Evermore-Kék Hold- Tizenegy-Tizennégy

tizenegy

Mire hátrajutok a színpad mögé, Milest családtagok és barátok zsongják körül. Még Tracy Turnblad jelmezét viseli, fehér go-go csizmát és miniruhát.

•     Bravó! Csodálatos voltál! — nyújtom át a csokrot ölelés helyett. Épp elég ideges vagyok, nem hiányzik még egy plusz energiahalmaz. - Komolyan, nem is tudtam, hogy így tudsz énekelni.

•     Dehogynem - veti hátra hosszú parókáját, és a csokorba temeti az arcát. - Hallottál karaokézni ezerszer.

•     De nem így! - mosolygok rá, és komolyan is gondolom. Annyira jó volt, hogy azt tervezem, beülök a következő előadásra, egy kevésbé zsúfolt estén. - Merre van Holt? - kérdem, de már tudom a választ, csak szóval akarom tartani, amíg Damen befut. - Kibékültetek, igaz?

Miles fintorog és az apukája felé int, én pedig behúzom a nyakamat.

•     Bocsi...

Kiment a fejemből, hogy csak a barátainak vallotta be, hogy meleg, a szülei nem tudják.

•     Ne aggódj, minden oké - suttogja sűrű műszempilla-rebegtetés közben, és végigsimít a szőke hajfürtökön. - Volt egy kis időszaki visszaesés, de mostanra minden meg van bocsátva. Es ha már a szőke hercegről beszélünk...

Az ajtó felé fordulok, hátha Damen jött. A gondolatára is kiugrik a szívem a helyéről. Csalódottan látom, hogy Havenre és Joshra gondolt.

•     Szerinted? - kérdezi feléjük biccentve. - Nekik is összejön? Nézem, amint Josh átkarolja Havent, és magához húzza. De hiába. Hiába tökéletes pár ők így együtt, Haven csak Romanre összpontosít - még a testtartását is tükrözi, ugyanúgy veti hátra a fejét, amikor nevet, még a kezét is úgy tartja - minden energiája egyenesen a srác felé áramlik, mintha Josh nem is létezne. Egyoldalúnak látszik a dolog, sajnos Román nem az a típus, aki kihagyná a kínálkozó alkalmat.

Visszafordulok Mileshoz, és ráveszem magam egy vállrándításra.

•     Heatheréknél bulizunk - közli Miles. - Nemsokára indulunk, jöttök?

Meresztem a szememet.

•     Azt se tudom, kicsoda Heather.

•     Penny Pingletont játszotta.

Így se leszek okosabb, de inkább nem megyek bele, bólintok.

•     Ne mondd, hogy végigetyepetyéztétek az előadást! - csóválja a fejét, és látom, hogy a felháborodásnak csak a fele tréfa.

•     Ne hülyéskedj, mindent láttam! - vörösödöm el, mert tudom, hogy nem hisz nekem, és részben igaza is van. Rendesen viselkedtünk, és nem etyepetyéztünk - Damen csak a kezemet fogta -, de a gondolataink igenis etyepetyéztek az oda-vissza küldözgetett telepatikus üzeneteken keresztül. Néztem az előadást, de az eszem egészen máshol járt, a Montage-beli szobánkban.

•    Na, jöttök vagy sem? - kérdezi újból Miles, és arra gondol, úgysem, és nem is olyan bosszús, mint gondoltam. - Hová mentek egyébként? Mi lehet izgalmasabb, mint egy buli ezzel a bandával?

Kísértésbe esem, hogy elmondjam, hogy megosszam a nagy titkot valakivel, akiben megbízom. De épp, amikor meggyőzöm magam, hogy kifecsegjem. Román csapódik hozzánk Haven és Josh társaságában.

•    Elindulunk, vigyünk valakit? Kétüléses, de van még hely egy harmadiknak - int felém a fejével. A pillantása tolakodik, még akkor is, amikor elfordulok.

Miles nemet int.

•    Holttal megyek, Ever pedig nem jön. Valami sokkal jobbat eszeltek ki, de szigorúan titkos.

Román rám mosolyog, és közben végigmér. A gondolatai in­kább hízelgőek, mint durvák, de a puszta tény, hogy őróla van szó, elég, hogy rám hozza a libabőrt.

Az ajtó felé pillantok, ahol Damennek már rég be kellett volna lépnie. Felé nyúlok gondolatban, hogy igyekezzen, és kint találko­zunk, amikor Román félbeszakít:

•    Biztosan Damennek sem árulta el. A cimbi hazament. Megpördülök, és az arcába bámulok. Érzem azt a meghatároz­hatatlan kellemetlen érzést a gyomromban, és kiráz a hideg.

•    Nem ment haza - jelentem ki, és még csak leplezni sem pró­bálom a hangom élét. - Csak idehozza a kocsit.

Román vállat von, és tele lesz a pillantása sajnálattal.

•    Mindegy, csak gondoltam, tudod. Amikor kimentem cigizni, láttam elhúzni a parkolóból.

tizenkettő

Kiviharzom az ajtón az aulába, és körülnézek a szűk, üres térben. Amikor a szemem alkalmazkodik a sötétséghez, ki tudom ven­ni a szemeteskukákat, látok üvegcserepeket, kóbor macskát, de Damen sehol.

Továbbrohanok, kétségbeesetten kutatom a nyomát, és a szí­vem közben majd’ kiugrik a helyéről. Nem tudom elhinni, hogy nincs itt. Nem tudom elhinni, hogy átejtett. Román rémes alak! Hazudik! Damen sose ültetne fel és hagyna itt.

Behunyt szemmel végigsimítok a téglafalon, hátha rá tudok hangolódni Damen hátrahagyott energianyomaira. Felé nyúlok a gondolataimmal, szólongatom, üzenem, hogy szeretem, szük­ségem van rá és aggódom. De csak üres sötétség a válasz. Átszlalomozom az autók között, és a kijárat felé indulok a fülemhez szorított mobilommal. Egy egész sor üzenetet hagyok a hang­postáján.

Letörik a jobblábas szandálom sarka, de csak leveszem és félre­hajítom. Nem érdekel a cipőm, csinálhatok ezer másikat. De még egy Dament nem tudok csinálni.

A parkoló lassan kiürül, de Damen még mindig sehol. Lekuporo­dom a járdaszegélyre. Izzadok, kimerültem. Figyelem, ahogy a lába­mon folyamatosan begyógyulnak a horzsolások, és azt kívánom, bár tudnék olvasni Damen gondolataiban, és megtudnám, merre jár.

Az az igazság, hogy sose tudtam beférkőzni a fejébe. Ez azon dol­gok egyike, amit annyira szeretek, hogy annyira különleges, hogy én már egészen normálisnak érzem magam hozzá képest. És pont az, ami annyira lenyűgöz benne, az a tulajdonsága dolgozik most ellenem.

•    Fuvar kéne.

Román áll fölöttem, az egyik kezében a kocsikulcsát lóbálja, a másikban a cipőimet.

Megrázom a fejemet és félrenézek. Tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszautasítsam az ajánlatát, de inkább gyalogolnék keresztül izzó parázson és üvegtörmeléken, mint hogy beszálljak a kétülésesébe.

•    Gyere már - nógat -, nem harapok, ígérem. Összeszedem a dolgaimat, a táskámba dobom a mobiltelefont.

Felállók, és megigazítom a ruhámat.

•    Jól vagyok - mondom.

•    Tényleg? - mosolyog. Közelebb lép. A lábujjaim majdnem a cipőjéhez érnek. - Csak mert hogy őszinte legyek, nem festesz valami rózsásan.

Megfordulok, és a kijárat felé indulok. Meg sem állok, amikor utánam szól:

•    Ügy értem, a helyzet egy cseppet sem rózsás. Vagyis... Nézz már végig magadon, Ever! Zilált vagy, nincs rajtad cipő, és bár ezt nem állíthatom biztosan, de úgy vélem, a fiúd felültetett.

Mély lélegzetet veszek, és nem állok meg, remélem, megunja a játékot, engem, és odébbáll.

•    Azt azonban be kell ismerjem, hogy még ebben a rémes, kissé kétségbeesett állapotodban is gyönyörű vagy, ha mondha­tok ilyet.

Megállok és szembefordulok vele, annak ellenére, hogy nagyon szeretnék elrohanni. Megborzongok, ahogy végignéz rajtam, és a pillantása félreérthetetlen csillogással időzik a lábamon, a csípő­mön, a mellemen.

•    Nem tudom, Damen mit képzel, mert ha engem kérdezel...

•    Téged senki sem kérdezett - vágok közbe. Remegni kezd a kezem, és emlékeztetnem kell magamat, hogy nem vagyok az a védtelen lány, akinek látszom, s nem kell félnem tőle. Erősebb vagyok, mint valaha, olyan erős, hogy ha akarnám, lecsaphatnám egy kézmozdulattal. Felkaphatnám a grabancánál fogva, és átha­jíthatnám a parkolón az utca túloldalára. Nagy a kísértés.

Mosolyog, az a lusta vigyor ül az arcán, amivel rajtam kívül mindenkire képes hatni, mindent tudó, bizalmas acélkék pillantá­sa egyenesen az agyamba fúródik. Menekülni szeretnék.

De nem teszem.

Mert minden, ami Romannel kapcsolatos, kihívás, és kizárt, hogy hagyjam győzni.

•    Nem kell fuvar - felelem végül. Megfordulok, és felgyorsítom a lépteimet, miközben a hideg ráz, mert Román követ. Jeges lehe­lettel borzongatja a tarkómat:

•    Ever, lassíts már, légyszi’! Nem akartalak felidegesíteni.

De nem lassítok. Megyek tovább. Elszántan növelem a távolsá­got kettőnk között.

•    Ne csináld már! - nevet. - Csak segíteni akarok. A barátaid elmentek, Damen lelépett, a takarítószemélyzet is hazament, én vagyok az egyetlen reményed.

•    Sok lehetőségem van még - motyogom azt kívánva, bárcsak elmenne, hogy előhívjak egy autót, egy pár cipőt, és mehessek a dolgomra.

•    Egyet sem látok.

Megrázom a fejemet, és megyek tovább. A beszélgetésnek vége.

•    Na, mit mondasz, inkább gyalogolsz, vagy jössz kocsival.’ Elérek az utca végére, és nyomkodom a gyalogátkelő gombját,

hogy végre átmehessek a túloldalra, és megszabaduljak tőle.

•    Nem tudom, hogy kezdhettük ilyen rosszul, de elég világos, hogy utálsz, és gőzöm sincs, miért.’ - kérdezi gyengéd, hívogató hangon, mintha tényleg újra szeretné kezdeni, spongyát rá, tiszta lap, meg ilyenek.

Én viszont nem akarom újrakezdeni. Tiszta lapot sem akarok. Csak azt akarom, hogy forduljon meg, menjen el, és hagyjon bé­kén, hogy megkereshessem Dament.

De nem hagyhatom, hogy az övé legyen az utolsó szó. A vállam fölött hátraszólok:

•    Ne áltasd magad. Román. Ha utálnálak, törődnék veled. Ha innen nézzük, nem utálhatlak.

Aztán átviharzom az úton, a tilos jelzés ellenére. Megtáncoltat néhány autós, akik próbálják elérni a sárga jelzést. Még mindig érzem Román jeges tekintetét.

•    Mi lesz a cipőddel? - kiabál utánam. - Kár érte, biztosan meg lehet javíttatni!

Megyek tovább. Látom, hogy előrehajolva áll, fellendíti a kar­ját. Az ujjai között himbálóznak a cipőim. Mindent elárasztó ne­vetése utánam hullámzik, át az utcán.

tizenhárom

Egy épület mögé bújva kilesek a sarkon és megvárom, míg Román piros Aston Martinja elhúz előttem. Várok néhány percet, hogy meggyőződjek róla, tényleg elment, és nem is jön vissza.

Meg kell találnom Dament. Rá kell jönnöm, mi történt vele, miért tűnt el szó nélkül. Annyira várta (vártuk) ezt az estét, négy­száz éve vártuk, úgyhogy az eltűnése valami szörnyűséget jelent, az biztos.

Először kell egy kocsi. Orange megyében sehová nem jutsz autó nélkül. Úgyhogy lehunyom a szemem, és az első dolog, ami eszembe jut, egy égkék Volkswagen bogár, olyan, mint Shayla Sparks kocsija, aki a legkúlabb Hillcrest gimis végzős volt még a régi időkben. Felidézem a kocsi képregényszerű, gömbölyded alakját, a fekete vászontetőt, amit most is mosdat a szüntelen ore­goni eső. Tisztán, kézzelfoghatóan megjelenik előttem a fényes, íves, imádnivalóan cuki formájával. Érzem, ahogy az ujjaim kö­rülfonják a kilincset, érzem a lágy bőrülés érintését, amikor be­ülök, és miután egy szál piros tulipánt képzelek a műszerfalra, kész is van a kocsim.

Csakhogy nem tudom elindítani a motort. A kulcsot elfelejtettem elképzelni.

De mivel ez Dament se állította meg soha, újra lehunyom a szememet, pontosan felidézve Shayla kocsijának hangját, amit Rachel meg én a járdaszigeten állva hallottunk, és irigykedve fi­gyeltük, ahogy a lány barátai bezsúfolódnak az ülésekre, és életre gondolom a motort.

A kocsi beindul, és a parti gyorsforgalmi út felé veszem az irányt. Azt találom ki, hogy előbb a Montage-ba megyek, ahová indultunk volna.

Nagy a forgalom, de ez nem lassít le. A környező autókra össz­pontosítok, és látom a soron következő manővereiket, így ügyesen haladhatok közöttük. Minden rést kihasználok, és átsurranok a járművek között, végül megérkezem a Montage bejárata elé, kiug­róm a kocsiból, és a recepcióhoz sprintelek.

A parkolófiú megállít:

•    Hé, várjon! Mi lesz a kulccsal?

Zihálva megtorpanok, és amikor a fiú a lábamra néz, rájövök, hogy nem csak kulcsom nincs, hanem cipőm sem. Tudom, hogy nem vesztegethetek el még több időt, és nem szeretnék a nyilvá­nosság előtt cipőt varázsolni a lábamra, úgyhogy berohanok az ajtón mezítláb.

•    Hagyja járni, egy pillanat, és itt vagyok! - Átverekszem magam a recepciónál sorban álló, golfzsákokkal és monogramos bőröndökkel felpakolt zsémbes vendégeken. Egy középkorú pár elé vágok, és a méltatlankodás a tetőfokára hág.

•    Damen Auguste bejelentkezett? - kérdezem, és nem törődöm a mögöttem tiltakozókkal. Szorítom a pult szélét, próbálom lecsil­lapítani az idegeimet.

•    Kicsoda, kérem? - kérdez vissza a recepciós, miközben a mö­göttem álló párnak odavet egy pillantást: nyugi, mindjárt végzek a pszichopata csajjal.

•    Damen Auguste - artikulálom lassan, tagoltan, sokkal több türelemmel, mint amennyim valójában van.

A nő rám hunyorog. Vékony ajkai alig mozognak, amikor vá­laszol:

•    Sajnálom, ez bizalmas adat. - Elbocsátó mozdulattal hátraveti hosszú, fekete lófarkát, és pontot tesz ezzel a mondat végére.

Hunyorítva figyelem a mély narancsszínű aurát, amely körül­veszi. Szigorú szervezettség, önkontroll és erény mindenekfelett. Aminek én egyértelműen a híján voltam, amikor előrevágtattam a sorban. Tudom, hogy be kell vágódnom nála, ha meg akarom sze­rezni az infót. Ellenállok a kényszernek, hogy sértetten és dühösen felcsattanjak. Nyugodtan elkezdem magyarázni, hogy én vagyok a másik vendég a szobában.

Rám néz, aztán a mögöttem méltatlankodó párra pillant.

•    Sajnálom, de ki kell várnia a sorát. Mint mindenki másnak. Tudom, hogy alig van tíz másodpercem, mielőtt hívja a bizton­ságiakat.

•    Tudom - halkítom le a hangomat, és közelebb hajolok hozzá. - És tényleg szörnyen sajnálom, én csak...

Rám néz, és a kezével a telefon felé közelít. Végignézek hosszú, egyenes orrán, vékony, festetlen ajkain és enyhén duzzadt szemhé­ján, és már meg is van a megoldás. Látom.

Szakított vele a barátja. Szakított vele, nem is olyan régen. Min­dennap újraéli a szörnyű eseményt, mindennap, egész nap, a jele­net követi, bárhová megy, az ébredéstől egészen addig, amíg este álomba nem sírja magát.

•    Csak... hát... - próbálok úgy tenni, mintha nem fájna ki­mondani, de az igazság az, hogy azt sem tudom, mit fogok mon­dani. Aztán megrázom a fejemet, és kezdem elölről. Legjobb, ha a hazugságnak van valami köze a teljes igazsághoz, hogy valódinak látsszon. — Nem jött el, amikor kellett volna, és ezért... hát... nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán el akart jönni. - Nyelek egy nagyot. A könnyeim valódiak.

Látom, hogy a nő arca ellágyul - a keskeny, szigorú ajkak, az összehúzott szemek, a felvetett áll hirtelen mind eltűnik, és átve­szi a helyüket az együttérzés, az egység -, és már tudom, hogy a trükk működik. Társak lettünk a bajban, hű tagjai az átejtett nők törzsének.

Figyelem, miközben gépel, és ráhangolódom az energiáira, hogy lássam, amit ő, a betűket a monitoron. A szobaszámunk 309-es, és senki nem jelentkezett még be.

•    Biztosan csak késik - mondja, de ő sem hiszi igazán. Rohadék mind - olvasom a gondolataiban. Erről meg van győződve. - De ha mutat egy igazolványt, hogy bebizonyítsa, hogy maga valóban maga, akkor...

Mielőtt befejezné a mondatot, elfordulok a pulttól, és kiroha­nok a szállodából. Nem kell a kulcs. Sosem jelentkezem be abba a szomorú, üres szobába, hogy várjam a pasimat, aki nem jön. Menni kell, keresni őt tovább. Meg kell néznem a másik két he­lyet, ahová mehetett. Beugrom a kocsiba, és elindulok a partra. Imádkozom, hogy ott legyen.

tizennégy

Leparkolok a Shake Shack mellett, és az óceánhoz megyek, le a sötét, szeles ösvényen, Damen kedvenc barlangjába. Csak egyszer voltam ott, a másik alkalommal, amikor igazán közel kerültünk a dologhoz. És megtörtént volna, ha nem visszakozom. Elég hosszú listám van már az alkalmakról, amikor a legkritikusabb pillanat­ban behúztam a féket. Aznap is, meg amikor folyton meghaltam. Szóval egyértelmű, hogy reméltem, ez az éjszaka más lesz.

Abban a pillanatban, amikor a homokba lépek és elindulok a búvóhely felé, megpillantom, hogy úgy van azóta is, ahogy itt hagytuk: takarók és összehajtott törülközők a sarokban, a szörf­deszkák a falnak támasztva állnak, egy szörfruha a székre terítve, de Damen sehol.

Már csak egy hely maradt a listán. Keresztbe tett ujjakkal futok a kocsihoz. Meglep, ahogy szinte alig érinti a talpamat a homo­kot, a kecsesség és a gyorsaság, ahogy futok... Alig indulok el, már hajtok is kifelé a parkolóból. Mióta tudok én ilyet, és milyen képességeim vannak még vajon?

Amikor megérkezem a kapuhoz, Sheila, az őr csak rám moso­lyog és betessékel. Sokszor látott már, és rajta vagyok Damen ven­déglistáján. Felhajtok a dombra a házhoz, és beállok a garázs elé. Az első, amit észreveszek, hogy minden sötét. Egyetlen lámpa sem ég, még az sem, amit általában égve hagy a bejárati ajtó fölött.

Üresbe teszem a sebességváltót, és felnézek a sötét, hideg abla­kokra. Egy részem szeretné betörni az ajtót, felrohanni a lépcsőn, és berontani a „különleges” szobába, ahol a legkedvesebb emlékeit gyűjti - a róla készült portrékat, amelyeket Picasso, Van Gogh meg Velázquez festett, a ritka, a felbecsülhetetlen értékű, első kiadású könyveket, hosszú múltja emlékeit. Mindez felhalmozva egy túldí­szített, zsúfolt, aranyozott szobában. A másik részem inkább marad­na a fenekén, mert tudja, hogy nem kell bemennem, Damen nincs odabent. A hűvös, elutasító házon, a kőfalakon, a tetőn, a sötét ablakokon nem érzem Damen szerető, meleg jelenlétét.

Lehunyom a szemem, és megpróbálom felidézni a szavait. Vala­mit mondott a kocsiról, hogy odaviszi, hogy minél gyorsabban le­léphessünk. Mi. Biztosan úgy értette, mi ketten. Hogy mi ketten leléphetünk gyorsan, és aztán végre együtt lehetünk. A mi kettőnk négyszáz éves kalandja fog beteljesülni ezen a tökéletes éjszakán.

Kizárt, hogy tőlem akart lelépni minél gyorsabban...

Ugye?

Mély lélegzettel kiszállok a kocsiból. Egyeden módon kaphatok választ, hogy ha nem állok meg. Megcsúszom a nyirkos lépcsőn, miközben a kulcsomat keresem, és későn jut eszembe, hogy ott­hon hagytam, nem is álmodtam róla, hogy pont ma este lesz rá szükségem.

Megállok az ajtó előtt, és az eszembe vésem a boltívét, a mahagónikeretet és a gazdagon díszített, faragott felületét. Sosem próbáltam, de tudom, hogy lehetséges, mert láttam Dament, hogy kinyitotta a suli egyik kapuját, melyet azelőtt pár perccel zártak be. Lehunyom a szemem, és elképzelek egy ugyanilyen ajtót. Lá­tom, ahogy a képzeletbeli ajtó kitárul.

Felnézek. Sikerült egy hatalmas mahagóniajtót produkálni. Fo­galmam sincs, hogy szabaduljak meg tőle, tekintve, hogy eddig csak olyasmit hoztam létre, amit meg is akartam tartani, úgyhogy a falnak támasztom. A ház mögé kerülök.

Van egy ablak a konyhában, a mosogató fölött, amelyet Damen mindig résnyire nyitva hagy. Becsúsztatom az ujjaimat a párkány és az ablak közé, és feltolom, aztán átmászom az üres üvegekkel megrakott mosogató felett. Tompa puffanással leugrom a padlóra. Vajon az üvegcsapda vonatkozik-e az aggódó barátnőkre is?

Körülnézek a helyiségben. Asztal, székek, rozsdamentes acél edé­nyek, csúcstechnológiás kávéfőző, turmixgép, gyümölcscentrifuga - a legjobb konyhafelszerelés, amit csak kapni lehet (vagy gondolat útján megteremteni). Egy normális élet gondosan összeválogatott kellékei, akárcsak egy ingatlanügynökség által szépen berendezett bemutatóház. Tökéletesen összeállítva, teljesen használatlanul.

Benézek a hűtőbe, és a szokásos piros elixír palackjainak sora helyett csak néhány üveget találok. Benyitok a kamrába, ahol az új üvegeket tartja, hogy érjenek, vagy erjedjenek, vagy akármit csináljanak három napig a sötétben.

Állok és bámulom az ott árválkodó néhány palackot. Össze­szorul a gyomrom és hevesen kezd verni a szívem, mert valami nagyon nem stimmel. Damen mindig gondoskodik megfelelő mennyiségű elixírről, főleg hogy most már engem is el kell látnia vele. Nem engedhetné meg magának, hogy így megfogyatkozzon a készlet!

Bár, ha belegondolok, az utóbbi időben közel megduplázódott a mennyiség, amit elfogyaszt. Szóval lehetséges, hogy még nem volt ideje újabb adagot készíteni.

Ami elméletben jól hangzik, az biztos, de nem túl elfogadható magyarázat.

Legyünk őszinték! Damen annyira összeszedett ezen a téren, hogy az már szinte beteges. Sosem hagyná kifogyni az elixírt, egy napra sem maradhatunk nélküle.

Hacsak nincs valami nagy baj.

És még ha nincs is bizonyítékom, a szívem mélyén tudom, hogy annyira fura volt mostanában, azokkal a kiüresedő pillan­tásokkal, amelyeket nem lehet eltéveszteni, még ha gyorsan el is tűntek, nem beszélve a verejtékezésről, a fejfájásról, hogy nem tudott kaput nyitni... ha ezeket összeadom, egyértelmű, hogy beteg.

Csakhogy nem szokott megbetegedni.

És amikor megszúrta a rózsa, láttam, hogy azonnal begyógyult a seb.

Ettől még végighívhatnám a kórházakat a biztonság kedvéért.

Damen mondjuk soha be nem tenné a lábát egy kórházba. A gyengeség egy jele, vereség lenne. Inkább elbújna, mint egy se­besült állat, elbújik valahová, ahol egyedül lehet.

Csakhogy sebei nem lehetnek, mert azonnal begyógyulnak. Amúgy se bújna el sehova anélkül, hogy szólna.

És még egyszer: meg vagyok győződve róla, hogy nélkülem nem lépne le, és ez be is bizonyosodott a szállodában. ,

Átkutatom a fiókokat, keresem a telefonkönyvet - még egy tartozéka a normális háztartásnak. Ugyan igaz, hogy önszántából nem menne be a kórházba, de ha egy balesetben megsérül, vagy olyasmi történik vele, hogy magatehetetlen lesz, lehetséges, hogy másvalaki beviszi.

Ami teljesen ellentmond Román „elhúzós” sztorijának (ami va­lószínűleg kamu), de ettől még végighívogatom Orange megye minden kórházát, és kérdezősködöm Damen Auguste után, de sehol nem tudnak róla.

Amikor az utolsó kórház is nemet mond, úgy döntök, felhívom .1 rendőrséget, de aztán gyorsan leteszek róla. Mit mondhatnék? Hogy eltűnt a hatszáz éves, halhatatlan pasim?

Közel ekkora sikerrel járnék, ha elkezdenék a parti gyorsforgalmin keresni a fekete BMW-t, fóliázott ablakokkal: a közmondásos tű Laguna Beach szénakazlában.

Vagy, mondjuk ücsöröghetnék itt, tudva, hogy egyszer csak ha­zajön.

Miközben felfelé megyek a lépcsőn a szobájába, azzal nyugtat­gatom magam, hogy ha már vele nem lehetek, a tárgyai között lehetek. Letelepszem a bársonykanapéra, és bámészkodom a leg­kedvesebb dolgai között. Remélem, hogy én is közéjük tartozom.