Az Orákulum
Azt hiszem a legjobbkor hagytuk el Amerikát, a polgárháború véres
csatatérré változtatta az északi kontinenst. A déli konföderációhoz tizenegy
állam csatlakozott, köztük volt Louisiana is. 1862 tavaszán az északi haderő
tizenhét hadihajóval elfoglalta New Orleanst. A helyzet a városban
elviselhetetlenné vált, vérző sebesültek hevertek az utcákon, a kórházak pedig
tömve voltak. Aki tehette, menekült a városból. Johanna a családjával
visszatért Franciaországba. Olivert szörnyen megviselte az elválás, napokig
magába roskadva ült a szobájában, és a falat bámulta. Hiába próbáltunk
közeledni felé, a legfinomabb próbálkozásunkat is elutasította. A Bombaybe
utazásunk előtti napon azonban megtört a jég. Szobájába lépve azonnal
észrevettem rajta a változást.
– Látom, ma sokkal jobban érzed magad – mosolyogtam rá barátságosan.
– Csak te látod így, Iris, te született optimista vagy.
– Nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok – rántottam meg a vállamat.
– Jó neked – nézett rám irigykedve.
– Ha akarod, átadhatok neked egy kicsit belőle.
– Köszönöm, de szeretek szenvedni, a gyötrelem erősíti a lelket, legalábbis
Démon szerint.
– Azt hiszem ebben igaza volt, ezért sem szándékoztalak akaratod ellenére
bűbájjal jókedvre deríteni.
– Köszönöm – suttogta hálásan.
– Ha jól látom, a beszélgetés jót tesz neked.
– Ebben is igazad van, talán megkönnyebbülök tőle. Szörnyen hiányzik
Johanna – fakadt ki belőle.
E szavak, úgy enyhítették fájdalmát, mint ahogy a duzzadt, feszülő sebből
kitörő váladék csillapítja a kínt. Türelmesen néztem rá, nem akartam
közbeszólni, azt vártam, hogy teljesen kitisztuljon a sérülés, és tudatában
voltam annak, hogy a gyógyuláshoz vezető út még igen hosszú.
– Az utóbbi időben nagyon közel kerültünk egymáshoz – folytatta
mondanivalóját. – Mivel gyanúját már semmivel sem tudtam eloszlatni,
kénytelen voltam előtte felfedni valódi énemet. Először nagyon megijedt,
szörnyű volt látni, ahogy elhúzódik tőlem, napokig nem mertem a közelébe
menni. Aztán nem kis meglepetésemre ő maga keresett fel. Közölte velem,
hogy nem érdekli, hogy mi vagyok, ha én lennék a föld legvérengzőbb
teremtménye, akkor is szeretne. Őszinte vallomása könnyekig meghatott,
szerelmesen vontam karjaimba, és idejét sem tudom, meddig tartottam így.
Mielőtt távozott, biztosított arról, hogy a titkomat halála napjáig őrizni fogja.
Másnap tudtam csak meg, hogy a szülei úgy döntöttek, visszatérnek az
óhazába. Johanna hisztérikusan zokogott, rajtam kívül senkit nem akart látni,
az édesanyja rimánkodva kért, hogy próbáljam megnyugtatni. Minden lelki
erőmet össze kellett szednem ahhoz, amit mondani akartam neki. Próbáltam
megértetni vele, hogy a szerelmünknek nincs jövője, de mikor e szavak
elhagyták ajkamat, iszonytató fájdalom járta át lelkemet, mintha kitéptek
volna belőlem egy darabot. Johanna pedig egyre csak sírt, elapadhatatlan
könnyei fátylán át mélységes fájdalommal pillantott rám, nem mérgesen,
hanem meggyötörten. Vigasztalásom lepergett róla, mintha meg sem hallaná.
Mikor már az összes könnyét elsírta, depresszióba esett, közömbös lett
mindennel szemben, és egyre csak a tengert nézte, mintha haragot táplált
volna a hatalmas víztömeg iránt. Magamon kívül voltam, de tudtam, hogy el
kell hagynom őt, amíg nem késő, egy utolsó csókot leheltem homlokára, és
kirohantam a szobájából, át a házon, ki az utcára. A szüleitől el sem
köszöntem, sejtem, mit gondolhatnak most rólam, de ha akkor megállok,
akkor most Franciaország felé hajózom. Hazáig futottam, a többit te is tudod.
Hát így ért véget az én első és egyben utolsó szerelmem.
– Megértem, hogy így megviselt a szakítás, de bármennyire elcsépeltnek is
hangzik, az idő gyógyírt nyújt majd a sebeidre, túl fogod élni, hiszen te is
tudod, ti, vámpírok mindent túléltek – simogattam meg az arcát gyengéden.
– Jól esnek a szavaid, Iris, öröm tudni, hogy mindig számíthatok rád és
természetesen Konstantinra is, de vele egészen más a kapcsolatom. Tudod, mi
férfiak nem szeretünk gyengének mutatkozni egymás előtt, és azt hiszem ez
nem meglepő.
– Nem vagy gyenge, csak vannak érzéseid, aminek én borzasztóan örülök,
ebben hasonlítasz Konstantinra. Nála szeretetre méltóbb lénnyel nem
találkoztam még, igazi kincs ő nekem. Remélem, egyszer te is rálelsz majd
egy ilyen társra a te fajtádból.
A hatalmas bombayi kikötő nyüzsgő látványa szinte bekebelezett minket,
fejünket ide-oda kapkodva figyeltük a hatalmas embertömeget. A
rakodómunkások már el is kezdték a csomagok kirakodását, láncot alkotva
adogatták egymásnak a nehéz pakkokat, melyek a hajó feneketlen gyomrából
kerültek elő. Szikár testükön soha nem feltételezett izmok dagadtak. A kikötő
egy távolabbi szegletében érdekes járművek várakoztak. A kocsikat nem ló
vontatta, hanem vézna, rongyos, sárral borított meztelen férfiak. Ezekből az
emberi lényekből ki sem lehetett nézni, hogy akár teher nélkül is elbírnák
nehéz kordéjukat, amit riksának neveztek.
A város egyedüli közlekedési eszköze volt ez, mely különös fa kerekeken
gurult. A riksa kulik, így nevezték a vontatókat, egyfolytában rázták az
ujjaikra kötözött csengőt, mely minden bizonnyal a legkellemesebb hang volt
Bombay utcáin.
Esteledett, elhagytuk a hajót és béreltünk egy háromszemélyes riksát.
Lassan araszoltunk úti célunk felé, így szemügyre vehettük ezt a különleges
várost. Amit láttunk, azt csak egyetlen szóval lehet leírni: nyomor.
Mindenfelé széthajigált szemét és botrányos bűz, gyanús színű és szagú
pocsolyák. A monszun párás levegője ködfátyolba vonta a várost, mely
misztikus hangulatot árasztott. A járdákon szörnyszülött képzetek hevertek,
kik koldulással kerestek betevőt maguknak.
Volt köztük egy kirívóan szánalomra méltó ember, lesoványodott, csonka
teste groteszk pózba csavarodva feküdt a mocskos kövezeten, a keze helyén
lévő kurta csonkkal dobolt a földön, így próbált néhány rúpiát kicsikarni az
érzékenyebb lelkű járókelőktől. A házfalak szomszédságában fahulladékból
és rongyokból összetákolt viskók sorakoztak, tulajdonosaik itt éltek az utcán,
itt étkeztek, itt aludtak és az utcai kutakban mosdottak. Egy színes rongyokba
öltözött nő éppen vacsoráját fogyasztotta, az ételt döglegyek zsongták körül.
Az utcagyerekek bandákba verődve gyakorolták a zsebtolvajlás művészetét.
Egyikőjük elvonta a gyanútlan turista figyelmét, míg a másik szemérmetlenül
elcsente értéktárgyait. Ezután lett persze nagy ribillió, kergetőzés és kiabálás,
de ez itt nem keltett feltűnést, a többi dologgal együtt hozzátartozott az
utcaképhez.
A belvárosba érve meglepő módon, egy darabka igazi Angliával találtuk
szembe magunkat, mintha nem is Bombayben, hanem Windsorban lennénk.
Gondosan ápolt park, precíz pontossággal nyírt méregzöld pázsit, pompás
virágágyásokkal szegélyezett halastavak és brit hírességek szobrai. A kuli
lassított, majd döcögve megállt egy igazán luxusnak mondható szálloda
főbejáratánál. Pillanatokon belül egy aranyzsinóros zekét viselő londiner
termett mellettünk, és már cipelte is súlyos csomagjainkat a recepció felé.
Szobáink pazar berendezése messze felülmúlta bármely európai szálloda
színvonalát. A márvány fürdőkádak, az aranyozott csaptelepek, a földig érő
brokát függönyök, mind az eltúlzott fényűzésről tanúskodtak. Konstantin
érdeklődve tekintett ki az angolparkra néző ablakon.
– Úgy érzem magamat, mintha Londonban lennék – mondta ellágyulva.
– Nem jársz messze az igazságtól, amikor így érzel, Anglia teljesen
bekebelezte Indiát.
– Elgondolkodtató, hogy vajon ezzel jót tesz-e ennek az országnak – húzta
fel szemöldökét, tőle megszokott módon.
– Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. A riksa kulik és a szegény
éhezők nyomorán mit sem változtat, viszont az egyébként is jómódú
kereskedők, még gazdagabbak lesznek. Az arisztokráciának pedig nem
hiszem, hogy jót tesz a gyarmatosítás, de ki tudja, ebbe nem láthatunk bele.
Oliver is a mi lakosztályunkban lakott, egy kényelmes hálószoba állt a
rendelkezésére. Úgy gondoltam, jobb, ha nem marad egyedül,
lelkiállapotának nem tenne jót a magány. Mindig a szobában étkeztem, nem
akartam kellemetlen helyzetbe hozni a családtagjaimat. Konstantin már
előrelátóan felvette a kapcsolatot az indiai Principatus tagjaival, akik helyi
bospremeket bocsátottak rendelkezésünkre, így ez sem jelentett problémát.
Az Orákulum felkutatása kicsit sem volt egyszerű feladat, folyamatosan
változtatta tartózkodási helyét, így védve ki az alkalmatlan látogatókkal való
találkozást. Egyáltalán nem tudtuk, hol és kit keressünk, még a nemével sem
voltunk tisztában. Esténként hindu templomokat látogattunk, ahol hindi
nyelven írt feliratokat tanulmányoztam. A hindi nem volt idegen számomra,
apám alapfokon erre a nyelvre is megtanított. Azonban hiába olvasgattam a
feliratokat, egyik sem adott útbaigazítást.
Konstantin is megpróbált a Tribuson keresztül az Orákulum nyomára
bukkanni, de ő sem járt sikerrel. Míg egy esős, meleg napon, a hindu
szállodaportás felhívta a figyelmemet egy városszéli imahelyre. Lelkemre
kötötte, hogy feltétlenül egyedül menjek oda. Furcsállottam az útbaigazítást,
de nem gyanakodtam semmi rosszra. Béreltem egy riksát és a távoli kis
templomba siettem. Az út menti látnivalókba szokottnál is visszataszítóbbak
voltak, azt hittem, az általam megismert nyomort már nem lehet fokozni, de
tévedtem. Egész úton a hányinger kerülgetett, a kibírhatatlan szagok, és a
sorvadásnak indult, emberi lénynek már nem nevezhető alakok látványa
letaglózott.
Amikor megérkeztünk sietve kerestem egy bokrot, ahol könnyítettem
gyomromon, ettől jobban lettem ugyan, de így is szédelegve léptem be a
tömjénillatot árasztó épületbe. Az ablaktalan templom üres volt, csak a
virágokkal borított központi szentély előtt állt egy idős, sötét száriba öltözött
asszony, aki Visnu márványszobrára szegezte tekintetét. Nem fordult felém,
úgy tett, mintha nem észlelné jelenlétemet, mögé kerültem, és tőle pár lépésre
hangtalanul álltam meg.
– Szóval eljött – szólt oxfordi angolsággal.
– Nem volt könnyű megtalálni önt – válaszoltam leplezetlen csodálattal.
– Mert eddig nem akartam, hogy megtaláljon, először meg kellett
győződnöm arról, hogy ön-e a megfelelő személy.
– Ez azt jelenti, hogy én vagyok?
– Természetesen, különben nem lenne itt – mondta ellentmondást nem tűrő
hangon, majd nagyon lassan felém fordult.
Idős arcának szépsége megbabonázott, az ősi India minden csodája bele
volt vésve vonásaiba.
Láttam a végtelen termőföldeket, az Indus völgyeit, az óceán bársonyos
kékjét, és igen, a szenvedő nép gyötrődését is. Azonnal átlátott rajtam,
átlátszó fátyolnak éreztem magam, mely nem takar semmit e varázslatos
személy elől. Furcsa módon nem vettem ezt zokon tőle, sőt egyenesen jól
esett mindent látó pillantása.
– Lényed még szebb, mint amilyennek elképzeltem – szólt halkan.
– Ismer talán engem? – kérdeztem meglepve.
– Ha nem ismernélek, az olyan lenne, mintha nem ismerném Istent, vagy
ahogy mifelénk mondják, Visnut.
Azonnal megéreztem, hogy rokon lelkek vagyunk, az érzés hasonló volt
ahhoz, amit Avenar iránt éreztem.
– Magaddal hoztad a Kiválasztottat is?
– Igen, és borzasztóan vigyáztam rá.
– Nagyon helyesen tetted, nélküle az Idő Spirálja fabatkát sem ér.
– Mikor hozhatom el önhöz?
– Kérlek, tegezzél engem, Iris, hisz testvéremként tekintek rád – mondta
mély szeretettel a hangjában.
– Szóval mikor hozhatom el őt hozzád? – mondtam zavartan, nehezemre
esett tegezni egy ilyen tiszteletre méltó, idős asszonyt.
– Majd üzenek, ha eljön a találkozás ideje, most pedig menj, veszélyes
velem ilyen sokáig társalogni.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna szeretetreméltó, isteni lényét, de
uralkodnom kellett az ilyen heves érzelemkitörésektől, legalábbis egyelőre.
Ezért csak egy gyors viszontlátásra, hagyta el ajkamat.
Konstantin és Oliver aggódva várták visszatértem, töviről-hegyire be
kellett számolnom mindenről, ami az Orákulumnál történt. Napokig csak
vártunk, el sem hagytuk a szállodát, Konstantinnak ez nem esett nehezére, ki
nem állhatta a város zűrzavarát. Oliverrel azonban nehezebb dolgom volt,
tűkön ült, folyton el akart menni abba a távoli negyedbe, hogy maga keresse
meg az Orákulumot. Nehezen sikerült megértetnem vele, hogy szinte soha
nem tartózkodik egy és ugyanazon helyen.
A negyedik nap reggelén, üzenetet kaptunk tőle, levelet küldött, melyben
nyomatékosan megkért minket, hogy látogassunk el a Tadzs Mahalba. Kérte
még azt is, hogy a levelét olvasás után azonnal égessük el.
Könnycsepp az örökkévalóság arcán” ez a Tadzs Mahal. Sahdzsahan
császár építtette imádott felesége, Mumtaz Mahal emlékére, aki tizenötödik
gyermekük szülésébe halt bele.
A tervek szerint a császár mauzóleuma a hófehér épülettel szemben állt
volna, ébenfekete kövekből kirakva, de az uralkodó, nem tudni, mi okból,
soha nem foglalhatta el méltó helyét szerelme mellett.
A mauzóleum előtt iszlám stílusú kert húzódott, melyet egy hosszú, köves
medrű patak szelt át. A víz partját a halált szimbolizáló ciprusok és az életet
megjelenítő gyümölcsfák szegélyezték. Ott álltunk a szerelem mauzóleuma
előtt, és fogalmunk sem volt, mit is keressünk falai közt. Olvasgatni kezdtem
a feliratokat, melyek arabul, perzsául és hindi nyelveken íródtak. Semmi
érdekesre nem leltem.
– Vajon mi célja lehetett az Orákulumnak azzal, hogy ideküldött minket?
Csak álltam és néztem a hófehér hagymakupolákat, de semmi sem ötlött az
agyamba, tehetetlenségem egyre ingerültebbé tett. Ekkor Konstantin
javaslatára a főkapuhoz sétáltunk.
A kapuba ónix berakású korán idézeteket véstek, melyeket márványból
mintázott virágok vettek körül. Az ónixon kívül még féldrágakövek is
díszítették, de olyan gazdagon, hogy egyetlen szegfűhöz tucatnyi színes kő is
tartozott. És akkor hirtelen megpillantottam. Az egyik virágmotívummal
szorosan egybeolvadva, szinte láthatatlanul simult a kapu megannyi díszébe
az apró, gyűrű formájú arany spirál. Döbbenten meredtem Konstantinra.
– Látod te is?
– Mit kellene látnom?
– Nézd ezt itt! – mutattam a spirálra.
– Ez az apró díszítő elem lenne az? – kérdezte hitetlenkedve.
– Vagy csak egy motívum, ami azt szimbolizálja, az Orákulum biztosan
nem céltalanul küldött minket ide, remélhetőleg majd erre is fény derül.
– Csak ne lenne ennyire titokzatos! – sóhajtott Konstantin.
– Az életben mindennek ára van, és a mi életünkre ez többszörösen igaz.
Megmutattuk Olivernek is a spirált, hitetlenkedve szemlélte az apró arany
mintázatot.
– Ennek van ilyen óriási hatalma? – kérdezte csodálkozva.
– Meg fogjuk tudni, most menjünk vissza Bombaybe! – mondtam.
A szállodába érve hasonló látvány fogadott minket, mint az első nap
estélyen. Fehérbe öltözött európaiak étkeztek, iszogattak, nevetgéltek a virág
lepte teraszokon, csak nagy ritkán bukkant fel egy-egy színpompás
tradicionális ruhába öltözött indiai férfi, vagy elkápráztatóan gyönyörű szárit
viselő hölgy. Úgy tűntek ki a fehérségből, mint a mezei virágok a rét
zöldjéből.
Szobánkban egy levél fogadott minket. Az üzenet „hieroglifákban” volt
írva. Legalább tízszer elolvastam, mire kihámoztam a mondanivalóját. A
lényege az volt, hogy egy külvárosi helyre kell mennünk, még aznap este, és
Olivert feltétlenül magunkkal kell vinnünk
Riksába szálltunk és a megadott címre hajtottunk. Ez a negyed más volt,
mint az eddig megszokottak. A szegénység itt is jelen volt ugyan, de sokkal
enyhébb formában. Mindenhonnan mulatók, kártya-és bűnbarlangok színes
feliratai hívogattak. Kordélyunk hirtelen állt meg, egy kicsit sem
bizalomgerjesztő hely előtt.
– Biztos, hogy jó címet mondtak be? – kérdezte a riksakuli.
– Remélem, igen – felelt Konstantin.
A hely egy ópiumbarlang volt. Mindenfelé bódult emberek hevertek a
földön, zavaros tekintetük a semmibe meredt. Voltak köztük fehérek is
jócskán. Egy érdeklődő tekintetű szolga csak azt figyelte, hogy ki int, és
sietve megtömte pipáját ópiummal, nehogy egy pillanatra is alább hagyjon a
mámor. Egy angolul beszélő „úr” éppen a pokol kénköves tüzeinek látványát
ecsetelte fennhangon, méla undorral fordítottam el a fejemet, és kérdőn
pillantottam Konstantinra.
– Mit keresünk mi itt?
– Hidd el, ha tudnám, nem állnék itt a fertő közepén – felelte. Ekkor egy
fehér turbános férfi szólított meg minket, és kérte, hogy fáradjunk vele.
Hosszú végeláthatatlan folyosókon át vezetett, míg egy zárt ajtóhoz nem
jutottunk.
– Ide már csak önök léphetnek be – mondta, és udvariasan meghajolt.
A helyiség egyáltalán nem emlékeztetett a kint látottakra, inkább egy
keleti jósda atmoszféráját juttatta eszembe. Mindenfelé színes kelmék lógtak,
és a sejtelmes világítás csak fokozta a hely misztikumát. A földön óriási
párnák hevertek szerte szét, egy hosszú füstölőrúd pedig fahéj és szegfűszeg
bódító illatával árasztott el a szobát.
– Foglaljatok helyet! – szólt egy ismerősen csengő, bársonyos női hang.
Leültünk a puha párnákra, de a hang tulajdonosa még mindig rejtve maradt
előttünk. Ekkor a sötétségből hirtelen előlépett az Orákulum. A látványtól
ijedten szorítottam meg Konstantin kezét. Gyönyörű arcát mély sebek
borították, bicegve járt és mindkét karja be volt kötözve.
– Nem kell megijednetek, jól vagyok – nyugtatott meg minket.
– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesve.
– Akármennyire is rejtőzködöm, időnkét mégis megtalálnak – mosolyodott
el.
– Ki tette ezt?
– Három vámpír – felelte kurtán
– Az átokfajzatok, hát sikerült megtalálniuk, megölöm őket – ugrott talpra
Konstantin.
– Nyugalom, nem tudtak kiszedni belőlem semmit – csitította az
Orákulum.
– Fekete köpenyt viseltek és mindháromnak hosszú sötét haja volt? –
faggatózott kedvesem.
– Tudom, hogy kik voltak, Rufus és társai – közölte megingathatatlan
nyugalommal a látó.
Majd hosszú szünetet tartva, újra megszólalt. – Az Idő Spiráljához akartak
hozzáférni, naivan azt hitték, hogy kiteregetem a lapjaimat, az én lapjaimba
azonban, nem könnyű belelátni, sőt egyenesen képtelenség. Csak annak
fedem fel őket, aki érdemes a bizalmamra, ez a három pokolfajzat nem igazán
tartozik közéjük. De, ne csépeljük tovább a szót, sürget az idő, nem várhatunk
tovább! Készen áll a Kiválasztott? – nézett egyenesen Oliver szemébe.
– Igen – felelte meglepve a kölyök.
– Megkérlek titeket, hogy maradjatok a helyeteken – fordult felénk –,
hiszen ti vagytok a Kiválasztott őrzői, így mindenről tudnotok kell, ami vele
kapcsolatos. Te pedig, fiam, gyere közelebb, ülj ide mellém!
– Kérlek, áruld el, hogyan szólítanak most?
– Olivernek hívnak.
Az Orákulum megkért, hogy nézzem meg a fiú fejbőrét, valóban ott van-e
a spirált formázó pigment folt, és lám, csakugyan ott volt, örökre és
eltüntethetetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése