Vérkönny 18.rész

A vámpírfióka

Konstantin és Nestor északra utaztak, hogy felkeressék a Vének Tanácsát.
Fontos döntésekben a köztársaság mindig kikérte a véleményüket. A fő
varázslómester, Bolus New York környékén élt, egy eldugott erdei kúriában,
ide szervezték a találkozót.
Aznap levelet kaptam Avenartól, melyben beszámolt a Waterlooi csata
kimeneteléről. Napóleont térdre kényszerítette a brit-porosz haderő
Wellington herceg vezetésével. A trónjától megfosztott császárt száműzték
Szent Ilona szigetére, megszabadítva ezzel Európát véres zsarnokságától.
Avenar leveleinek mindig nagyon örültem, de hiányát nem pótolhatták.
Hiába kértem, hogy jöjjön velünk Amerikába, ő képtelen volt elhagyni a vén
kontinenst.
– Nem nekem való az új világ. Mi angolok már csak ilyen lokálpatrióták
vagyunk – mondta mosolyogva az utolsó beszélgetésünkkor.
– Meg fogod szokni, hisz Louisiana olyan franciás, Párizsban is szerettél
élni – kérleltem.
– Sajnos, most nem lehetek melletted, más feladataim vannak itt a
forrongó Európában.
– Elhalaszthatnád őket, és velünk jöhetnél, hisz odaát egy barátunk
sincsen, szörnyen fogsz hiányozni.
– Te több vagy számomra, mint egy barát, testvéremként szeretlek –
mondta meghatottan. – Emlékszel az első találkozásunkra a comói erdőben?
Az nem a véletlen műve volt, de erről mindeddig nem beszélhettem.
Megbíztak az őrizeteddel, mindenhová követtelek bármerre is vezetett utad.
– Követtél? Ki vagy te, és ki bízott meg és, egyáltalán, hogy nem vettem
észre? – kérdeztem mélységes döbbenettel.
– Nagyon magas rangú, mondhatnám a legmagasabb.
– Vatikán?
– Magasabb.
– Maga a Szent Atya?
– Még nála is magasabb – mutatott az ég felé.
– Úristen, te is angyal vagy, hogyan változhattál akkor farkassá?
– Nem egészen, félreérted a helyzetet. Én is az Urat szolgálom, de nem
vagyok angyal, inkább mondanám magamat Isten földi szolgálójának.
Könnybe borult szemmel vizsgáltam az arcát, és korholtam magamat
baklövésemért, hogy idáig nem vettem észre hovatartozását. Meleg barna
szeme valóban földöntúli fényt sugárzott. Örömöm határtalan volt, hiszen oly
ritkán találkozhattam más isteni lényekkel. Mindenről kifaggattam, mert
vérünk összekötött minket, így titkunk sem lehetett egymás előtt, és ő
megnyitotta előttem lelke kapuját, mely mögött édes béke honolt.
Öröm volt számomra egy ilyen kiegyensúlyozott lénnyel beszélgetni, hisz
a környezetemben örök bizonytalanság uralkodott. Ráönthettem
aggodalmaimat és félelmeimet, melyre nyugalmas gyógyírt hoztak becéző
szavai. Nem szerelem volt ez kettőnk között, hanem egy egészen más érzés, a
rokonlelkek találkozása, melyet buja vágyak nem fűtöttek. Most értettem csak
meg, mi hiányzott eddig az életemből. Az elvesztett szüleim
pótolhatatlanságát kínálta tálcán nekem, és én vígan csemegéztem belőle.
Kapcsolatunk ezek után még jobban elmélyült. Éjszakákba nyúló
beszélgetéseket folytattunk világunk gondjairól, örömeiről. Az elválás
mélabús pillanata azonban gonoszul közénk furakodott.
Most egy egész óceán választott el tőle, és csak egyetlen törékeny kapocs
kötött hozzá, a levelei.
Talán két hét is eltelt már Konstantin elutazása óta, épp vacsorához
készülődtem, amikor lovak patáinak dobogását hallottam. Az ablakhoz
szaladtam és lenéztem az utcára. A fogatból Nestor lépett ki elsőnek, magával
vonszolva egy fiatal, elvadult kinézetű fiút. Konstantin csak később szállt ki,
pár koszos rongyot szorongatott a kezében.
– Hova vigyük? Nem hagyhatjuk egyszerűen a házban császkálni,
találnunk kell neki egy biztos helyet, ahol sem magában, sem másban nem
tehet kárt.
– Vigyük a pincében, ott van egy jól zárható rácsos, ablaktalan helyiség, az
biztonságos hely lesz számára – mondta Konstantin.
Nem volt egyszerű dolguk, a fiú kapálózva próbált szabadulni a fogságból,
morgott és harapni próbált. Sietve lementem, hogy segítségükre legyek.
Mikor leértem orrfacsaró bűz fogadott, és a megdöbbentő látványtól
visszahőköltem. A kosztól felismerhetetlenné váltak arcvonásai, hosszú haja
véresen, sártól összetapadva lógott vállára. Karommá növekedett körmei alá,
sötét mocsok rakódott. Magas volt és betegesen sovány, vicsorogva
meresztette rám vérben forgó szemeit. Szennyes ruhája cafatokban lógott
róla. Testét mély, helyenként elfekélyesedett sebek borították. A döbbenettől
nehezemre esett megszólalni.
– Őt meg hol találtátok?
– Ne haragudj, Iris, de ezt később kell megbeszélnünk, egyelőre be kell
zárnunk – mondta Konstantin és nagyot rántott a jövevényen.
A pincében sötét volt, ezért gyorsan gyertyát gyújtottam. Nestor kinyitotta
a masszív, kovácsoltvas ajtót, és belökte a fiút a kővel borított helyiségbe,
majd utána dobta a bűzös rongyokat. A fiú megvadulva esett neki az ajtónak,
őrjöngve rázta a vasrácsot, ajkait vicsorogva húzta fel, elővillantva ezzel,
pompás, hófehér fogsorát. Teste íjként feszült meg a benne dúló rettentő
indulatoktól.
– Talán tudok rajta segíteni – léptem közelebb hozzá.
– Iris, ne! – húzott hátra Konstantin.
– Kérlek, hadd próbáljam meg!
Nagyon lassan közeledtem felé és megfogtam a rácsot.
– Nyugodj meg, minden rendben lesz, csak hadd érintselek meg! –
suttogtam szelíden.
Szavaimat valószínűleg nem értette, de hanghordozásomtól kissé
megnyugodott. Hátrálni kezdett, és az őrjöngést is abbahagyta. A sarokba
kuporodott, magára húzta rongyait és riadt kisgyermekként pillantott rám.
– Most felmegyünk, de nemsokára visszajövök. Ne félj, nem hagylak
sokáig egyedül – mondtam a tőlem telhető legkedvesebb hangon.
Elindultunk fölfelé, Konstantin szorosan mögöttem haladt, mint egy testőr,
aki óvni próbálja védencét. Már alig vártam, hogy felérjünk, és végre választ
kapjak a kérdéseimre. Konstantin fáradtan rogyott le a kanapéra és
vontatottan, hosszú szüneteket tartva mesélni kezdett.
– A találkozó hosszúra, de igen érdekesre sikeredett. A Vének egy roppant
szomorú dologról tájékoztattak minket, az egyik társuk tűzbe vetette magát,
hogy megszabaduljon kilátástalannak hitt életétől. Tanítványa pedig két évvel
ezelőtt eltűnt. Ezt tényként közölték, de az okokról nem tájékoztattak minket.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld, Iris, minden joga megvolt hozzá, hogy véget vessen az
életének, több mint ezer éves volt – mondta, majd folytatta a történetet.
Hazafelé a rövidebb, de fárasztóbb utat választottuk. Egy erdei ösvényen
haladva pokoli bűz csapta meg orrunkat. Követtük az kibírhatatlan szagot,
mely egy ősrégi fához vezetett. A fa körül több hetes, oszlásnak indult állati
tetemek hevertek, melyeket döglegyek leptek el. Tudnod kell, hogy mi még
az embereknél is nehezebben viseljük a rothadó hús szagát, de leküzdve
undorunkat közelebb mentünk. A fa szűk odvából, állatias morgás hallatszott.
Először arra gondoltam, hogy valamilyen ragadozó fészkelte be oda magát,
de nem volt sok időm mérlegelni, mert egy nagyon gyorsan mozgó alak
vetette rám magát és próbált megharapni. A szerencsétlen nem tudhatta, hogy
kivel van dolga. Könnyű testét egy pillanat alatt letepertem és szorosan fogva
tartottam, mindaddig, amíg Nestor meg nem kötözte.
– Ez azt jelenti, hogy találtatok egy vámpír fiókát?
– Nagyon úgy néz ki. Állatokkal táplálkozik, ami az egyik legnagyobb
szégyen a társadalmunkban. Ez a megvetendő szokás, kizárólag csak
életmentés céljából alkalmazható, vagy küldetés végrehajtása közben.
– Ez így is történt, nem kifogásolhatod. Minek nevezed ezt, ha nem
életmentésnek? Ez a gyerek a túlélésért küzdött – vettem védelmembe a fiút.
– Évekig?
– Igen évekig.
– Ez sem mentesíti a bűne alól, kivéve, ha elmezavarodott – mondta
szigorúan Konstantin.
– Szerinted, úgy néz ki, mint aki ismeri a törvényeiteket? Ragadozó
állatnak képzeli magát, Istenem, ki tudja, szegény min mehetett keresztül? –
sóhajtottam. – Most már a mi kötelességünk, hogy gondoskodjunk róla, akár
bűnös, akár nem.
– Akkor ez azt jelenti, hogy maradhat? – nézett rám reménykedve.
– De csak akkor, ha most rögtön megfürdetjük, már nem sokáig bírom
elviselni ezt az irdatlan szagot.
– Köszönöm, hogy ilyen toleráns vagy velem – mondta és gyengéden
megcsókolt.
– Most bemegyek a konyhába és melegíttetek fürdővizet, te pedig,
valahogy felhozod oda a kölyköt.
– Meglesz! – szalutált mókásan.
A kádat feltöltöttem kellemesen meleg vízzel és illatos olajokkal.
Előkészítettem a szappant, vagy fél tucat törölközőt, alkoholt a sebek
fertőtlenítésére és egy dézsába tiszta vizet, majd Konstantin ruhái közül
kiválasztottam egy pár sötét színű darabot.
– Biztos lógni fog rajta, de legalább tiszta lesz – gondoltam.
Pár perc múlva megérkeztek. Konstantin szorosan a karjában tartva hozta
fel a lépcsőn, vadul kapálódzott, vicsorgott, és ismét harapni próbált.
– Maradj nyugton, te ördögfióka! – rivallt rá hangosan.
– Kérlek, hozd be ide, és utána hagyj magunkra, légy szíves!
– Ezt nem gondolod komolyan?
– De, igen – mondtam határozottan.
– Hát, jól van, de itt leszek a közelben – mondta, majd vonakodva
távozott.
A fiú addigra már a kád mellé kucorodott, és érdeklődő tekintettel nézett
rám. Akkor vettem csak észre, hogy az ő szeme is zöld, de nem smaragdzöld,
mint Konstantiné, hanem sötétebb, inkább moha színű.
– Kérlek, ne félj tőlem, nem akarlak bántani, csak szeretnélek megfürdetni
– mondtam szelíden. Nem tudtam, hogy ért-e egyáltalán valamit a
mondandómból, de tovább folytattam: – Nagyon koszos vagy és büdös is –
fintorodtam el magam.
Semmi reakció, csak továbbra is az engem bámuló zöld szemek villanásai.
Nagyon lassan, lépésről-lépésre araszoltam felé, karomat lazán előrenyújtva.
Közeledésemre halk morgással válaszolt, de már nem vicsorgott.
– Ez természetes védekezési ösztön az állatvilágban, a kutyák is ezt
csinálják, semmiképp nem szabad szemkontaktust teremtenem vele, azt
támadásnak venné – mérlegeltem.
Leszegett fejjel haladtam tovább, mikor kellő távolságra voltam tőle,
kézfejemet felé nyújtva, engedtem, hogy megszagoljon. Érdeklődve
szimatolgatott, mint egy igazi kölyök, már egyáltalán nem tűnt agresszívnak.
– Most le fogom venni a rongyaidat, te csak maradj nyugton, kicsim –
mondtam kedvesen.
Érintésemtől összerezzent, pillantása szelíddé vált, tudtam, hogy megtört a
jég, a bűvkörömbe vontam, már nem tehetett semmit. Miután levetkőztettem,
felemeltem pihekönnyű, lesoványodott testét és betettem a kádba. A víz
szinte azonnal fekete lett a mocsoktól, elővettem a szappant, és egy tengeri
szivaccsal gyengéden dörzsölni kezdtem sötétre cserzett bőrét. Vigyázva
kerülgettem a sebeket, nehogy felsértsem őket. Egyes sérülések már szépen
gyógyulgattak, de volt köztük egy pár nagyon mély, fekélyes seb is, valamint
a jobb vállán egy hatalmas, már rég begyógyult égési sérülés. A fiókból ollót
vettem elő és levágtam sártól összetapadt fürtjeit, majd a haját is alaposan
megmostam. Mikor ezzel is végeztem tetőtől talpig leöblítettem tiszta vízzel.
A csurdogáló víz kellemes érzetet kelthetett benne, mert jólesően felnyögött
és hálásan nyalogatni kezdte a kezemet.
– Látod, milyen nagyszerű a fürdés, gyere, most megtörölgetlek és
lefertőtlenítjük a sebeidet. Az egy picit fájni fog, de nagyfiú vagy már –
mondtam anyáskodva.
Mikor a kádból kilépett vizes állat módjára rázta meg magát.
– Erre nincs szükség – nevettem –, nézd itt a törülköző.
A sérülések ápolása eltartott egy jó ideig, minden egyes sebet alaposan
kitisztítottam, és kaktusz nedvével kentem be, remélve, hogy megszünteti a
fertőzést. A kölyök mindent meg akart érinteni és ízlelni, kíváncsisága
határtalan volt.
– Ezt ne idd meg, mert be fogsz rúgni! – vettem el tőle az alkoholos
üveget.
A kezelést elég jól bírta, csak időnként mordult rám egy kicsit, de ez hang
már egyáltalán nem hangzott veszélyesnek, inkább kedves volt, mint egy
kiscica hangja.
– Mindjárt készen vagyunk, már csak az öltözködés maradt hátra,
remélem, tetszeni fognak a ruhák, nagyon divatosak.
Fekete nadrágot adtam rá és hozzá egy bordó szatén inget.
– Tökéletes vagy – néztem elégedetten művemre.
És valóban az volt, de másképp, mint Konstantin. Ő nem angyalian volt
szép, inkább démonian, kicsit kópésan. Pimasz kis orrával ruháját szaglászta
és huncut mosollyal nézett rám.
– Tetszik az illata? Gyere, megmutatom, milyen csinos lettél –, vezettem a
tükörhöz. Mikor megpillantotta a tükörképét, ijedten hőkölt vissza, mint aki
rémet lát.
– Ez csak te vagy, kis butus, gyere, nézzük meg együtt. Látod, ez én
vagyok – mutattam magamra –, ez pedig te.
Közel lépett a tükörhöz és megtapogatta a hideg üveget. Hirtelen, viccesen
gyors mozdulatokat tett, majd szoborrá merevedett.
– Jó játék, igaz? – simogattam meg a buksiját.
Hány éves vajon, úgy tizenhat, tizenhét lehet, de az is lehet, hogy több.
– Most visszaviszlek a pincébe, egy ideig ott fogsz lakni, ne ijedj meg,
nem sokáig, csak ameddig feltétlenül szükséges.
Kézen fogtam és elindultunk lefelé. Amikor meglátta a bejárati ajtót,
hevesen húzni kezdett felé.
– Kérlek, légy engedelmes, annak is eljön majd az ideje, hogy azon az
ajtón kimenj, tudom, vonz a külvilág. Ez a város veszélyes hely egy olyan
lény számára, mint amilyen te vagy, még rengeteg mindennel kell
megismerkedned itt, a biztonságos otthonban, ami már a tiéd is – simogattam
meg immár hófehér arcát.
Mikor rázártam a vaskos vasajtót, tekintetéből értetlenséget olvastam ki.
Majd megszakadt a szívem. Nem akartam elveszíteni a nehezen megszerzett
bizalmát, de rengeteg fontos dolgot kellett még megbeszélnem Konstantinnal.
– Mindjárt visszajövök, ne csüggedj! – búcsúztam el tőle, arcomat a
rácshoz szorítva.
Konstantinra a nagy szalonban találtam rá, gondolataiba mélyedve ült egy
kényelmes fotelban, hosszú haja a szemébe lógott. Odaléptem hozzá és
félresimítottam a rakoncátlankodó tincseket.
– Gondterheltnek tűnsz?
– Az is vagyok – emelte rám fáradt tekintetét.
– Mi a baj? – rejtettem tenyerembe arcát.
– Most már semmi, tudod, te vagy az én mentsváram – csókolta meg a
tenyeremet.
– A kölyökkel kapcsolatban vannak gondjaid?
– A táplálásán gondolkodtam, az lenne a leghelyesebb, ha ketten itatnánk
Nestorral. A mi vérünk sokkal erősebb, mint egy bospremé, gyorsan
megerősödne. Egyes vélekedések szerint, vérünkkel képesek vagyunk átadni
a tudásunkból és a személyiségünkből is egy darabot.
– Ez azt jelenti, hogy mindketten a részévé válhattok?
– Előfordulhat, bár ez nem bizonyított, titkos feljegyzésekben olvastam
erről, melyeket a Principatus féltve őriz.
– Mi van akkor, ha csak te eteted, vagy mi ketten? Akkor olyanok
lehetnénk számára, mint a vér szerinti szülei. Gondolj bele mekkora
lehetőség! Bevallom, én már régóta vágyom egy gyermekre, de ez idáig csak
egy irreális álomnak tűnt – mondtam meghatva a gondolattól.
– Drágám, ezt most mondod először, eddig miért nem beszéltél nekem
erről?
– Mert tudtam, hogy értelmetlen lenne. Konstantin nekünk soha nem lehet
gyerekünk.
– Természetesen tudom, de a vágyaid mindig is érdekeltek, kár, hogy nem
osztod meg őket velem – hajtotta le szomorúan a fejét.
– Figyelj rám, most kaptunk a sorstól egy óriási lehetőséget, bűn lenne
elszalasztani – mondtam mélyen a szemébe nézve.
– Mégis, hogy képzeled? Nem engedhetem, hogy veszélynek tedd ki
magadat. Gondolj bele, ez a fiú valószínűleg már nagyon régen ivott emberi
vért, transzba fog esni az ízétől, a te véred pedig mámorító, és még annál is
mámorítóbb. Hidd el, tudom, miről beszélek.
– Vállalom a kockázatot – mondtam határozottan.
– Nem tudod, mire vállalkozol – dühöngött.
– Jobb, ha beletörődsz, már határoztam.
– Rendben van – sóhajtott –, tudom, milyen borzalmasan önfejű vagy.
– Sokáig úgy sem érünk rá ezen filozofálgatni, meg kell etetnünk – fogtam
szaván. – Melyikünk kezdi?
– Ez nem kétséges, ragaszkodom hozzá, hogy eleinte én etessem – mondta
Konstantin ellenvetést nem tűrő hangon.
– Már ha a közelébe tudsz férkőzni, szerintem ez nekem már nem
jelentene problémát.
– Hmm. Ezek szerint őt is sikerült két másodperc alatt levenned a lábáról.
Mondjuk ez nem meglepő számomra, csodálkoztam volna, ha másképp
alakul.
– Ezt most bóknak szántad, vagy csak az irigység beszél belőled?
– Szóval nem tartasz úriembernek? – suttogta a fülembe.
– De igen, annak tartalak – bújtam hozzá.
– Na, gyere, etessük meg a vámpírfiókát- bontakozott ki az ölelésemből.
A pincében békés csend fogadott minket, a kölyök a számára behelyezett
puha matracon feküdt és egy furcsa tárgyat szorongatott a kezében. Először
nem ismertem fel, a környezet valahogy megváltoztatta a kinézetét. A pirosító
pamacsommal játszadozott, mikor megszagolta a por bele szállt az orrába, és
egy nagyot tüsszentett. Ettől aztán szörnyen megijedt, bedobta az ecsetet a
sarokba, és ijedten nézett utána. Óvatosan kinyitottam a nehéz vasajtót, és
mellé léptem.
– Szóval sikerült elcsenned a pamacsomat, te kis rosszcsont – dorgáltam
meg nevetve és felemeltem az ecsetet a földről. – Ne félj tőle, nem harap,
nézd, megcirógatom vele az arcomat. Finom, puha és kellemesen az érintése,
most téged is megsimogatlak vele, ne mozdulj!
Mikor végighúztam az arcán, elmosolyodott.
– Csiklandós vagy, ha jól látom, nem baj, én is az vagyok, nem rossz
tulajdonság.
– Figyelj most jól rám! – fordítottam komolyra a szót. – Konstantin az én
kedvesem, nagyon szeretem őt, hálával tartozunk neki, hogy kimentett téged,
hát, hogy is mondjam, abból a nem éppen idilli környezetből. Te vérrel
táplálkozol, ezidáig állati vérrel, de az nem volt elég jó és tápláló számodra.
Konstantin szeretne téged megitatni a tulajdon vérével, melytől hamar erőre
kapsz majd – simogattam meg az arcát.
Úgy gondoltam, ennyi egyelőre elég lesz, nem akartam terhelni a tudatát
más, bonyolultabb dolgokkal. Nem tudtam, csak remélni mertem, hogy
egyáltalán megértette a mondandómat.
– Kérlek, légy vele nagyon gyengéd és türelmes, ez a fiú egy érző lélek, a
tekintete is ezt tükrözi – fordultam Konstantinhoz.
Nagyon lassan közelített a fiú felé, leült mellé a lapos matracra és kezét a
fiú vállára helyezte, majd halkan, szinte suttogva szólt hozzá:
– Elmondom, mit fogunk most tenni. Figyelj rám jól, bízz bennem, és
semmi baj nem lesz. Apró sebet ejtek a csuklóm belső felületén és a szádra
helyezem, te pedig addig szívod, amíg azt nem mondom, hogy elég. Elég.
Érted a szó jelentését? Bólints, ha megértettél – mondta nyugodtan.
A fiú figyelmesen hallgatta, majd kis idő elteltével bólintott.
– Rendben van. Iris fog vigyázni ránk, jobb kezekben nem is lehetnénk, ő
lesz az őrangyalunk. Készen állsz kölyök?
Ismét bólintott. Örömmel vettem tudomásul, hogy már tud kommunikálni
velünk, ha még csak kezdetleges módon is. Konstantin egy apró, szikeszerű
késsel sebet ejtett magán, majd karját óvatosan a kölyök szájára tette. A fiú
kíváncsian nyalta le a vörösen gyöngyöző vért a csuklójáról, elégedett arcot
vágott, és a következő pillanatban már mohón vetette rá magát a táplálékra.
– Miből tudod megállapítani, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor abba
kell hagynia? – kérdeztem aggódva.
– Mikor a keringésem már annyira lelassul, hogy alig észlelhetővé válik,
és a szívem még a szokottnál is lassabban ver, úgy percenkét, egyet.
Izgatottan fogtam meg a másik csuklóját, és az ütőerére helyeztem a
kezemet. A másodpercek álmosan vánszorogtak, ennek ellenére én
rendületlenül számoltam magamban és figyeltem a pulzusát.
– Már eleget ivott, hagyd abba Konstantin! A szívverésedet már alig
tapintom és falfehér vagy – mondtam aggódva.
– Elég! – mondta határozottan.
A kölyök azonban figyelmen kívül hagyta a felszólítást és kéjesen habzsolt
tovább. Most tűnt csak fel, hogy milyen furcsa az arckifejezése, leginkább
egy mély meditációba zuhant jógira emlékeztetett.
– Transzba esett, kérlek, szedd le rólam, Iris.
Elengedtem kedvesem karját, és teljes erőmmel húzni kezdtem a fiút, de
minél jobban rángattam, ő annál hevesebben tapadt a sebre, akár egy pióca.
Ekkor Konstantin, olyan emberfeletti erővel lökte el magától, hogy
rongybábuként csapódott a szemközti téglafalnak.
– Istenem, remélem nem történt komolyabb baja! – rohantam oda hozzá.
– Ne aggódj, nagy túlélő a mi kis fiókánk– nyugtatott meg –, aki ilyen
hevesen képes vért inni, az nem egy elveszett teremtmény.
Válasza nem csillapította aggodalmamat, megfordítottam az ájultnak tűnő
testet, de a kölyök nem vesztette el az eszméletét, csak a különös állapot
folytatódott.
– Meddig tarthat? – kérdeztem nyugtalanul. •
– Nem tudom megmondani, percekig, órákig, de akár napokig is.
Konstantin felemelte és a matracra helyezte a megmerevedett fiút, aki
vörösen izzó, nyitott szemekkel és átszellemült arccal bámulta a mennyezet
repedéseit.
– Gyere, menjünk, most már csak pihenésre van szüksége, meglátod
milyen aktív lesz, amikor majd magához tér – terelgetett fölfelé a lépcsőn.
– Várj egy percet, betakarom, nehogy kihűljön.
Mikor közelebb léptem akkor vettem csak észre, mennyire felmelegedett,
arcát halvány pír öntötte el, és mintha a bőre is feszesebbé vált volna.
Csodálkozva néztem rá.
– Nem fog kihűlni, a friss vérnél nincs jobb fűtőerő, de látom, erről magad
is meggyőződtél.
– Fantasztikus, és ezt a te vérednek köszönheti, mely úgy tört be az ereibe,
mint amikor a monszuneső feltölti az elapadt patakokat.
– Imádom, amikor dicsérsz, tehetek esetleg valamit érted is? – mosolygott
rám azzal az elbűvölő mosolyával, aminek soha nem tudtam ellenállni.
– Most inkább magadért tegyél valamit, ha megkérhetlek, keress fel
sürgősen egy bospremet.