Az őrangyal
pihenni. A nyereg véresre törte a combomat, félnaponta kötést kellett
cserélnem rajta. Már Havasalföld északi részén jártunk, a hegyeket már rég
magunk mögött hagytuk. Avenarnak nagyon tetszett ez a vadregényes ország,
széles fennsíkjaival, csordogáló patakjaival csodás látványt nyújtott. Időnként
portyázó útonállókkal is találkoztunk, de mihelyst meglátták
fegyverarzenálunkat, jobbnak látták távol tartani magukat tőlünk.
– Még fél nap és ott vagyunk – mondtam biztatóan –, de feltétlenül meg
kell szállnunk valahol, hogy felkészüljünk a rajtaütésre.
– Rendben van, részletes rajzot készítünk a kastélyról. Remélem,
emlékszel mindenre.
– Sajnos, ha akarnám, sem tudnám kitörölni magamból annak a rémlaknak
a képeit – feleltem.
A legközelebbi fogadónál álltunk meg és azonnal a szobánkba vonultunk,
a vacsorát felkérettük. Éhező farkas módjára vetettük magunkat az ételre,
mely rendkívül ízletes és laktató volt. Vacsora után bort ittunk, ami azonnal a
fejünkbe szállt.
– Ha most valamelyik vámpír, inna a véremből, az biztosan elkábulna –
mondta nevetve Avenar.
– Kár, hogy nem abszintot ittál, az hatásosabb lenne.
– Még nem késő.
Élveztem, hogy együtt ehetek, ihatok és nevethetek vele, hiszen már oly
rég tettem ilyet.
– Akkor térjünk rá a rajzra, tudsz te egyáltalán most egyenes vonalat
húzni? – viccelődött.
– Megpróbálom.
Egy lapot tett elém, és én rajzolni kezdtem. Minden bejáratot és
ablaknyílást bejelöltem, valamint lerajzoltam a pince teljes alaprajzát, a két
koporsót is beleértve.
– Szerinted, melyik részen tarthatják fogva Konstantint?
– Itt, nézd csak – mutattam rá egy viszonylag nagy bemélyedésre –, úgy
emlékszem itt volt egy cella, masszív rácsokkal.
– A pincébe pedig csak egy lejárat vezet – gondolkodott hangosan.
– Tiszta sor, elvonjuk valamivel a figyelmüket, hogy kénytelenek legyenek
feljönni.
– De mivel? Megvan, felgyújtjuk a fenti részt, nem jó, a vámpírok
rettegnek, a tűztől soha nem jönnének fel – vetettem el az ötletet. – Viszont
mindketten melegvérűek vagyunk, már az is elég, hogy megérezzék a
jelenlétünket, főleg ha még meg is vágom magamat egy kicsit – folytattam a
gondolatmenetet.
– Iris, te viccelsz! Nem teheted ki magadat vérszomjas vámpírok buja
étvágyának, ezt nem engedem!
– Pedig ez kézenfekvő lenne, amíg én fent elcsábítom őket, te lent végzel a
maradékkal és kiszabadítod Konstantint. '
– Veszélyes terv, de nem hangzik rosszul. Ahhoz viszont, hogy megöljem
őket, le kell vágnom a fejüket, az ezüst karó csak átmeneti, bénító hatással
van rájuk.
– Úgy van.
– Szerinted hányan lehetnek? – kérdezte.
– Nem sokan, lehet, hogy csak ketten. Az erejük viszont felér egy tucattal,
tudod mi a gúnynevük?
– Nem, ezt elfelejtetted velem megosztani.
– Árnyék – vágtam rá.
– Bizalomgerjesztő, ennek ellenére megcsináljuk – szorította meg barátian
a kezemet.
– Valami még eszembe jutott, mi lenne, ha te farkas alakodban jelennél
meg, ezzel megtéveszthetnénk őket.
– Remek ötlet, hogy ez nekem nem jutott eszembe! – csapott a homlokára,
– Okos kislány – mosolygott elismerően.
– Már csak azt kell megbeszélnünk, mikorra tervezzük az akciót
– mondtam izgatottan.
– Nappal kell mennünk, akkor nagy valószínűség szerint a koporsójukban
pihennek és a reflexeik is lassúbbak. Ha szerencsénk lesz sütni fog a nap és
nem tudnak majd utánunk jönni.
– De ahhoz el kell tüntetnünk a hintójukat, ott árnyékban lehetnek, és
követhetnek minket.
– Majd mi használjuk, gondolom, nem akarjuk Konstantint szénné égetni.
– Isten ments! – sápadtam el a gondolattól.
– Akkor holnap kora reggel indulunk – fejezte be az eszmecserét Avenar.
– Jó éjt, Iris!
– Jó éjt! – mondtam ásítva.
Pirkadatkor indultunk, már látni lehetett a nap első erőtlen sugarait.
Lovaink kényelmes tempóban fej fej mellett ügettek a nyílegyenes havas
úton.
– Délre fogunk odaérni, ismerem az utat – mondtam magabiztosan.
– Az pont jó lesz.
Pár óra múlva már a fenyves erdőben lovagoltunk, a hó legalább fél
méteres lehetett. Mintha megállt volna az idő azon a helyen, minden
változatlan maradt, a tó és az „elvarázsolt kastély” is.
A kúria, mely a szörnyek lakhelye és temérdek halandó sírja volt, kik
névtelenül nyugodtak itt, örök tudatlanságba burkolózva állt a jégtükör fölött.
Egy valami viszont mégis más volt, az épületet furcsa, sötét árny lengte körül,
mely magába szippantott minden ártatlan lelket, ki a közelébe merészkedett.
Lovainkat egy fához kötöztük, nesztelenül közelítettük meg a házat. Mikor a
bejárathoz értünk hátrapillantottam Avenarra, de ekkor már egy pompás
szürke farkas lépdelt mögöttem.
Gyengéden megsimogattam puha szőrét, mintha csak házi kedvenc lenne.
Jelenléte biztonságot sugárzott, még soha nem éreztem ilyen elszántnak és
erősnek magamat. Szavak helyett szemkontaktussal és gondolatokkal
kommunikáltunk.
Emlékeztem rá, hogy a bejárati ajtó hangosan nyikorog, ezért az egyik
ablakot szemeltem ki behatolási helynek. Erősen kellett koncentrálnom arra,
hogy az ablak, ami belülről volt bezárva kinyíljon. A kis kilincs akaratom
hatására lassan elfordult és akadálytalanul kitárult. Bemásztam a nyíláson, a
farkas könnyed ugrással követett. Nagyon lassan haladtunk, de a régi fapadló
olykor még így is megnyikordult lépteink alatt. Amikor beljebb értünk,
Avenar beleszimatolt a dohos levegőbe, melynek szaga felidézte bennem a
múltat, melyet nem tudtam elfeledni.
– Hatan vannak, mindegyikőjük a pincében tartózkodik. Hárman
koporsóban pihennek, ketten kártyáznak, egy pedig közvetlenül a lépcső
aljában őrködik – olvastam Avenar gondolataiban.
– Most zajt fogok csapni, majd megvágom a karomat, ne ijedj meg, csak
felületi sebet ejtek. Te bújj el, és amikor feljönnek, észrevétlenül osonj le! –
közvetítettem felé.
– Rendben van – nyugtázta egy pillantásával.
Felemeltem az asztalról egy gyertyatartót és földhöz vágtam, majd
elővettem a vadásztőrömet és egy vékony vágást ejtettem a vállamon. A vér
vékony sugárban kezdett csordogálni, végigfolyt a karomon és lecsöpögött a
földre, vörösre festve a padló fáját. Leültem és vártam, nem történt semmi, a
házban síri csend honolt. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és már azon
törtem a fejemet, hogy földhöz vágok még valamit, amikor megnyikordult a
pinceajtó. Kis idő múlva, egy fiatal, magas vámpír lépett a szobába. Agyam
lázasan zakatolt.
– Nem teríthettem le, mert akkor a többiek, soha nem jönnének fel, inkább
más megoldáshoz folyamodtam, eszméletlennek tetettem magamat.
Lassan közelített meg, egy ragadozó óvatosságával. Megérezhette a
vérszagot, mert érdeklődve szimatolni kezdett, majd odalépett hozzám és
kitapintotta a pulzusomat. Arckifejezése hirtelen megváltozott, kéjes öröm
tükröződött tekintetében. Láttam rajta, hogy fontolgatja, mit tegyen, egyedül
élvezkedjen, vagy ossza meg zsákmányát a többiekkel. Végül a csapatszellem
diadalmaskodott, visszament az ajtóhoz és lekiabált társainak.
– Gyertek fel, van egy kis meglepetésem számotokra.
– Pont most, mikor épp nyerésre állok? – szólt egy durva hang.
– Rendben, akkor egyedül csemegézek ebből a gyönyörű lányból. Alig
fejezte be a mondatot, amikor a másik kettő villámgyorsan mellettem termett.
– Még él, hallom, hogy ver a szíve. Tadam, tadam, tadam – tapsolta.
A magas fiatal fölém hajolt, éreztem édes leheletét, már épp a nyakam felé
közelített, amikor hirtelen felugrottam és egy hatalmasat rúgtam belé, ettől a
szemközti falnak vágódott. A másik két fenevad, döbbenten állt mellettem. A
meglepetés pillanatait kihasználva előkaptam az ezüst karókat és az egyiket a
durva hangú szívébe döftem. Ekkor a harmadik oroszlánként vetette rám
magát, borzongató morgása az agyamig hatolt. Ellöktem magamtól és vadul
az arcába csaptam, ettől megtántorodott, és akkor a másik karót erőtől
duzzadó mellkasába szúrtam.
– Ki maga? – kérdezte a fiatal vámpír remegve, még mindig a falnál
feküdt, bal arcát csúnya zúzódások borították.
– A kérdés nem az, hogy ki vagyok, hanem az, hogy mit akarok. Hol van
Konstantin? – rivalltam rá.
Elfordította fejét és gúnyosan elvigyorodott. Ezzel szörnyen feldühített,
odaléptem hozzá és gyomorszájon vágtam.
– Úgy akarod végezni, mint ők? – mutattam a két lebénult testre.
– Kérem, azt ne tegye!
– Akkor beszélj! emeltem kezemet egy újabb ütésre.
– Lent van a pincében, a cellába zárva.
– Kik vannak még lent? – rántottam meg az ingét.
– Nem beszélhetek, ha maga nem öl meg, akkor megteszik ők.
– Nem – néztem rá gyilkos tekintettel és felmutattam a harmadik ezüst
karót.
– Rufus, Dracula és egy társunk, aki az ő személyi biztonságukért felel.
Elővettem egy vastag kötelet és alaposan megkötöztem, majd a kötelet egy
ablakrácshoz rögzítettem.
– Nem árt az óvatosság – gondoltam, és egy bénító átkot is küldtem rá.
Miután meggyőződtem róla, hogy a varázslat hatott, a pincébe szaladtam.
Avenar már emberi alakban küzdött a három vámpírral. Olyan ügyesen bánt a
kardjával, hogy azok megközelíteni sem tudták. Állatias acsargás és morgás
töltötte be a helyiséget. A vérszagot ők is azonnal kiszagolták és ettől még
jobban bevadultak. Dracula vérszomjasan vetette rám magát, alig bírtam
kivédeni a harapását. Ujjaimat izzó szemébe vájtam, a pokoli fájdalomtól
üvöltve vágott pofon. Ekkor Avenar egy kardot dobott felém, mellyel sikerült
megsebeznem ellenfelem nyakát. A sebből sűrű, sötét színű vér csordogált.
– Hát önnek is van vére, ki hitte volna? – mondtam gúnyosan. Szavaimtól
szörnyen dühbe gurult, üvöltve rohant felém, utolsó lehetőségként felemeltem
kardomat és egy hirtelen mozdulattal hasba szúrtam. Rongybabaként csuklott
össze. Tudtam, hogy nem halt meg, de azt is tudtam, hogy egy jó időre
harcképtelenné tettem. Avenar még mindig a másik két vámpírral küzdött.
Gyorsan kihasználtam, hogy senki nem figyel rám, és keresni kezdtem a
cellát. A folyosó legvégén találtam rá. Kedvesem eszméletlenül feküdt a
földön, megkínzott teste tele volt sebekkel. Arca már a régi volt, de így is alig
volt felismerhető. Halálsápadtan simult a durva kőburkolathoz, bal szeme
szörnyen be volt dagadva, hosszú haja csapzottan, véresen simult a fejére.
– Be kell hozzá jutnom, Istenem, lehet, hogy az utolsó percben érkeztünk.
Erősen koncentráltam a zárra, elmém hatalmával próbáltam kinyitni a
lakatot, de nem nyílt ki, valaki védő bűbájt bocsátott rá. Gondolataimmal a
kulcsra összpontosítottam, aztán nem sokkal rá megláttam. Rufus
koporsójában volt, a bordó selyemborítás alatt. Magamhoz vettem,
visszarohantam vele a cellához, gyorsan kinyitottam az ajtót, Konstantin
mellé térdeltem, és vérző sebemet sápadt ajkára szorítottam.
– Igyál szerelmem, a vérem segíteni fog, meg foglak menteni –
unszolgattam zokogva.
Inni kezdett félájultan, nagyon lassan, és közben üveges tekintettel meredt
a plafonra.
– Ó, milyen megható – szólt egy hang a rács mögül. Felpillantottam és egy
nagyon szuggesztív szempár szegeződött rám. Farkasszemet néztünk,
pillantásával próbált megtörni, sikertelenül.
– Magánál nincs alávalóbb, a saját fiával ezt tenni – lövelltem rá gyilkos
tekintetemet.
– Nem a fiam.
– Hiába tagadja, akkor is a fia, maga változtatta azzá, ami lett, de a lelkét
szerencsére nem sikerült megrontania.
– Ez ékes bizonyítéka annak, hogy nem a vérem – mondta vigyorogva.
– Kérem, engedje, hogy elvigyük innen, nem akarok több vért ontani.
– Innen élve nem távozhat, kémkedett utánam és el akart pusztítani –
mennydörögte Rufus.
– Akkor kénytelen leszek tovább harcolni, őt nem hagyom itt. Lassan,
óvatosan eltoltam a száját a vállamról, azt remélve, hogy már eleget ivott, és
fenyegető tekintettel néztem Rufus szemébe.
– Milyen harctípust választ, kard, tőr vagy esetleg bűbáj – kérdeztem.
– Maga egy boszorkány?
– Gondolhatja azt is, nem számít, a lényeg az, hogy le fogom győzni.
– Legyen bűbáj – vágta rá –, az roppant izgalmas. Megkönnyebbültem a
válaszától, mert tudtam, hogy abban nem sokan tudnak legyőzni.
Áthatolhatatlan védőburkot vontam magam köré, majd ráküldtem egy
gondolatbénító bűbájt. Az arckifejezése egyből megváltozott, tompa lett,
szinte kábult, de sikerült újra összeszednie magát és megcélzott egy
érzelemtompító „lövedékkel”. Nem tudhatta, hogy az angyalokra ez
semmilyen hatással nincs, mivel olyan gazdag az érzelemvilágunk, hogy ha
ebből veszítünk is egy kicsit, azt szinte meg sem érezzük. Mosolyogva
néztem vissza rá, persze ő nem tudta mire vélni dolgot, és megcélzott egy
újabb dózissal. Ekkor elszántam magam a végső döfésre, bár tudtam, hogy a
fegyver, amit alkalmazni fogok ellene, csak múló hatással lesz rá, mégis e
mellett döntöttem. Kozmikus szeretetet sugároztam a gonosz démonra. A
változás még engem is megdöbbentett. Valószínűleg ilyen lehetett valamikor
halandó gyermek korában, szívélyes lett, megnyerő, szinte szeretetre méltó.
Azonnal bocsánatot kért, és fiaként kezdte istápolgatni Konstantint.
Felszólította az Avenarral küzdő vámpírt, hogy adja fel a harcot, és mutasson
alázatot.
– Mennünk kell – súgtam Avenarnak –, az igézés nem tart túl sokáig.
– Köszönjük a vendéglátást, de most már mennünk kell. Konstantint
magunkkal visszük, meg kell őt gyógyítanunk – mondtam udvariasságot
színlelve.
– Rendben van, kérem, tegyék azt, amit jónak látnak – mondta Rufus
selymes hangon.
– Elvisszük a hintót is, mert csak így tudjuk elszállítani a fiát.
– Köszönöm, kedvesem, lekötelez.
Avenar felcipelte a még mindig eszméletlen Konstantint a lépcsőn és
sietve elhagytuk a házat.
Az éjfekete, sárkány címeres hintó hátul állt az udvarban a lovakat még be
kellett fogni elé. A csődörökért szaladtam, még mindig a fánál legelésztek.
Lenyergeltem őket és befogtam mindkettőt a hintő elé, nehezen értették meg,
mit is akarok tőlük, hátas lovak voltak, még soha nem futottak fogatban.
Konstantint a kényelmes, bársonyülésre fektettük, még mindig eszméletlen
volt. Avenar erősen megrántotta a gyeplőt, és a mének eszelős tempóban
indultak el az erdei úton. Eleinte nehezen vették fel egymás ritmusát, de
később tökéletes szinkronba kerültek. A hóakadályok ellenére jó tempóban
haladtunk, a táj hófehéren, szikrázón suhant el mellettünk.
– Merre tartunk? – kérdeztem.
– Erdélyen és Magyarországon át Bécsbe.
– Konstantinnak ennie kell, teljesen le van gyengülve.
– Erdélyben mindenképp meg kell állnunk, fogatot kell cserélnünk, nem
járhatjuk be fél Európát Dracula hintóján, ott majd megetetjük.
Estefelé egy fogadóhoz értünk, már alig vártam, hogy kedvesem magához
térjen, rám nézzen, szóljon hozzám, és elmesélje történetét. Rengeteg ételt
rendeltünk, a tálak csak úgy roskadoztak, ínycsiklandó illat lengte be az
aprócska szobát. Konstantint lefektettük, jéghideg testét meleg takarókba
csavartuk, még mindig nem volt teljesen magánál, értelmetlen szavakat
zagyvált és időnként remegés tört rá. Pukkadásig tömtük magunkat a mennyei
étkekkel, erőt kellett gyűjtenünk.
– Én kezdem – mondta Avenar, mielőtt még megszólalhattam volna –, te
már így is sok vért vesztettél.
Tőrével egy apró sebet ejtett a karján, és nagyon óvatosan ájult barátja
szájára helyezte csuklóját. Nem történt semmi.
– Várj! – szaladtam oda. Szétnyitottam Konstantin összetapadt ajkait, és
cseppenként kezdtük itatni vele a vért. Először csak megnyalta a száját, majd
nyelt egyet és nagyon lassan inni kezdett.
– Jól vagy, Avenar? – kérdeztem meg egy idő után. – Nem szédülsz?
Felválthatlak?
– Minden rendben, semmi bajom, rengeteg vérem van, egy egész törzsnek
is elég lenne – mondta mosolyogva.
– Te fehéredsz és a szemed is kába, mindjárt el fogsz ájulni – léptem felé.
Mire kimondtam ezeket a szavakat, már a földön feküdt.
– Istenem, mit kezdjek két ájulttal?
– Csak eggyel – szólalt meg Konstantin suttogva.
– Szerelmem, végre magadhoz tértél! – ujjongtam.
– Most foglalkozz inkább vele, sok vért veszíthetett, meg kellene itatni.
– Máris hozok vizet.
Mire a pohárral odaértem, már Avenar is magánál volt. Összenevettek.
– Két hős, csak kár, hogy ájultak – viccelődött Avenar.
– Képzelem, most mit gondolhattok rólam, az erős vámpír, akit legyőzött
egy pár árnylény – mondta szégyenkezve Konstantin
– Hogy mondhatsz ilyet, rengetegen voltak, egy egész szekta – védtem
meg önmagától. Együttérzően megfogtam a kezét. – Kérlek, mesélj el
mindent részletesen!
– Miután elváltunk, jól alakultak a dolgok, kezdtek teljesen befogadni.
Bizalmas dolgokat is megosztottak velem. Furcsállották ugyan, hogy éjszakai
vadászataikra nem kísérem el őket, de akkor beavattam őket különös étkezési
szokásaimba.
– Mit meséltél nekik? – kérdeztem ijedten.
– Azt hazudtam, hogy csak gésák vérét iszom, akiket külön erre a célra
Japánból hozatok.
– Nem hiszem el. És elhitték?
– Igen, feltétel nélkül, hisz arisztokrata vagyok, mégpedig egy kissé
finnyás fajta – nevetett kajánul.
– Aztán mi történt?
– Rufus visszatért, eleinte nem szentelt nekem túl sok figyelmet, de amikor
megtudta, hogy az egyik teremtménye vagyok, megkülönböztetett
érdeklődéssel fordult felém. Rengeteget beszélgettünk, és egy idő után
elkezdett a színfalak mögé látni. Hiába változtattam el a külsőmet, a lelkemet
nem rejthettem el előle. Mi is megérezzük a gonoszt, és ezzel ő is így volt,
csak ő a saját ellentétét fedezte fel bennem. Az álarc lassan kezdett
szétporlani, és a maszkabálnak vége lett. Ott álltam előtte teljes valómban,
meztelenre vetkőzve, védtelenül. Később, próbáltam visszaváltoztatni az
arcomat, de nem sikerült rögtön, napokig eltartott, mire visszanyertem eredeti
külsőmet. Havasalföldre hurcoltak, ahol hosszasan vallattak. A legutóbbi
zsinaton elhangzottakról faggattak, de én nem árultam el semmit. Kérdéseket
tettek fel az Idő Spiráljával kapcsolatban is, de én továbbra is néma
maradtam. Miután, szép szóval nem sikerült megtudniuk semmit, verni
kezdtek, módszeresen kínoztak, éheztettek, és soha nem hagytak egy óránál
többet pihenni.
– Szóval, így kerültél ebbe az állapotba – sajnálkozott Avenar.
Konstantin bólintott, majd folytatta.
– Éreztem, hogy már nincs sok időm hátra, folyton hallucinációk
gyötörtek, téged láttalak, Iris, a tömlöcben álltál, de hiába nyújtottam feléd a
karomat, soha nem tudtalak elérni, egyre csak távolodtál. Minden egyes
napom így telt, míg végül elveszítettem az eszméletemet.
– Sajnálom kedvesem, bár csak meg nem történtté tudnám tenni! –
simogattam meg feldagadt arcát.
– Ideje lefeküdnöm, jó éjt mindkettőtöknek! – mondta tapintatosan Avenar
és csendesen betette maga mögött az ajtót.
Kettesben maradtam a szerelmemmel.
– Megmosdatlak – mondtam mosolyogva
– Köszönöm – válaszolt szelíden Konstantin.
Meleg vizet hoztam és puha nedves ronggyal végigtörölgettem az egész
testét, de hiába voltam óvatos időnként mégis feljajdult. Örült fájdalmai
lehettek, amin nem csodálkoztam, hiszen egy ép porcikája sem maradt. Mikor
végeztem, tiszta ruhát adtam rá, fehér selyeminget és fekete bársony nadrágot.
– Most már „emberi” kinézeted van – nevettem.
– Feleslegesen öltöztettél ilyen szép ruhába, őrangyalom – húzott le maga
mellé az ágyba.
– Ne képzeld magadat máris ennyire erősnek – öleltem meg.
– Meg fogsz lepődni, milyen erőre kaptam a farkas vértől, húúú –
vonyított viccesen.
– Tehát az én vérem mit sem ért?
– Soha nem fogom tudni ezt meghálálni neked, már másodszor mentettél
meg.
– Dehogy nem – csókoltam meg forrón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése