Avenar
Minden a terv szerint haladt. Konstantin sikeresen kiszivárogtatta a hírt,
mégpedig úgy, mintha az egy kívülről érkező információ lenne. A Noble-ok
zöme ellene fordult, csak a legjobb barátai álltak ki mellette,
foggalkörömmel védték a becsületét. Konstantin egyre kevesebb társasági eseményt
látogatott, szinte mindig fontos elfoglaltságaira hivatkozott. Én persze tudtam,
hogy miért marad távol. Mert nem bírta elviselni a megvető pillantásokat,
mellyel Tribus-társai illették. Kizárólag otthon érezte jól magát, éjjel-nappal
olvasott, a könyvek hatalmas bálákban tornyosultak az asztalán. Állítása
szerint, fontos kutatómunkát végzett, mely szorosan a tervhez kapcsolódott,
az igazság persze nem ez volt. Egy borús szeptemberi napon meghívást
kaptunk a királyi családtól, a trónörökös esküvőjét tartották. Konstantin
beteget jelentett, bár tudtam, hogy makkegészséges, mint mindig, ennek
ellenére nem noszogattam, hagytam gondolataiba mélyülni, és egyedül
indultam el az esküvőre.
Aznap felejthetetlen esemény zajlott az udvarban, XV. Lajos bemutatni
készült unokája újdonsült menyasszonyát, Marie Antoinette-et, aki aznap
érkezett Bécsből. A ceremóniát Versailles-ban rendezték. Marie Antoinette
még szinte gyermek volt, és Lajos Ágost is csak egy évvel volt idősebb nála.
A főhercegnő hófehér menyasszonyi ruhája káprázatosan állt karcsú alakján,
remekül érvényesült benne szép ívű nyaka, tojásdad arca. A két gyermek
megszeppenve állt a palota pazarul feldíszített lépcsőjén, és ijedten szemlélte
az összesereglett tömeget. A napnál is világosabb volt, hogy ez az esküvő
pusztán államérdekből köttetett és a szerelemhez vajmi kevés köze van.
A templomi ceremóniának, amit XIV. Lajos kápolnájában rendeztek,
meglepően gyorsan vége lett. Utána következett az esküvői vacsora, melyen
kizárólag csak a huszonkét tagú királyi család vett részt, szigorúan betartva az
udvari etikett rémes szabályait.
Az esküvőre meghívott hatezer tagot számláló nemesség a színházi
erkélyről figyelhette a rendkívüli eseményt, suttogásuk, elejtett
megjegyzéseik érdekes hangulatot keltettek a hatalmas teremben. Az egész
olyan művi volt, mint egy előre megrendezett színdarab, melyet egy nem túl
tehetséges rendező hozott tető alá: az államérdek.
Ez idő alatt a palota parkjában fényűző szökőkutak és nagyszabású
tűzijáték szórakoztatta az alattvalókat, akik Párizsból érkeztek Versailles
gyönyörű kertjébe. Az összesereglett népség képtelen volt az alkalomhoz
illően viselkedni, lármájuk szemérmetlenül hasított bele a menyegző feszült
csendjébe. A hosszúra nyúlt vacsora után pedig egy újabb pazar attrakció
következett, az udvari méltóságok bemutatása. Miközben az udvar tagjai
sorra vonultak fel a trónörökös színe előtt, az ifjú arája rendületlenül
mosolygott és bólogatott, akár egy marionettfigura. Makulátlan,
gyöngyházfényű arcbőrét időnként halvány pír öntötte el, melytől még
ártatlanabbnak látszott, egy igazi angyali gyermeknek. Lassan én is sorra
kerültem, amikor elé léptem, mélyen a szemembe nézett, ajkán pajkos derű
suhant át. Barátság volt ez az első látásra. Majdnem egész este, velem
beszélgetett, elpanaszolta, hogy milyen mérhetetlenül egyedül érzi magát
újdonsült hazájában. Hiányzott neki népes családja, de elsősorban édesanyja
Mária Terézia. Sokan voltak testvérek, és a derűs Schönbrunn mindig hangos
volt a gyermekzsivajtól. Nehezen viselte a francia udvari etikett szigorú
szabályait, melyet néhány röpke óra alatt próbáltak belesulykolni. Arra kért,
hogy amilyen gyakran csak lehet, látogassak el hozzá és ne várjak mindig a
meghívására.
A vacsora után, következett az elmaradhatatlan tánc. Mikor felcsendültek a
zene első akkordjai, a vendégek sietősen elfoglalták a táncparkettet és már
forogtak is, elképesztő alakzatokat alkotva. Én egy csendes sarokban
húzódtam meg és kíváncsian szemléltem a táncosokat. Hirtelen egy ismerős
alakra lettem figyelmes, egy oszlopnál állt és pezsgőt kortyolgatott. Engem
nézett, tekintete szinte belém fúródott.
– Lord Essech – villant fel bennem. – Nem, ő nem lehet – hessegettem el a
gondolatot, vele háromszáz évvel ezelőtt találkoztam utoljára. Biztosan csak
hasonlít rá.
Tévedtem. A magas barna hajú férfi, egyenesen felém vette az irányt.
– Üdvözlöm, kedves bárónő – köszöntött úgy, mintha csak előző nap
találkoztunk volna utoljára. Olyan szemekkel bámultam rá, mint aki kísértetet
lát. – Kedvesem, vegyen csak nyugodtan levegőt, azt nem venném a
szívemre, ha elájulna – mosolygott és gálánsán kezet csókolt. – Hihetetlen, de
szépségén nem fog az idő. Mi a titkos receptje? – bókolt.
– Lord Essech – dadogtam.
– Már régebben is Avenarnak szólított, mi ütött magába, kedvesem? –
mosolyodott el újra.
– Maga hogy kerül ide, és hogy lehet még mindig életben? – néztem rá
megrökönyödve.
– Ezt én is kérdezhetném öntől, kedves Iris, de most azért jöttem, hogy
felkérjem önt egy táncra, beszélgetni később is ráérünk még.
A lord kiváló táncosnak bizonyult, szinte minden vendég minket nézett.
Olyan sebesen pörgetett, hogy beleszédültem, forogni kezdett velem az egész
bálterem.
– Uram Isten, milyen sápadt, csak nem szédül?
– Meg tudnánk állni egy kicsit? – nyögtem. – Nem vagyok ehhez
hozzászokva.
– Kérem, ne haragudjon, nem fogok többet ilyet tenni önnel –
szabadkozott.
– Nem haragszom, csak hadd üljek le gyorsan.
– Hozzon vizet mademoiselle La Fayette-nek! – szólt oda az egyik
udvaroncnak Avenar.
A víz nagyon jólesett, és már kevésbé szédültem. Ekkor vettem csak észre,
hogy egy egész kis tömeg gyűlt körém.
– Már jól vagyok – mondtam nem túl meggyőzően.
A főhercegnő közvetlenül mellettem állt és kedvesen simogatta az
arcomat.
– Remélem, nincs semmi baja kedvesem, aggódtam magáért. Szavai
jólestek, és nem csak azért, mert a leendő királyné szájából szóltak.
– Igen, köszönöm, rendben vagyok – mondtam, bár egyáltalán nem
éreztem jól magamat.
Szerencsére ezek után mindenki megnyugodott, és ismét kettesben
maradhattunk. Kérdések, kérdések és kérdések. Mind közül a legfontosabb az
volt, hogy a halhatatlanok melyik táborába tartozhat.
– Vámpír – nem hiszem, arra semmi jel nem utal, inkább forróság áradt
belőle, mint hideg.
– Angyal? Nem lehet, saját fajtámra kifinomult érzékem van – gondoltam.
– Vajon milyen különleges fajhoz tartozhat? – Kissé kótyagosan
megkérdeztem tőle: – Mikor válthatnánk kettesben néhány szót?
– A, szóval máris randevúra hív, pedig még alig tért magához –
tréfálkozott.
– Kérem.
– Rendben van – szánt meg végre. – Itt nem beszélhetünk – ,súgta
izgatottan –, találkozzunk holnap a Bois de Boulogne-ban, a Rózsák
kertjében, délután négykor. Megfelel önnek?
– Ott leszek – bólintottam.
Kimerülten tértem haza, kavargó gondolatokkal a fejemben. Konstantin
azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben velem, nem is
próbáltam titkolni, úgyis értelmetlen lett volna.
– Jó estét, szerelmem! Történt valami? Zaklatottnak tűnsz – nézett ki az
óriási könyvhalmaz mögül.
Részletesen beszámoltam a történtekről és ő rengeteg kérdést zúdított rám.
– Honnan ismered lord Essechet?
– A comói kastélynál találkoztam vele a régmúltban. Az erdőben
lovagoltam éppen, amikor egy tisztáson meglepett, meg is ijesztett egy kissé.
– Miért nem beszéltél nekem erről? – nézett rám megbántva.
– Nem tartottam lényegesnek, éppen akkor érkeztél vissza a velencei
zsinatról, ahol fontos ügyek merültek fel. Nem akartalak ilyen jelentéktelen
dologgal terhelni.
– Milyen lény lehet vajon? – gondolkodott el, magyarázkodásomat
elengedve a füle mellett.
– Holnap megtudjuk, de most már bújjunk ágyba, leragadnak a szemeim –
mondtam álmosan.
A Boulogne-i erdő Párizs közelében fekszik, közkedvelt kirándulóhely. Az
erdő ékköve pedig a Rózsák kertje, mely minden évben színhelyéül szolgált
egy méltán híressé vált eseménynek, a rózsakiállításnak. Itt számtalan
termesztő és virágkötő vetekedhetett az év legszebb rózsája címért. A
szerencsés győztes fődíja pedig az a hálás feladat volt, hogy – egy egész éven
át díszíthette Versailles pompás parkját és termeit. A kert még most, a kora
őszi időben is elkápráztatott, színeivel és illataival földöntúli világnak tűnt.
Ebből a szinte valószerűtlen díszletből lépett elő Avenar. Megjelenése, mint
mindig, megnyerő volt, szemei vidáman csillogtak, mosolyt csalva arcomra.
– Szép napot, Iris! – üdvözölt az elmaradhatatlan kézcsókkal.
– Önnek is, kedves Avenar.
– Megfelel önnek az a rózsalugas? – mutatott rá egy sárga virágözönre.
– Nagyon is.
Letelepedtünk alá, bódító illata azonnal elszédített.
– Ön nagyon szédülős, kedvesem, vagy csak én vagyok önre ilyen hatással
– nézett rám sármosan.
– Ön mindig zavarba hoz.
– Szégyellem is magam emiatt.
– Képzelem, mennyire – nevettem el magam.
– Tudott aludni, vagy szörnyű halhatatlan lényekről álmodott?
– Ez egyáltalán nem vicces – mondtam duzzogva.
– Már alig várja, hogy elkezdjem a rémtörténetet, igaz? – ugratott.
– Kérem, ne csigázzon tovább!
– Rendben van, de csak azért, mert megesett a szívem önön – hajolt meg
mellkasára tett kézzel.
Annyira más volt, mint Konstantin, társasága üdítőleg hatott rám, felrázott
a réveteg szenvedélyből, evilágibbnak éreztem magamat mellette, majdnem
embernek.
– Higgye el, nem célom, hogy felbőszítsem, de szeretem nézni durcás
arcocskáját, azokat a bájos kis gödröcskéket a szája szélén – bókolt.
Elpirultam, és akkor végre belekezdett.
– Történetem Írországban kezdődött a régmúltban. Barátaimmal farkas
vadászatra indultunk az ország északi részére. Mindent részletesen
megterveztünk, semmit nem hagytunk a véletlenre. Napokig figyeltük a
falkát, tanulmányoztuk viselkedésüket, visszatérő szokásaikat, és egy idő után
furcsa dolgokra lettem figyelmes. Időnként emberien viselkedtek,
kommunikáltak és olykor, szinte észrevétlenül eltűntek, majd újra
felbukkantak. Mi csak követtük őket fáradhatatlanul, hosszú mérföldeken
keresztül a végtelen erdőt járva. Egy késő délutáni órán egyedül maradtam,
társaim lemaradtak mögöttem. Ekkor a sűrűből neszelést halottam, melyet
halk morgás követett: Hátranéztem és a falkavezérrel találtam szembe
magamat. Farkasszemet néztünk. Gyönyörű állat volt, sárga szemei
félelmetesen villantak ki az erdő sötétjéből. Acsarogva nézett fel rám, pompás
fogsoráról félelmetesen húzódott fel rózsaszín ínye. Kezemet a tőrömre
helyeztem és megszorítottam a markolatát. Mintha gondolataimban olvasott
volna, támadásba lendült, hatalmas ugrással vetette rám magát.
Megtántorodtam és elvesztve egyensúlyomat, az erdő puha talajára zuhantam.
Fogai olyan könnyedén hatoltak húsomba, mint kés a vajba, testemet a
fájdalom szörnyű kínja járta át. Rettegve vártam a folytatást, de nem történt
semmi, meglepetésemben felnéztem, és ugyanaz a sárga szempár szegeződött
rám, de már egy emberi arcból. Sietve fölém hajolt és a sebemet
tanulmányozta, ami szerencsére nem volt túl mély. Bocsánatot kért, amiért
nehezére esett visszafognia magát, majd zsebéből egy kendőt vett elő és a
vérző sebre helyezte. Hitetlenkedve néztem körül és a farkast kerestem.
Megdöbbentem, amikor közölte, hogy ő az, és ellenvetést nem tűrő hangon
szólított fel az indulásra. A távolból kutyaugatást és társaim kiáltásait
hallottam, engem kerestek. Elindultunk megkeresni a falkáját. Kitartóan
vonszolt maga után. Karja olyan erősen tartottak fogva, hogy mozdulni sem
bírtam. Még akkor is volt benne valami állatias, nem tudtam megmagyarázni,
hogy mi, talán a járása. Gladiátor teste ruganyosan mozgott, kreol bőréből
harsányan világlott ki ferde metszésű, ragadozó szeme, hosszú, fekete
hullámos haját időnként hanyagul hátra vetette. Ereje és szépsége magával
ragadott, és érdekes módon a félelem nem kerülgetett. Éreztem, hogy ez a
lény, aki életemet a kezében tartja, nem gonosz. Nyugtatgatott, hogy
mindenre magyarázatot fog adni. Mélyen bent jártunk az erdőben, már a
madarak hangját is alig lehetett hallani. A falka egy hatalmas tölgy alatt
terelődött össze. Egyes állatok a puha mohaszőnyegen feküdtek, mások
érdeklődve szimatoltak bele a hűs erdei levegőbe. Amikor kiléptünk a
sűrűből, minden szempár ránk szegeződött. Érkezésünk nem lepte meg őket,
inkább kíváncsiság tükröződött tekintetükből. A tölgy egyik ágáról hirtelen
egy bagoly röppent fel, a susogó hangra felkaptam a fejemet, mire
visszanéztem, a fa alatt már nem farkasok álltak, hanem fiatal férfiak csapata
beszélgetett kedélyesen. Tágra nyílt szemekkel néztem rájuk. Ekkor titokzatos
kísérőm mosolyogva hellyel kínált, és mindannyian leültünk a fa alá.
Lupusként, a falka vezéreként mutatkozott be. Elmondta, hogy ők
cambiomágusok, vagyis képesek átalakulni farkassá, vagy szükség esetén más
állatokká is. Ezt a képességüket kizárólag rejtőzködés céljából használják.
Nem vadásznak, nem esznek nyers húst, embereknek való étellel
táplálkoznak. Nem tartják magukat vadembereknek, tisztában vannak az
emberi normákkal. Egyesek közülük halhatatlanok, de szinte mindegyiküknek
megadatik a pár száz éves életkor. A farkasemberekhez nincs semmi közük,
velük ellentétben nemcsak teliholdkor képesek átváltozni, hanem bármikor. A
feladatuk, hogy a természetfölötti lények világát egyensúlyban tartsák.
Biztosítottam Lupust arról, hogy mindezt nemes törekvésnek tartom. Ő
elmondta még, hogy rajtuk kívül a varázslók, boszorkányok, vámpírok,
tündérek, angyalok és még sokan mások tartoznak ebbe a világba.
Szerencsére az emberek mit sem tudnak a világukról, számukra nem is
létezik. Felröppennek ugyan néha kósza hírek különös eseményekről,
megmagyarázhatatlan jelenségekről, de ezeket mindig sikerül eltussolniuk. A
hallottak teljesen lenyűgöztek, úgy éreztem, én is szeretnék közéjük tartozni,
az örök élet pedig különösen vonzott. Az óhajom beteljesedéséhez a lehetőség
már adott volt, a harapás, mellyel megsebzett, lehetővé tette ezt. Már csak az
akaratom kellett ahhoz, hogy közéjük tartozzam. Két nap állt
rendelkezésemre, hogy ezt eldöntsem. Lupus szigorú szabályokat állított fel:
ez idő alatt csak egymagamban lehettem, nem érintkezhettem senkivel, nem
ehettem és ihattam semmit, ez is a beavatás részét képezte.
Azt vallották, hogy a böjt kristálytisztává teszi a tudatot. Csak akkor
térhettem vissza a falkához, ha az idő letelte után szabad akaratomból döntök
úgy, hogy az ő életformájukat választom. Kérdésemre, hogy miképp találok
rájuk, rejtélyesen mosolyogva megnyugtatott, nem kell aggódnom, majd ők
megtalálnak. Már akkor tudtam, mit akarok, de a két napot ki kellett várnom.
Visszamentem a fogadóba, ahol a barátaim már aggódtak értem, és kérdések
garmadát zúdították rám. Sebeimet szerencsére sikerült elrejtenem a kíváncsi
szemeik elő, és fáradtságra hivatkozva a szobámba mentem, gyorsan
levetkőztem és szemügyre vettem sérült karomat. Meglepetésemre a seb
helyén már csak egy heg volt, mely egy farkasfogat mintázott. Kezemmel
finoman végigsimítottam, a bőr azon a részen egy kicsit melegebb volt, mint
máshol, de nem fájt egy cseppet sem. Beteget jelentettem, és kértem a
társaimat, hogy nyugodtan térjenek haza, azzal áltattam őket, hogy
gyógyulásom után én is azt teszem majd. Egyedül maradtam, így módom
nyílt elbúcsúzni addigi életemtől és felkészülni egy új, varázslatos életre. A
második nap éjszakáján a távolból farkasüvöltést hallottam, új társaim
hívogattak. Felöltöztem, semmit nem vittem magammal, tudtam, hogy
úgysem lesz szükségem semmire. Majd határozottan elindultam a hang felé.
A falka a fasor szélén állt, és mikor beléptem az erdőbe megtörtént a csoda.
Lenéztem a lábaimra, de csak sebesen mozgó farkas mancsokat láttam, az én
mancsaim voltak. Együtt futottam a csapattal, a vezérhím vezetett minket, az
érzés magával ragadott, még soha nem éreztem ilyen észveszejtőén szabadnak
magamat. Lupust figyeltem, megérezte és hátra pillantott, pofáját elismerő
mosolyra húzta, majd ismét előre nézett és fokozta a tempót. Gyorsítottam,
mellé értem, mancsai az enyémek mellett dobbantak, majdnem hangtalanul. A
falka észrevétlenül veszett bele az erdő sötétjébe, örökre elrejtve titkát a
halandó szemek elől.
Amikor befejezte mondandóját, fürkésző tekintettel nézett rám, olvasni
próbált a gondolataimban. Nem kellett megerőltetnie magát, érzéseim nyitott
könyvként ültek ki arcomra. Csendben ültünk egy darabig és hallgattuk a
méhek döngicsélését, melyek megszállták a fölénk tornyosuló hatalmas
rózsabokrot.
– Csodálatos történet – mondtam meghatottan. – Köszönöm, hogy a
bizalmába fogadott.
A kert mély álomba merült körülöttünk, akkor vettem csak észre, hogy
alkonyodik.
– Mennem kell, már későre jár.
– De hisz önről még nem tudtam meg semmit?
– Kérem, jöjjön el hozzánk holnap vacsorára, bemutatom önnek
Konstantint, a jegyesemet.
– Önnek van jegyese? De hát tegnap egyedül volt a királyi fogadáson –
lepődött meg.
– Már nagyon unja az ilyen eseményeket és inkább otthon bújja a
könyveket.
– Tudós talán?
– Nem egészen, de kár a szóért, holnap úgy is megismeri. – Akkor holnap
– mondtam sietősen és búcsút intettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése