Evermore-Kék Hold-Nyolc-Tíz

nyolc

Másnap reggel a parkolóban minden aggodalmam köddé válik. Amikor Damen kinyitja az ajtót és kisegít a kocsimból, látom, hogy egészséges, és pusztítóan jóképű. Amikor a szemembe néz, vége a tegnapi furcsaságnak. Szerelmesebbek vagyunk, mint valaha.

Komolyan. Irodalomórán alig bírja levenni rólam a szemét. Szünet nélkül sutyorog a fülembe Robins tanár úr rosszalló pillantásainak, meg Stacia és Honor undorodó hangjainak kíséretében. Ebédnél sem hagy alább Damen rajongása. Simogatja az arcomat, elmerül a szememben, csak addig nem foglalkozik velem, amíg iszik, aztán ott folytatja, ahol abbahagyta, édes kis semmiségeket sugdos a fülembe.

Általában, ha így viselkedik, az részben szerelem, részben pedig tompítani akarja a zajokat és az energiák áramlását körülöttem -a különféle látomásokat, hangokat, színeket, amelyek állandóan bombáznak. Még mindig nem találtam módot arra, hogy csak azokat az energiákat engedjem magamhoz, amelyekre kíváncsi vagyok, és kizárjam azokat, amelyek zavaróak. Mivel Damen sosem küzdött ilyen nehézségekkel, nem tudja, hogyan kellene megtanulnom.

De most, hogy újra itt van, nem olyan sürgető ez az igény, mert a puszta hangja is képes elnémítani a világot, és az érintésétől bizsereg az egész testem. És amikor a szemébe nézek... hát azt kell mondanom, hogy úrrá lesz rajtam valami meleg, csodás, mágneses vonzás, mintha csak ő létezne és én, és semmi más rajtunk kívül. Damen az én tökéletes pajzsom. A másik felem. És még ha nem is lehetünk együtt, a gondolatainkkal közvetített képek és érzések ugyanazt a megnyugtató hatást érik el.

De a mai sutyorgás, simogatás nem arról szól, hogy megóvjon, hanem inkább a terveinkről. A Montage Resortban lefoglalt apartmanról. És persze arról, hogy milyen régóta vár már erre az éjszakára.

•     Van fogalmad róla, hogy milyen, ha négyszáz évig kell várnod valamire? — kérdi suttogva, a szájával a fülcimpámat morzsolgatva.

•     Négyszáz? Azt hittem hatszáz — tolom el magamtól, hogy jobban lássam.

•     Sajnálatos módon kétszáz évig tartott, míg végre rád találtam - suttogja a szájával a nyakamon, majd a fülem mögött. - Két nagyon magányos évszázad volt, ha megjegyezhetem.

Nyelek egyet. A magány, amiről beszél, nem szükségszerűen egyedüllétet jelent. Az az igazság, hogy épp ellenkezőleg. De ezt nem hányom a szemére. Tulajdonképpen egy szavam sem lehet. Elhatároztam, hogy túllendülök ezen a bizonytalanságomon, és haladok egyenesen előre. Ahogy megfogadtam.

Nem akarok arra gondolni, hogyan töltötte azt a kétszáz évet nélkülem.

Vagy hogy hogyan töltötte az azt követő négyszázat abban a tudatban, hogy el fog veszíteni.

És nem foglalkozom azzal sem, hogy hatszáz évnyi előnye van velem szemben, ami nem kevés tapasztalatot jelent a... hát... a szerelem művészetének tanulmányozásában és gyakorlásában.

És egyáltalán nem fogok azokon a gyönyörű, nagyvilági, tapasztalt nőkön gondolkodni, akiket megismert az elmúlt évszázadokban.

Nem bizony.

Nem én.

Kikérem magamnak!

•     Érted mehetek hatkor? - kérdezi, miközben összefogja a hajamat a tarkómon, és vastag, szőke kötéllé csavarja. - Először megvacsorázhatnánk.

•     Ha ennénk egyáltalán - emlékeztetem.

•     Ja, tényleg. Jogos - mosolyog, és elengedi a hajamat, ami visszahull a vállamra, és lehullámzik a csípőmig. - Biztosan kitalálunk valamit, hogy elfoglaljuk magunkat.

Rámosolygok. Már megbeszéltem Sabinével, hogy Havennél alszom, és remélem, hogy nem jár utána. Régebben hitt nekem, de mióta piáláson kapott és felfüggesztettek a suliban, ja, és mióta gyakorlatilag felhagytam az evéssel, kissé bizalmatlan.

•     Biztosan jó lesz ez így neked? - kérdezi, mert félreérti a határozatlan arckifejezésemet, ami valójában csak idegesség.

Mosolyogva hozzáhajolok, hogy megcsókoljam. Szeretném, ha megszűnnének végre a kétségek (az enyémek). Miles érkezik, és a táskáját az asztalra dobva megszólal:

•     Jaj, Haven, nézd! Megint itt vannak! Visszatért a gerlepár! Elvörösödve félrehúzódom. Haven vihogva leül mellénk, és körülnéz:

•     Hol van Román? Látta valaki?

•    Az osztályában volt - von vállat Miles. Letépi a joghurtos doboz tetejét, és a szövegkönyve fölé hajol.

Meg történelemórán - gondolom. Eszembe jut, hogy átnéztem rajta egész órán, pedig nagyon fel akarta kelteni a figyelmemet. Kicsengetés után hátramaradtam, úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék. Inkább választottam Munoz tanár úr átható pillantását (jó jegyek kontra tagadhatatlanul furcsa viselkedés), mint Románt.

Haven vállat von, és kinyitja a sütisdobozát.

•    Hát, azért szép volt, amíg tartott - sóhajt fel.

•    Miről beszélsz? — pillant fel Miles. Haven félrehúzott szájjal, csüggedt tekintettel egyenesen előremutat. Az ujja irányában Román nevetgél Staciával, Honorral, Craiggel és a többi VIP-listással.

•    Nagy ügy. Csak figyeld meg, vissza fog jönni.

•    Nem tudhatod — kötekedik Haven, miközben lehámozza a muffinról a papírt, és a pillantása Romanen függ.

•    Ugyan, kismilliószor láttunk már ilyet. Minden új gyerek, akiben csak van egy kis törekvés, előbb-utóbb annál az asztalnál köt ki. Csakhogy a menőség nem tart soká, ugyanis az igazi menőség az itt van! — nevet fel Miles a rózsaszínre lakkozott körmeivel a sárga asztallapon kopogva.

•    Velem ugyan nem így történt — szeretném elterelni a beszélgetést Románról, de tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki bol-, hogy elhagyta az asztalunkat Staciáék kedvéért. - Én eleve itt kezdtem az első naptól fogva.

•    Ja, az biztos — vigyorog Miles. — De én Damenre céloztam. Emlékszel, hogy egy kis időre elszipkázta a sötét oldal? De aztán az agyához kapott és visszajött, hogy Román is vissza fog jönni.

Bámulom az elixírt és ide-oda forgatom a flakont. Tudom, hogy Damen őszinte volt a flörtjéről Staciával, hogy csak azért csinálta, hogy közelebb kerüljön hozzám. Örökre beégett a kép az agyamba, ahogy ők ketten szorosan egymás mellett álltak.

•    Bizony visszajöttem — Damen megszorítja a kezemet, és meg­puszil. — Még jó, hogy észhez tértem.

•    Látod? Csak abban bízhatunk, hogy Román is észbe kap. És ha mégsem, akkor sose volt elég menő, hogy egyáltalán szóba álljunk vele, igazam van?

Haven a szemét forgatva vállat von. Lenyal egy kis cukormázmorzsát a hüvelykujjáról, és így motyog:

•    Mindegy.

•    Miért érdekel ennyire egyáltalán? Azt hittem, odavagy Joshért.

•    Odavagyok Joshért — feleli a barátnőnk, és Miles pillantását elkerülve lesöpör néhány nem létező morzsát az öléből.

De amikor ránézek, látom, hogy az aurája hamis zöld színben hullámzik és lángol, szóval nem mond igazat. El van bűvölve, és kész. És ha Román is el van bűvölve, akkor adios Josh, hello ijesztő új fiú!

Kicsomagolom az ebédemet és úgy teszek, mintha érdekelne az étel, amikor meghallom:

•    Hahó, cimbi, mikor lesz az ősbemutató?

•    Nyolckor felmegy a függöny. Miért? Jössz? - kérdi Miles felderülő arccal. Az aurája is úgy ragyog, hogy egyértelműen azt szeretné, ha elmenne.

•    Ki nem hagynám - bólogat Román, és leül Haven mellé. A vállával a lehető leggusztustalanabb és leghazugabb módon a barátnőmhöz dörgölődzik. Tisztában van az érintése hatásával, és nem fél kihasználni.

•    Szóval, milyen az élet a VIP-listán? Erről álmodtál? - kérdezi Haven olyan hangon, hogyha nem látnám az auráját, azt hinném, flörtöl. De komolyan kérdi, az aura nem hazudik.

Román Haven felé nyúl, és gyengéden kisöpri a frufruját az arcából. A bizalmas érintéstől a lány elvörösödik.

•    Mi van? - kérdezi Román a szemébe nézve.

•    Tudod, a főasztal. Ahol eddig ültél - motyogja Haven, próbálva megőrizni a lélekjelenlétét Román varázsa alatt.

•    Az ebédlő kasztrendszere - segíti ki Miles megtörve az igézetet. Félretolja a félig megevett joghurtot. - Ez minden iskolában ugyanúgy működik. Klikkekbe rendeződnek, hogy kint tartsák a nemkívánatos személyeket. Nem tehetnek róla, csak megtörténik. És akikkel eddig voltál, ők a VIP-listások, ami a középiskolai kasztrendszerben azt jelenti, hogy ők a Menők. Ellentétben azokkal, akikkel most ülsz éppen... Akik az Érinthetetlenek néven ismeretesek.

•    Badarság! - Román elhúzódik Haventől, és kinyitja az üdítőjét. - Hülye duma. Ezt nem veszem be.

•    Nem számít, attól még ez tény - von vállat Miles vágyakozóan pillantva a másik asztal felé. Mert a műsor ellenére, amit a mi menőségünkről előad, jól tudja, a Bay View Gimi legtöbb sráca szemében semmi menő nincs bennünk.

•    Neked talán tény de nem nekem. Nem szeretem a kiközösítést, cimbora. A szabad és nyitott társadalmat szeretem, ahol minden lehetőséget feltérképezhetek. És te, Damen? Hiszel ebben?

Damen vállat von, és tovább bámul rám. Egy kicsit se érdekli a suli VIP-listája és a „ki a menő”-kérdéskör. Csak miattam jött ebbe az iskolába, és csak miattam marad.

•    Hát, szép dolog, ha vannak álmaid - sóhajtja Haven rövid, I, kelére festett körmeit vizsgálgatva. - De még szebb, ha legalább egy picike remény van arra, hogy valóra is válnak.

•     Jaj, kedvesem, be kell látnod, hogy nincs igazad. Ez egyáltalán nem álom - mosolyog Román, és Haven aurája ragyogó rózsaszínben izzik fel. - Megcsinálom. Majd meglátod!

•     És akkor? Te vagy a Bay View Gimi reménybeli Che Guevarája? Nem is próbálom elrejteni a hangom élét. Hogy őszinte legyek, jobban meglep, hogy azt mondom, reménybeli, mint a hang, amit megütök. Mióta használok én ilyen szavakat? Román narancssárga aurája láttán rájövök, hogy még rám is hatással van a srác.

•    Reménybeli, így van - mosolyog rám bágyadtan, és olyan mélyen a szemembe néz, hogy hirtelen csupasznak érzem magam, mintha mindent látna, mindent tudna rólam, és nem tudnék hová elbújni a pillantása elől. - Csak nevezzetek lázadónak, mert a jövő hét végére ez az egész kasztrendszer a múltba vész majd. Leromboljuk ezeket a saját magunk által összeeszkábált barikádokat, és összetoljuk az asztalokat, aztán buli!

•    Ezt jósolod? - nézem összeszűkült szemmel, miközben próbálom visszaverni a belőle áradó tolakodó energiát.

Csak nevet, és egy kicsit sincs megsértődve. A nevetése barátságos, elragadó, de ami a felszín alatt van, azt senki sem sejti. Ijesztő, rosszakaratú kacaj ez. Alig leplezett fenyegetés, kifejezetten nekem.

•    Hiszem, ha látom! - törli meg a száját Haven.

•    Látni maga a hit - jegyzi meg Román, a pillantását a szemembe fúrva.

* * *

•    Mit gondolsz te erről? — kérdezem csöngetés után, amikor Román, Haven és Miles elmennek, és Damennel hátramaradunk.

•    Miről mit gondolok?

•    Romanről. Meg az egész... ebédlőforradalomról - magyarázom, mert kétségbeesetten keresek valami igazolást arra, hogy nem féltékeny vagyok, függő, vagy őrült, hogy Román valóban ijesztő, és nem velem van a baj.

De Damen csak vállat von:

•    Ha nem bánod, most nem foglalkoznék Romannel. Te sokkal jobban érdekelsz. : v

Magához húz, és egy hosszú, mély, lélegzetakasztó csókkal kényeztet el. Az aula közepén állunk, de mintha minden megszűnne létezni körülöttünk. Amikor elválnak az ajkaink, annyira feltöltődve, átforrósodva állok ott, hogy alig tudok megszólalni.

•    Elkésünk - nyögöm ki végre, és kézen fogom, hogy a terem felé vontassam.

De erősebb nálam, úgyhogy csak simán nem jön.

•    Azon gondolkodtam, hogy mi volna, ha ezt most kihagynánk? - suttogja, és a szájával a halántékomon, az arcomon, aztán a fülemen matat. - Tudod, kiveszünk egy nap szabit, annyi más és sokkal jobb hely van még a sulin kívül.

Majdnem engedek a mágneses vonzásnak, de aztán megrázom a fejemet, és elhúzódom. Megértem, hogy évszázadokkal ezelőtt leérettségizett, és számára ez inkább fárasztó, mint hasznos. Persze számomra is unalmas, tekintve, hogy nincs értelme tanulni, ha egyetlen szempillantás alatt a fejembe ugrik a tudás. De legalább van még néhány dolog az életemben, ami normálisnak mondható. És a baleset óta, mióta rájöttem, hogy sose leszek normális többé, nagyra becsülöm az ilyen apróságokat.

•    Nem azt mondtad, hogy fenn kell tartani a normalitás látszatát bármi áron? - húzom tovább a terem felé, de nem moccan. -Az órák látogatása és az érdeklődés színlelése is része a látszatnak, nem?

•    De mi lehet normálisabb két szerelmes tininél, akik lógnak a suliból és egy nappal korábban kezdik a hétvégét? - mosolyog, és a szép, sötét szemek kis híján elnyelnek.

De újra megrázom a fejemet és szorosabban markolom a karját, míg a terem felé vonszolom.

kilenc

Mivel együtt fogjuk tölteni az éjszakát, Damen nem kísér haza, csak egy futó csókkal búcsúzik a parkolóban, aztán beugrom a kocsimba, és elindulok a plázába.

Valami különlegesre vágyom - valami csini darab Miles bemutatójára és a nagy randinkra -, mindketten fellépünk ma este. De miután az órámra pillantok és látom, hogy nincs annyi időm, amennyit gondoltam, belátom, hogy el kellett volna fogadni Damen ajánlatát, hogy lógjuk el a délutánt.

Áthajtok a parkolón, és azon gondolkodom, hogy talán meg kéne keresnem Havent. Mostanában nem voltunk sűrűn együtt a Drina-dolog meg Josh miatt, aki ráadásul nem is a mi sulinkba jár, de totál össze vannak nőve Havennel. Még a csoportfüggőségéből is kigyógyult a srác kedvéért. Leállt a suli utáni rituáléval, hogy különböző templomok alagsorában puncs és süti mellett találjon ki szomorú történeteket az adott napi nem létező függőségéről.

És eddig nem is igazán figyeltem fel rá, hogy mióta boldog, kevesebbet lógunk együtt. Végre találkozott valakivel, aki nemcsak hogy olyan, mint ő, de jó is hozzá. Az utóbbi időben elkezdett hiányozni, és úgy gondolom, nem árthat meg, ha együtt vagyunk egy kicsit.

Hamar kiszúrom őket. Román piros sportkocsijának támaszkodva nevetgélnek valamin. Haven a srác karját fogja. Az egyszerű, fekete farmert, az összement kardigánt, a Fali Out Boy-pólót és a szándékosan kócos, feketére festett haját, amiben egy sokkolóan piros tincs virít, rózsaszínű aura lágyítja. A szélei gyengéden kinyúlnak, és mindkettőjüket körbefogják. Kétségtelen, hogy Román ugyanúgy érez, tehát Josh hamarosan ejtve lesz. Eltökélem magam, hogy megakadályozom, még mielőtt késő lenne, de csak elhajtok mellettük a szememet meresztve, amikor Román rám néz. A tekintete átható és bizalmas, teli ismeretlen szándékkal, hogy inkább rálépek a gázra, és elhúzok.

Annak ellenére, hogy a barátaim jó fejnek tartják, annak ellenére, hogy a VIP-listások szintén, annak ellenére, hogy Damen sem gyanakszik, nekem nem tetszik a fickó.

Az érzéseim csak abból a fura szorongásból erednek, amit mindig érzek a gyomromban, ha a közelembe jön. Az a helyzet, hogy az új fiú a frászt hozza rám.

Meleg van, úgyhogy inkább a South Coast Plaza légkondicionált üzletei felé veszem az irányt, inkább, mint hogy a Fashion Island nyitott üzleteiben izzadjak, bár a helyiek minden bizonnyal ellenkezőleg tesznek.

De én nem vagyok helyi. Oregoni vagyok. Ami azt jelenti, hogy nekem a tavasz eleji időjárás az... hát hogy is mondjam, tavasz eleji. Tudod, záporok, borult égbolt, sok sár. Mint az igazi tavasz. Nem ez a forró, furcsa, természetellenes nyárféleség, ami tavasznak próbálja eladni magát. És azt beszélik, ennél csak rosszabb lesz. Ettől még jobban hiányzik Oregon.

Normális esetben kerülöm a plázákat — rengeteg fény, zaj, tömeg, ami energiát termel, ami aztán teljesen elsöpör és kikészít. A pajzsom, Damen nélkül pedig ismét az iPodomra kell hagyatkoznom.

Nem vagyok hajlandó kapucnit és napszemüveget viselni többé, hogy kizárjam a zajokat. Nem akarok úgy kinézni, mint valami csodabogár. Ehelyett arra koncentrálok, ami épp előttem van, és kizárom a külvilágot, ahogy Damen tanította.

Beteszem a fülhallgatómat és feltekerem a hangerőt, hogy az aurák örvénylő szivárványain és a néhány kóborló lelken kívül minden mást elnyomjon a zene. (Naná, hogy a szűk fókusz ellenére a szellemek épp előttem vannak.) Amikor belépek a Victoria’s Secret üzletébe, és egyenesen a huncut hálórucik felé tartok, annyira koncentrálok a küldetésre, hogy nem látom Staciát meg Honort.

•    Ó... te... jó... Isten - nyafogja Stacia és úgy lép oda hozzám, mintha egy „Gucci fél áron” címke lógna rajtam. - Ezt nem gondolod komolyan! — Mutat tökéletesen manikűrözött ujjával a kezemben tartott holmi kivágásaira, amelyek alul-fölül egyaránt igen figyelemreméltóan és valahol középen egy kristályokkal kirakott karikában találkoznak.

Csak kíváncsi vagyok, eszem ágában sincs megvenni, de az arca láttán és a gúnyos gondolatai hallatán totál hülyének érzem magam.

Visszateszem a polcra a cuccot, és babrálni kezdem a fülhallgatómat, mintha egy szavát sem hallottam volna, miközben a pamutegyüttesek felé indulok, amelyek inkább tetszenek.

Épp kezdek böngészgetni a rózsaszín és narancssárga csíkos cuccok között, amikor rádöbbenek, hogy semmi közük Damen ízléséhez. O talán egy kicsivel merészebbet szeretne. Valamit, amin több a fűző és kevesebb a pamut. Valamit, ami szexinek mondható. Anélkül, hogy odanéznék, tudom, hogy Stacia és hűséges ölébe a nyomomban vannak.

•    Ó, nézd, Honor! A dilis nem tudja eldönteni, hogy cukit vagy szexit szeretne - vigyorog rám Stacia fejcsóválva. - Hidd el, ha bizonytalan vagy, legjobb, ha a szexit választod. Mellesleg úgy emlékszem, Damen nem rajong a cuki dolgokért.

Megdermedek, és a gyomrom görcsbe rándul az oktalan féltékenységtől. Összeszorul a torkom. Egy perc múlva rákényszerítem magam, hogy lélegezzek és folytassam a keresgélést, nehogy megérezze, hogy a beszólása eltalált.

Amúgy meg tudom, hogy mi történt közöttük, és örömmel jelenthetem, hogy semmi cuki vagy szexi nem volt. Leginkább azért, mert semmi nem történt. Damen úgy tett, mintha tetszene neki Stacia, csak hogy a közelembe férkőzhessen. De még a gondolattól is émelyegni kezdek.

•    Gyere, menjünk, nem is hallja - mondja Honor a karját vakargatva, miközben a pillantását köztem és a barátnője között váltogatja, aztán a mobiljára néz, századszor, hogy Craig válaszolt-e az SMS-ére.

De Stacia marad. Túl jól érzi magát, hogy visszavonuljon.

•    Ne aggódj, teljesen jól hall - feleli mosollyal a szája sarkán. -Ne hagyd, hogy megtévesszen az iPod meg a fülhallgató. Mindent hall, amit mondunk és amit gondolunk. Mert nem csak dilis, hanem boszorkány is.

Elfordulok, és elindulok az üzlet másik felébe. Turkálok a push-up melltartók és a fűzők között, miközben magamban ezt hajtogatom: ne figyelj oda, ne figyelj oda, koncentrálj a vásárlásra, és elmegy.

De Stacia nem megy sehová. Helyette megragadja a karomat, és maga felé fordít. . ,

•    Gyerünk, ne szégyellősködj! Mutasd meg! Mutasd meg Honor-nak, hogy mi vagy!

A pillantása a szemembe mélyed, és sötét, zavaró energiákat küld keresztül rajtam, miközben úgy szorítja a karomat, hogy a mutató- és a hüvelykujja gyakorlatilag összeér. Próbál beugratni, felhúzni, mert pontosan tudja, mire vagyok képes, ha elvesztem az önuralmamat. Volt része benne. Csakhogy akkor nem szándékosan csinálta, és gőze sem volt, mit fog eredményezni.

Honor fészkelődik és nyafogni kezd:

•    Menjünk, Stacia! Menjünk már, ez uncsii.

Stacia nem figyel rá és még jobban rámarkol a karomra, a körmei a húsomba mélyednek, úgy suttogja:

•    Rajta, mondd csak el neki. Mondd el, mit látsz!

Behunyom a szemem. Felkavarodik a gyomrom, amikor a fejem megtelik a képekkel, amit már ezelőtt is láttam: Stacia felkapaszkodik a népszerűségi piramis csúcsára, és eltapossa azokat, akik alá kerülnek. Beleértve Honort, sőt főleg Honort, aki annyira fél, hogy lecsúszik a VIP-listáról, hogy nem tesz semmit azért, hogy megállítsa...

Elmondhatnám, milyen undorító Stacia valójában, felfedhetném, milyen szörnyű ember... Lefejthetném az ujjait a karomról és áthajthatnám az üzleten, hogy átrepüljön a kirakat üvegtábláján, aztán becsapódjon a pláza irodájába...

Csakhogy nem szabad. Amikor legutóbb elvesztettem a fejemet, amikor elmondtam Staciának azokat a gusztustalan dolgokat, amiket megtudtam róla, kolosszális hibát követtem el, amit nem engedhetek meg magamnak még egyszer. Most már sokkal több rejtegetnivalóm van, és nem csak nekem, hanem Damennek is.

Stacia nevet, én pedig küzdök, hogy nyugodt maradjak, és ne reagáljam túl. Emlékeztetem magam, hogy gyengének tűnni az rendben van. De gyengeségből feladni, na, az nincs rendben.

Elkerülhetetlen, hogy normálisnak tűnjek és meghagyjam neki az illúziót, hogy erősebb nálam.

Honor az órájára néz és a szemét forgatja, menni akar. És amikor elhúzódom, mintegy véletlenül visszakézből szájon vágom Staciát. Eközben valami olyan visszataszítót és borzalmasat látok, hogy felborítok egy egész állvány fehérneműt, ahogy szabadulni próbálok az érintéstől.

Melltartók, tangák, akasztók... minden a padlóra borul.

Én pedig a tetejére pottyanok, mint a cseresznye a habos tortára.

•    Jaj nekem! - rikácsol Stacia Honorba kapaszkodva, hogy össze ne essenek a röhögéstől. - Hát te gyogyós vagy! - Azonnal a mobiljáért nyúl, hogy felvegye videóra az egészet. Rám közelít, ahogy próbálok kiszabadulni a nyakam köré tekeredett harisnyatartóból. - Jobb, ha ezt gyorsan feltakarítod! Tudod, mit mondanak, ha eltörted, kifizeted!

Feltápászkodom, és nézem, ahogy kiviharzanak az ajtón, miközben megérkeznek az eladók. Stacia megáll, és a válla fölött hátraszól:

•    Figyellek, Ever. Hidd el, még nem végeztem veled. És elfut.

tíz

Amint megérzem, hogy Damen befordul az utcánkba, a tükörhöz rohanok (megint) és igazgatni kezdem a ruhámat, hogy minden ott legyen, ahol lennie kell - a ruha, a melltartó, az új fehérnemű -, és reménykedem, hogy a helyén is marad (legalábbis amíg nem jön el az idő, aminek el kell jönnie).

Miután a Victoria’s Secret eladónője segítségével összepakoltuk a romba döntött üzletet, segített kiválasztani egy nagyon csini bugyit és egy hozzá való cicifixet, ami nem pamutból készült, nem szégyentelenül szexi, és tulajdonképpen se nem tart, se nem takar valami sokat, de végül is ez a lényeg. Aztán a Nordstromon megvettem ezt a zöld ruhát és egy pár cuki, pántos magas sarkút. Hazafelé beugrottam egy gyors manikűrre, pedikűrre, amit nem csináltam már... nézzük csak... nos, mióta a baleset megfosztott a régi életemtől, amelyben olyan népszerű és csajos voltam, mint Stacia.

Mondjuk olyan mint Stacia, sosem voltam.

Népszerű voltam és vezérszurkoló, de gonosz soha!

•    Mire gondolsz? - kérdezi Damen. Mivel Sabine nincs itthon, beengedte magát, és feljött a szobámba.

Nézek rá, ahogy az ajtófélfának támaszkodva mosolyog. Sötét farmer van rajta, fekete póló, fekete zakó és a motoroscsizma, mint mindig. A szívem meg kihagy két ütemet a látványtól.

•    Az elmúlt négyszáz éven gondolkodtam - felelem és összerezzenek, amikor elsötétül a szeme. - De nem úgy, ahogy gondolod! - teszem hozzá. Nem akarom, hogy azt higgye, megint a múltján tépelődöm. - A közös életünkre gondoltam, és hogy még soha... hát...

Felvonja a szemöldökét.

•    Örülök, hogy véget ért az a négyszáz év - mormogom a bajszom alatt, miközben Damen átfogja a derekam, és szorosan magához húz. Nézem az arcát, a sötét szemét, a finom bőrét, az ellenállhatatlan száját. Magamba iszom a látványt.

•    Én is örülök. Nem is, ha belegondolok, nem is örülök. Egyenesen extázisba esem a gondolattól - mosolyog rám, de egy pillanattal később elkomorodik. - Nem, ez még mindig nem fedi a valóságot. Szükségünk lesz egy új szóra. - Felnevet és a fülemhez hajol. - Ma este szebb vagy, mint valaha. Szeretném, ha minden tökéletes lenne. Mint amiről álmodtál. Remélem, hogy nem okozok csalódást.

Hátrahőkölök. Hogy juthat ilyen az eszébe, amikor pont én vagyok az, aki azért aggódik, hogy csalódást okozhat neki?

Az államnál fogva felemeli az arcomat, és megcsókol. Olyan hévvel csókolom vissza, hogy elhúzódik és így szól:

•    Menjünk egyenesen a Montage-ba?

•    Oké — motyogom, a száját keresgélve. Meg is bánom a poént, amikor látom, mennyire felderül az arca. - Nem lehet, Miles kinyír, ha nem vagyok ott a premieren - mosolygok, és várom, hogy ő is...

Csakhogy nem mosolyog. Amikor rám néz, az arca olyan elkínzott és komoly, hogy rögtön rájövök: túl közel vagyok az igazsághoz. Minden életem ezen az éjszakán ért véget, az első éjszakán, amit együtt töltöttünk volna. És még ha én nem is emlékszem a részletekre, ő tisztán fel tudja idézni.

De aztán visszatér a szín az arcába, és kézen fog: - Még szerencse, hogy kinyírhatatlan vagy, úgyhogy semmi nem választhat szét.

* * *

Az első dolog, ami feltűnik a színházban, hogy Haven Román mellett ül. Josh távollétét kihasználva a srác vállához simulva ül, fejét félrebillentve imádattal nézi, és mosolyog minden szaván. A második dolog, ami feltűnik, hogy az én jegyem Román másik oldalára szól. Csakhogy Havennel ellentétben én nem vagyok lenyűgözve a ténytől. De mivel Damen már leült a külső székre, nem csinálok műsort a helycserével, inkább vonakodva leülök mellé. Érzem a zavaró energiáit, amikor rám néz - a figyelme annyira rám összpontosul, hogy muszáj fészkelődnöm.

Körülnézek a teremben. Próbálom elterelni a figyelmemet Románról, és megkönnyebbülök, amikor megpillantom Josht a sorok között, a szokásos fekete farmerjában, szegecses övvel a derekán. Ropogósra vasalt fehér inget és kockás nyakkendőt visel. A keze tele van édességgel meg ásványvizes üvegekkel. A szemébe lóg a haja. Nem tehetek róla, de megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor eszembe jut, hogy mennyire összeillenek Havennel. Boldog vagyok, hogy nem rúgta ki Román miatt. .

•    Vizet? - kérdezi Haven másik oldalára ülve, és felém nyújt két üveget. :

Elveszek egyet, a másikat továbbadnám Damennek, de nem kéri, issza az elixírjét.

•    Ammeg’ mi? - kérdezi Román rajtam áthajolva, és az üveg­re mutat. A váratlan érintéstől megborzongok. - Úgy szlopálod, mintha valami tüzes víz lenne. Ez esetben ne tartsd meg magad­nak, cimbi, ne tolj ki velünk! - nyújtja ki nevetve a kezét a palac­kért. Kihívással pillantgat ránk.

Már közbevágnék, mert attól tartok, Damen túl udvarias, és ad neki egy kortyot, amikor felgördül a függöny és megszólal a zene. Román feladja és hátradől, de a szemét nem veszi le rólam.

* * *

Miles fantasztikusat alakított. Olyan fantasztikusat, hogy azon kapom magam, csak az ő szövegére és a dalokra figyelek, amiket ő énekel, az idő fennmaradó részében pedig azon jár az eszem, hogy ma elveszítem a szüzességemet - négyszáz év óta először.

Elképesztő, hogy minden eddigi életemben találkoztunk, egymás­ba szerettünk, és sose sikerült... sosem teljesedett be a szerelmünk.

De ma ez megváltozik.

Minden megváltozik.

Ma éjjel eltemetjük a múltat, és az örök szerelem felé indulunk el. Amikor lemegy a függöny felállunk, és a színpad mögé indu­lunk. A kijáratnál Damenhez fordulok:

•    Francba! Elfelejtettünk virágot venni Milesnak! De ő csak mosolyog fejcsóválva.

•    Miről beszélsz? Itt vannak a virágok.

Körülnézek, hogy mit akar mondani ezzel, mert ha hiszek a szememnek, azt látom, hogy nála ugyanúgy nincs egy szál virág sem, mint nálam.

•    Te miről beszélsz? - suttogok. Csodás, meleg bizsergés fut át rajtam, amikor a vállamra teszi a kezét.

•    Ever, a virágok megvannak, egy másik síkban, csak életre kell őket hívnod, ahogyan tanítottam.

Körülnézek, hogy nem hallja-e valaki a furcsa beszélgetést, és elszégyellem magam, amikor rájövök, hogy nem tudom megcsi­nálni.

•    De nem tudom, hogyan kell. - Bár előkerítené a virágokat, és túleshetnénk az egészen! Nem igazán alkalmas az idő a tanulásra.

Damen nem dől be. : .

•    Dehogynem tudod. Hát semmit nem tanultál tőlem? Összeszorított szájjal nézem a padlót, mert az az igazság, hogy igenis sokat próbált nekem megtanítani, de amilyen szörnyű diák vagyok, olyan sokat lógtam, hogy mindketten jobban járnánk, ha ő intézné a virágokat.

•    Csináld te! - felelem. A csalódottság kiül az arcára. - Neked sokkal gyorsabban megy. Ha én próbálkozom, mindenki észreveszi, hogy mi folyik, aztán magyarázkodni kell...

Megrázza a fejét, és nem hagyja magát.

•    Hogy fogod megtanulni, ha mindig rám hagyatkozol? Felsóhajtok. Igaza van, de nem akarom elfecsérelni a drága időnket egy csokor rózsára, ami talán sosem jelenik meg. Csak azt akarom, hogy a kezemben legyen a csokor, mondhassam Milesnak, hogy Bravó!, aztán elhúzzunk a Montage-ba. Egy perce még úgy tűnt, Damen sem szeretne mást. De most átment komoly professzorba, és hogy őszinte legyek, eléggé elrontotta a kedvemet.

Mély lélegzetet veszek, és édesen mosolygok. A hajtókáját babrálva így szólok:

•     Teljesen igazad van. És nagyon fogok igyekezni, megígérem. De arra gondoltam, hogy most az egyszer, kivételesen csinálhatnád te, hiszen sokkal gyorsabb vagy... - megcirógatom a nyakát a füle alatt, és tudom, hogy milyen közel van ahhoz, hogy beadja a derekát. - Minél hamarabb megvan a csokor, annál hamarabb leléphetünk, aztán...

Még be sem fejezem a mondatot, behunyja a szemét és kinyújtja a kezét, mintha egy virágcsokrot tartana az ujjai között. Körülné­zek, és remélem, hogy senki nem lát, és gyorsan túl leszünk rajta.

Amikor visszanézek rá, kezdek pánikba esni. Ugyanis nem csak virág nincs, de a halántékán verejtékcsepp indul el lefelé. Két na­pon belül másodszor.

Ami nem lenne fura, ha Damennek szokása lenne izzadni.

Csakhogy sosem beteg és nem is verejtékezik. Nem számít, milyen meleg van, nem számít, mi a feladat, mindig hűvös és nyugodt, és tökéletesen kezeli, bármilyen megoldandó probléma adódik.

Tegnapig, amikor is képtelen volt megnyitni a kaput.

És most nem képes létrehozni egy egyszerű csokrot Milesnak.

Amikor megfogom a karját, hogy megkérdezzem, jól van-e, csak épp hogy érzem a szokásos csiklandozást és a melegségét.

•    Persze hogy jól vagyok - les rám félig leeresztett szemhéjai alól, aztán megint szorosan behunyja a szemét. Amit a rövid pillantásban látok, attól elgyengülök és meghűl a vérem.

Nem a szerelmes, lágy pillantást látom, amihez hozzászoktam. A szeme hideg, távoli, amilyennek már korábban is láttam.

Figyelem, ahogy összpontosít, összevont szemöldökkel, az ajka felett verejték gyöngyözik, és azon van, hogy mielőtt túl legyünk a feladaton és közelebb kerüljünk a tökéletes éjszakához. Nem akarom, hogy tovább erőltesse, vagy hogy megismétlődjön a tegnapi fiaskó, amikor nem tudott átjárót nyitni, mellé lépek és behunyom a szemem. Gyönyörű rózsacsokrot látok, egy tucat vörös rózsát fog a kezében, belélegzem nehéz, édes illatukat, érzem a szirmok bársonyát, hosszú, tüskés...

•    Aú! — rázza meg Damen a fejét és bekapja az ujját, bár a seb már be is gyógyult. - A vázát elfelejtettem - morog, abban a hit­ben, hogy ő bűvölte ide a csokrot, és nekem szándékomban áll, hogy ez így is maradjon.

•    Majd én. Teljesen igazad van, gyakorolnom kell - behunyom a szemem, és magam elé képzelem otthon, az ebédlőasztalon álló, bonyolult mintázatú vázát a spirális, cakkos, áttetsző csicsáival együtt.

•    Ólomkristály? - nevet Damen. - Mit fog gondolni Miles, mennyit költöttünk erre?

Megkönnyebbülten elnevetem magam, hogy vége a furcsaságnak, és Damen megint humoránál van. A kezembe nyomja a bokrétát: — Tessék! Add oda Milesnak, én meg hozom a kocsit.

•    Biztos? - kérdezem. A szeme körül feszes és sápadt a bőr, és kissé nyirkos a homloka. — Csak mert akár be is rohanhatunk, gratula, aztán huss, nem nagy ügy.

•    Emígy viszont megússzuk a kocsisort, és gyorsabban leléphetünk — mosolyog. — Azt hittem, alig várod.

Alig várom. Ahogy ő is. De aggódom is. Zavar, hogy nem tudta megteremteni a csokrot, aggódom a hideg pillantás miatt. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy iszik az elixírből, eszembe jut, hogy milyen gyorsan begyógyult a sebe, és meggyőzöm magam, hogy ez jó jel.

És tudom, hogy az aggodalmamtól csak rosszabbul lesz, úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és így felelek:

•          Jó. Menj a kocsiért! Kint találkozunk. Az arca elképesztően hűvös, amikor megpuszilom