Vérkönny 25. rész

A gyötrelem

Az erdei út kissé zötyögős volt, de könnyen megtaláltam az új menedéket.
Oliver egy fánál ácsorgott és várt, a falevelek az arcába hullottak. Ősz volt, a
színes pompa körülölelt mindent, lusta napfény poroszkált az ágakon.
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepve.
– Téged várlak, megéreztem, hogy jössz – mondta és forrón megölelt.
– De hát honnan tudtad?
– Bolus szerint, már profi vagyok a megérzések terén. De miért jöttél
vissza ilyen hamar?
Egész úton ez a kérdés csengett a fülemben, biztos voltam benne, hogy
Oliver felteszi majd. Úgy gondoltam, őszinte leszek, képtelen lettem volna a
szemébe hazudni.
– Konstantin szakított velem – böktem ki a még meg nem emésztett
mondatot.
– Tessék? – képedt el a kölyök.
– Szakított velem – ismételtem el, de még mindig idegenül hangzottak a
szavak.
– Szabadna tudnom, miért?
– Nem ismernél rá, annyira megváltozott, mintha nem is ő lenne. A
gyilkolástól depressziós lett, és újra vért iszik. Szánom az áldozatait, legyenek
akár emberek, akár vámpírok, szerencsétlen mind.
– Bántott téged? – izzott fel Oliver tekintete.
– Természetesen nem, de retteg tőle, hogy megteszi, ezért küldött el. Hidd
el, még most is szeret mindkettőnket, de az elméje elhomályosult, és nem
tudom, kitisztul-e még valaha – omlottam a fiam karjaiba zokogva.
Sokáig álltunk így szótlanul, még az erdei életet sem észleltük, hiába
susogtak a fák, hiába trilláztak a madarak, a lelkünkben haldoklott valami, de
elengedni egyikünk sem tudta még. Még nem.
– Gyere, menjünk be! – fogta meg a kezemet lágyan.
– Köszönöm, hogy vagy nekem – simogattam meg kétségbeesett arcát.
Bolus azonnal tudta, hogy mi a helyzet, tekintete mindent elárult.
Előzékeny volt és kedves, viselkedése meghatott, jólesett minden, amit tett,
vagy mondott. Kérte, hogy maradjak velük még egy darabig, nem akart így
elengedni. Nem is tudtam volna elmenni, nem lett volna hová, minden hely
Konstantinra emlékeztetett. A fájdalom egyre jobban rám telepedett,
bebábozott, fojtogatott, leigázott.
Úgy éltem, oly komor sötétségben, mint a csillagoktól kopár téli éjszaka.
Mindenkibe beleláttam, képes voltam gondolataikat irányítani, érzéseiket
manipulálni, csak arra nem voltam képes, hogy ugyanezt önmagammal is
megtegyem. A nevét nem mondtam ki soha, de mégis mindig a fülemben
csengett, mint egy átkozott lélekharang. A fényképeit elrejtettem, de arca így
is a szemem előtt lebegett, mint egy elpusztíthatatlan festmény. Álmaimban is
őt láttam. Szomjazott, a sivatagi nap hólyagosra égette testét, szája
kirepedezett, szemei vörösen izzottak, de ő csak ment megállíthatatlanul a
forróságban a biztos pusztulás felé. Szavaim leperegtek róla, kiáltásomat sem
hallotta meg, a forró szél az arcába csapott, a kimerültségtől térdre
kényszerült, majd négykézláb haladt tovább, a végén már kúszva. Végül 
beborította a finomszemcsés homok, és csak egy apró dűne maradt belőle
a kietlen sivatag közepén.
Már aludni sem mertem, karikás szemekkel kutattam az erdőt, bár magam
sem tudtam, mi célból. Talán a reményt kerestem, vagy az enyhülést, de nem
találtam sehol, legalábbis ezen a világon nem. Aztán sebeim lassan, de
gyógyulni kezdtek, mint egy horzsolás, kívülről befelé. A mélyebb részek
 felfelszakadtak olykor, véreztek is, de az idő szorgosan munkálkodott, és a bőr
kisimult. Végül egy apró heg maradt csupán, de az nem tűnt el soha,
mindenesetre egy jó darabig nem.
Évek teltek el, de Konstantin néma maradt. A véres háború véget ért, a
Principatus dicsőséges győzelmet aratott, mindenki ünnepelt.
Oliverrel hazaköltöztünk New Orleansba. A házunk újra régi fényében
tündökölt, de valami mégis megváltozott, mindketten tudtuk, hogy mi, de
soha nem hoztuk szóba. Konstantin szobáját átalakítottuk biliárdteremmé,
könyveit és használati tárgyait akkurátusan dobozokba zártuk, és levittük a
pincébe. Életünk nyugodt volt és békés, ennél többet nem is kívánhattunk.
A naplementét néztük a teraszon, amikor megjelent, lángoló vörös haja
beleolvadt a lemenő nap sugaraiba. Közeledett karcsún és fiatalon, szebbet
nem is alkothatott volna Isten, vagy aki teremtette. Meleg barna szemeit rám
szegezte, és mélabúsan elmosolyodott.
–Jó estét, Lámia vagyok, üzenetem van Oliver számára – mondta.
– Jó estét, tudom, hogy ki vagy, Londonban találkoztunk – mondtam kissé
tüskésen.
Meglepve nézett rám, majd tekintete felderült.
– Bocsásson meg, kérem, de azok olyan zaklatott idők voltak, most már
tisztán emlékszem, Konstantint látogatta meg akkor, igaz?
– Nem tesz semmit, csak egy pár órát töltöttem ott, Konstantin
vendégeként.
Oliver csendben ült a karosszékben és Lámiát bámulta, le sem vette róla
tekintetét. Arca kipirult, teste enyhén megremegett, Johanna óta nem láttam
ilyennek. Lámia láthatólag észrevette a fiú pillantását, és merészen a szemébe
nézett. Oliver erre szégyenlősen leszegte tekintetét.
– Gyertek, menjünk be a házba, kezd hűvös lenni! – invitáltam őket.
– Ez a ház annyira ismerős Konstantin elbeszéléseiből. Nem lakott itt
valamikor? – nézett körül Lámia.
– De igen, úgy ötven éve. Abban az időben hárman éltünk itt – mondtam
nyersen.
Lámia megérezte, hogy méhkasba nyúlt, és figyelmesen elterelte a szót.
– Négyszemközt kell beszélnem Oliverrel, megengedi, kedves Iris?
– Természetesen, fáradjatok be a dolgozószobába, ott nem fog zavarni
senki.
Órákig nem jöttek elő, és olykor hallottam Oliver heves kitöréseit, melyek
annyira jellemzőek voltak rá. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Lámia viharzott
ki rajta, feldúltan indult a kijárat felé.
– Hát te meg hova mész?
– Oliverrel nem lehet zöld ágra vergődni, szörnyen makacs – dohogta.
– Maradj, kérlek, ne haragudj rá, borzalmasan temperamentumos, de
ugyanakkor vidám és szórakoztató is tud lenni – fényeztem.
– Rendben van, maradok, köszönöm a kedvességét.
– Kérlek, tegezz engem, Lámia, hisz idősebb is vagy nálam – mondtam
barátságosan.
– Ezt meg honnan veszed? – váltott tegezésre.
– Ismerem a történetedet, kedvesem, Londonban megálmodtam.
–Különleges képesség – bólintott elismerően. – Olivernek elhoztam a
kristályszemet, és én is itt maradnék egy darabig, ha nincs ellenére,
vigyáznom kell rá. A dolgok elfajultak, Rufus tudomást szerzett róla, hogy
Oliver a Kiválasztott.
– Bolus engedélyezte?
– Természetesen, az ő engedélye nélkül nem őrizhetünk egy varázslót,
különösen egy tanácstagot nem.
Tisztában voltam vele, hogy Konstantin küldte, de ezt tapintatosan
elhallgatta, és ezért roppant hálás voltam neki. Az őrizethez szigorú
szabályzat is társult, ekkor már tudtam, hogy ezért dühöngött Oliver a
dolgozószobában, amikor Lámia közölte vele a tényeket. Szobafogság, és
akkor még enyhén fogalmazok. Tilos volt az ablak közelébe menni,
bármilyen, a házba újonnan bekerült tárgyat megérinteni, gondolatait
szabadjára engedni, a titkos dolgokról társalogni, és még tucatnyi ilyen
szabályt kellett a kölyöknek betartania. Lámia pedig felért a Scotland
Yarddal, vörös haját mindenhol láttuk, hol itt, hol ott, az egész ház tele volt
vele.
Oliver nehezen tűrte a bezártságot, de még nehezebben viselte, hogy a
gondolatait kordában tartsa. Hetente kétszer látogatta egy bosprem, érdekes
jelenség volt, meg kell hagyni. Molett testén csak úgy feszült a ruha,
rózsaszínes, vérbő arca majd kicsattant, leginkább egy vágómalacra
emlékeztetett. Távozáskor kissé sápatag volt ugyan, de nyomát sem láttam
rajta gyengeségnek vagy levertségnek, majdnem olyan erőteljes léptekkel
távozott, mint ahogy jött.
Lámia egyre feszültebb lett, Oliver nem különben, gyakran hallottam
indulatos szócsatáikat.
– Vedd észre végre, hogy mindez érted van! – mondta a lány hevesen.
– Értem, vagy azért az átkozott gyűrűért! Miért is kellett elkészíttetnem!?
– Nehogy kiejtsd a nevét, Konstantin szigorúan megtiltotta – tajtékzott
Lámia.
– Te pedig az ő nevét ne ejtsd ki többet ebben a házban! – csattant fel
Oliver.
– Feladom, kérni fogom a Tanácsot, hogy bízzanak meg mást, nem bírom
tovább a makacsságodat!
Ezután síri csönd lett, megijedtem, a legrosszabbra is felkészültem, magam
előtt láttam az álmot, amelyben Lámia csecsemők vérét szívta. Eszeveszetten
rohantam fel a lépcsőn, feltéptem a zárat, de csak egy csókolódzó
szerelmespárt láttam. Hevesen ölelték egymást, ügyet sem vetettek rám. Meg
sem hallották, hogy a szobába léptem, pedig elég nagy zajt csaptam. Óvatosan
becsuktam az ajtót, és lementem a nappaliba, a kandallóban épp az utolsó
fahasábok égtek, lefeküdtem a szőnyegre, kéjesen elnyújtóztam, és
meghatottan néztem a tűzbe.

Oliver és Lámia elválaszthatatlanok lettek, mindent együtt csináltak, ki

sem mozdultak a házból. Nappali álmukat a kristályszem és én vigyáztuk. A

szemet Lámia egy medálba ágyazva viselte a mellkasán, ha egy kicsit is

eltávolodott szerelmétől, azonnal a nyakába akasztotta. Úgy vigyázott rá,

mint kisgyermekre az anyja, egy percre sem hagyta egyedül. De a baj mégis

megtörtént, hiába volt minden igyekezetünk a gonosz utat talált, a

védőbástyák leomlottak.

Az az éjszaka sem volt más, mint a többi, a fiatalok a szobájukban

heverésztek, egymásba gabalyodva. Oliver szerelmes verseket olvasott fel

kedvesének. Minden olyan békés volt, szinte idilli. Ekkor neszre lettem

figyelmes, a kertből jött. Erősen koncentráltam, és lelki szemeimmel

végigpásztáztam a villa parkját. Hatan voltak, mind élőholt, testük fagyos

hideget árasztott.

Elméjüket elzárták, de ennek ellenére, sikerült behatolnom a leggyengébbikük 

tudatába. A Kiválasztottért jöttek, csak őt akarták, bármi legyen is

az ára. Az ár pedig a mi kettőnk élete volt, Lámiáé és az enyém.

Az összpontosítástól zúgni kezdett a fejem, már nem láttam az Árny

gondolatait, de nem féltem, készen álltam a harcra, jobban, mint bármikor,

hisz a fiamért kellett küzdenem. Hangtalanul osontam fel lépcsőn, és akkor

hirtelen, egy eget rengető dörrenéssel betört a ház összes ablaka.

Az üvegszilánkok csörömpölve repültek szerte szét, az egyik mélyen

belefúródott a hátamba, a langyos vér, végigfojt a gerincemen, egészen a

bokámig. A fájdalom letarolt, a szöveteimig hatolt, a legutolsó sejtemig.

Hátrafordultam, az ajtóban egy sötét alak sziluettje rajzolódott ki, a szobát

fagyos szellő lengte be, és vaksötét lett. A védőpajzsomat megerősítettem, és

minden erőmet összeszedve próbáltam továbbmenni. Az ajtóban álló lény,

észveszejtő sebességgel termett mellettem, és hosszú karmos kezeivel

kalodába zárta mindkét lábamat.

– Á, a kis angyal, milyen régen vágyom már rád! – mondta kéjesen, és

egyik kezével letörölte a bokámról vért, majd lassan, kéjesen lenyalta ujjairól.

Még jó, hogy az a szívdöglesztően jóképű Konstantin nincs itt, hogy

megvédjen, ha látná, biztosan megszakadna a kicsi szíve.

Hirtelen megfordultam és a szemébe néztem, Rufus vörös írisze

vészjóslóan izzott, mintha csak a pokol tüzeit láttam volna benne fellángolni.

A lábam körüli szorítás erősödött, majd egy iszonytató reccsenést hallottam.

A fájdalom leírhatatlan volt, tépett, égetett, megsemmisített.

Abban a pillanatban kivágódott a fenti ajtó, homályosan láttam csak a

kíntól. Oliver és Lámia szemet kápráztató gyorsasággal termett a

lépcsőfordulóban. Addigra már mindegyik Árny a szalonban állt, támadó

testtartásuk azonnal elárulta, mire készülnek. Vicsorogva fordultak felénk,

éles szemfogaik megvillantak a sötétben. A lábam körüli szorítás enyhült,

Rufus érdeklődése másfelé irányult.

– Díszes társaság gyűlt itt össze ma éjjel, még a Kiválasztott is megtisztelt

minket jelenlétével. Köszöntöm az egybegyűlteket, kezdődhet a mulatság! –

hajolt meg a fő gonosz, és egy ugrással a társai mellett termett.

– Használd a kristályszemet, Lámia! – küldtem egy gondolatot felé.

A lány felnyitotta a medált, és a szem beragyogott mindent, a vámpírok

üvöltve vetették magukat a földre. A fény egyre erősödött, megdöbbentett az

ereje, a padlón fekvő testek lángra kaptak, és pillanatok alatt szénné égtek.

Csak Rufus állt még mindig a szoba közepén fekete köpenyben sértetlenül,

mintha burok vette volna körül.

– Most mi lesz? Úgy látszik, a bűvös kristályszem nem hatásos ellenem –

nevetett vérfagyasztóan.

– Megküzdök veled, akár puszta kézzel is, te ördög fattya! – emelte fel

hangját Oliver.

– No lám, a Kiválasztottunk milyen hősies, rászolgált a nevére – emelte fel

kezét Rufus, melyen megcsillant a gyűrű.

A gyűrű melyet mítoszok öveznek, és melyet oly sokan keresnek

évezredek óta, az Idő Spirálja.

– Igen, jól látod, Iris – olvasott a gondolataimban Rufus. – Nehezen, de

sikerült megszereznem ezt a kis csecsebecsét, a mi kedvenc vámpírunktól –

mondta, és szemében gonosz fény villant fel.

– Konstantin – sikoltottam fel ijedten.

– Próbált ellenállni a szerencsétlen, oroszlánként küzdött, de hát a

természet már csak ilyen, az erősek megmaradnak, a gyengék pedig… – nem

fejezte be a mondatot, csak gúnyosan nevetett.

Már nem fájt semmim, elhagytam a testemet, csak a lelkemet éreztem,

sajgott a kíntól és haldoklott.

– Megölted? – kérdezte üvöltve Oliver

– Ami azt illeti eléggé halottnak tűnt, olyannyira, hogy a fejét is elvesztette

szegény. Amit adtam, azt most visszavettem, az élet már csak ilyen, ilyen

kegyetlen – ironizált groteszkül.

– Vissza kell hoznunk őt, bármi áron! – ordítottam hisztérikusan.

Törött lábam újra sajogni kezdett, ez jó jel volt, újra éreztem, és éltem,

képes voltam cselekedni, felemeltem a fejemet és a kölyökre néztem.

Oliver támadott, morogva vetette rá magát Rufusra, de acélpajzsnak

ütközött. Az Árny ereje minden képzeletemet felülmúlta, olyan erővel

repítette a kölyköt a falnak, hogy a csontjai ripityára törtek.

Már csak Lámia volt ép hármunk közül, ő volt az utolsó reményünk, talán

Zeusz nyújtott még neki valamilyen bűbájt, amivel most megvédhet minket.

Körbenéztem, mihez kezdhetnék, de Lámiát már nem láttam sehol, csak egy

csodálatos tigris állt a lépcsőfordulóban nemesen és büszkén. Nyugodt volt,

mondhatni szelíd, de sárga szemét le nem vette Rufusról.

– Cambiomágia, gratulálok, kedvesem! Milyen eredeti – bókolt csípősen

Rufus.

Szavai hallatán, a hatalmas állat támadásba lendült, már nem volt az a

doromboló kiscica, mint azelőtt. Hatalmas állkapcsával elkapta az Árny kezét

és leszakította. Ömlött a vér, mindent beborított, a bordó mocsok tócsában állt

a földön. Rufus nyüszített és próbálta elállítani a vérzést, de az szakadatlanul

spriccelt tovább. A tigris nesztelenül lépett Oliverhez, és letette elé a letépett

kezet, melyen ott virított a gyűrű.

Oliver felemelte, lehúzta róla a véres ékszert, majd tenyerébe helyezte, és

meghatottan nézegette.

– Most muszáj lesz egy kicsit változtatni a múlton, remélem, velem tartasz,

Iris! – mondta elszántan.

– Fel akarod támasztani Konstantint? – kérdeztem könnyeimmel

küszködve.

– Mondjuk inkább úgy, hogy más mederbe akarom terelni a megtörtént

dolgokat, de majd meglátjuk, előre nem tudhatom. Most mi ketten, szépen

visszamegyünk Londonba húsz évvel ezelőttre.

– Akkor szakított velem Konstantin, már kezdem érteni, mit szeretnél –

mosolyodtam el rejtélyesen.