Vérkönny 12.rész

A terv

Akárhányszor is térek vissza Párizsba mindig az újdonság varázsával hat
rám. A nyomasztó kelet-európai utazás után frissítő szellőként simogatott a
város könnyed bája. A Szajna lustán nyújtózva szelte ketté a várost, majd
kanyarodva folyt tova.
Váratlanul érkeztem, nem küldtem üzenetet, szerettem a meglepetéseket.
Reméltem, hogy kedvesem is kedvező hírekkel tért vissza Írországból, és
hogy azonnal be is számol nekem róluk.
A palotába lépve kedves látvány fogadott, Konstantin épp egy hatalmas
datolyapálma átültetésével foglalatoskodott. Úgy küzdött ágas-bogas ágaival,
mintha a hétfejű sárkányt kellett volna két vállra fektetnie. Amikor meglátott,
azonnal letette az óriás növényt és szélsebesen rohant felém, karjába kapott és
össze-vissza, csókolt, alig kaptam levegőt.
– Hát megjöttél, szerelmem, szivárványom! – öntötte rám becéző szavait.
Szóhoz sem jutottam, de még levegőhöz is alig, érzelmes szavai menten
felmelegítették ínségben kiéhezett lelkemet. Dorombolva bújtam hozzá, és
akkor tudatosult csak bennem igazán, milyen mérhetetlenül is hiányzott.
Forró fürdőt készített számomra és a kádat száz gyertyával rakta körül. A
vízbe vörös rózsaszirmokat tett, a virágok isteni illata mámorítóan lengte be a
hófehér, antik fürdőszobát. Lehántotta rólam poros utazóruhámat, hanyagul a
földre dobta, majd amikor alsóneműimtől is megszabadított, felemelt és
nagyon óvatosan belemerített a balzsamos vízbe. Először a hajamat mosta
meg jázminillatú szappannal. Hosszú, kecses ujjaival, érzékien masszírozta
fejbőrömet, kéjesen nyögtem fel és arra kértem, hogy ne hagyja abba. Amikor
ezzel végzett, egy puha mosdókesztyűvel, centiméterről centiméterre
végigdörzsölte az egész testemet, gyengéd érintésétől bizseregni kezdett a
bőröm. Ezután hűvös vizet öntött a testemre, melytől megborzongtam, és
értetlenül néztem rá. De ő nem szólt semmit, hátrasimította a vizes tincset a
szememből, sármosan rám mosolygott és letette a vizes edényt a földre.
– Szörnyeteg vagy, szándékosan kínzol – dohogtam durcásan.
De ő csak nevetett, hátat fordított, és mint aki jól végezte dolgát lement a
konyhába. Amíg a fürdő isteni kényeztetését élveztem, és elmerültem a
gondtalanság tiszta kényelmében, ő saját kezűleg készítette el kedvenc
ételemet, tejbekását friss gyümölcsökkel körítve. Az étel nagyon jól esett,
mohón tömtem magamba minden egyes falatot. Ő le sem vette rólam a
szemét, úgy bűvölt szakadatlanul.
– Látom, éheztél, de ennek most véget vetünk – szólalt meg végre. –
Ameddig vissza nem hízol minden grammot, saját kezűleg foglak etetni –
mondta puhán és kivette a kezemből a kanalat, majd nagyon lassan szinte
érzékien helyezte a számba.
– Nem direkt tettem, csak nem tudtam mindent megenni – mondtam teli
szájjal, hisz szóhoz sem engedett jutni.
– Te kis finnyás – tömte máris belém a következő falatot.
Amikor végeztem, hófehér damaszt kendővel megtörölgette a számat,
apránként nagyon akkurátusan, aztán kezét gömbölyödő hasamra tette és
finoman megcsiklandozott.
– Így már sokkal jobb – konstatálta.
Nevetni kezdtem, és ő annál jobban csiklandozott minél jobban kacagtam.
– Kérlek, ne tedd ezt velem!
– Mit ne tegyek? – incselkedett, és tovább folytatta a játékot. Konstantin
velem ellentétben, kirobbanó formában volt. Testét most nem éreztem annyira
hűvösnek, arca sem volt olyan sápadt, mint máskor, szemei fényesen
csillogtak és szokatlan kékes színben játszottak.
– Te viszont kiváló formában vagy szerelmem, úgy látszik az ír táplálék
jót tett neked – mondtam és visszacsiklandoztam, de kőkemény izmairól
lepattantak ujjaim.
– Látod, nem találsz rajtam fogást, te kis rosszcsont – fogta le szorosan a
karjaimat és szinte észrevétlenül rálehelt az ajkamra, gondosan ügyelve arra,
nehogy hozzá érjen.
– Most már elég legyen, kérlek, ne kínozz tovább! – néztem rá esedezve.
– Nem tudom, miről beszélsz? – játszotta tovább az ártatlant.
– Nem tudod? Menten lángra lobbanok és elégek, és akkor csak az üszkös
poraimat sanyargathatod tovább – néztem dacosan a szemébe.
Megérezte, hogy túlfeszítette a húrt, melyben láthatólag élvezetét lelte.
Indulatomtól tartva azonban nem folytathatta tovább a zsákmány
becserkészését, mely ragadozói énjét észveszejtőén felkorbácsolta. Inkább
könnyedén a karjaiba kapott, puha törölközőbe burkolt és nekem ajándékozta
minden létező és nem létező vágyamat.
Másnap korán ébredtem, Konstantin már nem volt a szobában. Elhúztam a
sötét brokát függönyt és kinéztem a reggeli harmatra. Meglepő látvány
fogadott. Kedvesem egy árnyékos sarokban virághagymákat ültetett
elmélyülten. A szabályosan kialakított lyukakba óvatosan helyezte be az apró
növénykezdeményeket, vigyázva arra, nehogy megsérüljenek. A fák ágain
időnként átszűrődő sápadt, reggeli napfény, szelíden simogatta hosszúkás
arcának fagyos szépségét. Nem akartam megzavarni őt, olyan gondtalannak
tűnt, akár egy kis gyerek.
Felöltöztem, egy kényelmes, otthoni ruhát vettem föl, a fűzőt pedig
elsüllyesztettem a szekrény legmélyére, és nekiláttam tucatnyi levelem
átböngészésének. Épp reggeliztem, amikor Konstantin feljött a kertből.
Földtől maszatosan ölelt meg, még az orrhegyén is éktelenkedett egy kis
koszfolt.
– Nem is tudtam, hogy új kertészünk van.
– Ez a fajta munka teljesen kikapcsol, felér egy agymosással.
– Most azt hiszem, én foglak megfürdetni – mondtam huncut mosollyal.
– Gyorsan megmosakszom és átöltözöm, de utána mindenképp beszélnünk
kell. A fürdést pedig halasszuk estére, elég nagy a kád, ketten is beleférünk –
kacsintott és elindult a fürdőszoba felé.
Pár pillanat múlva már mellettem ült, mindig is csodáltam természetfölötti
gyorsaságát, de megszokni soha nem tudtam.
– Kezdd te a beszámolódat, Iris, én már úgyis tudom, mit fogok mondani –
paskolt meg pajkosan.
– Ez nem szép tőled, meghalok a kíváncsiságtól – néztem rá neheztelően,
de ő nem tágított. – Hát jó! – törődtem mégis bele.
Mindenről részéletesen beszámoltam, a fő hangsúlyt Dracula kastélyára
helyeztem.
– Hmm… ez érdekes. Úgy hiszem, nem ez volt az utolsó látogatásod
Havasalföldön, de többet semmiképp sem engedlek oda egyedül – mondta,
miközben kezébe fogta a kezemet és olyan oltalmazó, aggodalmas
gyengédséggel nézett, hogy azt hittem, menten elsírom magam.
– Okosan tetted, hogy nem vártad meg, míg hazatérnek, veszélyes lett
volna, szörnyen veszélyes. Két ilyen hatalmas erejű vámpírral nehéz lett
volna elbánnod, majdnem képtelenség. Nem beszélve arról, ha esetleg
többedmagukkal térnek vissza – még a gondolattól is kirázta a hideg, és
fagyos pillantással nézett ki az ablakon – Hmm… Szóval, sikerült nyomára
bukkannod apád gyilkosának – mondta elgondolkodva. – Mit éreztél abban a
pillanatban, mikor elolvastad a koporsók feliratait?
– Konstantin, ő a te gyilkosod is.
– Mit éreztél? – ismételte meg a kérdést ellenvetést nem tűrő hangon.
– Először döbbenetet, majd bosszúvágyat – feleltem halkan. – Aztán
megjelent előttem apám kedves arca, szelíd mosolya. Ő mindig azt
hangoztatta, hogy a bosszú nem jó tanácsadó – néztem a semmibe szomorúan.
– És milyen igaza volt, még ha nehéz is elfogadni ezt az igazságot. Hideg
fejjel kell gondolkodnunk Iris, nem követhetünk el hibát, a hiba végzetes
lehet.
– A kastély körüli területet nem kutattad át? – faggatott tovább.
– Miért kérdezed?
– Arra lennék kíváncsi, hogy láttál-e ott friss hantokat?
– Várj egy kicsit! – mondtam és behunytam a szememet, próbáltam
visszaidézni az emlékeket.
A képek lassan jelentek meg egyik a másik után, szoros rendben. A tó, a
kastély és végül a kert.
– A kertet buja átláthatatlan növényzet borítja, a kastély falának repedései
közül lilaakác és futó lonc tör elő. Alkonyodik, a lebukó nap erőtlen sugarai
megvilágítják a kastély törött, széljárta ablakait. A kert nyugati oldalán egy,
hatalmas rózsabokor alatt világos színű föld kupacokat látok. A föld még friss
rajtuk, nedvesen fénylik – mondtam, lassan ejtve a szavakat.
Aztán a látomásnak vége lett, kimerülten dőltem hátra.
– Nincs semmi baj, drágám – simogatott a földön térdelve Konstantin. –
Óriási szerencséd volt, hogy időben eljöttél. A frissen hantolt földkupacok
alatt, biztosra veszem, hogy emberi tetemek hevertek. Ez egy kulturáltabb
formája a halottak eltüntetésének. Vannak vámpírok, akik ügyet sem vetnek
erre, lakmározásuk után egyszerűen félresöprik a hullákat, kitéve őket az
pusztító enyészetnek, mint a Dementexek vagy a Nostrék. A halottak
eltemetése egyértelműen azt jelenti, hogy valamelyik intelligensebb törzshöz
tartoznak vagy tartoztak, de az is lehetséges, hogy már rég beálltak a Mundo
Sambra fekete zászlaja alá. Származásukat tekintve mindketten arisztokraták,
ez nyilvánvaló, és az, hogy kizárólag szüzek vérét isszák, csupán egy dologra
enged következtetni, hogy Noble-ok lehettek valamikor a régmúltban, akik
már rég elhagyták a Tribust.
– Igen, én is nagyjából erre jutottam. Agaplontól sikerült valamit
megtudnod? – kérdeztem.
– Sajnos nem sokat, csak annyit hogy az 1470-es évek tájékán, kiéleződtek
a harcok a Principatus és a Mundo Sambra tagjai között, és ezen kívül a
helyzetet még belső viszályok is súlyosbították. A Noble taglistája pedig
hiányos, sok iratnak nyoma veszett ezekben a ködös időkben – sóhajtott.
– Konstantin, te emlékszel Rufus arcára, vagy bármi más ismertető jegyre?
– tértem vissza az eredeti témához.
– Szörnyen rémült voltam, és sötét volt. Hosszú, fekete haja az arcába
hullott, de a profilján egy pillanatra megcsillant a sápadt hold fénye, és
megvilágította csontos arcát, görbe metszésű orrát, soha nem fogom
elfelejteni a látványt. A szaga is nagyon jellegzetes volt, molyirtó keveredett
valamilyen pézsmaillatú parfümmel. A harapása, hmm…, hát az
hátborzongató volt. Vadul, morogva, őrjítőén állatias hangot kiadva harapott.
– Szegénykém – simogattam meg az arcát –, sajnálom, hogy ezt át kellett
élned.
– És te, te emlékszel valamire vele kapcsolatban? – terelte másra a szót.
– Engem éjszakánként rémálmok gyötörnek és mindig-mindig ugyanaz. A
tűz és a két fekete köpenyes alak, amint sikító apácák vérét szívják dühös,
acsargó morgással, mint két öntudatlan állat, majd rongyként dobják el
áldozataik élettelen testét. Apám kiáltása, „Iris, maradj ott, ahol vagy, ne
mozdulj!”, még most is a fülemben cseng –, mondtam könnyeimmel
küszködve.
– Ne sírj, szerelmem! – vont ölébe Konstantin, és ajkával finoman felitatta
a sós cseppeket.
– Nem tudok szabadulni ettől az álomtól, kegyetlenül gyötör, és néma
kétségbeesésbe taszít.
– Miért nem beszéltél nekem idáig erről, azt hittem, nincsenek titkaink
egymás előtt – nézett rám aggódó tekintettel.
– Nem akartam felidézni és újra átélni azt a szörnyűséget.
– Egyféleképpen tudunk a rémálmaidnak véget vetni – mondta, és
pillantása újra acélosan keménnyé változott –, ha elintézzük Rufust.
– Mire gondolsz? – szipogtam.
– A tervem egyszerű. Be fogok épülni a Mundo Sambrába.
– Tessék? – néztem rá döbbenten
– Nincs más választásom, minél előbb meg kell tudnom, hogy a két
vámpír tagja-e a szektának.
– De hiszen ez rendkívül veszélyes.
– Már döntöttem – mondta elszántan, halvány arca lázas nyirkossággal
égett.
– Hogy képzelted el ezt az egészet? Csak úgy besétálsz közéjük? Rólad
még az újdonsült vámpírfiókák is tudják, hogy a Noble egyik
vezéregyénisége vagy – mondtam dühösen.
– Természetesen mindent előre meg kell terveznem, úgy kell feltüntetnem
a dolgokat, mintha valami áthidalhatatlan ellentét alakult volna ki köztem és a
törzsem között.
– És gondolod, hogy ezt el is fogjál hinni neked?
– Nyugodj meg, gondoskodni fogok róla, hogy elhiggyék – mondta
meggyőzően.
– Mi lesz, ha portyázásra indulnak és neked is embert kell majd ölnöd?
– Majd megoldom azt is valahogy. Első lépésben el kell terjeszteni, hogy
el akarom hagyni a Tribust, de nem kell túl nagydobra verni, mert az is
feltűnő lehet. Mindent nyugodtan és megfontoltan kell csinálni, a sietség csak
árthat.
– És mi lesz az áthidalhatatlan ellentét? – kérdeztem.
– A származásom. Ki fogom szivárogtatni, hogy Rufus, aki az egyik első
számú közellenség, az apám.
– Ugye, ezt nem gondolod komolyan? De igen, látom rajtad, hogy
komolyan gondolod – válaszoltam helyette, látván elszánt arckifejezését.
– Szerinted ezt elnézik majd nekem?
– Nem valószínű.
– Na, látod, ez egyenes út a kitoloncoláshoz. Hogy azután mi lesz, nem
tudom – nézett ki az ablakon.
– Én tudom, már meg is van a sikeres befejezés. Elhozod Rufus „skalpját”,
és a Noble boldogan visszafogad – próbáltam magamat megnyugtatni.
– Iris, te betegesen optimista vagy – mondta mosolyogva.