Sz.J.G. 4 Barátok Február 11-26

Február 11., csütörtök

Mi lehet durvább annál, mint hogy Cortezék berágtak rám? A
csütörtöki elsı két óra Vladárral. Hurrá. Reggel Virág dideregve
állt a kapunkban, és a sálján lévı rojtokkal játszott.
– Szép nap van, ugyi? – kérdezte csillogó szemmel. Azt
hiszem, csak morogtam valamit, és már be is ültem apu
kocsijába.
Örültem, hogy Virágnak jó kedve van (végigénekelte az utat,
pedig a rádióból Lady Gaga szólt, amit nem is szeret), és klassz
lett volna, ha ragad rám valami a hangulatából, de sajna továbbra
is csak Cortezék és a hülye „kontrabulim” körül járt az agyam.
Meg sem lepıdtem, hogy a sulihoz érve nem köszöntek, csak
hagyták, hogy szó nélkül elsétáljak mellettük. És még egy
befagyott pocsolyán is megcsúsztam, simán hanyattesek, ha
Virág nem kapja el a karom. És ez még csak a reggel volt. No
comment.
Forrócsokival felmentünk a terembe. Virág a telefonjával
szórakozott, én meg csak bámultam magam elé, és azon filóztam,
hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat. Az sem derített jobb
kedvre, hogy Virág szerint a Facebookon 23(!) ember jelzett
vissza, átjön pénteken az anti-Valentin-napra. Hogy ennyi ember
hogyan fér el a szobámban, az mellékes. Hiába próbálnám
megmagyarázni Cortezéknek, hogy ez azt jelenti, az idei
Valentin-bulit rosszul szervezték, mert ez a 23 ember nem tud
elmenni, mivel csak párban jelenhetnek meg a résztvevık, ık
meg nem akarnak párosan érkezni! Ááá, mindegy, hagyjuk.
Hülye Valentin-nap!
Csengetéskor a helyemen ültem, mint a kisangyal, elıttem a
kipakolt rajzfelszerelésemmel, és izgatottan vártam a tanárt.
Nagyon kellett a jegy, hogy visszakapjam a notebookom és rá
tudjak írni a fiúkra sulin kívül, hátha külön kedvesebbek. Mert
így, négyen, együtt, nem igazán vesznek rólam tudomást.
Vladárt mindenki mosolyogva köszöntötte, amikor belépett az
osztályba. Tényleg csak nekem jut róla eszembe egy csuklyás
figura baltával a kezében? Úgy tőnik.
– A mai óra témája: szerelem – jelentette be. Jaj ne, még ez is.
A feladat egyszerőnek tőnt. A szerelemrıl készíteni egy
festményt; van rá idınk bıven. A többiek munkához is láttak, úgy
tőnt, mindenki teljesen meg van elégedve a feladattal.
Festegettek, kimentek vizet cserélni, sıt, Kinga felszólította
Gábort, hogy tartsa neki a képét, aki, mondjuk, így nem tudott
dolgozni, de nem mert Kingának ellentmondani. Unottan néztem
az üres lapomra, végül megragadtam a fekete temperát, és
nyomni kezdtem. Jó, kicsit elbambultam közben, mert arra
eszméltem fel, hogy az egész tubussal kinyomtam. Most mihez
kezdjek ennyi feketével? Végül, mivel már eltelt félóra, és Vladár
feltőnıen sokszor pillantott felém, maszatolni kezdtem az
ecsetemmel. A szünetben mindenki úgy döntött, hogy maradjunk
a teremben, és akkor a duplaórát egyben megtartva, a második
óráról elıbb elengednek. Én díjaztam az ötletet, tekintettel arra,
hogy csengetéskor még csak egy fekete paca volt a lapomon. Úgy
tőnt, ebbıl nem lesz javítás. Valamikor a második óra elején
Arnold lépett be a terembe, Vladár azonnal a helyére parancsolta.
Amikor elhaladt mellettem, riadtan nézett a lapomra. Én csak
lemondóan legyintettem, és folytattam a fekete tempera
kutyulását. Óra vége elıtt óvatosan körbenéztem. Virág teljesen
ráborult a lapjára, szörnyen benne volt valamiben, Jacques egy
rózsaszín szívet fejezett be a saját lapján. Mögöttem Cortez
mangát rajzolt, egy fiú és egy lány ölelte egymást. Baromi szép
volt, teljesen lenyőgözött… volna, ha engedi, hogy tovább
nézzem, és nem szór szikrát a szeme. Inkább visszafordultam.
– Rendben, lassan fejezzétek be – nézett fel Vladár. Nos, még
volt egy kis fekete temperám, ami már megszáradt, úgyhogy
dühösen belenyomkodtam az ecsetet, kilyukasztva a tetején lévı
rászáradt részt. Gyorsan felhasználtam azt is, „nekem már minden
mindegy” alapon.
Vladár egymás után felmutatta a munkákat, és hát nem
meglepı, egytıl egyig kifogástalanok lettek. Arnold mély,
végtelen kutat rajzolt, és egy Petıfi-idézettel magyarázta,
miszerint „a szerelem sötét verem”. Vladár odavolt. Meg vissza.
Egyébként tényleg lenyőgözı  lett. Virág egy hatalmas
virágoskertet „dobott össze”, gyönyörő színek mindenfelé,
középen egy manga lány ül, és a kezében tartott virággal „szeret,
nemszeret”, sziromtépegetıs játékot játszik. Ezek után Cortez
mangájáról, és Kinga két unikornisáról (tényleg!!!) már nem is
beszélek. Aztán a tanár összeráncolta a szemöldökét. Igen, az
leszek én.
– Rentai, a festményed pontosan mit is ábrázol? – fordította
meg a lapom, hogy az egész osztály láthassa. A hatás nem maradt
el, mindenki döbbenten meredt hol a rajzlapra, hol pedig rám.
Oké, a totál fekete (mindenhol, egy milliméter sem maradt ki)
festmény drasztikusan hatott a sok színes rajz után.
– Kilátástalanságot – feleltem halkan.
– Valóban? Vagy csak így akarod elhitetni velem, hogy a
munkád mővészi, miközben csak arról van szó, hogy a passzív
magatartásodból adódóan mázoltál egy fekete lapot…
– Nem, tanár úr. Jelenleg így látom – vontam meg a vállam.
Vladár kérdın nézett rám.
– Kifejezı.
– Köszönöm.
– De tekintettel arra, hogy nem is lehet a többiek munkájához
mérni, a kreativitásodért megajánlok egy közepest.
Szó szerint felcsillant a szemem.
– Köszönöm! – mosolyodtam el. Vladár nem mosolygott.
– Ha azt hiszed, hogy ezzel elégségesre állsz, nagyon tévedsz!
Hosszú még a félév…
– Tudom.
– Tanár úr! – lóbálta a karját Kinga.
– Tessék?
– Most komolyan! Én két egyszarvút rajzolok kilencven perc
alatt, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény, és ötöst kapok,
Renáta meg elhasznál egy tubus fekete temperát, és hármas??? –
hüledezett.
– Kinga, az ötösnél nincs jobb jegy.
– Én értem, na de akkor is! Ennyi erıvel én is festhettem volna
egy egyszínő képet.
– Miért nem tetted? Azt is kreatívnak tartottam volna, ha jól
indokolsz. Márpedig te minden bizonnyal jól indokoltál volna…
– tette hozzá Vladár, mire páran elnevettük magunkat.
– Rentai nem nevet, ugye? – szólt oda nekem hirtelen a tanár,
azzal a tipikus, „bukáshoz közel állók hallgassanak” pillantással.
Vladár intett, hogy ki lehet menni szünetre, Kinga azonban
maradt, és még a folyosón is hallottuk, ahogyan arról vitatkozik,
hogy ha én hármast kaptam, akkor az övé minimum hetes. Na jó,
ezt nem értem, de mindegy. ?
Mivel Cortezék továbbra is levegınek néztek, egész nap a
teremben voltam szünetben, csupán kétszer mentünk le a büfébe.
Amúgy Arnolddal sudokuztunk, Virág meg csak ücsörgött
mellettünk. Duplafrancián Monsieur Durand hamarabb elengedett
minket, úgyhogy suli után rohantam haza. Naná! Rajz hármas?
Kérem vissza a notebookom!
Anyu persze elıször nem hitte el, úgyhogy sokáig kellett
bizonygatnom, hogy igen, annyira ügyes és okos vagyok, hogy
egy sima, fekete festményre kiharcoltam egy hármast. Ami azt
illeti, Vladár nem tévedett. Nem csaltam, amikor ezt festettem.
Ha a szerelemre gondolok, egy nagy feketeséget látok magam
elıtt.
Ahogy visszakaptam a notebookom, azonnal bekapcsoltam, és
türelmetlenül doboltam az egérpad mellett, amíg be nem töltött az
msn.   Gyorsan   végignéztem   a   listát.   Zsolti   –
neszóljálbemertmegjárod (állapota nincs a gépnél), Ricsi –
„Alone I Break” (állapota nincs a gépnél), Robi – metááál
(állapota elérhetı), Andris – zúzás (állapota elérhetı), Jacques –
? (állapota elérhetı), Virág – kutyulit sétáltat (állapota nincs a
gépnél), Kinga – holnap anti-Valentin-napi buli, részletekért katt
a… (állapota elfoglalt), Dave – holnap Jalapeno-koncert,
részletekért menj a… (állapota elérhetı), Arnold – elfoglalt
(állapota elfoglalt), Gábor – valakinek nincs meg a töri jegyzet? –
állapota elérhetı, és Cortez – Just leave me alone (állapota
elfoglalt). Minden mindegy alapon rákattintottam. Másolom:
Reni üzenete: Itt vagy?
Pár másodperc múlva villogni kezdett az ablaka.
Cortez üzenete: Tudsz olvasni?
Reni üzenete: Igen
Cortez üzenete: Jó. Akkor kopizd be a kiírásomat egy
fordítóba, hátha megérted.
Cortez kijelentkezett.
Oké, ez akkora pofon volt, hogy pár percig csak néztem
magam elé, aztán ráírtam Virágra, de nem volt a gépnél. Arnoldot
nem akartam ilyesmivel fárasztani, úgyhogy végül elfogadtam
Jacques amıbafelkérését, és könnyezve nyomkodtam. Mellesleg
hétszer kikaptam.

Cortez: 5/1* – juj, de megbántott.
Facebook: 5/2 – Peti írt. Ja, és 30 ember jelzett vissza a
kontrabulimra, amit még csak nem is akartam… no comment.
A farmom: 5/1 – nem érdekel. Szomorú vagyok: 5/5* –
Arnold: 5/3 – holnap elutazik.
Virág: 5/? – Hol van? És kivel sétáltat kutyát, ha nem velem?
És különben is. Á, mindegy.
Megyek aludni: 5/5 – még csak fél hét. De akkor is.

Február 12., péntek

Zsúfolt nap. Elıször is, reggel semmi kedvem nem volt suliba
menni. Ami ritka, de elıfordul. Viszont, ha anyuéktól ki is tudtam
volna könyörögni a lógást, akkor is muszáj volt bemennem, mert
el akartam köszönni Arnoldtól. Kedvtelenül készültem el, aztán
szóltam anyunak, hogy kábé harminc idegen lóg majd nálunk
kora este.
– Buli? Nagyszerő – mosolygott lelkesen, aztán eszébe jutott
valami. Na igen. Pontosan az. – De nem ma van a…
– De.
– És Cortezék kis bandája nem lép…
– De.
– Ó.
– Bizony – bólintottam, aztán körbetekertem a nyakamon a
kötött sálam, és dühösen kimentem az ajtón. Aztán visszamentem
a táskámért, és másodszorra is dühösen mentem ki az ajtón.
Virág a kapuban várakozott, úgyhogy rögtön letámadtam.
– Hol voltál tegnap? Kerestelek msn-en.
– Juj, van géped? – pislogott nagyokat.
– Igen, de az volt kiírva, hogy kutyát sétáltatsz.
– Ühüm – bólogatott.
– Egyedül? – tártam szét a karom, mert korán reggel nem volt
kedvem barkochbázni.
– Aham – vonta meg a vállát.
A suliban minden az esti buliról szólt. A sulirádió visszaváltott
a szerelmes dalokra, a suliboxokon post-itek tömege győlt össze,
a diákok izgatottan beszélgettek. Éljen. Szomorúan levágtam
magam a nyelvi elıadó padjába, és csengetésig olvastam. A nap
egyébként laza volt, a legtöbb tanórán csak továbbmentünk az
anyaggal. Kivéve irodalmon, ahol Kardos beszedte a
beadandókat, és óra végéig le is osztályozta. Most mit mondjak?
Persze hogy Cortez üresen adta be, persze hogy egyest kapott, és
persze hogy Kardos kiakadt. Óriási. Totál bukásra áll
irodalomból. Az ofıóra azzal telt, hogy Haller megpróbált
fegyelmezni minket, aztán mikor a többiek fel akarták tenni az új plakátokat (Korn, Tony Hawk, Metallica és Virágtól egy
hatalmas Robert Pattinson), Kinga begızölt, hogy ı ezeket az
„ocsmányságokat” nem akarja nézni, úgyhogy Haller az óra
második felében is megpróbált minket fegyelmezni. Utolsó óra
után leszedtem a szekrényemrıl a post-iteket, és gondosan
eltettem a táskámba, majd lesiettem Arnolddal a suli elé, ahol már
vártak rá a szülei.
– Figyelj – kezdtem halkan. – Vigyázz magadra, és írj!
– Persze – biccentett türelmetlenül, aztán gyorsan átölelt, mire
a lépcsı elıtt álló Ricsiék hangos füttykoncertbe kezdtek.
– Neményi, mi is megöleljünk? – üvöltötte Zsolti, miközben
kiesett a szájából egy darab Ham-Let. Virág odakiáltotta nekik,
hogy Arnold elutazik egy hétre, azért búcsúzkodunk, mire a
srácok még jobban huhogni kezdtek.
– És úgy nem lehet, hogy nem jössz vissza? – kiabálta Ricsi,
nekem meg összeszorult a torkom. Arnold hővösen nézett rájuk,
de mivel megszorítottam a karját, szó nélkül visszafordult
hozzám.
– Vigyázz magadra – nézett mélyen a szemembe.
– Én megvagyok. Te vigyázz. És. Hát. Érezd jól magad – jött
ki belılem végül, bár hatalmas gombóc szorította a torkomat.
– Igyekszem.
Arnold megfordult, és lesétált a lépcsın, majd beszállt az
apukája kocsijába, és elhajtottak. Sokáig néztem utánuk, és úgy
éreztem, pillanatokon belül elbıgöm magam. Hazafelé sétálva
még üzentem egyet neki, hogy hiányozni fog, mire visszaírta,
hogy én is neki. ? Virággal mindketten a telefonunkon
pötyögtünk a dombon felfelé gyalogolva, aztán hirtelen felé
fordultam.
– Nekem Arnold írt – mondtam, mire mosolyogva bólintott.
De nem mondta meg, hogy ı mit csinál. Fura.
Otthon kicsit összerámoltam a szobámban (addig Virág a
neten lógott), aztán nem sokkal késıbb megérkezett Kinga.
– Hoztam kesudiót is – dobott le egy vászonszatyrot a babzsák
fotelembe. Ökolány, sosem használ nejlont. ?
– Nagyszerő. Pontosan kik is jönnek?
– Menı, népszerő diákok. Úgysem ismered ıket – közölte
egyszerően. Fájó, de igaz tény. Mindegy.
Anyu sütött nekünk pogit, meg felajánlott egy Született
feleségek DVD-t a bulihoz, de nem volt rá szükség, mert Kinga
kijelentette, hogy azt nézzük, amit ı mond.
Hat körül megérkeztek a többiek (bár tudnám, kik voltak),
úgyhogy tökre sokan lettünk a szobámban. Kinga teljesen átvette
a háziasszony szerepét, üdítıt töltött, meg segített anyunak és
nekem felhozni a gofrit (anyu belelkesedett a tömegtıl,
mindenfélét sütni kezdett), és attól függetlenül, hogy életemben
nem beszéltem még a jelenlévıkkel, egész jól érezték magukat.
Mondjuk, szerintem azt sem tudták, hogy kinél vannak. Hét körül
éppen a Hidalgót bámultuk (Kinga szerint jó film), és ahogyan
körbenéztem, hirtelen megvilágosodtam. Egy rakás idegen ült a
szobámban, Kinga éppen morzsaporszívóval fenyegetett egy
lányt, aki állítása szerint „csúnyán ette a popcornt”, a tévében
Viggo Mortensen egy lóhoz beszélt, Virág félig elaludt
mellettem, és akkor arra gondoltam, hogy MI VAN? Cortezék a
suliban játszanak, és mi, itt, egy csomóan azért nem lehetünk ott,
mert nem volt kivel elmennünk? A frászt!
– Kinga! – biccentettem az ajtóm felé, jelezve, hogy beszélni
szeretnék vele.
– Mi az? – húzta be maga mögött az ajtót.
– Szerinted ez így rendben van?
– Mi? Renáta, beszélj érthetıen!
– Hát, hogy nem mentünk a suliba, mert nem volt kivel!
– Ez volt a megjelenés feltétele.
– Jó, de oda járunk. Miért mondják, hogy menjünk valakivel?
Kinga csendben gondolkozott, valósággal kattogott az agya.
– Igen, ez jogos.
– Szerintem ott a helyünk – szóltam halkan.
– Micsoda hímsoviniszta dolog! Lányok csak kísérıvel? Ez
nıgyőlölet! – akadt ki Kinga teljesen.
– Nem, ezt azért nem mondanám – riadtam meg, mert Kinga
képes, és demonstrálni kezd.
– De igen! A nık egyenlıek! Milyen évet írunk? Hogy
gondolták ezt? – rázta a fejét idegesen, aztán benyitott a
szobámba. – Öltözzetek! Megyünk a suliba.
– Éljen! – pattant fel Virág, és tisztán láttam az arcán, hogy bár
nem érti, mi történt, hálás nekem.?
Anyu éppen kuglófot gyúrt a konyhában, amikor kabátban
odarohantam hozzá, és vázoltam a helyzetet.
– Ó. Hát jó. Majd elfogy a hétvégén – nézett szomorúan a
tésztára.
– Persze. A pogit elvisszük, jó?
– Vigyétek csak.
Gyorsan nyomtam egy puszit anyunak, aki a lisztes kezével
megsimította a hajam. Éljen a tincseken lógó tésztadarab. No
comment.
A sulihoz hamar odaértünk, elég zajos társaságot alkottunk,
fıleg, hogy a csoport elején Kinga vonult, és folyamatosan a
jogait magyarázta. Ha Arnold hallotta volna, biztos jót mosolyog.
Egyenesen átvágtunk az udvaron, és a tesiterem épületébe
mentünk. A terembıl üvöltött a zene, a koncert már elkezdıdött.
– Hé, elkéstetek – szólt ránk az egyik stúdiós, aki a dupla
szárnyú ajtóban állt.
– Én fotós vagyok – tettem fel a kezem. – İ pedig segít nekem
– rántottam magammal Virágot.
– Menjetek. És ti? Hol a partneretek? – kérdezte a stúdiós
Kingától és a többiektıl.
– Te nıgyőlölı! Azt mondod, nem engedsz be? – üvöltött rá
Kinga.
– Mi van? – döbbent le teljesen a stúdiós. – Ezzel mi van? –
fordult felénk, miközben mi már léptünk is be az ajtón.
– İ Kinga. Ilyen – válaszoltam kurtán.
A tesiterem Valentin-napra volt feldíszítve, mindenfelé szív
alakú lufik szálltak, a diákok pedig a tánctéren ugráltak,
miközben a színpadon Cortezék zenéltek. Mivel a Szent
Johannába elég kevesen járunk, még harminc ember hiánya is
erısen érzıdött a bulin. Az érkezésünkre a színpadon lévı Ricsi
azonnal felfigyelt, a basszgitárjával odament Cortezhez, és
valamit a fülébe súgott. Cortez felénk fordult, pár pillanatig csak
nézett, végül elmosolyodott. A fejével biccentett,  mire
odaverekedtem magam a színpad elé. Zsolti, Ricsi és Viki tovább
adták a zenei alapot, amíg Cortez leguggolt az emelvény szélén,
és közel hajolt hozzám.
– Mit csinálsz itt? – üvöltötte.
– Jöttem – vontam meg a vállam. – A többiek is itt vannak.
Látod, ott lökdösıdik Kinga a stúdióssal – mutattam az ajtó felé.
Cortez mosolyogva odapillantott, aztán mélyen a szemembe
nézett.
– Köszi – mondta, de a hangzavarban csak a szájáról tudtam
leolvasni.
Zavartan megvontam a vállam, mire… mire Cortez odahajolt
hozzám, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra. A
döbbenettıl teljesen lefagytam, aztán hátratántorodtam, és
beleütköztem Virágba.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Nem – ráztam meg a fejem. Cortez visszaállt a mikrofon elé,
és folytatta a Green Day-számot, Ricsi a basszgitárjával ugrált,
Zsolti ütötte a dobokat. Viki pedig nézett. Engem. Nagyon. A
fenébe!
Az est további részében próbáltam észrevétlen maradni,
azonban amikor a lelátón álltam, és Kinga eszmecseréjét
hallgattam a sikeres, független nıkrıl, felcsendült az Oasistól a
Wonderwall, én pedig megfordultam. Cortez a színpadon állt,
középen, a mikrofonja sokkal magasabbra volt állítva (mint
Liamnek), és behunyt szemmel, felfelé tartott fejjel énekelt. Csak
egy résznél nyitotta ki a szemét. „…And after all, You're my
wonderwall”. És rám nézett. Pont rám.
No comment.

Valentin-buli: 5/5* – nagyon-nagyon klassz volt a hangulat.
Arnold: 5/5 – este üzent, hogy rendben megérkezett. ?
Virág: 5/4 – annyit ugráltunk, hogy totál összetapostuk
egymás bakiját, de mindegy. ?
Kinga: 5/2 – aláírásgyőjtésbe kezdett, miszerint  ıt
diszkriminálták. Megırült. ?
Anyu: 5/5 – meglepıen jók lettek a sütik.
Pótvacsora: 5/5 – apuval eltüntettük a javát este tizenegy után.
Upsz. ?
Cortez: 5/? – kérdıjel. Hatalmas. De azért juuuuj.
Viki: 5/1 – most már tény. Utál. És ıszintén? Megértem.


Február 15., hétfı

A hétvége viszonylag klasszul telt, bár én a nagy részét teljes
révületben töltöttem, mert egyszerően nem tudtam kiverni a
fejembıl Cortez pusziját, amit Virággal újra és újra átbeszéltünk.
Végül közösen megállapítottuk, hogy teljes mértékben baráti volt.
Klassz. Na, mindegy. Egyébként egész szombaton és vasárnap a
suliújságnak próbáltam cikket írni, de totál reménytelennek
bizonyult. Szombaton még Virág átjött és támogatott (inkább
csak a jelenlétével, mert amúgy arra koncentrált, hogy hamar
visszanıjön a szemöldöke), vasárnap azonban programja volt,
úgyhogy magamra maradtam. A tanulnivalókkal, az ajánlóimmal,
a suliújságba szánt fotóimmal és Cortezzel. Utóbbi csak a
fejemben motoszkált, de szüntelenül, megnehezítve a felkészülést
és úgy általában, az életemet.
Reggel Virág a kapuban kellemes, februári, fagyhalálközeli
állapotban ácsorgott.
– Tegnap este kerestelek msn-en, megakadtam a zeneajánlóval
– kezdtem, miközben beszálltunk apu kocsijába.
– Jaa, izé – vakargatta a homlokát. – Megsétáltattam R. P-t,
aztán tévéztem – vonogatta a vállát, én pedig automatikusan
megcsóváltam a fejem. Megint átnevezte a kiskutyáját.
– R. P? – tőnıdtem. – Már megint Robert Pattinson-mánia? –
mosolyodtam el.
– Ühüm – bólogatott Virág elvörösödve. Apu némán hallgatta
a kifejezetten értelmes beszélgetésünket, aztán kitett minket a
sulinál.
A lépcsı elıtt a szokásos négyes ácsorgott, Dave éppen Ricsit
fotózta a mobiljával, akinek messzirıl csillogott valami a fején.
Nos, gondoltam, hogy ebbıl balhé lesz, és mikor közelebb értünk
hozzájuk, beigazolódott a gyanúm. Ricsi szemöldökében egy
piercing éktelenkedett, amire amúgy nagyon büszke volt, mert
rögtön ezzel kezdte.
– Ren, ezt nézd! – bökött büszkén a karikára (!), aztán gyorsan
magyarázni kezdett arról, hogy mennyire „kornos”, és hogy
valami énekesnek is ugyanilyen, meg hú, meg wow. Én csak
bámultam rá, azt hiszem, nem tudtam kellıen átérezni ezt a
zseniális tényt, miszerint Ricsinek átlıtték a fejét.
– Hát ez… – kerestem a szavakat. – Ebbıl nagy baj lesz –
nyögtem ki végül. A fiúk röhögve legyintettek, aztán Ricsi
elıkapta a mobilját, hogy megmutassa az átszúrás folyamatát,
amit valaki végig fotózott.
– Nekem ne – tettem fel a kezem ösztönösen, jelezve, hogy
nagyon nem érdekel ennyire részletesen a dolog. A többiek
persze látni akarták, úgyhogy körbeállták Ricsit, és mindenféle
„uhh” meg „ez fájt” jelzıkkel kommentálták a dolgot.
– Ki volt veled? – kérdeztem, mert komolyan érdekelt, hogy ki
fotózta le az eseményeket ilyen részletesen.
– Anyám – vigyorgott elégedetten.
Hát, azt hiszem, sok ajándékot el tudok képzelni a 17.
szülinapomra, de hogy anyu elvigyen egy szalonba, ahol átlövik a
szemöldököm? Nos, ez több mint lehetetlen. Inkább
überlehetetlen. Mellesleg Ricsi baromi menı lett a testékszerrel,
akkor is, ha én nem kifejezetten rajongok a dologért. A raszta
hajával, szemöldökpiercingével és a basszgitárjával kezdte ütni a
menıségi mércét. Alulról. ?
– Neked teljesen elment az eszed? – állt meg hirtelen
mellettünk. Na, ki más? Kinga.
– Baró, nem? – vigyorgott Ricsi, és úgy forgolódott, hogy a
bal szemöldöke látszódjon.
– Egy darab fém van a fejedben! – hüledezett Kinga.
– Kedves, hogy így akarsz boldog szülinapot kívánni –
röhögött a képébe Ricsi.
– Ja, aha. Persze – legyintett Kinga. – Kérlek, engedd meg,
hogy veled menjek be a suliba. Ki nem hagynám – dörzsölte a
kezét. Már elıre belelkesedett a közelgı balhétól.
– Mennyi az idı? – nézett körbe Zsolti, mire Dave elegánsan,
szerintem betanult mozdulattal nézte meg a „nagyon precíz,
svájci óráját, ami természetesen tévedhetetlen”, de mivel ennyit
szenvedett azzal, hogy jól álljon neki ez a mozdulatsor, Ricsi
gyorsabb volt. İ ugyanis csak feltőrte a kabátja ujját, és ránézett
a csuklójára.
– Negyvenöt. Húzzunk befelé – mondta. A többiek indulni
kezdtek, én azonban elkaptam Ricsi karját, és szemügyre vettem.
Na, nem a keze érdekelt, de még csak nem is az órája. Hanem az
órája feletti, összecsomózott bır karkötı.
– Ez nagyon szép – dicsértem meg.
– Kösz. Szülinapomra kaptam – mosolyodott el büszkén.
– Kitıl?
– Anyámtól – vágta rá gondolkodás nélkül.
Az aulába lépve Máday sasszemmel pásztázta a belépı
diákokat, és mindenkihez volt egy-két kedves szava, mint pl.
„Antai-Kelemen, nagyon laza vagy, de mielıtt szétesnél, igazítsd
meg a kabátod és a táskád!” – célzott Cortez „direkt szétszórt”
kinézetére. Vagy éppen „Nagy Zsolt, eltennéd a… kefírt?”.
Esetleg „Felmayer, most már elég legyen, a fejedhez nıtt az a
készülék?” – morgott rá Dave-re, aki éppen az apukájával beszélt
headseten. Máday átnézett Virágon, Kingán és rajtam, aztán…
Aztán jött az üvöltés. Belerengett az épület.
– Pósa Richárd! Azonnal megállni!
Az aulában lévı összes diák megmerevedett, Máday mindig
ordibál, de ilyen decibellel csak akkor ordít, amikor valami
szörnyőséget lát. Mint például egy piercing. Bingó.
– Mégis mit képzelsz magadról? Hogy néz ki a fejed? Az
igazgatóiba, most! A többiek pedig órára! Vége a mősornak.
Cortez lepacsizott Ricsivel, aki sajna nem tudott velünk jönni,
mert jelenése volt Monsieur Borrellnél. Jaj.
Kardos már nagyban tartotta az irodalomórát, amikor kinyílt
az ajtó. Tudtam, hogy nem Arnold jön, hiszen éppen Párizsban
volt, de azért egy pillanatig reménykedtem. Fura nélküle a suli, el
sem tudom képzelni, hogy mi lesz velem jövıre.
– Pósa, megkérdezhetem, miért késtél negyedórát? – fordult
felé Kardos idegesen. Ricsi felkaparta a szemöldökén lévı
sebtapaszt, ami alatt ott csillogott a piercing. – Gratulálok –
dünnyögött a tanár gúnyosan, aztán tovább olvastatta velünk a
szöveggyőjteményt.
– Mi volt? – fordult hátra Virág, mire mindenki Ricsi felé
nézett.
– Le kellett ragasztanom. De amúgy semmi – röhögött.
– Szerinted ez fair? – förmedt rá Kinga. – Megsértetted a
házirendet, és annyi történik, hogy kapsz egy ragtapaszt?
– Hagyd már abba a nyerítést, szétmegy tıle az agyam! – szólt
rá Zsolti.
– Az agyad, mi? Hah! – hallatott Kinga afféle sátáni kacajt,
mire mindenki vitatkozni kezdett. Sajna még mindig óra volt.
Kardos döbbenten állt a tanári asztalnál, aztán egy határozott
mozdulattal lecsapta a naplót, mire mindenki elhallgatott. Egy
pillanat alatt.
– 10/b, éppen órát tartok. Ha nem lenne egyértelmő!
– Tanár úr – lóbálta a kezét Robi.
– Igen?
– Nem beszélgethetünk csendben? – ez rossz ötlet volt. Kardos
elordította magát, hogy „nekünk elment az eszünk”, meg hogy
„ilyen fegyelmezetlen társaságot rég látott”… aztán óra végéig
feleltünk. Jó, én ötöst kaptam, de a többiek megszívták. Eléggé.
Harmadik órára már az egész suliban híre ment Ricsi
piercingjének, úgyhogy egyfajta katasztrófaturizmus  vette
kezdetét: mindenki bejött a terembe, hogy megnézze, mi van a
leragasztott tapasz alatt. Rém érdekes program. Na, mindegy.
Csengetéskor összecsuktam a jegyzetfüzetem, és a matekra
próbáltam összpontosítani, de legnagyobb meglepetésünkre
Gazdag helyett az infótanár jött helyettesíteni.
– Nincs matek? Nincs matek? Ááááá! – ordította Zsolti
átszellemülten, Dave pedig moonwalkot is táncolt kicsit, hogy
kifejezze az örömét. A Jacko imitálásnak egyébként osztatlan
sikere volt.
Tölgyessy jófej tanár, rögtön mondta, hogy foglaljuk el
magunkat (lehetıleg kulturáltan), aztán Andris és Robi a tévé
képernyıjére varázsolták a Transformerst, amit Gábor és Jacques
is nézett. Mondjuk, a két kocka azt játszotta, hogy Megan Fox
jeleneteinél megállították a képet, és hosszasan témáztak arról,
hogy „mennyire, de mennyire jó nı”, végül a tanár rájuk szólt,
hogy talán nézzék tovább a filmet. Virág csendben rajzolgatott,
Ricsi zenét hallgatott, Dave netezett az iPadján (!), Zsolti kalóriát
számolt egy kekszes csomagoláson, Kinga pedig fontoskodva
beleszólt, mert szerinte Zsolti nem tud számolni. Körbenéztem a
teremben, és hirtelen nagyon hiányzott Arnold. Elıszedtem a
jegyzetfüzetem, fellapoztam, és hatalmas sóhajjal néztem az
áthúzott soraimat. Éppen a margó szélét színeztem unottan, és
azon agyaltam, hogy mikor lesz ebbıl ajánló, amikor valaki
megrúgta a székem. Hátrafordultam, és Cortez nézett rám.
– Igen? – kérdeztem azon tőnıdve, hogy ha nem veszek
levegıt, a gyomromban lévı pillangók megfulladnak-e. Mert már
igazán ideje lenne.
– Itt van a zenelejátszód?
– Igen, de nincs rajta semmi, amit szeretsz – rántottam meg a
vállam. Cortez felvonta a fél szemöldökét, és igyekeztem nem
tudomást venni arról, hogy ez a sejtelmes arckifejezés milyen jól
áll neki.
– Minden oké? – nézett mélyen a szemembe.
– Nem igazán – vallottam be ıszintén. – Nem haladok az
ajánlókkal, a fotókat sem válogattam még ki, Kinga is terrorizál,
mert a riportjánál nekem kell fényképeznem, közben angolból
javítanom kéne, mert még mindig nem értem a folyamatos jelent,
pedig tavaly tanultuk… – sóhajtottam fáradtan.
– Kicsit sokat vállaltál, nem? – töprengett, én pedig
mosolyogva bólintottam.
– Lehet.
És akkor még nem tettem hozzá, hogy annyi idım sincs, hogy
nyugodtan kiolvassam a Pullman-könyv harmadik részét, a netet
már csak arra a tíz percre használom, amikor gyorsan megetetem
a tevém, és aratok a farmomon, hogy fogalmam sincs, Dave
milyen sorozatról beszélt, mert a tévém akkor volt utoljára
bekapcsolva, amikor még fekete-fehér filmek mentek… Ezt mind
nem mondtam el, de Cortez arckifejezésébıl úgy láttam, hogy
nagyjából el tudja képzelni. Hirtelen felállt, odajött hozzám, és
felült a padomra. A kezébe vette a jegyzetfüzetem, és
beleolvasott az áthúzott sorokba.
– Ez rémes – jegyezte meg. Nem kedves, de ıszinte. Hurrá.
– Tudom – hajtottam le a fejem a padra, afféle „feladom”
stílusban.
– Nem értem – dobta le a fejem mellé a noteszem, mire
feltápászkodtam. – Minek csinálod?
– Mármint mit? – pislogtam értetlenül.
– Az ajánlókat.
– Mert suliújságos vagyok – válaszoltam, azt hiszem,
ésszerően.
– Azt tudom, de az ajánlóid gyengék.
– Kösz – sziszegtem.
– Nem is te írod… – mosolyodott el, mire elgondolkoztam.
Igaza van. Majdnem mindig Arnold és Virág segít be, újabban
pedig Karcsira is rá tudok sózni valamit. – A könyvajánló oké, az
érdekes, de a zene és film… közöd sincs hozzá.
– Igen, tudom.
– Jól írsz, de nem ezt – bökött még egyszer a noteszemre, én
pedig határtalan boldogságot éreztem. Azt mondta, jól írok! – Ott
volt a pályázat, írtál nekünk dalszöveget… azok jók voltak. Ez
nem az – vonta meg a vállát. – Ráadásul – tette hozzá – a
fotózásra kéne rámenned.
– Hogy érted? – néztem fel rá.
– Most komolyan. Szerinted ki tud egy ezeréves telefonnal
ilyen képeket csinálni? Van hozzá tehetséged! – mondta ıszintén,
én meg totál felháborodottan néztem rá, amiért bántotta a telómat.
– Nem ezeréves! – ráztam a fejem. Cortez bólintott, aztán
mélykék szemével végignézett a termen, majd amikor megtalálta,
akit keresett, odaszólt.
– Dave! Reni telefonja?
Dave a terem végében vihogni kezdett, aztán a szemét
törölgetve közölte, hogy „azon még gombok vannak, ráadásul
óriási gombok”.
– Jó, nem a legújabb mobil… – motyogtam. – De szeretem.
– Felılem – legyintett Cortez, aztán visszatért az eredeti
témára. – Gondold át. Ezt meg add ide, írok pár ötletet – tépte ki
a noteszembıl a zene- és filmajánló oldalt, aztán visszament a
helyére.
A fülemben dobogott a vér, és hirtelen nagyon izgatott lettem.
Mert igaza van. Még sosem beszélgettünk errıl, de tudta, hogy
mi a baj. Hogy az ajánlóimban nem tudok kibontakozni, hiszen
semmi közöm hozzá. Hogyan ajánlhatok egyáltalán én zenét és
filmet, amikor a legfrissebb film, amit láttam, már retrónak
számít? Te jó ég, tényleg! Leadom az ajánlóim! A felismerés
szinte homlokon csapott, és úgy éreztem, ez az egyetlen, amit
tehetek. Kinga odalépett az asztalomhoz, és csípıre tett kézzel
figyelt.
– Veled meg mi van? – kérdezte, és azon kaptam magam,
hogy mosolygok.
– Szerinted… – kezdtem lassan, de Kinga közbeszólt.
– Nyögd már ki!
– Éppen azt szeretném – ráztam meg a fejem dühösen. –
Szerinted mi van akkor, ha leadom az ajánlóimat?
– Idıben? Végre, legalább egyszer nem kell rád várni!
– Nem, úgy értem, örökre. Ha nem írom tovább.
Kinga pislogás nélkül meredt rám, és a szája szélét rágva,
idegesen mérlegelt. Gyanítom, azon gondolkozott, hogy ıt ez
mennyiben érinti. Szerintem semmiben, és miután ez neki is
feltőnt, bólintott.
– Add le. Úgyis béna.
– Kösz.
– Ez az igazság. Amúgy sosem értettem, hogy egy annyira
visszamaradott, ízlés és személyiség nélküli ember, mint te, miért
ad tanácsot másoknak…
– Kinga! – förmedten rá durván. .
– Most mi van? İszinte vagyok.
Az ıszinte és a kíméletlen Kingánál egy és ugyanaz. Mindegy.
– És legalább, ha befejezed a bénázást az ajánlóiddal, több
idıd marad fotózni. Mert ideiglenes fotósként elvárnám, hogy
alkalmazkodj hozzám, a riporterhez…
– Ha végleg leadom az ajánlóimat, akkor nem akarok
ideiglenes fotós lenni – csóváltam a fejem.
– Remek, akkor kereshetek új fotóst megint. Renáta, az
agyamra mész!
– Nem! – szóltam rá élesen. – Akkor az újság állandó fotósa
szeretnék lenni! – mondtam. Kinga néhány másodpercig nézett,
majd megvonta a vállát.
– Gyanítom, hogy Timi belemegy. Beszéld meg vele.
Ebédszünetre már kész tervem volt. Virág lekísért a suliújság
termébe, és bár nem pontosan értette, hogy mi történik, azért
támogatóan sok sikert kívánt.
A dolog egyszerőbben ment, mint gondoltam. Elmondtam
Timinek, hogy nagyon sokat vállaltam és hogy valaminek a
rovására menne ez a kapkodás. Vagy a tanulmányi átlagom
sínylené meg, vagy a suliújság. Timi bólogatva hallgatott,
néhányszor türelmetlenül rám szólt, hogy fogjam rövidre,
úgyhogy hadarásba kezdtem.
– Azt mondod, hogy év közben abbahagyod a cikked?
– Igen, de a márciusi számhoz még elkészítem – tettem hozzá
gyorsan.
– Jó, valószínőleg két perc alatt találok embert, aki átveszi
tıled. Jól átgondoltad? Nincs visszaút.
– Igen, jól átgondoltam – bólintottam, de azért kicsit
elbizonytalanodtam. Sajna senki nem volt mellettem, aki
segíthetett volna könnyebben átvészelni ezt a számomra igen
nehéz döntést, Timi pedig nem az a lelkizıs lány, úgyhogy
összecsapta a tenyerét.
– Cserébe csak annyit kérsz, hogy lehess az állandó fotós?
– Igen.
– Kingát bírni fogod?
– Azzal a feltétellel, hogy nem rúghat ki! – közöltem
határozottan.
– Nem, ı nem rúghat ki – nevetett türelmetlenül Timi, aztán az
ajtó felé tessékelt. – Szerdán add le a cikked, utána már csak a
fotókkal kell foglalkoznod. Szia – tolt ki a terembıl, én pedig
még egyszer utoljára visszanéztem. Annyi idım nem volt, hogy
magamban elsuttogjam, hogy „hiányozni fog”, vagy ilyesmi, mert
Timi rám csapta az ajtót.
– Minden oki volt? – pislogott nagyokat Virág.
– Igen – sóhajtottam. A jelenetem nem lehetett amolyan
drámai, „éppen felmondtam” stílusú, mert Kinga is ott állt Virág
mellett. Rám várt.
– Belement?
– Igen. És állandó fotós lettem! – közöltem.
– Nagyszerő. Akkor ne csinálj programot holnap délutánra,
mert fotóznod kell. Na, nem mintha olyan sok programod lenne,
csak szóltam.
– Oké – biccentetten. – Azért hiányozni fog… – néztem vissza
a csukott teremajtóra.
– Renáta, úgy csinálsz, mintha a The New York Timestól léptél
volna ki. Csak egy vacak ajánlórovatod volt, amit havonta
összebénáztál. Koncentrálj a fotózásra. Elıször is… – kezdte
Kinga, és csak mondta, mondta, úgy tőnt, soha nem hagyja abba.
A hirtelen döntések ára, hogy nincs visszaút, maximum
megbánni lehet. Mégis, úgy éreztem, jól tettem. Külsısként még
akkor is írhatok az újságba, ha Timi vagy Arnold bele szeretné
rakatni, amúgy meg ott vannak a fényképeim. Amiket én
csináltam. Benne, az újságban. ?
Olvasókör után (Arnold nagyon-nagyon hiányzott) együtt
mentünk ki a suliból Karcsival, aki arról magyarázott, hogy
szerinte melyik kutyatörténet a legszórakoztatóbb (?), amikor a
lépcsı alján Viki lépett hozzám. Láttam, hogy ott van, de
egyáltalán nem számítottam arra, hogy engem vár.
– Renáta! – szólított meg.
– Szia – köszöntem zavartan. – Cortez még a rajzszakkörön
van, de mindjárt végeznek…
– Tudom – mondta, miközben idegesen rágózott. Ó, akkor
tényleg hozzám készült. A fenébe.
– Oké – hebegtem, Karcsi pedig a kapucniját feljebb tolva
nézett felváltva hol rám, hol pedig Vikire.
– Csak egyszer mondom el, mert értelmes lánynak tartalak. –
vágott a közepébe Viki, én pedig totál ledöbbentem. Szinte
éreztem, hogy mirıl lesz szó. – Szállj le a pasimról! – sziszegte,
kék szeme csak úgy szikrázott.
– Tessék? – néztem rá.
– Jól hallottad!
– Cortezzel barátok vagyunk – érveltem, azt hiszem, jogosan.
Mert oké, a szilveszteri dolog baleset volt, arról senki nem beszél,
és én is igyekszem elfelejteni, na de hogy eltilt tıle? Miközben az
osztálytársam? És miközben már úgy-ahogy tényleg barátok
vagyunk? No comment.
– Nem érdekel. Unom, hogy képben vagy.
– Viki… – kezdtem félénken, de a punk lány meg sem
hallgatott. Csak megismételte, amit eddig mondott, sajnos olyan
minısíthetetlen  stílusban,  amit  le  sem  írok.  Totál
megsemmisülten álltam, miközben arról magyarázott, hogy
Cortez az ı „pasija” és blablabla.
– Reni, nézd, mit festettem! – futott le a lépcsın Virág, és
ahogy odafordultam, láttam, hogy Cortez is kilép a kapun.
– Nagyon szép – mondtam, bár fel sem fogtam, hogy mi van a
képen.
– Sziasztok! – köszönt felénk Cortez, mire szó nélkül
megfordultam, és elindultam haza.
Virág utánam futott, és folyton azt kérdezgette, hogy mi a baj,
Karcsi pedig lehajtott fejjel kullogott mellettem, szerintem
próbálta feldolgozni, hogy Viki milyen ocsmányul káromkodott.
– Juj, ez annyira neméér – rázta a fejét Virág, miközben felfelé
baktattunk a dombon.
– Tudod mit? Nekem elegem van – mondtam viszonylag
hosszú hallgatás után, és próbáltam rendet tenni a fejemben, ahol
csak úgy cikáztak a gondolatok.
Vacsora közben csak turkáltam a tányéromon, néha
megböktem villával egy húsdarabot, de különösebben nem volt
étvágyam. Anyuék persze aggódva összenéztek, és próbálták
kitalálni, hogy mi lehet a bajom. Sok tippjük volt, de nem
trafáltak bele. Arra nem gondoltak, hogy Cortez Avril-hasonmás
barátnıje durván rám szólt ma, amiért éppen barátok vagyunk…
Este felnéztem a netre, az msn-re azonban rejtve léptem be, és
csak átfutottam a zöld listát. Cortez elérhetı volt, és bár egy kicsit
hezitáltam, hogy elmondom neki, milyen atrocitás ért, végül úgy
éreztem, az lenne a vég, ha árulkodnék a barátnıjére. Az ı
barátnıje, az ı baja. Engem hagyjanak most már békén. Virág
nem volt a gépnél, R. P.–t sétáltatta, Arnold természetesen offline
volt, úgyhogy szomorúan nyugtáztam, hogy hosszú hetem lesz
nélküle. Senki nem volt, akinek kipanaszkodhattam volna
magam. Aztán megláttam a lista alján egy piros nevet. Kinga.
Félve ráírtam, hogy tudunk-e beszélni pár percet, mire jött a
válasz. Másolom.
Kinga üzenete: Renáta, vak vagy? Éppen skype-on beszélek
Olivérrel, elfoglalt vagyok!
Reni üzenete: Bocsánat, nem figyeltem.
Kinga üzenete: Még az írásodból is sugárzik a szánalmasság.
Mi bajod van már megint?
Reni üzenete: Viki ma elég durván az értésemre adta, hogy
szálljak le Cortezrıl.
Kinga üzenete: Pill.
Kinga videóhívást indított.
Hálásan néztem a kamerába, ahol Kinga felcopfozott hajjal,
szigorú szemmel meredt rám. Mármint a kamerájába, de éreztem,
hogy engem néz. Kissé ijesztı vele webkamerázni, de mindegy.
– Mi történt? – tért a lényegre habozás nélkül.
– Nem zavarlak? Olivérrel beszéltél… – motyogtam.
– Kinyomtam. Mondd, mi volt – sürgetett.
Oké, Kinga ilyen. Ahhoz, hogy képben maradjon, néha ki kell
nyomnia a barátját. Ez van.
Belekezdtem a mondandómba, aztán azon kaptam magam,
hogy szinte alig veszek levegıt, csak hadarok, panaszkodom és
beszélek. Sokat. Kinga úgy nézett ki a kis ablakban, mintha
lefagyott volna a kép: mozdulatlanul ült, még csak nem is
pislogott. Már újra akartam indítani a videóhívást, amikor
megmoccant.
– Na jó! Ebbıl elég lesz. Elıször is, Viktória szálljon le rólad.
– Igen, szerintem is – bólogattam.
– Errıl ennyit – legyintett, és beleivott a lovas bögréjébe. –
Ami viszont Cortezt illeti… Állítsd le.
– Miért? Nem csinált semmit – védtem ösztönösen, holott
tudom, hogy ez nem teljesen igaz.
– Renáta, ne legyél már ennyire naiv. A szilveszter megtörtént.
Ennek már másfél hónapja. Ha nem egy szimpla baleset lett
volna, már rég járnátok. Cortez nem hagyta ott Vikit, ergo szereti.
İk egy pár. Ez van. Viszont ne puszilgasson, ne kerülgessen, ne
próbálkozzon, mert felidegesít! Barátnıje van!
– Tudom – szóltam közbe. – De Cortezzel barátok vagyunk! –
ismételtem magam, sokadszorra.
– Nem! – kiáltotta Kinga, én meg kicsit lejjebb vettem a
hangerıt, mielıtt anyuék feljönnek a szobámba az üvöltözésre. –
Nincs fiú-lány barátság!
– Dehogynem, hiszen látod, hogy van! – érveltem.
– Nincs. Cortez haverkodik, te meg szereted. Ez nem tiszta
barátság – magyarázta Kinga.
– Jó, oké, ez igaz. De ott van Arnold. İ a legjobb barátom!
– Na, Neményi aztán nagyon rossz példa – rázta a fejét.
– Miért? Barátok vagyunk!
– Renáta! Ostobább vagy, mint gondoltam. Te a barátodnak
tartod Neményit, ı viszont sokkal, de sokkal többet érez.
– Ugyan – legyintettem.
– Vakegér – aggatta rám Kinga ezt a kifejezetten kedves
jelzıt. No comment. – Neményi még akkor is áhítattal néz rád, ha
éppen befordulva, világfájdalmas képpel nyőglıdsz…
– Arnoldot hagyjuk ki ebbıl – szóltam közbe határozottan,
mert nem értettem egyet, és nem fogok Kingával azon vitatkozni,
amit én jobban tudok. Legalábbis szerintem.
– Te hoztad szóba – vonogatta a vállát Kinga. – Egyébként,
hol van Virág? Miért velem lelkizel, ha nem is érdekel, amit
mondok? – hajolt bele Kinga a kamerába, mintha csak ki akarna
jönni  a képernyımön, hogy körbenézzen. Ösztönösen
hátrahıköltem, aztán megráztam a fejem.
– Kutyát sétáltat.
– Miért nem veled?
– Mert mostanában nem.
– Megint harag van?
– Nem, dehogy. Csak… – kezdtem, aztán rájöttem, hogy nem
tudok ésszerő magyarázatot találni. – Nem tudom – tártam szét a
karom.
– Ugye nem a pszichopata Doriánnal lóg megint? – húzta
össze résnyire a szemét.
– Nem, az kizárt! – töprengtem. Virág sokat mosolyog.
Elbambul. Agyban teljesen máshol jár. Szünet nélkül sms-ezik…
– lehet, hogy Virág szerelmes? – kérdeztem, inkább magamtól,
mint Kingától, de mivel hangosan kimondtam, Kinga szinte
belemászott a kamerába.
– Úgy érted, megint valami sorozatszínészbe? Vagy igazából?
– Azt hiszem, igazából! – döbbentem rá a tényre, és teljesen
lesokkolódtam.
– Ki az? Ki lehet? Derítsük ki! Ki kell deríteni! – magyarázott
Kinga folyamatosan, én pedig hátradıltem, és némán
elmosolyodtam.
Hát persze! Virág beleesett valakibe! Ez tuti! De miért nem
mondja el nekem? Jaj.

Viki: 5/1 – nem tudom, mit vár tılem, de tuti, hogy
„leszálltam” Cortezrıl. Nem csak miatta, de közrejátszik.
Ricsi: 5/5* – nagyon menı a piercingje, akkor is, ha le kell
ragasztania.
Suliújság: 5/3 – anyuék nem lelkesedtek, hogy otthagytam a
rovatom, de a fotózásnak nagyon örülnek, úgyhogy
összességében megértették.
Cortez: 5/? – eltiltottak tıle. A barátnıje. Pfff.
Virág: 5/1 – ı az LB-m, miért nem mondja el, hogy mi
történik vele? Dorián eset II? Neeee.
Hosszú nap: 5/2 – elegem van.

Február 22., hétfı”

Hú, nagyon rég írtam. Idım se nagyon volt, három tantárgyból
is dogát írtunk, ráadásul teljesen lefoglalt a nyomozás. Igen,
Kinga megırült. Miután rájöttem, hogy Virág minden
valószínőség szerint szerelmes, én a kivárásos módszert
választottam volna, miszerint majd elmondja, ha akarja, de Kinga
azonnal elvetette ezt a lehetıséget, és kijelentette, hogy márpedig
mi ketten kiderítjük. Afféle „egységben az erı” stílusban, ami
azért is érdekes, mert én részt sem akartam venni benne.
Mindenesetre egész héten figyeltük Virágot, hogy mit mond,
kirıl beszél, kivel néz össze a suliban, de semmi érdekeset nem
vettünk észre. Mondjuk, Kinga kissé elvetette a sulykot, amikor
kicsavart Virág kezébıl egy kis képet, remélve, hogy azzal
leleplezi, miközben csak a kisöccse 4D-s ultrahangképe volt az,
ami így összegyőrıdött. Nagyjából meg tudtam vigasztalni, bár
egész nap szomorú volt emiatt, és sírdogált is. Kinga szerint ez
nagyszerő lehetıség lett volna arra, hogy a szívszerelme
megvigasztalja, de senki nem foglalkozott vele. Csak én.
Megfigyelés alatt tartottuk Doriánt is, hátha az ı viselkedésében
látunk változást, de továbbra is messzirıl koslatott Virág után, a
közelébe viszont nem merészkedett. Ezen kívül nem történt más,
olyannyira nem, hogy Cortezzel egy szót sem (!) beszéltem.
Semmit, nulla. Igyekeztem elkerülni, és azt hiszem, sikerült is.
Arnold nélkül kissé elveszett voltam, de Kinga nem hagyta, hogy
unatkozzak. ?
Reggel anyu már nem volt otthon, valami hófúvást várt,
úgyhogy korán elment, az uzsonnámat viszont megtaláltam a
hőtıben. Szalámis szendvics fél paprikával. Hurrá. Na, mindegy.
Reggel a suli elıtt Dave és Zsolti azon vitatkoztak, hogy Dave
szedje le a YouTube-ról Zsolti videóját, ami még tavaly készült,
és amin egy Shakira-számra hastáncol. Ezen mindenki elég jól
szórakozott, a nézettség is elfogadható, azonban Zsolti kikérte
magának, mert szerinte most már „szép és kigyúrt felsıteste van”,
amin Kinga természetesen jó nagyot nevetett.
– Hallod, ló! – tette fel az ujját fenyegetıen Zsolti. – Ne
röhögj.
– Zsolti, te a széptıl annyira messze vagy, hogy elképzelni
sem tudod.
Közben Virág elıvette a telefonját, és megnyitott egy üzenetet,
mire Kinga kitépte a kezébıl.
– Hé, az az én sms-em – biggyesztette le a száját Virág.
– Á, csak az apukád – nyomta Kinga a kezébe.
– Tudom – pislogott Virág értetlenül, majd felém fordult. Én
csak legyintettem, jelezve, hogy Kinga már csak ilyen, de
titokban kicsit sajnáltam, hogy nem derült ki semmi.
Kardos elsı óráján kábé kétpercenként lestem az ajtóra, aztán
amikor Arnold belépett a terembe, megkönnyebbülten
elmosolyodtam.
– Neményi! Á – legyintett Kardos. Arnold elsétált a padom
mellett, közben találkozott a tekintetünk, és alig vártam az óra
végét, hogy beszélhessünk.
Csengetéskor még Kardos diktálta a házit, de már nem sokan
figyeltek, én pedig gyorsan felpattantam és hátramentem. Arnold
már várt rám, úgyhogy átöleltem, és azonnal követeltem, hogy
meséljen el mindent. Persze csak az úttal kapcsolatban, a többit,
gondoltam, majd négyszemközt megbeszéljük. Miközben
kisétáltunk a terembıl, Arnold belekezdett a beszámolójába, én
pedig csendben hallgattam. Annyira jó volt újra látni, annyira jó
volt beszélgetni! Szörnyen hiányzott, pedig csak egy hétre ment
el.
– Természetesen nem feledkeztem meg rólad. És a
könyvjelzıkrıl – vette ki a szekrényébıl a Louvre-zacskót,
amiben mindenféle szuvenírt hozott nekem.
– Köszönöm! – ujjongtam, és gyorsan átnéztem a
prospektusokat, képeslapokat és könyvjelzıket. Virág nagyokat
pislogva állt mellettünk, majd amikor Arnold a kezébe nyomott
egy Doors-képeslapot, Virág kérdın nézett rá.
– A hippilánynak, egy kis kultúra – tette hozzá Arnold, és
ahogy elnéztem Virág színes kardigánját, világoskék trapéz
farmerjét és napocskás bakancsát, elnevettem magam.
– Köki – mosolygott Virág, és bár nem igazán tudta mire vélni
az ajándékát, boldogan ragasztotta be a szekrényébe.
Az udvaron fagyoskodva Arnold mutogatott fényképeket a
telefonján (a suliról nem, mert Virág is nézegette), én pedig fájó
szívvel néztem Párizst. Természetesen Arnold nem csupán a
turistahelyeket fotózta le, hiszen azokról rengeteg képet láttunk
már, hanem a Montmarte környékét, meg például a temetıt, ahol
meglátogatta Jim Morrison sírját. Hát igen, Arnold hatalmas
egyéniség, eddig még soha, senki nem mutatott nekem Párizsról
ilyen képeket.
– Örülök, hogy jól érezted magad – mondtam ıszintén. Arnold
csak bólintott, aztán megkérdezte, hogy mi történt itthon. Mivel
az újabb Cortez-sztoriba nem akartam belekezdeni, gyorsan
elmeséltem, mibıl mit vettünk, milyen dolgozatokról maradt le,
illetve a suliújságot. Nos, sejtettem, hogy nem lesz elragadtatva
attól, hogy visszaadtam a rovatom, de ilyen heves reakcióra nem
számítottam.
– Miért? – kérdezte dühösen, én pedig érvelni kezdtem.
Arnolddal szemben esélytelenül. – Reni, én vagyok a
fıszerkesztı-helyettes, nem kellett volna ezzel megvárnod?
– Timivel megbeszéltem.
– Egyáltalán nem örülök annak, hogy így döntöttél. Jól írsz!
– De nem ajánlókat!
– Ezt az évet kellett volna megvárnod, jövıre tiéd lenne az én
cikkem!
– Miért? – csodálkozott Virág, mire Arnolddal mindketten
kapcsoltunk, hogy jelen van, és visszafogtuk magunkat.
– Mert fıszerkesztı leszek, és nem írok már – füllentette
Arnold, és ha nem menne el a suliból, ez így is történne. Virág
biccentett, mire Arnold visszafordult hozzám. – És most
egyáltalán nem írsz többé az újságnak?
– Nem, de állandó fotós lettem.
– Reni, az nem ugyanaz. Írnod kell, mindent rád akartam
hagyni, hogy vidd tovább.
– Miért hagyod rá? – pislogott Virág, és fújt egy hatalmas
rágólufit.– Mert fıszerkesztı lesz – vágtuk rá Arnolddal egyszerre.
– Ühüm – bólintott Virág, és megpróbálta leszedni az arcáról a
rágót, ami persze ráragadt a kesztyőjére.
– Nem értem, miért baj, ha nem írok az újságnak. A fotózás
jobban érdekel, mint a filmajánlók írása. Tudod, hogy nem is
vagyok képben!
– Mindig segítettem. És Virág is.
– Segítség nélkül akarok írni.
– De így egyáltalán nem írsz.
– Az újságnak nem!
Arnold a fejét rázva a távolba meredt, szemmel láthatóan nem
tudott belenyugodni.
– A szüleid mit szóltak?
– Hát, annyira nem örültek, annak viszont igen, hogy állandó
fotós lettem.
– Írnod kéne, nem pedig telefonnal fotóznod. Nem ugyanaz a
kategória…
– Cortez szerint tehetséges vagyok, ha a telefonommal ilyen
képeket tudok csinálni – kezdtem, de Arnoldnak felszaladt a fél
szemöldöke.
– Cortez? Cortez szerint?
– Igen, beszélgettünk róla.
– Te kikérted Cortez véleményét egy olyan dologról, amirıl
sejtelme sincs?
– Csak beszélgettünk – hadakoztam.
– Tehát összefoglalva – nézett rám Arnold elég komoran. –
Nemcsak együtt vagyunk az iskolaújságnál, és én vagyok a
fıszerkesztı-helyettes, de ezen kívül még barátok is vagyunk.
Mégis Cortez véleményét kéred ki egy olyan témával
kapcsolatban, amiben laikus, és nem is mérvadó a tanácsa.
Megfogadod, meg sem vársz, már eldöntötted. Ezek után mit
vársz tılem? Mit mondjak? – kérdezte, és teljesen
megsemmisítettek a szavai.
– Ez nem Cortezrıl szólt. Egyszerően megértette, hogy fáradt
vagyok, nem bírom egyszerre csinálni az egészet!
– Akkor a fotózást hagytad volna!
– De érdekel a fotózás!
– Egy régi telefonnal kamerázol, Reni?
– Jók a képeim!
– Ki mondta? Cortez?
– Igen! – kiáltottam. Virág befogta a fülét mellettünk, és bár a
sulirádióból üvöltött egy White Stripes-dal, mégis sokan felénk
fordultak. Ha Arnold és én vitázunk, az bizony eléggé
eseményszámba megy.
– Tudod – szólalt meg néhány másodperccel késıbb, kissé
halkabban –, alapjában véve mindig, mindent megértek és
elfogadok veled kapcsolatban, talán még kissé elfogult is vagyok,
de nem bánom. Azonban amikor Cortez bekerül nálad a képbe, az
egyértelmően kognitív disszonancia – szögezte le, és elfordult.
Néztem, ahogyan bemegy az ajtón, és szerettem volna utána
menni, de nem tettem. Igaza volt. De csak részben.
– Mit jelent az a „kogni” dolog? – kapkodta a fejét Virág.
– Nem jót. Rám nézve nagyon nem jót – feleltem, és
megborzongtam a hidegtıl.
Az árkádok alatt álló társaság jó hangulatban töltötte a
szünetet, nagyokat nevettek, a körülöttük ólálkodó diákok pedig
próbáltak kapcsolódni. Nekem meg kezdett elegem lenni. Virág
titkolózik, Cortez barátnıje fenyeget, Arnold berágott rám,
Kingát csak Virág titokzatos szerelme érdekli… magamra
maradtam nagyon.
A nap folyamán egyedül Jacques szólt hozzám, segített
leellenırizni az angolházim, sıt a nyelvi elıadóban tartott óra
alatt egy munkafüzetbıl dolgoztunk. Errıl ennyit.

Hazaérve felültem a konyhapultra, és gondterhelten
sóhajtottam hármat, mire anyu kivette a sütıbıl a… valami rakott
dolgot, és felém fordult.
– Mi volt a suliban?
– Káosz – jelentettem ki egyszerően.
– Pompás – mosolygott anyu, afféle „de nehéz a kamaszélet”
pillantással.
Mivel nem bírtam magamban tartani a dolgokat, gondoltam,
elmondok mindent, hátha akkor nem nyom annyira a teher.
Türelmesen végighallgatott, és meg sem lepıdtem, hogy
Arnoldnak ad igazat. A Cortez vs. Arnold témában anyu mindig a
legjobb barátommal ért egyet, szemben az elsı és eddig egyetlen
sráccal, akit szeretek.
– Minket sem kérdeztél meg. Miután beszéltél Cortezzel az
újságról, azonnal léptél…
– Tudom, de nem azért – érveltem, elég bénán. – Hanem mert
úgy éreztem, az a helyes. Ráadásul bánt, hogy Arnold ennyire
lebecsüli a képeimet.
– Mert az írásaidban hisz.
– Tudom – bólogattam szomorúan. Pech, hogy a beszélgetés
végére nem könnyebbültem meg, hanem inkább  ırült
lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért Arnoldot megbántottam.
Megint. Szörnyő barát vagyok.
Éppen azon voltam, hogy benézek msn-re és beszélek
Arnolddal, amikor csöngettek. Mivel nem vártunk vendégeket,
kíváncsian mentem ki a kapuhoz. Kinga fekete símaszkban,
tetıtıl talpig feketében ácsorgott, annyira beleolvadt a sötét
délutánba, hogy elıször fel sem ismertem.
– Fogd – nyomott a kezembe egy hasonló maszkot, mint amit
viselt.
– Most betörünk valahová? – kérdeztem.
– Szörnyen vicces – forgatta a szemét unottan. – Most
leleplezünk.
– Mi van?
– Virág nyolc perce indult el kutyát sétáltatni, egyedül.
Nézzük meg.
– Kinga, ez túlzás. Ha akarja, majd elmondja.
– Renáta, téged nem érdekel, hogy ki az, akibe belezúgott?
– De – vallottam be ıszintén.
– Akkor vedd fel.
– Oké, csak szólok a szüleimnek.
Besiettem a házba, és közöltem anyuékkal, hogy Kingával
kimegyek kémkedni. A szüleim mosolyogva intettek, aztán
szerintem pár perc múlva leesett nekik mirıl van szó, de addigra
én már nem voltam otthon.
A sötét utcán úgy suhantunk végig, mint két árnyék. Kinga a
saroknál megállított, kommandós módjára feltartotta a kezét,
hogy maradjak, majd miután kilesett, jelzett, hogy tiszta a levegı.
Azt hiszem, túl sok kémregényt olvasott.
Legalább félóráig mászkáltunk Virág „kutyasétáltató”
útvonalán, de nem futottunk össze vele.
– Most már haza fog menni – nyomtam be a Casióm gombját,
mire a kijelzı kéken világítani kezdett.
– Akkor nyomás. Tettenérés indul – futott el Kinga, engem
meg jól ott hagyott. Az a csoda, hogy nem tigrisbukfencezett a
járdán. ?
Virágék utcájának a sarkán megálltunk, és belestünk.
– Ott van… nak – suttogtam. Virágék kapujában két alak
ácsorgott. Virág, akit az utcai lámpa fényében azonnal
felismertem (plusz fogta a pórázt, aminek végén R. P. ficánkolt),
a titokzatos idegen azonban háttal állt, kapucnis kabátban.
– Ki az? – kérdezte izgatottan Kinga.
– Nem tudom, nem látom – ráztam meg a fejem.
R. P. a hang irányába fordult (vagyis felénk), és miután
szaglászott egy keveset, ugatni kezdett. Mindketten elbújtunk a
kerítés fedezékébe, és szapora pulzussal vártuk, hogy mi történik.
– Várj még – nyúltam Kinga után, aki leguggolva odalopózott
a sarokra, és kilesett.
– Megcsókolta! – fordult felém, tágra nyílt szemmel.
– Mi? – döbbentem le.
– Elmegy! Elmegy a kapucnis! Nyomás! – állt fel Kinga, és
rángatni kezdte a kabátom ujját.
– Virágnak barátja van! – motyogtam totál elképedve.
– Igen, Watson, okos vagy, de talán derítsük ki, hogy ki az! –
toporzékolt Kinga.
– Nem, nem – mondtam szomorúan. – Virág nem mondta el
nekem.
– Biztos szégyelli. Gyere már, nézzük meg, ki az! Hú, lehet,
hogy az a nyomi a rajzszakkörrıl.
– Milyen nyomi? – kérdeztem.
– Az a tejfölszıke gyerek. Szörnyen néz ki.
– Hogy hívják?
– Fogalmam sincs, mondom, hogy nyomi! – förmedt rám
Kinga. – Na, menjünk utána!
– Én nem megyek – mondtam, szomorúan levettem a
maszkom, és Kinga kezébe nyomtam. – Kiszálltam.
– Renáta, szörnyen béna vagy! Sprintelek egyet, hátha hátulról
még leterítem – nyújtózott kettıt Kinga, aztán mint a villám,
elrohant.
Lehajtott fejjel baktattam haza, az sem zavart, hogy a fagyos
szél kicsípi az arcom és hogy a kézfejemen a bır kirepedezett.
Szomorú voltam. Nagyon.
– Jót játszottatok? – kérdezte anyu, amint beléptem az ajtón.
– Nagyon – morogtam, és gyorsan felmentem a szobámba.

Sulirádió: 5/4 – kicsapták a biztosítékot Mádaynál, mert
Ganxtát játszottak, cenzúra nélkül. Most büntiben vannak.
Arnold: 5/2 – sajnálom, hogy összevesztünk.
Tesi: 5/1 – kötélmászás. Pfúúúj. Ráadásul lehorzsoltam a
lábam.
Gitár: 5/3 – egy órán keresztül próbáltam behangolni, de nem
ment.
Kinga: 5/4 – megırült. Este üzent, hogy nem találta meg a
kapucnis embert, ezért körbe-körbefutkosott a környéken. ?
Virág: 5/1* – miért nem mondja el? Akárki is az, megértem.
Ez nagyon fáj.


Február 23., kedd

Reggel Virág a kapunkban ácsorgott, és ahogy kiértem,
azonnal felcsillant a szeme.
– Ijjj, Reni, ne tudd meg, mi történt este – kezdte, én pedig
levegıt sem mertem venni, mert azt hittem, most elmondja…
Tévedtem. – Miután megsétáltattam R. P-t és mentem volna be a
kapun, R. P. ugatni kezdte az utcát, én meg odanéztem, és láttam
valamit egy pillanatra, és úúú, rájöttem, hogy mi volt az! –
hadarta izgatottan, mire elfehéredtem. Virág meglátta, hogy
Kingával kémkedünk utána!? Jaj, ne!!!
– Micsoda? – kérdeztem vékony hangon.
– Voldemort! – jelentette ki komolyan. Pár másodpercig
bámultam rá, aztán kitört belılem a nevetés. Oké, Virág nem túl
okos lány, na de Voldemort a Harry Potterbıl? ?
– Nem hinném – kezdtem.
– Akkor egy vámpír! Tutira.
– Virág, biztosan nem.
– Ajj már, pedig annyira oan volt – rázta a fejét, én meg
mosolyogva megveregettem a vállát.
– Egyedül voltál? – kérdeztem.
– Ööö. Ühüm – biccentett.
– Hát, ha valamikor szeretnéd, hogy menjek veled, nyugodtan
szólj. Nem jó egyedül mászkálni, amikor ilyen veszélyek
leselkednek rád – mosolyogtam, és bár tudtam, hogy Virág nincs
egyedül esténként, a kutyasétáltatás ideje alatt, azért szerettem
volna, ha tudja, rám számíthat.
– Köki – vigyorodott el, és, mint mostanában olyan sokszor,
megint csillogott a szeme.
Totál szerelmes. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, és a suli felé
igyekeztünk, elgondolkodtam. Valamiért nem akarja nekem
elmondani, és ezt tolerálnom kell. Viszont ettıl függetlenül
boldog, ez tisztán látszik. Úgyhogy akárki is az a srác, akibe
belezúgott, már eleve nem lehet „Dorián szindróma”, hiszen az
emós fiúval való kapcsolata nyomasztotta Virágot, és teljesen
deprimálta az egész, most azonban szárnyal. Szó szerint. Bárki is
az, úgy döntöttem, kedvelem.
– Bioszházi? – kérdezte Zsolti köszönés nélkül, ahogy
odaértem hozzájuk.
– Neked is jó reggelt – mondtam, aztán kihalásztam a
táskámból a füzetem.
– Virág, arra gondoltam – lépett oda hozzánk Kinga, szintén
köszönés nélkül –, hogy mivel most tél van, és kevesebbet edzek,
elmennék veled…
– Én nem edzek – ásította Virág.
– Tudom, de esténként kutyát sétáltatsz, úgyhogy mától veled
tartok. Nem zavarok, csak kocogok csendben.
– Ló, ha edzeni akarsz, akkor gyere oda, ahová én járok.
Rendes konditerem – szólt bele Zsolti.
– Ki a bánat akar veled edzeni? Én Virággal megyek futni.
– Nem mondtam, hogy veled akarok edzeni, nem ment el az
eszem – vágta rá rögtön Zsolti. – Csak az egy konditerem.
– Tudom, mi az a konditerem. Dináék is oda vettek bérletet…
– közölte Kinga.
Amíg ı elvitatkozott Zsoltival, én Virágot figyeltem. Riadtnak
tőnt. Mellesleg kegyetlen húzás volt Kingától, hogy
bejelentkezett az estékre, ellehetetlenítve ezzel Virág titkos
randijait.
– Na, benne vagy? Akkor átfutok hozzád kora este – csapta
össze a tenyerét Kinga.
– Ööö. Hát, oki – felelte Virág, és ıszintén megsajnáltam.
– Kinga, inkább eddz velem! – szóltam közbe.
– Renáta, te nem is edzel!
– De szeretnék! – füllentettem.
– Akkor gyere velem gyúrni – fordult felém Zsolti.
Na jó, az egésznek az lett a vége, hogy mindenki azt hiszi,
hogy sportolni akarok, amikor nekem a tesiórák is tömény
fájdalmat okoznak. Nagyszerő. Ettıl függetlenül azonban Kinga
továbbra is ráakaszkodott Virágra, aki tehetetlenül belement a
dologba. Zsolti meg egy csomót nyüstölt, hogy menjek vele
valami edzıterembe, ahol van „csomó gép, lehet fekve gyúrni…”
Komoly erıfeszítésembe telt, mire megértette, hogy nem megyek.
?
Az aulába lépve Kinga megragadta a karom, úgyhogy
lemaradtunk a többiektıl. Szomorúan néztem Cortez után, akivel
most már hivatalosan sincs semmilyen kapcsolatom. Wow.
– Figyelj. Mivel lıttek az esti programjának, tuti, hogy
leesemesezi a dolgot… – kezdte Kinga, mire visszazökkentem. –
Akkor te eltereled a figyelmét, én pedig elveszem a telefonját, és
megnézem, kinek írta…
– Kinga, ez ırület! Hagyd, majd elmondja, ha akarja.
– Nem! Tudni akarom! Megırjít! Ezzel álmodtam. Mentem a
sötét utcán, és próbáltam lehúzni a srác kapucniját, de nem értem
utol! Tudnom kell, ki az!
– Az agyadra ment a dolog – jelentettem ki egyszerően. Kinga
morgott valamit, aztán odalépett az a-s lányokhoz bandázni, én
meg bementem a terembe.
Andris és Robi éppen a tévét bámulták. A képernyıre néztem,
Angelina Jolie Lara Croftként rohant, apró sortban. Na, igen.
Van, ami elhallgattatja a két kockát, fıleg, ha tombolnak a
hormonok. A tizedikes fiúk olyan éretlenek. Mármint néhányuk.
?
Köszöntem Jacques-nak, majd váltottunk pár szót az
idıjárásról. Február végén már mindenki tudni akarja, meddig tart
a hideg, és mivel meteorológiai befolyásoltság alatt állok,
rendszerint tılem várják a tavaszt. Na, nem mintha tudnék
valamit tenni az ügy érdekében, de igyekszem. Cortez kért tılem
egy tollat (hő, micsoda kommunikációáradat), aztán csengetéskor
bejött Monsieur Durand, hogy francia kultúrát tartson. A tévére
lett volna szüksége, úgyhogy megkérte Andrisékat, tüntessék el a
copfos Angelina Jolie-t a képernyırıl, majd elkezdtünk nézni egy
mősort a versailles-i kastélyról. A lekapcsolt lámpák miatt
kellemes félhomály volt a teremben, ideális arra, hogy a padon
összekulcsolt kezünkre támasztva a fejünket, csak bámuljuk a
tévét (Jacques, Gábor, Kinga, én), a többiek pedig elfoglalják
magukat a telefonokkal, zenelejátszókkal és különbözı
kütyükkel.
Engem érdekelt volna a mősor, azonban Kinga pisszegett, és
Virág felé bökött. Virág sms-t írt, majd a tenyerébe temette a
telefont, és a tévére meredt. Széttártam a karom, mire Kinga
szájáról valami olyasmit olvastam le, hogy „vegyük el tıle”.
Megráztam a fejem, aztán olyan dolog történt, amit még mindig
nem tudok felfogni. Virág mögött Ricsi kivette a zsebébıl a
mobilját, és megnézte. Mivel mindenki a telefonjával babrált,
gondoltam, ennek nincs nagy jelentısége, aztán, amikor Ricsi
eltette a telefonját… Virág kijelzıje világítani kezdett. Ezek
egymással sms-eznek! A lehajtott fejő Virág fölött megláttam
Kingát, aki hitetlenkedve meredt felváltva Ricsire és Virágra.
Aztán találkozott a tekintetünk. Kinga kérdın nézett, én pedig
suttogtam, hogy várjon egy percet, majd lehunytam a szemem.
Virág és Ricsi. Virág és Ricsi. Nem fért a fejembe. Hogy? Mikor?
Miért? Miiii? Aztán bevillant. Virág kutyájának a neve R. P!
Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! Nem Robert Pattinson,
hiszen már nem is akkora fan! Hanem Ricsi. Ricsi Pósa!
Megfordította, hogy ne jöjjön rá senki! Virág szereti Ricsit! Te jó
ég! Mint akit fejbe vertek, úgy éreztem magam. Tehetetlenül
hátradıltem a széken, és csak meredtem magam elé. Kinga még
mindig engem bámult, úgyhogy erıtlenül odafordítottam a fejem,
és biccentettem egyet, jelezve, hogy igen. Jól láttuk mindketten.
– Ez nem igaz! – üvöltötte el magát Kinga, és még csettintett
is egyet. Az egész osztály és Monsieur Durand is odakapta a
fejét, mire Kinga széttárta a karját. – Ez nem igaz, hogy
Versailles ilyen szép! – tette hozzá zavartan. A tanár mosolyogva
közölte, hogy valóban gyönyörő hely, majd folytattuk a tévézést.
Csengetésig töprengtem azon, hogy mit érzek most. Figyeltem,
ahogyan Virág és Ricsi egymásra sem néznek, sıt, így, hogy
kifejezetten rajtuk tartottam a szemem, rájöttem, végtelenül
feltőnı, amit csinálnak. Nem állnak fel egyszerre, egyáltalán nem
beszélnek, viszont mindkettı ırült módjára sms-ezik. Már attól
féltem, hogy ínhüvelygyulladást kapnak. ?
Arnold az elsı szünetben ért be, úgyhogy a folyosón
találkoztunk.
– Szia – köszöntem, mire megállt.
– Szia – felelte.
– Tudom, tudom hogy még haragszol, de valamit el kell
mondanom – ujjongtam csendesen.
– Mégpedig?
– Virág és Ricsi – suttogtam, szinte alig hallhatóan.
– Tudok róla – közölte, én pedig a szám elé kaptam a kezem.
– Mi? Miért nem mondtad el?
– İk tudják, hogy mikor szeretnék felvállalni. Nem jogosított
fel senki, hogy elmondjam…
– Na jó, de akkor is! Ez ırület! Mióta tudod?
– Nos – gondolkozott Arnold, én pedig türelmetlenül vártam.
–Én körülbelül két hete láttam ıket együtt.
– Két hete? Hő – számolgattam magamban. – De ez azért
klassz, nem? – mosolyogtam. Arnold hosszasan tőnıdött, mielıtt
válaszolt.
– Nem kedvelem Ricsit, de ez nem rólam szól. Ha Virág
boldog, annak örülök. Azt ugyan nem tudom, az ı kapcsolatuk
mennyire tartalmas, de ez nem is az én dolgom – vonta meg a
vállát.
– Vajon Virág miért nem mondja el nekem? – csodálkoztam.
– Talán nem biztos magában. Talán nem érti.
– Igen, az lehet – nevettem el magam, és megkönnyebbültem.
Virág miatt is. És Arnold miatt. Mert beszélt velem. Tehát nem
haragszik annyira. Hurrá. ?
Még éppen beszélgettünk, amikor Kinga szó szerint elrángatott
mellıle, és félrevont a folyosón.
– Most csapjunk le rájuk. Állítsuk ıket kész tények elé!
Földrajzórán!
– Kinga, állj le! – ráztam meg a fejem. – Valamiért még nem
mondták el. Szerintem senkinek. Úgyhogy hagyjuk ıket,
– Hagyjuk? De hát kiderült! Ez elképesztı! Pósa? És Virág?!
El kell mondanom mindenkinek!
– Nem!
– Renáta, olyan ünneprontó vagy!
– Pont nem vagyok! – vágtam rá.
– Cortez! – kiáltotta el magát Kinga, mire összerezzentem.
Furák ezek a kitörései.
– Mi van vele?
– Faggassuk ki!
– Ne, hagyd!
– Gyere már – ragadta meg a karom, és visszarángatott a
terembe.
Cortez éppen zenét hallgatott a telefonján, amikor szó szerint
lefékeztünk elıtte. Kérdın nézett fel ránk.
– Mit tudsz? – förmedt rá Kinga.
– Tessék? – kérdezte döbbenten. Jogos volt a csodálkozása.
– Ricsinek van barátnıje? – tért Kinga a tárgyra, és csípıre
tette a kezét. Ez volt a „rettegett Kinga” póz.
– Ja, azt hiszem – vonta meg a vállát Cortez.
– Ismered?
– Miért? – kérdezte, és miközben felállt, eltette a telefonját.
– Mert mi tudjuk, hogy kivel jár.
– Én is – mondta Cortez nyugodtan.
– És szerinted ez nem furcsa?
– Nem.
– A fenébe, hogy te mindig ilyen bıbeszédő vagy! – kiáltott rá
Kinga mérgesen.
– Most erre mit mondjak? Az ı dolguk. Majd ha akarják,
elmondják.
– Én is ezt mondtam – vágtam rá. Cortezzel Kingára néztünk,
aki csak nem nyugodott le.
– Jogom van tudni!
– De hiszen tudod – mosolyodtam el.
– Jogom van nyilvánosan tudni – érvelt Kinga.
– Elmondják, ha akarják.
– Te hogy bírod ki, hogy nem mondod el senkinek? Hogy nem
kezdesz el üvölteni a folyosón? – nézett Kinga Cortezre.
– Szerintem, mert normális vagyok – válaszolta ösztönösen, én
pedig elnevettem magam.
Kinga tovább dúlt-fúlt, én pedig összemosolyogtam Cortezzel.
Szóval Virág és Ricsi. İrület. ?
Egész nap azt figyeltem, hogy milyen aranyosak lehetnek
együtt, de sajna annyira óvatosak voltak, hogy még véletlenül
sem láttam ıket egymás közelében. Utolsó óra végére Kinga
némileg lenyugodott, legalábbis leszállt a sztoriról. Merthogy
kiosztották a színjátszósok március 15-i szerepeit, és nem kapott
fıszerepet, úgyhogy rákattant a következı témára, miszerint „ki
kell fúrnia azt a kilencedikes fiút, aki jobban hasonlít Petıfire,
mint ı”.
Töri végén Andris és Robi kirohantak a terembıl (valami új
PC játék került ma a boltokba, úgyhogy szerintem a plázáig
futottak), én pedig nyugodtan összepakoltam a felszerelésemet.
– Reni – állt meg mellettem Virág.
– Igen?
– Kinga lemondta az esti futást. Izé, valami programja van.
– Igen, kergeti a kilencedikest, aki ellopta a szerepét – vontam
meg a vállam.
– Akarsz velem jönni megsétáltatni R. P-t?
Néztem, ahogyan Virág hatalmas szemével fürkészıen figyel,
mögötte pedig Ricsi lassan pakolt a táskájába. Feltőnıen lassan.
Biztos, hogy hallgatta, amit beszélünk. Elmosolyodtam.
– Nem, menj nyugodtan egyedül.
– Tuti?
– Persze. Csak vigyázz a vámpírokkal. Bár – tettem hozzá –
szerintem ma már nem lesznek ott.
Virág nem értette, de azért mosolygott, aztán kiment a
terembıl.
Hazaérve anyunak gyorsan beszámoltam a napomról. Totál
lelkesnek tőnt.
– Virág és Ricsi? De aranyosak! – mondta ıszintén.
– Igen, szerintem is. De ez még titok!
– Természetesen nem mondom senkinek – ígérte meg anyu, és
ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, kinek mondta volna el,
de azért jó, hogy a szavát adta.
– Szóval ez tök szuper, csak sajnálom, hogy Virág nem beszél
róla nekem. Vajon miért nem? Talán már nem vagyunk annyira
jó barátok? – ingattam a fejem szomorúan.
Anyunak némi töprengés után eszébe jutott pár bölcsesség,
amiket az egyik kamaszkezelı könyvben olvasott. Valami
olyasmi a lényege, hogy a „kamaszok sokszor titokzatosak”, meg
hogy „sokszor magunk sem vagyunk biztosak az érzéseinkben”,
és hogy Virág talán csak „össze van zavarodva”, ami nála nem
szokatlan. Úgyhogy anyu azt tanácsolta, várjak, Virág biztosan
beavat majd a dologba. Hát, ıszintén remélem.
Vacsoráig olvastam (kiolvastam A borostyán látcsı címő
könyvet), aztán megnézegettem pár fényképet, és próbáltam
összeollózni Ricsit és Virágot egy ısrégi programmal, amit a
gépemen találtam. Nem lett túl profi (Dave napokig nevetne rajta,
az tuti), de végül is amit akartam, sikerült. Láttam ıket együtt. És
valahogy úgy éreztem, ez így nagyon rendben van. Akkor is, ha
még titok. Akkor is, ha semmilyen részletet nem tudok róla.
Furcsa, de annyira nem is. Virág és Ricsi. Wow. ?

Virág és Ricsi: 5/5* – ?
Facebook: 5/3 – megrohadtak a növényeim a farmon.
Viki: 5/1 – feltett egy közös képet Cortezrıl és magáról. Szép
pár. Brühü.
Arnold: 5/5* – Honfoglalóztunk, nyertünk. Jó, egymást
segítettük, szegény harmadik játékos kárára, de vicces volt. ?
Zsolti: 5/2 – rám írt msn-en, hogy jól gondoljam meg, biztos
nem akarok-e menni vele kondizni. Mellékelve egy képet is
csatolt valami „dögös trénerrıl”. Ez megırült. ?


Február 25., csütörtök

Duplarajz. Óriási. Már korán reggel kiakadtam, mert elaludtam
a hajam, ezért be kellett copfoznom, amitıl úgy láttam,
túlságosan magas a homlokom. Anyu szerint „normál” mérető, de
én tudom, hogy nem.   Természetesen ez még nem minden, mert
az orromon jött két pattanás egymás mellé, ami elég undi volt,
úgyhogy megpróbáltam indulás elıtt szétgyilkolni. Az hagyján,
hogy percekig könnyeztem a fájdalomtól (a kozmetikus
megtapsolna a bénázásomért), de jó nagy piros folt is lett
körülötte.
Szóval krumpliorr így indult iskolába, hogy két feledhetetlen
órát töltsön a világ legundokabb tanárával. Kezdésnek nem rossz.
A sulihoz érve Virág a Vámpírnaplókról magyarázott, ami
szerinte ultra menı sorozat, így viszont szó nélkül haladtunk el a
lépcsı elıtt ácsorgó négyes mellett. Aztán kapcsoltam.
– Nem köszönünk oda? – lassítottam le a lépteim, mert
gondoltam, hiába a nagy titok, azért Virág köszönhetne valahogy
Ricsinek.– Á, nem, menjünk, mert rajzzal kezdünk… – legyintett, és
alig feltőnıen visszalesett. Nem néztem hátra, de ezer százalék,
hogy Ricsi figyelt minket. ?
Vladár csengetéskor érkezett, a kezében egy kosárral. Jaj, ne!
Csendélet. Elég hamar sikerült elhallgattatnia az osztályt, aztán
következhetett  a  munka.  Komolyan,  kilencven  percig
összpontosítottam, de a vázám egyáltalán nem sikerült élethőre.
Pedig hunyorogva egészen váza formájú lett, de sajnos Virág
fának tippelte, Cortez pedig (aki egészségesen kiröhögött)
csontvázat vélt felfedezni a lapomon. Nagyszerő. Óra végén
Vladár természetesen megalázott, de nem kaptam rá jegyet, ami
miatt így, utólag már nem is olyan vészes a sztori. A lényeg, hogy
túléltem.
Kémián a laborban beültem Ricsi mellé a padba, és elıvettem
a könyvem, hogy csengetésig olvassak. (Belekezdtem Vaszary
Gábor Ketten Párizs ellen címő könyvébe, ami nagyon-nagyon
tetszik.) Gondos tanárnı hirtelen becsapta maga mögött az ajtót,
úgyhogy összecsuktam a regényt, és felnéztem. A tanárnı haja
élénkvörös színben pompázott, erıs kontrasztot alkotva téli,
sápadt arcszínével. Igen, emiatt is terjed az a „városi legenda” a
Szent Johannában, miszerint Gondos zombi. Vagy legalábbis
valami olyasmi.
– Lássuk – nyitotta ki a naplót, és találomra belelapozott. –
Zsidák Gábor – szólította fel, mire Gábor rettegve feltette a kezét.
– Te új diák vagy? – kérdezte Gondos, és valami cukorkát
rágcsált idegesen.
– Nem – motyogta Gábor alig hallhatóan.
– Hogyan? – kiáltott rá a tanárnı, mire Gábor megismételte,
kicsit hangosabban.
– Meggyızıdésem, hogy még nem láttalak – tőnıdött, majd
beleolvasott a naplóba. – Jó jegyek. Én is adtam már. Érdekes.
Na, gyere a táblához – legyintett Gondos. Szegény Gábor
kibotorkált a táblához, tisztes távolságot tartva a sokak szerint
„beszámíthatatlan” tanárnıtıl, és beszélni kezdett a halogénezett
szénhidrogénekrıl, mi, többiek pedig természetesen lapultunk.
Mellettem Ricsi a fingerboardját tologatta, és mint minden
kémiaórán, most is egy egész akadálypályát épített  a
tolltartómból és könyveimbıl. Csendben figyeltem, ahogyan a kis
gördeszka átugrat a Vaszary-könyvemen, és közben megláttam
Ricsi bır karkötıjét, amit a szülinapja óta le sem vett, sıt, a
karkötı színe már fakult is, így gyanítom, fürdésnél sem válik
meg tıle. Biztos, hogy Virágtól kapta. ? Elmosolyodtam, aztán
hirtelen felindulásból kitéptem egy lapot a füzetembıl, és
ráfirkantottam ennyit: „Figyelj. Csak annyi, hogy ne bántsd meg,
oké?”
Odatoltam a papírt Ricsi elé, aki leolvasta, majd összevont
szemöldökkel visszaírta: „he?”
Megráztam a fejem, és gyorsan írtam: „Tudod, kirıl beszélek”.
Ricsi döbbenten nézett rám, pár pillanatig csak bámultunk
egymás szemébe, és igyekeztem a nézésembe belesőríteni
mindent. Azt hiszem, sikerült, mert zavartan megtekergette az
egyik raszta tincsét, és visszaírt. „Elmondta neked?” A fejemet
rázva írtam vissza. „Nem, magamtól jöttem rá.”
Ricsi mosolyogva bólintott, aztán elém tolta a fecnit. „Azta,
tényleg okos vagy!”
Mivel hangosan felnevettem, többen hátrafordultak. Gondos
pedig a nyakát nyújtogatva meredt a terem hátsó felére, mire
lejjebb csúsztam a székemen. Ricsi vigyorogva, „mintadiák”
stílusban nézett a tanárnıre, aztán visszavette a lapot, és újra írt.
Összesen ennyit: „nem fogom”.
Megnyugodva bólintottam. Ezek szerint nem szórakozik
Virággal. Nem akarja megbántani. És ennek kifejezetten örülök!
Csengetéskor összepakoltam a cuccom, aztán Arnolddal
kimentünk az udvarra. A fagyos hidegben dideregve ácsorogtunk,
és arról beszélgettünk, ki mit olvas (ı most kezdte Alex
Garlandtól A partot), amikor Virág kicsapta az ajtót és kirohant.
Egyenesen hozzánk. Körülbelül egy méterre tılünk megtorpant,
és kérdın nézett rám.
– Azt mondta, tudod – szólt félénken.
– Igen – bólintottam. – Tudom.
– Ééés? – nyújtotta el a kérdést, és szemmel láthatóan nagyon
tartott a választól.
– És örülök! – válaszoltam egyszerően, mire Virág szó szerint
a nyakamba ugrott.
– Komolyan? Ajj, annyira féltem, hogy mit fogsz szólni!
– Virág – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. –
Miért nem mondtad el?
– Mert izé – fújta ki magát. – Nem tudtam, hogy mondjam el.
Olyan fura volt az egész! – hadarta.
– De ez ırület! Ricsi és te? – mosolyogtam még mindig
hitetlenül.
– Tudoom – bólogatott vadul. – De pszt – biccentett Arnold
felé, aki unottan olvasgatta mellettünk a könyvét.
– Tudja – vontam meg a vállam.
– Elmondtad neki?
– Ööö. Igen. De már tudta – feleltem. Virág gyanakodva
töprengett.
– Ki tudja még?
– Kinga. De hallgat. Addig érdekelte a sztori, amíg meg nem
tudta, hogy kirıl van szó.
– Uhh – hunyta le a szemét Virág riadtan.
– Elmondod, mi ez az egész? – kérdeztem, remélve, hogy most
már beavat a dolgokba.
– Persze! Alig vártam – kezdett Virág ugrálni, és mivel a
karomat továbbra is fogta, vele ugráltam. Elég hülyén nézhettünk
ki, de mindegy. Boldog pillanat volt.
– Nos, gondolom most „tinilányosan”, egymás szavába vágva
beszélitek meg ezt a roppant fontos dolgot, úgyhogy bementem.
A teremben leszek – intett Arnold, mi pedig nem is figyeltünk rá,
azonnal belekezdtünk.
Virág annyira gyorsan kezdett beszélni, hogy alig tudtam
követni, de a lényeg, hogy valamikor farsang után, amikor nem
volt netem (mármint letiltottak), Virág egyedül volt online msn-
en, és éppen befordult Dorián miatt, amiért az „szenyózott” vele.
És akkor Ricsi bejelentkezett, és ráírt…
– Két órán keresztül beszéltünk, mindenfélérıl, és tök ari volt
– mesélte Virág, közben meg figyelmeztettem, hogy vegyen
levegıt. – Aztán már éjfél volt, és megbeszéltük, hogy akkor
ideje lépni. És kinyomtam a gépem. De izéé – mosolyodott el
újra. – Rá pár percre küldött egy sms-t. Hogy jó éjt – tette hozzá.
– De jóó – nevettem el magam önkéntelenül.
– És akkor visszaírtam – folytatta. – És sms-eztünk majdnem
éjjel egyig! Aztán másnap a suliban semmi, gondoltam, akkor izé,
csak úgy elvoltunk, de egyik órán írt…
– Miközben mögötted ült? – csodálkoztam.
– Ühüm. De csak úgy, a semmirıl… Viszont akkor este
megint online voltam, és jött, és beszéltünk egy csomót.
– Mirıl?
– Hát, sok mindenrıl, küldött zenéket, meg ijj, Dorián is szóba
került, és mondta, hogy annyira nem bírja, mert szerinte én
sokkal jobb fej vagyok, mint hogy Doriánnal lógjak, meg milyen
klassz, hogy már nem emózok, hanem „normálisan” nézek ki…
és akkor azt írta, hogy most sokkal jobban tetszem neki! –
susogta Virág totál elvörösödve.
– Azt írta, hogy tetszel neki? – kérdeztem, és nem tudtam
megállni, hogy ne vigyorogjak folyamatosan.
– Ühüm.
– És erre te?
– Megijedtem és elrejtettem magam – mesélte Virág. – Úúú,
majdnem félóráig rejtetten maradtam…
– Rejtve – javítottam ki, mire Virág csak megvonta a vállát.
– Aztán visszaléptem, elérhetı lettem, és akkor Ricsi írta, hogy
hová tőntem, én meg írtam, hogy gondolkoztam. Kérdezte, min,
és akkor visszaírtam: azon, hogy végül is nekem is tetszik ı… –
dörzsölte meg az arcát Virág, és még mindig totál zavarban volt.
– Hő – nevettem fel. Tehát ık msn-en megbeszélték, hogy
tetszenek egymásnak. ?
– Úú, képzeld, van közös dalunk!
– Van dalotok? – lepıdtem meg.
– Ühüm. Azt hallgattuk, miközben beszéltünk. Aznap!
Megmutassam?
– Persze.
Virág bedugta a jobb fülembe a fülhallgatóját, aztán
összevissza nyomkodta, végül egy Korn-dalnál állt meg
(Somebody Someone), és szerelmesen pislogva pásztázta a földet,
én meg arra gondoltam, hogy ez a világ „legnemromantikusabb”
dala. Most komolyan? Hogy választhatták ezt a hörgést közös
számuknak? Persze Virág rögtön elmagyarázta, hogy ı egyébként
egy AFC-számot választott volna a „szeretem Ricsit” dalának, de
mivel abban a pillanatban, amikor Ricsi leírta, hogy tetszik neki
Virág, a YouTube-on éppen a Ricsi által belinkelt, ominózus
Korn-dal üvöltött, így ez lett A DAL. Csupa nagybetővel.
– Ez tényleg… klassz – kerestem a szavakat, és ıszintén
megkönnyebbültem, amikor vége lett.
– Igeen. És képzeld, másnap már eljött velem este
megsétáltatni R. P-t!
– Ilyen dolgok történtek, mialatt le voltam tiltva a netrıl? –
döbbentem le.
– Igen, mert amíg nem voltál msn-en, elıször totál
unatkoztam, meg minden, és aztán egyszer csak ez így… nem is
tudom. Tök gyorsan történt – magyarázta.
– Beleestél? – kérdeztem visszatartott mosollyal.
– Hő. Aham – sóhajtotta Virág. – Akartam szólni, meg annyira
elmondtam volna, de a Dorián-dolog még csak most volt nemrég,
és akkor olyan rosszban voltunk, és úúgy féltem, hogy akkor
most is az lesz!
– Miért lenne? Ricsi jófej! – jelentettem ki, miközben az
arcom elé húztam a sálam, hogy a hideg szél ne érje.
– Igen, de nem tudtam, hogy mi ez az egész…
– De jártok, ugye?
– Hát. Ühüm – vörösödött el Virág, én pedig megint
elmosolyodtam. Tulajdonképpen vigyorogtam, mint a vadalma.
Virágnak be nem állt a szája, mindenfélét mesélt, és így, hogy
elmondhatta, tisztán látszott, hogy totál beszerelmesedett. Azt
mondta, hirtelen történt, egy ideig nem is értette, de amikor suli
után kilépett a kapun, még alig köszöntek el, már a dombon
felfelé üzentek egymásnak, mert máris volt mondanivalójuk. Ez
annyira aranyos! Meg elmesélte, hogy Ricsi attól függetlenül,
hogy mennyire menı (Cortez után ı a legnépszerőbb a suliban),
tök normális, meg egyáltalán nem olyan, mint az ember
gondolná. Merthogy Ricsi vicces meg jó fej, meg tök jó vele
beszélgetni, és egyébként is… Virágnak hirtelen kötıszava lett a
Ricsi név, én pedig figyelmesen hallgattam.
– Ez most más, mint Doriánnal volt – komolyodott el Virág. –
Tisztára furán érzem magam, remeg a térdem, meg mindig
mosolygok, és legszívesebben mindenkit megölelnék! De az azért
fura lenne, nem?
– Kicsit – feleltem nevetve. – És meddig titkolóztok? –
kérdeztem, mire Virág komoran nézett maga elé.
– Hát, kértem Ricsit, hogy addig ne mondjuk senkinek,
ameddig veled nem beszéltem. Így, hogy tudod és minden oké,
most már nem kell titokban tartani. De tutira lesz, aki nem örül
majd neki…
Igen, ez egészen biztos. Odafordultam az árkádok alá, ahol
Cortezék ácsorogtak. Körülöttük az a-s lányok ólálkodtak,
kilencedikesek lestek feléjük ámulattal, idısebb lányok bámulták
ıket… Ez volt az egyik probléma. A másik pedig az udvar
végében állt, egyedül, és minket figyelt. Dorián. Juj. Hát, tutira
mindenkinek lesz egy-két szava ehhez az egészen elképesztı
hírhez.
Virággal csengetésig beszéltünk, megmutatta a telefonját, egy
pár sms-t, hogy Ricsi milyen arikat írt (nem szóltam semmit a
helyesírására, ami amúgy katasztrofális), meg Virág megmutatta
a háttérképét (Ricsi bal oldalát mutatva belehajol a kamerába,
hogy jól látszódjon a piercing), és úgy általában, Virág mindent
elújságolt, amit valamiért titokban tartott elıttem. Türelmesen és
érdeklıdve hallgattam, aztán, amikor Virág odaintegetett az
árkádok alá és Ricsi visszaintett, úgy éreztem, szörnyen örülök
nekik! Mert ez tökre klassz dolog!
Kinga persze a saját stílusában kezelte a dolgot. Mivel látta,
hogy összefagyva, boldogan beszélgetünk az udvar közepén,
odajött, hogy megtudja, mirıl van szó. Mikor elmondtam, hogy
Virág és Ricsi járnak, csak annyit mondott, hogy ezer éve tudja
(nem is), aztán rátért arra, ami most sokkal jobban foglalkoztatja.
– Ha elkezdem borotválni az arcom, az ünnepségre lesz Petıfi
bajuszom? Fontos a hitelesség, és az a hormonbajos kilencedikes
fiú elveszi elılem a szerepet, csak mert már van bajusza! –
dühöngött.
– Ööö – néztem rá furán. – Ha borotválkozni fogsz, utána
örökre megkapod Frida Kahlo szerepét is – közöltem.
– Azt hiszed, vicces vagy? – förmedt rám, mire ösztönösen
hátráltam egy lépést. – Ez a szerep fontos nekem! Még soha,
senki nem vette el elılem a fıszerepet!
– Kinga, ez csak egy iskolai ünnepség – tártam szét a karom
tehetetlenül.
– Ezért vagy te vesztes típus – nézett rám fél szemöldökét
felvonva. – Mert ilyen a hozzáállásod.
– Nem vagyok vesztes típus! – háborodtam fel.
– Á, hogyne. Most, hogy mondod. Igazi nyertes vagy –
sziszegte gúnyosan, aztán otthagyott minket. Kinga mindig tudja,
hogyan dobja fel a hangulatom. No comment.
A nap egyébként ezek után viszonylag eseménytelenül telt.
Már ami a tanítást illeti. Azonban este hét óra két perckor a
Facebookon Virág megváltoztatta a profilképét, feltett egy olyat,
amin Ricsivel van. Afféle magukat fotózták le típusú kép, így a
fél-fél arcuk van csak a képben, (de persze Ricsinek a piercinges
oldala). Majd hét óra négy perckor Ricsi az állapotát „single”-rıl,
„kapcsolatban Bencze Virággal”-ra módosította. És robbant a hír.
Hirtelen az egész falamat elborították a kommentek, lájkolások,
utálkozó, felháborodott üzenetek. Értetlen lányok tucatja kezdte
ki Virág külsejét, stílusát, meg hogy eleve mit akarhat tıle egy
olyan kúl srác, mint Ricsi. Kevesebben voltak, akik örültek, csak
néhány rajzszakkörös (Kinga elsı számú tippje, a tejfölszıke,
nyomi srác is), Dave, aki heves vitába szállt a Virágot
szapulókkal, és én. Ennyi. Hát, mivel az oldalon elszabadult a
pokol, ameddig tudtam, követtem az eseményeket, meg
lájkoltam, aztán kezdett letelni az egyórás netidım (az a fránya
hétköznapi szabály), úgyhogy gyorsan benéztem msn-re. Virág
online volt, úgyhogy ráírtam. Másolom.
Reni üzenete: Ne foglalkozz a véleményekkel.
Virág üzenete: Ááá, nem is olvasom. ?
Reni üzenete: Akkor oké. Minden rendben?
Virág üzenete: Ühüm, Ricsivel webkamerázunk…
Reni üzenete: Ó, oké, akkor leléptem. ?
Virág üzenete: Nem kell, ne menj el!
Reni üzenete: Beszélgessetek nyugodtan. Nekem letelt az
idım…
Virág üzenete: Oki. Akkor reggel.
Reni üzenete: Nem akarsz Ricsivel menni suliba?
Virág üzenete: Nem. Majd ott találkozunk. Veled megyek. Te
vagy az Elbém! xD.
Reni üzenete: ?
Még merengtem pár percet, hogy Virág mennyire kedves,
amiért ennyire nem akar elhanyagolni, aztán kinyomtam a gépem.
Elıtte még rápillantottam az msn listámra. Cortez offline volt.
Mindegy.

Virág: 5/5* – Igazi barát! És elmondta! És örülök, hogy örül!
Gondos: 5/2 – szegény Gábor ötöst kapott, de a tanárnı állítja,
hogy új diák. ?
Sulirádió: 5/1* – Máday vette kezelésbe, egész nap halk,
kifejezetten idegesítı jazz szólt. Szerintem néhányan csoportos
öngyilkosságot kíséreltek meg.
Ketten Párizs ellen: 5/5* – tök jó könyv, megyek is olvasni.


Február 26., péntek

Reggel köszöntem a suli elıtt álló négyesnek, és Virág is
motyogott valamit, aztán, mivel mindenki kérdın nézte, esetlenül
odalépett Ricsihez, és zavartan megállt mellette. Ezzel jelezte,
hogy összetartoznak. Annyira aranyos volt, hogy önkéntelenül is
elmosolyodtam, aztán Ricsi lazán átölelte a vállát, és úgy
ácsorogtak tovább.
– Még reggel is ment rátok komment – fontoskodott Dave.
– Feldobhatnál valamit. Legalább lenne új téma – javasolta
Ricsi.
– Van egy tavalyi képem, amin Zsolti nutellával eszi a
húslevest – töprengett Dave, aztán nyomkodni kezdte a mobilját,
hogy megkeresse a szóban forgó képet.
– Pfúúj – mondtuk Virággal egyszerre.
– Na, itt is van – mutatta felénk Dave a mobilját. Mi, Virággal
undorodva elhúztuk a szánkat, a fiúk azonban csak vihogtak.
Hogy miért vicces nekik minden, ami kifejezetten undorító?
Érthetetlen.
– Na, ha kihısködtétek magatokat – lépett hozzánk Kinga,
szavait Virágnak és Ricsinek címezve –, foglalkozhatnánk mással
is. Összejöttetek, bravó, lépjünk tovább, köszi. Renáta, ma
szükségem van rád délután – szólt rám.
– Oké.
– Nem kérés volt, hanem kijelentés. Gondoltam, hogy ráérsz.
Mi mást csinálnál péntek délután? – forgatta unottan a szemét.
– Kösz – sziszegtem mérgesen. Jó, nincs programom, de attól
még nem kéne a homlokomra írni. Apropó. Majd ki kéne
derítenem, ki firkálta össze Karcsi tarkóját. Na, mindegy, ez más
téma.
– Na, akkor délután átmegyek, hogy összeállítsuk a
riportomat, mert legkésıbb holnapig el kell küldenem Timinek.
Persze már rég kész lettem volna, csak VALAKI – nézett rám
csúnyán – nem küldte át a fotókat, úgyhogy a péntek délutánom
azzal fog telni, hogy idıben elküldjem…
– Kivel lesz riport? – kérdezte Cortez.
– 1848 márciusáról beszélgettem a könyvtárossal… –
magyarázta Kinga.
– Ja, hiteles riportalany, az a nyanya szerintem ott volt –
poénkodott Ricsi arra célozva, hogy a könyvtáros néni elég öreg.
A beszólásán természetesen hatalmasat nevettünk, Kinga azonban
csak ingatta a fejét, és valami olyasmit mondott, hogy „szörnyen
gyerekesek” vagyunk.
– Ellenség – sziszegte Zsolti, és beleharapott egy darab
sajtba(?), majd az út túloldala felé biccentett, mire mindannyian
hátrafordulunk.
Dorián lépkedett felénk komoran a február végi fagyban,
tetıtıl talpig feketében. Maga volt a megtestesült boldogtalanság.
Néztük, ahogyan elmegy mellettünk, és csak egy pillantást vet
Virágra, de az olyan is volt… Még engem is kirázott a hideg, el
tudom képzelni, Virág mennyire kiakadt.
– Hát, ez elég durva volt – jegyezte meg Dave, aki nem bírta a
feszült csendet, muszáj volt megszólalnia.
– Lesz még rosszabb is – nézett Cortez a becsukódó kapu felé.
Azt hiszem, igaza van.
Amúgy elég komoly szenzáció volt Virág és Ricsi „járása”,
mindenki errıl beszélt, hiába voltak külön a szünetekben,
bámulták ıket. Virág jól kezelte, néha már én éreztem
kellemetlenül magam a bámulók miatt, de ı állta a tekinteteket,
mosolygott és kedvesen nézett vissza mindenkire. Még az a-s
lányok sem izgatták, pedig mellettünk elhaladva jól hallhatóan
arról beszéltek, hogy Ricsi milyen helyes, és hogy vajon miért
van neki ilyen „okádék” barátnıje. Húú, ez erıs volt.
– Nehogy komolyan vedd – suttogtam Virágnak.
– Mi? – kiáltott rám, aztán kirántotta hullámos haja alól a
fülhallgatóját. Ügyes! ?
– Semmi, hallgasd nyugodtan – legyintettem.
– Kéred a felét? FOB! – nyújtotta a fél fülhallgatóját.
– Kösz, nem – ráztam meg a fejem, és gondoltam, danoljanak
csak neki Pete Wentzék, én elvagyok.
Duplaangol közepén Arnold is beért a suliba, Mr. O’Realy
azonnal a helyére parancsolta, úgyhogy levágta magát mellém, és
belenézett a kinyitott munkafüzetembe.
– Ez nem jó – bökött az egyik mondatomra.
– Sejtettem – radíroztam ki az egész sort, és sóhajtva
próbáltam lefordítani a hallott szöveget. Sosem fogok tudni
normálisan angolul. Nem értem az egészet!
Az ofıóra már viccesebben telt. Haller elég komoly fejmosást
tartott, amiért a héten rekordszámú panasz érkezett az osztályra.
Kezdve Ricsi piercingjével, Andris és Dave wii-jével, amit a
tévéhez kötöttek, és csengetés után is bokszoltak, egészen a
Kingára érkezett panaszig, miszerint az egyik kilencedikes fiú fél
tıle. ?
– Gyerekek,  figyeljetek  kicsit  oda.  Csapnivaló  a
magatartásotok, az egyesek kilógnak a naplóból… – sóhajtotta. –
Tessék, Zsolti – szólította fel a jelentkezıt.
– Tanár úr, megehetem a joghurtom?
– Nem! Éppen órát tartok! És nem mellesleg beszéltem!
Pontosan errıl van szó! – csapta le a naplót dühösen, de Haller
tekintélyén már tavaly csorba esett, ı hiába dobál bármit is, a
többiek valahogy nem veszik elég komolyan. – Mit kezdjek
veletek? –tette fel magának a költıi kérdést, mire Andris nem túl
okosan azt válaszolta, hogy szerinte engedjen ki minket
hamarabb az óráról. Erre Haller totál begızölt, úgyhogy óra
végéig a jegyeket egyeztettük. Elég sok nem volt beírva az
ellenırzıkbe.
Utolsó órán, irodalmon már Kardos sem bírt velünk, úgyhogy
röpdolgozatot írtunk, amit rögtön le is osztályozott. Azt hiszem,
Haller nem erre gondolt, amikor javításra ösztönzött minket. Jaj.
Suli után Arnolddal megbeszéltük, hogy hétvégén könyvtárba
megyünk (hurrá), aztán hazaérve épphogy lerogytam a babzsák
fotelembe, és neteztem egy fél órát, amikor Kinga megérkezett.
De legalább a farmomon tudtam aratni és vetni. Éljen a péntek
délután! Cortez valószínőleg Vikivel, Ricsi és Virág elmentek
ördögbotot (?) nézni, Dave twitteren jelentette, hogy sorban áll
egy iPod-tartóért valami elektronikai áruházban, Zsolti gyúr, az a-
s lányok a Facebook-falon írták, hogy készülıdnek moziba, én
meg a virtuális farmomon gazdálkodom.
– Na, akkor ide kéne nekem két fotó, ami nem béna – vette el
Kinga a notebookom, és megnyitotta rajta a cikkét.
– Nézd át, ott van a dátumozott mappában – vontam meg a
vállam.
Kinga maximum öt percet foglalkozott a dologgal, aztán
elküldte Timinek az anyagot.
– Na jó, nekem mennem kell – kapta fel az ajtóm mellé
ledobott sporttáskát.
– Hová mész? – csodálkoztam.
– Bokszedzésre.  Beiratkoztam.  Le  kell  vezetnem  a
felgyülemlett feszültséget.
– Látod, ezzel egyetértek – vágtam rá.
– És legalább megnézem, mit bénázik Zsolti.
– Ugyanoda mész te is?
– Egy helyen lakunk, nem fogok a város másik végében
konditermet keresni, csak mert éppen ı is odajár…
– Értem. Jó szórakozást – intettem. Kinga lesajnálóan nézett
rám, aztán sóhajtott egyet.
– Eljössz velem?
– Kösz, nem.
– Te tudod. Akkor gubbassz a szobádban, miközben mindenki
elvan valahol…
Utólag egyébként már bánom, hogy nem tartottam vele, mert a
távozása után elkezdtem szenvedni. Tébláboltam a házban,
drukkoltam anyunak, hogy megtalálja a mőholdképen azt az
anticiklont, amit annyira keresett, aztán gitároztam kicsit, végül
felmentem a netre. Sehol senki, csak sok szürke nevet láttam az
msn-en és pár kósza posztolást a Facebookon. Elkezdtem nézni
egy Odaát-részt, de egyedül féltem, úgyhogy végül olvastam és
zenét hallgattam. Ennyi. Szerencsére apu vacsora közben vette a
„szörnyen unatkozom, meghalok unalmamban, jaj, de unom
magam” sóhajaimat, és némi pótvacsorával felszerelkezve,
megnéztük az Avatart DVD-n, közben pedig arról beszélgettünk,
hogy vajon mik lehetnek ezek a magas, kék izék. Végül rájöttünk,
hogy naviik.

Tesióra: 5/2 – elfáradtam, teremkört futottunk.
Virág: 5/4 – este üzent, hogy vettek botot. Ez jó hír.
Gondolom.
Cortez: 5/1 – néha, ha van pár szabad percem (ma volt, jó
sok), akkor fáj. Nagyon.
Fogmosás után: 5/1 – veszélyes, este, a lámpafénynél, a
tükörben mindig felfedezek néhány kifejezetten zavaró
mitesszert, ami miatt nemcsak sokat idızök a tükör elıtt, de
szétgyilkolom az arcomat is.
Magical Mistery Tour. 5/5* – úúgy szeretem ezt a Beatles-
albumot!
Avatar: 5/3 – hát, megnéztem, de annyira nem ájultam el tıle.
Apu viszont most el akar költözni a Pandorára. Érdekes
elképzelés.
Virág és Ricsi: 5/5* – gratu nekik, remekül viselték a mai
napot. Mindenki árgus szemekkel figyelte ıket, aztán, amikor
Ricsi ebédszünetben megfogta Virág kezét, és úgy jöttek ki az
udvarra, mindenki susogni kezdett. Viszont olyan nagyon arik
voltak! ?