Vérkönny 26. rész

26.rész

Múlt és jelen

A Big Ben órája elkondította a hatot, a Westminster palota előtt kis
csoportocska álldogált, csodálattal néztek fel a kivilágított toronyórára. A
háború nyomai még nem látszódtak a városon, de az emberek hangulatára
már rányomta komor bélyegét. Az úton egy babakocsit toló házaspár
közeledett, mindketten ellágyulva nézték gyermeküket, aki épp egy csörgővel
játszadozott. Felnéztem az órára, húsz perccel múlt hat, izgatottan néztem
körbe, de Nestort nem láttam sehol. Szemerkélni kezdett az eső. Egyenruhás
alakok közeledtek a híd felől, katonás lépteik visszhangja messzire
elhallatszott. Az óra elütötte a hetet, és még mindig semmi.
– Történt valami, valami visszavonhatatlan – súgta a megérzésem.
Hátat fordítottam a toronynak, hogy ne is lássam azt az átkozott órát, ekkor
megpillantottam őt.
– Oliver, nézd, az ott Nestor, meg fog lepődni, hogy velem vagy, csak rám
számít. Figyeld azt a fekete esőkabátos alakot, az ott Lámia, mindjárt
nekimegyek, ő felnéz majd rám, csodálkozni fog azon, hogy nem vagyok
vámpír, de később Nestor majd felvilágosítja.
Nestor felénk intett, mi átvágtunk a széles úton, és hozzá siettünk. A fekete
Rolls Royce a rakparton várakozott, Lámia már benne ült, és ujjaival
türelmetlenül dobolt a bordó kárpiton. Megdöbbentő volt, minden
hajszálpontosan úgy történt, mint húsz évvel ezelőtt, azt leszámítva, hogy
Oliver is velem volt.
– Milyen izgalmas, hogy Lámia még csak nem is sejti, ki vagyok, ha
tudná, hogy fülig szerelmes vagyok belé… – súgta Oliver a fülembe.
Az autó csendesen suhant az éjszakában. Kis idő elteltével megérkeztünk.
A kastély ugyanolyan csendes és sötét volt, mint annak idején. A sebeim
begyógyultak a csontom összeforrt, Oliver is jól volt már, a halhatatlanok
kiváltsága volt ez az isteni ajándék. Fáradtságra hivatkozva a szobánkba
mentünk, és vártuk Konstantint. Éjfélkor érkezett meg, fáradt volt, a
Dementrexekkel találkozott. Csodálkozott azon, hogy Oliver is velem van,
örült nekünk a maga módján, de nem úgy, mint régen.
– Nem lenne szabad most itt lennetek, veszélyes hely ez mostanság 
– mondta aggódva.
– Ha most nem lennénk itt, te húsz év múlva halott lennél – emelte fel a
hangját Oliver ingerülten.
Konstantin végre kilépett elefántcsont tornyából, kikerekedett szemekkel
ugrott fel.
– Mi a fenéről beszélsz kölyök? Halhatatlan vagyok – támadt Oliverre.
– Nem úgy tűnik, ha nem változatunk a múlton, Rufus meg fog ölni. Nem
sok hiányzott hozzá, hogy minket is a másvilágra küldjön, de Lámia
megmentett minket, és elvette tőle az Idő Spirálját – mutatta meg ujján a
gyűrűt.
– Semmit sem értek abból, amit itt összezagyválsz – dühöngött Konstantin
– Rendben van, akkor most mindent elmesélek neked töviről, hegyire – ült
le vele szemben Oliver.
Mikor befejezte, Konstantin elképedve bámult ránk.
– Lassan mennünk kell – nézett rám Oliver –, gyere te is velünk
Konstantin!
– Még nem mehetek, most még nem, de ígérem, hogy amikor vége lesz
ennek az öldöklésnek hazamegyek. Már alig várom azt a napot – mondta,
hitet sugárzó tekintettel.
Szívem összeszorult, nem erre számítottam, balga módon azt reméltem,
hogy akkor rögtön visszatér velünk. Megkértem Olivert, hagyjon magunkra
egy kicsit. Hajnalodott, a tékozló, bágyadt napsugarak megvilágították a ház
előtti óriási tölgyet. Emlékképek rajzottak elém a múltból, megismételt
mondatok, mozzanatok, ugyanaz a sejtelmes megvilágítás, a comói
kastélyban már álltunk így egyszer, egyszer réges-rég.
Konstantin fáradtan roskadt le a kanapéra, ujjait tördelte, majd szomorúan
felnézett rám. Aztán az arca egy pillanatra felragyogott, arany és bíbor öntött
el mindent, csaknem színpadias volt. Nem tudtam, hogy mi játszódik le
benne, még csak nem is sejtettem.
– Nem lehetsz ennyire gyönyörű, szinte fáj rád nézni, pár másodperc, és
megszakad a szívem – csuklott el a hangja.
Melléültem, kezemmel végigsimítottam nyakszirtjét, érintésemtől
összerezzent mintha áram rázta volna meg. Sápadt arcán láz derengett, de
csak ült némán, elvarázsolva, mint egy csodaszép kőszobor, az Akropolisz
hófehér panteonjai között.
– Ébredj, Konstantin, az álomnak vége, én valóságos vagyok, kérlek,
szeress engem, mondd ki a nevemet, ha kell százszor is – törtem meg a
csendet halk szavaimmal, és próbáltam belelátni a lelkébe.
Érezni kezdtem, amit érez, tapintottam, amit tapint, a lelke hasogatni
kezdte, marta valami, valami, amit szerelemnek neveznek. De még félt, nem
akarta átadni magát ennek az érzésnek, még nem állt készen rá.
– Tisztítsd meg a szívedet, Konstantin, és ha úgy érzed, készen állsz, térj
vissza hozzám, én várni foglak.
Rózsaszínű derengés töltötte be a szobát, az árnyékok már kezdtek eltűnni,
csókot leheltem hűs homlokára, és elhagytam a boldogság kapuját.

Amikor visszatértünk, Lámia megkönnyebbülten vetette rá magát Oliverre,

sóhajok tucatjai hagyták el az ajkát.

– Borzalmasan féltem, olyan hosszúnak tűnt, majdnem végeláthatatlannak

– ölelgette Olivert.

– Meséljétek el, milyen volt, hogyan léptetek át a múltba? – noszogatott

minket.

– Hol van Rufus? – néztem körül csodálkozva.

– Hmm. Hát, hogy is mondjam, fáradt volt szegény és lefeküdt egy kicsit a

föld alá.

– Te elástad? – képedtem el.

– Nem egészen, elvittem egy bányába, és rászórtam pár száz köbméter

homokot, így minden gond letudva – mosolygott bájosan.

– Kis házi szörnyem! – koppintott Lámia szép metszésű orrára a kölyök.

– Ha nem haragszotok, most egy kicsit lefekszem, Oliver majd mindent

részletesen elmesél – mondtam fáradtan, és elvonultam hálószobám biztosnak

tűnő rejtekébe.

Lámia és Oliver New Yorkba utazott Bolushoz, egyre gyakrabban töltötték

nála az időt. Szerették azt a pörgő életritmust, melyet a város nyújtott.

Megpihenni tértek csak haza rövid időre, majd feltöltődve vetették bele

magukat újra az élet sűrűjébe.

A házban minden változatlan maradt, az idő múlását csak a szalonban álló

nagy ingaóra kondulása jelezte. Szándékosan éltem így, vagy csak egyszerűen

így alakult, nem tudtam, Konstantin állandóan az eszemben járt, tudatomban

sétált fel-alá. Olykor hallani véltem a hangját valahonnan a messzi távolból,

de szavai érthetetlenül csengtek.

Nem tudhattam, mennyi időre van szüksége, hogy újra elém álljon, csak

remélni mertem, hogy nem várja be tragikus sorsát. Tizenhat év telt el a

múltba tett kirándulás óta, de legalább kétszáznak tűnt. A kanapén feküdtem

és a Pármai kolostort olvastam, már legalább tizedszer. Megunhatatlan sorai a

múltba repítettek, melyet jelennek éltem meg valamikor réges-rég, amikor

még fűzőt, báli ruhát és csatos topánt hordtam. Aztán hirtelen megéreztem,

hogy valaki áll a bejárat előtt. Vártam, de nem hallottam kopogtatást, az

ajtóhoz léptem, és kinyitottam a zárat.

Ő állt ott, hátrafésült, rövidre vágott hajjal, és patyolat lélekkel. Szavakat

nem találtunk, de nem is kerestünk, csak néztük egymást, pillantásunkat néma

csend ölelte körül. Időtlennek tűnt minden, pedig csak mi voltunk azok,

halhatatlan szerzetek. Nehezen szólaltam meg, de tudtam, mondanom kell

valamit, nem állhatunk ott az idők végezetéig.

– Gyere be! – súgtam halkan, és majdnem elsírtam magamat, de nem

értettem, miért, hiszen visszatért, itt van újra velem, egy levegőt szívunk,

ugyanazt a tájat látjuk, ha kinézünk az ablakon. Konstantin félve lépett a

házba, körülnézett, lassan járta végig tekintete a tárgyakat. Láthatóan tetszett

neki a változatlanság.

– Olyan, mintha csak tegnap mentem volna el – sóhajtott.

– Nekem nem úgy tűnt, de ne bolygassuk a múltat, ahhoz túl gyötrelmes –

mondtam félszegen.

– Egyedül élsz itt?

– Többé-kevésbé. Oliver és Lámia időnként meglátogatnak, ők New

Yorkba költöztek Bolushoz.

Csend telepedett közénk, egy nehezen áthatolható, vékony hártya feszült a

levegőben, melyet mindketten féltünk átszakítani. Végül Konstantin törte

meg a hallgatást.

– Iris – köszörülte meg a torkát –, úgy érzem, készen állok. Elindultam

felé, mire ő elhallgatott. Belefojtottam a szót, nem akartam, hogy

magyarázkodjon, és elnézést kérjen, annyira nem illett volna a pillanathoz, a

legdurvább szentségtörés lett volna. A Monet-kép előtt állt, melyet nemrég

vásároltam, feje fölé tornyosultak a tenger tajtékzó hullámai. Ő békés volt,

harmonikus, ellentéte a festményen tomboló pokoli viharnak. Egész közel

mentem hozzá, gyönyörű arcát magam felé fordítottam és megcsókoltam. Ez

a csók többet ért ezernyi szónál, minden benne volt, a megbocsátás, a

szenvedés, a bánat, a hosszú, egyedül töltött éjszakák és nappalok. Újra meg

akart szólalni, de én ismét elhallgattattam, aztán rájött, hogy nem érdemes

próbálkoznia. Megadta magát, kiszolgáltatottá vált, de ez vélhetően

egyáltalán nem zavarta.

Csukott szemmel nyúlt el a pamlagon, márvány arca kisimult, egy apró

ránc sem csúfította, hiszen még mindig csak „huszonnégy” éves volt. Fölé

hajoltam, ajkam épp csak érintette szemhéját, majd nagyon lassan tovább

siklott az orrára és az állcsontjára. Óvatosan kigomboltam az ingét, elém

tárult hófehér, meztelen mellkasa, kidolgozott izmai feszesen hálózták be

felsőtestét. Felsóhajtottam.

Finom, pillangórebbenéssel érintettem a szoborszerű testet, melynek

hűvössége végtelenül felkorbácsolta gyönyörömet. Még mindig mozdulatlan

volt, csak hosszú szempillája remegett meg időnkét. Simogatni kezdtem,

beletúrtam sűrű hajába, ajka bársonyos mosolyra húzódott, olyan emberi volt,

mint még soha.

Kicsit magához tért, de nem teljesen, sóvárgó szemeit rám szegezte, meg

sem kellett szólalnia annyira kifejezőek voltak. Tekintetéből kiolvastam, hogy

semmi másra nem vágyik, csak rám.

Felálltam, kigomboltam rövid, térdig érő ruhámat és a fotelre dobtam, a

vörös selyem fehérnemű szorosan tapadt testemre.

– Ez a szín nem a legszerencsésebb – suhant át az agyamon.

Konstantin nagyot nyelt, rezzenés nélkül meredt rám, pupillái kitágultak,

pont olyan volt, mint egy ellenállhatatlan szépségű ragadozó. Félelem nélkül

közeledtem felé, ő magához vont, jéghideg kezével végigsimított

gerincvonalamon, érintésétől kirázott a hideg. Bocsánatért esedezve pillantott

rám, majd végigcsókolta libabőrös vállaimat, és finoman dörzsölgetni kezdett.

Értetlenül néztem rá.

Szégyenlősen sütötte le a szemét, és tudtam, azt gondolja, hogy fagyos

testétől rázott ki a hideg.

– Nem fázom, csak eszeveszetten kívánlak – gondoltam magamban, mert

tudtam, hogy minden nehézség nélkül olvas a gondolataimban.

Megkönnyebbülten ölelt meg, akkor már lángoltam, arcom kipirult, apró

piros foltok borították mellkasomat. Azonnal észrevette, és még szorosabban

ölelt, éreztem, hogy lassan őt is átjárja testem melege, és akkor megértettem,

hogy mindvégig szerelmes volt, csak mozdulatlanul feküdt a jégtömb mázsás

súlya alatt. Szótlanul szerelmeskedtünk órákon, vagy napokon át, nem volt

jelentősége, csak az számított, hogy újra az enyém.