Vérkönny 24. rész

A háború

Elkezdődött a háború, a kárhozottak harca, szinte egy időben a
halandókéval, melyet ők az első világháborúnak neveztek később a
történelemkönyvek hasábjain. A visítás és halálhörgés bejárt mennyet és
poklot, csak a bombák robbanása nyomta el néha az átkozottak csatazajait.
Előnnyel is járt az, hogy a két háború egy időben zajlott, a kutyának sem tűnt
fel a halhatatlanok ricsaja, meg a furcsa történések. Az emberek a saját
nyomorúságukkal voltak elfoglalva, nem figyeltek másra.
A Principatus soha nem látott egységbe szerveződött, még a „patkányok”
is beálltak a sorba furcsa képzeteikkel, kik szinte kivétel nélkül rémisztőek
voltak. A küzdelem mindenütt folyt, nyílt utcán, katakombákban, sötét erdők
rejtekén és sírboltokban, ahol gyakran udvariatlanul verték fel még a nyugvó
holtakat is.
Konstantin vezette a Noble-ok seregét, Nestor volt a jobb keze. Oliver nem
harcolhatott, a Vének tanácsa megtiltotta neki, képzelem, mennyit
szenvedhetett emiatt, már ha meg nem szegte. Persze ostobaság lett volna és
felelőtlenség, hiszen ő volt a Kiválasztott.
Mindezeket egy nagyon rafinált kis masina segítségével tudtam meg, ott
fenn, a messzi északon. Még ábécéjét is megtanultam a morze-készüléknek,
mely furmányosabb volt mindennél, amivel eddig találkoztam hosszú életem
során, hát igen, ez már a huszadik század volt, a technika rohamos
fejlődésének százada.
Amikor eljött a tavasz, Avenar is útra kelt. Bár minket, a többi varázslényt
még nem fenyegetett a vámpírok háborúja, ennek ellenére Avenar a tűzfészek
közelében akart lenni.
Konstantin nem kérte segítségét, és ő ezt tiszteletben is tartotta, pedig
borzalmasan nehezére esett. Gyűlölte a búcsúzkodást, minden jót kívánt, és
elment.
Kettesben maradtam Sammel, éltük az eszkimók harmonikus és unalmas
hétköznapjait. Egyszer csak elegem lett, megírtam Olivernek az agyafúrt
szerkezettel, hogy másnap hazatérek. Választ nem kaptam, de nem is vártam,
egy nappal sem tudtam volna tovább maradni, ezen a „halálosan nyugalmas”
helyen.
Vasúton New Yorkba utaztam, majd onnan egy fekete Cadillackel
hajtottam a Veneficusok rejtekhelyére, mely szinte hetente változott. Nem
tudom, hogyan tanultam meg automobilt vezetni, egyszer csak tudtam,
biztosan és gyorsan, még a hajtűkanyaroktól sem riadtam vissza. A varázslók
búvóhelyét is egyből megtaláltam, egyenesen odavitt a puccos autó.
– Hát igen ötszáz év az ötszáz év – mosolyodtam el, és fiatalosan a gázra
léptem.
A tanács egy kisváros kápolnája alatti katakombába fészkelte be magát.
Leparkoltam a melléképület mellett, és határozott léptekkel léptem be az apró
templomba. A padsorok üresen kongtak, a virágokkal díszített oltár feletti
festményen hófehér angyalkák röpködtek, az egész szörnyen mesterkéltnek
hatott. Rég nem jártam templomban, ezt meghagytam a halandóknak, én
Istennel másképp érintkeztem. A mi beszédünk tiszta volt, nyoma sem volt
benne színlelésnek, vagy egyéb megjátszott és eltúlzott dolognak, és ez így is
volt rendjén. A mellékoltár mellett egy kis vasajtóra lettem figyelmes,
próbáltam kinyitni, de nem nyílott, rászegeztem tekintetemet az ósdi zárra, és
az ajtó abban a pillanatban magától kitárult.
– Régi trükk – gondoltam mosolyogva.
A katakomba mélyen a föld alatt húzódott, lementem a sötét, meredek
lépcsőn, és egy viszonylag tágas, gyertyákkal kivilágított terembe értem, ahol
Bolus fogadott.
– Már vártunk – köszöntött szívélyesen
– De hát én nem is ide küldtem az üzenetet, hanem az erdei bunkerbe –
mondtam csodálkozva.
– Iris, ezt épp te mondod, aki elsőre idetalált egyenesen Alaszkából?
– Badarságokat beszélek Bolus, kérlek, bocsáss meg, de már olyan rég
nem használtam a varázserőmet, hogy szinte már el is feledtem, mire is képes.
– Nincs mit megbocsátanom, sőt büszke vagyok rá, hogy nélküle is
boldogulsz.
Kutakodó tekintettel körbejárattam a barátságtalan rejtekhelyen.
– Oliver is itt van? – kérdeztem reménykedve.
– Természetesen. Fárasztó éjszakánk volt, és egy kicsit lepihent, de most
rögtön felébresztem – lépett egy másik helyiség felé az egyik vén.
– Kérlek, hadd keltsem fel én!
Bólintott, és karjával a tőle jobbra lévő nyílás felé mutatott. Bementem a
kicsiny helyiségbe, melyben még a kintinél is nagyobb sötétség fogadott, nem
volt benne más csak egy óriási egyiptomi kő szarkofág. Rémülten fordultam
vissza, Bolus, nyugodt tekintettel egyenesen a szemembe nézett.
– Ne ijedj meg, csak óvatosak vagyunk, így nagyobb biztonságban van.
– De ez olyan, mintha már halott lenne.
– Nagyon is él, alig tudjuk visszatartani, hogy ne utazzon Konstantin után
Európába.
– Ezek szerint Konstantin Európában van? – sápadtam el, mert tudtam,
hogy ennél nagyobb veszélyben már nem is lehetne.
– Jól van, ne aggódj, nem esett bántódása, de erről majd később beszélünk.
Gyere, most ébresszük fel Olivert, mert már nagyon vár.
Úgy emelte le a szarkofág tetejét, mintha egy pehelypaplan lett volna,
óvatosan tette le a padlóra, hogy semmiképp ne sérüljön, majd magunkra
hagyott minket. Oliver még erre sem ébredt fel, olyan mélyen aludt, hogy
szájából apró nyálerecske csordogált, mely nyomot hagyott a sötét bíbor
selyempárnán. Gyengéden simogatni kezdtem meseszép, sápadt arcát, azután
homlokon csókoltam. Nagyon lassan, kábán nyitotta fel szemeit, de azon
nyomban vissza is csukta, mintha hosszú, sűrű szempillái újra lehúzták volna
a szemhéját.
– Oliver ébredj! – búgtam a fülébe.
– Iris, te vagy az, vagy csak álmodom? – nézett rám végre.
– Én vagyok, kicsim – cirógattam meg újra.
– Végre megérkeztél! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
– Hát ennyire hiányoztam?
– Nem is tudod, mennyire.
– Gyere, mássz ki ebből a szörnyű sírból, elviszlek autókázni. Lelkesen
pattant ki a szarkofágból, egy pillanat múlva már a Cadillacben ült, és
érdeklődve nézegette a műszereket.
– Látom, lenyűgöz a technika, lássuk, mit tud! – könnyedén beindítottam
az autót, és gázt adtam.
A motor felbúgott, és az autó gyorsulni kezdett. Oliver felállt,
megkapaszkodott a szélvédő peremében és arcát nekifeszítette a hűvös esti
fuvallatnak. Mohazöld macskaszemei résnyire szűkültek, selymes hajába
belekapott a szél, felszabadultan kacagott bele az alkonyatba. A szabadság
most már nem csupán illúzió volt számára, hanem kézzelfogható valóság.
– Iris, ez fantasztikus! Hol szerezted? – kérdezte csillogó tekintettel.
– New Yorkban vettem – próbáltam túlkiabálni a motorzajt.
– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni?
– Én sem – feleltem nevetve.
– Ez azt jelenti, hogy csak úgy magától ment?
– Valahogy úgy. Meg akarod próbálni?
– Persze! – kiabálta lelkesen.
– Gyere, cseréljünk helyet – fékeztem le a Cadillacet. Oliver még nálam is
ügyesebben boldogult, született sofőr volt.
Gyakorlottan manőverezett a kissé hepehupás úton.
– Lassan vissza kell mennünk – mondtam egy kicsivel komolyabb
hangvételben.
– Ne legyél ünneprontó, még csak most kezdek belejönni –
méltatlankodott.
– Bolustól óriási fejmosást kapok ezért.
– Nem kell mindenről tudnia, amit nem tudunk, az nem fáj– incselkedett.
– Nincs olyan, amiről ő ne tudna. „A Nagy Varázsló szeme mindent lát”–
utánoztam Bolus mély, sejtelmes hangját.
Egymásra néztünk, és mindkettőnkből kitört a nevetés. Sejtésem persze
beigazolódott, Bolus szemei szikrát hánytak, amikor visszaértünk, haragja
még a körülötte lévő tárgyakat is a levegőbe repítette. Az asztalon lévő
könyvek és írószerszámok iszonyú robajjal csapódtak a falnak.
– Ne haragudj, az én hibám – sütöttem le szememet.
– Hogy képzelitek, hogy a háború kellős közepén, csak úgy kisétáltok a
menedékhelyről, és egy igen csak feltűnő, automobilnak nevezett, zajos
szörnyedvénnyel járjátok az utakat!
– Engem büntess, Iris csak jókedvre akart deríteni – állt mellém elszántan
Oliver.
– Most nem jókedvre van szükség, hanem bátorságra és jó értelemben vett
hősiességre. Egyébként most kaptam a hírt, ha egyáltalán érdekel titeket,
hogy Konstantin és vértestvérei fényes győzelmet arattak Angliában.
Megsemmisítették az ellenség főhadiszállását, és hozzájutottak több fontos
haditervhez is. Konstantin varázserejéről pedig már legendák keringenek,
több tanú szerint, szemeivel képes gúzsba kötni bárkit, aki szembeszegül vele.
Ösztönösen összerezzentem, hogy lehet képes erre, tudtommal még soha
egy vámpír sem rendelkezett ilyen képességgel. Bolus a gondolataimban
olvasott.
– Mielőtt harcba küldtük, ivott a legvénebbek véréből, úgy látszik, ezek
felerősítették egymást, ez lehet a magyarázat. De a háborúnak ezzel még
nincs vége – folytatta Bolus –, több országban vannak még gócpontok, és a
Mundro Sambra semmiben sem olyan jó, mint az újraszerveződésben,
földalatti hálózataik szinte megingathatatlanok.
Bolus még sokáig beszélt a háború csatáiról és förtelmeiről, de én csak
távolról, összemosódva hallottam szavait, kizárólag Konstantin járt az
eszemben. Hallgatása kétségbe ejtett, és attól féltem, teljesen elvadult és
kizárólag a vérengzés érdekli, semmi más. Vajon miféle démont szabadított
fel benne a háború? Tudtam, nem teremtődött még olyan lény a földön, aki
visszatarthatott volna attól, hogy Angliába utazzam. Bolus szigorúan
megtiltotta, hogy Olivert magammal vigyem a ködös szigetországba, így hát
egyedül mentem, magányosan.

A Big Ben órája elkondította a hatot, a Westminster palota előtt kis

csoportocska álldogált, csodálattal néztek fel a kivilágított toronyórára. A

háború nyomai még nem látszódtak a városon, de az emberek hangulatára

már rányomta komor bélyegét. Az úton egy babakocsit toló házaspár

közeledett, mindketten ellágyulva nézték gyermeküket, aki épp egy csörgővel

játszadozott. Felnéztem az órára, húsz perccel múlt hat, izgatottan tekintettem

körbe, de Nestort nem láttam sehol. Szemerkélni kezdett az eső. Egyenruhás

alakok közeledtek a híd felől, katonás lépteik visszhangja messzire

elhallatszott. Az óra elütötte a hetet és még mindig semmi.

– Történt valami, valami visszavonhatatlan – súgta a megérzésem.

Hátat fordítottam a toronynak, hogy ne is lássam azt az átkozott órát, és

akkor megpillantottam őt. A folyóparton közeledett, szikár alakja párába

burkolózott, hollófekete haja nedvesen tapadt démoni arcára, sárga ragadozó

szemei élesen villantak a félhomályban. Kezével intett, hogy menjek oda

hozzá, valószínűleg nem akart a nyilvánosság előtt mutatkozni. Átvágtam az

úton, sietségemben összeütköztem egy esőkabátos járókelővel, a magas,

vékony nő véletlenül megérintett, a keze jéghideg volt. Mikor felnéztem, egy

leírhatatlan szépségű, fiatal teremtéssel néztem farkasszemet. Görögös ívű

szoborarcát hosszan leomló, lángvörös, hullámos haj keretezte, vörösesen

izzó barna szemei kutakodva pásztázták arcomat.

– Hisz ez a nő nem vámpír, de mi lehet akkor? – olvastam a lány

gondolataiban.

– Bocsásson meg! – kértem elnézést, és elindultam Nestor felé.

– Ki volt ez? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Üdvözöllek, Iris – mondta Nestor élesen.

– Kérlek, ne haragudj, de az imént egy igazán elbűvölő ifjú vámpír

hölggyel találkoztam.

– Lámiára gondolsz? Én hoztam magammal, hogy fedezzen.

– Vagy úgy!

– Gyere, Iris, ne itt diskuráljunk! – vont magával.

A rakparton egy fekete Rolls-Royce várakozott, mire odaértünk, Lámia

már az autóban ült, ujjaival türelmetlenül dobolt a bordó bársony kárpiton.

Beszálltunk mellé, Nestor intett a sofőrnek és elindultunk.

– Iris, engedd meg, hogy bemutassam Lámiát.

– Örvendek – mosolyogtam rá.

A lány udvariasan biccentett, de arcmimikája mit sem változott, unottan

nézte az ablakra tapadt esőcseppeket.

– Ne haragudj rá, ma rossz kedve van – kért elnézést Nestor.

– Semmi baj! – mondtam.

A Rolls sietve suhant a sötét londoni utcákon, és körülbelül fél óra múlva

behajtott egy külvárosi palota sötét parkjába. A ház csendes volt, mondhatni

kihalt.

– Úgy látszik, Konstantin még nem ért vissza, fontos találkozója van

néhány Dementrexszel – mondta Nestor, és gyanakodva körülnézett –, de ne

aggódj, Lámia vigyáz ránk. Gyere, addig megmutatom a szobádat – mutatott

a lépcső felé.

Zuhogni kezdett. Meg akartam várni Konstantint, de túl fáradt voltam

hozzá, leheveredtem a hatalmas ágyra és elaludtam. Álmomban Lámiát és

Zeuszt láttam egy kopár görög szigeten, a két istenség hevesen vitatkozott.

– Héra, a gonosz cédád megölte gyermekünket, kérlek, sújts le rá Zeusz! –

zokog Lámia kétségbeesetten.

– Nem tehetem – mennydörgi Zeusz –, de hű szerelmedért

megjutalmazlak, képes leszel bármivé és bárkivé átváltozni, ezen kívül még

egy kristályszemet is ajándékozok neked, mely álmodban is őrizni fog majd.

A messzi távolból Konstantin hangját hallom elmosódva.

– Aludj szerelmem, aludj… – suttogja csendesen.

Újabb kép: Lámia alvó csecsemő vérét szívja, vörös hajkoronája lágyan

omlik a kicsi testre. A kisded hangosan felsír, de a bestia rendületlenül iszik

tovább, majd rám emeli elragadtatástól izzó szemeit, és bájosan rám

mosolyog.

– Gyere, Iris, igyál, a vér megszépít – mondja egy szirén éteri hangján.

– … Aludj, csak kedvesem… – szól hozzám Konstantin valahol messze.

A szigetet szökőár sújtja, Lámia és én egy tutajon menekülünk. A

hullámok szinte az égig repítenek minket, de az istennő csak nevet.

– Vigyázz, elsüllyedünk! – kiáltom hangosan.

– Ébredj, Iris, ez már egy rémálom! – rázott fel Konstantin hevesen.

Riadtan tértem magamhoz, testem verejtékben úszott és rázott a hideg.

– Mit álmodtál? – nézett rám aggódva.

– Szörnyű volt, Lámia egy görög istennő bőrébe bújva szívta halandó

csecsemők vérét, és engem is ivásra buzdított. Aztán jött az az iszonyú vihar,

no meg Zeusz, aki kristályszemet ajándékozott neki.

– Az álmod szóról szóra igaz, de ne ijedj meg, Lámia már rég felhagyott

ezzel a kissé frivol szokásával. Ő az egyik legjobb harcosunk, és a

képességeit jól tudjuk kamatoztatni.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a kristályszem is megvan még?

– De igen, és most a te álmodat őrizte – mutatott az ágy mellett lévő éjjeli

szekrényre.

A bűvös tárgy egy cirádás, arany dobozkában hevert, és tündökölve

ragyogta be a szobát. A fénye nagyon különös volt, olyan, akár a hajnali

napfelkelte, de Konstantin szemét mégsem bántotta, talán kizárólag vámpírok

számára alkották.

– Nem szabadna itt lenned – nézett rám szúrósan Konstantin.

– Szóval, nem örülsz nekem? – fordultam felé meglepetten.

– Tudhatnád, hogy nem erről van szó, de ez a hely most szörnyen

veszélyes számodra.

– A veszély soha nem tudott eltántorítani semmitől, különösen attól nem,

hogy a segítségedre legyek.

– Ez nem a te háborúd – mondta ellenvetést nem tűrő hangon.

– Mi történt veled, Konstantin, megváltoztál, rád sem ismerek, rideg és

kemény lettél, akár egy jéghegy.

– A háború teszi, kedvesem, a háború – nézett ki az ezüst esőre, valami

egészen furcsa tekintettel.

– Már értem, arról van szó, hogy nem bírod a vérengzést.

– Sose bírtam, de most egyszerűen muszáj harcolnom, ha nem akarom,

hogy kiirtsák a testvéreimet. Vér, vér és vér, csak ezt látom mindenhol és

mindenkor. Sajnos már az ízére is ráéreztem, kárba veszett az a több száz év,

amit arra szántam, hogy megtartóztassam magamat. Képtelen vagyok ár

elfojtani a bennem tomboló szörnyet, bármennyire próbálom is. Szinte

beleszakadok – sóhajtott. – Én vagyok most a legveszélyesebb számodra, Iris

– húzódott el tőlem meggyötört tekintettel.

Nem akartam vájkálni a lelkében, de tudtam, hogy nagy a baj, és még

annál is nagyobb, kétségbeesettebb volt, mint hajdanán Firenzében, amikor

megismertem.

– Mondd meg, miben segíthetek, és én bármit megteszek – hadartam a

sírás szélén.

– Utazz vissza Amerikába, és vigyázz Oliverre, tedd meg nekem ezt,

nagyon kérlek! – nézett rám esedezve.

– Rendben van, ha ezt akarod, megteszem, de egy feltétellel, ha adsz

nekünk még egy esélyt, amikor ennek a borzalomnak vége lesz – néztem rá

könnyes szemekkel.

– Nem ígérhetek semmit, Iris, a régi Konstantin már halott, másodszor is

odaveszett – meredt a semmibe kifejezéstelen arccal. •

Csak álltam ott, földbegyökerezett lábakkal, a szavak belém fagytak,

szédültem és hányingerem volt, akár egy halandónak. A dermedtséget azután

egy újabb intuíció követte, a ragaszkodás.

– Az érzések emberivé tesznek, vissza fogják hozni azt, aki voltál, semmi

más nem segíthet rajtad csak a szerelmünk, Konstantin. Kérlek, ne taszíts el

magadtól! – mondtam, de a szavak idegenül csengtek, mintha csak egy

romantikus dráma főszereplője mondaná.

Rettegtem válaszától, talán meg sem akartam hallani, szívem vadul

kalapált, dobhártyámban éreztem vérem őrült lüktetését.

– Késő, Iris, már nem tudok neked ellenállni – meredt rám vágytól égő

szemekkel.

Ez a szenvedély azonban egészen más volt, megijesztett, éreztem, hogy a

véremre szomjazik, és nem a testemre. Nem arra áhítozott, hogy

megcsókoljon, és testi gyönyörrel kényeztessen, csak az éltető nedvet, mi

ereimben kering, azt kívánta átkozottul. Fájt minden pillantása, minden szava.

Már nem vágytam másra, csak arra, hogy megsemmisüljek, hogy elnyeljen a

föld, és ne érezzék semmit. Látta rajtam, hogy min megyek keresztül, mindig

is belém látott, nem volt pajzsom ellene.

– Egy napon, ha tudsz, kérlek, bocsáss meg nekem, szerelmem, mert én

képtelen vagyok ezt megtenni. Azt viszont tudnod kell, hogy soha senkit nem

szerettem, és nem is fogok szeretni rajtad kívül – simogatta meg az arcomat

utoljára. – Most menned kell, de ha bajban vagy, tudd, mindig számíthatsz

rám. Vigyázz Oliverre, még mindig veszélyben van, Rufus szüntelenül keresi

a Kiválasztottat és a gyűrűt, soha nem adja fel. A Rolls a rendelkezésedre áll,

a sofőr elvisz, ahová akarod.

Nem szóltam semmit, csak néztem őt, magamba szívtam illatát, lényének

minden szikráját, lenyűgöző tekintetét. Nem tudom, mennyi idő telt ebben a

mozdulatlan némaságban, de örökkévalóságnak tűnt. A szalon órája éjfélt

ütött.

– Vigyázz magadra, Konstantin! – néztem rá szerelmesen, másképp nem is

tudtam volna, és kiléptem a zuhogó esőbe.

– A pályaudvarra megyünk? – kérdezte a sofőr.

Bólintottam és felnéztem a házra. Konstantin az ablakban állt, alabástrom

arcát vérkönny áztatta. Valami elveszni látszott, de a bál folytatódott tovább.