64-67.fejezet shiver borzongás

hatvannegyedik fejezet • Grace

- 9 °C

A FARKASOM NÉLKÜL NEM VOLT KARÁCSONY. Az évnek ez volt az egyetlen napja, amikor az erdő szélén időző néma jelenléte mindig velem volt. Nagyon sokszor álltam a konyhaablak előtt, gyömbértől, szerecsendiótól, fenyőtől és száz karácsonyi szagtól illatozó kézzel, és éreztem magamon a tekintetét. Bármikor felnézhettem, és láttam Samet az erdő szélén, aranyló, rezzenetlen pillantással.
De ebben az évben nem volt ott.
Álltam az ablak előtt, és ezúttal semmitől sem illatozott a kezem. nem volt értelme karácsonyi sütiket sütni, vagy karácsonyfát díszíteni, hiszen huszonnégy óra sem volt hátra az utazásig Rachellel. Két hétre készültünk egy fehér, floridai strandra, messzire Mercy Fallstól.
Messzire a Boundary-erdőtől, és mindenekfelett messzire az üres hátsó udvartól.
Lassan szárazra töröltem a termoszomat, és a télen már ezredszer, kinéztem az erdőre.
Semmi nem volt ott, csak a szürke fák nyújtóztatták hófödte ágaikat a nehéz, téli ég felé. Az egyetlen színfolt egy hím kardinálispinty villanása volt, ahogy a madáretetőre rebbent. Megcsipkedte az üres tálcát, kicsi, piros folt a fehér ég előtt.
Nem akartam kilépni az udvar szűz havára, amelyen nem voltak mancsnyomok, de az etetőt sem akartam üresen hagyni, amíg elutazom. A mosogató alól kivettem egy zacskó madáreledelt. Felvettem a kabátomat és a sapkámat, kesztyűt húztam, majd a hátsó ajtóhoz léptem és kinyitottam.
A téli erdő illata mellbe vágott. Eszembe juttatta az összes karácsonyt, amely valaha is számított.
Tudtam, hogy egyedül vagyok, mégis megborzongtam.

hatvanötödik fejezet • Sam

- 9°C

FIGYELTEM ŐT.
Kísértet voltam a fák között, néma, csendes, hideg. Maga voltam a megtestesült tél, a jeges szél öltött bennem formát. Az erdőszélhez közel álltam, ahol a fák kezdtek ritkulni. A levegőt szimatoltam: az illatok többnyire halottak voltak az évnek ebben a szakában. A tűlevelű fák szaga, egy farkas pézsmaillata, az ő édes aromája, de semmi más.
Néhány lélegzetvételnyi ideig állt az ajtóban. Az arcát a fák felé fordította, de láthatatlan voltam, észrevétlen, csak egy szempár az erdőben. A változó irányú szellő újra és újra felém sodorta az illatát, s egy másik élet emlékeiről dalolt egy másik nyelven.
Végre, végre kilépett a tornácra, és otthagyta az első lábnyomot az udvar haván.
Én pedig ott voltam, majdnem karnyújtásnyira, és mégis ezer mérföldre tőle.

hatvanhatodik fejezet • Grace

- 9°C

MINDEN LÉPÉS, AMIT A MADÁRETETŐ FELÉ TETTEM, közelebb vitt az erdőhöz. Éreztem a bozót száraz leveleinek szagát, a sekély erecskéket, amelyek lomhán csörgedeztek a jégréteg alatt. A nyár számtalan fa csontvázban pihent. A fák valamiért az éjszakai farkasüvöltésre emlékeztettek, arról pedig eszembe jutott az álmaim arany erdeje, amelyet most hótakaró fed. Nagyon hiányzott az erdő.
Hiányzott Sam.
Hátat fordítottam az erdőnek, és letettem a madáreledeles zsákot magam mellé. Csak az etetőt kell feltöltenem, és visszamenni a házba, becsomagolni, aztán elrepülni Rachellel oda, ahol megpróbálhatok elfelejteni minden titkot, amelyet a téli erdő rejt.

hatvanhetedik fejezet • Sam

- 9 °C

FIGYELTEM ŐT.
Még nem vett észre. A madáretetőt kopogtatva leverte a faépítményről a jeget. Lassan és automatikusan tette, amit kell, megtisztította és feltöltötte az etetőt; majd becsukta, és úgy nézte, mintha a világ legfontosabb dolga volna.
Figyeltem őt. Vártam, hogy megforduljon, és megpillantsa sötét alakomat a fák között. A fülére húzta a sapkáját, és párafelhőt fújt a levegőbe, hogy lássa, hogyan kavarog. Lecsapkodta a havat a kesztyűjéről és megfordult, hogy bemenjen a házba.
Nem tudtam tovább bujkálni. Hosszan felsóhajtottam. Halk nesz volt csupán, de ő azonnal felém fordult. A pillantása megtalálta a leheletem felhőjét, aztán engem, ahogy kiléptem a párából, lassan; óvatosan, bizonytalanul, hiszen nem tudhattam, hogyan reagál.
Megdermedt. Tökéletesen mozdulatlan volt, akár egy szarvas. Tétova, óvatos lábnyomokat hagyva közeledtem felé a hóban, végül kiléptem a fák közül, és megálltam előtte.
Némán állt, ahogy én is. Tökéletesen mozdulatlanul. Remegett az alsó ajka. Amikor pislogott, három kristálycsepp gördült le az arcán.
Nézhette volna az apró csodákat a szeme előtt: a lábamat, a kezemet, az ujjaimat, a vállamat a dzsekiben, az emberi testet, de ő csak a szememet látta.
A szél ismét feltámadt, de nem volt ereje, nem volt hatalma fölöttem. A hideg az ujjaimba mart, de ujjak maradtak.
- Grace - szólaltam meg nagyon halkan. - Mondj valamit!
- Sam - mondta, és a karomba vetette magát.

62-63.fejezet shiver borzongás

hatvankettedik fejezet • Grace

4°C

- NEM HISZEM, HOGY JACK JÓL VAN - mondta Olivia. Az új kocsim, egy kis Mazda anyósülésében ült. A kocsi szőnyegtisztítótól és magánytól bűzlött. Olivián két pulcsim meg egy kötött sapka volt, de reszketett, a karját a felsőteste köré fonta. - Ha jobban lenne, Isabel
felhívott volna minket.
- Talán - feleltem. - -  Isabel nem az a telefonálós fajta. - De nem tehettem róla, én is csak arra tudtam gondolni, hogy igaza van. Ez volt a harmadik nap, és nyolc órával azelőtt hallottunk Isabelről utoljára.
Első nap: Jacknek iszonyú fejfájása volt, és sajgott a nyaka.
Második nap: A fejfájás rosszabbodott. Belázasodott.
Harmadik nap: Isabel telefonját csak a hangposta vette fel. Befordultam Beck kocsibejárójára, és, megálltam Isabel nagy terep- járója mögött.
- Kész vagy?
Olivia nem úgy festett, mint aki felkészült, de kiszállt a kocsiból, és a bejárat felé rohant. Követtem, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Isabel!
- Itt vagyok.
A hangja után lementünk az egyik földszinti hálószobába. Vidám, kicsi, sárga szoba volt, ahol furcsa volt a betegség bomló szagát érezni, ami megtöltötte a helyiséget.
Isabel törökülésben ült az ágy végébe tett széken. Sötét karikák voltak a szeme alatt, mintha lila ujjlenyomatok lettek volna. A kezébe adtam a kávét, amit hoztunk.
- Miért nem hívtál fel?
Isabel rám nézett:
- Elhalnak az ujjai. Kerültem, hogy Jackre nézzek, de aztán mégis megtettem.
Az ágyon feküdt összegömbölyödve, mint egy félig begubózó pillangó. Az ujjvégei nyugtalanítóan kék árnyalatúak voltak.
Az arcán izzadtság fénylett, a szeme csukva volt. Összeszorult a torkom.
Megnéztem a neten - mondta Isabel. Feltartotta a mobiltelefonját, mintha az mindent megmagyarázna. - A fejfájás azért van, mert az agyhártya begyulladt. Az ujjai és a lábujjai meg azért kékültek el, mert az agya nem mondja meg a testének, hogy oda is küldjön vért. Megmértem a lázát. Negyven fok volt.
- Hányni fogok - szólt közbe Olivia.
Magamra hagyott a szobában Isabellel és Jackkel.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Sam tudná, mit kell ilyenkor mondani.
- Sajnálom.
Isabel tompa pillantással megvonta a vállát.
- Úgy működött, ahogy gondoltuk. Első nap majdnem farkassá változott; amikor éjjel leesett a hőmérséklet. Az volt az utolsó, pedig még az áram is elment múlt éjjel. Azt hittem, hatott. Mióta lázas, nem változott át. - Az ágy felé intett. - Csináltál nekem igazolást a suliba?
- Igen.
- Fantasztikus.
Intettem, hogy jöjjön utánam. Úgy állt fel a székből, mintha nehezére esett volna, és követett az előszobába.
Résnyire hagytam csak nyitva a hálószobaajtót, hogy Jack, ha hallgatózik, ne értse, miről beszélünk.
- Kórházba kell vinnünk, Isabel - mondtam halkan.
Isabel felnevetett - fura, csúf hangon.
- És mit mondunk nekik? Halottnak kéne lennie. Azt hiszed, nem gondolkodtam rajta? Még ha hamis nevet adunk is meg, két hónapja tele van a híradó a képével!
- Akkor csak próbáljunk szerencsét, rendben? Majd kitalálunk valami fedősztorit. Legalább meg kell próbálnunk, nem igaz?
Egy hosszú pillanatig csak nézett rám véreres szemekkel. Amikor végül megszólalt, üres volt a hangja.
- Gondolod, hogy én holtan akarom látni? Nem gondolod, hogy én is meg akarom menteni? Már késő, Grace! Ezt a fajta agyhártyagyulladást annak is nehéz túlélni, aki az elejétől fogva megkapja a megfelelő kezelést. És ő? Most? Három nap után? Még fájdalomcsillapítóm sincs, hogy azt adjak neki, nemhogy másom, ami használhat. Azt hittem, hogy a farkas, ami benne van, megmentheti őt, ahogy téged. De nincs esélye. Nincs semmi esélye.
Kivettem a kezéből a kávéscsészét.
- Nem nézhetjük tétlenül, hogy meghal. Egy olyan kórházba visszük, ahol nem, ismerik fel azonnal. Elmegyünk Duluthig, ha kell. Ott nem ismerik fel, legalábbis nem rögtön, és addigra kigondoljuk, hogy mit mondjunk nekik. Szedd rendbe az arcodat, és szedd össze, amit hozni akarsz. Gyerünk Isabel: Mozgás!
Nem válaszolt, de elindult a lépcső felé. Miután felment, a földszinti fürdőszobában kinyitottam a szekrényt, hátha találok valami használhatót. Egy háznyi ember biztosan sok gyógyszert halmozott fel. Volt ott lázcsillapító és néhány receptre felírt fájdalomcsillapító tabletta három évvel azelőttről. Fogtam mindet, és Jack szobájába mentem.
A fejéhez térdelve megszólítottam:
- Jack, ébren vagy? - Hányadék szagát éreztem a leheletén. Pokol lehetett az elmúlt három nap Jack és Isabel számára. Összeszorult a gyomrom. Próbáltam meggyőzi magam, hogy végül is Jack megérdemli, amit kapott, amiért elvesztettem miatta Samet, de képtelen voltam.
Nagyon hosszú idő múlva válaszolt:
- Nem.
Tehetek érted valamit? Hogy jobban érezd magad?
- A fejem kicsinál - mondta elhaló hangon.
- Van pár fájdalomcsillapítóm, Mit gondolsz, benned marad?
Helyeslő hangot hallatott, hát elvettem a vizespoharat az ágy mellől, és segítettem lenyelni néhány kapszulát. Morgott valamit „köszönöm”- ként is lehetett érteni. Vártam negyedórát, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, és figyeltem, ahogy ellazul egy kicsit.
Sam is így szenvedett. Elképzeltem, ahogy fekszik valahol, a feje felrobban a fájdalomtól, láz gyötri, haldoklik. Ha valami történt volna Sammel, azt megtudtam volna valahogy: éreztem volna valami kínzó szúrást, amikor meghal. Jack halk, önkéntelen fájdalomnyögést hallatott, nyöszörgött a nyugtalan álomban. Csak arra tudok gondolni, hogy Samnek ugyanezt a vért adtuk. A fejemben folyton Isabelt láttam, ahogy a vénájába fecskendezi a halálos koktélt.
- Mindjárt visszajövök - mondtam Jacknek, bár gondoltam, hogy alszik. A konyha felé indultam. Olivia a tálalónak támaszkodva egy papírlapot hajtott épp össze.
- Hogy van? - kérdezte.
Megráztam a fejemet:
- Kórházba kell vinnünk. Velünk tudsz jönni?
Olivia kiismerhetetlen pillantással nézett rám.
- Azt hiszem, kész vagyok. - Felém tolta az összehajtott papírt. - Szeretném, ha valahogy átadnád ezt a szüleimnek.
Elkezdtem kihajtogatni, de Olivia nemet intett.
- Mi ez? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Egy levél, hogy megszöktem, és hogy ne keressenek. Gondolom, azért persze megpróbálják majd, de legalább nem hiszik majd, hogy elraboltak, vagy ilyesmi.
- Át fogsz változni - mondtam. Nem kérdés volt.
Fura grimasszal bólintott.
- Egyre nehezebb így maradnom. És… talán mert csak olyan kellemetlen, hogy erőltetem… de akarom. Valójában már várom. Tudom, hogy őrültségnek tűnik.
Nem hangzott annak. Mindent megadtam volna, hogy a helyében lehessek, hogy a farkasaimmal és Sammel lehessek végre. De nem akartam elmondani neki, szóval csak feltettem az egyértelmű kérdést:
- Itt fogsz átváltozni?
Olivia intett, hogy kövessem a konyhába. Megálltunk a hátsó udvarra nyíló ablakoknál.
- Mutatni akarok valamit. Nézd. Várnod kell egy kicsit. De nézd!
Álltunk az ablak előtt, néztük az odakinti, halott, téli világot az erdő bozótjában. Egy hosszúnak tűnő percig nem láttam semmit, csak egy apró, színtelen madár repdesett a csupasz ágak között. Aztán egy másik apró mozdulat vonta magára a figyelmemet, a talajhoz közel.
Nagy, sötét farkast pillantottam meg a fák között. Világos, majdnem színtelen szeme a házra szegeződött.
- Nem tudom, honnan tudják - mondta Olivia - , de érzem, hogy várnak rám. - Az arcán tükröződő izgatott várakozástól hirtelen furcsán magányos lettem.
- Már mennél, ugye?
Olivia bólintott.
- Nem tudok tovább várni. Nem tudok várni, hogy elkezdődjön.
Felsóhajtottam és ránéztem. A szeme nagyon zöld, nagyon fényes volt. Meg kellett jegyeznem ezt a szempárt, hogy később felismerjem majd. Azt gondoltam, mondanom kellene valamit, de nem tudtam, mit is.
- Átadom a leveledet a szüleidnek. Légy óvatos. Hiányozni fogsz, Olive.
Kinyitottam a tolóajtót. Hideg szélroham rontott ránk.
Ahogy megborzongatta a szél, felnevetett. Furcsa, könnyű teremtés volt, akit nem ismertem.
- Viszlát, tavasszal, Grace.
Kilépett az udvarra. Futás közben ledobta a pulóverét, és mire a fák közé ért, már egy boldogan szökellő, könnyű farkas volt. Nem láttam a fájdalmat, amit Jack vagy Sam átélt az átváltozáskor - Oliviát mintha erre teremtették volna. Összeszorult a gyomrom a láttára.
Szomorúság volt, irigység, vagy boldogság.
Csak hárman maradtunk, hárman, akik nem változtak át. Beindítottam a kocsi motorját, hogy felmelegedjen, de végülis mindegy volt. Negyedóra múlva Jack meghalt. Már csak ketten maradtunk.

hatvanharmadik fejezet • Grace

- 5 °C

LÁTTAM MÉG OLIVIÁT, miután a szülei kocsijának ablaktörlője alatt hagytam az üzenetét. Könnyedén mozgott a félhomályos erdőben, azonnal felismertem a zöld szeméről. Sosem volt egyedül, mindig volt vele másik farkas, vezették, tanították, segítettek elkerülni a sivár, téli erdő veszélyeit.
Meg akartam kérdezni, találkozott- e vele. Azt hiszem, azt akarta mondani, „nem”.
Néhány nappal a karácsonyi szünet és a Rachellel tervezett vakációnk előtt Isabel felhívott. Nem tudom, miért telefonált, ahelyett, hogy odajött volna a kocsimhoz; láttam, hogy az iskola parkolójának túloldalán a kocsijában ül.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Jól - feleltem.
- Hazudsz. - Nem nézett felém. - Tudod, hogy meghalt.
Könnyebb volt telefonon beismerni, mint szemtől szembe.
- Tudom.
A fagyos, szürke parkoló másik felén Isabel letette a telefont. Hallottam, ahogy sebességbe teszi a terepjárót, aztán odagurult hozzám. A kocsim mellett álltam. Katt - kinyitotta az utasoldali ajtót. Srrr - leeresztette az ablakot.
- Szállj be. Menjünk el valahová.
A belvárosban vettünk egy- egy kávét, aztán, csak mert volt előtte egy parkolóhely, a könyvesboltba mentünk. Isabel hosszan nézte az üzletet az utcáról, mielőtt kiszállt volna a kocsiból. Álltunk a jeges járdán, és bámultuk a kirakatot. Teli volt karácsonyi vackokkal. Csupa rénszarvas, gyömbéres süti meg Jingle bells.
Jack imádta a karácsonyt - mondta Isabel. - Szerintem hülye egy ünnep. Többé nem ünneplem meg. - A bolt felé intett. - Bemenjünk? Hetek óta nem jártam itt.
- Nem voltam itt, mióta… - Nem fejeztem be a mondatot. Nem akartam kimondani. Be akartam menni, de nem akartam, hogy ki kelljen mondanom.
Isabel kinyitotta előttem az ajtót.
- Tudom.
A könyvesbolt egy másik világ volt a szürke, halott télben. A kék és palaszürke polcoktól egészen más árnyalatú volt az üzlet. A fény tiszta volt, tiszta fehér. A fejünk fölötti hangszórókból klasszikus zene szólt, de a fűtés zúgása volt az igazi aláfestő zene. A pénztárgép mögött ülő srácra néztem - sötét hajú, nyurga fiú volt, egy könyv fölé hajolt -; és egy pillanatra összeszorult a torkom.
Isabel úgy megrántotta a karomat, hogy fájt.
- Keressünk valami hízáshoz való könyvet.
A szakácskönyvek polcához mentünk, és leültünk a padlóra. Hideg volt a szőnyeg. Isabel nagy kupit csinált, kihúzott egy nagy csomó könyvet, aztán rossz sorrendben rakta vissza őket, én pedig elmerültem a gerincekre nyomott címek szép betűiben. Szórakozottan kihúzgáltam a könyveket, hogy egy vonalban legyenek.
- Tudni akarom, hogyan lehet meghízni - mondta Isabel. Egy süteményes könyvet nyújtott felém. - Ez milyen?
Átpörgettem a lapokat.
- Európai mértékegységek vannak benne. Venned kell hozzá egy digitális mérleget.
- Felejtsük el. - Isabel visszatette a könyvet, de nem a helyére. Ezt nézd meg!
Ebben csak torták voltak. Gyönyörű, málnával töltött csokoládé rétegek, sárga piskóták habos vajkrémmel, émelyítő sajttorták epernektárral meghintve.
- Egy tortaszeletet nem tudsz magaddal vinni a suliba. - Odanyújtottam egy kekszekről szóló könyvet. - Próbáld meg ezt!
- Ez tökéletes - mondta szemrehányóan Isabel, és félretette a könyvet egy másik halom tetejére. Nem tudod, hogy kell vásárolni. A hatékonyság nem jó. Nem tart elég sokáig. Meg kell tanítsalak a keresgélés tudományára. Egyértelmű hiányosságaid vannak.
Isabel megmutatta, hogyan keresgéljek a könyvesbolt polcain, amíg nem lettem ideges és nem hagytam magára. Elkóboroltam üzletben. Nem akartam, de felmentem a borvörös szőnyeggel borított lépcsősoron a galériára.
Az odakinti hófödte nap még sötétebbnek és kisebbnek mutatta a galériát, mint azelőtt, de a kétszemélyes kanapé még ott volt, és kicsi, derékig érő könyvespolcok is, amelyeken Sam keresgélt. Láttam magam előtt a polcok előtt lekuporodva, miközben a tökéletes könyvet kereste.
Nem kellett volna, de leültem a kanapéra, és hátradőltem. Lehunytam a szemem, és amilyen erősen csak tudtam, azt képzeltem, hogy Sam mögöttem fekszik, hogy biztonságban fekszem a karjaiban, és bármelyik pillanatban megérezhetem a leheletét, ahogy a hajamat emelgeti a nyakamon, és a fülemet csiklandozza.
Ha elég erősen akartam, már majdnem éreztem az illatát. Nem volt sok hely, ami megőrizte volna az illatát, de már majdnem megtaláltam - vagy csak annyira akartam, hogy odaképzeltem.
Eszembe jutott, ahogy sürgetett, hogy szagoljak meg mindent az édességboltban. Hogy engedjem át magam annak, aki valójában vagyok. Ezúttal a könyvesbolt illatait szívtam magamba: a bőr dióízű aromáját, a majdnem parfümillatú szőnyegtisztítót, az édes, fekete tintát és a gázolajszagú színes nyomdafesték szagát, a kassza mögött ülő fiú samponjának illatát, Isabelt, és a Sammel váltott csókjaink emlékének aromáját.
Legalább annyira nem akartam, hogy Isabel itt találjon könnyek között, ahogyan ő nem akarta volna, hogy én lássam a könnyeit. Sok dologban osztoztunk, de a sírás olyasmi volt, amiről sosem beszéltünk. Megtöröltem az arcomat a pulóverem ujjával és felültem.
Odaléptem a polchoz, ahonnan Sam levette a könyvet, és átnéztem a címeket, amíg meg nem találtam. Kihúztam a kötetet a többi közül. Rainer Marfia Rilke: Versek. Az orromhoz emeltem, hogy tudjam, ugyanaz a példány- e. Sam.
Megvettem. Isabel megvette a kekszes szakácskönyvet, aztán átmentünk Rachelhez és hat tucat lekváros linzert sütöttünk, s közben gondosan kerültük Sam és Olivia említését. Utána Isabel hazavitt, én pedig bezárkóztam a dolgozószobába Rilkével. Olvastam, és vágyakoztam.

„Otthagyja (szóval föl se fejthető)

léted riadtan, érve, óriásnak,

úgy, hogy benned ma fojtva; s értve másnap,

váltja egymást a csillag és a kő.'

Kezdtem érteni a költészetet.

60-61.fejezet shiver borzongás

hatvanadik fejezet • Grace

2°C

ACÉLSZÜRKE ESTE VOLT, az égen fagyott felhők végtelen tömege várta a havazást és az éjszakát. A terepjáró abroncsai sercegtek a felsózott betonon, ónos eső tapadt a szélvédőre. Odabent, a volán mögött Isabel panaszkodott az ázott kutyaszagra, ami számomra fenyőfa és föld szaga volt, eső- és pézsmaillat. Mögötte pedig idegesség ragályos éle érzett. Az anyósülésen Jack vinnyogott félig farkas, félig ember alakban. Olivia mellettem ült a hátsó ülésen, úgy szorította a kezemet, hogy az már fájt.
Sam mögöttünk volt. Amikor beemeltük a kocsi hátuljába, a teste nehéz volt a gyógyszer által előidézett álomtól. Mélyen, szabálytalanul lélegzett. Erőlködtem, hogy halljam a szuszogását a gumikról felverődő hólé hangján át, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsek vele, ha már meg nem érinthettem. Mivel elkábítottuk, odaülhettem volna mellé, és a bundájába fúrhattam volna az ujjaimat, de azzal csak kínoztam volna.
Vadállat volt. Az ő világában, tőlem távol.
Isabel lehúzódott a kis klinika előtt. A parkoló sötét volt, a klinika meg egy kicsi, szürke kocka. Nem úgy nézett ki, mint ahol csodákat tesznek. Olyan volt, mint ahová akkor megy az ember, ha beteg, de nincs pénze. Ellöktem magamtól a gondolatot.
- Elloptam anya kulcsait - mondta Isabel. Becsületére legyen mondva, nem volt ideges. - Gyerünk. Jack, megpróbálnál nem lemészárolni senkit, amíg be nem megyünk?
Jack morgott valami megismételhetetlent. Benéztem hátra, Sam talpra állva támolygott.
- Siess, Isabel, múlik a Benadryl hatása.
Isabel behúzta a kéziféket.
- Ha letartóztatnak, azt fogom mondani, hogy elraboltatok.
- Gyerünk már! csattantam fel. Kinyitottam az ajtót, Olívia és Jack összerezzentek a hidegtől. - Siessetek, futás, ti ketten!
- Visszajövök, és segítek behozni őt - mondta Isabel, és kiugrott a kocsiból. Visszafordultam Samhez, aki a szemét forgatva felém pillantott. Zavart volt, szédült.
Egy pillanatra megdermedtem a tekintetétől, eszembe jutott, ahogy feküdtünk az ágyban, majdnem összeért az orrunk, ahogy a szemembe nézett.
Halk, ideges hangot hallatott.
- Ne haragudj! - mondtam.
Isabel visszatért, és hátrajött segíteni. Lecsatolta az övet a derekáról és szakszerűen Sam pofájára tekerte. Megrándult az arcom, de nem mondhattam, hogy ne tegye. Isabelt nem harapták meg, és nem volt semmi garancia arra, hogy Sam rendesen fog viselkedni a procedúra közben.
Felemeltük, és a klinika felé oldalaztunk vele. Isabel berúgta az ajtót, ami résnyire nyitva volt.
- A vizsgálók amarra vannak. Zárd be valamelyikbe, amíg beoltjuk Oliviát és Jacket. Talán visszaváltozik, ha meleg helyen van.
Szokatlanul kedves hazugság volt ez Isabeltől, mindketten tudtuk, hogy csoda nélkül nem változhat vissza. Csak abban reménykedhettem, hogy Samnek nem volt igaza, hogy a gyógymód farkas alakjában nem hat rá. Követtem Isabelt egy zsúfolt kis tárolóhelyiségbe, ami gyógyszerektől és gumitól bűzlött. Olivia és Jack már ott vártak ránk összedugott fejjel, mint akik beszélgetnek, ami meglepett. Jack felnézett, amikor beléptünk.
- Ki nem állom a várakozást - mondta. - Nem eshetnénk végre túl rajta?
Egy alkoholos törlőkendőkkel teli tartályra esett a pillantásom.
- Fertőtlenítsem a karját?
Isabel rám meredt.
- Szándékosan megfertőzzük agyhártyagyulladással. Nem látom értelmét fertőzésveszélytől tartani.
Mindenesetre megtöröltem a karját, miközben Isabel kivette a vérrel teli fecskendőt a hűtőszekrényből.
- Édes istenem! - suttogta Olivia a fecskendőre szegezett pillantással.
Nem volt idő megnyugtatni. Megfogtam Jack kezét, és felfelé fordítottam. Emlékeztem, hogy csinálta a nővér a veszettség elleni oltás előtt.
Isabel Jackre nézett.
- Biztosan akarod?
A bátyja szája vicsorba torzult. Félelemtől bűzlött.
- Csak csináld!
Isabel tétovázott; beletelt egy percbe, mire rájöttem, miért.
- Majd én csinálom - mondtam neki. - Bennem nem tehet Isabel átadta a fecskendőt és félrehúzódott. Odaálltam a helyére.
- Ne nézz ide! - parancsoltam rá Jackre. Elfordította a fejét. Beleszúrtam a tűt, aztán a szabad kezemmel szájon vágtam, amikor visszarántotta felém a fejét. - Uralkodj magadon! - rivalltam rá. - Nem vagy állat.
- Bocsánat - suttogta.
Kiürítettem a fecskendőt, próbáltam nem gondolni a véres tartalmára, aztán kihúztam a tűt. Piros pötty maradt a helyén, nem tudtam, hogy Jack vére- e vagy a fertőzött vér a fecskendőből. Isabel csak bámulta, így én fordultam meg, felkaptam egy ragtapaszt és sebre ragasztottam. Olivia halkan felnyögött.
- Köszönöm - mondta Jack. Maga köré fonta a karjait. Isabel úgy festett, mint aki mindjárt rosszul lesz.
- Add ide a másikat! - kértem. Isabel átadta a fecskendőt, én pedig Oliviához fordultam, aki olyan sápadt volt, hogy láttam a halántékán futó eret. Remegett a keze az idegességtől. Isabel letörölte a karját helyettem. Olyan volt, mint valami kimondatlan szabály, amivel elviselhetővé tettük a gyűlöletes feladatot.
- Meggondoltam magam! - kiáltott fel Olivia. - Kockáztatok!
Megfogtam a kezét.
- Olivia. Olive! Nugodj meg!
- Nem tudok! - Olivia szeme a sötétvörös fecskendőn függött. - Én nem tudom azt mondani, hogy inkább meghalok, mint hogy így maradjak.
Nem tudtam mit mondani erre. Nem akartam meggyőzni, hogy olyasmit tegyen, amibe belehalhat, de nem akartam, hogy félelmében ne tegye meg.
- De az egész életed… Olivia.
Olivia a fejét rázta.
- Nem. Nem, nem éri meg. Jack hadd próbálja ki. Én kockáztatok. Ha rá hat, akkor én is megpróbálom. De… nem tudom megtenni.
- Ugye tudod, hogy mindjárt november van? - faggatta Isabel. - Rohadtul hideg van! Nemsokára átváltozol egész télre, és tavaszig nem lesz újabb lehetőségünk.
- Hadd várjon! - csattant fel Jack. - Nem baj. Inkább higgyék azt a szülei, hogy eltűnt pár hónapra, aztán jöjjenek rá, hogy vérfarkas.
- Légy szíves! - Olivia szeme könnyben úszott.
Tehetetlenül vállat vontam, és letettem a fecskendőt. Én sem tudtam többet, mint ő. A szívem mélyén tudtam, hogy az ő helyében én is így döntöttem volna - jobb élni a szeretett farkasaival, mint belehalni egy agyhártyagyulladásba.
- Jó mondta Isabel. - Jack, vidd ki Oliviát a kocsiba! Várjatok kint, és figyeljetek. Oké, Grace. Nézzük meg, mit művelt Sam a vizsgálóban, amíg itt voltunk.
Jack és Olivia kifelé mentek a folyosón, szorosan összesimulva melegítették egymást, és próbáltak nem átváltozni. Isabel meg én elindultunk a farkashoz, aki viszont már megtette.
A vizsgáló előtt Isabel a karomra tett kézzel megállított, mielőtt lenyomtam volna a kilincset.
- Biztosan ezt akarod tenni? - kérdezte. - Megölheti. Valószínű, hogy megöli.
Válasz helyett belöktem az ajtót.
A ronda neonfényben Sam hétköznapinak látszott, kutyaszerűnek, kicsinek. A vizsgálóasztal mellett kuporgott. Letérdeltem elé. Azt kívántam, bár korábban gondoltunk volna erre a 1ehetséges gyógymódra, még mielőtt késő lett.
- Sam. - A világban semmi vagyok, s túl sok, hogysem eléd/Állhatnék, mint puszta dolog/Bölcs és sötét.° Tudhattam volna, hogy a meleg nem változtatja vissza emberré. Csak a saját önzőségem miatt hoztam a klinikára. Önzőség, és egy esetleges gyógymód, ami valószínűleg nem lesz hatásos a jelenlegi alakjában. - Sam, még mindig végig akarod csinálni?
Megérintettem a nyakát, azt képzeltem, hogy a sötét haját tapintom. Boldogtalanul nyeltem egyet.
Sam felnyüszített. Fogalmam sem volt, mennyit értett meg abból, amit mondtam, csak azt tudtam, hogy a félkába állapotában nem rezzent össze az érintésemtől.
Újra megpróbáltam.
- Megölhet téged. Még mindig akarod?
Isabel mögöttem jelentőségteljesen köhintett.
Sam megnyikkant a hangra, a pillantása Isabelre ugrott, majd az ajtóra. Megsimogattam a fejét és a szemébe néztem. Istenem, a szeme ugyanaz! Halálra kínzott, ahogy beléjük néztem.
Működnie kell.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem töröltem le, amikor felnéztem Isabelre. Úgy akartam ezt, ahogy még soha semmit életemben.
Meg kell tennünk!
Isabel nem moccant.
- Grace, nem hiszem, hogy van esélye, hacsak nem ember. Egyszerűen nem hiszem, hogy hatni fog.
Végigfuttattam egy ujjamat Sam arcán, a rövid, lágy szőrzeten. Ha nem lett volna benyugtatózva, nem tűrte volna, de a Benadryl eltompította az ösztöneit. Lehunyta a szemét. Annyira nem volt farkasszerű, hogy reménykedni kezdtem.
- Grace. Megcsináljuk, vagy sem? Komolyan.
- Várj - kértem. - Meg akarok próbálni valamit.
Leültem a padlóra, és suttogni kezdtem Samnek:
- Azt akarom, hogy figyelj rám, ha tudsz. - A nyakára simítottam az arcomat, és visszaemlékeztem az aranyló erdőre, amit olyan régen mutatott nekem. Emlékeztem a levelek sárga színére, amelyek olyanok voltak, mint Sam pillantása, és rebegtek, keringtek, összetöredező pillangókként tartottak a föld felé. A nyírfák karcsú, fehér törzsét láttam, krémes és lágy volt, akár az emberi bőr. Emlékeztem, ahogy Sam áll a fák között, kinyújtott karokkal, sötét, erős alakként a fák álmai között. Hozzám lépett, játékosan a mellkasába bokszoltam, majd lágyan megcsókolt. Emlékeztem minden egyes csókunkra, és emlékeztem minden egyes alkalomra, amikor a karjaiba bújtam. Emlékeztem a lélegzete lágy melegére a nyakamon álmunkban.
Emlékeztem Samre.
Emlékeztem, hogy rávette magát, hogy emberré változzon miattam.
Hogy megmentsen.
Sam elrántotta magát tőlem. Leszegte a fejét, a lába közé húzta a farkát, és reszketett.
- Mi történik? - Isabel keze a kilincsen volt.
Sam távolabb hátrált tőlem, beleütközött a mögötte álló szekrénybe, és labdává gömbölyödött, majd kiegyenesedett. Kibújt a bőréből. Lerázta a bundáját. Farkas volt, aztán Sam, és
aztán
már
csak
Sam.
- Gyorsan - suttogta Sam. A szekrénynek támaszkodva rángatózott. Az ujjai karmok voltak a kövezeten. - Gyorsan! Csináld!
Isabel dermedten állt az ajtóban.
- Isabel, gyerünk már!
Isabel kitépte magát a kábulatból, és odajött hozzánk. Leguggolt Sam mellé, a háta csupasz felülete mellé. Sam olyan erősen rágta a szája szélét, hogy vérzett. Térden állva fogtam a kezét.
Erőlködve megszólalt:
- Grace… siess. Mindjárt átváltozom.
Isabel nem kérdezett többet. Megragadta a karját, kifordította, és beledöfte a tűt. Félig kiürítette, de aztán kifordult a karjából, amikor vadul összerándult. Sam elhátrált, kihúzta a kezét az enyémből és hányt.
- Sam…
De már nem volt sehol. Feleannyi idő alatt, amennyibe beletelt, hogy emberré váljon, újra farkas lett. Reszketve, támolyogva, a padlón kopogó karmokkal elesett.
- Sajnálom, Grace - mondta Isabel. Csak ennyit mondott. Letette a fecskendőt az asztalra. - Basszus. Hallom Jacket. Mindjárt visszajövök.
Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Letérdeltem Sam teste mellé, és a bundájába temettem az arcomat. A lélegzete akadozott és kimerült volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy… Megöltem. Ez meg fogja ölni.

hatvanegyedik fejezet • Grace

2 °C

JACK NYITOTT BE A VIZSGÁLÓBA.
- Grace, gyere! Mennünk kell… Olivia nincs valami jól.
Csak álltam, szégyelltem magam, hogy könnyes arccal talált. Megfordultam, hogy a szeméttárolóba dobjam a veszélyes fecskendőt.
- Segítened kell, hogy kivigyük innen.
Jack összevonta a szemöldökét.
- Ezért küldött be Isabel.
Lenéztem, és megállt a szívem. Üres volt a padló. Megpördültem, és az asztal alá dugtam a fejemet.
- Sam?
Jack nyitva hagyta az ajtót. A szoba üres volt.
- Segíts megkeresni! - löktem félre az ajtóból, miközben kirontottam a folyosóra. Samnek nem láttam semmi jelét. Ahogy a folyosón rohantam, láttam, hogy a végén tárva- nyitva van az ajtó, fekete éjszaka bámult befelé. Az első hely, ahová egy farkas futna, mihelyt elmúlt a nyugtató hatása. Menekülés. Az éjszaka. A hideg.
Kifordultam a parkolóba, és Sam nyomát kerestem a Boundary-erdő karcsú nyúlványában, amely a klinika mögött húzódott. De a sötétnél is sötétebb volt. Nem voltak fények. Nem voltak hangok. Nem volt Sam.
Sam!
Tudtam, hogy nem fog odajönni, ha meg is hallja a hangomat. Sam erős volt, de az ösztönök erősebbek.
Elviselhetetlen volt elképzelni, ahogy elnyúlva fekszik odakint, miközben fél ampullányi fertőzött vér keveredik lassan a sajátjával.
- Sam! - A hangom vonítás volt, üvöltés, kiáltás az éjszakában. Elment.
Fényszórók vakítottak el: Isabel terepjárója húzott mellém, rándulva megállt. Isabel áthajolt az anyósülésen, és kilökte az ajtót. Az arca olyan volt a műszerfal fényében, akár egy kísérteté.
- Szállj be Grace! Siess már, a francba! Olivia átváltozik, és túl sokáig voltunk itt.
Nem hagyhattam ott.
- Grace!
Jack reszketve bemászott a hátsó ülésre, a szeme könyörgött. Ugyanazok a szemek voltak, mint a kezdetekkor, amikor először átváltozott. Mielőtt még bármit is tudtam volna.
Beszálltam és becsaptam az ajtót. Épp időben néztem ki az ablakon, hogy lássam a fehér farkast a parkoló betonján állni. Shelby. Életben volt, ahogy Sam gondolta. Bámultam őt a visszapillantó tükörben Állt a parkolóban és nézett utánunk. Úgy gondoltam, diadalt látok a szemében, ahogy elfordult és eltűnt a sötétben.
- Melyikük az? - kérdezte Isabel.
Nem tudtam válaszolni. Csak egyvalamire tudtam gondolni. Sam, Sam, Sam.

58-59.fejezet shiver borzongás

ötvennyolcadik fejezet • Grace

6°C

BECK PINCÉJÉBEN VOLTAM A LEGBOLDOGABB és a legszomorúbb azóta, hogy Sam átváltozott, mert látni Becket a saját világában, olyan volt, mintha Samet láttam volna újra. Miután Olíviát a fürdőszobában hagytam nyugodtan hányni, a pincelépcső tetején találkoztam Beckkel. Túl hideg volt, hogy a bejárati ajtóban várjon minket. Akkor jöttem rá, hogy mennyi mindent örökölt tőle Sam: a sajátos viselkedését, a mozdulatait. Még a legegyszerűbb mozdulata is: ahogy felkapcsolta a villanyt, ahogy intett a fejével, hogy kövessük, ahogy esetlenül behúzta a nyakát, hogy elkerüljön egy alacsony gerendát a lépcső alján. Annyira emlékeztetett Samre, hogy az már fájt.
Aztán leértünk a lépcső aljára, és elakadt a lélegzetem. A pince hatalmas, fő helyisége teli volt könyvekkel. Nemcsak hogy teli volt. Egy könyvtárban voltunk. A falakat a mennyezetig beborították a falba süllyesztett polcok, és tele voltak tömve. Nem is kellett közelebb mennem, hogy lássam, rendszerezve vannak: nagy, vastag atlaszok és enciklopédiák itt, kicsi, színes, gyűrött gerincű, puhafedelű könyvek ott, nagy fotóalbumok, a gerincükre nyomtatott betűkkel, kemény fedelű regények csillogó védőborítóban. Lassan a szoba közepére mentem és körbefordultam, hogy mindent lássak.
És az illat… mindenhol Sam illatát éreztem, mintha ott volna velem, fogná a kezem, és együtt néznénk a könyveket, miközben arra vár, hogy azt mondjam: Imádom.
Épp meg akartam törni a csendet valami olyasmivel, hogy „Látom már, Sam kitől örökölte az olvasás szeretetét”, amikor bocsánatkérően megszólalt:
- Ha sok időt töltesz idebent, sokat is olvasol.
Hirtelen eszembe jutott, amit Sam mondott Beckről: hogy ez az utolsó éve, amikor emberré változott. Sosem olvassa már ezeket a könyveket. Nem jutottam szóhoz, csak Beckre néztem, és ostobán kiböktem.
- Imádom a könyveket.
Mosolygott, mintha tudta volna. Aztán Isabelre pillantott, aki nyakát nyújtogatta, hogy Jack nincs- e betömve valamelyik polcra.
- Jack valószínűleg a másik szobában van, videojátékot játszik - mondta Beck.
Isabel követte a férfi pillantását az ajtóig.
- Elharapja a torkomat, ha bemegyek hozzá?
Beck vállat vont.
- Nem jobban, mint szokta, azt hiszem. Az a legmelegebb szoba a házban, és szerintem kényelmesebben érzi magát odabent. Bár mindig gyakran átváltozik. Csak figyelj oda.
Érdekes volt, ahogy Jackről beszélt - inkább mintha egy állatról, nem egy emberről folyt volna a beszélgetés. Mintha arra oktatta volna Isabelt, hogyan közeledjen egy gorillához az állatkertben. Miután Isabel eltűnt a másik szobában, Beck a két piros, puha fotel egyike felé intett.
- Foglalj helyet!
Örültem, hogy leülhetek az egyik székbe. Beck és több más farkas illatát éreztem rajta, de főleg Samét. Könnyen elképzeltem őt idelent összegömbölyödve a fotelben, miközben olvas, és egy ellenszenves vaskos szótárt forgat. A fotel támlájára hajtottam a fejemet, mintha Sam karjaiban ülnék, és Beck felé fordultam, aki a szemközti székben ült. Nem rendesen, hanem hátradőlve, kinyújtott lábbal. Fáradtnak látszott.
- Kicsit meglepett, hogy Sam ilyen sokáig hallgatott rólad.
- Igen?
Vállat vont.
- Azt hiszem, nem kellene meglepődnöm. Én sem meséltem neki a feleségemről.
- Tudott róla. Mesélte.
Beck röviden, szeretettel felnevetett.
- Ezen sem kellene meglepődnöm. Sam előtt lehetetlen volt bármit titokban tartani. Nem akarok közhelyeket sorolni, de úgy olvasott az emberekben, akár a könyvekben.
Mindketten múlt időben beszéltünk róla, mintha meghalt volna.
- Gondolod, hogy látom még?
Az arca távoli volt, kiismerhetetlen.
- Azt hiszem, ez volt az utolsó éve. Tényleg azt hiszem. Tudom, hogy ez az én utolsó évem is. Nem tudom, miért volt ilyen kevés ideje. Ez nem normális. Úgy értem, változó, hogy mennyi ideje van az embernek, de engem egy kicsivel több, mint húsz éve haraptak meg.
- Húsz éve?
Beck bólintott.
- Kanadában. Huszonnyolc éves voltam, a cégem feltörekvő csillaga, kirándultam a szabadságom alatt.
- És a többiekkel mi a helyzet? Ők honnan jöttek?
- Mindenhonnan. Amikor meghallottam, hogy farkasok vannak Minnesotában, gondoltam, jó esély van rá, olyanok, mint én. Úgyhogy körülnéztem, és rájöttem, hogy igazam volt. Paul a szárnyai alá vett. Ő a…
- A fekete farkas.
Bólintott.
- Kérsz kávét? Ölni tudnék egy kávéért, ha mondhatok ilyet.
Borzasztóan hálás voltam az ötletéért.
- Csodás lenne. Mutasd meg, merre van a kávéfőző, és megcsinálom.
- Egy, a polcok között megbúvó zug felé mutatott, ahol egy kis hűtőszekrény mellett megtaláltam. - És közben mondjad csak!
- Mit? - kérdezte. Jókedvűnek tűnt.
- Mesélj a falkáról! Hogy milyen farkasnak lenni. Samről. Hogy miért változtattad át Samet. - A kávéfilterrel a kezemben hallgattam egy sort. - Igen. Erről. Ez utóbbira különösen kíváncsi vagyok.
Beck a tenyerébe temette az arcát.
- Istenkém, ez a legrosszabb. Azért változtattam át, mert egy önző lelketlen szemétláda voltam.
Kanalaztam a kávét a szűrőbe. Hallottam a hangjában a megbánást, de nem hagytam futni.
- Ez nem válasz.
Mély sóhaj.
- Tudom. Jen, a feleségem, akkoriban halt meg. Már rákos volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy tudtam, hogy meg fog történni, de fiatal voltam és ostoba, és azt hittem, csoda történik, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mindegy. Nem történt csoda. Depressziós lettem. Arra gondoltam, megölöm magam, de az a vicc, hogy ha egy farkas is él benned, az öngyilkosság nem tűnik túl jó ötletnek. Észrevetted, hogy az állatok sosem ölik meg magukat szándékosan?
Nem. Ezt megjegyeztem.
- Na szóval. Duluthban jártam egy nyáron, és láttam Samet a szüleivel. Istenem, undorítóan hangzik, nem? De nem volt olyan. Jen meg én sokat beszélgettünk arról, hogy gyerekeket akarunk, még ha tudtuk is, hogy ez sosem fog megtörténni. A francba, nyolc hónapot jósoltak neki az orvosok, hogyan lehetett volna gyereke? Megláttam Samet. Olyan volt a sárga szemével, mint egy igazi farkas, és teljesen megszállott lettem. És - ne mondd, Grace, tudom, hogy ez rossz, de láttam, hogy a szülei milyen ostobák, unalmasak, olyanok voltak, mintegy oktalan galambpár, és azt gondoltam, én jobb szülője lennék. Hogy tőlem többet tanulhatna.
Nem feleltem, Beck pedig a tenyerébe hajtotta a homlokát. Évszázadokat öregedett a hangja. Felnyögött, bár nem mondtam semmit.
- Istenem, tudom, Grace! Tudom. Tudod, mi a hülyeség? Hogy valójában szeretem azt, aki vagyok. Bár először nem így volt. Átok volt. Aztán olyan lettem, aki szereti a nyarat meg a telet. Van ennek értelme? Tudtam, hogy végül elveszek, de már rég hozzászoktam a gondolathoz. Azt hittem, Samnek is sikerülni fog.
Megtaláltam a bögréket egy kis szekrénykében a kávéfőző fölött, és kivettem kettőt.
- De nem sikerült. Tejet?
- Kicsit. Nem nagyon - sóhajtott. Ez számára a pokol. Én kreáltam neki egy személyes poklot. Szüksége van egyfajta önfegyelemre, hogy élőnek érezze magát, és amikor farkassá változik, mindezt elveszíti… ez maga a pokol. Ő a legjobb ember, akivel valaha a világban találkoztam, és én teljesen tönkretettem. Évek óta mindennap megbánom.
Talán meg is érdemelte, de nem hagyhattam, hogy még lejjebb csússzon az önostorozásban. Odaadtam a bögréjét és visszaültem.
- Szeret téged, Beck. Lehet, hogy utál farkas lenni, de téged szeret. És meg kell, hogy mondjam, belepusztulok, hogy itt ülök veled, mert minden, ami te vagy, őrá emlékeztet. Ha csodálod őt, azt csodálod, amivé te tetted.
Beck furcsán sebezhetőnek tűnt, ahogy ott ült, a kezét a kávésbögre köré fonva. Az ital forró páráján keresztül nézett rám. Egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
- A megbánás egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket örömmel hagyok magam mögött.
Ráfintorogtam. Belekortyolt a kávéba.
- Mindent elfelejtesz?
- Semmit sem felejtesz el. Csak másképp látod. Egy farkas agyával. Bizonyos dolgok teljesen lényegtelenek, amikor farkas vagy. A többi dolog érzelem, amit a farkasok egyszerűen csak nem éreznek. Azokat elveszítjük. De a legfontosabbak… azokba bele tudunk kapaszkodni. A legtöbbünknek sikerül.
Mint a szerelembe. Eszembe jutott, hogy figyelt engem Sam, mielőtt még emberként találkozott volna velem, és én hogy néztem őt. Szerelmesnek lenni lehetetlennek tűnt, mint ahogy az is volt. Összeszorult a gyomrom, szörnyen, és egy pillanatig nem tudtam megszólalni.
- Megharaptak - mondta Beck. Hallottam már ezt a kérdést kérdőjel nélkül.
- Kicsivel több mint hat évvel ezelőtt - bólintottam.
- De nem változtál át.
Elmeséltem, hogyan zártak be a kocsiba, aztán beszámoltam az elméletünkről, amit Isabellel a lehetséges gyógymódról kitaláltunk.
Beck csendben ült egy percig, és a bögréje oldalán körözött ujjával. Üres tekintettel bámulta a könyveket a falon.
Végül bólintott.
- Működhet. Értem, hogyan tudna hatni. De szerintem embernek kell lenned, amikor megfertőződsz, hogy használjon.
- Ezt mondta Sam is. Azt mondta, hogy ha meg akarjuk ölni a farkast, nem szabad farkasnak lenni, amikor beadják a fertőzést.
Beck tekintete még mindig elrévedt.
- Istenem, ez kockázatos. Az agyhártyagyulladást csak kezelheted, amikor már biztos vagy benne, hogy megölte a farkast. A fertőző agyhártyagyulladásnak nagyon magas a halálozási aránya, még ha időben elcsípik és a kezdetektől fogva kezelik is.
- Sam azt mondta, ő kockáztatná a halált a gyógyulásért. Szerinted komolyan gondolta?
- Teljesen - mondta Beck gondolkodás nélkül. - De ő már farkas. És nagy valószínűséggel az is marad az élete hátralévő részében.
Lenéztem a félig üres bögrére. Néztem, ahogy a folyadék színe megváltozik az edényfalánál.
- Arra gondoltam, hogy talán elvihetnénk a klinikára, hogy lássuk, az épület melegére átváltozik- e.
Beck hallgatott, én pedig nem néztem fel, hogy milyen arcot vág.
- Grace szólt gyengéden.
- Tudom - nyeltem egyet a kávéba bámulva.
- Már huszonvalahány éve figyelem a farkasokat. Ez előre látható. Egyszer a végére érünk… és ott vége van.
Makacs kölyöknek éreztem magam.
- De idén akkor változott át, amikor nem kellett volna, nem igaz? Amikor lelőtték, az emberré változtatta.
Beck lassan ivott egy kortyot. Hallottam, hogy dobol a bögre oldalán az ujjaival.
- És hogy megmenthessen. Saját akaratából emberré változott, hogy megmentsen. Nem tudom, hogy csinálta. Vagy hogy miért. De megtette. Mindig úgy gondoltam, hogy lehet valami köze az adrenalinhoz, ami valamiképpen elhiteti a testével, hogy melege van. Tudom, hogy megpróbálta máskor is, de sosem sikerült.
Lehunytam a szemem és próbáltam elképzelni, ahogy Sam cipelt. Majdnem láttam, szagoltam, éreztem.
- A pokolba! - Beck nem is mondott mást hosszú ideig. Aztán megint: - A pokolba! Ezt akarná ő is. Meg akarná próbálni. - Kiitta a kávéját. - Segítek. Hogy gondoltad? Elkábítjuk az útra?
Tulajdonképpen ezen gondolkodtam, mióta Isabel felhívott.
- Azt hiszem muszáj lesz, nem? Másként nem fogja tűrni.
- Benadryl - közölte Beck. - Van odafent. Egy kicsit elszédíti, és elég kába lesz, hogyne akadjon ki a kocsiban.
- Csak azt nem tudom kitalálni, hogyan hozzuk ide. A baleset óta nem láttam. - Megválogattam a szavaimat. Nem engedhettem meg magamnak, hogy reménykedni kezdjek. Nem lehetett.
Beck hangja magabiztosan csengett.
- Én meg tudom csinálni. Idehozom. Ráveszem, hogy idejöjjön. Beletesszük a Benadrylt egy kis hamburgerhúsba vagy valamibe. Felállt és kivette a kezemből a bögrét. - Kedvellek, Grace. Bárcsak Sam…
Nem folytatta, csak a vállamra tette a kezét. A hangja olyan kedves volt, hogy majdnem elbőgtem magam.
- Működhet a dolog, Grace. Működhet.
Láttam, hogy nem hiszi, de azt is láttam, hogy akarja. Egyelőre ennyi elég is volt.

ötvenkilencedik fejezet • Grace

3 °C

VÉKONY RÉTEG PORHÓ FEDTE A TALAJT, amikor Beck kilépett a hátsó udvarba. A pulóver alatt kirajzolódtak gondterhelt, szögletes vállai. Odabent Isabellel és Oliviával álltunk az üvegajtónál, hogy segíthessünk, ha szükséges, de egyedül éreztem magam. Figyeltem Beck lassú lépteit odakint, emberi élete utolsó napján. Az egyik kezében egy darab vörös, Benadryllal megspékelt nyers húst tartott, a másik irányit hatatlanul reszketett.
A háztól tíz méterre megállt, leejtette a húst a földre, aztán jó néhány lépést ment a fák felé. Egy pillanatig csak állt. Megismertem a fejtartását: hallgatózott.
- Mit csinál? - faggatózott Isabel, de nem válaszoltam.
Beck tölcsért formált a két tenyeréből és még a házban is tisztán hallottam.
- Sam! - kiáltotta. - Sam! Tudom, hogy ott vagy! Sam! Sam! Emlékszel, ki vagy? Sam!
Addig kiáltozta Sam nevét az üres, jeges erdőbe, reszketve, amíg meg nem tántorodott, és csak az utolsó pillanatban nyerte vissza az egyensúlyát.
A számra szorítottam az ujjaimat. Folytak a könnyeim.
Beck még egyszer a nevén szólította Samet, aztán a válla meghajlott, elgörbült, megcsavarodott, a keze és a lába a havat kaparta. A ruhája feleslegesen, gyűrötten lógott rajta, aztán a fejét megrázva kihátrált belőle.
A szürke farkas megállt az udvar közepén, és az üvegajtó felé pillantott. Minket figyelt. Kilépett a ruhákból, amelyeket soha többé nem visel már, aztán megdermedve a fák felé fordította a fejét.
Az egyenes, fekete fenyőfák közül egy másik farkas lépett ki leszegett fejjel, óvatosan. A nyaka szőre havas volt. A pillantása rám talált az üveg mögött.
Sam.

53-57.fejezet shiver borzongás

ötvenharmadik fejezet • Sam

0,5 °C

reszketés, zuhanás, ránt a semmi

nyújtom feléd kezem

jeges vész, elveszem

e törékeny szerelem

csak arra jó,

hogy hangozzék

a búcsúszó?

ötvennegyedik fejezet • Grace

0 °C

AMIKOR MEGÉRKEZTEK A MENTŐK, az anyósülésen találtak, egy kabátkupac alatt összegömbölyödve, az arcom a tenyeremben.
- Kisasszony, jól van?
Nem feleltem, csak az ölembe ejtettem a kezemet, néztem a könnyeket az ujjaimon.
- Kisasszony, egyedül van?
Bólintottam.

ötvenötödik fejezet • Sam

0 °C

FIGYELTEM ŐT, AHOGY MINDIG IS FIGYELTEM.
A gondolatok megfoghatatlanok és tünékenyek voltak, enyhe illatok a jeges szél hátán, túl távoliak, hogy megértsem őket.
Ült az erdőn kívül, a hinta közelében, kicsire összegömbölyödve, és még akkor sem moccant, amikor már reszketett a hidegtől. Sokáig ült ott, nem tudtam, mit csinál.
Figyeltem. Egyik felem oda akart menni, bár az ösztöneim tiltották. A vágy felvillantott egy gondolatszikrát, ami átpattant egy újabb gondolatra, aranyló fák emlékére. A napok elúsztak, körém hullottak, miközben mozdulatlanul kucorgott a földön.
De aztán rájöttem, mit csinál ott összegömbölyödve, reszketve a szörnyű hidegtől. Várta, várta, hogy a hideg egy másik alakba rázza. Talán az az ismeretlen illat, amit felőle hozott a szél, a remény volt.
Arra várt, hogy átváltozzon, én is arra vártam, hogy átváltozzam, és mindketten olyasmit akartunk, amit nem kaphattunk meg.
Végül az éjszaka birtokba vette az udvart, megnyúltak az árnyékok, kikúsztak a fák közül, amíg el nem fedték az egész világot.
Figyeltem őt.
Kinyílt az ajtó. Behátráltam a sötétségbe. Egy férfi lépett ki a házból, felhúzta a lányt a földről. A házból kiszűrődő fény megcsillant az arcára fagyott nedvességen.
Figyeltem őt. A távoli gondolatok elszálltak a távozásával. Miután eltűnt a házban, csak egyvalami maradt: a vágyakozás.

ötvenhatodik fejezet • Grace

0 °C

A VONYÍTÁSUKAT VOLT A LEGNEHEZEBB ELVISELNI.
Amilyen rémesek voltak a nappalok, annyival rosszabbak az éjszakák. A napok csak arra szolgáltak, hogy számtalan módon felkészüljek arra, hogy túl legyek még egy éjszakán, amit benépesít a hangjuk. Feküdtem az ágyamban és magamhoz öleltem a párnáját, amíg csak éreztem rajta az illatát. Apa dolgozószobájában aludtam a székében, amíg el nem mosódott a teste nyoma, és fel nem vette az én alakomat a bőrfotel. Mezítláb járkáltam a házban a gyászommal, nem tudtam megosztani senkivel.
Az egyetlen ember, akinek elmondhattam volna, Olivia, elérhetetlen volt telefonon, a kocsim pedig - a kocsi, amire még gondolni sem bírtam - használhatatlan volt.
Magam voltam a házban, és az órák elnyúltak előttem, odakint pedig a Boundary-erdő örök, kopasz fái meredeztek.
Amikor őt hallottam éjjel, az volt a legrosszabb. Először a többiek kezdték, ahogy az elmúlt három éjjel. Belesüppedtem apa bőrszékébe a dolgozószobában, és az utolsó, Sam- illatú pólóba temettem az arcomat. Úgy tettem, mintha nem is valódi farkasokat, hanem hangfelvételt hallanék. Nem embereket. Aztán, először a baleset óta, meghallottam a vonítását a többiekéhez csatlakozni.
Kitépte a szívemet, hogy a hangját hallottam. A farkasok keserédes harmóniákat énekeltek mögötte, de csak Samet hallottam. A vonítása gyötrelmesen reszketett, emelkedett, ereszkedett.
Sokáig hallgattam. Imádkoztam, hogy hagyják abba, hagyjanak békén, de iszonyúan féltem közben, hogy megteszik. Sokkal az után, hogy az utolsó hang is elenyészett, Sam még mindig énekelt, egy nagyon halk, lassú dalt.
Amikor végül elhallgatott, az éjszaka mintha meghalt volna.
Elviselhetetlen volt nyugodtan ülni. Felálltam, járkáltam, ökölbe szorítottam, ellazítottam a kezemet. Végül felkaptam a gitárt, amin Sam játszott, és üvöltve szétzúztam apa íróasztalán.
Amikor lejött a szobájából, faszilánkok és elpattant húrok tengere közepén ültem, mint egy sziklás parton szétzúzott zenehajó.

ötvenhetedik fejezet • Grace

3 °C

AMIKOR A BALESET ÓTA ELŐSZÖR FELVETTEM A MOBILOMAT, havazott. Könnyű, finom pelyhek szállingóztak az ablakom sötét négyszöge előtt, akár a virágszirmok. Fel sem vettem volna, de az hívott, akivel már az ütközés óta szerettem volna kapcsolatot teremteni.
- Olivia?
- G-gr-r-ace? - Olivia volt, alig ismertem fel a hangját. Zokogott.
- Olivia, css… Mi a baj? - Hülye kérdés volt. Tudtam, mi a baja.
- Em-emlékszel, mint mondtam, a farkasokról? Levegőért kapott minden szó után. - Nem meséltem a kórházról. Jack…
- Megharapott.
- Igen - zokogta Olivia. - Nem gondoltam, hogy történik bármi is, mert múltak a napok, és nem éreztem semmit!
Elgyengültek a végtagjaim.
- Átváltoztál?
- Én.., nem tudok… én…
Lehunytam a szemein. Előttem volt a kép. Istenem.
- Most hol vagy?
- A bu- buszmegállóban. - Szipogva hallgatott egy sort. - Hideg van.
- Jaj, Olivia! Olivia, gyere ide! Maradj itt velem! Kitalálunk valamit. Érted mennék, de még nincs kocsim.
Olivia felzokogott.
Felálltam, és becsuktam a szobám ajtaját. Nem mintha anya meghallott volna, hisz fent volt az emeleten.
- Olivia, semmi baj. Nem fogok megijedni. Láttam Samet átváltozni, nem fogok megrémülni. Tudom milyen. Nyugodj meg, jó? Nem tudok érted menni. Nincs kocsim. Neked kell idáig vezetned.
Sikerült megnyugtatnom a következő pár percben, és mondtam, nyitva lesz a bejárati ajtó, amikor ideér. Először éreztem a baleset óta, hogy önmagam vagyok.
Amikor vörös szemmel, ziláltan megérkezett, a fürdőszobába taszigáltam zuhanyozni, és kerestem egy váltás ruhát. A vécéfedélen ültem, miközben a forró víz alatt állt.
- Elmondom az én sztorimat, ha elmondod a tiédet - mondtam. - Tudni akarom, mikor harapott meg Jack.
- Meséltem, hogy láttam, amikor a farkasokat fotóztam, és hogy etettem. Hülyeség volt, hogy nem mondtam el… csak olyan lelkiismeret- furdalásom volt a veszekedésünk miatt, hogy nem mondtam el rögtön, aztán elkezdtem lógni az órákról, hogy segítsek Jacknek, aztán már úgy éreztem, nem mondhatom el neked anélkül, hogy… Nem tudom, mit hittem. Ne haragudj!
- Spongyát rá. Milyen volt? - kérdeztem. - Kényszerített, hogy segíts neki?
- Nem - felelte Olivia. - Valójában rendes volt, ha úgy mentek a dolgok, ahogy akarta. Amikor átváltozott, elég dühös lett, de fájhatott is neki. Kérdezősködött a farkasokról, látni akarta a képeket, beszélgettünk, és miután rájött, hogy téged is megharaptak…
- Rájött? - kérdeztem vissza.
- Na jó, én mondtam el! Nem tudtam, hogy megőrül! Aztán egyfolytában a gyógymódot hajtogatta, és próbálta kiszedni belőlem, hogyan lehet meggyógyítani. Aztán, hát… - Megtörölte a szemét. - Megharapott.
- Várjunk csak! Akkor harapott meg, amikor ember volt?
- Aha.
Kirázott a hideg.
- Istenem! De gusztustalan. Beteg állat. Szóval egész idő alatt egyedül birkóztál ezzel?
- Kinek szóltam volna? - kérdezte Olivia. - Gondoltam, hogy Sam is közülük való, a szeme miatt, mert azt hittem, felismertem a farkasos képekről, de aztán azt mondta, amikor találkoztunk, hogy kontaktlencsét hord. Úgyhogy nem tudtam, hogy rosszul gondoltam, vagy nem akar segíteni amúgy sem.
- Nekem szólhattál volna. Amúgy is beszéltem neked a vérfarkasokról.
- Tudom. Csak… bűntudatom volt. Olyan… - Elzárta a vizet. - …hülye voltam. Nem tudom. Mit csináljak? Hogy volt Sam ilyen sokáig ember? Láttam őt. A kocsiban várt rád mindig, és nem változott át.
A függöny fölött átadtam neki a törülközőt. - Gyere a szobámba, elmesélem.
Olivia nálam maradt éjszakára. Annyit rúgkapált és vergődött, hogy végül fogta a hálózsákomat és néhány takaróból fészket rakott magának az ágy mellett, hogy mindketten tudjunk aludni. A kései reggeli után elmentünk fogkrémet meg egyéb piperéket venni Olíviának. (Anya apával ment dolgozni, így használhattuk a kocsiját.) Az üzletből visszafelé jövet megcsörrent a mobilom. Olivia felkapta a készüléket, és anélkül, hogy felvette volna, felolvasta a számot.
Beck hívott. Tényleg akartam én ezt? Felsóhajtottam és a telefonért nyúltam.
- Halló.
- Grace?
- Igen.
- Ne haragudj a zavarásért - mondta. A hangja színtelen volt. Tudom, hogy nehéz lehetett az elmúlt néhány nap.
Mondanom kellett volna valamit? Reméltem, hogy nem, mert képtelen voltam. Ködös volt az agyam.
- Grace?
- Itt vagyok.
- Jack miatt hívlak. Jobban van, sokkal stabilabb az állapota, és nemsokára átváltozik télire. De még mindig van hátra néhány hét oda- vissza változása, azt hiszem.
Annyira nem volt nagy a köd a fejemben, hogy ne jöjjek rá, Beck bízik bennem. Kicsit megtisztelve éreztem magam.
- Szóval már nincs bezárva a fürdőszobába?
Beck nevetett. Nem vidáman, de azért jó volt hallani.
- Nem, előbbre lépett a szamárlétrán, a fürdőszobából a pincébe. tartok tőle, hogy… öhm, hamarosan átváltozom, ma reggel is majdnem. Ha megtörténik, Jack elég rossz helyen lesz a következő pár hétben. Utálok ilyet kérni, mert veszélynek teszlek ki, hogy megharap, de talán rajta tarthatnád a szemed, amíg át nem változik.
Hallgattam.
- Beck, engem már megharaptak.
- Jézusom!
- Nem, nem! - tettem hozzá gyorsan. - Nem mostanában. Sok évvel ezelőtt.
Beck hangja furcsa lett.
- Te vagy a lány, akit Sam megmentett, ugye?
- Igen.
- És sosem változtál át.
- Nem.
- Mióta ismered Samet?
- Személyesen csak idén találkoztunk. De amióta megmentett, figyeltem őt. - Felhajtottam a kocsibeállóra, de nem állítottam le a motort. Olivia előrehajolt és feltekerte a fűtést, aztán lehunyt szemmel hátradőlt az ülésében. - Szeretnék átmenni, mielőtt átváltozol. Csak beszélgetni, ha nem gond.
- Dehogy gond. De attól tartok, sietned kell. Elértem a pontot, ahonnan nincs visszaút.
Basszus. A telefon pittyent egyet, jelezve egy másik bejövő hívást.
- Ma délután? - kérdeztem. Amikor beleegyezett, azt mondtam: - Le kell tennem… ne haragudj… valaki hív.
Elköszöntünk, és felvettem a másik hívást.
- Szent szar, Grace, hányszor kell téged megcsörgetni, mire felveszed? Tizennyolcszor, hússzor? Százszor? - Isabel volt az, nem hallottam róla a baleset utáni nap óta, amikor elmondtam neki, hol van Jack.
- Csak hogy tudd, suliban voltam, és kinyírtak volna, ha órán cseng a telefonom.
- Nem voltál suliban. Mindegy. Segítened kell. Anyám látott még egy agyhártyagyulladásos esetet, a rosszabb fajtából, ahol melózik. Amikor ott voltam, levettem a muksó vérét. Három ampullával.
Pislogtam párszor, mire rájöttem, miről beszél.
- Hogy mit csináltál?! Minek?
- Grace, azt hittem, osztályelső vagy. Most leesett az ázsiód. Próbálj koncentrálni! Amíg anyám telefonált, úgy tettem, mintha ápolónő lennék, és vért vettem tőle. Csúnya, fertőzött vért.
- Te tudod, hogy kell vért venni?
- Igen, tudom, hogy kell vért venni! Ki nem tudja? Nem érted, amit mondok? Három ampulla. Egyet Jacknek. Egyet Samnek. Egyet Oliviának. Segítened kell áthozni Jacket a klinikára. Ott van frigójukban. Félek, hogy ha kiveszem, megdöglik a baktérium, vagy mit tudom én, mit csinál egy baktérium. A lényeg, hogy nem tudom hol a fickó háza, ahol Jack van.
- Be akarod injekciózni őket. Hogy elkapják az agyhártya gyulladást.
- Nem, a maláriát! Igen, te hülye! Hogy elkapják agyhártyagyulladást. A legfőbb tünete -tadamm! - a láz. És ha őszinték akarunk lenni, tojok rá, hogy beadod- e Samnek meg Oliviának. Samnél valószínűleg úgysem fog működni, mivel ő farkas. De arra rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy segíts, elég vért kell szereznem, hogy jusson mindhármuknak.
- Isabel, amúgy is segítettem volna - sóhajtottam fel. - Mondok egy címet. Találkozzunk ott egy óra múlva.