Evermore-Kék Hold- Egy-kettő

egy

•     Hunyd be a szemed, és képzeld oda! Látod?

Behunyt szemmel bólintok.

•    Képzeld magad elé! Lásd a mintázatát, az alakját, a színét! Megvan?

Mosolygok, fejemben a kép.

•    Jól van. Érintsd meg! Érezd a körvonalait az ujjad hegyével, érezd a súlyát a tenyeredben, aztán vond össze minden érzékedet - a látást, tapintást, ízlelést, szaglást -, érzed az ízét?

A számba harapok, és visszafojtom a kuncogást.

•    Tökéletes. Most adj bele érzést! Hidd, hogy ott van előtted! Érezd, lásd, tapintsd, ízleld, fogadd el, tedd létezővé! - mondja.

Így teszek. Mindent megcsinálok, amit mond. Amikor felmordul, kinyitom a szemem, hogy magam is lássam.

•    Ever! - csóválja a fejét. - Egy narancsra kellett volna gondolnod. Ez közel sem hasonlít egy narancsra.

•    Nem, abszolút semmi gyümölcsös nincs benne - nevetek a két Damenre. Az előttem álló hasonmásra, amit létrehoztam és a hús-vér verzióra mellettem. Mindketten egyforma magasak, sötét hajúak és túl jóképűek, hogy igaziak legyenek.

•    Most mit csináljak veled? - kérdezi a valódi Damen. Megkísérel egy helytelenítő pillantást, de csúnyán kudarcot vall. A sze­me elárulja, mert semmi más nem ragyog benne, csak szerelem.

•    Hmm... - szemügyre veszem a fiúimat, a valódit és a tüneményt is. - Szerintem csak csókolj meg, és kész. De ha túl elfoglalt vagy, esetleg megkérem őt, hogy ugorjon be helyetted. - Nevetve intek a kacsingatva fakulásnak induló másodpéldány felé.

A valódi Damen nem nevet. Csak csóválja a fejét:

•    Ever, kérlek! Vedd komolyan! Annyi mindent kell még tanulnod!

•    Hová ez a sietség? - Felrázom a párnámat, és megpaskolom az ágyat magam mellett. Remélem, hogy feláll végre az asztalomtól, és mellém bújik. - Azt hittem, egyebünk sincs, csak időnk - mosolygok rá. Amikor rám néz, az egész testem felforrósodik, és a lélegzetem is elakad. Nem tehetek róla, de azon kezdek gondolkodni, hogy vajon hozzászokom-e valaha, hogy ilyen csodaszép. Ö az én sápadt, szőke jangom tökéletes, sötét jinje. - Úgy gondoltam, szorgalmas tanítványod vagyok. - A pillantásunk találkozik. A szeme két sötét kút, megfejthetetlenül mély.

•    Telhetetlen vagy - suttogja fejcsóválva, és mellém ülve magá­hoz von.

•    Csak próbálom behozni az elvesztegetett időt - mormolom. Annyira vágyom ezekre a pillanatokra, amikor csak mi ketten vagyunk, és nem kell osztoznom rajta senkivel. Mióta tudom, hogy az egész örökkévalóság a miénk, mégsem tudok parancsolni a mohóságomnak.

Damen megfeledkezik a tanulásról, és hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Minden egyéb, kezdve a gondolati teremtéstől és a távolbalátástól egészen a telepátiáig, minden pszichocucc helyébe valami sokkal sürgetőbb lép, amikor hátradönt egy halom párnára, és fölém hajol. Összefonódunk, akár egy napsütötte szőlőtőke gyökerei, Damen ujjai a pólóm alá kúsznak, és a hasamról egészen a melltartóm szegélyéig merészkednek. Behunyt szemmel súgom a szót, amit sokáig megtartottam magamnak:

•    Szeretlek - Mióta először kimondtam, mást sem hajtogatok.

Hallom, ahogy Damen halkan felmordul, amikor kikapcsolja a melltartómat. Erőlködés, ügyetlenség és bénázás nélkül. Minden mozdulata kecses, tökéletes, olyan... Talán túl tökéletes.

•    Mi a baj? - kérdi, amikor eltolom magamtól. Kapkodja a levegőt, a pillantása az enyémet keresi, a szeme összeszűkül (amihez kezdek hozzászokni).

•    Semmi baj - megfordulok, és megigazítom a pólómat. Örülök, hogy már megtanultam elkendőzni a gondolataimat, csak ezért hazudhatok.

Damen felsóhajt, és felkel az ágyról. Ahogy eltávolodik tőlem, távolodik az érintése bizsergése, a pillantása melege. Amikor megáll végre és rám néz, összeszorítom a számat, mert tudom, hogy mi következik. Ezen már túlestünk néhányszor.

•    Ever, én nem sürgetlek. Komolyan - mondja aggodalommal az arcán. - De egy bizonyos ponton túl kell tenned magad ezen, és el kell fogadnod azt, aki vagyok. Bármit megteremtek neked, amire csak vágysz, telepatikus üzeneteket és képeket küldhetünk egymásnak, ha nem vagyunk együtt, elvihetlek Nyárvidékre egy szempillantás alatt. De a múltat nem tudom eltörölni. Az csak van.

Bámulom a padlót. Kicsi vagyok, mohó, és szégyellem magam. Utálom, hogy nem tudom elrejteni a féltékenységemet és a bizonytalanságomat, utálom, hogy ilyen egyértelműen és tisztán rám van írva minden. Mert mindegy, milyen mentális pajzsot hozok létre, vele szemben nem ér semmit. Damen hatszáz éve tanulmányozza az emberi viselkedést (az én viselkedésemet), szemben az én tizenhat évnyi tapasztalatommal.

•    Csak... csak adj egy kis időt, hogy hozzászokjak ehhez az egészhez - felelem a párnahuzatból kilógó cérnaszálat piszkálva. - Csak pár hetet. - Vállat vonok, eszembe jut, hogy öltem meg a volt feleségét, hogyan mondtam meg, hogy szeretem, és hogyan kötöttem hozzá magamat közös, halhatatlan végzetünkben alig három hete.

Összeszorított szájjal néz rám. A szemében kétség. Alig néhány méterre áll tőlem, mégis mintha egy óceán választana el most kettőnket.

•    Erre az életidőre célzok - magyarázkodok. A beszédem felgyorsul, a hangom megélénkül. Remélem, hogy sikerül kitölteni a közöttünk támadt űrt és feldobni a hangulatot. - És mivel a többit nem tudom felidézni, csak ez az egy van. Csak egy kis időre van szükségem, rendben? - A szám mintha nem is az enyém lenne, ügyetlenül próbálom mosolyra húzni és úgy is tartani. Megkönnyebbülten fellélegzem, amikor mellém ül és megsimogatja a homlokomat ott, ahol a sebhelyem volt régen.

•    Hát az időből sose futunk ki - sóhajt fel. Végigsimítja az államat, és megcsókolja a homlokomat, az orromat, végül a számat.

Amikor már azt gondolom, hogy újra megcsókol, megszorítja a kezemet, és feláll. Egy szál tulipánt hagy az ágytakarón és már kint is van az ajtón.

kettő

Damen ugyan megérzi, hogy megérkezett a nagynéném, amint Sabine beáll a felhajtóra, de nem ezért lép le. Hanem miattam.

Mert évszázadokon át, minden újjászületésemben engem keresett, csak hogy együtt lehessünk. Csakhogy sosem jöttünk össze. Vagyis az sosem történt meg.

Minden alkalommal, amikor megtettük volna a következő lépést, hogy beteljesedhessen a szerelmünk, feltűnt Drina, az exneje, és megölt.

De így, hogy ezúttal én öltem meg őt, egyetlen jól elhelyezett, bár ügyetlen csapással a szívcsakrájára, már semmi nem állhat az utunkba.

Kivéve engem.

Mert bár minden porcikám szerelmes Damenbe, és igenis, meg akarom tenni azt a következő lépést - folyton az elmúlt hatszáz évre gondolok.

Arra, hogy hogyan élte le ezeket az éveket. (Elvonultan, ahogy ő állítja.)

És arra, hogy kivel élte le ezeket az éveket. (Drinán kívül számos más nőre is utalt már.)

És hát ezt bármennyire is utálom beismerni, ezek a tények kissé elbizonytalanítanak.

Oké, nagyon is elbizonytalanítanak. Mondjuk nem érdemes az én szánalmasan rövidke listámat az eddig megcsókolt srácokról összehasonlítani Damen hatszáz évnyi hódításával.

Még ha tudom is, hogy nevetséges, még ha tudom íj,, hogy Damen évszázadok óta szerelmes belém, a tény az, hogy az agy és a szív nem mindig súgják nagy egyetértésben ugyanazt.

Esetemben szóba sem állnak egymással.

Valahányszor Damen átjön ezekre a kis „korrepetálásokra” a halhatatlanságról, mindig úgy intézem, hogy a végén csak összebújjunk egy kicsit. És mindig azt gondolom: Ez az! Most már tényleg megtörténik!

Csak azért, hogy aztán megint eljátsszam, hogy eltolom magamtól, mintha csak szórakoznék vele.

Az a helyzet, hogy igaza van. Nem tudja eltörölni a múltját, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút.

Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.

És nekem is ezt kell tennem.

Egy jó nagy ugrással továbblépni, tétovázás nélkül, vissza sem nézve. Egyszerűen csak elfelejteni a múltat, és teljes gőzzel nekivágni a jövőmnek.

Bárcsak ilyen könnyű lenne!

•    Ever? - Sabine jön felfelé a lépcsőn, miközben észveszejtve rohangálok körbe-körbe a szobámban, hogy rendet rakjak, mielőtt lerogynék az íróasztalomhoz és úgy tegyek, mintha nagyon elfoglalt lennék. - Te még fent vagy? - kérdi, amikor bedugja a fejét az ajtórésen. A kosztümje gyűrött, kócos a haja, a szeme pedig piros és fáradt, de az aurája szép zöld.

•    Csak befejeztem a házimat - felelem eltolva a laptopomat, mintha tényleg dolgoztam volna.

•    Ettél? - kérdezi az ajtófélfának dőlve. Gyanakvással les, és az aurája felém nyúl: hiába, a hordozható hazugságdetektor, amit öntudatlanul visz magával mindenhová.

•    Persze! - bólogatok mosolyogva. Mindent elkövetek, hogy őszintének látsszam, de igazság szerint érzem, hogy az arcom elárul.

Utálom, ha hazudnom kell. Főleg neki. Azok után, amit tett értem, hogy befogadott a baleset után, amikor a családom meghalt. Úgy értem, nem volt muszáj így tennie. Csak mert én vagyok az egyetlen élő rokona, nem lett volna kötelező igent mondania. Én mondom, van, amikor azt kívánja, bárcsak nemet mondott volna. Az élete sokkal kevésbé volt bonyolult, mielőtt megérkeztem.

•    Evés alatt azt értettem, hogy vettél-e magadhoz valamit azon a piros löttyön kívül? - int a fejével az asztalomon álló, pirosan irizáló palack felé. Már nem tűnik annyira keserűnek, mint amikor elkezdtem inni. Ami nem hátrány, mert Damen szerint az örökkévalóságból hátralévő jó néhány évszázadon át kell iszogatnom. Nem mintha nem tudnék enni, csak nem akarok. Az elixír minden tápanyagot tartalmaz, amire szükségem van. És mindegy, milyen sokat vagy keveset iszom belőle, mindig jóllakott vagyok.

De ettől még tudom, mire gondol Sabine. És nem csak azért, mert olvasok a gondolataiban, hanem mert pont ugyanazt gondoltam én Damenről. Amíg rá nem jöttem, mi az ábra vele, nagyon idegesített, hogy csak piszkálja a kaját és úgy tesz, mintha enne.

•    Ööö, bekaptam valamit nemrég - felelek végül. Próbálom nem összeszorítani a számat, behúzni a nyakamat vagy félrenézni. Vagyis leadni a szokásos árulkodó jeleket a hazugságról. - Miles-szal meg Havennel - teszem hozzá, hogy megmagyarázzam a mosatlan edények hiányát. De úgyis mindegy, tudom, hogy túl sok a hiányzó láncszem. Hazudós! - villog a fejem fölött, akár valami vörös lámpa. És ne feledjük, hogy Sabine a cége egyik sztárügyvédje, szóval nem nagy cucc rájönnie, hogy csak vetítek. Bár ezt az adottságát a munkájának tartogatja. A magánéletében úgy dönt, elhiszi, amit mondok. ’

De nem ma. Ma egy szavamat se veszi be. Csak néz és így szól:

•    Aggódom érted.

Felé fordulok a székkel, hogy mutassam, nyitott vagyok meghallgatni az aggodalmát.

•    Jól vagyok - mosolygok ellenállhatatlanul, hogy tényleg elhiggye. - Tényleg. A jegyeim jók, jól kijövök a barátaimmal, Damen meg én... - Elhallgatok. Rájövök hirtelen, hogy sosem beszéltem még Sabinének a kapcsolatunkról. Igazából nem is mondtam még, hogy együtt vagyunk. Megtartottam magamnak. Igazság szerint most, hogy elkezdtem beszélni róla, nem is tudom, hogy fejezzem be.

A közös múltunkat, jelenünket és jövőnket tekintve kicsivel több vagyok neki, mint a barátnője, ez túl földi kifejezés a közös történelmünkre. Nem mintha ország-világ előtt ki akarnám jelenteni, hogy mindörökké társak és ikerlelkek vagyunk - ez már százas giccsfaktor lenne. Igazság szerint inkább nem is beszélnék róla. Elég zavart vagyok. Amúgy is, mit mondhatnék Sabinének? Hogy évszázadok óta szeretjük egymást, de még mindig nem tettük meg a második lépést?

•    Szóval én meg Damen... jól megvagyunk — bököm ki végül, és nyelek egy nagyot, amikor rájövök, hogy a klasszul helyett azt mondtam, jól, ami az egyetlen igaz szó, ami ma elhagyta a számat.

•    Szóval itt volt — teszi le a barna aktatáskáját a padlóra. Rám néz. Mindketten szeretnénk tudni, milyen könnyen sétálok bele a csapdájába.

Bólintok, és gondolatban fenékbe rúgom magam, hogy ragaszkodtam a mi házunkhoz Damené helyett.

•    Azt hiszem, láttam elhúzni a kocsiját — pillant a gyűrött ágyra, az összevissza heverő párnákra és a zilált takaróra. Amikor újra a szemembe néz, behúzom a nyakam, főleg amikor megérzem, mit akar mondani.

•    Ever! — sóhajtja. — Sajnálom, hogy nem tudok annyit veled lenni, amennyit kellene. Tudom, hogy még mindig csak keresgéljük az egymáshoz vezető utat, de szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok melletted. Ha szeretnél beszélgetni valakivel, én meghallgatlak.

Összeszorított szájjal bólintok, és tudom, hogy még nem végzett. Remélem, hogy ha csendes udvariassággal hallgatok, gyorsan vége lesz.

•    Attól még, hogy szerinted túl öreg vagyok, hogy megértsem, min mész keresztül, emlékszem, milyen volt 16 évesnek lenni. Emlékszem, hogy milyen nagy a nyomás, hogy modellekhez meg színésznőkhöz kell mérned magad, meg a többi lehetetlen ostobasághoz a tévében.

Nagyot nyelek és félrenézek. Csak nehogy túlreagáljam! Nem szabad védekeznem, mert jobb, ha azt hiszi, jók a megérzései.

Mióta felfüggesztettek a suliban a piálás miatt, Sabine jobban figyel, mint valaha, és az utóbbi időben egy rakat önsegítő könyvet halmozott fel. Mióta ilyenek hevernek az éjjeliszekrényén, hogy Hogyan neveljünk normális tinit nem normális időkben, meg a Kamaszok és a média (avagy Mit tehetsz ellene?), sokkal rosszabb. Aláhúzza és szövegkiemelővel megjelöli a legzavaróbb viselkedési defekteket a könyvekben, aztán alaposan kivizsgál, hogy vannak-e tüneteim.

•    Gyönyörű kislány vagy, sokkal szebb, mint én voltam a te korodban, és hogy éhezel, hogy hasonlíts ahhoz a sok csontsovány celebhez, akik a fél életüket rehabilitációs klinikákon töltik, nem csak hogy értelmetlen és elérhetetlen cél, hanem meg is fog betegíteni - fúrja a pillantását a szemembe kétségbeesetten, és reméli, hogy a szavai eljutnak hozzám. - Szeretném, ha tudnád, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, és fáj, hogy látom, min mész keresztül. És ha ez az egész Damen miatt van, akkor azt kell mondjam...

•    Nem vagyok anorexiás. Rám mered.

•    Nem vagyok bulimiás. Nem éheztetem magam, nem akarok nullás ruhaméretű lenni, vagy úgy kinézni, mint az Olsen ikrek. Komolyan, Sabine, úgy nézek ki, mint aki elfogy? - Felállók, hogy teljes, szűk farmeros pompámban szemügyre vehessen, mert pont ellenkezőleg, nemhogy fogynék, épp hogy növök. Méghozzá elég gyorsan.

Végigmér. De tényleg végigmér. A fejem búbjától a lábujjaimig. Elidőzik a bokámnál. A kedvenc farmerom hirtelen rövid lett nemrég, és muszáj volt felhajtanom a szárát, hogy ne legyen feltűnő.

•    Csak azt hittem... - vonja meg a vállát. Nem tudja, mint mondjon, így, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy a vádlott ártatlan. - Sose ládák enni, és csak azt a piros izét iszod...

•    Szóval azt feltételezted, hogy tinédzser zugivóból tinédzser önsanyargatóvá váltam? - nevetek, hogy lássa, nem haragszom. Bár kissé ideges a kacaj, de inkább magam miatt, mint miatta. Jobban is színlelhetném. Legalább úgy kéne tenni, mintha ennék. - Ne aggódj, Sabine! Tényleg. És hogy előre tisztázzuk: nem tervezem, hogy kábítószerezzem, és terjeszteni sem akarom, továbbá nincs szándékomban semmilyen testmódosításon, hegtetováláson, égetésen átesni, továbbá nem lesz extrém piercingem, vagy akármi másom, ami épp vezeti az e heti Kamaszkorú Gyermeke Legújabb Devianciája-listát. Azt is vegyük jegyzőkönyvbe, hogy a piros löttyömnek semmi köze valami sovány celebhez, vagy ahhoz, hogy Damen kedvére tegyek. Csak szeretem, ennyi az egész. Amúgy meg történetesen Damen úgy szeret engem, ahogy... - elhallgatok, mert rádöbbenek, hogy pont ezt akartam elkerülni. És mielőtt Sabine kiejtené a száján a fejében formálódó szavakat, felemelem a kezemet: - És nem, nem úgy értem. Damen meg én... - flörtölünk, összejöttünk, járunk, szerelmesek vagyunk, nagyon jó barátok vagyunk, örökre össze vagyunk kötve - hát együtt vagyunk, na. Egy pár vagyunk. De nem feküdtünk le egymással.

Egyelőre.

Olyan fintorral néz rám, ahogy én is érzem magam. Egyikünk sem akarja tovább boncolgatni a témát, de velem ellentétben neki kutya kötelessége.

•    Ever, nem akartam célozgatni... - kezdi. De aztán egymásra nézünk, ő vállat von, és úgy dönt, hagyja az egészet, hiszen mindketten tudjuk, hogy igenis célozgatott.

Annyira megkönnyebbülök, hogy viszonylag könnyedén megúsztam, hogy totálisan meglep, amikor így szól:

•    Hát, ha már ennyire érdekel téged ez a fiatalember, talán megismerhetném közelebbről. Találjuk ki, mikor vacsorázhatnánk együtt hármasban. Mondjuk most hétvégén?

Hétvégén?

Nagyot nyelek. Elég ránézni, és pontosan tudom, mit akar, reméli, hogy két legyet üt egy csapásra. Tökéletes alkalom, hogy lássa, magamba gyűrök-e egy háromfogásos vacsorát, miközben nyársra tűzheti Dament és kifaggathatja.

•    Jól hangzik, de Miles pénteken áll először színpadra - próbálom megőrizni a nyugalmamat, hogy ne remegjen a hangom -, és utána bulizunk... ami elég sokáig elhúzódhat... szóval...

Sabine pillantása olyan titokzatos, hogy leizzadok tőle. Bólint.

•    Szóval nem hiszem, hogy menni fog - fejezem be a mondatot. Tudom, hogy előbb-utóbb túl kell esni a bemutatkozáson, de remélem, hogy minél később jön el az alkalom. Imádom Sabinét, szeretem Dament, de nem hiszem, hogy össze kéne eresztenem őket.

Sabine néz rám egy percig, aztán bólint és elfordul. Épp fellélegzek, amikor visszanéz a válla fölött:

•    A péntek kiesett, de a szombat az oké, nem? Szólnál Damennek, hogy nyolckor várjuk?