Evermore-mindörökké-huszonnégy-huszonöt

huszonnégy

Az ágyamban ébredek, Sabine hajol fölém, arcán megkönnyebbülés, gondolatai az aggodalom labirintusában tévelyegnek.

– Szia! – mosolyog fejcsóválva. – Neked aztán nem semmi kis hétvégéd lehetett!

Először rásandítok, aztán az órára, majd kipattanok az ágyból, amikor felfogom, mit mutat.

– Jól érzed magad? Már aludtál, amikor tegnap éjjel hazaértem. Nem vagy beteg, ugye?

Zuhanyozni indulok, nem tudom, mit válaszoljak, mert beteg ugyan nem vagyok, de fogalmam sincs, hogy alhattam ilyen sokat és ilyen későig.

– Van valami, amiről tudnom kéne? Valami, amit el szeretnél mondani...? – kérdezi a fürdőszobaajtón kívülről.

Lehunyt szemmel felidézem a hétvégét: a strand, Evangeline, Damen vacsorát főzött és itt aludt, aztán a reggeli...

– Semmi nem történt.

– Jól van, akkor jobb, ha igyekszel, ha nem akarsz elkésni az iskolából. Biztosan jól vagy?

– Igen – felelem tiszta hangon, olyan magabiztosan, ahogy csak tudom. Kinyitom a csapot, és a zuhany alá állok. Nem tudom, hogy hazudok-e vagy sem.

Miles egész úton Ericről beszél. Minden apró részletét megosztja velem a vasárnap esti SMS-szakításuknak, és próbál meggyőzni, hogy nem is érdekli, hogy teljesen túltette magát a pasin, amiből egyértelmű, hogy nem így van.

– Figyelsz te egyáltalán? – kérdezi haragos pillantás kíséretében.

– Hogyne – motyogok. Megállok a pirosnál, a sulitól néhány tömbnyire, az agyam a saját hétvégém eseményein pörög, és a vasárnapi reggelinél véget is ér.

– Ne nézz hülyének! – vigyorog ki az ablakon. – Ha untatlak, csak szólj! Mert ugyanis túl vagyok Ericen. Azt meséltem már, amikor ő meg én...

– Miles, beszéltél Havennel? – pillantok rá, mielőtt a lámpa zöldre vált.

Nemet int.

– Hát te?

– Nem hiszem - felelem. Rálépek a gázra, és azon töprengek, hogy a barátnőnk nevének említésére miért tölt el félelem.

– Nem hiszed? – Miles nagyra nyílt szemekkel fészkelődik.

– Péntek óta nem.

Beállok a parkolóba, a szívem háromszor olyan gyors tempóra vált, amikor megpillantom a kocsijának támaszkodó, rám váró Dament a szokásos helyen.

– Hát legalább egyikünknek bejött az élet - int a fejével a pasim felé, aki egy szál piros tulipánnal a kezében épp megkerüli a kocsit.

– Jó reggelt! – Átnyújtja a virágot és megpuszil, én motyogok valami érthetetlen választ, és elindulok a bejárat felé. Miles elstartol az osztályába, miközben megszólal a csöngő. Damen kézen fog, és megyünk az irodalomórára.

– Robins tanár úr mindjárt jön – suttogja. Szorosan fogja a kezemet, amikor elmegyünk Stacia mellett, aki rám fintorog, és az utolsó pillanatban húzza el előlem a kinyújtott lábát. – Lejött a piáról, próbálja visszaszerezni a feleségét – súgja a fülembe egészen közelről, miközben továbbmegyek az asztalom felé.

Leülök, kipakolom a könyveimet, és azon gondolkodom, hogy a barátom jelenlétében miért vagyok ilyen furán ideges. A zsebem- be nyúlok, és pánikba esem: otthon hagytam az iPodot.

– Nem kell az neked. – Damen megfogja a kezemet. – Itt vagyok én.

Lehunyom a szemem. Robins tanár úr mindjárt belép, három, kettő, egy...

– Jól vagy, Ever? – súgja Damen a csuklóm belső oldalán futó ereket cirógatva.

Összeszorított szájjal bólintok.

– Jól. Klassz hétvégém volt, remélem neked is.

Felnézek, és látom, hogy Robins tanár úr szeme nem duzzadt, az arca kevésbé vörös, bár a keze még remeg kissé.

– Jól mulattunk tegnap, nem?

Damenhez fordulok, és a szemébe nézek. A bőrömet elönti a melegség és a bizsergés, csak mert a keze az enyémen van. Egyetértően bólintok, mert tudom, hogy ezt akarja hallani, de nem vagyok benne biztos, hogy igaz is.

A következő fél nap az órák és a zavarodottság örvénye a fejemben, míg az ebédlőben meg nem tudom az igazságot a tegnapi napról.

– Nem hiszem el, hogy bementetek a vízbe! – Miles kavargatja a joghurtját. – Tudjátok, milyen hideg volt?

– Everen szörfruha volt – von vállat Damen. – Ja, és nálam felejtetted.

Kicsomagolom a szendvicsemet. Nem emlékszem semmire. Nincs is szörfruhám. Tényleg?

– Az nem péntek volt? – kérdezem, és belepirulok az emlékekbe.

Damen megrázza a fejét.

– Te nem szörföztél pénteken, csak én. Vasárnap tanítgattalak.

Próbálok visszaemlékezni, amíg a csomagolást tépdesem a szendvicsemről, de semmi, csak üresség.

– Jól csinálta? – kérdezi Miles.

– Nem voltak jó hullámok, úgyhogy többnyire csak hevertünk a takarók alatt a strandon. – Abban viszont nagyon jó volt – nevet.

Vajon a szörfruha rajtam volt a takaró alatt? És mi történhetett – ha egyáltalán történt valami? Lehet, hogy kárpótolni akartam a péntekiért, aztán úgy elástam az emléket, hogy nem tudom elővakarni?

– Mondjátok, hogy nem az a pár vagytok, ahol csak a pasi beszél! Ugye, nem rendel helyetted az étteremben?

Damenre nézek, de mielőtt válaszolna, Miles közbeszól:

– Ne! Evert kérdeztem.

Felidézem a két éttermi étkezésünket, a disneylandit, ami olyan furán végződött, és a másikat a lovin, amikor azt a rakás pénzt nyertük.

– Én szoktam rendelni – válaszolok. – Kölcsönadod a mobilodat, Miles?

– Nincs meg a telód? — Előhúzza, és felém csúsztatja az asztalon.

– Aha, és akarok egy SMS-t küldeni Havennek, hogy merre jár. Fura érzésem van. – Magamnak sem tudom megmagyarázni, nekik végképp. – Állandóan ő jár a fejemben. - Nyomkodom a billentyűket.

– Otthon van, beteg. Valami influenzaszerű. Plusz nagyon szomorú Evangeline miatt, de megesküdött, hogy ránk már nem haragszik.

– Azt mondtad, nem beszéltél vele – nézek rá, hiszen ezt mondta a kocsiban.

– Töriórán küldtem neki SMS-t.

– Akkor jól van? – meredek Milesra. A gyomrom egy ideggörcs, de gőzöm sincs, hogy miért.

– Kihányta a belét, gyászolja a barátnőjét, de alapvetően igen, jól van.

Visszaadom a telefont, nincs értelme zavarni Havent, ha nem érzi jól magát. Damen a combomra teszi a kezét. Miles tovább beszél Ericről, én meg piszkálom az ebédemet, közben bólogatok és mosolygok, de a nyugtalanságtól nem tudok szabadulni.

Nem is hinnéd, de épp azt a napot akarja Damen a suliban tölteni, amikor azt kívánnám, bárcsak lógna inkább. Mert minden alkalommal, amikor kijövök egy óráról, ott találom az ajtó előtt, és izgatottan vár, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Komolyan kezd az idegeimre menni.

Rajzóra után együtt megyünk a parkolóba, és felajánlja, hogy követ hazáig.

– Ha nem baj, akkor szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

– Minden rendben? – kérdezi milliomodszor.

Bólintok és beszállok a kocsiba. Alig várom, hogy becsukhassam az ajtót, és némi távolság legyen közöttünk.

– Dolgom van, de holnap találkozunk, jó?

Esélyt se adok a válaszra, kitolatok a helyemről és elhúzok.

Mire hazaérek, olyan fáradt vagyok, hogy egyenesen az ágyamhoz indulok. Azt tervezem, hogy szundítok egy kicsit, mielőtt Sabine hazajön és aggódni kezd értem. Az éjszaka közepén ébredek fel a saját vad szívdobogásomra. Merő verejték vagyok, és az a cáfolhatatlan érzésem támad, hogy nem vagyok egyedül.

Magam elé veszem a párnámat és szorongatom, mintha a puha tollak megvédenének, és bámulok a sötétbe.

– Riley? – suttogom, de tudom, hogy nem ő az.

Visszatartom a lélegzetemet. Az erkélyajtón túlról lágy, tompa hangot hallok, mintha papucsban járna valaki a szőnyegen.

– Damen? – suttogom magamat is meglepve. Kémlelem a sötétséget, de csak a lágy, suhogó hangot hallom.

A villanykapcsoló után nyúlkálok, és a hirtelen támadó fényben pislogva szinte meglepődöm, hogy egyedül vagyok, hiszen biztosra vettem, hogy valaki van a szobámban.

Felkelek, és a párnámat szorongatva bezárom az erkélyajtót. Benézek a szekrénybe és az ágy alá, ahogy apu tette régen, amikor mumusveszély volt. De nem találok semmit. Visszabújok az ágyba. Talán csak a rossz álom keltette a félelmet, amire felriadtam.

Hasonló volt ahhoz az álmomhoz, mikor abban a sötét, szeles kanyonban futottam, vékonyka, fehér ruhában, és fáztam, a szél korbácsolta a bőrömet, a csontomig hatolt. Annyira összpontosítottam a futásra, mezítláb a nedves, sáros talajon, a homályos menedék felé, amit alig láttam.

Csak azt tudom, hogy egy lágy, ragyogó fény felé futottam.

Damen elől.

huszonöt

Másnap a szokásos helyen parkolok a sulinál, kiugrom a kocsiból, és Damen mellett elfutva a kapuban várakozó Havenhez rohanok. Normális esetben mindent megteszek, hogy ne kelljen hozzáérnem senkihez, de őt szorosan magamhoz ölelem.

– Oké, oké, én is szeretlek – nevet, és eltol magától. – Nem akartam örök haragot tartani, srácok.

A haja száraz és fénytelen, a körömlakkja lepattogott, a szeme alatti karikák mélyebbnek tűnnek, mint szoktak, az arca pedig határozottan sápadt. Megnyugtat, hogy jól van, de nem tehetek róla, újra meg kell ölelnem.

– Hogy érzed magad? – vizsgálgatom figyelmesen Havent. Megpróbálok olvasni benne, de a szürke, gyenge és áttetsző auráján kívül semmit nem látok.

– Mi van veled? Mi ez a szeretet meg aggódás? Pont te, az örök iPod- és kapucnirajongó?

– Hallottam, hogy nem vagy jól, aztán tegnap nem jöttél suliba… – Elhallgatok, mert érzem, hogy nevetségesnek tűnök.

De Haven csak nevet.

– Tudom már! Te voltál, igaz? – Damenre mutat. – Jöttél és felolvasztottad a barátnőmet, és ő jégkirálynőből szentimentális tökfej lett.

Damen nevet, de a szeme komor marad.

– Csak megfáztam – legyint Haven. Miles belékarol, és bemegyünk a kapun. – És Evangeline miatt is nagyon szomorú vagyok, és ettől csak rosszabb lett az egész. Olyan lázas voltam, hogy párszor el is ájultam.

– Komolyan? – Damen mellől Havenhez csapódom.

– Aha, nagyon furi volt. Amikor reggel felébredtem, nem az a ruha volt rajtam, amiben lefeküdtem, és amikor meg akartam keresni, melyik volt az, nem is találtam. Mintha eltűnt volna vagy mi.

– Mondjuk, nálad elég nagy kupi van – vigyorog Miles. – Vagy csak hallucináltál, tudod, van ilyen, ha nagyon durva láza van az embernek.

– Lehet. De például eltűntek a fekete sálaim, ezt is az öcsémtől kellett kölcsönkérnem – mutatja a kék sálat.

– Volt, aki gondoskodjon rólad? – kérdezi Damen mellettem. Összekulcsolódnak az ujjaink, a melegség eláraszt.

Haven szemforgatva rázza a fejét.

– Viccelsz? Akár olyan független is lehetnék, mint te. Amúgy az ajtóm zárva is volt végig, meg is halhattam volna, és senkinek nem tűnt volna fel.

– És Drina? – kérdezem összeszoruló gyomorral.

Haven furcsán néz rám.

– Drina New Yorkban van. Péntek este utazott el. Na, mindegy, remélem nem veszitek zokon, mert némelyik lázálmom nagyon király volt, de ti nem voltatok benne. — Megáll a terem mellett, és a falnak támaszkodik.

– Nem álmodtál egy kanyonról? – kérdezem, és Damen kezét eleresztve egészen közel lépek Havenhez.

– Khmm, bocsi, de az intim zónámba gyalogolsz! – mondja nevetve, és eltol magától. – Nem, nem volt kanyon. Csak vér, meg ilyen gót dolog, nehéz elmagyarázni.

Abban a pillanatban, ahogy kimondja a vér szót, minden elsötétül körülöttem, és a padló vészesen közeledni kezd a fejemhez.

– Ever! – Damen az utolsó pillanatban elkap. – Ever – suttogja aggodalommal a hangjában.

Amikor kinyitom a szemem és ránézek, az arckifejezése, a pillantása nagyon emlékeztet valamire, de az emlék alig kezd formálódni, Haven hangja elsöpri.

– Pont így kezdődik - bólogat a barátnőm. – Mondjuk én csak később ájultam el, de attól még így kezdődik, erős szédüléssel.

– Nem vagy terhes? - kérdezi Miles olyan hangosan, hogy néhány srác a közelünkben megtorpanjon bámészkodni.

– Nem hinném – felelem. Meglepően jól érzem magam Damen karjaiban. – Jól vagyok, tényleg. – Feltápászkodom és továbbmegyek.

– Haza kéne vinned. Szörnyen néz ki - tanácsolja Miles.

– Aha - helyesel Haven is. – Pihenned kéne, de komolyan. Nem akarod te is elkapni, gondolom.

Senkit nem érdekel, hogy be akarok menni az órára. A következő percben Damen kezével a derekamon a fekete BMW felé tartok.

– Ez nevetséges – tiltakozom, miközben Damen kihajt a parkolóból. – Komolyan, jól vagyok. Arról nem beszélve, hogy már megint lógunk, és le fogunk bukni.

– Senki nem bukik le – pillant rám, aztán vissza az útra. – Rémlik, hogy odabenn elájultál? Szerencséd, hogy időben elkaptalak.

– Ez az, időben elkaptál. És most jól vagyok. Tényleg. Ha komolyan ennyire aggódtál értem, az orvosiba is vihettél volna. Semmi szükség emberrablásra.

– Nem raboltalak el – válaszolja feszülten. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy jól vagy.

– Ó, már orvos is vagy?

Nem válaszol. Felhajt a parti útra, és elhúz az utca mellett, ami a házunkhoz vezet, aztán hirtelen megáll egy tiszteletet parancsoló méretű kapu előtt.

– Hová viszel? – kérdezem, míg odaint az ismerős őrnek, aki mosolyogva beenged minket.

– Hozzám – motyogja. Felmegyünk egy meredek dombra, és néhány kanyar után egy zsákutcába hajtunk, annak is a legvégébe, egy üres garázsba.

Damen kézen fog és átvezet a konyhán, be a dolgozószobába. Megtorpanok és csípőre tett kézzel körülnézek a gyönyörű bútorokkal berendezett szobában, ami a szöges ellentéte annak a minimalista berendezésnek, amire számítottam.

– Ez tényleg mind a tiéd? - kérdezem. Végigsimítok egy plüssbevonatú szófán, közben végignézek a tökéletes lámpákon, perzsaszőnyegeken, a falon lógó absztrakt olajfestményeken, a sötét fa kávézóasztalon- heverő könyveken, gyertyákon és a saját bekeretezett fényképemen. – Ezt mikor csináltad?

Felveszem az asztalról, és jól megnézem. Abszolúte nem emlékszem, mikor készülhetett.

– Úgy csinálsz, mintha először járnál itt. – Damen hellyel kínál.

– Mert így van.

– Nem. Vasárnap? A strand után. Az emeleten lóg a szörfruhád. Csüccs le! – paskolja meg maga mellett a párnát. – Látni akarom, hogy pihensz.

Még mindig a fotót szorongatva leülök a túltömött párnákra, és azon gondolkodom, mikor készült. A képen a hajam kiengedve, az arcom piros, és egy narancssárga kapucnis pulcsi van rajtam, amire nem is emlékszem. Nevetek, de a szemem komoly és szomorú.

– A suliban csináltam. Amikor nem figyeltél. Szeretem az ilyen ellesett pillanatokat. – Damen kiveszi a kezemből a képet, és visszateszi a helyére. – Most csukd be szépen a szemedet és pihenj, közben én készítek egy teát.

A kezem ügyébe teszi a teáscsészét, és egy vastag gyapjútakaróval betakargat.

– Nagyon kedves vagy, de erre semmi szükség. – Fészkelődöm az órámra tekingetve. Ha most elindulok, még visszaérek az utolsó két órára. - Komolyan. Jól vagyok. Vissza kéne mennünk a suliba.

– Ever, elájultál! – Leül mellém, és az arcomat kémleli. Megérinti a hajamat.

– Van ilyen – vonok vállat. Kínos a felhajtás, főleg, hogy tudom, kutya bajom.

– Nem, amíg velem vagy – suttogja a sebhelyem felé nyúlva.

– Ne! – Elhúzódom, és a keze visszahull az ölébe.

– Mi a baj?

– Nem akarom, hogy elkapd - hazudok. Nem akarom beismerni az igazat, hogy az a sebhely az enyém és csak az enyém. Örök emlékeztető, hogy sose felejtsek. Ezért nem hagytam, hogy a plasztikai sebész hozzányúljon és „rendbe tegye". Mert ami történt, azt már soha senki nem teheti rendbe. Az én hibám, az én saját fájdalmam, ezért rejtegetem a frufrum alatt.

– Nem szoktam beteg lenni – nevet.

Behunyom a szemem, és amikor kinyitom, így szólok:

– Aha, szóval most meg nem szoktál beteg lenni.

Damen vállat von, és a szám elé tartja a teáscsészét, hogy igyak.

Kortyolok egyet, aztán eltolom a kezét.

– Na, nézzük! Nem szoktál beteg lenni, nem kapnak lógáson, ötöst kapsz a lógások ellenére, fogsz egy ecsetet és voila, jobb Picassót festesz, mint Picasso, úgy főzöl, mint egy mesterszakács, modellkedtél New Yorkban, ami még azelőtt volt, hogy Santa Fébe költöztél volna, ami még azelőtt volt, hogy Londonban, Romániában, Párizsban meg Egyiptomban éltél, nincs munkád és független vagy, mégis egy luxusházban laksz, drága autód van és...

– Róma.

– Mi?

– Nem Románia, hanem Róma.

– Mindegy, a lényeg az... – A torkomon akad a szó.

– Igen? A lényeg?

Nagyot nyelek, és elfordítom a tekintetemet. Egy ideje gyötör egy gondolat... Valami Damenről, valami erről a nem evilági tökéletességéről... Kísértet lehet, mint Riley? Nem, ez lehetetlen, hiszen mindenki látja.

– Ever! – Maga felé fordítja a fejemet. – Ever, én...

Mielőtt folytathatná, leugrom a szófáról, el a közeléből. Ledobom magamról a takarót, és nem nézek rá, amikor azt kérem:

– Vigyél haza!