amikor látom, hogy a parkoló túlfelén állt meg.
• Holnap találkozunk — szólok utána. Megkönnyebbülök, hogy végre van köztünk némi távolság. Mindenki más oktalan rajongása ellenére nem érzem, hogy kedvelném, hiába akarom.
Kinyitom a kocsimat, és a padlóra hajítom a táskát.
• Milesnak főpróbája lesz, én egyenesen hazamegyek. Jössz velem?
Megfordulok. Damen mögöttem egyik lábáról a másikra áll.
• Jól vagy? — kérdezem, és megérintem az arcát, hogy láza van-e, vagy izzad, vagy valami, amitől nem érzi jól magát, bár nem számítok semmi ilyesmire. '
Damen rám néz, és megrázza a fejét. Egy pillanat töredékéig látom, hogy kifut a vér az arcából. De egy szempillantás alatt el is múlik.
• Bocs, csak... a fejem olyan furcsa... - Két ujjal megnyomkodja az orrnyergét, és behunyja a szemét.
• Azt hittem, nem lehetsz, illetve nem lehetünk betegek! - Nem tudom leplezni az ijedtséget, miközben a hátizsákomért nyúlok. Talán egy korty elixír jót fog tenni, hiszen sokkal többre van szüksége, mint nekem. Nem tudni miért, de Damen úgy gondolja, hogy a hatszáz év alatt valahogy hozzászokott, ezért egyre több és több kell az évek múlásával. Ami azt jelenti, hogy idővel nekem is többre lesz szükségem. És ha ez a jövő zenéje is, remélem, egyszer megmutatja, hogyan készül, hogy ne kelljen folyton őt zargatnom miatta.
Mielőtt elővehetnem, már a kezében van a saját palackja, és nagyot kortyol belőle, majd magához húz, és megpuszil.
• Jól vagyok. Tényleg. Versenyezzünk hazáig!
hét
Damen gyorsan hajt. Iszonyú gyorsan. Szerintem nem szabadna visszaélni azzal, hogy mindketten kiváló hatodik érzékkel rendelkezünk, ami jól jön a zsaruk kiszúrásában, meg hogy kikerüljük a dugókat, a gyalogosokat, kóbor állatokat és bármit, ami az utunkba kerül.
De Damen máshogy gondolja. Ezért aztán már rég a verandán ácsorog, amikor megérkezem.
• Azt hittem, sose érsz ide - nevet aztán a szobámban, az ágyra veti magát, és magához húz. Finom, hosszú csókba bonyolódunk - ami, ha rajtam múlna, sose érne véget. Boldogan töltenem az időt a karjaiban az örökkévalóságig. Már az is szinte elviselhetetlenül boldoggá tesz, hogy tudom, végtelen számú nap áll rendelkezésünkre.
Nem mindig éreztem így. Elég ideges lettem, amikor megtudtam az igazságot. Nem mindennap hallja az ember, hogy ó, mellesleg halhatatlan vagyok, és most már te is.
Es bár eleinte vonakodtam elhinni, miután megmutatta, hogyan haltam meg a balesetben, hogyan néztem a szemébe, amikor visszahozott az életbe, és hogyan ismertem fel a pillantását, amikor először találkoztunk a suliban - hát akkor már nem volt sok értelme kételkedni.
De ettől még nem akartam elfogadni. Elég bajom volt nekem akkor. Kezelni kellett az új médiumi képességeimet, amelyeket a HKÉ-m, a halálközeli élményem hozott a nyakamra (nem tudom, miért hívják közelinek, hiszen tényleg meghaltam). Meg ott volt a gondolatolvasás, és hogy egy érintésből kiolvastam az emberek élettörténetét, hogy beszélni tudtam a holtak lelkével és a többi. Ráadásul a halhatatlanság, bármilyen klasszul hangzik is, azt jelenti, hogy sosem kelhetek át a hídon, hogy újra találkozhassak a családommal. Ha belegondolsz, elég nagy árat fizettem.
Elhúzódom Damentől, a szájam kelletlenül ereszti el az ajkait. A szemébe nézek - ahogy négyszáz éve mindig. Hiába erőlködöm, nem tudom felidézni a múltunkat. Csak Damen emlékszik, aki hatszáz éve ugyanaz az ember, nem halt meg, nem született újjá.
• Mire gondolsz? - kérdezi az arcomat simogatva. Az ujjai langyos nyomot hagynak a bőrömön.
Mély lélegzetet veszek. Damen a jelenben maradna, de én többet akarok tudni a múltamról - a múltunkról.
• Eszembe jutott, milyen volt, amikor először találkoztunk -figyelem, ahogy megemeli a szemöldökét.
• Tényleg? - csóválja a fejét. - És mire emlékszel?
• Semmire - vonok vállat. - Egyáltalán semmire. Ezért reménykedem benne, hogy megvilágítod az elmémet. Ne mondj el mindent, tudom, mennyire utálsz visszanézni. Csak kíváncsi vagyok, hogy kezdődött, hogyan találkoztunk!
Elhúzódik, és a hátára fordul. Mozdulatlanul fekszik, hallgat. Attól tartok, ezzel a válasszal kell beérnem.
• Légyszi! - mormolom közelebb araszolva. Hozzágömbölyödöm. - Nem ér, hogy te mindent tudsz, én meg semmit! Csak valami apróságot mondj már! Hol laktunk? Hogy néztem ki? Hol találkoztunk? Szerelem volt első látásra?
Az oldalára fordul és a hajamba túr.
• Franciaország, 1608.
Nyelek egyet, és levegőért kapok. Alig várom, hogy folytassa.
• Tulajdonképpen Párizsban.
Párizs. Gyönyörű estélyi ruhák, lopott csókok a Point Neuf-ön, csevegés Marié Antoinette-tel...
• Egy barátom házába voltam hivatalos vacsorára... - elnéz mellettem, évszázadok távolában jár. - Szolgáló voltál.
Szolgáló?
• Az egyik szolgálójuk. Nagyon gazdagok voltak, sok szolgájuk volt.
Lesújtva fekszem. Nem erre számítottam.
• Nem voltál olyan, mint a többiek - folytatja majdnem suttogva. - Gyönyörű voltál. Elképesztően gyönyörű. Úgy néztél ki, mint most - mosolyog, az ujjai között morzsolgatva a hajamat. - És ahogy ebben az életedben, árva voltál akkor is, egy tűzben veszett oda a családod. Semmid nem maradt, senki nem gondoskodott rólad, ezért a barátaim magukhoz vettek szolgálónak.
Nagyot nyelek, nem tudom, mit mondjak. Mi értelme a reinkarnációnak, hogy ha arra kényszerülsz, hogy ugyanazokat a fájdalmas eseményeket éld át újra?
• Es igen, jól sejted, szerelem volt első látásra. Teljesen és visszafordíthatatlanul beléd szerettem. Tudtam, hogy az életem fordulatot vett abban a szent pillanatban, ahogy megláttalak.
A tekintete elnyel, és látom azt a pillanatot, élesen, mintha ott lennék.
Főkötő alá rejtett szőke haj, szégyellős kék szemek, félek bárki szemébe nézni. Szürke ruha, repedezett ujjak. Elpazarolt szépség.
De Damen meglátja. Amikor belépek a szobába, a tekintete megtalál. Mögé tekint a rongyos külsőnek, és megpillantja a lelkemet, amit nem lehet elrejteni. Ő pedig sötét, feltűnő, kifinomult, elegáns, elfordulok.
A gombok a zakóján többet érnek, mint amennyi pénzt én egy évben kapok a munkámért. Nem kell még egyszer odanéznem, hogy tudjam, semmi közöm hozzá...
• Óvatosnak kellett lennem, mert...
• Mert Drina akkor már a feleséged volt! - suttogom, és tovább nézem a fejemben játszódó filmet. Kihallgatom a vacsoravendégek beszélgetését a nőről. Összetalálkozik a pillantásunk, miközben I Damen így szól: „Drina Magyarországon van. Elváltak útjaink.” Tudom, hogy ebből a mondatból pletyka lesz, de azt akarja, hogy halljam, nem érdekli, mit gondolnak...
• Már külön éltünk, szóval nem volt nagy dolog. Azért kellett óvatosnak lennem, mert akkoriban aki rangján alul létesített ilyen kapcsolatot, komoly szóbeszédnek tette ki magát. És mert annyira ártatlan voltál, annyira sérülékeny... Nem akartalak bajba keverni, és tartottam tőle, hogy nem viszonzod az érzéseimet.
• De viszonoztam! - Figyelem, ahogy aznap este távozik, és hogy attól kezdve, ha a városba kellett mennem, úgy intéztem, hogy összefussunk.
• Attól tartok, én voltam, aki követett - mondja bosszús arccal. - Amíg nem kezdtünk olyan gyakran találkozni, nem hittél nekem. Aztán...
Aztán titokban találkoztunk - lopva csókolóztunk a hátsó bejáratnál, szenvedélyesen ölelkeztünk egy sötét fasorban vagy a hintójában...
• Most már tudom, hogy közel sem volt akkora titok, mint hittem... - sóhajt fel. - Drina nem volt Magyarországon, végig ott volt Párizsban. Figyelt, tervezgetett, és elszántan vissza akart kapni, bármi áron. - Az arcán évszázadok megbánását látom. - Gondoskodni akartam rólad, Ever. Mindent és bármit meg akartam adni, amit csak a szíved kíván. Született hercegnőként bántam volna veled. És amikor végre meggyőztelek, hogy gyere velem, olyan boldog voltam, amilyen még soha. Éjfélkor kellett volna találkoznunk...
• De nem voltam ott - felelem, és látom, ahogy aggodalmasan, csüggedten járkál fel-alá, és meg van győződve róla, hogy meggondoltam magam...
• Másnap tudtam meg, hogy elütött egy lovas kocsi út közben, amikor hozzám tartottál. - A szemében látom azt az elviselhetetlen, mindent felemésztő, a lelkét összezúzó gyászt... - Akkor nem jöttem rá, hogy Drina a felelős az egészért, fogalmam sem volt róla, csak amikor beismerte neked. Véletlen balesetnek tűnt, egy szörnyű, szerencséden véletlennek. Szerintem túlságosan lesújtott a gyász, hogy bármi mást feltételezzek...
• Hány éves voltam? - kérdezem. Alig jutok levegőhöz. Tudom, hogy fiatal voltam, de pontosan akarom tudni.
Magához ölel, és megsimogatja az arcomat.
• Tizenhat éves voltál. Evaline-nak hívtak - súgja a fülembe.
• Evaline - suttogom. Hirtelen érzem a kötődést a múltbéli önmagammal, aki fiatalon elárvult, szerelmes lett Damenbe, és tizenhat évesen meghalt - nem is különbözik sokban a jelenlegi önmagamtól.
• Sok-sok évvel később New Englandben találkoztunk, amikor egy puritán lányaként születtél újra - akkor kezdtem újra hinni a boldogságban.
• Egy puritán lánya? - A szemébe nézve látom a sötét hajú, sápadt kislány-önmagámat, komoly kék ruhában. - Minden
• Megfulladtál - sóhajtja, és újra elsöpör a fájdalma. - Annyira feldúlt a halálod, hogy azonnal visszahajóztam Londonba, és ott is éltem sokáig. Épp Tunéziába készültem, amikor újra feltűntél egy gazdag - és azt kell mondjam, elkényeztetett, gyönyörű lány képében.
• Mutasd! - fészkelődöm közelebb. Nagyon szeretnék már egy kicsivel szebb életet látni. Damen ujjai a szemöldökömön simítanak végig: csinos barna nőcske, gyönyörű, zöld ruhában, drágakövekkel teleaggatva.
Gazdag, elkényeztetett, kacér lány voltam, az életem csupa mulatság, vásárlás. És egészen addig, amíg Damen meg nem jelent, más volt a kiszemeltem...
• Ezúttal mi volt? - kérdezem szomorúan, amikor szétfoszlik a gazdag lány képe. Tudni akarom, mi lett vele.
• Egy szerencsétlen esés - feleli lehunyt szemmel. - Biztos voltam benne, hogy az ég büntet ezzel, hogy egész életemet szerelem nélkül kell töltsem.
A tenyerei közé fogja az arcomat, az érintésében annyi gyengédséggel és megbecsüléssel, s annyi kellemes, meleg csiklandozással... lehunyt szemmel közelebb simulok. Érzem a bőrét, ahogy a testünk szorosan összesimul, s minden elúszik körülöttünk - se múlt, se jövő, semmi, csak a jelen pillanat marad.
Együtt vagyunk, és ennek így kell lennie örökké. Fontosak a régi életek, de a valódi céljuk az volt, hogy ebben az életben fussanak össze. És most, hogy Drina már nincs, semmi nem állhat az utunkba, semmi nem választhat el a jövőnktől, kivéve engem. Mindent tudni akarok a múltunkról, de ez most várhat. Itt az ideje, hogy túllépjek a féltékenységemen és a bizonytalanságon, hogy felhagyjak a kifogásokkal, és végre elszánjam magam arra a bizonyos nagy ugrásra ennyi idő után.
Épp kinyitnám a számat, hogy elmondjam neki, amikor olyan hirtelen ugrik fel, hogy eltart egy ideig, mire mellé érek.
• Mi az? - kérdezem. Látom, hogy a halántékára szorított kézzel küzd a levegőért. Amikor rám néz, nincs felismerés a szemében. Átnéz rajtam. ’
Aztán el is múlik. Visszatér a szerető melegség, amit megszoktam. Megdörzsöli a szemét és megrázza a fejét.
• Nem éreztem ilyet mióta... - bámul a semmibe. - Talán soha. - Aggódó arckifejezésem láttán hozzáteszi:
• Jól vagyok, tényleg. - Amikor nem lazítok az ölelésemen, rám mosolyog: - Hé, mit szólnál egy kiruccanáshoz Nyárvidékre?
• Komolyan? - egészen felvidulok.
Amikor először jártam azon a gyönyörű helyen, a varázslatos, világok közötti világban, halott voltam. És annyira elbódított a szépsége, hogy vonakodtam eljönni onnan. Másodszor Damen vitt oda. És miután megismertem Nyárvidék nagyszerű lehetőségeit, alig vártam, hogy újra láthassam. De oda csak azok léphetnek be, akik spirituálisán már nagyon fejlettek (vagy halottak), szóval egyedül nem mehetek.
• Miért ne? — vonja meg a vállát.
• Mi lesz a tanulással? — próbálok érdeklődőnek tűnni az új trükkök elsajátítása iránt, miközben sokkal szívesebben mennék Nyárvidékre, ahol minden
• Ott is van mit tanulni — mosolyog. — És ha ideadod az elixíremet, jobban leszek és átviszem mindkettőnket a kapun.
De hiába kortyol nagyokat, nem sikerül.
• Tudok segíteni? - kérdezem. Damen homlokán izzadságcseppek jelennek meg.
• Nem... csak... Majdnem megvolt. Adj még egy másodpercet - motyogja összeszorított szájjal, elszántan.
Adok. A másodpercből percek lesznek, és még mindig nem nyílik meg a kapu.
• Nem értem — hunyorog. — Nem volt ilyen azóta, hogy... hogy először megtanultam kinyitni.
• Biztosan azért van, mert nem vagy egészen jól. — Figyelem, ahogy iszik még egyet, aztán még egyet és még egyet. De amikor behunyja a szemét és újra próbálkozik, semmi nem történik. ’!
• Megpróbálhatom? — kérdezem. )t:
• Felejtsd el! Nem tudod, hogy kell - feleli olyan éllel a hangjában, amit próbálok nem a szívemre venni. Nem rám, hanem saját j magára haragszik.
• Tudom, hogy nem tudom, de talán megtaníthatnál, aztán...
Fel-alá kezd járkálni előttem. „
• Ever, ez egy folyamat. Nekem is évekig tartott, hogy megtanuljam. Nem ugorhatsz egyből a könyv végére anélkül, hogy a közepét is elolvasnád - fejcsóválva az asztalomnak támaszkodik.
Merev és feszült, nem is néz rám.
• És mikor olvastál úgy, hogy ne tudtad volna, mi a könyv eleje, a közepe és a vége? — mosolygok rá.
Az arca csupa él és szöglet, de aztán felsóhajt és kézen fog:
• Szeretnéd megpróbálni? Bólintok.
Végigmér, és egyértelműen kétli, hogy sikerülhet, de a kedvemre akar tenni.
• Jól van. Helyezkedj el kényelmesen, de ne tedd keresztbe lábadat! Elvágja a csi útját.
• Csi?
• Az energiát nevezik így flancosán - mosolyog. - De a törökülés is tökéletes lesz.
Lerúgom a papucsomat, és a szőnyegre simítom a talpamat. Megpróbálok olyan kényelmesen és ellazultan ülni, amennyire az izgatottságom csak engedi.
• Normális esetben hosszas meditációnak kellene megelőznie a kapunyitást, de mivel szorít az idő, és már amúgy is sokat ügyesedtél, csak belevágunk a közepébe, oké?
Bólintok, alig várom, hogy elkezdjük.
• Szeretném, ha lehunynád a szemed, és elképzelnél egy ragyogó, lágy aranyfényű fátylat magad előtt - mondja, és az ujjait az enyémre fonja.
Így teszek, és elképzelem annak a fényfátyolnak a szakasztott mását, amit akkor láttam, amikor Damen megmentett Drinától, és kinyitotta nekem a kaput. Olyan gyönyörű, olyan ragyogó és fényes, hogy a szívem összeszorul az örömtől, amikor felé nyújtom a kezemet, hogy elnyelje a csillogó fénysugár; alig várom, hogy újra lássam Nyárvidéket. Amint az ujjam hegye megérinti és kezd elmerülni benne, a fátyol eltűnik a szemem elől, és újra a szobámban találom magam.
• Nem hiszem el! Olyan közel volt! Láttad? Itt volt előttem! Láttad?
• Figyelemre méltóan közel jutottál hozzá - feleli Damen. A pillantása gyengéd, de a mosolya erőltetett. ,
• Mi lenne, ha újra megpróbálnám? Ha együtt próbálnánk? -kérdezem, de minden
• Ever, most is együtt csináltuk - morogja, miközben megtörli .1 homlokát. - Attól tartok, nem vagyok valami jó tanár.
• Ez nevetséges! Nagyon jó tanár vagy, csak ma szabin vagy, ez minden
Amikor ránézek, látom, hogy nincs meggyőzve. Taktikát váltok, és magamat kezdem hibáztatni. — Én tehetek róla. Rossz tanítvány vagyok, lusta, hanyag, és folyton eltérítelek, hogy csókolózzunk. — Megszorítom a kezét. — De ennek vége. Nagyon komolyan fogom venni. Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, kérlek!
Nem hiszi, hogy sikerülhet, de nem akar csalódást okozni, hát megfogja a kezemet, és újra megpróbáljuk. Behunyjuk a szemünket, elképzeljük a fénykaput. És épp amikor kezd alakot ölteni, Sabine besétál az ajtón, feljön a lépcsőn, és úgy meglep minket, hogy a szoba két sarkába ugrunk ijedtünkben.
• Damen, gondoltam, hogy a te autódat látom odakint. — Leveszi a kabátját, és néhány lépéssel az íróasztalomhoz ér. Az iroda felfokozott energiája még mindig érződik rajta, amikor kezet fog Damennel, és a fiúm térdén egyensúlyozott palackra néz. - Szóval te szoktattad rá Evert.
Úgy pillant egyikünkről a másikunkra összeszűkült szemmel, ajakbiggyesztve, mint akinek minden
Damenre lesek, és kezdek pánikba esni. Vajon hogy magyarázza ki magát? Felnevet.
• Én vagyok a bűnös! A legtöbben utálják az ízét, de Ever val mi miatt szereti. - Bájosan Sabinére mosolyog.
De a nagynéném mozdulatlanul nézi.
• Csak ez érdekli. Zsákszámra hozom haza az ételt, de nem eszik.
• Nem igaz! - vágok közbe. Idegesít, hogy már megint kezdi pláne Damen előtt. De amikor meglátom a kávéfoltot a blúzán az idegesség haragba fordul. - Azt meg hol szerezted? - mutatok a foltra, mint valami skarlátbetűre, a becstelenség bélyegére. Mindenáron le kell beszélnem róla, hogy valaha is visszamenjen a kávézóba!
Lepillant a blúzára és megdörzsöli a foltot, hogy időt nyerje gondolkodni.
• Nekimentem valakinek - morogja. Hála az égnek, a hangjából ítélve közel sincs annyira lenyűgözve a találkozástól, mint Munoz tanár úr.
• Még mindig áll a szombat esti vacsi? - kérdezi.
Nagyot nyelek. Telepatikus üzenet Damennek: Bólints rá és mosolyogj! Fogalma sincs, miről beszél a néném, elfelejtettem megemlíteni. íjj
• Nyolcra foglaltam asztalt. ! Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy Damen mosolyogva bólint, ahogy kértem.
• Ki nem hagynám - teszi még hozzá.
Kezet ráz Sabinével, és kifelé indulunk.
• Bocs a vacsora miatt — nézek fel rá. — Azt reméltem, sok munkája lesz, és elfelejti az egészet.
Megpuszil, és beül a kocsiba.
• Törődik veled. Csak biztos akar lenni benne, hogy jó vagyok hozzád és egyenes. Hogy nem akarlak bántani. Hidd el, már átmentünk ezen. És amennyire vissza tudok emlékezni, még sosem vallottam kudarcot.
• Ja, a szigorú, puritán papa - jegyzem meg. Valószínűleg ő a tökéletes leírása a túlzottan is gondoskodó szülőnek.
• Meglepődnél - nevet rám. - A gazdag földbirtokos sokkal jobban őrizte az erényeidet. És még így is sikerük!
• Egy nap majd megmutathatnád a te múltadat is. Tudod, azt, hogy hogyan éltél, mielőtt találkoztunk. Az otthonodat, a szüléidet, hogy hogyan lettél ilyen... - elhal a hangom, amikor észreveszem a szemében megvillanó fájdalmat. Még mindig nem akar erről beszélgetni. Sosem akarja megosztani velem ezeket az emlékeket, és ez csak kíváncsibbá tesz.
• Nem számít - feleli. Elengedi a kezemet, és a visszapillantó tükőrrel kezd vacakolni, bármivel, csak ne kelljen rám néznie. - Ami számít, az most van.
• Persze, de... — kezdem, hogy megmagyarázzam, nem csak kíváncsiságból faggatom, hanem a közelség, a bizalom, a kötelék miatt, de inkább nem erőltetem. Amúgy meg ideje, hogy én is egy kicsivel több bizalommal legyek iránta.
• Azon gondolkodtam... - motyogok a pólóm szegélyét gyűrögetve. Damen felnéz rám, a keze a sebváltón, hogy hátramenetbe kapcsoljon. - Foglaltál már szobát? Tudod, a Montage-ban vagy a Ritzben — teszem hozzá és elakad a lélegzetem, miközben a csodaszép sötét pillantása az arcomat méregeti.
• Biztosan akarod?
Bólintok. Tudom, hogy akarom. Több száz éve várunk arra a pillanatra, miért késlekednénk tovább?
• De még mennyire — felelem a szemébe nézve.
Ma először derül fel az arca. Nagyon megkönnyebbülök, hogy újra önmaga azok után, hogy olyan furcsán viselkedett velem a suliban, hogy nem tudta megnyitni a kaput, hogy nem érezte jól magát... Annyira más volt egész nap. Mindig erős, szexi, ellenállhatatlan, mintha nem is lennének rossz pillanatai. És hogy ilyen sérülékenynek láttam, jobban megrázott, mint hogy egyszerűen csak elfogadjam.
• Vedd úgy, hogy el van intézve — bólint, a karjaimba varázsol egy tucat tulipánt, és elhúzza a csíkot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése