Vérkönny 35.rész

A feloldozás

Vajon nyerhet-e feloldozást az, aki elfelejti a szerelmét? Bármit megadtam
volna az elveszett emlékekért, de nem kaptam vissza őket, hiába is próbáltam
előcsalogatni elmémből a kitörölt képeket. Rideg űr tornyosult fölém, csak
Avenar közelsége melengette átfagyott szívemet. A falka a fennsíkon
gyülekezett, a telihold sejtelmes fénye halványan világította meg a farkasok
selymes bundáját. Támadásra készültek. Nem volt szükségük szavakra,
gondolataikkal akadálytalanul hatoltak be egymás tudatába. Törökülésben
ültem köztük, és a látomásra koncentráltam.
A vámpírok egy távoli faluban múlatták az időt, üvöltött a rockzene. Az
éjszakai mulatóban lenge öltözetű lányok lejtettek erotikus táncot, csak úgy
izzott körülöttük a levegő. A fekete bőrruhás alakok a bárpultnál ültek, és
kéjesen mustrálgatták az eleséget. A Válton nevet viselő vérszívó, odalépett
az egyik táncosnőhöz, és mint egy véletlenszerűen, körmével sebet ejtett a
vörös hajú lány formás keblén, azután szorosan rátapasztotta száját.
A fiatal teremtés felnyögött az extázistól, majd mikor rájött, hogy mi
történik vele, sikítva szabadulni próbált a halálosan jóképű szörny ölelő
karjaiból. Elkésett, a metszően éles tépőfogak behatoltak a húsába, és a vér
akadálytalanul áramlott a démon szájába. Senki nem figyelt fel erre a kis apró
nüanszra, a buli és a whisky folyt tovább, várhatóan addig, míg élő halandók
jártak köztük a siralomvölgy sötét lankáin.
– Most sebezhetőek – mondtam ki hangosan az óriási farkasra nézve.
– Induljunk! – gondolta a vezérhím.
A falka futásnak eredt, a hó kavarogva szállt fel mögöttük. Maradnom
kellett volna, de felébredt bennem a vadász, kit gyilkos szenvedély hajtott
zsákmánya után. Avenar tiltása ellenére állig felfegyverkezve indultam
utánuk. Kutyáim nehezen tájékozódtak a sötétben, többször is elvétették az
útirányt, órákba tellett, mire a mulatóhoz értünk. A farkasokat nem láttam
sehol, magamba mélyedtem, de a képek nehezen jöttek. Derengő erdőt láttam
és véres harcot. A farkasok közül jó páran már emberi formát öltöttek, mások
morogva estek neki a vámpíroknak. Vér borította a fehér havat. Az erdő nem
volt messze, a kutyáimat a fák előtti tisztáson kötöttem ki.
Nesztelenül osontam a fenyők közt, de nem láttam senkit. A lenyugvó hold
egy csapást tárt elém, mely az erdő közepe felé vezetett. Alig tettem meg pár
száz métert, mikor csatazaj ütötte meg a fülemet. Félelmetes volt, morgás,
tépés, halálhörgés, nyüszítés és ezek szörnyű keveredése hallatszott.
A látvány pedig még ezt is felülmúlta. Denevérként felröppenő vérszívók
támadtak vicsorgó farkasokra, távolabb fegyveres férfiak ejtettek mély,
halálosnak tűnő sebeket vértől pirosló szájú démonokon. Avenar egy
vadásztőrt tartott a kezében mellyel magát védte két elvetemült vámpírral
szemben.
Az egyik már a karján csüngött, és épp harapni próbált, mikor a tőr
lesújtott és a hasába fúródott. A másik hátulról ugrott reá, de ő lerázta
magáról, megfordult, megragadta a fejét, és egy gyors, határozott mozdulattal
kitörte a nyakát. Döbbenetemben elfeledkeztem magamról, és véletlenül
kiléptem a fák sötét rejtekéből.
Avenar dühös pillantása a föld alá süllyesztett, lesütöttem a szemem és
visszaléptem a sűrűbe, de már késő volt, megláttak. A szörnyek azonnal rám
vetették magukat, megszámlálhatatlanul sokan voltak, egy egész denevérraj.
Próbáltam küzdeni, bevetettem a mágiát is, de ekkora túlerővel szemben nem
tehettem semmit. Magukkal hurcoltak, egy villanásra még láttam Avenar
gondterhelt arcát, majd minden elsötétült. A hómező közepén tértem
magamhoz, a bíbor pirkadat merészen kettéhasította az eget.
– Lódulj! – üvöltötte egy durva hang, és a vámpír nagyot lökött rajtam.
Csak mentem előre, hátra sem néztem, a testem teljesen átfagyott, a
lábamat már alig éreztem, de nem bántam.
– Most végre vége lesz mindennek – gondoltam megkönnyebbülve.
Egy éles motorhang zökkentett ki merengésemből. A felkelő nap aranyló
sugarában pillantottam meg a szánt. Elképesztő sebességgel tartott felénk,
széles porhóburkot vonva maga köré. Szorosan mellettünk lefékezett, és
leállította a motort. Egy magas, síruhába és maszkba öltözött férfi szállt le
róla.
– Engedjétek el az angyalt! – mondta merészen.
– Ki vagy te, fattyú és hogy veszed a bátorságot? – rivallt rá az egyik
fogva tartóm.
Az idegen lassan levette a fejéről a maszkot, és én megpillantottam azt az
arcot, aminél szebbet még nem teremtett Isten. Úgy állt ott, mint a teremtés
koronája vagy mint egy illékony tünemény.

A történet folytatódik, a következő kötet címe:

Angyalvér.

Vérkönny 34.rész

Az ébredés

Felébredtem, kint szörnyű vihar tombolt. Úgy éreztem, mintha
évszázadokat aludtam volna át, pedig csupán egy éjszaka telt el. Sam forró
teát és süteményt hozott, jólesett a meleg ital.
– Jó reggelt, szépségem! – szólított meg vidáman.
Válaszra sem méltattam, csak ültem szótlanul és a teámat kortyolgattam.
Az álom, melyben lepergett az életem, kiszívta minden erőmet. A szereplők
arca úgy villant elő a semmiből, mint egy vízió, vagy mintha egy
rémtörténetet néznék. A film legvégén pedig megjelent a főszereplő, egy
gyönyörű félisten. Szépséges vonásai homályosan olvadtak bele a tűz
lángjaiba, mely a kunyhó közepén égett. Próbáltam megszólalni, de csak
valami nyögésfélét tudtam kicsikarni magamból.
– Valami baj van, Iris? Úgy nézel rám, mintha a Marsról jöttem volna.
Megerőltettem magamat, és nagy nehezen sikerült kiszorítanom magamból
egy egyszerű mondatot.
– Ne haragudj, nincs semmi baj, minden rendben van.
– Csak nem a tegnapi szánhúzó verseny merített ki ennyire?
– Nem, szó sincs róla. Jól vagyok, kutya bajom – mondtam –, bár
fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélt, mint ahogy arról sem, hogy
kerültem oda.
– Hát nem úgy nézel ki.
A bölcs öreg Sam szerencsére tapintatos volt, és nem faggatózott tovább,
jókedvűnek tűnt, szinte boldognak.
– Kaptál valami jó hírt?
– Igen, a társaimnak sikerült egy csapat „ragadozót” ártalmatlanná tenniük.
– Hát ez igazán remek – próbáltam mosolyogni.
– Tegnap arra kértél, hogy szervezzek meg egy találkozót Öreg Medvével
– mondta Sam.
– Valóban?
– Hát nem emlékszel rá? – nézett rám furcsán. Derengeni kezdett valami,
valami homályosan irdatlan régről.
– Persze, hogy emlékszem – nyugtattam meg Samet, bár hazugságom
miatt kissé furdalt a lelkiismeret.
– Napnyugta előtt vár.
– Rendben van – feleltem könnyed természetességgel. – Sam, úgy érzem,
most jót tenne egy kis séta.
– Elkísérjelek? – kérdezte aggódva.
– Köszönöm, nem szükséges, jobb, ha most egyedül megyek – szorítottam
meg a kezét barátian.
Kiléptem a kunyhóból, a fagyos levegő metszően vágódott az arcomba, de
nem bántam, sőt kimondhatatlanul jólesett. A fejem kezdett kissé kitisztulni,
bár az álom és a valóság még mindig kavargott benne. Az órák múlásával
kezdett összeállni a kép, hézagosan bár, de visszatértek bizonyos emlékek.
Tisztán emlékeztem arra, hogy mindig is szerettem az alaszkai életet, a
hosszú telet, mely októbertől májusig tart, az éjféli napot, a sarki fényt, a
havat, de legfőképpen a szánhúzó kutyákért rajongtam. Fenséges állatok
voltak, gyakran a kínzó hideget is hősiesen tűrték, sőt egyes egyedek mintha
még élvezték is volna a fagyos hóban való heverészést.
Alkonyodott, a horizont tompa félhomályba burkolózott. Elindultam Öreg
Medvéhez. A faluba érve a legnagyobb jégkunyhó felé vettem az irányt.
Beléptem, tekintetünk egymásra szegeződött. A földön ült, épp pipázott,
arcáról végtelen bölcsesség áradt, idős kora ellenére fiatalos megjelenéssel
büszkélkedhetett.
– Jó estét, Öreg Medve! – köszöntöttem.
– Üdvözöllek, foglalj helyet, és érezd magad otthon nálunk! – mondta
szívélyesen. – Mi járatban vagy itt?
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak a kérdésére, aztán egyszer csak
maguktól törtek elő belőlem a szavak.
– Vadászni jöttem egy pár ragadozóra, akik nagyon elszemtelenedtek itt
nálatok.
– Most nincs vadászidény – hívta fel a figyelmemet huncut derűvel.
– Gondolom, már tudomást szereztél arról, hogy ádáz harc kezdődött a
farkasok és a Mundro Sambra vámpírjai között, sajnos Baros szolgál ennek
helyszínéül.
– Mások is pályáznak a zsákmányodra, Iris.
– Kire célzol?
Holnap a sámánunk szellemidézést tart a Nagy Fűz tisztásán – magyarázta.
– Avenart is meghívtuk, gyere el te is!
– Szóval, akkor őt láttam tegnap a farkasfalka élén. Öreg Medve nem szólt
semmit, csak magában mosolygott.

Másnap elállt a vihar, de ennek ellenére az ég sötét maradt, akár csak a
lelkem. Automatikusan cselekedtem, a tudatom szó szerint meghasadt, mintha
két énem lett volna, az egyik Iris volt, az angyal, a másik pedig a vérszomjas
vadász. Hogy mi válthatta ezt ki belőlem, arról fogalmam sem volt.
Felöltöztem, a helyiek viseletét öltöttem magamra, bőrnadrágot,
szőrmebundát és mokaszint. Ahogy közeledtem a tisztáshoz, égő tüzeket
láttam, és hipnotikus erejű dobolást hallottam. A sámán a tűz mellet ült és
transzállapotban kántált valamit.
– Szellemidézés – gondoltam –, én inkább szabadulni szeretnék tőlük –
suhant át rajtam a dermesztő felismerés.
Szememmel Avenart kutattam, meg is pillantottam, a fa tövénél állt és
feldúltan beszélgetett egy másik falkataggal. Már hosszú évek óta nem
találkoztam vele, de semmit sem változott.
– Iris! – kiáltott felém meglepődve. – Olyan rég nem láttalak, hogy már el
is felejtettem, hogy milyen gyönyörű vagy.
– Avenar, úgy örülök, hogy látlak! – öleltem meg.
– Mi járatban nálunk? Mondjuk, van róla sejtésem – kuncogta.
– Gondoltam, feldobom egy kicsit az itteni szürke napjaitokat – mondtam
kissé erőltetetten.
– Téged mindig örömmel látunk, de komolyra fordítva a szót, el kellene
egy kis segítség. Gyere, Iris, menjünk, vissza a kunyhókhoz ott nyugodtabban
beszélgethetünk.
Ahogy beléptünk a kunyhóba, kérdések tucatjai vetetették bele magukat az
agyamba.
– Ülj le! – kínált hellyel.
– Kik az üldözőitek?
– Rufus ránk küldte csatlósait, Vallont és vértestvéreit, vérengző fenevad
mind.
– Rufus? – valahonnan szörnyen ismerős volt ez a név. – Mit akarnak
tőletek?
– Meg akarják szerezni azt, amit már évtizedek óta őrzünk, az Idő
Spirálját.
Valami halványan derengett az Idő Spiráljával kapcsolatban, mintha
említést tett volna róla valaki, de nem emlékeztem rá tisztán.
– Szóval rátok bízta Bolus a gyűrűt? – kérdeztem meglepődve saját
kérdésemtől.
– A legtöbben azt hiszik, hogy az ékszer megsemmisült, és ez így is van
jól – felelte Avenar.
– Az Idő Spirálja egyébként sem ér semmit Oliver nélkül – mondtam ki,
nem kis meglepetésemre, hiszen az Oliver név mögött csak egy távoli
emlékkép élt bennem.
– Természetesen ezzel én is tisztában vagyok, Iris, de ennek ellenére így
nagyobb biztonságban van.
– Most hol vannak az átokfajzatok? – kérdeztem nyersen.
– Sikerült őket lerázni, legalábbis egy időre, a sámántól egyébként is
tartanak, ide biztosan nem jönnek.
– Mi a terved, hogy intézitek el őket? – faggattam tovább.
– Meg kell várnunk a holdtöltét, mert akkor erőnk megnövekszik. Te pedig
abban lehetnél a segítségünkre, hogy látnoki képességeiddel nyomon követed
őket.
– Harcolni is szeretnék – vágta rá méltatlankodva a bennem rejlő vadász.
– Nem tartom jó ötletnek, túl értékes kincse vagy te a világnak ahhoz,
hogy elveszítsünk – mondta aggódó pillantást vetve rám. – Mi van
Konstantinnal, merre jár? Az ő segítsége most jól jönne, mindenki tudja,
milyen kitűnő harcos, és ő ismeri legjobban a Mundo Sambra gyengéit.
– Konstantin? Kiről beszélsz?
– Iris, mi van veled? Már idáig is furcsállottam a reakcióidat és az
arckifejezéseidet, de az, hogy nem tudod, ki Konstantin, az már több mint
megdöbbentő.
– Miért, csak nem valami fontos személyiség, akit ismernem kéne? –
vágtam rá kissé barátságtalanul.
– Iris, ő a szerelmed, majdnem fél évezrede éltek együtt. Gyere, ülj le
mellém, mesélek neked róla, úgy talán eszedbe jut majd – mondta
szánakozva.
Órákig beszélt nekem Konstantinról, de mindhiába, a fájdalom, úgy elásta
őt a tudatom legmélyére, hogy soha ne tudjon előtörni belőle.
– Vajon mi történhetett veled? Mi idézhette elő ezt az emlékezetvesztést –
morfondírozott Avenar.
– Fogalmam sincs. Vannak dolgok, amikre kristálytisztán emlékszem, és
vannak, amik teljesen kiestek az elmémből, néha pedig meglepő mondatok
csúsznak ki a számon, olyan mintha valaki más mondaná.
– Az elmegyógyászat mai állása szerint neked emlékezetkiesésed van, amit
valószínűleg valamilyen trauma idézett elő, és az a tény, hogy szinte
mindenre emlékszel Konstantinon kívül, arra enged következtetni, hogy vele
történt valami. Ne aggódj, mihelyst helyreáll a telefonösszeköttetés,
megpróbálok mindent kideríteni – szorította meg a kezemet biztatóan.

Vérkönny 33.rész

A megszállott

A vatikáni levéltár a föld alatt húzódott, kizárólag lifttel lehetett lejutni,
külön pápai engedéllyel. A kronológiai sorrendbe rendezett könyveket és
iratokat hermetikusan zárt üvegkalickákban őrizték. A helyiségek oxigén- és
páratartalma igen alacsony volt, így a papír és a pergamen nem rongálódott
tovább. Ilyen körülmények között azonban két óránál többet még nekem sem
sikerült eltöltenem az iratok tanulmányozásával.
Célirányosan kutattam azon uralkodók után, akik hirtelen változásokon
mentek keresztül tudatuk vagy jellemük terén. Számtalan helyen találtam
utalásokat a megszálló démonokról, de semmi konkrétumra nem leltem mind
addig, míg egy nap a titkosított iratok részlegében egy könyv nem került a
kezembe, a borítóján ez állt: „Szigorúan bizalmas”. Ez az iromány pontosan
taglalta azoknak a halandóknak a névsorát, akiket gonosz szellemek szálltak
meg. Volt köztük minden, uralkodó, pap, politikus, átlagember, de a
legmegdöbbentőbb az volt benne, hogy a lista egészen napjainkig terjedt. A
fontosabb személyek neveit memorizáltam, mivel semmilyen segédeszközt
nem vihettem magammal, se tollat, se papírt, se fényképezőgépet.
Amikor a szállodába értem, azonnal papírra vetettem az emlékezetemben
szereplő egyének neveit, melyeket itt most nem tehetek közzé.
– Ki hinné, hogy a szellemek milyen hatalommal bírnak, bírtak és fognak
bírni, ha nem állítja meg őket senki. Végtelen nemzedékek során lepel borult
erre a titkokra, de a fátyol most, porba hullt. Azonnal tennem kell valamit –
hasított belém.
Abban a pillanatban megcsörrent a mobiltelefonom, Kimberley volt az,
arra kért, hogy sürgősen találkozzunk a comói kastélyban.
Kint már koromsötét volt, az autóm a szálloda előtti téren parkolt. Nem
késlekedtem, Kimberley hangja elegendő okot adott a sietségre.
Másnap hajnalra értem a kastélyhoz, a függönyök be voltak húzva, úgy
tűnt, ide nem várnak látogatót. Kimberley a hátsó teraszon állt, háttal nekem,
a nap épp akkor bukkant elő a tó mögül, széles sugárban szétterülve a kék
víztükör fölött. Észrevett, de nem fordult meg, szakadatlanul a tavat bámulta,
mintha valami titkot rejtegetne. Oliver álma valóra vált. Mögé léptem, és
magam felé fordítottam, a szeme könnyben úszott, vörös hártya feszült az
írisze fölött.
– Mi a baj drágám? – szólítottam meg halkan.
Zokogni kezdett, percekig meg sem tudott szólalni, gyönyörű arcán
végigperegtek a vérkönnyek, zsebkendőt nyújtottam felé, és ő felitatta a
cseppeket. Aztán kínokkal küszködve megszólalt.
– Konstantin – mondta, és újra zokogni kezdett.
– Mi van vele? Megsérült?
– Nem, fizikailag semmi baja, legalábbis a szó szoros értelmében.
– Akkor?
– Megszállta egy szellem.
– Tessék? – képedtem el.
– Gedeon
– Arról a bizonyos Gedeonról beszélsz, aki a zavargásokat szította.
– Igen, róla.
– Hogy történt? – kérdeztem idegesen.
– Nagyon óvatosak voltunk, Marlene felkészített mindkettőnket.
Megtanította nekünk, hogyan kell elzárni az elménket a megszállók elől. A
szellemek egy temetőben tanyáztak, ott akartunk dűlőre jutni velük, de nem
akartak tárgyalni. Már épp eljönni készültünk, mikor a testetlenek ránk
támadtak. Sírköveket és fákat borogattak, egy óriási rönk majdnem rám esett,
de Konstantin megakadályozta. Soha nem gondoltam, hogy ennyi erő lakozik
benne, fél kézzel tartotta meg a fát, míg én kimásztam alóla. Abban a
pillanatban tört be az elméjébe Gedeon, amikor másra koncentrált, és a
védelme gyengült. Csak engem próbált védeni – szipogott Kim.
– Hol van most?
– Sajnos nem tudom, Londonban láttam utoljára.
– Milyennek láttad?
– Ne is kérdezd, Iris, iszonyú volt, maga volt az angyalbőrbe bújt Sátán.
Mindent megpróbáltam, de képtelen voltam bármit is elérni. Számtalanszor
felszólítottam a szellemet, hogy hagyja el Konstantin testét, de kinevetett,
gúnyt űzött belőlem. Azt sziszegte, hogy „Csak nem képzeled, hogy távozom
egy ilyen káprázatos testből? Aztán agresszív lett, nekem támadt,
képzelheted, milyen hatalma van. Ebben az új lényben egyesült Konstantin
ereje, és a démon mágiája, legyőzhetetlené vált, ez az eszelős keverék. Az
álcázás nagymestere, a halandóknak fel sem tűnik, kivel állnak szemben,
hangját művészi érzékkel változtatja, mindig az adott célnak megfelelően.
Néha kedves, bűbájos, máskor pedig rideg és erőszakos.
– Látnom kell! Felkutatom, bárhol is van.
– Veled tartok, Iris.
– Köszönöm. Ne haragudj, de most egyedül kell lennem egy kicsit,
felmegyek a szobámba – megcsókoltam, és minden erőmet összeszedve
elindultam felfelé a lépcsőn.
Alig bírtam felmenni, de tartottam magamat, nehogy Kimberley
észrevegye a gyengeségemet.
Hirtelen minden jelentéktelennek tűnt, csak az a fájdalom létezett, ami a
lelkemet marcangolta. Lerogytam az ágyra, olyan erővel rázott a zokogás,
hogy majd beleszakadtam.
– Össze kell szednem magamat, Konstantinnak szüksége van rám –
hajtogattam egyre. – Vagy az is lehet, hogy már nincs, és elveszett örökre,
magával ragadta a sötétség fejedelme?

Pár nap múlva Skóciába utaztunk. Marlene várt. A díszes társaság immár

testet öltött vezetőjével együtt, egy ódon kúriába vette be magát. A védelmi

rendszerük felülmúlt minden csúcstechnikát, hiszen teljességgel láthatatlan

volt.

Enyhe eső szitált, szürke homály borította a lankás dombokat.

– Egyedül megyek be – mondtam.

– Az teljességgel lehetetlen, nem engedhetem – vágta rá Marlene.

– Ragaszkodom hozzá. Engem nem fog bántani, ha még egy szikrája is él

benne Konstantinnak.

– Tapasztalataim szerint, erre már nincs sok remény – mondta csüggedten

Marlene.

Végül teljesült az akaratom, egyedül léptem át a ház küszöbét. Nesztelenül

jártam körbe a kastélyt, de szétdobált tárgyakon kívül nem láttam semmit. A

fejemben motoszkáltak Marlene óvó gondolatai, éreztem, hogy követ velük,

amerre csak járok. Óvatosan lépdeltem fel a nyikorgó lépcsőfokokon, enyhe

szellő simította arcomat.

– Megjelentek, és azt akarják, hogy itt maradjak – jelezte a tudatom, a

rosszullét hullámokban tört rám, émelyegni kezdtem, de csak mentem előre,

nem törődtem semmivel.

Azután átsiklott valami a testemen, valami, ami megborzongatott, még

szorosabbra zártam elmémet, és beléptem a folyosó legvégén lévő helyiségbe.

A szobában sötét volt, épp csak a függönyrésen hatolt be egy apró

fénynyaláb. Ismerős illat csapta meg az orromat, Konstantin illata. A fotelben

ült, mellette bíbor lepellel leterített lámpa égett, nyugodt volt, meg sem

mozdult, szobor arcából kísértetiesen villantak elő smaragdzöld szemei.

Gerincemen futkosott a hideg, libabőrös lettem.

– Gyere közelebb, Iris, hadd lássalak jobban – mondta számomra

ismeretlen hangon, Gedeon hangján.

– Konstantint keresem – feleltem.

– Ő már nem létezik – vihogott fel a szellem –, velem kell beérned

helyette, szépségem.

– Abban ne legyél olyan biztos – néztem rá megsemmisítő pillantással.

Többet nem mondhattam, mert kitárult az ajtó és egy fiatal lány esett be

rajta, nem önszántából jött, valami belökte.

– Ha megbocsátasz kedvesem, szomjazik a testem, és épp vacsorára

készülök.

Elindultam az ajtó felé, de az hirtelen becsapódott, és valami láthatatlan

erő a falhoz szögezett.

– Ugye, milyen harmatos, milyen kívánatos, összefut a nyál a számban –

mondta a démon immár Konstantin hangján, majd odalépett a reszkető

teremtéshez, és cirógatni kezdte meztelen karját. – Hmm… A vágy soha nem

múlik el, szinte érzem a számban az ízét, a fűszeres üde zamatot, mely

szomjamat oltja majd. De ne siessünk, ráérünk, az izgalmat fokozni kell,

mindaddig, ameddig elviselhetetlenné nem válik – lépett oda szorosan

mellém, és az arcomba lehelt. Konstantin édes illata megszédített, és ezt a

szellem is észrevette.

– Lám, lám milyen nagy a szerelem. De lásd, milyen nagyvonalú vagyok,

teszek neked egy ajánlatot – simította végig kezét az arcomon. –

Választhatsz! Te, vagy a lány?

– Engedd el a lányt! – sziszegtem.

– Jól meggondoltad?

– Igen. Készen állok rá, bármit kívánhatsz.

Elgondolkodott. Megdörzsölte az állát, pont úgy, ahogy Konstantin szokta.

– Miért is ne kaphatnálak meg mindkettőtöket? – nézett álnok mosollyal a

szemembe.

Majd egy hirtelen mozdulattal a fiatal teremtés mellett termett, karjába

kapta, és belevájta fogait a lány nyaki ütőerébe. Az eszement nász hosszú

percekig tartott, a szerencsétlen teremtés kínlódva vergődött karjaiban, aztán

mozdulatlanná vált, majd élettelen teste a földre hullott. A kreatúra kéjesen

törülte le Konstantin bársonyos ajkáról a vért, és elindult felém.

– És most sort kerítek rád is, szerelmem – fogta arcomat a tenyerébe.

Teljesen összezavarodtam, azt hittem könnyebb lesz végeznem a

démonnal, de a test, amit viselt a legkedvesebb volt számomra az egész

világon. Nagyot löktem rajta, de erőm nem lepte meg.

– Ez a fajzat mindent tud rólam, és ezt ki is használja – suhant át az

agyamon.

Újra közeledett és a száját nyalogatta, mint aki lakomára készül.

– Márpedig ez a bestia nem fog tort ülni rajtam, előbb töröm ki a

nyavalyás nyakát.

Akkor döbbentem csak rá, hogyha megölöm, Konstantin is belepusztul.

Egy lehetőség van csupán, ki kell űznöm a szellemet belőle, de a testet

semmiképp nem bánthatom. Marlene gondolatait hallottam nagyon halkan a

fülemben.

– Vedd elő a keresztet a blúzod alól, és szegezd rá, de csak akkor, ha

nagyon közel lesz hozzád. Vigyázz, nem hibázhatsz! A következő szavakat

kell a fülébe suttognod, pontosan ebben a sorrendben: távozz szellem ebből a

testből, kiűzlek téged örökre, és féld a gyehenna tüzét, mely ítéletet hoz majd

fölötted.

A démon már karnyújtásnyira állt tőlem, és az arcomat kémlelte, csábítóan

néztem rá, pillantásom felért egy felkéréssel. Ettől lázba jött, finoman

kifordította a karomat és a lágy részt kezdte csókolgatni, mely alatt forrón

lüktettek ereim. Beleszédültem, már nem tudtam, kivel van dolgom,

Konstantin hűvös ajkait éreztem a bőrömön, csak az eszem tudta, ki teszi ezt

velem, csalóka érzékeim megtévesztettek. Megalázó volt ez a feltétel nélküli

szenvedély, két vállra fektetett, lángra lobbantott. Simogatni kezdtem hosszú

haját, magamhoz húztam és megcsókoltam. A csókja tüzes volt, mint mindig,

már azt sem tudtam, hol vagyok, mikor megszólított.

– Hát erre nem számítottam – mondta Gedeon.

A hangja arcul csapott, azonnal észhez térített, óvatosan elővettem az

ingem alól az apró feszületet és a mellkasának szegeztem. Ő semmit nem vett

észre ebből, a mámor elvette az eszét, a füléhez hajoltam és belesuttogtam.

– Távozz szellem ebből a testből, kiűzlek téged örökre, és féld a gyehenna

tüzét, mely ítéletet hoz majd fölötted!

Abban a pillanatban Konstantin teste rángatózva a földre roskadt, majd

íjként feszült meg. Öklendezni kezdett, a szájából füstszerű anyag távozott.

Fölé hajoltam, hogy megnyugtassam, ha majd magához tér, de nem ez történt.

A test halványulni kezdett, áttetszővé vált, majd eltűnt. Tehetetlenül

tapogattam a helyet, ahol még nemrég feküdt, és úgy tettem, mintha mellé

bújnék. A padló kemény volt és hideg, de nem érdekelt, órákig feküdtem ott

arra várva, hogy majd valami csoda folytán újra megjelenik. Gedeon szelleme

még mindig a szobában lebegett, a mennyezetről figyelt alattomosan. Nem

foglalkoztam vele, a fóbiám elmúlt, de egy sokkal fájóbb dolog költözött a

helyére. Marlene jött értem, kint már sötét volt.

– Gyere, drágám, itt már nincs mit tenni – nyújtotta felém a karját.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Még nem tudom, de ne aggódj, fényt derítek rá, csak adj egy kis időt! –

ölelt meg melegen.

Az évek lassan teltek, hiába menekültem városról városra Konstantin után

kutakodva, minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. Nem volt más, csak a

napok és a hónapok végtelen folyama, a szívemben lappangó kín csendes

morajlása. Marlene és Kimberley próbálták tartani bennem a lelket, de hiába

ásták bele magukat a mágia legmélyebb bugyraiba, ők sem találtak semmi

kézzelfoghatót. A legnyilvánvalóbb magyarázat Konstantin testének

eltűnésére az volt, hogy halott. Eltávozott ebből a világból ott, azon a skóciai

szellemtanyán, és megsemmisülve nézek szembe a tudattal, hogy már soha

nem tekinthetek smaragd szemébe, nem érezhetem édes illatát és lényének

bódító közelségét. Kárhoztattam a sorsot, amiért még a testét is elvette tőlem,

megfosztva ezzel a gyász gyötrelmes tisztességétől. Végül mindig magunkra

maradunk, a fájdalom nem keres társat magának. Milyen mély igazság is

rejlik ebben az egyszerű mondatban. Soha nem vágytam úgy semmire, mint

hogy halandó lehessek és öreg, hogy rám boruljon a szemfedél. Konstantin

nélkül nem voltam más, csak egy időtlen lény a sivár valóságban. Rettegtem

minden reggeltől, hiszen egy új nap kezdetét hozta el, egy újabb gyötrelmes

napét.

Az éjszakák megnyugvást hoztak, álmaimban emlékképek villantak fel,

egy-egy élettöredék a múltból, Konstantin elbűvölően formált szavai, hűvös

érintése, igéző pillantása. Volt, hogy napokat töltöttem szobám

félhomályában, elrejtőztem az álomvilág mögé, és többé már nem is akartam

kilépni belőle. Gyakran azt sem tudtam, hol vagyok. Hotel szobában,

valamelyik kastélyomban, a New York-i felhőkarcoló tetején, vagy az apró

jégkunyhóban, Alaszkában? Számomra ez lényegtelen apróságnak tűnt, csak

a fájdalom számított, a mindent elsöprő.

Vérkönny 32.rész

Az őrjöngő szellemek

Marlene váratlanul toppant be. Delejezőbb volt, mint ahogy elképzeltem.
A levegő csak úgy vibrált körülötte. Szóba sem került, hogy honnan tudja
Kimberley tartózkodási helyét, olyannyira magától értetődőnek tűnt. A
változást azonnal észrevette, semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Szebb vagy, mint valaha – csókolta meg Kimberleyt –, hogy tetszik ez az
új élet, kedvesem?
Kimberley mesélni kezdett, hosszasan taglalta az új megtapasztalásokat,
mélyen belemerülve az okkult részletekbe. Félszavakból is megértették
egymást, nem volt szükség részletes magyarázkodásra. Velünk is végtelenül
kedves volt, Konstantinnal különösen. Nem tudni, kinek szólt ez, a
megmentőnek, vagy a rendkívül vonzó férfinak. Egy idő után rátért jövetele
céljára, sejtelmes hangja betöltötte a szobát, szabadon áradt, ellenállhatatlan
erővel.
– Pokoli dolgok történnek világszerte, az emberek nem is sejtik, mi
játszódik a színfalak mögött, csak a rendkívüli jelenségeket észlelik: a
hirtelen feltámadó, majd pillanatok alatt elcsituló, pusztító szélviharokat,
váratlan elektromos kisüléseket, melyek villámokra emlékeztetnek, azzal a
különbséggel, hogy ezek közvetlenül a földfelszín fölött keletkeznek.
Árvizeket, melyek több havi aszály után öntik el a településeket, és ez még
csak a kezdet. A szellemek világa felbolydult, az ok pedig egyszerűen a
hatalomféltés. A Megszálló szellemek leghatalmasabbika Gedeon, meg akarja
félemlíteni a kopogó szellemeket, mert behatoltak az ő felségterületére. Az én
feladatom az, hogy kibékítsem és lecsillapítsam őket, még mielőtt valami
katasztrófát nem idéznek elő. Velem tartasz, Kimberley?
– Még kérded?
– Holnap hajnalban indulunk – mondta kurtán Marlene, majd udvariasan
megköszönte a vendéglátást, és egy szempillantás alatt távozott.
– Ez roppant érdekes – húzta fel a szemöldökét Konstantin –, idáig nem
tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az árnyvilág e fajtájának, úgy
gondoltam, semmi hatalmuk nincs, csak bolyonganak egy ideig, aztán köddé
válnak. Mesélnél róluk, Kimberley?
– A szellemeknek több fajtája is ismeretes, de a legelterjedtebbek a kopogó
szellemek, a megszálló szellemek és a lebegtető szellemek. A kopogó
szellemek szörnyen zajosak tudnak lenni, ajtókat csapkodnak, tárgyakat
sodornak le. Céljuk, hogy megfélemlítsék a ház lakóit és kiűzzék őket
otthonaikból, hogy aztán szabadon garázdálkodhassanak. A megszálló
szellemek már egy fokkal rafináltabbak, ők élőlényeket és tárgyakat is
képesek hatalmukba keríteni. Roppant veszélyesek tudnak lenni, főleg ha egy
embert szállnak meg. A történelem során több olyan királyról és politikusról
is tudunk, akit ilyen szellem manipulált. Ezek a démonok időnként meg is
mutatják magukat, előszeretettel teszik láthatóvá alakjukat tükrökben, vagy
más fényes felületeken. A legártalmatlanabbnak közülük azonban a lebegtető
kísértetek tűnnek. Először úgy hisszük, hogy ők csak ijesztgetik az
áldozataikat, pedig ez nem így van. Roppant könnyű őket kihozni a
sodrukból, és ilyenkor képesek csapokat nyitogatni, vagy bekapcsolni a
vasalót. Számtalan házat gyújtottak már fel, vagy árasztottak el vízzel. Egy
szó, mint száz, rengeteg galibát képesek okozni – fejezte be Kimberley.
– Hmm, különleges teremtmények léteznek is, meg nem is, van hatalmuk,
meg nincs is – filozofálgatott Konstantin.
– Ez pontosan így van, ezért is olyan nehéz megregulázni őket. Marlene
nagy szakértő e téren, hihetetlen módon ért a nyelvükön, de egyedül ő sem
képes elbánni velük.
– Van egy ötletem – buzdult fel Konstantin, és izgatottan járkálni kezdett a
szobában –, de mielőtt felvetném, feltétlenül beszélnem kell valamiről. A
vámpír társadalomnak van egy igen fontos szervezete, a Principatus – kezdett
bele a köztársaság felépítményének részletezésébe, hosszasan taglalva a
Tribusok tagjainak jellemét, és viselkedését.
– Akkor én Noble vagyok? – kérdezte Kimberley, miután végighallgatta
Konstantin előadását.
– Ha a vérvonalat nézzük, akkor igen, de mivel te igen közel állsz a
mágiához, és a varázserőd felveszi a versenyt a legtöbb vámpír varázslóéval,
úgy gondolom, a Veneficusok közt a helyed. Bolus odáig lesz a boldogságtól,
Oliverről nem is beszélve.
– Ki az az Oliver?
– A fogadott fiunk – válaszolt Konstantin büszkén.
– Akkor félig-meddig nekem is rokonom?
– A testvéred, ha úgy vesszük.
– Ez azt jelenti, hogy van egy bátyám, aki ráadásul vámpír varázsló? –
foglalta össze, lassan, tagoltan a halottakat Kimberley.
– Pontosan azt. Az ötletem pedig a következő: New Yorkba utazunk, és
segítséget kérünk a Vének Tanácsától. Remélem, nem nézik le olyannyira a
szellemeket, hogy ne vennék fel a kesztyűt ellenük.
– Számíthatsz rájuk, Konstantin – kapcsolódtam bele a beszélgetésbe.
– Ha te mondod – mosolygott rám. – Iris ilyen dolgokban tévedhetetlen.
– Vettem észre – nézett rám Kimberley elismerően. 
Konstantin a telefonhoz lépett és tárcsázott. A vonal végén egy kellemes
női hang szólalt meg.
– American Airlines, miben segíthetek?
– Foglalni szeretnék négy jegyet a holnap reggeli járatra.
– Csak hármat – mutogattam hevesen.
– Egy pillanat – fogta be a telefonkagylót Konstantin.
– Én nem megyek veletek. Kérlek, rendezd le a jegyeket, aztán
megbeszéljük.
Miután letette a telefont, kérdőn nézett rám.
– Hallgatlak, Iris.
– Úgy gondolom – köszörültem meg a torkomat –, hasznosabb, ha
utánanézek egy pár dolognak a szellemekkel és a kísértetekkel kapcsolatban.
A Vatikánba utazom. Mérget mernék venni rá, hogy a levéltárban ráakadok
majd néhány meglepő információra az üggyel kapcsolatban – próbáltam
tárgyilagos maradni.
– Ahogy gondolod, kedvesem – mondta Konstantin fanyar éllel. Egész
este alig szólt hozzám, vagy ha mégis, akkor hideg, kimért hangon. 
Miután Kimberley a szobájába vonult, hogy összecsomagoljon, kettesben
maradtunk.
– Már megint szörnyen önfejű vagy – támadt nekem egyből.
– Mielőtt elítélnél, tudnod kell valamit – néztem mélyen a szemébe –,
viszolygok a szellemektől, ez olyan fóbiaszerű dolog. Félelmet nem keltenek
bennem, egyszerűen csak fizikai rosszullét fog el a közelükben. Vilmos atya
szerint, aki a lelkipásztorom volt hajdanán, a probléma a gyermekkoromban
gyökerezhet.
– Ne haragudj, szerelmem, hogy olyan szörnyen otrombán viselkedtem
veled – pillantott rám bűnbánó szemekkel –, de elárulnád, hogy miért
titkoltad ezt idáig előlem?
– Senki sem büszkélkedik a gyengeségeivel, Konstantin, különösen mi,
isteni lények nem – sütöttem le a szememet szégyenlősen.
– Veled kapcsolatban nem számít semmi, még akkor is szeretnélek, ha
csupán egy törékeny halandó volnál – ölelt meg melegen.
Tudtam, hogy mi a véleménye a vámpírok és halandók közötti
szerelemről, így ez a mondata elmondhatatlanul jól esett.
– Azt mondtad, hogy ez az iszony a gyermekkorodra vezethető vissza.
Próbáltad esetleg meditációban felszínre hozni – tért vissza a témára újfent.
– Számtalanszor, de nem sok sikerrel, valamilyen áthatolhatatlan falnak
ütközöm folyton, ami elzárja az emlékek szabad áramlását.
– Talán nem is baj – sóhajtott –, ki tudja, milyen szörnyűségeket titkol a
tudatalattid.
– Sokat gondolkodtam ezen – néztem a kandallóban izzó parázsra. – A
modern pszichoterápiák gyakran alkalmazzák a szembesítés módszerét
kisebb-nagyobb sikerrel. Az orvosin felszínesen foglalkozunk is ezzel,
szembenézni a problémát okozó dologgal, tárggyal, személlyel nem lehet
meddő dolog. A legtöbb esetben előtörnek a blokkolt emlékek, de én még
nem állok készen erre. Talán egyszer eljön majd ennek is az ideje, remélem,
minél később.
– Iris, nem ismerek rád – nézett rám sajnálkozva.
– Kérlek, ne nézz így rám! – fordultam el tőle.
– Nem futhatsz el a szorongásaid elől, szeretném, ha velünk jönnél.
– Majd talán később utánatok megyek.
– Rendben van – hagyta jóvá a döntésemet.
Hálás voltam neki, hogy nem unszolt tovább, azzal csak azt érte volna el,
hogy magamba zárkózom, és félelmeim még inkább letaglóznak.
Másnap Konstantin és Kimberley az első géppel New Yorkba repültek, én
pedig Vatikánba utaztam, hogy feltárjak néhány újabb titkot.

Vérkönny 31.rész

Kimberley

A kedvenc helyem egy tóparti pizzázó volt Varennában, gyakran jártunk
oda Konstantinnal. Amíg én degeszre tömtem magam az isteni pizzával, ő
érdeklődve nézte az esti előadást, melyhez a tó szolgált pazar díszletül. A
turisták széles repertoárja kiváló szórakozást nyújtott.
Az olasz családokat azonnal fel lehetett ismerni, temperamentumos
beszédükről és heves gesztikulálásukról, csakúgy vibrált körülöttük a levegő,
másokra ügyet sem vetettek. A németek sem voltak csendesebbek, ők
ordítozva próbálták megzabolázni neveletlen kölykeiket, akik legtöbbször az
asztalok között szlalomoztak. Az angolok ebben az értelemben kilógtak a
sorból, ők kimérten társalogtak, nyugodtabb helyet választva egy csendes,
távoli sarokban. Egy valaki nem illett bele csupán a képbe, egy szőke lány, őt
már máskor is láttam itt.
Az asztala tele volt könyvekkel, a kockás abrosz szinte alig látszott ki a
kötetek alól. A kezében egy testes példányt szorongatott, kecses ujjai erősen
markolták a nehéz darabot. A könyvön a következő cím volt olvasható:
okkultizmus nagymesterei.
Megérezhette, hogy nézem, mert rám emelte ibolyaszín szemeit. Delejező
pillantása szinte a székhez szegezett, olyan erős telepatikus sugárzás áradt
belőle, amivel még soha életemben nem találkoztam.
– A halandó varázsló – gondoltam elragadtatva –, egy lény, kinek létezése
igen csak meglepett.
Nézésemtől egy kissé megriadhatott, lesütötte szemeit, nem akarta elém
vetíteni gondolatait, zavartan húzódott vissza teknőcpáncéljába. Néhány perc
elteltével ismét rám nézett, tekintetében csodálat tükröződött.
– Már át is látott volna rajtunk? Ilyen élesek az érzékei? Konstantin is
kiszúrta.
– Nézd azt a lányt ott! Roppant érdekes, nem gondolod, kedvesem?
– Szóval, neked is feltűnt.
– Nem mindennapi teremtés – mondta, és elgondolkodva dörzsölgetni
kezdte az állát.
Akkor a lány felállt, összepakolta a könyveit, sietősen fizetett és távozott,
de előtte még egy utolsó pillantást vetett ránk. Ez a pillantás már más volt,
minden álca nélkül közvetítette felénk a gondolatait.
– Tudom, kik vagytok, de ne féljetek soha nem árulom el senkinek.
– Érzékelted, mit gondolt? Hogy lehet erre képes egy halandó? – kérdezte
Konstantin.
– Fogalmam sincs, ez a lény kész csoda.
Nem sokkal utána mi is távoztunk. A kastély felé vezető kanyargós út még
tapasztaltabb vezetőket is odafigyelésre késztetett. Konstantin szinte
másodpercenként váltott sebességet, a Ferrari motorja időnként élesen
felbőgött. Annyira megszoktam a vezetési stílusát, hogy már oda sem
figyeltem. A lemenő napot néztem, ahogy izzón merült a tóba, mintha tüzét
oltaná ki örökre, nem csak másnap reggelig. Hirtelen fékcsikorgás, hatalmas
füst és gumiszag.
– Mi történt? – kiáltottam rémülten.
Egy ezüst színű autó állt keresztbe az úton, az eleje teljesen
összepréselődve fúródott bele a kőfalba.
– Gyere, Iris, itt segítségre lesz szükség! – mondta Konstantin
határozottan.
Közelebb mentünk, a szőke hajzuhatag beborította a kormányt. Mindenhol
vér, és átható vérszag. Konstantin befogott orral, mereven állt, és próbált
uralkodni magán.
– Innen most átveszem. Kérlek, ülj vissza az autóba és hívd a mentőket.
Azonnal engedelmeskedett, nem állt le vitatkozni. Az ajtó szerencsére nem
volt beragadva, könnyedén kinyílt. Az üléssel azonban nehezebben
boldogultam, teljesen be volt szorulva. Erősen koncentráltam, és egy hirtelen
mozdulattal sikerült kiszabadítanom. Az élettelennek tűnő törékeny test
hátrabicsaklott, és láthatóvá vált az összezúzott arc. A vonásokat nehezen
vettem ki a véres masszából, de egyértelműen az a lány volt, akire a
pizzázóban felfigyeltünk. Haldoklott, pár perce lehetett hátra, el sem kezdtem
az újraélesztést, mert értelmetlen lett volna. A teste olyan szinten
összeroncsolódott, hogy számára már oktalan lett volna az élet. Valahogy
mégis meg akartam menteni ezt a különleges lényt, nem engedhettem, hogy
meghaljon.
– Konstantin, gyere! – kiáltottam bele a szürkületbe. Mintha várta volna
hívásomat, mert azonnal ott termett.
– Mentsd meg, kérlek!
– Nem tehetem – húzódott el.
– Csak te vagy rá képes, itt az orvostudomány már nem tehet semmit –
néztem rá könyörgő szemekkel.
– Tegyem azzá, ami én vagyok? Nem, soha! – mondta, majd hátat
fordított, és visszaindult az autóhoz.
– Konstantin, kérlek! – rimánkodtam sírva, és akkor jutott eszembe Oliver
álma, a teraszi jelenet.
– Istenem, hisz ez az a szőke lány, akkor élni fog, ha a két világ közt is, de
élni fog – gondoltam bizakodva.
Akkor megéreztem, hogy Konstantin mögöttem áll, hangtalanul jött, mint
mindig.
– Rendben van, megteszem, de kérlek, ne nézd végig! 
Magukra hagytam őket, a két lényt, ki eggyé forrt össze abban a varázsos
szertartásban, hogy új élet szülessen, a soha véget nem érő. Amikor vége lett
a rítusnak, a karjába vette, és gyengéden lefektette a puha fűre.
– Várjatok meg itt, hozom a Mercedest, ezzel nem tudjuk hazavinni –
suttogta elérzékenyülve.
Tudtam, hogy mi fog következni, hiszen Konstantin már annyiszor
elmesélte. Lázas állapot, kimerültség, majdnem halál, majd azután eufória és
katarzis. De nem ez történt. Egyszerűen csak magához tért, rácsodálkozott a
világra és kedvesen megölelt. Mire Konstantin visszatért, sebei már félig
begyógyultak, nehézkesen mozgott ugyan, de egyedül ült be a hátsó ülésre és
egyfolytában mosolygott.
A legszebb vendégszobát szántam neki. Az apró, törékeny lány, szinte
elveszett a hatalmas baldachinos ágyban. Kimerült volt, és nem volt étvágya,
legalábbis akkor még nem. Magára hagytuk, hogy pihenni tudjon, a
változások, amik végbementek benne, igénybe vették minden erejét.
Konstantin már az ágyban feküdt, amikor lábujjhegyen beléptem a hálóba,
meztelen felsőteste fehéren világított a félhomályban. Mellé bújtam, és
faggatni kezdtem.
– Mikor lesz éhes?
– Az még beletelik néhány napba, az átalakulás végéig biztosan nem.
Akkor majd gondoskodni fogok róla, ne aggódj! – mondta szomorú pillantást
vetve az asztalon álló fehér liliom csokorra.
– Konstantin, most örülnöd kéne, egy fantasztikus lényt ajándékoztál meg
a halhatatlanság édes gyümölcsével.
– Már ha édes lesz, és nem pokolian keserű, mint nekem volt, mielőtt
megismertelek – nézett rám gyengéden.
– Az egész más volt, neki itt vagyunk mi.
– Kimberleynek.
– Te tudod a nevét?
– A fülembe suttogta, azalatt… – fordult el szégyenlősen.
– Mialatt átváltoztattad?
– Igen.
Eszembe jutott, hogy a táskája, amit a roncsnál találtam még mindig az
előszobai tükör alatt hever. Mezítláb szaladtam le a lépcsőn, a narancsszínű
bőrtáska valóban ott hevert, hanyagul odavetve a padlón. Kivettem belőle az
iratait, és visszasiettem Konstantinhoz, mozdulatlanul ült, úgy, ahogy
otthagytam. Kinyitottam az amerikai útlevelet, egy szőke lány nézett rám a
képről, zavarba ejtő pillantással.
– Kimberley Holmes, született Saint Paul, Minnesota 1975. június 25-én –
olvastam.
– Á, egy igazi jenki – bökte oda Konstantin.
– Akkor most tizennyolc.
– Vagy egy napos – helyesbített Konstantin –, nézőpont kérdése.
Még mindig nem volt túl derűs hangulatban, bár feszültsége egy kissé már
oldódott.
Magamban rettegtem az átváltozási tortúrától, de félelmem alaptalannak
bizonyult, valahogy minden olyan simán ment, majdnem észrevétlenül. Apró
külső jelek, gesztusok és kedélyingadozások jelezték csupán az új lény
megszületését. Azét a káprázatos lényét, akit azonnal a szívembe zártam.
Arca sápadtabb lett ugyan, de mimikája megőrizte ruganyosságát, nem vált
szoborszerű káprázatta, mint Konstantin. Szemfoga hosszúságban kissé eltért
a többitől, de alig láthatóan, laikusok számára észrevehetetlenül. Érdekes
módon a járása tükrözte leginkább azt, amivé vált, hihetetlenül gyors volt, és
rendkívül kecses. Gepárd, igen, talán ehhez a lenyűgöző állathoz
hasonlíthatnám leginkább.
A természete megőrizte azt a misztikumot, amit halandóként is magáénak
tudhatott, de új képességei, amelyekre gyakran önmaga is rácsodálkozott,
hatványozottan felerősítették azt.
Elkerülte őt a kísértetjárás égzengése. A kopogó szellemek, melyek azelőtt
megkeserítették halandó életét, félve menekültek előle. Kedves kísértetekkel
társalgott csak, ezek a ház egykori lakói lehettek egykor, szakácsok,
szobalányok, és egy-két uraság.
Folyékonyan olvasott a gondolatainkban, és előre megjósolta az időjárást,
és minden mást, amire kíváncsiak voltunk. Tárgyakat tüntetett el, és kerített
elő rég elveszített dolgokat. A lebegtetésben is nagymester volt, még a
mázsás súlyokkal is képes volt könnyűszerrel elbánni. Miden nap produkált
valami újat, Konstantinnal nem győztük csodálni.
Idővel az étvágya is megjött, csak ritkán ivott vért, inkább az emberi
étkekért lelkesedett, ezen belül is a húsfélékért. Kedvence a félig átsült marha
bélszín volt, egyáltalán nem igényelte a változatosságot, képes volt napokon
keresztül ugyanazt enni.
Már egy jó ideje együtt éltünk vele, de közvetlensége ellenére még mindig
nem nyílt meg teljesen előttünk. Mintha egy titkot őrzött volna, vagy
történhetett valami az életében, ami nem töltötte el túl nagy büszkeséggel.
Konstantint kifejezetten bántotta a dolog, hisz ők ketten vérrokonokká
váltak azon a baljósan kezdődő éjszakán. Aztán történt valami, a mai napig
sem tudom, mi rémíthette úgy meg, hogy az éj közepén reszketve rohant be a
hálószobánkba.
– Mi történt, Kimberley? – kérdeztem aggódva.
– Csak rosszat álmodtam – mentegetőzött.
– Gyere, bújj be mellém az ágyba, és meséld el az álmodat, hidd el,
megnyugszol majd tőle.
De ő csak a fejét rázta.
– Nem emlékszem semmire.
– Akkor mesélj a régi életedről, lehet, hogy akkor eszedbe jut valami.
Vacogva ült le a szemközti fotelbe, felálltam, meleg gyapjútakarót
terítettem rá, majd visszabújtam az ágyba. A története valóban meseszerű
volt, ki hinné, hogy egy halandóval is történhet ilyesmi.
– Árvaházban nőttem fel, Minnesotában, a szüleim meghaltak – kezdett
bele a történetébe. – Az életem nem volt túl eseménydús, a szürke nappalokat
váltogatták a még szürkébb éjszakák. Barátaim nem voltak, a többi gyerek
messze elkerült, mert csodabogárnak tartottak. Egyedüli társaim az ódon
épületben lakó kedves lények voltak, akikkel éjjelente rendszeresen
társalogtam. Még a tanáraim is azt hitték, hogy megőrültem, ezért amikor
elmúltam tizennégy, átszállítottak egy elmegyógyintézetbe. A
gyógykezelésem különböző pirulák beszedésével kezdődött, és ebben is
merült ki. Ezektől tompa lettem és érzéketlen. Már nem beszélgettem
senkivel, még régi „barátaimat” is hanyagoltam, pedig ők hűségesen
követtek, bármerre is jártam. Naphosszat bámultam a mennyezetet,
számolgattam a beázási foltokat, csak a folyosóról hallatszódó üvöltések
zökkentettek ki időnként melankóliámból. Az orvosok mély depressziót
állapítottak meg. Egy nap azonban látogatóm érkezett, Marleneként
mutatkozott be, de én nem szóltam semmit hozzá, továbbra is a pacákat
bámultam. Válaszra sem méltattam, pedig azt is mondta, hogy rokonok
vagyunk, bár kissé távoliak. Amikor azonban azt suttogta a fülembe, hogy
nem kell félned, nem vagy beteg, nagyon is egészséges vagy és fölöttébb
erős, felkaptam a fejemet, és egy pillanatra kizökkentem búskomorságomból.
Akkor néztem rá először, gyönyörű volt. Fényes ébenfekete haja lazán omlott
a vállaira, a szeme színe megfejthetetlenül változott, hol sötétkék volt, mint a
viharos tenger, hol pedig meleg őzbarna. Bársonyos, fehér bőrét apró erek
hajszálvékony hálózata szőtte be, mely rózsás pírt kölcsönzött arcának. Soha
nem láttam még hozzá foghatót. Mérhetetlenül kedvesen beszélt hozzám,
már-már anyáskodón. És beszélt a furcsa lényekről, akiket én láttam.
Elmondta, hogy azok nem az én képzeletem szüleményei, hogy ő és én rokon
lelkek vagyunk, mindketten birtokoljuk azt a képességet, hogy a
természetfölöttit észleljük. Az adottságaink azonban nem merülnek ki
ennyiben, mi irányítani is tudjuk ezeket a dolgokat. Amiket láttam, azok
szellemek és kísértetek voltak, visszajáró lelkek, akik a világ mezsgyéjén
kitaszítottan tengődnek. Sehová nem tartoznak, erről a világról már
eltávoztak, de a túlvilág különböző okokból még nem fogadta be őket. Nem
csoda, ha kétségbeesve bolyonganak, és keresik a társaságot. Nincs kihez
fordulniuk rajtunk kívül, az emberek rettegnek tőlük, ha egyáltalán meglátják
őket. A történelem különböző korszakaiban más-más nevekkel illettek
minket, voltunk sámánok, varázslók, boszorkányok, a modern korban pedig
médiumok. A név nem számít, bár neki a boszorkánymester tetszik a
legjobban. Úgy fogalmazott, hogy ez a kifejezés foglalja magába legjobban
tudományunkat, mely korántsem merül ki a szellemlátásból és – idézésből.
Az igazgatóval megbeszélte, hogy magához vesz, ő lesz a gyámom. Még
aznap hazavitt, és mindenre megtanított, hogyan csitítsam le a kopogó
szellemeket, miként kommunikáljak az öngyilkos kísértetekkel, hogyan
űzzem ki őket a tárgyakból. Oktatott bájitalfőzésre, többféle jóslásra és a
kedvencemre, a gondolatolvasásra is. Olyan könnyedén hozta felszínre
belőlem a tudást, hogy sokszor észre sem vettem. Amikor a tanulóéveim
leteltek, elém állt, és azt mondta, most már el kell mennem, eleget tudok
ahhoz, hogy megálljam a helyem. Tapasztalatot kell gyűjtenem, és ezt csak a
világot járva tehetem meg. El kell jutnom, ahová csak lehet, Isten háta
mögötti falvakba, metropoliszokba, nomád törzsek lakóhelyeire, ódon
kastélyokba és királyi palotákba. Az élet lesz a legkiválóbb mesterem,
higgyem el, ezt saját tapasztalatából mondja. Nem akartam elmenni, el sem
tudtam képzelni az életet nélküle, mindenem volt nekem ez a csodás teremtés.
Eleinte pokolian szenvedtem, attól féltem, újra letaglóz a depresszió. De nem
ez történt, meglepő módon jobban lettem, és azután csak a kutatásaimra
koncentráltam. Sok helyre eljutottam, de még annál is többre vágytam, be
akartam járni az egész világot. A Comói-tavat, röpke pihenőnek szántam, de
úgy tűnik, halálom és új életem színhelye lett. A sors irányíthatatlan, még mi,
mágusok sem bírunk akkora erővel, hogy megzabolázzuk – sóhajtott fel, majd
fáradtan hátradőlt.
Sokáig csendben ültünk, hallgattuk a békák énekét, mely egyre
hangosabban hallatszott a tó felől. Konstantin szólalt meg először
meghatottsággal átitatott hangon.
– Köszönöm, hogy elmesélted ezt a megindító történetet, nem is tudod,
mennyit segítettél nekem ezzel. Megszabadítottál a lelkiismeret-furdalástól,
mely attól a naptól fogva gyötör, hogy azzá tettelek, ami én vagyok.
Történeted hallatán minden átértékelődött, a lehető legjobb kezdet áll előtted,
és tudom, hogy élni fogsz a lehetőséggel. A végtelen kitárta kapuit előtted,
neked csak be kell sétálnod rajta. Nem mondom, hogy mindig könnyű lesz, de
talán megkönnyítheted. Élj mindig a jelennek, ne firtasd a múltat és a jövőt,
akkor boldog lehetsz ott, abban a percben, más nem számít.
– Mennyi bölcsesség pár mondatban – gondoltam elismerően, és
meghatottan néztem szerelmem varázslatos zöld szemeibe, és ugyanazt
éreztem iránta, mint akkor a folyóparton, Firenzében, több száz évvel azelőtt.