Vérkönny 22.rész

A fáraó

– A távoli múltba nyúló história ez, ne lepődj meg semmin, minden igaz,
amit most elmondok neked. Te több ezer évvel az időszámítás előtt születtél
az ókori Egyiptomban, egyedüli gyermekeként az első dinasztiát megalapító
Narmer fáraónak és hitvesének Neithhotepnek. Hor-Ahanak neveztek el,
igazságos és bölcs uralkodóként vonultál be a történelembe. Mindent
elkövettél, hogy atyád nyomdokába lépj, de nem volt könnyű dolgod. Narmer
egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot egy hatalmas birodalommá. Atyád
iránt érzett végtelen szereteted jeléül a legtehetségesebb mestereiddel
csináltattál egy ékszert, melyet a sírboltjába szándékoztál elhelyezni. Ez az
ékszer egy spirál alakú gyűrű volt, mely az idő végtelenségét szimbolizálta.
Anubisz a sötét istenség, az alvilág ura, holtak balzsamozója tudomást
szerzett a gyűrűről, és számunkra ismeretlen okból megbűvölte azt. Ezekben
az időkben szaporodtak el a földön a véristenek, akik Széth gyermekei voltak,
s kiknek későbbi leszármazottai lettek a vámpírok. Ekkor, te balga halandó,
végzetes hibát követtél el, szövetségre léptél ezekkel a csalfa istenségekkel,
melyek halhatatlanságot ígértek számodra. Cserébe viszont egy igen becses
tárgyat kértek tőled, a gyűrűt. Sokáig fontolgattad, hogy átadd-e nekik a
míves ékszert, hiszen eredetileg atyádnak szántad, és nem voltál tisztában
világrengető hatalmával sem, de annyira szomjaztad az öröklétet, hogy
felelőtlenül nekik ajándékoztad. Így került a véristenek, majd később a
vámpírok tulajdonába a csodálatos tárgy, mely az idősíkok átjárhatóságát
biztosította tulajdonosa számára, és korlátlan hatalommal ruházta fel gazdáját.
A véristeneket azonban csapdába ejtette mohó hatalomvágyuk, mert nem
tudták azt, hogy a gyűrű csak jogos tulajdonosa parancsának
engedelmeskedik. A tulajdonos pedig te vagy. Szerencsére Anubisz nem volt
olyan ostoba, hogy akárki számára kiszolgáltassa a bűvös ék hatalmát.
Amikor rájöttek, hogy nélküled használhatatlan a gyűrű, szörnyű haragra
gerjedtek, előjöttek a sötét kriptáikból a csillogó szemű árnylények, és
üldözni kezdtek. Esélyed sem volt a halhatatlan csürhével szemben. Amikor
elfogtak, levonszoltak bűzös szentélyükbe az élőholtak sírboltjába.
Végtelenségig kínoztak, de te álltad a sarat, nem tudtak rávenni a gyűrű
használatára, mert addigra már megvilágosult előtted, hogy álnok hatalommal
paktáltál le. A szipolyozok végül könnyű szívvel vetettek a halál sötét
markába, mert tudták, többé nem leszel a bábjuk. Ekkor a sakálfejű istenség,
akinek titkos pártfogoltja voltál, az alvilág helyett az életbe vezetett téged, és
megajándékozott a lélekvándorlás képességével. Így maradhattál fenn
évezredeken keresztül észrevétlenül, hiszen mindig más-más testben jöttél
világra, és egyedül csak egy közös volt ezekben a testekben, egy spirál alakú
pigment folt a hajas fejbőrön. Anubisz akarata beteljesedett. A spirál gyűrű
hosszú ideig a véristenek, majd később a vámpírok tulajdonában maradt,
mindaddig, amíg Mózes és hívei meg nem szerezték, és a többi kinccsel
együtt el nem rejtették valahol Jeruzsálem környékén. Nem tudni, honnan
került a gyűrű pontos másolatát formázó motívum később a Tadzs Mahal
főkapujára. A mai napig próbálják a gonosz erők megszerezni az ereklyét, de
szerencsére nem találja senki, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Most,
hogy rám leltél, módunkban áll megtalálni az ékszert, persze, csak ha te is
akarod. A döntés a te kezedben van Oliver, vagy Hor-Aha, ahogyan óhajtod –
fejezte be a megdöbbentő történetet az Orákulum.
Oliver rezzenéstelen arccal ült, szoborrá merevedett teste, egy egyiptomi
szfinxre emlékeztetett. Mellételepedtem és megöleltem, testem melegével
próbáltam a révületből észhez téríteni. Hosszú percekig ültünk így, mire
végre megszólalt:
– Akkor ez sok mindent megmagyaráz – mondta kábán. – Az álmaimat,
amiről idáig senkinek sem beszéltem. A különböző történelmi korok, az ókori
Egyiptom, a Római Birodalom és a templomosok, akik Emonnak szólítottak,
mind megtörtént események és helyszínek? Döbbenetes! – tekintete a távolba
révedt, ugyanakkor úgy tűnt, mintha a színes selymeken pihentetné a szemét.
– Álomnak hitt emlékeid visszatérnek, merülj csak el a gondolataid időtlen
szentélyébe, barangold be elveszettnek hitt útjait! Szenvedély, fájdalom, élet
és halál szegődött hű társadul, mély nyomot hagyva patyolat lelkedben. Kín
és gyönyör lesz az emlékezés, de ne rémülj meg tőle, hisz egyszer minden
forrás feltör a föld mélyéből – biztatta simogató szavaival a bölcs asszony.
A kölyök cseppet sem tűnt nyugodtnak, sőt borzasztóan feldúlt volt, amit
egyikünk sem vethetett a szemére, hiszen a tudomására jutott ezernyi
információ sokkoló volt, még egy több ezer éves lélek számára is. Szívem
sajgott érte, bármit megadtam volna azért, hogy levegyem róla a nehéz terhet,
de magamban nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ezt egyedül kell
megemésztenie, és azt is tudtam, hogy ehhez idő kell.
A szállodába visszaérve Oliver bezárkózott szobája biztonságos rejtekébe,
magányra vágyott. Nem zavartuk, hagytuk hadd küzdjön meg múltja
szellemeivel, de mellette voltunk, és csak remélni tudtuk, hogy ezt érzi is.
Harmadnapra jött elő, meggyötörtnek tűnt, de arcáról leolvastam, hogy
döntött.
– Meg akarom találni a gyűrűt – mondta határozottan.
– A te döntésed, én melletted állok, de nem lesz sétagalopp – hívtam fel
figyelmét.
– Tudom – nézett rám a gyönyörű zöld szempár.
– Megtudhatnám, hogy miért döntöttél így?
– A remény, hogy talán sikerül megváltoztatnom néhány korántsem dicső
múltbéli eseményt, felkorbácsolta igazságérzetemet.
– Kockázatos dolog megmásítani a történelem folyását, jól gondold meg,
olyan mintha egy piramis köztes köveit akarnád hirtelen kirántani. Az egész
építmény kártyavárként omolhat össze. A világban minden mindennel
összefügg, hatalmas, megszakíthatatlan láncolat ez, mely a végtelenbe nyúlik,
és soha nem apad el.
– Igazad van, Iris, nem is gondoltam erre, te vagy a legjobb tanácsadóm –
ölelt meg szeretettel.
Konstantin ekkor érkezett vissza, a városban akadt dolga, örömmel fogadta
Olivert újra a körünkben.
– Te aztán igazán el tudsz mélyülni a dolgokban, kölyök – mondta
könnyed hanghordozással, amiért én roppant hálás voltam neki, mert ezzel
sikerült kizökkentenie minket komolyságunkból, furcsa hangulatunkból.
– Szeretem a mélységet – vágott vissza frappánsan.
– Reméltem is, nem szeretem a felszínességet – folytatta a szópárbajt a
kedvesem.
– Eszembe jutott egy igencsak izgalmas új fejlemény – váltott témát
Oliver.
– Mire gondolsz? – kérdeztem nem titkolt kíváncsisággal.
– Fogadott fiatok, több ezer évvel idősebb nálatok – mosolygott kópésan.
– Hmm… rendkívüli család lettünk, az egész univerzumban nincs párunk
– húzta ki magát mókásan Konstantin.
Bármennyire is tréfásnak mutatkozott, láttam rajta, hogy a máz alatt
emésztik a ki nem mondott, meg nem fogalmazott kérdések. Magamról
szintén elmondhattam ugyanezt, de nem akartam faggatni a kölyköt, tudtam
előbb-utóbb magától is kitárulkozik. Érdekeit évezredes múltjának minden
pillanata, bár nem tudhattam, milyen emlékeket őriz. Az ókori Egyiptom
történelme mindig is bűvöletbe ejtett, misztikája megigézett. A
templomosokat határtalanul tiszteltem, annak ellenére, hogy a Vatikán
kiközösítette és eltiporta a rendet. Az igazságot akartam megtudni, pokolba a
dogmákkal!
Oliver azonban kerülte a témát, hétköznapi dolgokról csevegett, be nem
állt a szája, de előttem nem maradt titok, hogy csak múltja fantomjaitól próbál
védekezni. Egyszer azonban igéi elfogytak, csendbe burkolózott, és akkor
megrohanták az emlékek. A szavak most másként hagyták el ajkát, eddig
sebes hegyi patakként zúdultak, most lassan hömpölygő duzzadt folyóként
áradtak szét. A hangja pedig sejtelmes lett, és akkor elénk tárta múltjának
minden apró mozzanatát, melyre már mindennél jobban szomjaztunk.

– Egyiptom az ígéret földje volt számomra, végtelen homoksivatagjai, a

Hapi folyó, melyet ma Nílusnak neveznek és a végtelen Vörös tenger, nem

értem, hogy felejthettem el? – nézett rám, kétségbeesve. – Minden olyan

elevennek tűnik. Még most is érzem azt a különös illatot, melyet a sivatagi

szél hozott felém, az évezredek sem halványították el az emlékeket.

Szerencsés csillagzat alatt születtem, legalábbis egy ideig ezt feltételeztem.

Atyám, a fáraó rendkívüli nevelésben részesített, megosztotta velem tudása

legjavát. A leghatalmasabb fáraók egyike volt, uralma alatt gigászi birodalmat

teremtett, és népe boldogulása gyönyörűséggel töltötte el. Halála szörnyen

megviselt, de nem hagyhattam szétesni a művét, erősnek kellett lennem, és el

kellett foglalnom a trónt. Azt hittem, elég lesz folytatnom, amit elkezdett, de

nem így lett. Mindig új nehézségek jöttek, erőmet a belviszályok, hatalmi

harcok és a szegénység elleni küzdelem emésztették fel. Gyakran látogattam

el a családi sírbolthoz, és kértem apám segítségét, amit csak Anubisz, a halál

magányos Istene hallhatott meg. Meglepetésemre egyre jobban kezdtek

alakulni a dolgaim, valahogy minden lecsitult körülöttem, boldog voltam és

elégedett. Úgy ittam az életet, mintha egy feneketlen kehely lenne,

ugyanakkor féltem a halált, melynek oly nagy kultusza volt Egyiptomban.

Egy nap ékszerészeimmel csináltattam egy spirál alakú gyűrűt, melyet

szimbólumnak szántam, és az Idő Spirálja névvel illettem. Eredetileg

atyámnak tartogattam, de magam sem tudom, miért, nehezen tudtam

megválni tőle. Ekkor kaptam a bűnös ajánlatot a véristenektől, melyben örök

életet ajánlottak a gyűrű fejében. Én, szerencsétlen őrült elfogadtam, nem

tudtam, hogy a sorsot hívom ki magam ellen. Attól a naptól minden

megváltozott, megfordult velem a világ, üdvöskéből üldözötté váltam.

Amikor a hitszegő istenségek tudatára ébredtek Anubisz fortélyának, hogy

engem tett a gyűrű kizárólagos urává, és képessé az időutazásra, rútul

csapdába csaltak, és magukkal hurcoltak. Kínjaim leírhatatlanok voltak,

minden éjjel szipolyozták a véremet. Miután napok múltán sem voltam

hajlandó szolgálni őket, megcsonkítottak. Mindkét karomat és a szemem

világát is elveszítettem, a nyelvemet, csak azért nem tépték ki, mert ha

közben esetleg meggondolnám magamat, tudtukra tudjam adni. Végül a

súlyos vérveszteségbe és a fájdalomba pusztultam bele. A holtak termében

tértem magamhoz. Anubisz az ősi szokás szerint gondosan kiemelte a

szívemet és egy mérleg tálkájába helyezte. A mérleg másik serpenyőjébe

Maat, az igazság istennőjének madár-tollát tette. Mivel a szívem könnyebb

volt a tollnál, így megmenekültem Ammittól, a krokodilfejű démontól, aki

ellenkező esetben felfalta volna e nemes részemet. Anubisz nem volt

meglepve, tőle szokatlan módon barátságosan szemlélgetett. Vigyorogva

mondta a kutyafejű: „Szerencsés vagy Narmer fia, Hor-Aha”. Erre gúnyosan

visszakérdeztem: „Miért is lennék az?” Válasza meglepett: „Mert én a csalfa

vérszívókkal ellentétben valóban megajándékozlak az örökléttel, és csak

azért, mert ki nem állhatom azt a szipolyozó, bűzös hordát, akik a hatalmamra

törnek. Itt az ideje, hogy borsot törjek az orruk alá”. Ezután velőt rázóan

nevetni kezdett, majd a gyűrű felől érdeklődött. Amikor megtudta, hogy

átadtam fogva tartóimnak, haragra gerjedt, és büntetésként azt rótta rám, hogy

egy új testben életre keltett, és a lelkem addig fog vándorolni, testről-testre,

ha kell akár az idők végezetéig, míg meg nem találom a bűbájos ékszert.

Hogy egyszerű halandóként hogyan szállhatnék szembe Széth isteni

gyermekeivel, az már nem érdekelte. Csak annyit mondott: „Ez már legyen a

te gondod, de segítségedre lehet az a tudás, hogy Széthnek rengeteg ellensége

van. A legtöbb Isten orrol a testvérgyilkosra, aki könyörtelenül elvette Ozirisz

életét. A pusztítás és a zűrzavar istene ő, aki cseppet sem tiszteli az életet”.

Ezután otthagyott, egyedül maradtam. Egy testetlen, pucér lélek voltam

csupán a holtak birodalmában, kit még a bebalzsamozottak is szántak.

Bolyongásom végtelennek tűnt, még Anubisz sem kereste társaságomat. Míg

egy szép napon hirtelen egy csecsemő testében találtam magamat, és létem új

mederre lelt. Később a legkülönbözőbb testekben keltem életre, voltam férfi

és nő, adatott hosszú és rövid élet, haltam csecsemő halált és éltem

matuzsálemi kort. Laktam viskókban és palotákban, keleten és nyugaton,

láttam csatákat, tanúja voltam birodalmak felvirágzásának és bukásának, de

mindig csak egy cél vezérelt, hogy visszaszerezzem jogos tulajdonomat.

Sajnos, nem jártam sok sikerrel, mindaddig, míg lelkem egy templomos lovag

testébe nem vándorolt, kit Emon névre kereszteltek. Tagja lettem annak a

kilencfős csapatnak, akiket Szent Bernát, a templomos rend életre keltője a

Szentföldre küldött, hogy elfoglaljuk azt a területet, ahol Salamon temploma

állt egykor, valamint megtaláljuk, megőrizzük, és magunkkal vigyük a

frigyládát és a Grált, a „tudás kelyhét”. Kutatásunk nem járt sikerrel, illetve

nem azt találtuk, amire számítottunk. Ősrégi egyiptomi kincsekre és

hieroglifákkal teleírt táblákra leltünk, amit valószínűleg Mózes hozott

magával, amikor híveivel átkelt a Vörös tengeren. És akkor megtörtént a

csoda, az egyik ládában sok más ékszerrel együtt ráleltem a spirál gyűrűre.

Tudtam, hogy senkinek nem árulhatom el a titkot, úgy tettem, mintha mi sem

történt volna, zsebembe rejtettem a gyűrűt, és hallgattam, mint a sír. Az

expedíció sikertelensége mindenkit elszomorított, csak én voltam féktelenül

boldog. Hajóra szálltunk, hogy hazatérjünk. A tengernek azonban nem lettünk

kegyeltjei. Iszonyatos vihar tört ránk, a hajótestet kettéroppantotta egy gigászi

hullám, a roncsokba kapaszkodva sodródtunk partra. Életünket megkímélte

ugyan az irdatlan víztömeg, de a fáraók kincsét örökre elnyelte. Talán az

egyiptomi istenek védték így meg féltve őrzött titkaikat. Váratlan nyugalom

tört rám, mivel immár biztos helyen tudhattam az Idő Spirálját. Végül az idő

és az új életek feledtették velem az ősi rítusokat, mítoszokat és magát a

gyűrűt is – nézett a szemembe bágyadtan Oliver.

– Micsoda történet, soha nem hallottam érdekfeszítőbbet, a kép kitisztult

és a káosz szertefoszlott, őseink kilétére fény derült, most már bizonyos, hogy

nem a sátán gyermekei vagyunk – lelkendezett Konstantin.

Öröme meghatott, hisz tudtam, gyakran foglalkoztatja eredete, és gondolni

sem mert arra, hogy a pokolfajzat az őse. Ránéztem nemes vonású, hófehér

arcára, nehezemre esett, hogy meg ne csókoljam, ugyanakkor nem akartam

zavarba hozni Olivert. Ők fellélegeztek ugyan, de én magamban tovább

szőttem a történet fonalát.

– Vajon mi lehet a magyarázat arra, hogy a gyűrűt ábrázoló motívum

ötszáz évvel később a Tadzs Mahal oromzatán bukkant fel? – tettem fel a

kérdést magamban. – Erre csak egy ésszerű teória létezett, hogy az ékszert

valaki, felhozta a tenger fenekéről.

– Oliver, a hajón hova rejtettétek a kincseket tartalmazó ládát? –

kérdeztem szemérmetlenül megtörve a csendet.

– Magát a ládát a kabinomba, de a gyűrűt, egy pár értékesebb ékszerrel

együtt a faragott orrszoborba dugtam.

– Akkor megmaradt, hiába süllyedt az őrjöngő habokba, csupán a tenger

mélyén szunnyadt, majd partra vetődött, és türelmesen várta, hogy

rátaláljanak, és rá is leltek. Nem tudni kik, több ezer lehetőség is adott, de a

legvalószínűbb mind közül, hogy roncs tolvajok voltak, kik átrabolták az

óceánokat századokon át. Azután valahogy a maharadzsa ékszeres

ládikájában vándorolt, hogy őt és szerelmét boldogítsa, míg meg nem épült a

hófehér mauzóleum. Később mi lett, nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy

biztos helyen van, és olyan valaki őrzi, aki nem él vissza a hatalmával.

– Lemondunk róla? – kérdezte Oliver sajnálkozva.

– Ha te is úgy akarod, de azt hiszem, nincs más választásunk, legalábbis

egyelőre – mondtam a cseppet sem megnyugtató választ.

Oliver bánatosan hajtotta le szép fejét, nem szólt semmit, csak egyre a

földet bámulta, mintha legalábbis megláthatná ott a fenséges ékszert, melyhez

annyira kötődött.